Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (20): Emlékek talpfáján

A fényesre csiszolt fővágányt kivéve mindent benőtt a gaz, s a jegenyék
kivágva Szentkirályon

Hamarabb ültem repülőn, mint az apám. Ezt tőle tudtam meg, amikor első repülőutam előtt ragaszkodott hozzá, hogy kikísérjen a szamosfalvi repülőtérre. Ahogy láttam, nem is a búcsú kedvéért – hiszen a tervek szerint pár nap múlva hazaérkeztem volna Bukarestből, ahová az egyetem elvégzése után állásügyben pofavizitre hivattak a szerkesztőségbe -, inkább azért, hogy kezével is megérinthesse azt a madarat, aminek a hátára ő mostanig nem fért fel. Búcsúzáskor, amikor megöleltük egymást, szinte szégyenlősen, meghatottságtól elfúló hangon súgta a fülembe: „Aztán utazz szerencsével!... Tudod, hogy én még nem ültem repülőgépen?”


Megdöbbentett a vallomása, s valahogy furcsa volt elhinnem, hogy az előttem álló egyetemi tanár, több kötetes tankönyvszerző, a sokgyerekes apa, közel jár az ötvenhez és még nem volt alkalma megkóstolni a levegőbe emelkedés örömeit!


Pár év múlva aztán számára is megadatott, hogy néhány légi utat megtegyen, de igazából mindig megmaradt földközeli embernek, akárcsak jómagam...


Most a sírjához igyekszem, a közeli faluba, s mert lekéstem a reggeli személyt, kénytelen vagyok autóbuszra szállni. Így valamivel könnyebb az út, hiszen a busz a temető közelében áll meg, s miközben a sír gránit peremén elüldögélek, látom a völgy mélyén, az őszi páratengeren is átderengő, távoli vasúti töltést, amelyen a nevezetes „székely körvasút” közlekedik, immár közel másfél száz éve. Hamarosan érkezik is, bágyadt sikkantásokat eregetve, a megállíthatatlan Corona expressz, Brassó irányában, miután letessékelte utasai nagy részét a székely városkák többségében. De ez, innen, csak látvány – apámnak ehhez se volt szerencséje, bár a falu lakosaként szinte naponta kigyalogolt a csíkszentkirályi állomásra. Jó félórás egészségügyi séta volt ez a számára, s hol az állomás közelében lakó barátját kereste föl ilyenkor, hol az átellenben lévő borvíztöltődében akadt dolga, máskor meg egyszerűen csak a postát vitte ki az állomási postaládához, ahol – azt remélte – küldeményei egyenesen a postavagonban kötnek ki, s közvetlenebb útjuk lesz a címzettekhez, nem kell bejárniuk még a községi, majd a megyeszékhelyi postahivatal (s a még ki tudja, milyen más hivatalok) útját. Egy időben, anyám halála után az állomáson túl székelő ládagyár étkezdéjébe járt el kosztolni nap nap után, s útja minden esetben  kötelezően átvezetett a szentkirályi vasútállomás vágányrendszerén. Mondhatni, jó rálátása volt az ottani eseményekre.


Nem beszélve arról, hogy valahányszor gyerekek és rokonok hozzá utaztunk, mindig otthonosan várakozott a néhány lépésnyi peronon, ami épp úgy nézett ki, mint az a Kisállomás, amit annak idején Tekéből ihletődve, felépítettem magamnak. Úgy hatott, mintha ő maga lenne az állomásfőnök, nem pedig az a vézna, nyakigláb férfi, aki hanyag eleganciával viselt sötétkék vasutasegyenruhában mindig az utolsó pillanatban állt ki az állomásépület küszöbére, indítókoronggal a kezében...


Ezek az emlékek most mind-mind átrohannak rajtam, ott a temetőben, s elhatározom, ha a fene fenét eszik is, hogy bármilyen alkalmatlan legyen is a menetrend, vonattal teszem meg a visszautat, s az indulásig az állomás környékén múlatom majd el az időt...


