Torontói nyaraink (6)

2004. augusztus 4., szerda

Kései lefekvés ellenére korai kelés - legalább is részemről. Szokatlan élmény a vizes ágy, mintha egész éjszaka a tengeren himbálóztunk volna. S ráadásul a matracban lévő víz egyet sustorog a fülembe. Ilonka mondhatni, egyáltalán nem díjazza. A légkondicionálástól állandó taknyosság ül rajtam. A civilizáció nagyon ostoba tüneteket tud produkálni...

Pusztaiék elmondják: nagy döntés, költözés előtt állnak. Megelégelték itt: a hideget, a fokozódó drágaságot. A... sokmindent. Valamilyen meleg országban telepednének le, mondjuk például Tunéziában. Több mint két évtizedes kanadai létük után tehát valahol az afrikai földrész északi partjain kezdenek új, immár nyugalmasabbnak remélt életet... Vajon megéri? - ezen töprengenek éppen. Az elképzelés úgy meglep mindkettőnket, hogy sokáig nem tudunk napirendre térni fölötte. Lehet-e, szabad-e ilyenkor tanácsot adni? Még a véleménymondásban is tekintetbe kell venni, hogy nem a mi szubjektív érzésünk számít egy ilyen ötlethez, hanem annak reális tartalma, következményei. Erre majd még visszatérünk...

Kiülünk a kertbe. Miniatűr erdő, nyaraló. Biztonságnak, mellettünk: a ház. Nyugágyból ismerkedünk a Rue André hétköznapi életével, a kertben rejtőző talpalatnyi vadonnal, amelyből nem hiányzik az örök homály, a valamikor beföldelt, majd később kitakart házi szökőkút és betonmedence, a sejtelmesen meglóduló lombos ágra aggatott, szellő működtette harangjáték, a karcsú lábon álló, bokrok közé illesztett madáritató tányér, a két fatörzs közé kifeszített, beszürkült zsinegő, ütött-kopott függőágy, a virágdekorációnak elszegődött, patinásan horpadt réztrombita, a fehér kerti karosszékek és asztalok, a csöppnyi zöldséges ágyás mindenféle gyógy- és fűszernövénnyel, az ide-oda költöztetett óriási napellenző ernyő, a kőlapokkal kivert sétaösvény, a közeledő ősztől besárgult gyep... Minden olyan, mint Péter korábbról ismert fotóin, csak azok a darabok, amik eddig önálló életet éltek, úgy tüntek, mintha külön-külön is léteznének, hirtelen egy képbe olvadnak össze.

Ebéd a Gourmand vendéglőben. Stabil, megszabott ára van az ebédnek, de azért annyit és azt vehet az ember, amennyi beléfér. Izgalmas kísértés (s egyúttal kísérlet) 7-8 félével is megrakni egyszerre a tányért, de több már nehezen fér. Végül is, mindenki nyer a bolton: a fogyasztó kilókat, a vendéglős klienseket...

Valahányszor felkerekedünk, Péterék kettőzött figyelemre szólították önmagukat, mivel egymást érik a közlekedési jelek, újabb tiltások és feloldások, hol angolul és franciául, hol kizárólag az utóbbin kiírva, attól függően, mely nyelvterületen járunk éppen - ami egy olyan nagyvároson belül, mint Montreal, sűrűn váltakozik. Vannak utcák, nem egyszer egész lakónegyedek, ahol a helyi közösségek döntésének megfelelően alakul, változik a közlekedés rendje. Néha olyan utcákon hajtottunk végig, amelyek két végében máról holnapra, szinte észrevétlenül jelent meg tábla olyan felirattal, hogy reggel 9 és délután 6 között - autóbuszokat kivéve - tilos behajtani. Szerencsénk volt: megúsztuk büntetés nélkül.

Délután lötyögünk, beszélgetünk, majd esti séta.

2004. augusztus 5., csütörtök.

Lehűlt odakint az idő, alig 15 fok. Szabályosan vacogni lehet. És további lehűlést ígérnek. Délig olvasgatunk, szemlélődünk a ház körül. Irina halat sütött, borsófőzelékkel, majd kocsiba ülünk s irány a városnézés.

Péter új digitális kamerájával járkál mindenüvé, útközben teszteli, milyen lehetőségek rejlenek benne. Amiképpen ő képeket gyűjt kószálásunkról, én szavakba foglalt pillanatképeket jegyzek le.

Ötven éven át épült a montréali székesegyház, a St. Joseph Oratorium - az északamerikai földrész legnagyobb templomának tartják -, 1937-ben kezdték építeni, s fennállása óta a québeci metropolis legkeresettebb idegenforgalmi látványossága: évente több mint kétmillió nyilvántartott látogatója van. A várost uraló Mont Royal nyugati oldalára épült, kanyargó szerpentin emelkedik a földszinti főbejárathoz, a közeli parkolóhelyek szűköseknek bizonyulnak a zavartalan forgalomhoz. A főbejárattól meredek, többszörösen ívelt lépcsősoron jutni a legfelső szintre - a többség viszont a két emelet közötti belsı mozgólépcsőt választja, amely félúton elvezeti a látogatót a templommúzeumba is.

Legfelül helyezkedik el a templom tulajdonképpeni főhajója, tetején az épületet megkoronázó, félgömb alakú zöld kupolával, mely a római Szent Péter bazilika kupolája után a második a legnagyobb a világon, a tetején lévő kereszt (285 méterrel a tengerszint fölött) a város legmagasabb pontja. (Formájában erősen emlékeztetett az esztergomi Bazilikára...) Magán viseli a klasszikus templomi építészeti megoldások és beldíszítések erőteljesen modernizált, olykor stilizált változatait.

Az Oratorium hírnevét növeli a hely csodatévő tulajdonságairól szóló legenda, előszeretettel nevezik a „kanadai Lourde”-nak, s alkalmanként valóságos zarándoklatok járulnak ma is a Mont Royalra, ahol a szinte egész nap nyitva tartó székesegyházban működik a világ egyik legnagyobb orgonája is (5811 sípból áll!).

A székesegyházat tulajdonképpen a boldoggá avatott András testvér sírja fölé emelték. A szerzetes a Szent Kereszt rend tagja volt, a templom fölött ma is álló kis kápolnájában sokan keresték föl, a helyhez főződő csodatételek okán. Az aprócska faépületben található szerény oltárocska két oldalán, a falhoz támasztva állnak

ma is azok a - hirtelen feleslegessé vált - mankók és egyéb mesterséges járóeszközök, amelyeket a nyomorékságukból nyomtalanul felgyógyultak hagytak ott, a falakra rögzített, örök hálájukat megörökítő márványtáblákkal egyetemben. A csodatétel mibenléte és jelenkori működése iránt érdeklődőket szolgálatos, csuhát viselő szerzetesek világosítják föl, egyúttal a Mont Royalhoz fűződő egész legendakört is ismertetve.

