Egy rend-es falu nemisége

Gagyi József szerint a falusi nemi kultúra az élet rendezésének szabályozója

A tegnapi blogbejegyzésben (Karakteres közösség kutatója) ismertetett, több mint 700 oldalas, 23 fejezetre tagolódó könyv nagy közönségsikerrel nemrég jelent meg a csíkszeredai Pallas-Akadémia könyvkiadónál. Gagyi József antropológus, aki a monográfia szakszerű, székelyföldi bemutatását felvállalta, szívesen értékelte érdeklődésünkre a rendhagyó néprajzi teljesítményt.

- Mennyire alapvető problémája az emberiségnek, nevesen a falusi társadalomnak a nemiség kérdése, hogy néprajzi szempontú vizsgálata indokolt legyen?

- Az ember állandóan küzd a testével, az a gondja, miként fogalmazza meg a saját embervoltát vágyainak a szorításában, de a társadalom is ebben a küzdelemben születik meg, és alapvető probléma, hogy mikor feszíti szét a társadalom megszabta normákat, az erkölcs kereteit az, amit a vágy szabadon engedése jelent. Ahogy a szerző mondja, a paraszti nemi kultúra olyan, akár a hit. Mindenhonnan látható, megtapasztalható, közösséget mozgató, éltető, felsőrendű és mindenható erő. Ennek az elképzelésnek felel meg a könyv címe is - Amikor az ember nincs es esen a világon -, ez az erő az, ami adott helyzetekben a túlvilágra repít, ezért az erőért érdemes élni, nyomorúságot, szenvedést elviselni és ahogy az egyik adatközlő mondja, " Az emberiség is ebből származik. Ha az nem volna jó, úgy az asszonynak, mint az embernek, nem es házasodnánk essze, nem es vállalnának gyermeket, s a nyomorúságot." A nemiség, a paraszti nemi kultúra fölötte áll minden hagyományosnak nevezhető, szokásokkal szabályozott élethelyzetnek, és abból adódik, azért olyan fontos, mert az ember a világot állandóan rendezni próbálja, előreláthatóvá, biztonságosabbá akarja tenni, az éhségünk, a fáradtságunk, a bennünk genetikailag létező agresszió és nemi vágy viszont állandóan az előreláthatóság, biztonság és kiszámíthatóság ellen dolgozik.

- Mi az, ami szerinted alapmunkává avatja dr. Balázs könyvét, amely - mint tudjuk - egy tüzetes vizsgálódási sorozat sarokköve?

- Ahogy Balázs Lajos elképzelte az ő életművében ennek a helyét, a mostani könyv tulajdonképpen körbefogja az előző három könyvét a születésről, a párválasztásról-lakodalomról, és a halálról, amelyek a csúcsai az emberi életnek, a leginkább megformált, a leginkább ritualizált és ezért leginkább látható részei a társadalom életének, ám mindezek mellett, alatt, ahogy a bevezetőben írja, mint egy élő vulkán lélegzik, fortyog, feszíti az embereket, az emberi világot mindaz, ami az embernek a biológiai sajátossága, de ami pont azért mert emberi, kulturális megformáltságban létezik. A nemi kultúra csíkszentdomokosi valósága van tehát benne a könyvben, a valóságnak nem a teljesség értelmében, mert az eléggé hiú emberi ambíció volna, abban az értelemben viszont igen, hogy mindenről, ami fontos, szó esik benne, a nemi erkölcsről való etikus elképzelésekről épp úgy, mint arról, amit ő úgy nevez, hogy a nemi kultúra pragmatikája: Ez a valóság azt jelenti, hogy néprajzi módszerrel, sok éven keresztül, szakirodalomra támaszkodva, abból kiindulva gyűjtötte az anyagot és dolgozta fel. A könyv az én értelmezésemben három részre tagolódik; az első szorosabban kapcsolódik ahhoz, ami az előző könyvekben megfogalmazódott, tehát a nemi élet ciklusát veszi sorra: a gyerekkori erotikáról beszél, eljutván egészen a nemi élet alkonyáig, s minden nemzedék tevékenységét, az ezzel kapcsolatos elképzeléseit mutatja be. Azt lehet mondani, hogy ez maga egy külön könyv, ami tehát a második és harmadik részben van, az tulajdonképpen ezt írja tovább, egészíti ki, helyezi új és új megvilágításba.

- Milyen funkcionális szerepe van a könyv megállapításai szerint a mindent átható, ugyanakkor lappangva őrzött és továbbított nemiségnek a vidéki népéletben?

- Amikor az éhség és a szomjúság csillapításáról, vagy amikor az emberben lévő agresszív ösztönöknek a csillapításáról van szó a különböző játékok révén például, akkor ez is nagyon fontos és hozzájárul a rend megteremtéséhez. A nemiség ellenőrzése és így a betartandó normák, a tabuk kialakítása, ezeknek a szabályoknak a különböző helyzetekben való megjelenítése mindenképpen olyan valami, amiben a közösség a saját identitását és a saját kultúráját meg tudja fogalmazni. Éppen ez az egyik nagyon lényeges kérdése a könyvnek, hogy mennyire hatékony ma a fiatalok esetében az a normatív ellenőrző rendszer, a megváltozott körülmények miatt. Mert ami régen létezett, ahelyett a mostani fiataloknál a szexuális hagyományok átalakulása folytán a falu szempontjából egy szexuális liberalizmusnak nevezhető tevékenységek sorozata létezik s nagyon fájdalmasan figyelemre méltó, ahogy a falunak a legfontosabb erkölcsi ellenőrző erejét képviselő pap egy idő után azt mondja, hogy házasodjatok olyan ruhában, amilyen van nektek. Már nem követeli meg a fehér ruhát...

- A könyv vége felé a szerző egy eddig kevéssé ismert, a néprajz által le nem írt sajátos szokást ismertet, ami különös fénybe állítja a csíkszentdomokosi hagyományokat. Hogyan értelmezed az ún. hengergőzést?

- Domokoson ez egy természetes dolog, olyan játék, rituális tevékenység, amely nagyon régi lehet, a termékenység varázsláshoz is köze lehet és azt mondják rá a domokosiak, hogy mindenkinek szabadott "höngörészni”, persze csak a menyecskék s házasemberek lehettek ott, tehát sem leányok, sem legények. Juhnyíráskor, tavasszal történt meg, hogy Szentdomokoson a hegyoldalban, evés-ivás közben, után ez a játék szabad volt s a férfiak a menyecskéket és fordítva felkérték arra, hogy a domboldalon, egymásra fekve gurigázzanak lefelé, a borítóra is ezt emelte ki a grafikus, így könnyebben el tudjuk képzelni azokat, akik különböző pozíciókban ezt a szédítő játékot űzték. Kimondottan felnőtt játékról van szó, amit ma már nem csak ezzel az alkalommal játszanak, most már kiiránduláskor, krumpliszedéskor is űzik, s akik ezt valamilyen szempontból fontosnak tartotják, megkeresik az alkalmat, hogy máskor is, amikor férfiak-nők együtt vannak, munkán, az egésznek egy lezárásaként az evés-ivás mellé egy kellemetes rítus táruljon. A párválasztás felkérésre megy, akár a táncban, a férj nem a feleséget kéri fel, hanem a más asszonyát és fordítva, s az egyik adatközlő el is mondja az olvasó felé tekintve, hogy "egyebet nem csináltunk, csak höngörögtünk." vagyis, ne tessék rosszra gondolni, mert ha igen, az nem ott történt... “Voltak emberek, akik nagyon ügyesen hengergőztek..."

- Mi a mélyebb értelme egy faluközösségnek egy ilyen jellegű hagyományt éltetni?

