Múltidéző: Amikor Trianon beintett (53)

Ady Endre édesapja

1929 július

Az érmindszenti Ady-kúria öreg gazdája, a XX. század legnagyobb magyar költőjének édesapja, diósadi és lelei Ady Lőrinc, hosszú betegeskedés után 1929. április 22-én befejezte munkás életét. Kemény, maga lábán álló, egész férfi volt ez a zömök, erős, szélesvállú, sűrű üstökű magyar, aki a nagy fiára való gondolás nélkül is magára húzta az ember szemét. Mikor 1924-ben, ötvenéves házassági évfordulója idején, több napot töltöttem Érmindszenten, hamarosan megtapasztalhattam: az öregúr nem nagy ügyet vet rá, hogy ő egy nagyon híres költőnek az apja.

Az ő nagy fia csak fia maradt számára, ezért mondogatta róla nem egyszer, fia tisztelői-hívei társaságában, csúfolódó-féle hangon: "a ti költőtök". Így mutatta be apját maga Ady Endre is előttem; egyszer nagymulatva beszélte el, milyen gúnyosan kacagott felé "Ady Lőrinc", amikor ő így szólt hozzá: "vagyok én olyan költő, mint Arany János". Persze, Arany verseihez se igen lehetett sokkal több köze az öregnek, mint a fiáéihoz, de azon a vakmerőségen mégis csak meg kellett ütköznie, hogy az ő fia ilyen bolondot merjen mondani a saját édesapja szemibe.

De egészen mégse így volt, ahogy mondom, elvégre apa és fiú lélekben se állhatnak olyan nagyon messze egymástól. Hiába tűnt föl az öreg gazda, házatáján járva-kelve, olyan földből kinőtt, földhöz tartozó élőlénynek, aki csak a szabad helyváltoztatásban üt el magaültette terebélyes fáitól, - a gondolatok világában nem kalandozó emberben is sok életcsira lappang, amik majd csak később, a fiakban vagy unokákban bomlanak ki.

És aztán, bizony, ennek a konok magyarnak is láttam egyszer a kipirult arcát és a kibugyogó könnyeit, amikor Zilahon, életpárja oldalán, az ő ünneplésükre rendezett matinén, egy nagy művésznő interpretálásában, végig kellett hallgatnia a fia tízegynéhány versét. Bár azt hiszem, hogy amidőn komor arccal és restelkedve elfordult a rajtaakadt szemek elől, már túl is esett a ránézve szokatlan meghatottságon s talán éppen az juthatott az eszébe, vajjon azok a bitang "tolvaj"cselédek odahaza elvégzik-e a dolgukat a ház körül, a kertben és az istállóban, ahogy az nekik meg volt parancsolva.

Társaságban, ha éppen kellett, mosolyra is tudta enyhíteni arcát az öregúr, de alapjában véve nagyon komoly férfiú volt, aki a szelíd indulatoknál sokkal inkább hajlott a haragra és a bosszankodásra s a mindennel való elégedetlenség valóságos életeleme volt. Sok rossz percet okozott ezzel a környezetének, különösen áldott jó feleségének, a legtöbbet persze magának. Vagy egy hétnyi náluk-létemkor magam is fül- és szemtanuja voltam nem egy zsörtölődésének, elégedetlenkedésének. Nagyon jellemzőnek éreztem az egyéniségére egy keserű kitörését, amikor egy nagy társasággal Tasnádról együtt utaztunk Zilahra.

Utitársai, legnagyobbrészt erdélyi írók, Ady Endréről, a verseiről beszélgettek, az öreg Ady Lőrinc csak hallgatott s a vasút ablakából látszólag érdektelenül nézegetett kifelé a nyári mezőkre. Egyszer csak nagykeserűen így szólalt meg, inkább magához szólva, mint a társasághoz: "milyen szép itt a krumpli, Mindszenten e' se sikerült". Ha az ember csak valami keveset is ad az öröklékenységre, nem lehet-e arra gondolni, hogy Ady nagypátoszú s mindenbe beleütköző forradalmisága egy megnemesedett formája az öreg Ady örök elégedetlenségének, ami különben gyakori tulajdonsága a magyar parasztnak is.

Az öreg Adyban sok minden volt, ami költő-fiát idézte elénk. Fejalkata, nagyon sűrű haja, homloka, szemevágása mind nagyon emlékeztetett Ady Endrére. S amint ezt legelőször Nagy Sándor, a kiváló zilahi kollégiumi tanár és derék író észrevette, az öreg Ady gondolkozásában, asszociáció-járásában is volt valami, ami Ady Endrére vallott (Ady-Múzeum, I. köt.). Az öreg Ady gondolatainak egymásra-következése, egyes odamondásai néha-néha olyan szokatlanok és érthetetlenek voltak, hogy ugyancsak törni kellett a fejét az embernek, hogy rájöjjön a nyitjukra.

Az öregnek s az ő szavát sokat hallott Ady Endrének ez a beszéd- és gondolkozásmódja szintén gyökeresen magyar népi sajátság. A magyar paraszt is szereti beszédében a "körmönfontságot", a meglepő képet, amelynek értelmét szinte talányként kell kihámozni a szavak burkából s általában öröme telik a rejtélyes, minden kótyomfitty embertől meg nem érthető szólásokban.

Jókai is, mások is, a mai etnográfusok közül is sokan, sok efféle népi mondást gyűjtöttek össze. Legény legyen a talpán, aki ezeket a szeszélyes kényű magyar szó- és gondolatjátékokat hamarosan meg tudja fejteni. - Nem mondom, hogy ez az apai és magyar népi juss elegendő magyarázata volna Ady képes beszédének és szimbolikájának, de mindenképp figyelembeveendő adalék Ady költői stílusának pszichológiájához.