A tolókocsival érkező fogyatékosok látványa teljességgel megszokott a St. Joseph környékén, akár csak a nekik szentelt össznépi figyelem Kanada szerte: utcán, tömegközlekedési eszközökön, parkolóhelyeken, parkokban, szórakozóhelyeken.

A Mont Royal déli oldalán terül el egy 210 hektáros hasonnevű park, benne a hosszan és kacskaringósan elnyúló Hódok Tavával, amelyen télen korcsolyapályák egész fűzére működik. A fák közt, a friss gyepen minden lépésre pihenésre szánt padok, asztalok, mellettük egy-egy magányos járókelő vagy piknikező asztaltársaság. Több irányból is lacikonyhák rostélyainak füstjét sodorja felénk a szél, a tó körül pedig az adakozó vendégekhez szokott, követelőző sirályok állandó, gyakori őrjárata működik.

Az Oratorium tágas kilátóján állva elnézünk a város északnyugati irányába. Távcsövet is hoztunk magunkkal, amivel közelebb hozható ugyan minden, még a nevezetes olimpiai stadion távoli, tetőtartó betoníve, a sok-sok magasépület, továbbá a montreali egyetem, de az optika törvényei a rendkívüli közelítésért nagy árat számítanak fel: le kell mondanunk a térhatásról, nem érzékeljük a más-más távolságra található látványsíkok valódi helyét és méreteit. Sutba vágjuk a távcsövet, megelégedve a kamera befogta panorámával.

Montreal központjában szabályos időközönként rendeznek utcatárlatokat. Az erre szánt gyalogjáró felét elfoglaló, hosszú, állandó pannósoron éppen Roberto Dutesco (Robert Dutescu) Romániában született, a bukaresti szépművészeti akadémián végzett, jelenleg New Yorkban élő riportfotós nagyméretű felvételei láthatók, többek között a Dalai Láma hétköznapjairól, illetve az Atlanti Óceánban, Halifaxtól délkeletre található Sable szigetről, amely nem csak ott élő több mint 300 fős vadlóméneséről és finom rajzolatú homokdűnéiről híres, hanem arról, hogy mostanig kereken 275 hajó süllyedt már el partjainál, amiért is az „Atlanti Óceán temetőjének” is nevezik a helyet.

A régi montreali kikötő fölötti téren - Amerika egyik legeurópaibb hangulatú városrészében - bámész vásári sokadalom: egy égőpirosra festett platformon nevetséges kosztümbe öltöztetett, vézna kutyus táncolgat, mellette a pórázát tartó, pergő nyelvű, angolul szövegelő kikiáltó, nyakában kopott gitárral éppen az imperializmust és éllovasát, az USA-t szapulja, melléje eldúdol néhány ütemet is, erőteljes húrpengetés közepette, kérve a hallgatóságot, hogy a nagyobb nyomaték kedvéért legyen oly szíves őt tapssal kísérni. Mikor a legforróbb az ütemes tenyércsattogás és a ritmussal is egybevág, a kicsiny, de nyúlánk öleb az ég felé taszítja orrát és éneklésszerű vonításba kezd, amit háromszor-négyszer még - mind kényszeredettebben - megismétel, a közönség nagy mulatságára, s vége is a reprezentációnak, a kutya megkönnyebbülten szökken a vásári kikiáltó ölébe, s ugyanakkor mint egy tankfedél, hirtelen felcsapódik a platform teteje, s derékig kiemelkedik belőle egy középkorú, nagykalapos, meglehetősen közönséges hölgy, s fejfedőjével mindjárt neki is lát a tányérozásnak, csakhogy addigra már a közönség jó része, egyik pillanatról a másikra fogta magát és elpárolgott.

A montréali Notre Dame zárva. A szüntelenül érkező látogatók sorozatosan hoppon maradnak: a bejáratnál feliratos tábla hirdeti, hogy esténként zenés fényjáték keretében látogatható a Miasszonyunk temploma, amely annyira beépült a környezetébe, hogy méretei nem igazán érvényesülnek. Olyankor természetesen jókora beléptidíjat is kérnek... Kárpótlásul körbejárjuk a templommal szemközti Maisonneuve - Kanada megalapítója, máskülönben első kormányzója - szobrát, amelynek talapzatát a kanadai történelem néhány fontos epizódja, illetve alakja díszíti, majd a város első, 30 emelet magas felhőkarcolóját, amelyben a Kanadai Nemzeti Bank székel, s amelyet az ezernyolcszáznyolcvanas években emeltek; most sűrű állványerdő övezi, hogy felújítva átmentsék az utókornak.

1967-ben Világkiállítás volt Montréalban, amelynek maradandó nyomai közül távolról is jól látható az alkalomra kialakított mesterséges szigeten a légies konstrukciónak tűnő pavilon, a Világgömb, illetve a Habitat nevezetű kísérleti épületegyüttes, Moshe Safdie építész újszerű lakótömb-elképzelése. A létesítmény az északafrikai építészeti modor, a fészekrakás modern megtestesítője nyugati környezetben, tíz emelet magasságban. A lakások mindenike egy-egy különálló betonkockában foglalnak helyet, ezeket változatos elrendezésben emelték óriásdarukkal egymásra úgy, hogy a lakásból kitekintő sehol sem lát falat az ablak előtt. Így minden egyes lakás teljesen önálló lakóegységként él, bár más-más ágon, de egyazon „fán”. Az épületegyüttes, mely ma is vitákat vált ki (egyesek szerint inkább nevezhető a világ legnagyobb kubista szobrának), a jelek szerint teljesen belakott, jókora zegzugos udvar tartozik hozzá, lépcsőházanként két-két nagyméretű felvonó röpít a felsőbb szintekre. A helyenként üvegtetővel felszerelt teraszokról a harsogóan hömpölygő Szent Lőrinc folyóra látni, mely méltóságteljesen átszeli a város déli részét, előtérben a régi kikötővel, és a most elhagyatott, lezárt, gyakorlatilag elpusztíthatatlan régi gabonasilókkal, ahol hajdanán a Kanadában termesztett nagymennyiségű gabonát tárolták, s értékes rakományokként indították útra, mindenekelőtt Európába. A folyópart és az alkonyi derengés közé ékelődött óriásdaru a soha nem lankadó kikötői tevékenységet és az előszeretettel szorgalmazott kanadai méreteket példázzák.

Jól fog a Habitat teraszaira szerelt törhetetlen üveg szélvédő az időnként hevesen nekilóduló, viharos széllökések ellen. Elnézzük a zúgó folyó bomlott örvényeiben megpörgetett extrém-kajakozók nyaktörő edzését: nyolc-tíz sportoló szünet nélkül leereszkedik a folyó szédítően sodró szakaszán, hogy pár percnyi lélegzetelállító küszködés után, kajakkal a hátukon kutyagoljanak vissza, dombra fel egy kitaposott parti ösvényen odáig, ahol aztán újra és újra vízre szállnak.

Otthon leroskadunk: a “jól végzett munka” fáradtsága. Orientál saláta készül, megiszunk hozzá egy üveg bort.