- A kérdéses napon ez a játék szabad volt. A munkás hétköznapok, a harag, a közömbösség tengerében léteztek ilyen helyzetek, szigetek, s dr. Balázs Lajos korábbi rítuselemző könyveiben is tisztán körvonalazódik az, hogy milyen embertípus él Csíkszentdomokoson, kultúrájába és társadalmába ágyazva, miben különbözik másoktól, miben rendelkezik esetleges univerzális vonásokkal. Ennek a sajátos rítusnak pedig nagyon is egyértelmű üzenete van: amikor ezt a játékot játsszuk, akkor teljes értékű emberek vagyunk. Mégpedig olyan értelemben, hogy be is tartjuk a normákat, mert felöltözve vagyunk, nyilvánosan történik ez, hiszen ott van az uram, ott vannak a komák, a kománék, a falu, nem bújunk el, ugyanakkor mégis próbáljuk azokat a létező vágyainkat egy kis időre bizonyos formában kinyilvánítani, kiélni és ezzel a világunkat megfogalmazni.

- A Te szemedben milyen falunak mutatkozik be dr. Balázs Lajos vizsgálódásai nyomán Csíkszentdomokos?

- Fentemlített világnak a különböző rítusok, közös tevékenységek jelentik a szabályok betartását, s ilyen szempontból azt hiszem, Csíkszentdomokos egy "rendes" falu. A rendes szónak abban az értelmében, amit már Tamásinál is olvashattunk; nem azt jelenti föltétlenül, hogy tiszta, takaros, bár azt is jelenti, s még inkább jelenti, hogy szervezett, kiegyensúlyozott, s a kultúrának az örömet adó, játékot megadó része is pont úgy jelen van, mint az, ami a tragikumot kell hogy kiegyensúlyozza, elviselhetővé tegye. A csíkszentdomokosi nemzedékek változnak, fiatalok vannak, új elképzelések, gyakorlatok alakulnak ki, de arról, hogy a huszadik század végén, a huszonegyedik század elején egy teljesértékű embereket magába foglaló falu milyen volt, hogy a rend-es emberek, a rend-es, szabályozott és élhető világ milyen volt egy csíki faluban, erről Balázs Lajos életműve számot ad és ezért érdemes olvasnunk a továbbiakban is.

*

Gagyi József 1953-ban született Marosvásárhelyen. Középiskolai tanár, újságíró, társadalomkutató, majd 2002-től a Sapientia EMTE docense. Társadalomtörténetet, fogyasztói magatartást, ágazati közkapcsolatok tantárgyakat tanít. Több éve végez terepmunkát Marosvásárhely melletti településeken, a szociálantropológia kutatási módszereit használva. Vizsgálja Marosvásárhely mindennapi és ünnepi, szimbolikus térhasználatát. A népi vallásosság székelyföldi jelenségeit feltáró, társadalomtörténeti, a kulturális átalakulásokat (örökségalkotást) bemutató könyvei jelentek meg ( Jelek égen és földön, Örökített székelykapu, A krízis éve a Székelyföldön 1949, Fejezetek Románia társadalomtörténetéhez).

Illusztráció: Gagyi József

Karakteres közösség kutatója

Dr. Balázs Lajos néprajzi megfigyelései szerint a székelység számos ősi mítoszt mentett át

2006 végén a Csíkszeredában élő néprajzkutató régi tartozását készült törleszteni, elsősorban saját magának: összeállította legizgalmasabbnak ígérkező, a falusi társadalom nemi kultúrájáról szóló kutatási kérdőívét, amely sokezer kérdést tartalmaz, és egyben kutatási koncepcióját is tükrözte. A nagyszabású munka időközben elkészült, s hamarosan megjelenik a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadónál. Erről, illetve a néprajzkutatás eredményes műveléséről, értelméről beszélgettünk el.

- Legutolsó könyvének megjelenése után azt nyilatkozta, hogy a néprajztudomány általában adós a falusiak nemi kultúrájának vizsgálatával, mert kényes, nehezen megközelíthető kérdésről van szó. Épp ezért, bár régóta foglalkoztatja a téma, nem szeretné felszínesen elnagyolni az elemzést. Most, hogy mégis pont került a munka végére, miként látja, sikerült elég mélyre ásnia?

- Jó, hogy az ásást említette, ez amolyan vesszőparipám is. Minden lehetséges alkalommal elmondom, hogy néprajzosként nem a gereblyét választom szerszámul, ahogy azt annyian teszik manapság szerte a világon, hanem az ásót. Azok példáját követem, akik e módszerre esküsznek. A gereblye szénát gyűjteni való szerszám: a felszínen található dolgok könnyű összekaparására való. A másod- és harmadkézből való tájékozódás eszköze, és nagyfokú szubjektivitást eredményez, ami a tudományosság kárára megy. Az ásó viszont tenyér- és karpróbáló, verejtékcsavaró szerszám. A mélységet tárja fel, s minél mélyebbre ás az ember egyazon a helyen, annál több meglepő, eredeti felfedezést tehet. Ezért kötöttem ki kutatóként egyetlen falunál, Csíkszentdomokosnál, s írom évtizedek óta e karakteres faluközösség egészen sajátos életrajzát, születéstől a halálig.

- Monográfiáinak melyek voltak a meglepő felfedezései? Vegyük őket sorra...

- Kutatásaim során döbbentem rá mindinkább arra, hogy a székelység, amelyet korábban nem tekintettem külön entitásnak és sokáig iritált a “külön székely, külön magyar” distinkció, bizonyos értelemben szokásvilágában olyan sajátos mítoszokat őriz és mentett át igen korai, homályba vesző ősidőkből, amelyek ilyen formában sehol nem találhatók meg a magyarság által lakott területeken. Magyarán, Csíkszentdomokoson olyan szokásokra emlékeznek, amilyenekre másutt már nem, vagy csak nagyon halványan.

- Például?

- A gyermekáldással kapcsolatos szokás e községben a beavatás, ami nem azonos a keresztelővel, amely általánosan elterjedt a kereszténységben. Olyan rítus ez, amit a keresztény szertartástól függetlenül, nem is a templomban, hanem az útszéli keresztfák egyikénél hajt végre az anya, kötelező módon tanú jelenlétében. Magam is többször láttam, sőt le is fényképeztem. Az anya gyermekével háromszor megkerüli a keresztfát, elmondja a három főimádságot és hazamegy. A szakirodalom említi, hogy az európai kereszténység előtti időkben az istenhez vezető kapcsolat vertikális, közvetlen volt, az áhitat nem templomokban, hanem kultikus helyeken - fák, források, kövek közelében - zajlott. Számomra a mítosz azt jelenti, hogy egy bizonyos rítus sokkal fontosabb minden másnál. Ilyen értelemben Szentdomokoson mind a születő, mind az életből távozó beavatásánál nincsen fontosabb életmozzanat, amelyeket kultikus helyszíneken bonyolítanak le. Úgy tűnik, a korabeli templomállító rendeletek nem elégítették ki minden közösségünk igényeit, ezért itt visszatértek a keresztfákhoz, egy korábbi szokásrendhez. Csíkszentdomokoson például ma is művelik, másutt viszont már nem. Mindez menet közben világosodott meg bennem, s a felismerés indokolta, hogy ugyanott folytassam az ásást, ahol elkezdtem.

- Ez az a bizonyos másság, amit a székelységről szólva menet közben felismert?

- Igen. Az életünk legfontosabb mozzanataival kapcsolatos rítusokkal mások nem tudnak előállni. Ez azt is jelenti, hogy volt sajátos beavatási, házasságkötési és halottgondozói szertartásunk. Ilyen szokás például a bekontyolás, mely egy lakodalomban betétátmenet, éjfélkor kerít rá sort a leányos ház küldöttsége, ez tulajdonképpen a fiatal asszony beavatása. De mifelénk él még lányszöktetés, amely szintén egy ősi praktika, s ellentmond a keresztény szokásoknak, a lányos rokonság igyekszik is minden lehető módon meghiúsítani az ilyen házasságot. Igen ám, de ha a szöktetőknek még időben sikerül bekontyolni az ellopott menyasszonyt, akkor az előtt mindenki kénytelen fejet hajtani, s a mégoly "nemszeretem" házasságot is elismerni. Ez azt jelentheti, hogy a bekontyolás is amolyan mindent felülíró székely mítosz.

