Kis Bajor-breviárium / IV.
BAJOR ANDOR
Tolvaj- beszámoló
Régóta készülök harcolni a tolvajok ellen, de félek elővenni a csatabárdot, mert egykettőre ellopják. Ugyanis a csatabárd príma munka, én is kéz alatt szereztem egy vasüzletbeli kiszolgálótól, aki a raktárból az utolsót csórta ki. Ezért ki is akarták ebrudalni, de még idejében megvette az összes ebrudakat, bepácolta és eladta függönytartónak, hússzoros áron. Nálunk is ilyen ebrúd van az ablak fölött, mert amikor függönyt vettünk, csak ilyesmit árultak a pult alatt, számla nélkül. Aki számlát kért, azt egyszerűen kiebrudalták a boltból - a függönytartó segítségével.
De ez régi história, még abból az időből, amikor kilopták a parkettet a talpunk alól. Az irodában voltunk mindannyian, amikor megjelent két szürkeköpenyes egyén, és szó nélkül kezdte fölszedni a parkettet.
A jelenet annyira elképesztő volt, hogy mi se szólaltunk meg. Csak a legvégén kérdezte meg valaki, melyik vállalat küldte a két gonosztevőt.
Mire az egyik mérgesen reánk rivallt.
- A NEPOMUK-tól vagyunk!
Erre tehetetlenül néztük, amint az egész parkettet kiviszik, teherautóra rakják és elhajtanak.
Nagy későre jutott eszünkbe, hogy föl kellene hívni a NEPOMUK-ot. Kerestük a telefonkönyvben, de ezen a néven nem találtuk.
Ekkor pánikba estünk, és sorra hívtuk az E V kezdőbetűs vállalatokat. De csak arra az eredményre jutottunk, hogy a parkettet még két másik irodában is fölszedték.
A tettesek nem kerültek meg, de a parkett igen! Ugyanis a javító szövetkezet ugyanazt a parkettet hozta vissza mint vadonatújat, azonban megtaláltuk rajta a régi tintanyomokat. Csak annyit változott, hogy megkétszereződött a kiterjedése: régen 32 négyzetméter volt, és most 65 négyzetmétert számítottak föl. Azt mondták, duplán tették, mert akkor lassabban kopik.
Egyik ismerősöm hivatalának ajtaját viszont ezalatt bekenték 120 kiló bronzfestékkel. Ő gépiesen aláírta a számlát, mire egy hét múlva kiszállt hozzá egy bizottság, és keresni kezdte a 120 kiló bronzfestéket. Először azt állapították meg, hogy az ajtó tulajdonképpen zöld. Majd kaparni kezdték, mert a bronzot a zöld festék alatt gyanították. Az ajtó után az ablakokat kaparták le, majd a falakat. Egy hónapig kaparták az épületet, s amikor a bronzfesték nem került elő, jegyzőnyvet vettek föl.
Ekkor újra kellett hívni a festőket, s most már csak hatvan kiló email-zománcot számítottak, ami hihetőbbnek tűnt. Erre megint kijött a bizottság, és megállapította, hogy minden bronzszínű. Kaparni kezdték a bronzot, s egy hónap alatt újra lepucolták az épületet, majd jegyzőkönyvet vettek föl.
Állítólag egy fél évig dolgoztak, hol a festők, hol a bizottság. Az ismerősöm ezalatt annyira elsajátította a festés műhelytitkait, hogy maga is beállott festőnek: azóta nyugodtan és bőségben él.
Persze, nem csinált azért olyan fogást, mint egy útépítész, aki a patakokat levezeti. Mert az fölvállalja, hogy lecsapolja a hegyoldalakat, s amikor a bizottság kiszáll, megmutatja a patakot. Íme, ezt harminc nap alatt készítettük, és száz szekér kavicsot hordtunk a medrébe! Ha a bizottságban megvan a jóakarat, átveszi a patakot, megállapítja, hogy csakugyan bőségesen látható benne a kavics, és egy hónap alatt az isten se tudna ennél jobbat készíteni…
Magam is láttam pataktervezőt, egy mulatóhelyen ült, és szakmai betegsége folytán utálta a vizet.