(Folytatása következik)

Illusztráció: A mutatványos kutya megkönnyebbülten szökken a vásári kikiáltó ölébe * Fotó: Pusztai Péter

Torontói nyaraink (5)

2004. július 29, csütörtök.

Gyönyörű időre virradt, felhajtóerővel. Minden lebeg és röpköd. Az időjárás jelentés mégis további esőt és viharokat ígérnek. A mai program Andreával a vizes parkban (kár lenne kihagyni), eléggé későn értünk haza, ahol várt a születésnapi ceremónia: ajándékok garmadája, torta, jó hangulatú vacsora. Ittunk is egy kicsit, majd megnéztünk egy angol filmet.

2004. július 30, péntek.

Gabi azt ígérte, mivel ma szabadnapja van, elvisz egy népszerű üzletbe, ahol alacsony árak vannak. Úgy járkálunk a zsúfolt polcok között, mint a múzeumban, de aztán végre veszünk holmi apróságokat is, meg főként az unokáknak - Andreának és Máriának valami ajándékot. Az üzletház mellett újabb dolláros üzlet, oda is benézünk: számítógépes kellékekre bukkanok, kedvező áron.

Telefonon megkerestük Ágnes húgom volt férjét, Dombi Gyurit. Egy nagy bérház emeletén él, magában. Nem zárkózott el az elől, hogy fogadjon bennünket, de akkora beszédkényszer vett erőt rajta, hogy nem lehetett letenni a kagylót, mindegyre mondta a magáét, mesélte az életét, a gyerekei helyzetét. Egész héten dolgozik, mondotta, még szombaton is, nincs megállás. De azért mehetünk egyik este...

Szonda Szabolcs levele. Nyugtázta az antológia elé írt esszét, s tervezi folytatásos közlését. Ahhoz viszont küldenem kell a folytatást is.

2004. július 31, szombat.

Fél négykor ébredtem, hajnalban. Zuhogott az eső. Nem volt kedvem az íráshoz, internetes közléseket böngésztem. Eközben, mintegy varázsütésre, elérkezettnek találtam a pillanatot, hogy belekezdjek a Biblia olvasásának. Ez mindeddig csak szándék szintjén történt meg, de azonnal el is halasztottam a cselekvést. Most viszont, a gondolatot tett követte. S már az első oldalaknál rájöttem, hogy szinte nélkülözhetetlen a huzamos olvasás, mert az ember hajlandó könnyen feladni. Az első 30 oldalon találtam máris egy rakás ellentmondást, logikátlanságot, de egyelőre hagytam őket elúszni magam mellett, nem jegyeztem fel egyiket sem. Gyanítom, nem vagyok velük egyedül, csak hát mások beérik azzal a magyarázattal, hogy ez egy régi-régi, idő görgette szöveg, amin nem szabad számon kérni a logikát.

Eső, majd nedves forróság. Bekapcsoljuk a légkondicionálást a lakásban, még mielőtt rátelepedett volna a nedves hőség..

Gyurinál, látogatóban. A lakás, akár tíz évvel ezelőtt. Ő pedig mesél, mesél, nehezen, fűzi a szót, de folyamatosan, elkalandozik, vissza kell vinni a megkezdett útra, közben elfelejti, amit mondanak neki, a saját történetén kívül nem igazán érdekli a másé, mindegyre a munkájához, munkahelyéhez kanyarodik vissza; ha tudnánk, milyen nehéz az élete, hány tulajt kiszolgált már, egyik jön, a másik megy, csődöt jelentenek be, aztán mégse zárják be a boltot, megy tovább, csak az emberek cserélődnek, ő az egyetlen, aki még a régi gárdából maradt, mert nem mernek hozzányúlni... És ez így megy, sokáig.

Megosztja velünk két súlyos dilemmáját is. 1. elköltözzön-e a lányáékhoz, az általuk bérelt ház alagsorába. És 2. menjen-e haza, Erdélybe, hogy lássa még egyszer az apját, és elhozza azt a pénzt, amit a bácsi családi házért kaptak évekkel ezelőtt, mielőtt a részeges öccse meghalt volna s eladta az apja feje fölül a házat, olyan kitétellel, hogy amíg az öreg él, addig nem költözhet bele a vevő, aki nem más, mint a szomszédjuk fia... Ez egy kicsit bonyolult nekünk, de megnyugtatjuk, hogy az elmondottak alapján túl sok pénz nem várhat rá Bácsban, viszont ettől függetlenül, az apja elég idős ahhoz (83 éves), hogy akár éppen egy utolsó találkozásban gondolkozzanak... A lányához költözés esetén azt hangsúlyozom neki, hogy a saját egészségi állapota a közeljövőben juttathatja oda, hogy ajánlatosabb, ha nem lakik magára, és vannak közeli emberek mellette, egyazon fedél alatt.

Annáék csodálkoztak, hogy viszonylag hamar sikerült letudnunk a látogatást. Igazság szerint már nemigen volt mit mondanunk egymásnak. Ő kifújta a bánatát, s kezdte volna ugyan elölről, de mi rájöttünk, hogy bármit mondtunk volna magunkról, az menten kihull a figyelmének a rostáján és határozottan véget vetettünk az egyoldalú kommunikációnak.

2004. augusztus 1, vasárnap.

Születésnapi vendégség, amit Anna szervezett a számomra. A délelőtt készülődéssel telt el (terítékeket előszedni, saláta, ital, poharak, székek, seprés stb.) Az idő remek. Mindenki hoz valami ajándékot. Összegyűl pár jegyzetfüzet, kis rádió, lézerfényes kulcstartó, dugóhúzó, alsónadrág, gyógykrém. Borozás, beszélgetés estig a teraszon és a kertben, majd eltakarítjuk a romokat.

2004. augusztus 2, hétfő.

Tegnap megbeszéltük Tamás öcsémmel és Ágnessel, hogy ma délben elmegyünk Tamáshoz, ott eszünk valamit, majd Ágnessel járunk még egyet a városban. Fel is kerekedünk, hogy beutazzunk a központba, ahol valamikor, tíz évvel ezelőtt laktunk. A helyszínen aztán minden leegyszerűsödött, a térkép életre kelt, felidéződtek korábbi tartózkodásunk belvárosi emlékei.

Az ebéd jó, Tamás és Ágnes dobták össze. A két testvér összeszólalkozik, mintha rituálé zajlana köztük, aztán feladják. Estére talán megjön az eső is. Készülünk Montrealba.

Péter a lelkünkre kötötte, hogy az utolsó előtti állomáson szálljunk le, tehát Dorvalnál, mert az közelebb van a házukhoz. Én visszaválaszoltam: vagy leszállunk, vagy nem. És ha nem sikerül, találkozunk a montreali főállomáson...

2004. augusztus 3, kedd.

Felkerekedünk. A reggel és a délelőtt a készülődés jegyében telik. Idegeskedünk: vajon minden rendben lesz a hosszú, több órás úton? Boldogulunk-e magunkra? A nyelv, a nyelvtudás gondja minden utunkon hatalmas gondként akaszkodik ránk.