- Milyen nóvumot hoz készülő, megjelenés előtt álló könyve?

- Korábbi vizsgálódásaim során mindegyre űröket éreztem a tanulmányozott három nagy sorsforduló: születés - házassági beavatás - halál között. Éreztem, hogy léteznie kell egy részben spirituális, részben pszichikai-társadalmi érdeket befogó belső erőnek, amely mozgásba hozza külön-külön, de egészében is az emberi létet. Ez pedig a nemiség: a szerelem, a nemi vágy. Ehhez dolgoztam ki 23 tematikai egységet, ezen belül több mint kétszáz alegységet, több mint húszezer kérdéssel, a gyermekkori szexualitástól, a nemi élet felfedezésén át a nemi vágy alkonyáig terjedően. Mindez egy titkolózó, nehezen megközelíthető kultúra, a félelem és a szégyen paplana alatt viszont állandó zajlásban, alakulásban van az egész. Nem beszélnek róla, mintha nem is létezne, közben minden lényegeset tudnak róla és állandóan átjárja a rejtett gondolataikat. A kérdőívre adott válaszok, elbeszélések nyomán kibontakozó belső, rejtett paraszti világ egyik érdekessége, az akár csíkszentdomokosi sajátosságnak is nevezhető hengergőzés, amit valamikor a tavaszi juhnyíráskor űztek, de most már gyakrabban használt kikapcsolódás a házas férfiak és asszonyok között. Akár szexorgiának is nevezhetjük. A férfiak felmennek a hegyre juhot nyírni, majd mikor befejezték, megjelennek az asszonyok, étellel-itallal, s mikor a jókedv magasra hágott, mindenki párt választ a hengergőzéshez - férj sose választja a saját feleségét! -, majd egymáshoz bújva, összefogózva lebucskáznak a lejtős domboldalon, s amíg leérnek, minden szabadosságot megengednek maguknak. Számosan akár a következő találkát is megbeszélik ezalatt... Karneváli helyzet alakul így ki, amelyben minden megengedett, bár így is szigorúak a szabályok: a résztvevő kötelezően házasember és juhosgazda kell hogy legyen. Mondanom sem kell: nem egy ember csak azért vásárol néhány juhot, hogy bekerülhessen a "klubba"...

*

Dr. Balázs Lajos (1939, Bukarest) tanár, néprajzkutató.

Középiskolai tanulmányai után (1956, Csíkszereda) a Bukaresti Tudományegyetem bölcsészkarán végez, a román nyelv és irodalom szakon (1965). Doktori címét 1976-ban szerezte meg néprajzból, a székely falusi lakodalomról készített dolgozatával. Egyebek között volt tanár, iskolaigazgató, művelődési felügyelő. Jelenleg egyetemi docens a Sapientia-EMTE csíkszeredai részlegén, kari kancellár. Négy évtizednyi kitartó kutatásának eredményeit néprajzi monográfiákban (Az én első tisztességes napom. Párválasztás és lakodalom Csíkszentdomokoson. - 1994, Menj ki én lelkem a testből. Elmúlás és temetkezés Csíkszentdomokoson. - 1995, Szeretet fogott el a gyermek iránt. A születés szokásvilága Csíkszentdomokoson. - 1999, A vágy rítusai - rítusstratégiák. A születés, házasság, halál szokásvilágának lelki hátteréről - 2006), illetőleg több tucat szaktanulmányban, szakcikkben tárta a nagyközönség elé. Megjelenés előtt áll legújabb monográfiája, amely a székely paraszti társadalom nemi kultúrájába enged mélyreható betekintést. A Román Tudományos Akadémia választott tagja, ugyanakkor tagja az Erdélyi Múzeum Egyesületnek, továbbá a Magyar Tudományos Akadémia Kültestületi Tagja. Díjai közül a jelentősebbek: A Magyar Kultúra Lovagja , Budapest (2000); Ezüstgyopár Díj, Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (2000); Ortutay Díj A néprajztudományért, Budapest (2000).

Megjelent 2009. április 17-én, az ÚMSZ Színkép mellékletében

Imágó

A hét elején az alábbi meghívó érkezett számomra. Már vártam rá, mert egyik aláírója jelezte mihamarabbi érkezését.

Meghívó

Örömmel hozzuk tudomására, illetve közöljük, hogy a 2007. áprilisában szervezett konferencia kezdeményezését vállalni tudjuk, és 2009 április 24-25 között a Gazdaság- és Humántudományok Kar Humán tanszéke megszervezi az Imagológiai konferencia II. Kiadását változatlanul Románok a magyar irodalomban, magyarok a román irodalomban témakörben.

Ezúttal tisztelettel felkérjük, szíveskedjen egy 20 perces (5-6 oldal) előadásával ehhez hozzájárulni.

Konferenciánk kezdeti gondolatiságát, üzenetét továbbra is érvényesnek tekintjük, és az alábbi pontokban foglaljuk össze:

- Kísérletet tenni elsősorban a humán értelmiség körében arra, hogy a sablonos és klisészerű, előítéletekkel terhelt minősítések és besorolások, a hamis általánosítások helyett a szépirodalomhoz, folklórhoz forduljunk a magyarság és románság árnyalt, rendkívül változatos élethelyzetekben való megismerésére.

- Őszintén, gátlások, görcsök és félelmek, óvatoskodások és eufemisztikus megközlítésektől mentesen feltárni mindazt, amit az írók, az emberek gondoltak és gondolnak egymásról, akár kedvező, akár érdes az olvasó, köztudatunk, közítéletünk számára,

- Nem a történészek vitáira jellemző módon keresni és vádolni egymás etnikai, jellembeli, morális és cselekvési sajátosságainak vonásait, hanem önmagunk és a másik megismerése, talán előzmény nélküli önreflexió és reflexió elindítása szándékával,

- Úgy gondoljuk, hogy szándékunk elérésében, megközelítésében csupán az egyetemesség, ,a kultúraköziség pozitív vagy negatív igényével, szándékával fellépő, ám esztétikai szempontból mértékadó műalkotások vizsgálatának lehet helye és értelme.

Ilyen művekre, alkotásokra mind a magyar mind a román irodalomban szép számmal találni példát, a régi irodalomtól a kortárs-alkotásokkal bezárólag.

Örömmel várjuk megtisztelő jelentkezését.

dr. Tapodi Zsuzsa, egyetemi docens,

tanszékvezető-helyettes

dr. Balázs Lajos, egyetemi docens

tanszékvezető, kari kancellár

Az alábbiakban a konferencia néhány szervezési vetületéről tájékoztatjuk:

1. A konferencia nyelve: román, magyar, igény szerint. Aki a dolgozatát szeretné az egyetem angol nyelvű folyóiratában is közölni, kérjük, szíveskedjen angol nyelvű változatát a konferencia alkalmával leadni.

2. A  konferencia színhelye: Sapientia EMTE GHK, Csíkszereda, Szabadságtér 1. sz,  Nagy Aula

3. A konferencia ideje: 2009. április 24-25

4. Szállást, étkeztetést, utiköltséget a szervező felvállalja

5. Részvételi szándékát kérjük a mellékelt űrlappal visszajelezni 2009. március 1.-ig az alábbi postai címre:

Sapientia EMTE

Piaţa Libertăţii nr. 1.

530104 Miercurea Ciuc

vagy az alábbi email címre: lazarhajnalka@sapientia.siculorum.ro

(Megj. A jelentkezési lap elektronikus formában letölthető  http://www.csik.sapientia.ro/imag oldalról.)