Vele volt a barátja, aki várromokat mohosított, négyzetméterenként kétszázért.
- Uram - magyarázta -, nem is hiszi, ez milyen nehéz szakma! Ha a díszítő bizottság kiszáll és nincs elég moha, azonnal jegyzőkönyvet vesznek föl…
- És mit csinál, ha nincs moha?
- Főként olyan romokat vállalok - felelte bizalmasan -, ahová nem száll ki a bizottság. Ezt a mesteremtől tanultam: ő harangláb-ellenőr volt. Hetenként jelentést készített a távoli haranglábakról, hogy mennyire bírják a strapát. Mígnem a bizottság kiszállt, és az egyik helyen nem találtak haranglábat. Nagy ramazuri volt, majdnem lecsukták az öreget.
- És hogy úszta meg?
- Miután a bizottság rájött, hogy még egy csomó helyen nincsen harangláb, nem forszírozták a dolgot. Így az öreg átkerült sepregetőnek egy főiskolára. Ő veszi föl a diákokat, fejenként ötezerért…
- Hogyan? - rémültem meg. - Mint altisztnek akkora befolyása van?!
- Szó sincs róla - mosolygott -, nincs semmilyen befolyása. Mindenkinek megígéri, de csak akkor kell fizetni, ha átmennek. Egyesek pedig átmennek és fizetnek… Az öreg senkit se csap be, csak - pofára ejti az emberiséget!
Megrendülten hallgattam, mire a patakkészítő felém fordult és gyanakodva megkérdezte:
- És ön, ha szabad kérdeznem, mivel foglalkozik?
Összeszedtem magamat, hogy neki tetsző foglalkozást találjak.
- Én - feleltem akadozva - panaszkönyvtolvaj vagyok. Besurranok, ellopom a panaszkönyvet, és eladom a papírgyűjtő központnak…
Erre mindketten megbotránkozva bámultak reám. Végül a várrom-mohosító fagyosan megjegyezte:
- Szörnyű, hogy egyes emberek mire nem képesek a banikért…!
Versenyvizsga
Nem hittem, hogy húszan is jelentkezzenek oboás- versenyvizsgára.
Amikor elolvastam a feltételeket, azonnal döntöttem. Mindig izgatott a kígyóbűvölés.
„A Varieté együttes versenyvizsgát hirdet oboás beosztásra.
Tárgyak:
Nyelv és irodalom.
Történelem.
Önéletrajz.
Oboakezelés.
Fizetés 1800 lej."
Az összes tárgyakat tudtam, kivéve az oboakezelést. De úgy gondoltam, árad belőlem annyi szuggesztivitás, hogy a kígyó nem fogja magát reám vetni.
Így reggel nyolckor megjelentem az együttes székházában, az 1800 lejjel a zsebemben.
De egy sereg dolgot nem láttam tisztán. Például azt, hogy az 1800 lejt kinek kell fizetni? Az igazgatónak, a pénztárosnak, vagy az oboaetetőnek? A kezükbe kell-e nyomni, vagy pirulva a zsebükbe csúsztatni ?
Ahány felvételiztető bizottság, annyi szokás...
De a vizsgára nagyon jól felkészültem: szereztem négy príma kalocsnit és egy véka szelídgesztenyét, hogy azokat kiosszam a legjobb vizsgáztatók között.
Az ilyen ajándékoknál nagyon fontos a minőség. Nem akartam úgy járni, mint egy ismerősöm, aki hiúzbőr bekecset küldött az egyik főiskola igazgatónőjének, de a bekecs tulajdonképpen macskabőr volt bepöttyözve.
Az igazgatónő fölvette a jelöltet, de másnap fölvette a hiúzbőrt is, mire jött egy eső és lemosta. A fickó a pöttyökkel együtt úszott el: egy félévig még evickélt ugyan, de akkor közölték vele, hogy nem képes minőségi tanulmányra.
És igaz is volt.
Nálam ez nem fordulhatott elő: ajándékaim szerények voltak, de vízállóak.