Gondolom, Annáéknak sem árt, hogy ha egy hétre is, visszaáll a saját életük. Minden jószándékunk és segítő gesztusunk ellenére rengeteg plusz problémát vittünk a megszokott mindennapjaikba, amit amúgy nélkülözhettek volna. Végül is az ő sorsuk az önálló életben való helytállás marad, a mi segítségünk jobbára jelképes és nem mindig egyértelmű. De ezt majd egyszer, évek múlva, esetleg tisztázzuk magunkban. Most csak leírom, hogy ne rekedjen bennem.

Gabi kivisz kocsival az állomásra. Korábban érünk oda, még ki kell váltanunk a félretett jegyeket. Még több mint egy óránk marad beszállásig. Rendre jönnek vissza a tíz évvel ezelőtti állomási emlékképek arról, miként kell viselkedni az állomáson, a vonaton.

Egész úton Dorvalra gondolunk. Amely a térképen egy aprócska kertváros. De a térkép azt is mutatja, hogy a montreali nemzetközi repülőtér Dorval közvetlen közelében van, tehát ugyanolyan komoly gócpont, mint Bukarest mellett Otopeni vagy Budapest mellett a Ferihegy. A logika azt mondaná, hogy egy ilyen fontos állomáson nem könnyű átsiklani, s fölösleges aggodalom arra gondolni, hogy netán a vonaton maradunk. De otthoni reflex szerint, hiába mondják be mindig a következő megállót, jóval az érkezés előtt ott ácsorognánk a leszálló ajtó körül. Itt tilos az ácsorgás. Csak mikor már fékez a vonat, akkor állhat fel csomagjával az utas.

Megérkeztünk. A vártnál is többen szállnak le, félig leürül a szerelvény. Péter elbújt valahol, onnan fényképez, amint éppen a peronra lépünk a kényelmes vasúti kocsiból. Irinát mindjárt észrevesszük, boldogan találunk egymásra.

A lakásban a régi otthonosság. Minden a régi és mégis, belakottabb. Tíz évvel ezelőtti látogatásunk óta eltemették az Irina édesanyját, aki velük lakott, a ház emeletén. Közös vacsora. Az asztalon minden elképzelhető jó. Irina sürög-forog körülöttünk, Péter ímmel-ámmal eszik. Emlékek sorjáznak, éjfélkor fekszünk le, miután ismét megmutatták a ház zegzugait lent is, fent is. Kérik, délig ne hiányoljuk őket, mert éjszaka dolgoznak, és aludni fognak.

(Folytatása következik)

Illusztráció: Irina vár minket a dorvali állomáson

Torontói nyaraink (4)

2004. július 20, kedd.

Ezen az éjszakán újabb három órás koncert. Hatkor ért véget, s csak akkor mozdultam ki a szobámból, hogy a számítógép elé üljek.

Mindenkinek nehéz, érzem a nyomott, ideges hangulaton. Anna fáradt, étvágytalan, nehezen gyűri le nyugtalanságát. Gabi kialvatlan, Andrea nem tudja hová tegye magát, én tehetetlennek érzem magam: szívesen könnyítenék mindenki helyzetén, de ez nem ilyen egyszerű. A legfontosabb mégis az anya és az újszülött nyugalma...

Annáék a gyermekorvosnál. A kicsire OK-t mond, Andreával kapcsolatban viszont figyelmeztet, hogy vigyázni kell a táplálkozásra, nehogy komolyan túlsúlyos legyen. Rendszeres, ellenőrzött étkezést ír elő, s ebben a család is segíthet: együttes étkezéssel, a válogatás kiiktatásával.

Ha nem ez, hát a plusz egy gyerek is a családi életmód valamilyen reformjára szólít.

2004. július 21., szerda.

Nekivágok gyalog és felkutatom a közelünkben lévő dolláros üzletet. Ez a fajta bolt, amelyben minden csak egy dollár (mikor benne van az ember, akkor látja, hogy humbug az egész), egyre divatosabb,s ha nem egyéb, pár év múlva Kelet-Európában is megveti a lábát, mert vásárlóbarátnak tűnik. Egyelőre csak az útvonal érdekel, hogy magunkra is odataláljunk. Holnap kerítünk rá sort Ilonkával.

Délután a vizes parknál elkapott bennünket az eső Andreával. Ő nem törődött vele, boldogan fürdött az égi zuhany alatt, én magam ernyő alá bújtam, onnan néztem, hogy miként pancsolnak a fekete, arab, kínai és fehér bőrű gyerekek, egyetlen boldog rakáson. Az eső után csodálatos nyári alkony ereszkedik a világra, nem akaródzik hazamenni...

2004. július 22., csütörtök.

Pontot tettem a bevezető esszé végére, legalább is most azt hiszem. Helyenként egészen biztos, hogy bővíteni kell majd, mert a végét elnagyoltam. És hátra vannak majd az életrajzi szócikkek is.

A párás, borús reggelben idegesítően villog befelé az ablakon át a közeli kanyart jelző figyelmeztető szemafor. Olyan, mint egy óriási, kíméletlen szem, ami megállás nélkül ránk hunyorog...

Kettesben a dolláros boltban, odakint erőteljes szmog. Odabent légkondicionálás, kellemes ott tartózkodni, viszont semmi értelme. A polcokon olcsó szarságok, legtöbbje kínai vagy indiai, pakisztáni bóvli. Az egy dolláros termékek - emléktárgyak, mütyürök, kulcstartók, giccsek stb. - alig egy negyedét teszik ki a boltnak, a többit rendes áron adják, mint bármely más üzletben.

Mire délután a vizes parkba megyünk, a fojtogató hőség, a párásság enyhül. Lassan ismerősek lesznek a játszótéren lévő arcok. Olyannyira, hogy családiasan odabiccentünk egymásnak. Így legalább az az érzésünk, tudjuk, hogy kivel van dolgunk.

Lefekvés előtt pézsmapocok családot fedezünk fel a terasz fölé hajló kőrisfa sűrű lombjai között. Anya és a három kölyke dermedten merednek bele Gabi búvárlámpájának éles fénysugarába. Szabályosan megsajnáljuk őket, pedig sok galibát okoznak a házak körül, ha odaszoknak: rájárnak a házi szemétre, kéretlen vendéggé válnak, követelőznek, lopkodnak. Jellegzetes szagukat még sokáig érezni a házban...

2004. július 23., péntek.

Ágnes húgom és lánya, Ágica jönnek látogatóba délután. Estig ülnek, újabb családi emlékezések, olykor civódások azon, ki emlékszik jobban valamire a régmúlt időkből. Sajnos, az ilyesmiben olyan nehéz igazságot tenni, hogy legjobb visszakozót fújni.

Olvasnivaló hiányban szenvedek. Ezért inkább fordítok, legalább tartalmasabb lesz az antológia. Nekikezdtem Nietzschének is, amit Ágitól kaptam ma olvasni, de bármennyire erőltetem, úgy érzem, beletörik az agyam.

2004. július 24., szombat.