*

Dr. Balázs Lajos régi ismerős, még a rendszerváltás előtti időkből tudjuk egymást: tevékeny, hasznos tanárember volt mindig, aki egyrészt a román nyelv oktatójaként mindig vallotta s ma sem szűnt meg hinni, hogy a magyar fiatalok igenis, meg tudnak tanulni románul, ha megfelelő módszerekkel oktatják őket erre. Ugyanakkor ismert volt vonzalma a néprajz iránt, aminek 1989 után egyre gyakrabban adta gyakorlati eredményekkel járó bizonyságát.

Írásaim közt lapozgatva meglepetten fedeztem föl, hogy dr. Balázs Lajosról, akivel mind sűrűbben hoz össze a sors, amióta őt is nyugdíjba vitte a kora, de még számítanak szaktudására a Sapientia egyetemen, számos cikket, elemzést írtam az elmúlt években, amelyek talán kidomboríthatják egy csíki értelmiségi törekvéseit, aki a lokálisban, az egyediben, a szülőhelyherz való hűségben véli fölfedezni a megmaradás hosszútávú titkát.

*

Kérdések a globalizációhoz

(Hargita Népe, 2005)

Június utolsó napján, két kiadós zápor között és alatt, a Nagy Imre Galériában, Csíkzsögöd csöndjében dr. Balázs Lajos egyetemi docens tartott kötetlen előadást divatos témáról, nevezetesen: hogyan alakul a népi kultúra sorsa a globalizáció körülményei között.

Az esemény maga hírbe kívánkozó, a téma azonban kibuggyan a skatulyából, mint a jól megdagasztott kőttes. Mégis hallgattam róla ez idáig. Mert úgy éreztem, hogy az előadó elhallgatott előlem valamit.

Amilyen szépen elmondotta ugyanis elöljáróban, hogy a globalizáció nem egyértelműen mumus és nem föltétlen jótétemény, értelmezés, kihatás és összefüggés, amely a közegbefolyáson fordul meg, annyira nem tudott mit kezdeni azzal a nyilvánvaló ténnyel, hogy a globális kihatású világban igenis meg kell őriznünk a bennünket definiáló népi kulturális értékeket. Amiket így lehetne köznapi szimbólumokkal megfogalmazni: a népdalt, néptáncot, népviseletet, népművészetet, szokásvilágot, mindazt, amivel manapság a néprajz foglalkozik és népi értékekként meghatároz.

De miért? - ez itt a kérdés.

Szó se róla, kérdezni dr. Balázs is tudott, méghozzá igen jó kérdéseket tett föl, mintha egyenesen a globalizációhoz címezve, de hát azt mi is tudjuk, hogy ez a hol szörnyetegként, hol jótevőként lefestett csodavalami tulajdonképpen érzékeink számára megfoghatatlan, illetve amennyiben nem, akkor már régen késő, mert már nyakig ülünk a slamasztikában.

A válaszokat megtalálni, úgy látszik, ma még nem vagyunk képesek.

Ezért aztán mostanig azon töprengtem mindegyre, miként tehetnénk pontot az i-re, anélkül, hogy azt mondják: nem ér, kilóg a lóláb.

Mert az előadó maga is tudta s jelezte, hogy az ő személyes válaszai azért nem perdöntőek, hiszen neki szakmája, szenvedélye, kutatásának tárgya a népi kultúra, annak fennmaradása és összefüggései. Amennyiben nagyon köti az ebet a karóhoz, mindjárt azt vethetik a szemére, hogy persze, mert a saját malmára hajtja a vizet. Nem igazán jó helyzet tehát a saját ügyünk érdekében agitálni, riadót fújni.

És ugyanígy kényes, kiszolgáltatott helyzetben van mindenki, aki a népi kultúra fenntartásához kötötte mindennapi egzisztenciáját.

De akkor kérdem én: ki tegye meg helyettünk, ha mi illemből félreállunk, és senki sem vállalja fel azt, ami számunkra életbevágó? Netán hagyjuk bátran a maguk mentére a dolgokat, mondván, hogy a természet és az evolúció mindig biztosította a bonyolult világegész fenntartásához szükséges egyensúlyt, amelyben a kultúrák is fontos szerepet játszanak?

Kérdezhetünk másként is: előfordult, hogy a „fejlődés" rostáján menthetetlenül aláhulltak olyan kultúrtörténeti értékek, amelyeket ma már múzeumokban, maradványaikban sem igazán tudunk kézzelfoghatóan fölbecsülni, rekonstruálni?

Hány növényi és állatfaj tűnt el végérvényesen világtörténelmünk süllyesztőjében? Hány nyelv pusztult el azáltal, hogy gyakorlatilag kihaltak az utolsó egyedek is, akik éltetni tudták, s általa tudták meghatározni önmagukat? S történt mindez annak ellenére, hogy nem hiányzott a figyelmeztető, a megálljt kiáltó szó.

Azt jelentené ez, hogy akkor minden hiába, vessük oda az illúziók gyeplőjét a véletlennek, legyen úgy, ahogy lennie kell? Vagy az eddigi történelmi kudarcok dacára mondjuk azt: a tett, még ha kudarccal is végződik, mindig több az „ésszerűség" jegyében karbatett kéz politikájánál?

Pláne, hogy tudjuk, s ez derült ki azokból a példákból is, melyeket dr. Balázs Lajos szűkebb és tágabb környezetünk, mai életformánk apró eseményeiből kikövetkeztetett: a népi kultúra látható, felmutatható, önmeghatározó, közösségi hagyományokat őrző értékeire végső soron igenis, szüksége van még a sportnak, sőt a politikának is, pedig ha valami az utóbbi évtizedekben ártani tudott a kultúrának és az azt művelő, hordozó közegnek, akkor az a politika rátelepedése volt az értékek világára, annak a sarkából való kiforgatása, „beoltása", a politikai konjunktúrákhoz való igazítása vagy teljes félreseprése.

Azzal mehettünk haza az előadásról, hogy ha egyebet nem is, de a népi kulturális értékek továbbéltetését, felmutatását, értő művelését addig kell óvnunk a világhiányok helyét kitapogató, mindent betölteni vágyó, magának életteret kereső globalizációs értékek túlterjeszkedésétől, hogy megtaláljuk hozzájuk az értelmes és egyedül üdvözítő modus vivendi kulcsát.

Ehhez mindenesetre jól kérdezett dr. Balázs. A válaszokat, úgy rémlik, továbbra is nekünk kell rájuk megadnunk.

*

Az idegenség száműzése

(Hargita Népe, 2006)

Mától kezdve két napon át ülésezik a szovátai Teleki oktatási központban az a 40 tanár és tanító, akiket az erdélyi tanfelügyelőségek azért küldtek oda, hogy a hazai magyar nyelvű oktatást közös erővel megreformálják. A keddi Hargita Népe erről szak- és tényszerűbben tájékoztatott, én most csak azt fűzöm hozzá, ami hosszú ideje koloncként lóg kisebbségi oktatásunk nyakán: a román nyelv oktatásának mikéntje.

Dr. Balázs Lajos a megmondhatója, de talán már ő is belefáradt számolni az éveket, amióta következetesen, csodálni való kitartással és lendülettel hangoztatja szakértőként és pedagógusként is, hogy nem a magyar, nem a székely gyerekekkel van baj, amiért román nyelvtudásuk több mint hézagos, s mindenek előtt a mindennapi kommunikációban feltűnően fogyatékos. Nem tudja elégszer bizonygatni, hogy gyalázatosságában is nevetséges az a többségi vád, miszerint a gyenge román tudás mögött szülők, gyermekek és pedagógusok rosszindulata, sőt: zsigeri gyűlölete (!) húzódna meg az illető nyelvvel szemben!

E vád fenntartói szerint pedig épp e szembenállást, e kollektív gőgöt kellene véglegesen letörni, hogy a helyzetben előrelépés történjen...