A kijelölt székházban összegyűlt a város minden lógós kígyóbűvölője, és izgatottan fújt valami utálatos hangszert. Én bíztam a belőlem áradó szuggesztív erőben, ezért nem muzsikáltam, mert ahhoz különben sem értek. Úgy gondoltam, egy oboamutatványos legfőbb tulajdonsága a hidegvér. Ezután beszólítottak bennünket egy terembe, és egy ünnepélyes külsejű úr - talán lóidomító lehetett - el akarta kérni az önéletrajzomat.
Én azt hittem, az önéletrajz szóbeli tantárgy, és barátságosan biztattam, hogy kérdezzen ki, mert nagyon pontosan ismerem az önéletrajzomat.
A lóidomító azonban a formalitások embere volt. I.eültetett és az önéletrajzomból rögtönzést íratott.
Úgy hiszem, olyan 8-9-es életrajzot írtam neki, kapásból. Ott kezdtem, hogy gyermekkoromban többször láttam oboát, de nem féltem tőle. Sőt, azóta álmodozom arról, hogy mutatványokat végezzek vele.
Avval fejeztem be: azért akarok oboát bűvölni, mert így küzdhetek tevékenyen a haladásért.
Az önéletrajz olyan jól sikerült, hogy nem kaphattam reá 8-asnál rosszabb jegyet.
Ezután vizsgáztam irodalomból. Ment a dolog. Aztán jött - azt hiszem - a földrajz. Kérdezték: tudom-e, mi az ideiglenes divány. Mondtam: sokáig olyanon aludtam.
Kérdezték: miről nevezetes a Rigómező?
Mondtam: nem vagyok olyan kiránduló, de sejtem, hogy a madárdalról és egészséges levegőjéről.
Szóval ez is ment. Olyan hatos-hetesre, mert közben egy kicsit dadogtam.
Ezután kiküldtek pihenni, s amíg ülök, hát odajön Buzdugán bácsi, a nagynéném sógora.
Azt kérdi: mit keresek itt.
Megmagyaráztam, hogy oboásnak készülök, és várom, mikor vesznek föl.
Buzdugán bácsi erre szemrehányást tett.
- Miért nem szóltál idejében? Én vagyok a vizsgaelnök!
Mondtam: az ügyem jól áll, eddig olyan 8-as lehet a vizsgám.
- És megállod a helyedet? - érdeklődött. - Nem hozol szégyent a fejemre?
Megnyugtattam, hogy ha reánézek az oboára, az engedelmeskedni fog, mert bennem szuggesztív erő van, és az oboa az ilyesmit megérzi.
A sok lógós kígyóbűvölő közben ott nyüzsgött és pikulázott...
Engem vettek föl. Holnap kell munkába állnom, és egy kicsit izgulok. Még nem tudom, milyen hosszú oboát kell megszelídítenem, de ha a versenyvizsgán megálltam a helyem, nem ijedhetek meg egy oboától sem...
Hiszem, hogy bátran fölemelhetem az oboát, meg se fog nyikkanni!
Várok
Volt egyszer egy kérésem, de már régen volt és nem tudom, miféle. És ezt az életbevágóan fontos ügyet kellett volna elintéznie valakinek, akinek a nevét - sajnos - időközben elfelejtettem.
Arra azonban határozottan emlékszem, hogy várnom kell, mert az illető a lelkemre kötötte. Azóta hűségesen várok, és erre a megható cselekedetre minden alkalmat megragadok.
Szeretek odamenni, ahol mások is várakoznak, mert jobb együtt várni, mint külön, és jobb később várni, mint soha. Lelkesen állok be az orvosi rendelőbe kétszázegyediknek; a citromra vágyakozók sorába utolsónak; ama karajkedvelők közé, akik már csak a csontokban reménykednek; a folyóirat-előfizetők légiójába a posta zárása előtt; valamint a Turista Hivatal ostromlóinak elszánt seregébe, miután a győztesek számait kiosztották.
Megkövetelem, ha valaki megírja életem csodálatos regényét, a következőképpen kezdje: „Örökké várt, mert korának hűséges gyermeke volt".