Temetői elfoglaltságomat befejezve, csöndesen aláereszkedem a faluba, mintha enyém lenne az egész világ, a maga teljes idejével, a végtelen térrel, melyből mindig csak egy elenyészően kis részt vagyunk képesek befogni. Végigmegyek a kanyargós, poros utcákon, gépkocsik vágtatnak el mellettem, mindkét irányban, bezzeg az autóközlekedés folyamatos, mondhatni olyan, ahogyan az ereken áramlik a vér, hol tolulásosan, hol meg hömpölygő kimértséggel. Az Olton átívelő lengőhídhoz érek, mely a falu két részét összeköti egymással, de inkább a földgáton megyek végig, az Olt folyásirányában. A túlsó parton, jobbára a folyó kanyarulatait követve, húzódik a vasút is. Amíg a borvíztöltőde melletti zsilipekhez érek, ahol már a sorompó és a rendező vágányok húzódnak el, két, egymáshoz kapcsolt villanymozdony gördül el lefelé, Brassó irányába. Lassan, szinte hangtalanul úsznak el a távolban. A sorompó mellett most hirtelen, mintha a semmiből, előbukkan egy fekete, hollóhajú, csinos vasutas menyecske, testhezálló sötétkék mellénykében és egyen-pantallóban, fehér blúzban, nem is illik a sok kora őszi gaz közé, de azért hajlong a sínek mentén és a fővágányt vizsgálgatja, jobbra-balra hajlongva, a sínt s olykor a talpfákat kopácsolva... Milyen régóta nem láttam ilyen aprólékos figyelmet szentelni a vágányoknak! Szinte, mintha egy régóta elsüllyedt múltból köszönne vissza ez a látvány, ám hiába keresem rajta kívül a hajdani állomás mozgalmát: a borvíztöltőde udvarára futó, azóta felszedett vágány melletti ládarakókat, akik szinte éjt nappallá téve rakták-ürítették a borvizes üvegeket szállító tehervagonokat. Odébb tolatómozdonyok illesztették össze a soron következő, „Rendkívül sürgős” jelzésű szerelvényeket, a sorompót ilyenkor nagyon sokszor és huzamosabb ideig leeresztették, a gyárba igyekvő gépkocsivezetők nagy bosszúságára. Azóta megfordult a kocka: a sorompó majd mindig nyitva áll, s a vízszállítmányok is jobbára autótrének platóin indulnak útnak a nagyvilágba.


A rendező vágányokat mindenütt benőtte a fű. Az ipari zóna határát jelző, égre törő, örökké idegesen zizegő jegenyesort eltüntette a druzsba. Sehol lombsuhogás, sehol egy árnyék. Odébb, az állomáson túl, ahol viszont a ládagyáriak rakodó munkája élénkítette az állomás életét, ugyancsak kihalt minden. A mázsáló ajtaja zárva. Ilyenkor, ősszel valamikor óriási, elterpeszkedő krumplihalmok várták itt az üres vagonokat, hogy bevagonírozhassák őket, a forgalmisták le-fel járkáltak, aktákkal a kezükben, olyan életteli volt minden, most viszont sehol egy lélek. Egy eltaposott krumpli, egy göröngy nem sok, annyi sincs a földön. Ki tudja, mikor láttak ezek a rámpák utoljára terményt?


Közben a hollófekete hajú vasutas jelenés eltűnik a forgalmista irodájának ajtaja mögött. A menetrend kopott, eső áztatta, rozsdás. De az világosan leolvasható, hogy délután fél háromig ne is reménykedjek a visszatérésben. Az állomás mögötti kerthelyiségben egy padra ülök, félig napsütésben, félig árnyékban, a falu felől 10 év körüli fiúcska szalad oda s unottan lengeti magát a kerekes kút mellett felállított hintán. Amúgy a kerthelyiség zárva van, a hirdetés szerint csak a délutáni-esti járatok forgalma idejére nyit ki.


Apámra gondolok és a múltra, ahová a környező sínek vezetnek, de kizárólag csak azt, aki hajlandó emlékei talpfáján zokszó nélkül visszafelé lépdelni egy elsüllyedt világba, mely a nyolcvanas évek közepén egy ilyen verset diktált nekem, éppen a csíkszentkirályi állomáson, személyvonatra várva:


Zeneszóra


sej hajladoznak a jegenyék
jegenyejajongás a zenénk
zeneszóra a ládarakók
hajladoznak sej fenemód


kirakják berakják a sok üveget
egy életen át mégsem eleget
hol üresek hol meg teli vannak
egyszer megnyílik majd becsukódik az ablak


odafönt az ég a rögtönítélő bíró
fúj a szél a mindent eltakarító
szeretnék hinni neki senki nem fogja pártját
ahogy az üvegen rajtunk is átlát


táncoló jegenyék alatt a mentség
a hajladozó könyörtelenség
jegenyejajra a ládarakók
hajladoznak sej fenemód!

Kegyeleti séták

Mivel az utóbbi időben a Halottak Napját legtöbbször feleségem szülőfalujában, Szépkenyerű-

szentmárton-

ban töltjük, az idén is készülődünk a pár száz kilométeres útra. Csakhogy egy héttel hamarabb. Mert Budapesten élő nagyobb fiunknak most van ideje gépkocsival a segítségünkre sietni és elkísérni bennünket Kerekes nagyszüleinek sírjához. Terv szerint utána mindannyian Csíkszeredába mennénk, s november elsején az én szüleim csíkszentkirályi sírját keresnénk fel. Meg az anya- és apatársainkét, a Csíkszereda melletti Taplocán.