Az, hogy ennyi, ilyen és ehhez hasonló ostobaságot meg lehet fogalmazni nyilvánosan, az a mai sajátos demokrácia számlájára is írható. De makacsul ragaszkodni hozzá és nem fogadni el azt a belső felismerést, amit a kisebbségi szakemberek tapasztalatból látnak és tudnak hosszú évtizedek óta, leseperni az asztalról jobbító szándékú, becsületes javaslataikat - csak azért, mert úgy fogalmaznak, hogy a kisebbségi tanulóknak az idegen nyelvoktatás módszereivel lehetne és kell tanítani a románt (ami sajátos módszertant és tantervet is feltételez) - maga a javíthatatlan rosszhiszemûség.

Hogyhogy? - hördül fel e kifogásra a többségi szakember (illetékes, mindegyki). - A román idegen nyelv? Ebben az országban? Ki hallott ilyet? Szó se lehet róla...

És ezzel odavan mindenfajta értelmes párbeszéd esélye. A helyzetben sajnálatosan empátiahiányos többség továbbra is önkényesen és háborítatlanul dönt arról, mi a jó, a helyes és a kötelező egy kisebbségnek. Punktum!

A probléma pedig minden évben egyre akutabban újra és újra jelentkezik, megfogalmazza önmagát és épp annyira gyötri a szülőt, a tanulót, a tanárt, mint a többségi társadalmat. 

Egy a baj, más a szemszög...

Dr. Balázs Lajos, a Sapientia egyetem előadó tanára az idén koraősszel is megpróbálta a lehetetlent: vitacikke megjelent a Hargita Népében és az Új Magyar Szóban, a kérdésben megfogalmazott (ki tudja, hányadik?) felirata pedig nem várt érdeklődést keltett a téma és az általa elfoglalt álláspont iránt a román szakfolyóirat, a Tribuna invatamantului berkeiben. Így aztán az egyik szeptemberi számban terjedelmes összeállítás jelent meg, amely ismertette a probléma genezisét, Balázs tanár úr álláspontját és javaslatait, szembesítve azokat erdélyi szaktanárok, illetve az ügyben korábban már megszólalt politikusok véleményével. Az összeállítást olvasva egyik szemünk nevethet, a másik meg sírhat. 

Nevetésünk annak szól, hogy a román emberekkel benépesített szerkesztőség végre tételesen is kimondta: e csöppet sem egyszerű kérdésben osztja a csíkszeredai egyetmi tanár álláspontját, ami ugyanakkor a miénk is. És bár nem tehet mást, mint vitára bocsátani a memóriumot, maga a tény, hogy az alaphang leütésénél becsületes ajánlatnak nevezi Balázs tanár úr elképzeléseit, komolyan veszi a magyar szülők aggodalmát, amelyet őszintének és jó szándékú tárgyalási alapnak értékel, az idők föltétlen változásainak jele.

Szomorúságunk? - hát azt a beidézett román politikusok, illetve a vitaindító összeállítás után októberben megjelent egyetlen szál hozzászólás mélyen átpolitizált és a magyarok román nyelv iránti trianoni ellenszenvét harsogó nézetek tovább éltetése váltja ki.

Szerencsére, az RMDSZ Közoktatási Tanácsa a maga során most „vette a labdát”, s szombati, marosvásárhelyi ülésén a román nyelv oktatásának sajátos, a magyar tanulókat érintő kérdéseit is napirendre tűzte. Ami azt is jelenti, hogy lassacskán megelégelte az illedelmes társadalmi győzködés kudarcait újra és újra átélni: késedelem nélkül ki kell dolgozni a kérdés szakmai módszertanát, alternatív tantervét a kisebbségi iskolák számára, s annak szándékait keresztülvinni a parlamenten, amely a közeljövőben amúgy is meg kell hogy birkózzon az oktatási törvények korszerűsítésével. 

Ha valakit pedig zavar az „idegen nyelv” kifejezés használata a román nyelvet illetően, akkor az egész kérdéskört pillanatokon belül át lehet keresztelni „nem anyanyelvi” megközelítéssé. Reméljük, kevésbé vehetik zokon többségi társaink, ha leszögezzük, hogy a román nyelvet, mert nem anyanyelvünk,  sosem fogjuk tudni velük azonos módon és hatékonysággal megtanulni. Mi ugyanis nem nyelvi vetélkedőre készülünk velük, csupán arra, hogy emberként mindenkor szót érthessünk.

Ahhoz pedig hinniük kell nekünk.

*

Rítusokról - térben és időben

Kiürülés vagy új feltöltődés felé?

(Új Magyar Szó, Színkép melléklet, 2007)

Tankönyvnek kiváló, összefoglaló elemzésnek már-már enciklopédikus, konkrétségéban teljességet sugalló munka a dr. Balázs Lajosé (A vágy rítusai... A születés, házasság, halál szokásvilágának lelki hátteréről. Scientia Kiadó, Kolozsvár, 2006), aki ezzel is igazolja: néprajzosként méltán került birtokába a kitüntető Ortutay-díj.

Persze, ne gondoljon senki keménytáblák közé préselt tananyagra, még kevésbé előadásokra, de annyi biztos: aki a rítusokat szeretné tanulmányozni a maguk összetettségükben és a szokás-, hiedelemvilághoz és egyéb hagyománytörténeti vonatkozásokhoz való szoros kapcsolódásaiban, az nem kerülheti ki ezt a munkát, amely a szerző korábbi, Csíkszentdomokosról szóló három kötetes szokásmonográfiáját, annak tényanyagát vizsgálja újra és rendszerezi modern rítuselméleti szempontok alapján. Külön rokonszenves számomra az a mód, ahogyan - némileg védekezve, méghozzá mentegetőzésformán - kifejti, hogy az egyetlen színhelyre, populációra fókuszált vizsgálódás következményeinek nem kell törvényszerűen megrekedniük a partikularitás szintjén; az a tény, hogy világéletében egy és ugyanannak a székely nagyközségnek néprajzi „felelősének” szegődött el, annak szokásvilágát kutatta és tudja igazán, nem jelenti azt, hogy ne vonhasson le elméleti jellegű következtetéseket is, hogy megállapításai ne gazdagíthatnák az elméleti szakirodalmat.

A „pars pro toto” tájainktól nem idegen módszertanának megfelelően kapunk aztán rendszerezett betekintést Csíkszentdomokos rítusstratégiáiba, lebontva azokat a legkisebb gesztusok szintjére is. Nem kell szakembernek lennünk ahhoz, hogy egy ilyen vállalkozás értéke megérintsen bennünket, hogy valós méreteiben láthassuk egy, a dr. Balázs Lajoséhoz mérhető vállalkozás hozadékát s egyben dilemmáit is. Nem kapunk egyértelmű választ arra, hogy a helyzet jelenlegi állása szerint a kiürülési tendenciákat mutató helyi rítusok a további kiürülés, vagy éppen egy új feltöltődés felé mozdulnak el a jövőben. Az is igaz továbbá, hogy az egyszégbe foglalás, az elméleti szintézisbe ágyazás jó néhány szinttel megemeli a kutató korábbi teljesítményét, ám nem feledteti azt a jelenleg adósságként elkönyvelni kényszerült szándékot, mely a szerző tervei közt szerepel ugyan, de megvalósítását hivatali elfoglaltságára hivatkozva elodázta. A vágy rítusai megjelenésekor egy interjúban (Hargita Népe, 2006. november. 2.) ki is tér erre: „Azt ígértem, hogy a következő munkámban a paraszti társadalom nemi kultúráját fogom bemutatni: egy olyan terület, amivel a magyar néprajzkutatás igencsak adós a magyarságtudománynak. ... Restellem, hogy - látszatra - nem álltam szavamnak, ugyanakkor kellemesen meglep a számonkérés, hisz egy ilyen kijelentést el is lehetett volna azóta felejteni... Én azt vallom - és ezt elsősorban a magam számára tartom kötelezőnek -, hogy minden kutatási témához fel kell nőni. Az a tény, hogy a néprajztudomány adós ezzel a tárgykörrel, jól érthető okok miatt, merthogy kényes és nehezen megközelíthető, engem nem jogosít fel arra, hogy hebehurgya, felületes kutatást végezzek, hogy felszínes munkát adjak ki a kezemből. A nemi kultúra az emberiség egyetemes műveltségének, a nemzeti műveltségnek igen fontos része, nem a kuriózumokról szól, mint sokan elképzelik... Ott tartok, hogy elkészítettem a nemi kultúra kutatási kérdőívét, amely mintegy ezer kérdést tartalmaz, és amely egyben a kutatási koncepciómat is tükrözi.”