Vásárolni megyünk Ilonkával. Mindent megnézünk és megállapítjuk: gyakorlatilag semmi sem elég olcsó ahhoz, hogy érdemes legyen megvenni. Én az üzletjárást amúgy is csak úgy viselem el, hogy közben az embereket figyelem: a gesztusaikat, a beszédmódjukat, hogy miként válogatnak, hogyan viselkednek. A polcon lévő áru önmagában amúgy sem érdekes, csak ha az ember birtokolja azokat.

A főzést mostanában roston sült ételekkel - hús, mindenféle zöldség - oldjuk meg. Könnyű elkészíteni és egészséges. Majd békésen süttetjük magunkat a nappal a tornácon. Az az érzésem, mintha csak most kezdődne a nyár, ami eddig volt, csak készülődésnek hatott.

Délután a Lesconban és a vizes parkban is megfordultunk. Andrea ma kellett volna hogy találkozzon azzal a kislánnyal, akivel találkát beszéltek meg az elmúlt vasárnap. A “barátnő” nem jött el. Biztonság kedvéért átmentünk a vizes parkba is, nehogy félreértették volna egymást. De sehol senki. Andrea végig duzzog, csak nagykésőre engesztelődik meg, akkor is magától.

2004. július 25., vasárnap.

Borús, álmosító, hűvös idő. Mária kora reggel felsírt, nehezen aludt vissza.

Első ízben vehettem kézbe a kislányt. Gabi le is fényképezett vele. Nem volt cirkusz, végül a gyerek megnyugodva elaludt, úgy tettük be az ágyába.

Közeleg a születésnapom. Anna szeretné meghíni a testvéreimet és a hozzátartozóikat. Mivel csütörtökre esne, az ünnepséget következő vasárnapra időzítenénk. Andrassew Ivánnal egy napon születtünk. Néhány éve minden alkalommal küldök neki egy saját írást, olvasni. Ez az én “ajándékom”. Most az antológia esszéjével fogom meglepni. De addig be kellene fejezni. Hát majd ráhajtok!

2004. július 26., hétfő.

Váratlanul egy régi-új költőre bukkantam: Dohi Sándorra (Alexandru), akit valamikor mi is felkaroltunk az Ifjúmunkás Matinék idején, akkor éppen Dusa Ödön színi csoportjával dolgozott együtt. Az interneten bukkantam rá, s megtaláltam életrajzát, sőt fotóját is. Szeretem ezt szikáran is fantáziadús, örökifjú költőt. Annak idején, egy Matiné fellépésünkön a műsorban szereplő román költő nem jött el, s nehogy valakinek szemet szúrjon, hogy hanyagoljuk a többségieket, Dohit szerepeltettük. Akkor tudtuk meg Dusától, hogy a srác költő is, versei jelentek meg a kolozsvári román irodalmi lapban...

Lassan a montreali utazásra is gondolnunk kell. Közel 300 dollárba kerül az út oda-vissza, Pusztai Péter ebből kétharmadát állja; köszönet neki érte! Sokat tépelődöm magamban: teher vagyok-e itt vagy segítség? Igyekszem hasznossá tenni magamat, de minden olyan ideiglenes. A szüntelen alkalmazkodás felőröl. Ettől menekültem nyugdíjba is: hogy csak saját magamhoz kelljen igazodnom. Az sem könnyű, sőt...

Az olvasmány hiányát továbbra is fordításba ölöm, csak az a baj, hogy ebbe hamarabb belefáradok, mint a szöveglegelésbe...

2004. július 27., kedd.

Éjszaka óta kopog az eső, álmosító, őszies az idő. Andreával egyik baleset a másik után: a parkban előbb a sárkánya akadt fenn egy fa tetején, úgy, hogy a közelébe se tudtunk férkőzni, majd egy növekvő foga fájdult meg, mikor almába harapott. Nem lehetett megvigasztalni, fejébe vette, hogy mivel a fogorvoshoz kell menni, itt a világ vége. A sárkányt sikerült este visszaszerezni: Gabi visszament vele a biciklivel, sikerült leráncigálni a játékszert. Jócskán megsérült, de megkerült!

Megvettük a vonatjegyet Montrealig, de már csak 3-ára volt szabad hely. A repülőről lemondtunk, mert jóval drágább a vonatnál. Megírtam Péternek is az indulásunk és érkezésünk időpontját. Azt ígérték, várnak az állomáson.

2004. július 28, szerda.

Nekikezdtem egy versciklusnak. A cím egycsapásra beugrott: A tolószék utasa. Egy olyan ember gondolatai lesznek, aki nem tud mozdulni és csak a szemével követi nyomon az életet, ami elmegy mellette, de - mint kiderül - mások mellett is.

Péter válaszolt: várnak kedden este a dorvali állomáson, onnan gépkocsival fél óra alatt kertvárosi otthonukban vagyunk (Pierrefonds).

Este Andreával a parkban. A visszaszerzett sárkány újabb kalandjai: most nem csak hogy fennakad, hanem el is szakad műanyag vitorlája. De a korábbi kaland megedzette a kislányt: most csak vállat von, összetekeri a játék roncsait és a kezembe nyomja, hogy vigyázzak rá. Ő meg elrohan néhány kínai leánykával, hogy nyaktörőbbnél nyaktörőbb mutatványokat végezzenek a játszótéri korlátokon...

(Folytatása következik)

Illusztráció: Mária mindenki karjában nyugodtan viselkedik, le leginkább anyjánál érzi jól magát

Torontói nyaraink (3)

2004. július 13, kedd.

A macska nem leli a helyét. Mindegyre bekérezkedik, néhányszor nyávogva körbejárja a házat és újra nekivák a vakvilágnak. Mintha keresne valamit-valakit. Délutánig nem is tette tiszteletét.

Gabi elvitte Andreát a kórházba, úgymond segíteni. Az eredeti szándék az volt, hogy estig marad bent az anyjánál, de már délután megjöttek. Még túlságosan gyermeknek bizonyult ahhoz, hogy felelősen viselkedjen. Rámenős gondoskodása egy idő után terhes lehetett - neki is új, szokatlan és felkavaró ez a helyzet. Mindenesetre, idehaza nagyon boldogan mesélt a kislányról. Este felé vízifegyverekkel felszerelkezve kiviszem a vizes parkba, hagyom, hogy kedvére viháncoljon. Mikor már jól kimerült, hazamegyünk.

Dan Culcer válaszolt: vállalja az előolvasást, csak egy kis türelmet kér. Furdalja az oldalamat: vajon az ő román lelke hogyan viszonyul egy ilyen vallomásos, őszinte, szókimondó szöveghez?

2004. július 14, szerda.

Éjszaka nagy vihar. Mielőtt kitört volna, beállított a macska, evett valamit, majd szomorú öregemberre emlékeztetően kibaktatott az esőbe. Reggel korán visszakérezkedett a házba és keresett magának egy zugot az ágyunk körül. Már nem bírta tovább, ki kellett aludnia magát. Mostanig ott pihent, az Annáék hálószobájában, de az most ki van ürítve, takarítva, oda jön haza a kis Mária. Sajnálom a semmit sem értő állatot, de a kisgyermeket még jobban sajnálom, s úgy a természetes, hogy megóvjuk a fertőzésektől.