Természetesen tudom, hogy ilyenfajta megtiszteltetésben csak utolsó sorban lehet részem, hiszen millió egyén várakozik előttem, akik közül néhányan már meg is kapták az ígéretes sorszámokat. Az utókor pedig eszerint engedi be őket, nyírásra- borotválásra, vagy hogy a markukba nyomjon egy kiló sósheringet. Aszerint, hogy miféle laboratórium vagy üzlet lesz az utókor, melyre oly türelmetlenül (sőt durván, lökdösve) várakozunk.
Én véletlenül kerültem az utókorra várók tömegébe; gyermeki lélekkel azt hittem, hogy csak pizsamákat osztanak leszállított áron.
Egyébként nem most csereberélem össze először a sorokat. Tegnap is beálltam földieperért, és kaptam egy csomagot, melyben, úgy hiszem, tulipánhagyma van.
Más alkalommal beálltam fürdőjegyért és egy kéthetes grippára tettem szert. Az első tíz kapott fürdőjegyet, a többiek grippét: így vannak a földi javak elosztva.
Ismét máskor porszívógép- pótalkatrészre várakoztam, mire berántottak egy bíbor függöny mögé és lefényképeztek. Igazolványaimban ma is ez a fénykép látható: arcomon meglepődés és a világ változékonysága fölötti mélabú. Szemem a messzeségbe réved, ahol egy tábla függött: „A Pótalkatrész-üzlet a túloldalra költözött."
Így lettem bölcs és hivatali várakozó. Szobámat átrendeztem: két pad van benne és egy asztal, tyúktenyésztési brosúrákkal. Ajtómat kitapétáztam, és izgatottan várom, mikor nyílik meg, hogy valaki közölje: a túlsó helyiségbe léphetek.
Erre a lakástervezési újításra az önmegfigyelés késztetett. Rájöttem, hogy csak ilyen bútorok között tudok felüdülni. Amikor az oktatásügyben várakozási állományba helyeztek, rengeteget szaladgáltam, kérvényeztem, könyörögtem, fenyegetőztem. Olyan izgatottság lett rajtam úrrá, hogy a párnán sem leltem pihenést.
Ekkor egy bölcs és a lélektanban járatos barát azt tanácsolta: menjek Papács vezérigazgatóhoz kihallgatásra, aki rendbehozza ügyeimet. De ne tágítsak várószobájából, amíg Papács vezérigazgató nem fogad...
A portás és az altiszt, úgy hiszem, még ma is emlékszik nyers szavaimra és kétségbeesett horogütéseimre, melyekkel a várószobában kivívtam a nekem illő helyet.
Mintegy húszan vártunk, egyesek egymás vállán bóbiskolva. Én le-föl szaladgáltam, és így telt el az első nap. A második napon már a padon ültem, és a szomszédom hideg felvágottal kínált.
A harmadik napon én is vettem hideg fölvágottat, és testvériesen elosztottuk.
A negyedik napon bóbiskoltam is, az ötödik napon pedig már a hatodik napon ébredtem föl...
Mind pihentebb, mind jobb hangulatban vártam. A várószobába jártam felüdülni, szórakozni, megerősödni lelkileg. Ez a terem olyan volt számomra, mint Karlovy Vary a gyomorbetegeknek. Papács várószobája volt az én Riviérám.
És ekkor derékba törtek sudár reményeim.
Papácsot - szörnyű kimondani - leváltották. Avval az ürüggyel, hogy nem fogadja a panaszos egyéneket! Egyébként (ezt utólag tudtam meg), Papács tyúktenyésztési vezérfelügyelő volt. Ezért hevertek a váróterem asztalán tyúktenyésztési brosúrák...
Súlyos lelkiállapotba kerültem. Ismeretlen kherubok kiűztek a paradicsomi váróteremből. Egy ideig az állomás csarnokaiban kerestem a meghitt hangulatot: hiába. A várakozók óránként tovább indultak. Színházakban és koncerteken is fölöslegesen vártam. Legfennebb félórákat nyertem, de utána az előadás vagy a hangverseny megkezdődött. Hasztalan vártam, hogy egy óra múlva se kezdődjék meg...