A kutatónak abban tökéletesen igaza van, hogy a felületes, elsietett válaszoknál mindig jobb a néma tűnődés, a kivárás, a felkészülés. A könyv hasznát és ütőerejét bemérni szándékozó olvasónak viszont a hiányzó láncszem nem tűnik egyszerű sorrendi, hanem lényegi kérdésnek: éppen a nemiség vetülete volna az, ami szervesen a rítuselméletbe ágyazhatná a székely szokásvilágot, hiszen a vágy rítusai csak akkor értelmezhetők igazán, ha az ember örömre, boldogságra, megnyugvásra törő tág karolású vágyakozásában a fizikai, testi örömélmények csíkszentdomokosi rítuselemeire is rávilágít.

*

Tükröt tartani egymásnak

(Hargita Népe, 2007)

Az önmegismerés furcsa dolog, és bár egyre inkább életünk legbiztosabb - majdhogynem téved hetetlen - iránytűjének bizonyul, még mindig nem élünk vele oly mértékben, ahogyan pedig megtehetnénk. Érvényes ez mind az egyén, mind a közösség viszonylatában.

Az imagológia, ez a titokzatosan hangzó tudományág, amit egyesek nemzetképkutatásnak fordítanak, az etnikai közösségek saját magukról, illetve a más közösségek által róluk alkotott kép vizsgálatával foglalkozik, s meglehetősen korszerű eszköze annak, hogy a nemzeti elzárkózás és a különféle előítéletek falát valóságosan is áttörjük.

Emiatt volt rendkívül rokonszenves a Sapientia - Erdélyi Magyar Tudományegyetem Gazdaság- és Humántudományok Kara Humán Tanszékének szervezésében április 28-án megtartott első nemzetközi imagológiai konferencia (munkacíme: Magyarok a román irodalomban - románok a magyar irodalomban), még akkor is, ha a meghívott magyarországi és honi előadókon kívül nem igen mutatkozott érdeklődő közönsége.

(Tudományos rendezvény lévén, nem is igazán az utca emberére számítottak volna a rendezők, de az egyetemen tanuló diákság egy "kicsiny, de lelkes" csapatára reménykedve gondoltak, de hát ez se jött be...)

"Úttörő rendezvénynek ne nézd a fogát" - parafrazálnám az ajándék lóval kapcsolatos eléggé lehurbolt szólásmondást, ha kimondottan a szándék díjazásáról lenne szó, s rögtön ide is írnám, hogy az előadásokat végighallgatva, mindenek előtt a Bányai Éváét (Más-kép/p/ - Bukaresti Hungarológia), a Demény Péterét (A típusoktól a nemzetig. A románok az erdélyi magyar drámairodalomban - kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem), a dr. Bíró Béláét (Nemzeti előítéletek L. Rebreanu Ion című regényében - Sapientia), a Pildner Juditét (Román nők - magyar szemmel - Sapientia), a dr. Kosztolánczy Tiborét (Osvát Kálmán: Románia felfedezése - ELTE, Budapest), a Szonda Szabolcsét (Ady Endre románságképéről - Bukaresti Hungarológia), a dr. Borsi Kálmán Béláét (A románok Németh László Erdély-könyvében - ELTE, Budapest) és a Lajos Katalinét (Nemzetkép és frazeológia - Sapientia) találtam figyelemre méltónak; a rendezvény pedig ennyiért talán már meg is érte a fáradozást.

Csakhogy az üdvözlendő kísérlet ennél jóval mélyebb és megszívlelendőbb tanulságokat tartogat, és szeretném hinni, hogy a dolgozatok megjelentetése nem merül ki majd a házigazdák nevében dr. Balázs Lajos által előzetesen bejelentett szándékban és tervezgetésben. Ismételten elhangzott, bár más-más megfogalmazásban és egymástól különböző konkrét elemzések révén levezetve, hogy a másokról - esetünkben éppen a románokról - alkotott képünknek (de ez fordított előjellel legalább annyira érvényes!) elsősorban nem azért kell árnyaltnak, empátiásnak, előítélet mentesnek, reálisnak és a történelmi hűséghez illőnek lennie, hogy ne sértsünk vele, hanem mert a mások valódi megértése tulajdonképpen a saját magyar nemzeti énképünk érvényes tisztázását és hitelességét feltételezi. 

A románságot elfogultan, idegenkedve és felületes jegyek alapján megítélő magyar tehát ítéletének megfogalmazásakor tulajdonképpen magáról állít ki elégtelen bizonyítványt, valósággal generálva azt, hogy őrá is ugyanazzal a görbe szemű szűklátókörűséggel és szubjektivizmussal nézzenek a túloldalról. Az ilyen és ehhez hasonló párharcok eleve terméketlen és öncélú állóháborúk, nem vezetnek semerre, és megkérdőjelezik az együttélés valós esélyeit.

Meglehetősen sokkolta a hallgatóságot az a ténymegállapítás, hogy a Kalota könyvkiadó által nemrég megjelentetett 21 romániai magyar drámát tartalmazó gyűjtemény - amely mindenképpen a termés legjavát hozza - mindössze 6 (írd és mondd: hat!) - román figurát vonultat fel; ketten a Kós Károly Budai Nagy Antalról szóló drámájában, ketten Kincses Elemér Csatorna c. darabjában és ugyancsak ketten Nagy István Özönvíz előtt-jében lépnek színre. De nem csak a statisztika mutat itt szamárfület a mának, hanem az a tény is, hogy míg az első két darabban felvonultatott román szereplők valójában sematikus papírfigurák a jól egyénített magyar irodalmi hősök mellett, addig az utóbbi időben divatos kegyetlenséggel már-már lenullázott munkásíró alakjai valóságos élő karakterek, megformálásuk alapos és árnyalt jellemrajzoló készség mellett arról is árulkodik, hogy a szerző nem csak vallotta és hirdette az együttélés és a kölcsönös megismerés jelszavát, hanem alkotói gyakorlatában magáévá is tette. Pedig hát, akik ismerték őt, jól tudhatják, milyen nehezen és hozzávetőlegesen beszélte élete végéig a román nyelvet…

A konferencián felvázolt, látszatra esztétikai jellegű megállapítások sokban segíthetik tükörbe nézésünk hatékonyságát. A szervezők kétévenkénti ismétlődésről beszélnek, pedig az életszerű lépték az évenkénti imagológiai tanácskozás esetén sem tűnne túlbuzgóságnak.

*

A két év letelt, jöhet a következő imagológiai konferencia...

A képen: dr. Balázs Lajos a sapientiások ballagásán (2008)

Ütköztetett hipotézisek (dr. Szőcs András)

Az utóbbi években egyre sokasodnak székelyföldi viszonylatban a hézagpótló, nem egy esetben rendhagyó falumonográfiák, helységbemutató kiadványok. Falunapok, egyéb közösségi ünnepi események éltetik e vállalkozásokat, s jól is van ez így, hiszen a tudomány, a több évtizedes tiltás és gúzsbakötés után nem képes utolérni magát olyan iramban, ahogy azt vidékeink veszendőbe menő forrásanyagai diktálnák. 