Ady verseiben és prózai írásaiban is többször és többféleképpen, rendszerint fiúi gonddal, hűséggel és szeretettel emlékezik meg édesapjáról. Mióta elkerült hazulról, rossz időjáráskor mindig maga előtt látja az apját, aki “egy kis faluban dühösen nézi a szakadó záport”, vagy nagy kánikula idején "tépő nyugtalansággal" gondol haza, ahol "pattog, hull a szem a silány kalászokból s kicsi földjén keseregve, könnyes szemmel áll a sütő verőfényben egy szomorú ember, az én édesapám" (Cikkek a Debrecen-ben s a Bródy Jövendő-jében. 1899 május 29 és 1904 augusztus 14.)

Apjához írja azt a gyönyörű váradi levelét, amelyben először ad számot a maga cserben nem hagyható írói hivatásáról, mintegy igazolva, mentegetve magát apja előtt, hogy '"nem szerezhet becsületet az elkoldusodott diósadi Adyaknak", ahogy azt az édesapja szerette volna (Levél az apámhoz, Nagyváradi Napló, 1903 március 1.). Később büszkélkedik az apja "komikus fiatalságával" és "nagyszerű úr" voltával, "zabolázhatatlan, igaz és természetes, ősi és zsarnok" magyarságával (Levele Kabos Edéhez, Érdekes Újság, 1913.). Hű portréját mutatja be az apjának diákélete egy szomorú fordulóján: "Az apám vitt el az orvoshoz.

A kemény, nyers és vad ember, akinek az apai gyöngédségét sohse éreztem, kutató forrósággal, aggodalommal nézett reám... Keresett az ő kis és éles szótárából lágy és sejtető szavakat... reszkető hangon, de fontoskodva citálta az orvos szavait: Gyenge az idegrendszered. Nem vigyáztunk rád..." (Párisi levelek, Budapesti Napló, 1904 április 3.). Jól ismert Ady röviden-élesen odavetett pár szava az apjáról és egyben magáról is:

"Az apám.... vidám legény volt, Dalolt, hogyha keresztre nézett, Én meg az apám fia voltam... Két nyakas, magyar kálvinista, Miként az Idő, úgy röpültünk, Apa, fiú: egy Igen s egy Nem..." Majd újra más apai jellemvonásról lebbenti fel a fátylat a költő-fiú, csak másfél verssor az egész és mégis a szépség fényében villan meg benne az öreg Ady: "jön, jön a december, Fedjük be a rózsát édesapám". Magam előtt látom a virágszerető, titkos gyöngédségű falusi magányú gazdát, aki félti a virágot a téltől s aki azon az említett 1924-iki nyáron kora reggelenkint előttem is el-elbajlódgatott a rózsatőkkel és rózsákkal s egyszer jó falusias durva kiszólással támadt rá az ügyetlen udvari cselédlányra: "hogy... ölelt volna meg a kondás, hát hogy bánsz evvel a virággal?"

És ott van még a felejthetetlenül szép Nagy sírkertet mérünk c. verse, melyben a család sírkertjét mérő szegény apa temetői gondját, családi szomorúságát sírja el a költő: "Két fia van és velük elvész E dús kis földnek kis családja, Minden és minden. Hát négy sír lesz itt csak a termés?"

Bizony annak, akinek földje termése miatt annyira kellett lesnie a sok bizonytalan időjárást, irgalmatlanul gonosz időjárásra jutottnak kellett éreznie utolsó napjait. Minden eltünt, minden elveszett mellőle, ami a régi jót jelentette. Gonddal-szorgalommal szerzett, szeretettel művelt, folyton gyarapított kis földje jórészt éveken keresztül hevert megműveletlenül, vagy ha sikerült is az erdélyi földosztás után nagynehezen feles-munkásokhoz jutnia, hát csalták-károsították az öreget. El kellett adnia a földjét, ha nem akart beleveszni a bosszúságokba és a károsodásokba. Már meg is vették Debrecenben, a Nagyerdő szélén a kis házat, nagy költséggel szép rendbe is hozták, de csak addig huzakodott az öreg Ady, míg mégse kellett idegenbe mennie.

A sok gond, szomorúság, búslakodás megtörte szegényt s egy gyors aggkori tüdővész hamarosan elvégezte, ami még hátra volt. Szegény öreg szilágyi magyar alighanem hű maradt magához és stílusosan, végig elégedetlenkedve és dohogva lépett át a túli életbe, pedig legalább utolsó óráiban megnyugodhatott volna: kiválasztott edénye volt a Végzetnek, általa nemcsak a magyarságnak, hanem az egész emberiségnek egyik legnagyobb költője nyert életet.

Földessygyula

Dr. Motor, a magyar gépember

1929 július

Beszélgetés a feltalálóval, aki megteremtette dr. Motort, a magyar gépembert. Faragott, meggyszinű iróasztala előtt ül a lefüggönyözött dolgozószobában. Előttem mindenféle titokzatos ákombákomok, tervrajzok, modellek, a háta mögött pedig hűséges famulusként a gépember áll, a modern Homunkulus, egy frakkos, keményplasztronos Gólem, amelyet Tarján Ferenc, az Izabella uccai felsőkereskedelmi iskola tudós fizikatanára alkotott.

A tanár úr egyszerű, közvetlen ember. Nincs benne semmi professzoros, semmi a fontoskodó feltalálóból. Magától értetődően mesél olyan dolgokról, mint a távolba látás, a képátvitel és a halálsugarakról, amelyeknek elméleti kivitelét már megoldotta, olyan higgadtan diskurál, mintha csak egy szimpla matematikai tételt magyarázna a harmadik bében. Elsősorban rövid történelmi visszapillantást vetett a gépember családfájára.

Az eddigi legismertebb gépemberkonstrukciók - magyarázza. - a mr. Televox és a mr. Robot. Ám a gyakorlatban ezek nem nagyon váltak be. Inkább csak a reklám és a színpad területén keltettek némi feltűnést. A legtökéletesebb az angol Robot, amelyet Richards és Raffel mérnökök konstruáltak. Ez a gépember aluminiumból készült, szerkezetét a talapzatba épített elektromotorok hajtják, amelyeknek segítségével mr. Robot feláll, leül, a fejét és karját mozgatja. A mellében elrejtett hangszóró segítségével beszél és a hozzáintézett kérdésekre feleletet ad. Járni azonban nem tud. Ez különben probléma még, mert a motorokat csak a törzsben lehetne elhelyezni, ha a lábba rejtenék, a gépember egyensulya felborulna. Ugy botorkálna, akár egy idült alkoholista.

