2011. január 14., péntek

Hogyan osztozzunk Drakula grófon? (1)

(Újabb levél Dan Culcernek, Párizsba)


Szathmári P. Károly román nyelvű lapja
Többször gondoltam már rá, de mind csak halogattam, hogy párbeszédünkbe vonjuk be - ha nem is fizikálisan, annál inkább képletesen - Lucian Boiát is. Már csak azért is, mert az ő higgadtsága kimondottan jó hatással lehet az érvelés nyugodt mederben tartásához. Anélkül, hogy regényírónak kijáró rajongással habzsoltam volna alapvető munkáját (Istorie si mit in constiinta romaneasca / Történelem és mítosz a román köztudatban), gyakran folyamodok hozzá, hogy megmártózzak tárgyilagosságra törekvő szellemének hűvös áramában. 


Egészen biztos, hogy ő sem csalhatatlan. Az is meglehet, azért tetszik nekem különösképpen, mert nemzetéhez képes önkritikusan, a saját fejéből kinézve is viszonyulni. De ugyanezt az erényt dicséretesnek tartom minden olyan magyar szellemtársam esetében is, aki az együttélés jelenében és történelmében képes a mítoszokkal leszámolva, árnyalatokban látni és gondolkozni. Aki a vitát párbeszédként és nem szájtépő veszekedésként képzeli el.


Ezt a gondolatomat föltétlenül meg akartam osztani Veled, már csak azért is, mert könyvének egyik fejezetéből ("Mások" a románokról) az derül ki, hogy Drakula gróf és legendája tulajdonképpen a romániai sajátosság egyik élő megtestesítése nem csak a világ szemében, hanem önmagában véve is. Íme, mit ír:


"Míg a Nyugat rendezett és belátható világként határozza meg önmagát, Románia, ellenkezőleg, határozatlan és beláthatatlan térségbe tartozik. Dracula meséje tökéletesen beleilleszkedett e képbe. Habár az elhírhedett regény megjelenése idején Erdély Magyarországhoz tartozott és maga Dracula gróf magyar arisztokrata, Románia 1918-ban a havasokon túli területekkel együtt megörökölte a mítoszt is. Dracula nem talált volna alkalmas helyet sem az Alpokban (igen közel a Nyugat szívéhez), de Tibetben sem (igen távol). A Kárpátok éppen alkalmatos díszletet kínálnak számára. Ez Európa határa: az a hely, ahol a nyugati jellegű civilizáció tőle már különböző világra nyit. A másság első körét képviseljük..."


Tovább is szívesen idézném, de ennyi most elég számunkra ahhoz, hogy elgondolkozzunk azon, hogy a felvetett szempont alapján némileg akár szellemi rokonok is lehetnénk. Hiszen ugyanoda jutottunk, mint annyi történelmi emlékünkkel, személyiségünkkel, akik úgy voltak románok, hogy közben magyarságukhoz sem férhetett kétség. És természetesen fordítva. Az egészséges, normális nemzeti tudatnak az én szememben e kapcsolódási pontokat sem elmosnia, sem kisajátítania nem szabad, ellenkezőleg: kötelessége nyilvántartani és "másságával" együtt magába építeni - anélkül, hogy a szomszéd úgy érezze, megrövidítették.

2011. január 13., csütörtök

Nyári mesék / Hárman vagyok

Imreh Albert fotója


Gréte sovány, mint egy vasalódeszka. Így látja magát, ha nagy ritkán a tükörbe néz. De ha csak lehet, elkerüli a tükröt. Nem neki találták ki. Miért is nézegetné magát benne? Az idő előtti ráncokat, az elnyűtt idomokat tükör nélkül is tudja magáról.


Meg ideje se lenne rá, Berci bátyó mindegyre ugráltatja. Neki nincs egy rossy szava se ez ellen, de a férje minden egyes kivánsága egy-egy ostorcsapás, ami az ő hátán csattan.


Odaviszi neki az ágytálat, de a bátyónak mindjárt eszébe jut, hogy most megenne egy vajas pir0tóst. Lehetőleg fokhagymával. Nosza, készitsd a piritóst, Gréte... Miközben a bátyónak melege lett, tehát ki kell nyitni az egyik ablakot. A piritós ügye addig félbe marad...Az ablak jóformán ki sem nyilik, a bátyónak eszébe jut, hogy nem vette be idejében a gyógyszerét. Odaviszi, beadja... Ezalatt odaég a piritós is. A bátyó nagylelkűen legyint: neki úgy is jó lesz. Beleharap. A piritós héja kemény, kiszökik tőle a felső fogsora, egyenesen a padlóra, s onnan tova, egyenesen az ágy alá. Ahol csak az egerek járnak. Meg olykor a macska, ha nagyon unatkozik...