A műkedvelő néprajzosság és történészi munka hézagpótló esélyéről és kockázatáról beszélgettünk el egy rendhagyó monografikus kiadvány, a Lármafák öröksége Csíkszentmihály * Őrhelyen a huszonnegyedik órában (Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2008) egyik szerzőjével, Szőcs András orvossal, aki sajtó alá rendezte édesapja, néhai Szőcs Vince néprajzi örökségét.

*

- Közös könyvükből kitetszik, hogy önt, a csíkszentmihályi embert nem csak foglalkoztatja, egyenesen bántja is szülőhelyének fokozatos történelmi szerepvesztése. Milyen belső, illetve külső okokat tudna erre magyarázatképpen megnevezni?

- Ízig-vérig székely ember vagyok, annak erényeivel és gyarlóságaival együtt. Ebből adódóan az igazságtalansággal, méltánytalansággal szemben ösztönösen lázongok. Mint ahogy nem tudok szó nélkül elmenni mindennapjaink fellazult rendjéből eredő visszásságok mellett, ugyanúgy nehezen tűröm a hangoskodó látványosság valós értékek feletti diadalát sem. Valamikor történelem tanár szerettem volna lenni, de apám figyelmeztetett: vigyázz, mert amit egyik nap tanítasz, azt másnap számon kérhetik rajtad. Így lettem orvos, bár a történelem iránti érdeklődésem töretlen maradt... Történelmi léptékkel mérve, egy nemzet sorsának alakulása jól követhetően legyűrűzik országrészekre, tájegységekre, falvakra. A székelységnek e forgatókönyvben azonban évszázados önállóságából adódóan is sajátos szerepkör jutott: zárt világa nemcsak etnikai homogentását segített megőrizni, hanem gyakran a fejlődés útjában is állt. A kedvezőtlen sorsfordulók azonban még e zárt körben sem hatottak mindenütt egyformán, vannak sikeres túlélők és vannak nagy vesztesek. Csíkszentmihályt ezen utóbbiak közé sorolom. Többek között ennek a méltánytalan háttérbe szorulásnak a körülményei izgattak, erre kerestem és véltem megtalálni a magyarázatot könyvünkben. A falu hanyatlását egyrészt a falut elkerülő újabbkori szekérutakkal, másrészt az örmények betelepülésével a szomszédos Szépvízre, valamint a csíkmadarasi vashámorok körül kialakuló pezsgő élettel magyarázom. Mindezen körülmények olyan gazdasági vákuumot teremtettek Szentmihály körül, melyből a szigorú falutörvénye okán se tudott kitörni. Ezt csak betetőzte az 1694-es tatárpusztítás. 

- Vallomása szerint azok a hipotézisek, sejtések, amelyek a székely történelemmel s leginkább faluja történetével kapcsolatban foglalkoztatják, több évi utánajárást igényeltek. Hogy érezte, mennyire veszik komolyan a szakemberek a nem szakmabeli szorgoskodó töprengéseit? 

- Történelemmel aktívan foglakozni hipotézisek, sejtések nélkül nem lehet. Ez fokozottan igaz a székelyek történelmére, hiszen itt a kutatások eredményességét, az elpusztult dokumentumok mellett a székely írásbeliség késői megjelenése (jellemzően 1562 után) döntően befolyásolja. A hipotézisek a nagyon is foghíjas dokumentumok összeállásához kötőanyagként szolgálhat. A töredékekből összeálló egységes kép kialakítása ugyanis nélkülözhetetlen az önismerethez, honismerethez és önbecsüléshez vezető úton. Nem egy nép történelme épül csaknem fikcióba hajló hipotézisekre... A szakemberektől kapott segítséget illetően a kép tarka. Mint minden szakmában, itt is létezik szakmai kasztrendszer és szakmai gőg is. Hozzáállás kérdése, hogy egy külföldre távozott nem szakmabeli próbálkozását ellenérzéssel párosuló tudálékosságnak avagy szülőföldje múltja iránt őszintén érdeklődő kutakodásnak tekintik. Állításaimat különben folyamatosan ütköztettem, helytörténészek véleményét kértem, nem kimondottan egyetértő jóváhagyásuk megszerzése végett, inkább a tudáshiányomból eredő durvább tárgyi tévedések elkerülése érdekében. Ez is befolyásolta hozzáállásukat. Volt, aki önzetlenül és fenntartások nélkül támogatott, velem együtt drukkolt a könyv sikeréért, más meg rengeteget segített, dokumentumokat adott át, de nem titkolta, hogy néhány feltételezésemmel nem ért egyet. Volt aztán olyan ifjabb szakember is, aki csaknem kioktatott és számon kérte felelőtlenségemet, amiért ilyen témába, ilyen mélységben volt merszem belenyúlni. Az illetőt emlékeztettem, hogy pár évtizeddel ezelőtt Apám munkájáról is hasonlóan vélekedett néhány szakember. Mi lett volna, ha sértődötten gyűjtésével, írásával leáll? Ezen ellentmondások oldásánál természetesen figyelembe kell venni, hogy az amatőr kutakodó átléphet olyan akadályokon, melyek a hivatásos történészt, bizonyíték hiányában megtorpanásra kényszerít.

Újabb írási kényszerem nincs

- Ön azt mondta, az érzése, ez a könyv volt életében az első és az utolsó. Nem érzi úgy, hogy a mostani kérdésfelvetések után további lépéseket is tehetne a válaszok körvonalazása felé, vagy ezt a szakemberekre ruházná?

- Az embernek mindenekelőtt meg kell őriznie hitelességét, még ha hipotéziseket, fikciókat fogalmaz is meg. Néha úgy érzem, így is túl messzire merészkedtem. Félek, hogy tovább haladva veszélyes vizekre eveznék, melynek épp műkedvelői hitelességem látná kárát. Valahol azt írtam, jól ismerem a professzionalizmus és az amatőrizmus közti határt. A gyógyító munkában például a természetgyógyászat gyakran csodával határos eredményeket mutat fel, ennek ellenére nagy baj lenne, ha csak erre hagyatkoznánk... A könyv írására belső kényszer ösztönzött, hiszen úgy éreztem, van mondanivalóm. A könyv mindezt tartalmazza. Újabb írási kényszer már nem munkál bennem. Számomra és könyvünk számára az igazi sikert az jelentené, ha lenne utóélete, ha szakemberek mondanának véleményt - elfogadva, vagy elvetve - vitatható állításaimat. 

- Édesapja, Szőcs Vince összegyűjtött néprajzi írásai a szentmihályi élet rengeteg vonatkozásában eligazítóak, dokumentum értékűek. Az egybehordáson, az összegyűjtésen túl, úgy is, mint a fia, de úgy is, mint a könyv társszerzője, mit tart eme életmű legnagyobb erényének és miért? 

- A könyvnek eredetileg a „Székely Atlantisz” címet szándékoztam adni, de túlságosan hatásvadásznak tűnt, így elvetettem. Pedig Apám írása atlantiszi történet, hiszen már pár évtized távlatából nézve is, egy olyan letűnt világot mutat be, mégpedig az élő néprajz élményét nyújtva, mely napjainkra a falun élők számára is alig ismert. Írásának végülis „Őrhelyen a huszonnegyedik órában” címet adtam, hangsúlyozva ezzel, hogy valakinek mindig állnia kellett és állnia kell közösségének virtuális őrhelyén, védeni és menteni még a menthetetlenül elveszőnek tűnő értékeket is. Apám személye és példamutató helytállása irányt mutathat a ma emberének az önismerethez és önbecsüléshez vezető rögös úton.

Írását olvasva megelevenedik a falu múltja, és benne a fegyverforgató székely ember alakja mellett felsejlik az istenfélő, de pogány hagyományaira is emlékező, békésen alkotó székely ember a maga babonáival, hiedelmeivel, szokásaival és sajátos furfangos észjárásával. 