- És mit tud doktor Motor, a budapesti gépember: A professzor mosolyogva mutatott be Gólem ifjú unokájának, dr. Motornak. Először is kellemes emberi ábrázata van, ismeri a mimikát, szemeivel értelmesen néz az előtte állóra és hogy az illuzió teljesebb legyen, beszédközben élethűen mozgatja az ajkait. Tarján tanár úr ekkor bekapcsolta az áramot és megindította a talpazatban megbujó motort, amely alig hallható bugással hozta müködésbe a szerkezetet.

A gépember egyszerre életrekapott. Mintha nehéz álomból ébredt volna, felnyitotta szemeit és körülpillantott a szobában. Sajnos, exkuzálta magát a feltaláló, nem áll rendelkezésemre olyan összeg, amelynek segítségével tökéletesebb bábut konstruálhatnék. Még mellénye sincs szegénynek… Csupa részvét és apai gyengeség rezgett a hangjában. Doktor Motor azonban nem szégyenkezett, kopott, hogy ne mondjam, pestiese eleganciája miatt.

Derült mosoly játszadozott a szája szélén, amelyben igazán nem látszott meg, hogy gumiból készült. Az ilyen megnyerő arcú fiatalemberekre szokták azt mondani a nők, hogy „hercig gyerek”. Az ő groteszk, karcsú testébe lehelt életet a modern technika segítségével Tarján tanár úr. És hogy viselkedik a gépember a társaságban?

Kifogástalanul, jelentette ki a feltaláló. Az egyik áruház előcsarnokában állították fel és egy akusztikailag teljesen elkülönített távoli helyiségből irányították. Egy kis Studióból, ahol a műember dirigense ült, a mikrofon előtt, fején hallgatóval. A beszédjét, illetve a kérdésekre adott válaszait egy erősítő berendezésen keresztül drótvezeték viszi a gépember mellében elhelyezett hangszóróba. Doktor Motor hallasa kitünő és a kiváncsiskodók kérdéseire gyorsan és szellemi képességeihez mérten, illetve a kezelő szellemi képességeihez mérten ötletesen válaszolt.

Lehetőleg egy humoristát kell megbizni ezzel a feladattal, mert a cinikus pesti publikum meglehetősen indiszkrét kérdésekkel zaklatta a frakkos Homunkulust. Például faggatni kezdték, hogy hol született, vannak-e testvérei, tudja-e, hogy ki volt Julius Cézár és látta-e már Budapestet éjjel: Az illuzió azonban teljes volt és sok csodálója akadt a magyar gépembernek.

Sőt egy elragadtatott fruska így sajnálkozott: „Milyen kár, hogy nem valódi…” Már tudniillik, hogy a szive. Egy ilyen gépember bizonyára hűségesebben tudna szeretni, mint a pesti ficsurok….

Chaplin fedezte fel Hollywood legujjabb magyar sztárját

1929 július

Chaplin fedezte fel Hollywood legujjabb magyar sztárját aki karrierjét egy almának köszönheti

A magyar tehetség érvényesülésének göröngyös utjának számtalan változatlan történet ismét új formában lép elénk Vargha Istvánnak, fiatal nálunk még ismeretlen magyar színésznek meglepő és különös karrierjében. Vargha István három évvel ezelőtt indult el Budapestről névtelenül.

Pénz nélkül sok szomoru kudarcal a háta mögött és most a messzi Hollywoodban a film fővárosában kezébe kapta a Metro Goldwyn szerződését, amely az első színészek sorába emelte.

Varga István nem filmszínésznek indult. Tizennyolc éves korában még drámai színész akart lenni és amikor elhagyta a színész iskolát, egy sereg vidéki színtársulatnál próbált szerencsét. Végigjárta Debrecent, Szegedet, Kaposvárt, megfordult a felvidéken is, de statiszta szerepeknél sohasem jutott tovább. Öt évi reménytelen kísérletezés után vakmerően nekivágott a világnak, hogy eljusson Hollywoodba. Varga István itt sem tudott feltünni. Másfél éven át napról napra tengődőtt, statisztálásból tartotta fen magát és szerencséjét- bármilyen különösen hangzik is-az hozta meg, hogy egy szép napon statiszta szerephez sem tudott jutni.

Tanácstalanul - és mitagadás - éhesen kóborolt a nagy ateiller-ek környékén. Napokon át jóformán már semmit sem evett amikor végső kétségbeesésében egy hollywoodi áruház csemegeosztályán így írta meg szüleinek küldött levelében: almát lopott.

A nagy sokadalomban reszkető kézzel hirtelen benyult a kosárba amelyben szép kivánatos almák piroslodtak, de alig hogy drága kincscsel visszakapta kezét, az egyik alkalmazott észrevette a lopást és lármát csapott. Lett erre nagy riadalom, mindenki a tolvajt kereste, de Varga István nem vesztette el a fejét és ahelyett, hogy elfutott volna, zsebre vágta az almát és ő is torkaszakadtából kezdte kiabálni: „Fogják meg, lopják, meg!” Pár percnyi eredménytelen hajsza után, lecsillapult az izgalom.

Varga István nyugodtan kisétálhatott az áruházból de alighogy a következő utcában beleharapott a lopott almába, elébe áll valaki, akit már Magyarországon is jól ismert a fehér lepedőről és nevetve mondotta: - Ne tagadja, maga lopta el az almát! A leleplező dr. Chaplin, a világhírű filmkomikus volt, aki karonfogta megrémült Vargha Istvánt és megnyugtatta, hogy nem akarja rendőrkézre adni és csak azért állította meg, mert véletlenül alkalma volt végignézni az egész almalopást és szerinte Vargha István ügyesen és kétségtelenül nagy színházi tehetséggel vezette félre az üldözőket. Ezzel már vitte egyenesen a filmgyár irodájába.