E miatt néhány napig pihentetem a blogot, s egy három évvel ezelőtti budapesti temetői sétám leírását, illetve egy temetői élményből származó versemet hagyom hátra nemrég megjelent verseskönyvemből (Csöndfűrész zenéje. Álmodott versek. Pont-Pontfix Kiadó, 2008.)

1.

Kivételesen szép, csöndes ősz terített szőnyeget idei temetői sétáinknak. Mindenkinek jól jött ez, hát még az időseknek, akik a sírok körüli tevés-vevésükben mindig is reménykedve számítanak az időjárás könyörületességére, hogy gyomlálás, sírfelásás, virágültetés vagy egyszerűen csak gyertyagyújtás közben könnyen elgémberedő izmaikat enyhén megmelengeti az oly könnyen és egyre korábban búcsúzó nap.

A temetői sétáknak megvan a maguk költészete, filozófiája és természetesen nosztalgiája. Kevés az az ember, akinek még nincsen valamely felmenője, közeli ismerőse a föld alatt – sír mélyén, betonfödémmel lezártan, kriptában, temetőfal tövében, „tölgyek alatt”, földdel elegyesen vagy teljesen hamuvá válva… Ami távolról se jelenti azt, hogy a halottak napi temetői zsongás mindjárt egyenes arányban állna a hozzátartozók és a látogatók seregével. Úgy tűnik ugyanis, hogy – legalább is városon – évről évre mind hevesebb a temetői roham, s ahol a nyüzsgés már-már nagyvárosi méreteket ölt, ott az érdek, az üzlet és az alvilág is mind hatványozottabban üti fel a fejét, van jelen, követel részt a tömegmozgással óhatatlanul együtt járó haszonból.

Haszon, nyereség – a haláltól mennyire idegen, vele össze nem illő, mégis szemérmetlenül nyomulva törleszkedő fogalmak! S mekkorát téved az ember, ha ennek örvén arra gondol, mi végre él és hal, mit hagy maga után… Halottaink, temetőink ma is eleven, markolhatóan mérhető, mindenkor lefölözhető, ám ilyenkor, október s november fordulóján hatványozódó profittal kecsegtetik a szolgáltatókat, az utcai árusokat, a taxisokat, a zsebtolvajokat, a kocsifeltörőket, s talán még az örömlányokat is – bár ez utóbbiak könnyedén beilleszthetők bármelyik, korábban említett kategóriába.

Az alkalom szülte áradatot megelőzendő, még nyugodt lélekkel kóboroltam be, egy-egy kósza látogató, néhány, kollektív okítással megrendülni kivezényelt gimnáziumi osztály társaságában a valószínűtlenül festői, halványsárgától a mély rozsdavörösig terjedő levélszőnyeggel dekorált Fiumei úti sírkertet, közismertebb nevén Kerepesi temetőt, amely tudnivalóan szellemi életünk klasszikus nagyjainak egyik sokat idézett, patinás nyughelye – egy erőltetett, inkább a gyöngébbek kedvéért vont párhuzammal azt is mondhatnám, amolyan „budapesti Házsongárd” -, ahol a Petőfi-családtól kezdve Kossuth Lajoson, Jókai Móron, Arany Jánoson, Vörösmarty „Mihál”-on, Deák Ferencen, Munkácsy Mihályon, Ady Endrén túl Antall Józsefig (és tovább) még annyi patinás nevű új- és legújabb kori magyar személyiség emlékét idézi föl az arra haladóban a temetői rend, amennyiben él bennünk az azonosításhoz és az emlékezéshez elengedhetetlenül szükséges ismeretminimum.

De a Kerepesi nem csupán a jelesek panteonja; benne van az anyaországi főváros egy valóságosan is sorsdöntő szelete, amely épp úgy utalhat a 19. század vagy a még korábbi idők történéseire, várostörténetére, akár a 20. század magyar történelmének törésvonalaira; ezekből az egyik legutóbbi éppen a ma is sokat emlegetett, vitatott és idézett ötvenhat.

Akinek van mire, az emlékezik: ki többre, ki kevesebbre. De ha csak a csönd, a sokasodó virágok színpompája, a megszokottnál bujább, halottaink által önzetlenül trágyázott föld békés harmóniája miatt időzik el valaki, mondjuk a Művész-parcella közelében, az sem marad érintetlen a sírkövekről leolvasható nevek jelentéses özönétől.