Gréte a padlóra hasal, bekúszik az ágy alá, megtalálja. A csupa por, pókhálós, törekes fogsort alaposan lemossa, megtörölgeti, mig a bátyó türelmetlenül kaffog:


- Tyiess mán! Tyorsabban!


Gréte mindig siet, most is. Ha háromba szakadna se érhetné utól férje kivánságait.


Egyszer, fényképezkedő kedvében a bátyó ráparancsolt Grétére, hogy három különböző öltözetben, más-más frizurával és testtartásban foglaljon helyet a fotósarokban. Igy nevezték az ajtó mellett berendezett, deszkafallal leválasztott fülkét.


A móka sok időbe telt, s közben Gréte elmaradt szokásos háziteendőivel. Utána bezzeg csipkedheti majd magát...


A kisérlet végeredménye egy furcsa fénykép volt: három különböző Gréte volt rajta, jó egyetértésben. Egyikük mosolygott, a másik tűnődött, a harmadik valamit éppen mondani készül... De mit is?


Gréte szótlanul kevergeti a rántást. Berci bátyó papirjai halkan zizegnek a háta mögött. A golyóstoll hegye szaporán szántogat rajtuk.


Na most... Most mindjárt megszólal: "Gréte, gyere csak..." Már előre borzad tőle. Mert ha most nem is, egy perc múlva egészen biztos kell neki valami...

2011. január 12., szerda

Nyári mesék / Csókafi

Imreh Albert fotója

A madár öklömnyi volt, amikor rátaláltam az udvaron. Vagy még annál is kisebb. És el volt törve az egyik szárnya.Továbbá csupaszka volt, alig boritotta valamicske toll... Pislogott és reszketett. Megsajnáltam.


Azt mondtam neki: tudod mit? Legyünk barátok.


Gondolom, beleegyezett, mert azóta is velem van. Hetekig csak én tudtam a létezéséről. A pincénkben rejtegettem. Tartottam tőle, mit szólnak majd a szüleim, ha megtudják.


Pityu a neve. Ügyesen megjegyezte. Csak annyit mondok, hogy Pityu, s ő már egyenesen ide is repült. A válloamra. És belecsip a fülembe. De csak egy kicsit, csupa barátságból. Ez az ő köszönése...


Berci bátyó volt az első ember, akinek beszéltem róla. Nem csak azért, mivel a harmadik szomszédunkban lakik, hanem mert tanult ember, és városon is élt. És egyetemen tanitott. Tudom, mert mesélték a faluban. És ott van a fényképezőgépe. Tudnia kell, hogyan tarthat az ember egy ilyen madarat.


Azt mondta, látni akarja előbb Pityut. Egy délelőtt, titokban, elvittem hozzá, az ingem alatt. Megnézegette, megsimogatta, s azt kérdezte, mik a terveim a madárral. Mondtam, hogy odahaza nem tudnak róla. Erre azt mondta, egy ilyen madarat nem lehet rejtegetni. Mert már begyógyult a szárnya. És szabadság kell neki, nem a pince homálya. Ha akarom, nála is hagyhatom. Akkor jöhetek el hozzá, amikor csak akarok. Hogy el ne felejtsen.


Úgy nevelgettük fel, közösen, Pityut. Enni Berci bátyóéktól kapott, én meg tanitgattam, nevelgettem. Egy idő után már ki se tettem a lábam az udvarunkról, s Pityu a harmadik szomszédból egyenest iderepült, hozzám. Ha megunja, visszarepül. Nagyon okos. Éppen csak nem beszél. Már a szüleim is ismerik, Berci bátyó beszélt nekik róla. Nem haragudtak, de azt mondták: ez nem játék dolog.


De ezt én már régóta tudom.

2011. január 11., kedd

Nyári mesék / Rum

Imreh Albert fotója
- Isten hozta, Kapitány!
- Rum... Rum... Rum-rum...


A Kapitánynak nevezett fején félrecsapott tengerészsapka, zsinórja, forgója koszlott. A házba lép, s fel-felhorkan:


- Rum... Rum...


Berci bátyó gyermekkora óta ismeri Kapitányt. Aki tizenhat se volt, amikor eltűnt otthonról. Éppen, mint a kámfor. Egyik nap még a kaszálón pengette a kasza élét, másnap már szétfutott a faluban a híre, hogy Kapitány a tengerre szállt!


Mindenki Kapitánynak szólította, mert örökké arról beszélt, ha kérdezték, ha nem, hogy márpedig belőle tengerész lesz, s legalább hajóskapitány! Mondta mindezt olyan komoly pofával, hogy el kellett neki hinni.