Így kezdődőt másfél éven át tartó nyomorgás után Varga István, a magyar színész filmkarrierje. A gyárban foglalkoztatni kezdték, tanították, egyre komolyabb szerepek eljátszásával bízták meg.

A jövő szezonban már az első színésze lesz az egyik legnagyobb amerikai filmvállalatnak.

Betiltották az erotikus táncokat

1929 július

Vasárnap délelőtt miniszterközi értekezleten állást foglaltak a tulmodern táncok ellen. A nyilvános helyeken állandóan ellenőrizni fogják a táncot. A belügyminisztériumban vasárnap délelőtt értekezlet volt, amely a többi között erélyesen állást foglalt az erotikus táncok ellen s egyben elhatározta hogy a híres, régi magyar táncokat úgy a belföldön, mint a külfőldön megfelelő propagandával népszerűsíteni fogja.

Az értekezleten a belügyminisztérium és a vallás és közoktatásügyi minisztérium kiküldöttei vettek részt. Az értekezlet több felszólalás után elfogadta a belügyminisztérium rendelettervezetét, amely szerint a jövőben a minisztérium az összes táncengedéllyel rendelkező nyilvános helyiségekben, bárokban, éttermekben, kávéházakban szakértő hatósági közegekkel fogja ellenőriztetni a táncokat s az úgynevezett erotikus táncok gyakorlására többé engedélyt adni nem fog.

A hatósági közegek a jövőben az ellenőrzés alkalmával tartoznak meggyőződni arról, hogy serdületlen fiatalok nem vesznek-e részt a kizárólag felnőttek részére engedélyezett táncmulatságokban. A közelmúltban ugyanis gyakran érkezett panasz az illetékes hatóságokhoz amiatt, hogy nyilvános helyeken a serdületlen ifjúság is táncol.

Az értekezlet a kultuszminisztérium képviselőinek kívánságára elhatározta, hogy a fővárosi táncintézetekben egységes táncoktatásra utasítja, s ebből a célból Pallay Anna, Brada Dezső, Saphir Imre és Róka Gyula táncmesterek bevonásával ujabb értekezletet tart, amelyen értekezni fognak arról, hogy milyen módon lehet a jövőben a híres régi táncokat, a palotást, körmagyart, kállai-kettőst s a csárdást Magyarországon, valamint külföldön népszerűsiteni.

Tu felix Austria

1929 augusztus

Boldogtalan ország lett az egykor boldog Ausztria! Burgenland elorzása az alélt Magyarországatól nem bizonyult jó kabalának. Az igazságtalanságot - mohó falankságot, a történelmi emlékek és vérrel szentelt kötelékek cinikus megtagadást olykor megbosszulja az idő. Ausztria-Bécs! A régi Magyarország miatta volt áldozati bárány a halál tébolyult istenének oltárán.

A magyarság szine és virága érette pusztult a szennyes Galicia vörös hegyoldalain és zsíros csatamezőin, a Karszt szikláiba temetkezve, a Krn jégmezőin, az ultramarinkék Isonzó mentén, az Adriáig. Triesztet, a birodalom kulcsát, alföldi magyar bakák védték másfél évig, akik jéghegyet, tengert soha életükben nem láttak.

Ausztria hü maradt önmagához: históriai hálátlanságát Nyugatmagyarország ujjongva pecsételte meg. Most az a szörnyű láz rázza, amelyen mi tiz év előtt átestünk: a polgárháboru rémülete.

Élet- és vagyonbiztonságát, létét fenyegetik az oktalanul fölidézett revolució ördögei. Fölfegyverzett politikai pártok néznek egymással farkasszemet. A derűs nyugalomnak, mintha befellegzett volna. Nincs bennünk a kárörömnek egy szikrája sem, látva a vérbeborult, dülledt szemű csapatok fölvonulását és összecsapását. Nem idézzük a halhatatlan költőt: „Miként elpusztult Jeruzsálem….”

A régi szomszédot, annyi szenvedés, keserűség, gonosztett után is szánjuk, féltjük, inkább aggodalom az, amellyel az oly közeli határok fölé tekintünk. És más ország sorsán világosodik az elménk, amikor elgondolkozva megállapítjuk: nincs bűnösebb, ártalmasabb, könyörtelenebb indulat a vak, elfogult, általánosító politikánál.

Egyazon ország ebek harmincadjára került népe íme ugy készülődik egymás ellen, mint vérszomjas ősi ellenségek. És amig majd egymást tapossák, amig a főldmives a munkás, a tartományok Bécs ellen vonulnak, koldusbotra jut az ipar, a kereskedelem, a földmivelés, a város és a falu, a polgár és a proletár. Az idegen, aki a pénzét Bécsben. Stájerben és Tirolban hagyta, riadtan menekül, a forgalom ritmusa elcsuklik, az egész ország elvágódik, mint a szívenlőtt katona.

A tavalyi júliusi zendülés már az erjedés, bomlás és szétesés félreismerhetetlen jeleit mutatta. Azóta a folyamat meg nem szűnt egy pillanatra sem. A két ellenséges tábor mozgósítása most belefejezéséhez közeleg. Lehet, holnap már összecsapnak, lehet néhány józan miniszter és derék bécsi rendőrfőnök prolongálják a rombolást és a vérontást.

A polgárháboru Damokles-kardja azonban ott lóg Ausztria feje fölött. És ha ez a kard lehull Ausztira nyakára, mi közönyösen, ölbetett kézzel nézzük majd a nyugatmagyarországi elkapcsolt magyarok sorsát?