Gabi bent aludt Annával és a kicsivel, a kórteremben, hogy segíthessen. A gyerek éjszaka fel-felsírt, nem igen lehetett aludni mellette. Problémák vannak a szoptatással is: nem keletkezik elég tej, akárcsak Andrea születésekor, tápszerrel kell majd pótolni. Rendre eszükbe jutnak az első szülés emlékei.

Az eddigi eredmények szerint esetleg pénteken lehet csak szó, hogy hazaengedjék az anyát és gyerekét. Holnap még lesz idő ismét takarítani egyet a lakáson. Ezekben a napokban amúgy sem megyünk semerre, a házhoz kötve lessük a fejleményeket.

Andrea mai “segítsége” sem járt sikerrel: játéknak fogja fel az egészet, amiben az a fontos, hogy ő minél jobban szórakozzon. Ezen nincs mit csodálkozni. Ilonka felajánlja, hogy másnapra bemegy ő Annához, Gabi is pihenje ki magát, aki a szülés óta nagyjából talpon van.

Andreával nehéz megértetni azt, ami számára érthetetlen. Keservesen sír, hogy itthon kell maradnia. Anna telefonon próbál neki magyarázgatni, de eredménytelenül. Végül, szerencsére, belealszik a búsulásba.

Hadakozom a macskával: mindenáron szeretne visszakerülni addig megszokott helyére, ahol majd a gyermek hálószobája lesz. Szabályos állóháborút folytatunk egymással: hol én hiszem azt, hogy kitoltam vele, hol meg ő igyekszik túljárni az eszemen. A lényeg: a hálószoba ajtaja zárva marad!

2004. július 15, csütörtök.

Több mint két hét telt el érkezésünk óta. Hideg, borús idő. Szorongó várakozással lesem, miként alakul majd a mai nap.

Gabi És Ilonka elindultak a kórházba. Gabi megígéri, délre visszajön és akkor elmegyünk a moziba. Olajat és krumplit kellene vásárolni - elgyalogolok a Galati nevezetű üzletházig, ahol vásárolni szoktunk. Autóval alig néhány perc, gyalog oda-vissza háromnegyed óra. Bár erősen fúj a szél, jól esik az erőltetett menet.

A mozi egy roppant üzleti központban, ún. Mall-ban található. Ez is Annáék közelében van. A mall-ban minden van, akár egy kis városban. Vannak emberek, akik ott töltik a napjaikat: téblábolnak, vásárolnak, szórakoznak, beülnek egy étterembe, társasági életet élnek. A Shrek 2-t vetítik, akkor mutatták be, alig kapunk jegyet, akkora közönségsiker. Angolul beszélnek, de oly beszédesek a jelenetek, hogy a lényeget megértem. Utána Gabi mondja: a szöveg kimondottan szellemes, érdemes lesz egyszer magyar változatban is megnéznem.

Ebédet főztem, takarítottam. A macska közben fogott valahol a kertek alatt egy kisnyulat, amit széttépett és lerakta az udvar közepére, a fűre, majd eltűnt. Tudja, hogy tilosat cselekedett, de nem tud ellenállni vadászösztöneinek. Egyszer már rossz fát tett a tűzre, akkor megkapta a magáét Gabitól. Körülbelül egy órán át ástam a kert egyik sarkában, hogy elássam a tetemet, s kellő mélyséfgig érjek, nehogy valami állatok kikaparják.

Ilonka bentmaradt éjszakára, Andrea vigaszdíjként játékot választhat: agyagoló korong mellett dönt. Eközben Gabival babakocsikat próbálgatunk, aztán megveszünk egyet, ami jónak látszik. Majd kiderül...

2004. július 16, péntek.

Gabi az autóból telefonál: úton vannak hazafelé. Aztán kiderül: a legnyugodtabb lény a kis Mária ebben a házban. Csak akkor nyűgölődik, ha éhes, vagy ha szelek feszítik a kis beleit. Az arcán végtelen nyugalom, mintha örömét lelné az alvásban. Mi, felnőttek pedig szorongva és lábujjhegyen keressük mellette a helyünket. Pedig nem kicsi a ház, de valahogy a gyermek lénye és szelleme mindent kitölt.

Főtt zöldségekből készítettem az ebédet, salátaként fogyasztható, de nincs összeállítva: mindenki abból rakja össze, ami neki ízlik.

Furcsán alakul a Kölcsönsorok bevezető esszéje: az élet kissé felrúgta a logikai sorrendet, innen elvett valamit, ott meg hozzáadott. Culcer véleménye és barátsága mellé ott van kulcsszövegnek az Andrassew naplójában olvasható nyilatkozat, amivel a román költészeti antológiát indítottuk az interneten. És ami a Kölcsönsorok egyik gerjesztője is lett.

Gabi rostélyos vacsorát tálal, ez az ő specialitása. Együtt eszünk, a kicsi a konyha közepén, egy kosárban alszik ezalatt. Olyan felszabadultan eszünk, hogy éjszaka megbánjuk a jó falatokat: sokáig forgolódunk a gyomrunkra panaszkodva. Végül a csöndes gyereksírás álomba ringat.

A macskát az alagsorba zárták, s csak reggel eresztette ki Anna. Szerencsétlen állat az Andrea szobájába húzódott, de amikor felharsant a gyereksírás, úgy menekült tőle, mint akit puskából lőttek, még a farkán-hátán is felmeredt a szőr.

2004. július 17, szombat.

Mária megkapja a születésére szánt ajándékokat az ismerősöktől. Az ajándék mellett kísérőlevél, melyről hiányzik a termék ára, de ha történetesen nincs mit kezdeni vele, be lehet cserélni valami másra. Ez történt például egy agyonbonyolított, idétlen kinézetű fürösztőteknővel. Viszont egy hordozható, muzsikáló, fényjátszó hintaszerű alkotmány nagin megnyeri sokunk tetszését. Az ásítozó kicsit beleültetik és a felnbőttek szórakoznak a muzsikáló hintán.

(Arra gondolok, hogy jobb lenne egy ilyen játékot mindjárt a legnagyobb méretben és felnőtteknek szánt boltokban forgalmazni...)

Vissza kell fognom magam az étkezés terén, különben visszaszerzem a már leadott kilókat. Délután telefonált Pusztai Péter, megegyeztünk: marad az augusztus elseje utáni időpont utazásunkra (ha marad).

Csak olvasni való kedvem van, de elolvastam minden elérhető könyvet. Talán Péternél találok olyasmit, ami felkelti az érdeklődésemet.

2004. július 18, vasárnap.

Az antológia elé szánt bevezető esszével meglepően jól haladok. Már az utolsó köröket futom, tehát lesz bőven időm csíszolni rajta, kiegészítésre, javításra.