Így lettem magányos, meghajszolt és céltalan várakozó. Mert hisz mi értelme a várakozásnak, ha az embert beengedik, az előadást megkezdik, vagy - egy-két óra múlva - adnak neki citromot?!
Az ilyesmi nem igazi várakozás, hanem naplopás, a legrútabb fajtájából.
Ekkor szállt meg az ihlet: szobámba padokat helyeztem el, és egy asztalt, tyúktenyésztési brosúrákkal.
Azt képzeltem, hogy Papácsot várom, mire nyugalom fogott el, bóbiskoltam, szenderegtem, és ébredés után frissnek éreztem magamat. Olyannak, aki újra kész várni, vagyis remélni.
Egyébként teljességgel mindegy, hogy Papácsot a hivatalában várom-e vagy itthon, az általam kitapétázott ajtó előtt...
Félnorma
Az egyik cukrászdában a krémesben tekintélyes mennyiségű szenet találtam.
Természetesen három újabb krémest rendeltem, mégpedig a szétlapított, alakváltott anyagok közül. Ugyanis tudnivaló, hogy nagy nyomás alatt a szén gyémánttá alakul át, márpedig a sütemények egyik részét alaposan megnyomta valami.
Izgatottan vizsgáltam a massza részecskéit, mert szívből szerettem volna, ha társadalmunkat egy rejtett gyémántmezővel gazdagítom. Tudomásom szerint Dél-Afrikában is ilyen váratlanul bukkant egy farmer drágakőre, lapátolás közben.
Sajnos a cukrászda így sem lett alkalmassá arra, hogy egy honi gyémántvárost építsünk a helyére. A megvizsgált krémesek csak egyszerűen szét voltak lapítva; kizárólag a harmadikban találtam szénnyomokat, de iparilag jelentéktelen mennyiségben.
Más egyén ezek után megfigyeléseit a panaszkönyvben fejezte volna ki, mely tapasztalataim szerint a világirodalom legkevésbé olvasott műalkotása. A panaszkönyvet ugyanis nem olvassák: csak írják. És nyugodtan költhetnék a lapjaira szonettet a Holdról, vagy megkérdezhetném, hova lett a székek támlája, de lázas betűkkel az ellen is tiltakozhatnék, hogy a szék alatt egy krokodilust találtam, ami meg akart harapni...
Engem nem a panasz, a sikertelen kutatás miatti csüggedés kerített hatalmába, hanem a rejtély: honnan van a tésztában korom és szénpor?
Rövid töprengés és logikai mérlegelés után azt hiszem, sikerült a kérdést megfejtenem.
Szerintem a cukrász - aki a tésztákat sütötte - egy műszakot az édesiparban dolgozik, egy félműszakot pedig elvállalt a kéményseprőknél! Így gyűjt Fiatra...
Városunkban ugyanis számtalan egyén végez másfél műszakot - mégpedig a legjobb, legfelkészültebb személyiségek folytatják ezt az életmódot. Egyébként a krémes is tökéletes alkotás lett volna, ha a cukrász nem zavarja össze a műszakokat.
De ez az enyhébb esetek közé tartozik. Egy tudománynépszerűsítő előadáson például bejött egy kopasz, kékszemű, okulárés professzor, és ahelyett, hogy beszélt volna az influenzáról, kihívta az első sorban ülőket és feleltetni kezdte a megrémült társaságot a krónikus májgyulladás terápiájáról. Majd fölírta az egyedek nevét, ridegen közölte, hogy a jelenlevők nem készültek, és haragosan távozott.
Mint kiderült, a professzor az első műszakban képzelte magát, a hallgatóság viszont második műszaki előadáson vett részt...
De van például kitűnő mérnök, aki egy normát teljesít az üzemében, egy félnormát pedig mint víz- és gázszerelő. Ismerek rádió- és televíziójavítót, aki egy műszakot a kisipari szövetkezetben tölt, ahol előadásokat tart a klienseknek a technikai nehézségekről. Ezután még egy félműszakot teljesít, szintén mint rádió- és televíziószerelő: s ez alatt házakhoz jár, és leküzdi a technikai nehézségeket.