Forrás: www.huszadikszazad.hu

Illusztráció: Tarján Ferenc és a magyar gépember

Múltidéző: Amikor Trianon beintett (52)

Lefutott az év, amelyben az ígéret szerint a Hargita Népe helyet biztosított - az olvasók nagy megelégedésére - a huszadikszazad.hu anyagaiban tallózó, azokból összeállított történelmi lapszemlének. Mától fogva a lapból hiányozni fog a már megszokott, minden heti összeállítás. Hogy miért, abba most mélyebben ne menjünk bele. Én magam úgy láttam, a szerkesztőség nem volt képes értékén megbecsülni a rovatot: azt, hogy a portál csapata mintegy ingyen és bérmentve hozzásegítette olyan, korabeli lapokban szunnyadó sajtóanyagok közléséhez, melyek a Trianon bekövetkeztét, majd az évek teltével az erdélyiek életének változásait, sajátos küzdelmeit kísérik nyomon a huszadik század első harmadában. Mivel a menet közben összeállt antológia annyira sokoldalú, érdekes, hogy betetőzését kár lenne félbehagyni, a továbbiakban e blogban folytatom - ezúttal nem köt már a laptest, emiatt szélesebb merítésben, nagyobb terjedelemben - az új évvel a lapban megszakadt sorozatot, mintha mi sem történt volna. (csg)

*

Az élet száz év mulva

1929 április-május-június

1.

Száz évvel ezelőtt nem ilyen volt az élet, mint ma. Egyszerűbben éltek az emberek, berendezkedésük eszközei fejletlenebbek voltak. Lassúbb volt az élet tempója minden tekintetben. Az emberek alig-alig változtattak valamit azon, amit őseiktől örököltek. Nem is igen tudtak változtatni, mert a természettudományok, amelyek nagyszerű erők forrásait tárták fel idővel az emberiség előtt, még csak akkor kezdték bontogatni a szárnyaikat.

Angliában ekkor kezdték építeni az első kezdetleges-vasutakat. Nem volt gőzhajó, automobil, mozi, híre-hamva sem volt a villamosnak, villanyvilágításnak s az elektromossággal és nyersolajokkal hajtott gépek ezerféle sokaságának. Nem voltak felhőkarcolók, nem voltak nagy gyárak, a mezőgazdasági gépek még mind a jövő méhében szunnyadtak.

A francia regényírót. Verne Gyulát, aki a tengeralattjáró hajókról is írt, megmosolyogták. Lehetetlenül csapongónak tartották Jókai képzeletét is, aki egyik regényében megálmodja a repülőgép szerepét a háborúban. Nem volt telegráf, telefon, rádió, az emberek érintkezését egyedül a postakocsi látta el.

Más volt az élet száz évvel ezelőtt minden vonatkozásban. A falvak népe jobbágysorban törte a rögöt, a nemesség pedig, ha elunta magát, egy-egy parázs háborúban verekedte ki magát. Nem volt géppuska, nem volt tank, bombát dobó repülők, szép nyugodtan lehetett verekedni.

Aki száz évvel ezelőtt meghalt s most feltámadna, nagyon sok bámulni valója akadna, nem igen ismerne rá arra a világra, amelyet itthagyott. Bizonyos, hogy a fejlődés nem állt meg velünk. A világ tovább fog fejlődni s száz év múlva egészen más le a világ arculata, mint amilyennek ma ismerjük.

Minden előfeltétele megvan annak, hogy a következő évszázadban még hatalmasabb átalakulásokat érjen meg, mint az elmúlt évszázad. Az ember megtanulta becsülni a gépeket. Az állati és emberi izomerőt mind átviszi a gépekre, amelyek jobban, könnyen és ezerszer tökéletesebben elvégzik az izmok nehéz, munkáját.

Az ember lassan a gépek kezelője lesz és minél tökéletesebb gépek kezelője akar lenni. A gépek tökéletesedése előtt pedig beláthatatlan a tér. A természet új erői várnak még arra, hogy a parányi ember leigázza őket és hasznos munkára kényszerítse óriáskarjaikat.

2.

A jövő század regényét már nem az élénk képzeletű regényíróknak kell megálmodniok, hanem a valósághoz, a tényekhez ragaszkodó tudósok is merész regényekbe fognak, ha a jövő lehetőségeiről van szó. Ma már a lassan, tapogatózva haladó tudomány is fantasztikusnak látszó dolgok megvalósulását várja a jövőtől. Szinte azt lehet mondani, hogyha következő évszázadban olyan jövő vár az emberiségre, amelyben nincsenek lehetetlenségek.

Így Henninger, a híres német tudós úgy vélekedik, hogy a gyalogjárók hamarosan el fognak tűnni az uccákról. Olcsó és gyors közlekedési eszközök fognak rendelkezésére állni mindenkinek. A közlekedés legnagyobb része a föld alatt fog lejátszódni. De nem villamos vasutakon, hanem mozgójárdákon. A föld alatt mindenfelé kétirányban futó, széles gördülő járdák teljesen ki fogják szorítani a villamosokat.

Az emberek egyszerűen rálépnek ezekre a gyorsan mozgó járdákra, amelyen elröpítik a föld alatt, oda, ahová akarja. A kényelmes felszállást és leszállást megfelelő berendezkedések teszik lehetővé. Párizsban már régen kísérleteznek az ilyen föld alatt futó járdákkal. A jövőben elektromágneses erőre lesznek ezek berendezve, gyorsabbak lesznek a mai villamosoknál.

A mai kereken futó autók örök életűek, amelyeket pedig manapság olyan pompás közlekedési eszközöknek tartunk. A gazdag embereknek a jövő században is lesznek autóik, de ezeknek nem lesznek kerekeik. Kerék nélkül fognak repülni 20-25 centiméternyire a föld felszínétől. Természetesen az alakjuk is más lesz a jövő autóinak ugyanaz az erő fogja őket mozgatni, mint a jövő sok egyéb más gépét. Valószínűleg a mágneses erő. A mágnesség egy fajtája fogja őket felemelni a földről és egy másikfajta mágnesség röpíti őket tova hihetetlen gyorsasággal.