Anna első ízben mozdul ki a házból, az operáció után. A közeli gyógyszertárig mennek Ilonkával. Gabi holnaptól dolgozni megy. Megkért, segítsek felszerelni az alagsor plafonjára a burkolólapokat, ehhez a mű velethez minimum két ember szükséges: egy, aki végzi, a másik meg, aki Atlaszként tartja. Ez az Atlasz leszek én...

Este van, kint ülünk Andreával a játszótéren, viharfelhők gyülekeznek, majd a lengedező szél el is sodorja őket. A Lescon és környéke mint táj is megejtő. Egyre jobban belém ivódik, mint egy éles fénykép.

Andrea egy barátnőjével találkozunk a játszótéren. Szombat délután találkát adnak egymásnak a parkban. Andrea annyira szeretné elmondani nekem, hogy mit jelent neki a vele egykorú leányka, hogy nekiáll kézzel-lábbal, általa ismert néhány román szóval magyarázni. Ez az első ilyen eset, amikor kezdeményező...

2004. július 19, hétfő.

Az éjszaka közepén két óra telt el sírással. Utána Gabi vette át a frontot Ilonkától. Ha kell, ma éjszakától beállok én is a virrasztók közé.

(Gabi halkan, tréfásan megjegyzi: jó jel, Anna ideges. Kezd visszatérni a régi formája...)

Bejárjuk Ilonkával délelőtt a közeli Farwiev üzletközpontot. Mindent megbámulunk. Délután Andreát vittem el a Toronto Könyvtár északnyugati részlegébe. Kétszintes épület, nyitott intézmény. Elvileg magyar könyvek is vannak, de most csak az üres polcot és a feliratot találom. Az a kis állomány is, ami van, kikölcsönözve. A román könyvek részlegén már vannak kötetek, elég nagy számban. (Avagy kevesebben olvasnak? Ezt nem tudni...) De ha szükséges valami, meg lehet keresni a nyilvántartásban és ha éppen szabad egy példány, akkor megküldik a részlegnek és értesítik az olvasót.

Andrea négy könyvet választott a gyerek- és ifjúsági részlegről. Úgy láttam, tetszik neki ez az intellektuális környezet. Ide még eljövünk...

(Folytatása következik)

Illusztráció: Tipsy Boy éppen jókedvében van

Torontói nyaraink (2)

2004. július 6., kedd.

Derűs, szép napra ébredtünk. Eltakarodtak a felhők. A napsütésben tűző forróság, árnyékban hűvös.

A pékségbe magammal viszem Andreát. Ez így neki időtöltés - mondhatni, szórakozás, hogy segít rajtam -, nekem meg nagyobb biztonság, hogy nem kell szégyenszemre mindegyre mutogatni a cédulát.

Anna adott egy térképet Torontóról, hosszasan tanulmányozom a lakásuktól minden irányban kivezető utak szövevényét, csatlakozásaikat. Iszonyú háló ez a város! Mindenek előtt meg kell érteni a logikáját...

2004. július 7., szerda.

Anna újabb ellenőrzésre megy az orvoshoz. A szentencia: a gyermek az eltelt egy hét alatt semmit sem nőtt a méhben, tehát megérett arra, hogy a világra jőjön. Amennyiben hétfőig nem indul be magától a szülés, akkor hétfőn megindítják.

Nyugtalanító ez az állandó várakozás, amelyben az utolsó napok telnek. Mint katonáéknál, amikor a támadóparancsot lesik. Össze van pakolva Anna minden szükséges holmija, hogy percek alatt kórházban lehessen. Kettőzött figyelemmel lessük az állapotát.

Kenyérért megyünk, majd kis idő múlva játszani a parkba. Ami észrevétlenül kezd egy biztos, kedves hellyé válni az életemben. Nehéz betelni vele, örökké más-más arcát mutatja. Ma éppen a délutáni napsütés lengi be, tág gyepén a sétáltatni kivitt kutyák kedvükre nyargalásznak, majd kíváncsian közelednek, ismerkednének, egymással is, velünk is, gazdáik visszaszólítják őket.

A mászókáknál Andrea alkalmi játszótársakra akad. Aprócska kínai lányok veszik körül, hihetetlenül ügyesek. Andrea egy fejjel magasabb náluk, öntudatosan magyaráz, dirigál nekik, akár egy felnőtt. És egy pisszenés nélkül hallgatnak rá, akár egy kis kapitányra.

Este fényképeket nézegetünk Annáék első torontói évéről. Akkor 1995-öt írtunk. Milyen régen is volt - sóhalt fel emlékezés közben - és akkor még Attiláék is itt voltak...

2004. július 8., csütörtök.

Egész nap lóg az eső lába. Kiderült közben, az ember boldogan kiült a napra, mire azonnal ott termettek a felhők és meglódult a bolond szél.

Ágnes húgom érkezett látogatóba, mindenkinek hozott valami fihgyelmességet. Nekem két kazettát adott át, Francis Coppola stúdióiban készültek. Az egyik címe Koyaanisqatsi, ami hopi nyelven annyit jelent: egyensúlyából kibillent - kizökkent - világ, a másiké Powaqqatsi, ami annyi mint változó világ. Kiemelkedő sajátosságuk, hogy szöveg nélküli, képpel és zenével kommunikáló, olykor feliratos, dokumentumértékű filmesszé. (Este meg is néztük néhányan, de bevallom, valami cselekményesebbre számítottunk, de túléltük. A maguk nemében kiváló alkotások.)

Kaptam még egy lépésmérőt is. Itt bevallom: mostanig titkos vágyam volt, de mert gyerekesnek és értelmetlennek tartottam, elfojtottam magamban. Élénken él bennem egy iskolai emlékem, amikor líceumi éveinkben valamikor a kolozsvári Szent János kúthoz kirándultunk az osztállyal, s néhai Mikó Imre tanár úr, aki rövid nadrágban és melegító felsővel érkezett, a mellényzsebére akasztva egy furcsa kis mérőeszközt hordott. Kíváncsian álltuk körül, akkor tudtam meg, hogy az egy lépésmérő, ami az emberi test zökkenéseire reagálva egy kis számlálómotort működtet. Lám, most anélkül, hogy ki kellene nyújtanom érte a kezemet, megvalósult a „kívánságom”, hogy nekem is legyen egy.

Mindjárt el is vittük magunkkal Andreával a játszótérre, ahol azonban csúnyán megeredt az eső, s az esernyő alatt összebújva tartottunk hazafelé vidáman, kimelegedve, 2975 lépést összesítve. A szakirodalom, amely elsősorban fogyókúrázóknak, egésszégügyi járkálóknak ajánlja e szerszámot, azt mondja, átlagosan 0,3-0,4 métert kell számítani egy lépésre, és bár az ember olykor hosszabbat, olykor kurtábbakat lép, meg az emberek lábhossza sem egyforma, a különbségek kiegyenlítődnek, s így meg lehet határozni, mekkora távot tettünk meg. Ezek szerint mi egy kilométer körül teljesítettünk kísérletképpen...

2004. július 9-10., péntek-szombat.