Van orvos, aki az egyik műszakban a betegek nevét, foglalkozását, gyermekkori emlékeit írja föl, majd elküldi őket egy másik orvoshoz. Viszont a fizetéses poliklinikán egy félműszak ideje alatt mindenkit megvizsgál, tetőtől talpig végigkopogtatja a panaszosokat, mint egy harkály.
Egyébként azt hiszem, már van harkály is, aki délig harkály, délután stiglic.
És van stiglic, aki a munkaidő végéig fütyül, azután verebeknek tart énekórát, előadásokat a zene történetéről, zabszemért.
És van madárvédő, aki egyik műszakban a stiglicet meg a harkályt védi, előadást tart róluk; egy félműszakban pedig lepuffantja, és kitömi kedves énekes barátainkat. De van operaénekes, aki az operaházban nem énekel, kizárólag akkor zengi a melódiákat, amikor borotválkozik félnormában.
Ismerek tisztviselőt, aki a szakmai gyűléseken a fölöttesei véleményét mondja el, félnormával pedig beül a cukrászdába, és ismerteti a saját elgondolásait.
Ismerek humoristát, aki ódákat és himnuszokat ír, majd egy félműszak tartama alatt mindenkiről elmond egy viccet. Van szobrász, aki munkaidő végéig farag, majd félnormával azokat szidja, akik hasonló elhivatottsággal faragnak. De létezik materialista filozófus, aki félnormát vállalt az anabaptistáknál; létezik anabaptista, aki félnormával mohamedán; félnormával müezzin, aki egész normával francia tolmács és idegenvezető.
Én - mint egyedi esetet - ismerek egy angyalt is, aki néha lemegy a pokol fenekére, és kisegítő munkát végez az ördögöknél kondérfűtési technikusként, de természetesen félnormával, jó pénzért.
Ezzel magyarázom, hogy az emberiség egyrésze a főműszak alatt gabonát termel, okos gépeket állít elő, és a bolygók meghódítására készül. Viszont másrésze félnormával bombákat gyárt, helyenként elnyomásokat támogat, és saját kipusztítására törekszik. (...)
Hol van az utca eleje?
Két napja tudtam, hogy a fiam forgat magában valamit. Figyeltem, és készen álltam: ha csomagolni kezd, erőszakkal akadályozom meg egy afrikai vadászexpedíció szervezésében és elindításában.
Ugyanis előzőleg számtalan kínos kérdést tett föl Afrika vadállományával kapcsolatban. Hogy mit álmodik a rinocérosz, a legkönnyebbek közé tartozott.
Két napja Afrikáról szóló könyveket tanulmányoztam, lázasan olvastam a zsiráfról, páviánról, krokodilusról, és abban reménykedtem, hogy a következő vizsgán ezeket a kérdéseket húzom.
Amikor a tudásomat elégségesnek éreztem, vagyis olyannak, amivel egy szülő magasabb osztályba bukdácsolhat, elém állt a fiú, és kissé iskolás vagy tanáros hangon megkérdezte:
- Arra felelj: hol kezdődik az utcánk?
Én - amint mondom - Afrika faunájából készültem, és igyekeztem a feleletemet idekanyarítani.
- A mi utcánk körülbelül kétszáz méter hosszú, a 2-es házszámnál kezdődik, akácfák vannak a járda szélén, és ezeken az akácfákon nem élnek páviánok. A páviánok ugyanis Afrikában élnek, ahol...
A fiú erre megszakította a szépen kerekedő, elégséges feleletet.
- Honnan lehet tudni, melyik az utcánk eleje?
Erre zavarba jöttem, elfogott a vizsgaláz.
- Ahol kezdődik, az az utca eleje. Ahol befejeződik, az a vége... Viszont a zsiráfokkal az a helyzet, hogy igen hosszú nyakuk van...
Itt ismét megszakította a vizsgát: nem fogadta el a zsiráfokat.
- Ha a moziból jövünk, máshol van az eleje, mint ha a Szamos felől jövünk...
- Valóban máshol van - feleltem zavartan. - Mert ha az utca végén jövünk be, a vége látszik az elejének. De csak úgy látszik, mintha az eleje volna, mert továbbra is az az utca vége.