Jövő század nem tűri a surlódásnak semmiféle fajtáját, amely mai kerekeken mozgó közlekedési eszközeinknél annyi erő elfecsérlődését okozza, így aztán nemcsak a villamos kocsi és az autó kerülnek a múzeumba, hanem melléjük kerül a gőzmozdony is a maga után cipelt vasúti kocsikkal együtt.

A földtől meglehetős magasságban, oly sűrűn, mint a pókháló fonalai fognak futni a légi elektromágneses vasút sodronyai. Ezekről a sodronyokról függnek pusztán a mágneses erőtől tartva a hoszszúkás kocsik. Egy másikfajta mágneseserő pedig valósággal röpíti őket, mint a kilőtt torpedókat, óránként 1000 kilométer sebességgel. A folyóvizeket könnyű hidak fogják átívelni.

3.

A tudomány új erőforrást fog találni, hogy a jövő század büszke emberfajtájának az igényeit kielégítse. Fel fogja bontani az anyag atomjait, ami mérhetetlen erők urává teszi. Ha akarja a jövő embere, eltünteti az éjszaka sötétjét, mert mesterséges elektromos napokat gyújt meg az égen.

Nemcsak a gyáripar fog hatalmasan fellendülni, hanem a mezőgazdasági termelés is hihetetlen, ma még nem is sejtett méreteket fog ölteni. A gazdasági munka minden fajtáját gépen fogják végezni. A mezőgazdaság, vagyis a falusi emberek munkája át fog alakulni élelmiszert termelő iparrá. A föld egy nagy élelmiszergyár lesz, amelyen észszerű munka fog folyni a mai rendszertelenség és elaprózottság helyett.

A földet elektromos árammal fogják felmelegíteni arra a hőfokra, amely a termesztett növényeknek legmegfelelőbb. Így a növények gyorsabban nőnek és bővebb termést fognak adni a mainál. A növények termelése egyrészt födött helyiségekben fog folyni, másrészt a jövő embere megfelelő erők alkalmazásával befolyásolni, szabályozni tudja majd az időjárást is.

Végül a mai kezdetleges szerkezetű repülőgépek is a lomtárba kerülnek. A jövő repülőgépeit is elektromágneses erő fogja mozgatni és lehetetlenné válik, hogy szerencsétlenség érje őket. Az óceán átrepülése gyerekjáték lesz.

A jövő század emberét a világűrön keresztül a bolygókra való repülés kérdése fogja egy ideig izgatni, de végül ezt is meg fogja oldani. El fog repülni előbb a közeli, majd távoli bolygókra, egyik bolygóról a másikra száll s lesz idő, amikor a legtávolabbi csillagok elérhetők lesznek számára. Ekkor lesz csak az ember a teremtés koronája.

A Newyork Times feltünést keltő cikke Magyarországról

1929 július

Newyork, junius.

Az amerikai sajtó és az amerikai közvélemény az utóbbi hónapokban többet foglalkozott Magyarországgal, mint az elmult évtizedben. Ezek a cikkek akár dicsérnek, akár gáncsolnak bennünket, föltétlenül hasznosak, mert nemcsak hazánk mai politikai és gazdasági helyzetével foglalkoznak pártállásuk és ízlésük szerint, hanem Keleteurópa központi problémájával, a magyar üggyel és a trianoni határok okozta helyzettel is.

Az amerikai sajtó szinte példátlan figyelemre méltatta a magyarok buffallói nemzetgyülését, amelyről nemcsak egészoldalas tudósítók számolnak be, hanem külön cikkek méltatták az ott elfogadott határozatokat is. Konta Sándornak, az idevaló magyarság amerikai körökben kétségtelenül legtekintélyesebb reprezentánsának ismert manifesztációját, amely tudvalevően a parlament hivatalos irományai közt jelent meg, vagy száz lap nyomtatta le és egész irodalma támadt. Az amerikai közönség érdeklődése egyre jobban Magyarország és a magyar kérdés felé irányul és bizonyára ezt az érdeklődést honorálja a legnagyobb amerikai ujságnak, „Newyork Times”-nak ma megjelent száma, amely hosszu cikket közöl Magyarországról John Mac Cormac tollából.

A hires amerikai publicista junius elején Budapesten járt s cikke erről az utjáról számol be. Mac Cormac természetesen nem árul el teljes tájékozottságot, kemény kritikát is mond közállapotainkról, de mindenesetre a magyar közönséget és a politikai életet érdekelni fogja, annál is inkább, mert a külföld véleményével csak akkor lesznek otthon tisztában a mértékadó körök, ha minden hangot ismernek, amely velünk foglalkozik, akár helytelenül, akár helyesen ítéli meg a magyar viszonyokat. Mac Cormac cikkének foglalatát abban közöljük.

*

A magyar nemzetet a világháboru befejezése óta két gondolat vezérelte, az egyik: elveszített területeinek visszafoglalása, a másik: elveszett királya trónrajutása. Most, ha helyesen értelmezzük Bethlen miniszterelnök junius 6-iki beszédét, a monarchia gondolatát föláldozta a nacionalizmus, az elveszített területek érdekében. A miniszterelnök kijelentette, hogy „addig nincs királykérdés, amig Horthy admirális, Magyarország kormányzója él.” Mivel az admirális erőteljes testalkatu és kitünő egészségnek örvend, amely egészségi állapotnak alapján a tengeren töltött munkás élet rakta le.

Bethlen szavai kétséget kizáróan azt jelentik, hogy a királyi trón betöltésének kérdése hosszu időre, talán állandóan el van odázva s ezzel Zita királynénak és fiának. Ottónak a reményei is megsemmisültek.

A legitimistákat elkeserítette ez a nyilatkozat, a kormánypárt tagjai viszont védelmére keltek, azt mondván, hogy Bethlen bizonyára a szükségesnek engedett, sőt még a liberálisok is megengedték, hogy a kijelentés összeegyeztethető a miniszterelnök politikájával, már amennyire a szfinkszszerü taktikus politikájába be enged pillantani.