-A könyv csíki, itthoni bemutatóin szokatlanul népes tömeg (többszörösen is „telt ház”) fogadta a szerzőt. Milyen szellemi-hangulati többlettel tért haza Vácra a közönség előtti első megmérettetése után? 

- A csíkszeredai, de azt megelőzően a csíkszentmihályi könyvbemutatón is valóban népes tömeg jelent meg. Megindító volt érdeklődésük, felém áradó szeretetük, mellyel fogadtak rokonok, barátok, ismerősök. A csaknem két évtizedes távollét ugyanis néha elbizonytalanít, vajon fenntartások nélkül otthon érezheti-e magát az ember elhagyott szülőföldjén? A fiatalságunk emlékeit őrző tájak változatlanul szépek és vonzóak. De vajon mennyire változtunk mi emberek, otthon maradottak és kitelepültek? A nagyszámú érdeklődő jelenléte kérdésemre megnyugtató választ adott. Ami a szellemi többletet illeti, az könyvünk egyértelműen pozitív fogadtatásából ered. Ilyenkor az ember elfelejti a négy év gyönyörű gyötrelmeit, vívódásait, a szülőfalu igazi megismerésének kilométerekben is mérhető kalandját. Marad a nagy elégtétel, hogy sikerült megmenteni Apám elveszőnek tűnő hagyatékát, volt bátorságom eltérni a falumonográfiák szokványos sablonjától és, bár néha vitatható, de éppen ezért érdekes olvasmányt adni az olvasó kezébe. A kritikusok véleménye több volt mint hízelgő, akár udvariaskodásnak is vehettem volna, ha nem ismerném őszinte elhívatottságukat. Természetesen vannak kritikusaim, akiknek más a véleményük, de ők egyelőre még hallgatnak.

Egymásra találás helyett elidegenedés

- Véleménye szerint mit nyújthat a Lármafák öröksége egy, az anyaországban élő székely embernek, akinek ritkán van alkalma a gyökerek felé járogatni?

- A könyv jelen formájában a közérdeklődés reményében készült. Ezért is hangsúlyoztuk a LÁRMAFÁK ÖRÖKSÉGÉ-t mint mondanivalónk fő elemét, melyhez Csíkszentmihály „csupán” keretként szolgál. Minekünk, Magyarországon élő erdélyieknek meggyőződésem, hogy küldetésünk van. Erre emlékeztetnek Bocskai István 1606-ban kelt intelmei is, melyben a szétszakadt ország lakóit buzdítja testvériségre. Ezek az intelmek, ha lehetséges, időszerűbbek mint valaha, hiszen a határok eltűnésével az egymásra találás helyett elidegenedés következett be a szívekben és a fejekben egyaránt. Nekünk tehát nem a kitelepedett székelyekkel kell foglalkoznunk elsősorban, hiszen aki húsz év alatt elveszíti gyökereit, az erre nem méltó. Mi elsősorban magunkkal hozott emberi értékeinket, egészséges nemzettudatunkat kell felmutassuk az értékrendjükben elbizonytalanodott embereknek, hiszen anyaországi magyarság problémái elsősorban nem GDP-arányosak. Könyvünk ehhez az eligazodáshoz nyújthat segítséget. Volt egy olyan időszak, amikor magyarnak lenni büszkeség volt, szívesen és önkéntesen váltak magyarrá a kárpát-medencei olvasztótégelyben a németek, szlávok, románok. Aztán jött az első és a második világégés, majd a vesztett forradalom, és lassan a mécses lángja a tégely alatt kialudt, az öntvény repedezni kezdett, az identitás zavar egyre fokozódott míg 2004. december 5-én ki nem csúcsosodott. Az anyaországi magyarok elismeréssel hangoztatják mindegyre, hogy a székelyek az igazi magyarok. Nekünk ezt nem harsány magyarkodással, hanem a mindennapok méltó életvitelével kell bizonyítanunk, hisz ismert a mondás: „ A te erényed nem az én erényem, de a te hibád engem is magával ránt”.

- Az író-olvasó találkozón szólt arról, a Vácott évente megrendezett erdélyiek farsangi bálja összetartja a résztvevő kint élőket. Mi volt a cél, amikor mozgalmukat beindították és mi a pillanatnyi „mérleg”? 

- A fentiekben küldetéstudatunkat és az erdélyi szellemiség bemutatásának fontosságát  említettem. Feladatunk jóval több, mint lélekben összetartani a kint élőket. Aktív jelenlétünkkel többek között az anyaországiak felelősségtudatát kell ébren tartanunk a kárpát-medencei összmagyarság érdekében. Abban reménykedünk, hogy létünkkel és szerveződésünkkel hozzájárulunk az országrészek között elszakadt szálak összekapcsolásához, ahhoz, hogy a magyarság legalább tudatban újra belakhassa a Kárpát-medencét. Tudom, hogy ezek nagy szavak, de hát téglákból áll össze az épület. Ilyen eszközünk például a már több mint tíz éve megrendezett erdélyi farsangi bálunk, mely szerény körülmények között indult öt erdélyi család kezdeményezésére. Aztán rendezvényünk egyre nagyobb lett, évente 5-600 ember gyűl össze az ország minden részéről olyan időkben, amikor sok hasonló jellegű szerveződés tiszavirág életűnek bizonyult. Megalakítottuk Erdély Barátainak Közhasznú Egyesületét, melyet tartalommal igazából ezután fogunk megtölteni. Ideológiánk rendkívül egyszerű: szívesen látunk bárkit, aki számára Erdély jelent valamit. A hozzánk közeledőtől azért mellékesen megérdeklődjük mit gondol december ötödikéről…Tehát nem szektásodunk, hiszen ez nem vezetne célra, együtt vagyunk erdélyi származásúak és anyaországiak természetesen az erdélyiek túlsúlyával. Miért is tartjuk meg évről évre a sok munkával és gyakran bosszúsággal járó rendezvényeinket? Azért, mert biztosítani szeretnénk a találkozás lehetőségét. Hogy megjelenjünk a helyiek tudatában mint tényező és azért is, hogy anyagi lehetőségekhez jussunk, mellyel iskolákat, egyházi intézményeket támogathatunk Erdélyben. A rendezvényünk napján éjszakai taxis riadó van Vácott, hiszen ez a város legnagyobb bálja, sok a fuvar… 2004. december 5. után a már szerveződő bált lefújtuk. Gyászoltunk és gyászunkat apróhirdetésben megjelentettük a helyi sajtóban és Tv-ben egyaránt. Erről továbbra is minden évben említést teszünk, hiszen a sokak által önként vállalt szellemi Trianonunkra emlékeztetni kell.

Névjegy

Szőcs András (sz. 1946, Csíkszentmihály) orvos.

Kuláksors elszenvedőjeként a Brassó melletti Hétfaluban (Szecsele) végezte középiskolai tanulmányait. 1971-ben orvosdoktori diplomát szerezett a Marosvásárhelyi Orvostudományi Egyetemen. Két év Moldva, majd Kászon és Karcfalva voltak körzeti orvosi stációi. 1979-től 1989-ig, kitelepedéséig a Csíkszeredai Megyei Kórháznál dolgozott fül-orr-gégészként. Létrehozta a megyei módszertani központként is működő gyermekfül-orrgégészeti szakellátást. Szakdolgozatai jelentek meg romániai és magyarországi szaklapokban. Jelenleg a váci kórház fül-orrgégészeti osztályának osztályvezető helyettes főorvosa, ahol bevezette az allergológiai szűrővizsgálatokat, elsőként kezdte el az endoszkópos orrmelléküreg sebészetet, és létrehozta az audiológiai állomást is.

Cseke Gábor

Az illusztráción Márton Árpád csíkszeredai festőművész vázlatai csíkszentmihályi gazdasági felszerelésekről