Jól haladok a Kölcsönsorok antológia bevezető essszéjével. Levelet küldtem Párizsba Dan Culcernek, hogy hajlandó-e elolvasni konzultálás végett az eddig elkészült fejezeteket. Számomra nagy haszonnal járna, ha kedvezően válaszolna a kérésemre.

Tíz évvel ezelőtt, amikor Attiláék az Ontario múzeum közelében laktak, a múzeum és az előtte elterülő park volt a kedvenc életterem, most meg a Lescon. Meg se kottyanna, ha egész napomat ott kellene töltenem nézelődéssel, csatangolással.

Gabival sikerül végignéznem a második kazettát is, s nem tudjuk eldönteni, hogy Ádnes nekem adta-e őket, vagy csak nézegetésre hozta. Ez utóbbi a valószínűbb, ugyanis a felvétel módja nem kompatibilis a nálunk használt videózási rendszerrel. Ami biztos, biztos, elhatározxzuk, hogy mindenki végignézi, ha már itt vannak nálunk.

A Kölcsönsorok bevezető esszéjéből az elkészült 31 ezer leütésnyi szöveget elküldöm Szonda Szabolcsnak, az RMSZ Színképéhez. Nem ártana, ha ráharapna a folytatásos közlésre, mert így kényszeríteném magam a biztos folytatásra.

Vinetét készítünk Gabival. Ez félig-meddig az ő szertartása. Úgy csinálja, ahogy odahaza, Campinán az édesanyjától látta, ahogy tanulta. A keze alá segítek. Jól kijövök vele, szeretem a nyíltságát. Úgy érzem, ha valami nem tetszik neki, vagy valamit másképpen gondol, legalább is az ember értésére adja, hogy tudjam, mhihez tartsam magam.

Megismerünk a közelben egy másik pihenőhelyet: a “vizes” parkot. Némileg több lépésnyire fekszik és az a jellegzetessége, hogy a közepében pancsolni való csapok, zuhanyozók, kutak, kis medencék, homokozók is vannak a megszokott mászókák és hinták mellett. Ahányszor jó idő van, Anna engedélyével oda is elmehetünk. Változatosságot jelent az Andreával közös időtöltésemben.

2004. július 11., vasárnap.

Anna rosszul aludt az éjszaka, felkelt, aztán később, reggel felé, visszafeküdt. Nehezen találja a helyét.

Az éjjel hazajött a kasztrált házimacska, Tipsy Boy. Amikor tegnap a vizesparkba mentünk, az istennek sem akart otthon maradni és nyávogva mindegyre a nyomunkban járt, de csak a kerítések, bokrok védelmében bújkálva. Olyan jól álcázta magát e természetes fedezékekben, hogy észre se vettük, amikor elmaradt. Este nem jelentkezett, csak hajnal felé kezdte kaparni hálószobánknál a teraszra vezető ajtót - boldogan engedtük be, mert már meg voltunk győződve róla, hogy végzetesen elcsatangolt. Egész délelőtt kimerülten aludt az Anna ágyában, ijedten fölrezzenve minden zajtól, aztán kora délután nagy álmosan újra kivánszorgott vadászterületére, a nagyvilágba.

Ma szervezzük a hétfőt. Feltöltik a mobiltelefont, megtanítanak kezelni, az Andrea kezelésével kapcsolatos részleteket egyeztetjük. Valahogy azt próbálom megértetni, hogy a mi befolyásunk, hatalmunk rá véges - hiszen igazából el sem tudjuk mondani neki, mit is várunk tőle, mire figyelmeztetjük. Legfeljebb, ha valamire rá akarom venni, akkor fizikai kényszerrel befolyásolom, de az nem vezet semmi jóra.

Éjszaka nevet álmodtam a születendő gyereknek: Bella. De nem árulom el senkinek, hogy egyáltalán kislányt álmodtam, csak amikor bizonyosság az egész.

2004. július 12., hétfő.

Ma nem keltem fel korán dolgozni, hagytam, hogy legyen elég mozgási tér a házban. Anna olyan vidáman és magabiztosan indult útnak, mintha hivatalba készülődne. Mindenki talpon volt, még a rendszerint későbben kelő Andrea is felriadt.

Gabi az elmúlt napokban mindinkább az Anna körüli problémákra összpontosított. Már vasárnap rendbe hozta és megtöltötte a fényképezőgépét, kipróbálta a videófelvevőjét, ellenőrizte a kocsi állapotát.

Mikor elmentek, Andreával viszonylag símán lezajlott a “reggeli műsor”. Reggeli után megígértem neki, hogy ma a “vizes parkba” megyünk. Ültünk is addig, amíg már ő kezdett nógatni, hogy menjünk már haza. Azt hiszem, neki se állt oda a játékra az esze. Tűzött a nap, alig találtunk valamicske árnyékos ülőhelyet, ezért megálltam egy halmon álló terebélyes fa koronája alatt és a törzsének dőltem, onnan tartottam szemmel a játszótéren zajló eseményeket. Mindenek előtt az Andrea cikázásait figyeltem - rendkívül gyorsan váltott helyszínt, hamar megunta az egyik foglalatosságot s már nyargalt is a következő mutatványhoz. Sorrendet, sajnos, nem lehetett előrelátni: véletlenszerű volt és szeszélyes. De leginkább a homokozást kedvelte: minden elképzelhető építményt elkészített, utána vederszámra hordta rá a vizet, mintha ár lepné el a világot. Mikor már semmi sem maradt korábbi művéből, elégedetten felnézett és megkeresett a tekintetével. Ilyenkor mindig intettem neki: látom, rendben minden.

Délben hazamentünk, de semmi hír Annáról. Alig telt el pár perc, felcsörgött a telefon, Gabi a vonal túlsó végén: rosszul fekszik a gyerek, császározni kell, amire csak délután 3-kor kerül majd sor... Andrea az egészet tragikusra fogta és elbőgte magát, nem lehetett megvigasztalni. Aztán 3 után megjött a jó hír is: kislány lett, Máriának hívják, 3,6 kiló, kékszemű (melyik nem az?!), 15.01-kor született.

Délután ismét a parkban. Ezúttal a Lescon-ba. A játszótéren Andrea fűnek-fának újságolta, hogy kishuga született.

Vacsorakor szól a telefon: Gabi eljön értünk, hogy bevigyen a kórházba, lássuk mi is a kis jövevényt. Negyven percnyi az út az autósztrádán, ehhez hozzájön a helykeresgélés a kórházi garázsban. Szédítő cikázás jobbra-balra a zegzugos folyosókon. Mikor belépünk, Anna éppen szopni tanította a kis Máriát, aki hevesen csemcsegett és fontoskodott. Megilletődötten álltam meg az ajtóban. Egy pillanat alatt megtelt velünk a kórterem.

Leveleket küldök a gyermekeknek, ismerősöknek, akikre ez az esemény tartozik. Éjfél után fekszem le, sajog, ragad le a szemem.

(Folytatása következik)

Illusztráció: Andrea a kis Mária kórházi ágyánál. Az ágy fejénél felirat a csecsemő adataival.