- Miért?
- Azért, mert általában az ember az utca elején megy be az utcába, és a végén jön ki. Tehát aki az elejétől megy a végéig, pontosan látja, hogy az eleje csakugyan az eleje!
- De hát aki a végéről jön, az az elején fogja látni a végét, és a végén az elejét...
Ez meglepett. Úgy tűnt, van benne valami igazság.
- Ahol a kettős házszám van, az az eleje - magyaráztam -, ugyanis az egyes meg a kettes számot az utca elejére helyezik, hogy mindenki tudja, melyik az eleje...
A pillanatnyi csendet igyekeztem a javamra fordítani. Néhány megjegyzést tettem a krokodilusokról.
- A krokodilust csónakból vadásszák - állapítottam meg.
De úgy jártam, mint aki mértanvizsgán állattanból próbál felelni.
- A szomszéd utcában az utca végére tették a kettős házszámot - mondta a fiú olyan határozottan, mint aki visszautasít egy doktori értekezést a krokodilusról.
Az ördög vigye el, én is észrevettem, hogy a párhuzamos utcát visszafelé számozták... A mi kettes háztömbünk szomszédságában a harminchetes számú ház emelkedik...
- Ez azért van - mondtam zavartan -, mert... ott úgy kezdődik az utca... Szóval: ellenkező irányban van az eleje. Nem lehet megkövetelni, hogy minden utcának ugyanott legyen az eleje. Általában minden utcának máshol van az eleje is és a vége is. De megállapítják, kiszámítják, melyik az eleje. És odaszögezik a kettes számot.
- És ha a végére szögezik? Akkor mindenki a végét hiszi az elejének!
Igyekeztem megnyugtatni.
- Ilyesmi nem fordulhat elő. Ahogy például a Nílusban sem él fehér krokodilus, vagy amikor a páviánok Afrikában...
Nem hagyta.
- Honnan lehet tudni, hogy mi nem fordítva megyünk az utcánkban?
Gondolkoztam, de a kérdés bonyolult volt és nagy horderejű. Hátha csakugyan mindenki fordítva sétál az utcában? Ez eddig nem jutott eszembe ... És én abban a hiszemben élek, hogy a hatos szám alatt lakom. De valójában ez a túlsó oldal és körülbelül a harminckilences szám. Ki tudja?!
- Ezt a mérnökök nagyon pontosan megvizsgálják, lemérik. És ők is tudják, hogy a kettes szám az utca elején van, és ott is kell lennie. Onnan aztán lemérik a négyes házszámot, a hatost és így tovább az utca végéig.
Ez még inkább kétségbeejtette.
- Ha ők a kettesről tudják az elejét, hogy számítják ki, hová kell tenni a kettest?
A kérdés egyszerűségével és kuszaságával teljesen hatalmába kerített. Gyűlni kezdett bennem a méreg. Olvastam már elég sok nehéz szöveget, és megértettem. A vizsgákon bonyolult kérdésekre többnyire világosan válaszoltam.
- Minden utcának van eleje és vége - magyaráztam önfegyelemmel. - És a tudósok, fizikusok, vadászok és mérnökök mindeniket megnézik. Azután eldöntik: az utca két vége közül melyik látszik inkább az elejének vagy a két eleje közül a végének. És azt mondják: mától kezdve ez a vége az eleje, illetve ez az eleje a vége. Fele úton van a közepe és ezt vegye tudomásul, aki itt lakik. És ha valakinek nem tetszik, a tudósok annak azt mondják, költözzön egy négyszögletes térre, aminek minden sarkán van egy eleje és vége is, és nincs oldalt közepe, mint a tisztességes utcáknak. És akinek ez sem tetszik, azt a tudósok megfogják, sarokba állítják, pontosan a sarok közepébe, ahol a sarok eleje összetalálkozik a végével...
... Egyébként - fordultam hozzá - miért bőgsz?
- Azért - felelte bömbölve -, mert nekem nem tetszik!
(Folytatjuk)
Bajor-kötet, Deák Ferenc fedőlapjával