Az elkeseredés, amellyel Magyarországon találkozunk, érzelmi alapokon nyugszik, de a békeszerződés reviziójának gondolatában megtaláljuk a szenvedély pátoszát is. Lehetetlen Budapesten tartózkodni és ezt föl nem ismerni. Legitimisták, liberálisok, szocialisták és reakcionáriusok, minden magyar párt egységes a revizió kérdésében és csak az idő és módozatok kérdésében van közöttük különbség. „Nem, nem, soha!” olvasható minden villamoson és négy nyelven ez van irva a vendéglői étlapok hátán. Iskolás gyermekek levett kalappal, födetlen fővel énekelték ezt a hajón, amely Budapestre hozott engem. Katonazenekar játszotta egy nemzetközi lovasünnepen, amelyet néhány nap előtt láttam.

Voltam a királyi palotában. És ott is a mult féltékeny keresését találtam. Ez a palota tulnagy és káprázatos egy 7.000.000 lakosságu kis országnak. De nincs magyar, aki az elveszett nagyságba belenyugodnék. Ebben a kérdésben éppen olyan eltökéltnek találtam Horthy kormányzót, mint Andrássy Gyula grófot, a régi birodalom reprezentánsát és a mostani kormány konok ellenzékét, valamint Windischgraetz Lajos herceget, vagy Vámbéry Rusztem professztort, a szabadelvü politikust, aki nem szereti a mai kormányzatot. Mindegyik megegyezett abban, hogy Magyarország nem élhet meg mai határai között és közgazdasági önvédelme követeli meg, hogy változtasson ezen.

Magyarország, amely a revizió gondolatáért királyát áldozta föl demokrációját is föláldozta ugyanezen az oltáron. Az egyetlen ország Európában, ahol a háboruelőtti osztályrendszer teljesen helyreállott. A félszocialista Csehszlovákia, a köztársasági Ausztria és a parasztpárt által kormányzott Románia közé ékelve.

Magyarország reakcionárus anakronizmus.

Magyarországnak nincs tengere, de mégis van kiképzés alatt levő tengerészete. Kormányzata a szó szoros értelmében vett diktátorság. Oroszország kivételével az egyetlen ország Európában, amelynek nincs titkos választójoga. Ugy látszik, gróf Bethlen miniszterelnöksége is élete végéig szól. A kormányzat azok közül jelöl képviselőket, akiket meg akar választani és gondoskodik róla, hogy azok meg is választassanak. Bethlen, az európai miniszterelnökök doyenje, központi kormányzatának hatalmát ugy építette föl, hogy egy földbirtokos nem kaphat hitelt, egy közhivatalnok nagyobb fizetést, egy ügyvéd zsiros ügyet, egy kereskedő a vámtétel addig való fölfüggesztését, amig áruját nem adja el, ha csak nem a kormányzat jóvoltából. A Bethlen-kormány ellenzéke azt mondja, hogy nem maradt Magyarországon egyetlen független polgár sem.

Minderre Bethlen válasza az, hogyha Magyarország vissza akarja szerezni elveszett területeit, nem engedheti meg jelen állapotában a demokratikus kormányzat luxusát. És valóban, még ellenfelei sem sugalmazhatnak jobb külpolitikát, mint amilyet Bethlen folytat. Akárhogyan is osztozkodott legénységével, az bizonyos, hogy az állam hajóját viharos vizeken vezette át. Amikor nyolc év előtt átvette a kormányt, fegyveres betöréseket készítettek elő Csehszlovákiában. Bethlen nem tiltotta ezt meg, de foglalkozáshoz juttatta a vezetőket és azok harci láza eloszlott. Két év alatt lefegyverezte a turbulens Magyarországot. Diplomáciai tehetsége még képes volt arra is, hogy Magyarországot kivezesse a frankhamisitás botrányából. Azt a teoriát vallja, hogy méltatlankodás nem lehet tartós szenvedély és hogy egy erős idegzetű politikus mindenen tulteheti magát. Igy kormányozva, két éven át ült Középeurópa Pandora-szelencéjén, - olyan szolgálat, amelyért Európa, de még talán Magyarország is hálás lehet!

A bolsevikok világraszóló tervei, szemfényvesztései

1929 július

Moszkva, julius 2.

Január óta sok minden megváltozott Oroszországban. Trockijt kiutasitották, amit egy évvel ezelőtt még a legmegrögzöttebb kommunista is lehetetlennek tartott volna, a hirhedt „Trojka”, amely despotikus hatalommal kormányozta szovjetbirodalmat, fölbomlott. Sztalin, Bucharin én Rykov gondosan leplezett gyűlölettel állanak egymással szemben. Tomszkit, a szakszervezetek teljhatalmu vezetőjét kidobták a kormányhajóból, még a komoly, öreg Kalinin is kegyvesztett lett. Emberek ezreit, akik évek óta nyugodt biztonsággal ültek hivatalukban, tanárokat, mérnököket, vegyészeket, a polgári tudomány és szaktudás utolsó képviselőit a junius elsején megkezdett nagy tisztogatásban könyörtelenül megfosztották az utolsó falat kenyértől.

Forddal, a nyugati kapitalizmus legtipikusabb képviselőjével valóságos államszerződést kötött a szovjet kormány s az amerikai mérnökök és szerelők segítségével már épül Nizsnij-Novgorodban a hatalmas gyártelep, amely három év mulva százezer automobilt fog évente a piacra vetni… Csak egy nem változott meg: az orosz nap agyvelőt forraló melegében kora hajnaltól késő éjszakáig éppen ugy állanak és a többi északi nagyvárosban az embersorok szövetkezeti boltok előtt, mint félévvel ezelőtt az arktikus tél dermesztő hidegében.

A világraszóló tervek, az egekbe nyúló kalkulációk, az önbizalomnak és reménykedésnek hisztériába hajló fölfokozása nem használ semmit.

Tény az, nincs kenyér, nincs hus, nincs vaj, nincs zsir, nincs gyümölcs, nincs főzelék!