A tanteremből a halállal eljegyzett élet városába, e sokszintű nekropoliszba vezényelt tanulók serege láthatóan jobban érzi magát a Kossuth-mauzóleum kő- és ércoroszlánjai társaságában, ahol mindenféle pozitúrában fényképezhetik egymást, mint a már-már kopárságig egyszerű, emberszabású és –méretű Ady-emlékkő patinás lányalakja mellett. Az egyéni és közösségi történelem megannyi kőbe vésett, márványba csiszolt, fába faragott mementója időben demokratikusan elegyengeti a különbségeket üldözött és üldöző, elnyomott és elnyomó, hóhér és áldozat, szegény és gazdag között. Tulajdonképpen mindenkinek ugyanazt a végső, alternatíva nélküli világot kínálja s tárja elénk, mely Halottak Napja körül már-már az érzékekig menően összeforr életünk nyüzsgő, felpörgő, minduntalan megújuló, mégis bosszantóan ismétlődő színjátékával.

A kegyeleti séták szigorú kört zárnak be: belőlünk indulnak ki, és hozzánk jutnak vissza.

(Hargita Népe, 2005)

2.

Sütkérező holtak

Ferencz Imrének

köd volt tejes homály még mikor a temető kapuján beléptem

haldokló füvek hegyén a könnyek eláztatták a térdem

míg odagázoltam a sírhoz hol anyám apám nyugosznak

mint parton heverő napozók sír sír mellett mélyükön holtak

hallgatják lépteim dübbenését míg a déli csöndre vágynak

mikor az élők otthon ülnek tányérjukra hajolva szürcsölnek rágnak

kijár itt is az ebédszünet mialatt a feltámadást gyakorolják

ki tudja mikor harsan fel ama kürt s a legenda mikor lesz valóság

s bár csontok ők s jórészt már nem is épek még remélik

hogy a nagy névsorolvasást ha szétmállva is de megérik

én meg e csöndidőt semmibe véve járkálok köztük kábán

mintha lennék fegyvertelen őrszemük mindig a vártán

pedig csak szüleim sírjára ültem gyertyát virágot hoztam

kifakult nevüket olvasgattam majd kissé napoztam

mert felszállt a köd s ránk zúdult a dél ragyogása

párállt a sok sírdomb a túlvilág földi mása

repedező hantok hullámzottak enyhén betonfedők remegtek

éledezett a temető s a sírokból kikecmeregtek

egymás után ki lassan ki kapkodva egyetlen fürge mozdulattal

a fényre vágyó ősök apám csöndben marasztal

anyámnak nyújtva vézna karját kikapaszkodni segíti

a sír kőperemére a langy melegre tűző nap hevíti

arcukat miről a hús bőr minden már rég lefoszlott

ruhájuk sincs itt mindenki oly kifosztott

de csöndesen tűr egy panaszszót se ejt s csak néznek

maguk elé lesütött szemmel azt hiszem kissé félnek

tőlem élőtől hiszen útjaink régen elváltak

amikor elsirattuk őket s miként a hullákat

szokás földbe hantoltuk trágyázzák e világot

még egy kicsit s ők nem tiltakoztak de látszott

nem szívesen távoznak mereven súlyosan kinyúltak

makacsul hunyt szemmel sírjukba hulltak

mint aki alázattal megteszi amit kimérnek rája

mélyen hallgat bár nem-et csücsörítene szája

most odalent nem maradt senki tán egy-két lusta

kik tudva tudják hogy messze még a mustra

s a naptól immár semmit nem remélnek

igazuk volt a kint napozók félnek

hogy böjtje lesz még e kétlaki világnak

ahogy most megmelegednek csontjaik később méginkább fáznak

s mert mi sem változott idefenn gond felhője telepszik

rájuk mivégett éltek vagy haltak az ember miért cselekszik

csakhogy kibújjon mint a rügy s végezze hullt levélként?

s ami e kettő közé szorul fogadja el isteni kegyként?

mit ér az élő hisz úgyis halott lesz belőle?

s a halott mire jut ha napozni kiül az őszbe?

kuporogtunk ott zsongító csöndben ki-ki magában

a boldogság csöppnyi illanó pillanatában

feloldódva egyetlen hatalmas fényképre kerülve

élő a holttal derűsen elvegyülve

lelkesen apám karjához értem döbbenten összerezzent

mit sem törődve véle boldogan ránevettem

de anyám csontujját voltnincs ajkára tette

csendre intett s apámat visszavezette

le a mélybe ahonnan jöttek hol senki sem remél de nem is békül

csak egy kis napfényt gyűjt téli eleségül

Fotó: Fadgyas Tibor