A munkások valahogy kimondhatatlan erőfeszítések árán megkapják a munkaerő föntartásához szükséges energiaminimumot, de a többiek!? Oroszország városi lakossága félév óta a gyötrő és kétségbeejtő éhínség állapotában él. Mikulján, a legfelsőbb gazdasági tanács elnöke néhány nappal ezelőtt a bolseviki párt központi végrehajtóbizottságában kénytelen volt beismerni, hogy 1928 juniusától 1929 juliusáig az orosz földmivelés pontosan a felét szolgáltatta be annak a kenyérmagmennyiségnek, amelyet a megelőző gazdasági évben a szovjet szervei összegyűjtöttek. Ez a szám, a belső fogyasztásnak ez az irtóztató lefokozása, pontos tükre annak az elszánt küzdelemnek, amely a bolsevizmus én az orosz parasztság között folyik.

Az orosz parasztnak nem kell a szovjetgazdaság, az orosz paraszt szabotálja „kolchozokat” és „sovchozokat”, amely díszes nevekre a társadalmi termelésnek különböző agrárius formái hallgatnak, amelyekből azonban sem a jólét, hanem elkeseredés, éhség, fogcsikorgatás és bőszült gyűlölet fakad. Hol egyik, hol másik városból jelentik a szovjetlapok, szenzációs bünpörök tárgyalását.

A vádlottak e pörökben csaknem kizárólag parasztok, nem nyugati értelemben vett morva, német, magyar gazdák, akik holdak százain gazdálkodnak, hanem szegény muzsikok, akik abban különböznek még szegényebb honfitársaiktól, nincstelen „batrákoktól”, hogy a földjüket rendesen, okosan, tudatosabban mivelik és nem hajlandók arra, hogy mázsaszámra szolgáltassák be verejtékes munkával termelt buzájukat olyan áron, amely mélyen alatta van még a mai világpiaci árnak is és vásároljanak helyette hihetetlenül rosszminőségű iparcikkeket - ha kapnak! - a világpiaci ár háromszorosáért.

A vádlottak padján mások is ülnek, mint Szmolenszkben és Astrachánban, bolsevikok. szovjethivatalnokok, akik a parasztnak és a Volga-halásznak kezére játszottak és vagonszámra bocsátották áruba a magasabb áron beszerzett és magasabb áron továbbadott élelmiszereket magánkereskedőknek és akik nélkül messzi vidékek lakossága nem jutott volna kenyérhez és ipari cikkekhez.

Kilométernyi hosszu sorokban állanak a moszkvai boltok előtt a Kreml falai tövében az éhezők egy kiló kenyérért, néhány gramnyi zsirért s ezalatt a csipkés bástyafalak és ódon tornyok mögött - a szovjethatóságok grandiózus terveket építenek föl. Öt év alatt akarják megváltoztatni az orosz gazdaság képét. Az agrárbirodalomból agrárindusztriális országot akarnak építeni. Az ipari termelés a mainak másfélszeresére, a mezőgazdasági produkciót a mai termelés 120 %-ára akarják fölfokozni, óriási telepeket, villanyos centrálékat terveznek, összesen 73 milliárd rubel, 36 milliárd dollár befektetéssel!

Hatalmas kolumnákat közölt e világraszóló tervről az orosz sajtó, az emberek olvasták, korgó gyomorral, elgyöngült testtel, káprázó szemmel s aztán álmélkodva kérdezték egymást: Miből? Istenem, miből? Kifelé a szovjet még ma is a rendületlen biztonság és a gazdasági megbízhatóság képét mutatja. A külkereskedelmi hivatal, az egyetlen szelep, amelyen keresztül ez a százhuszmilliós ország a külfölddel érintkezik, gondosan ügyel arra. hogy a szovjet szerződések pontosan betartassanak, minden esedékességre szigoruan ügyelnek, minden tartozást pontosan megfizetnek, az áru, amit a külföldre szállítanak elsőrangú és kifogástalan, de a belső kép dult és gondok ráncaitól szántott.

Az orosz városi ember ma a földkerekség legnyomorultabb, leglehetetlenebb és legszegényebb élőlénye.

Sivár reménytelenségben telnek napjai, csak egy maradt meg számára: a keserű akasztófahumor, íme, néhány példája ennek a fanyar muszka kedvnek:

Három embert ítélt halálra a forradalmi törvényszék. Egy franciát, egy oroszt és egy zsidót. Mindegyiktól udvariasan megkérdik, mi az utolsó kívánsága. A francia egy üveg pezsgőt kér, amit meg is kap. Az orosznak az a kívánsága, hogy vegyék föl kivégeztetése előtt a kommunista pártba Miért? kérdik csodálkozva. - Mert, ha kivégeznek, hangzik a válasz, egy gazemberrel kevesebb lesz orosz földön. A zsidó egy tál epret kiván. Honnan vegyük most télviz idején? - Én, kérem szépen, várhatok - feleli az elitélt!

Más: Egy moszkvai hangversenyre azzal csődítik a közönséget, hogy aki a műsor utolsó számával nincs megelégedve, száz rubelt kap éspedig nyomban. A terem az utolsó helyig megtelik és az emberek feszült figyelemmel várják az utolsó számot. Amikor a műsor végéhez érnek, a zenekar föláll és eljátssza az - „Internacionálé”-t. Persze, a közönség savanyu képpel távozik. Ki meri egy árva szóval is kritizálni a szovjetállam hivatalos himnuszát?! Így, ilyen anekdotákkal vigasztalják egymást az emberek. Közben mulnak az évek, a nélkülözés egyre tart, fölnőtt egy uj nemzedék, amely a bőség és a jóllakottság állapotát még hírből sem ismeri.

Egyik télre következik a másik, a tél fagyában és hidegében a nyár reménységével kecsegteti egymást a sok szenvedő ember, de a nyár csak uj reménytelenséget, uj kétségbeesést hozott. A nap lángözönnel árasztja el a szarmata síkot, de komor csüggedés borul az orosz lelkekre.

(Br. P. E)

Forrás: www.huszadikszazad.hu

Illusztráció: város 2029-ben