Már-már megfeledkezett róla a falu, amikor egy szép napon, lepusztultan, rongyosan, tengerészsapkával boglyas üstökén beállított a faluba. Szülei akkor már nem éltek, a faluban egyetlen rokona se volt. Ott állt egyes egyedül, a gatyaszár utcában roskadozó öregház előtt és hiába jártak napokon át csudájára a népek, keresztülnézett a falustársain, s mint valami varázsigét, motyogta maga elé:


- Rum... Rum... Rum-rum... Rum...


Ha rum, hát legyen rum - könyvelték el. - Hiába, a Kapitánynak megállt a tudománya...


- Nem komplett - állapította meg valaki.
- Megzuzmósodott - mondta egy másvalaki.
- Elmentek neki otthonról - így a harmadik...
Mindenki mondott valamit, amiből az derült ki, hogy a hosszú távollét után hazavetődött Kapitánynak megzápult az agya.


Ebben maradtak.


2011. január 10., hétfő

Nyári mesék / Téli gyümölcsfa álma

A néhai Imreh Albert papolci fotográfus köré rendeződött legendárium (lásd a Feltámadás Papolcon c. bejegyzést e blogon)  nem hagy nyugodni. Valamikor történeteket gondoltam ki egy-egy képe alá, most valamilyen belső késztetésre tovább folytattam ezt a játékot; úgy érzem, több-kevesebb sikerrel. De a biztonság kedvéért sorra ide is felrakom őket, mgeszületésük sorrendjében.

*


Imreh Albert fotója

Berci bátyó egyik almafája a fejébe vette, hogy éberen fogja átvészelni a telet. Nem alszik ám ő el, az biztos! Nem és nem...


Hiába, hogy a többi fa és az egész erdő alszik olyankor, ő mindenáron látni akarja, mi történik azután, hogy lehull az első hó, vattaként ül az ágakra, majd megdermed a csattogó fagytól, s végül lefordul a tavaszt hozó széltől.


A kis, pónyik almafa még nem terem sokat, de gyümölcse ízletes, zamatos. Kissé fanyar, de Berci bátyó szereti.


Amikor érik, felviteti magát alája, s elüldögél napestig egy széken, a lombok közül kimosolygó gyümölcsök alatt.


De beköszöntött a téli zimankó. Berci bátyó a házban marad ilyenkor. A jégvirágos ablak mögül kukucskál kifelé. Onnan lát domboldalra futó kertje végéig, s látja az ébren kitelelni vágyó almafácskát. De a fácska viszont nem látja Berci bátyót. Ébernek hitte magát, de valójában már hetek óta csak álmodott.


Álmában az ágait borító hólepel hirtelen megelevenedett, millió fehér lepkévé bomlott szét, s valamennyi ott rajzott körülötte, köszöntve az ő kifeslő virágait. És minden csupa dal volt, zümmögés, selymes szélsuhogás.
A fácska már-már elhitte: ha ilyen a tél, akkor ennél szebb nincs is a világon.

2011. január 9., vasárnap

Dedikált versek

Nagy öröm ért a minap: Tánczos G. Karcsi, akivel a huszadikszazad.hu és az ingyenvisz.com portálokon találkoztam virtuálisan s kerültünk egy gyékényre (ő Egerből, én meg Csíkszeredából firkálgatjuk a gondolatainkat a magunk örömére), egész versciklust dedikált nekem.


Igen érzékeny, az emberi világ viszonyrendszerén átlátó gondolkodót ismertem meg benne, ezért kitüntetésnek vettem az alább közzétett versciklust, s a magam során én is válaszoltam a gesztusra egy vers erejéig. Álljanak itt a blogban is, biztosabb megőrzés végett a számunkra kedves alkotások.


*



Tánczos G. Károly: Etűdök


Cseke Gábornak


Mi újság?


Hazaviszem a lányomat. Kérdezem.
- Mi újság az óvodában, Zsuzsika?
- Semmi. Nem emlékszem.
- No, mégis, mit csináltatok?
Gondolkodik egy keveset.
- Az volt a csoportfeladat, hogy mondjuk
meg, mi jut arról a szóról eszünkbe, hogy magyar. Én dicséretet kaptam.
Nézem az akkor már büszke, sugárzó kis arcot.
- Mit mondtál?
- Magyar temető.



2011. január 7., péntek

A "Tanár Úr" vitázik

Márton Áron által aláírt tanári kinevezés

Újabb érdekes dokumentummal lepett meg Mirk László barátom: a fénymásolt szöveg egy , a múlt század harmincas éveiben megjelent oktatáspolitikai folyóiratban látott napvilágot, szerzője a frissen felkent Cseke Vilmos "Tanár Úr" Kolozsvárról - vagyis az én apám.


A papírlap megdobogtatta a szívemet, s az alábbiakat olvashattam:


*


Márton Áron „A hitvallásos iskola feladata" címmel írt cikkének, amely nyitvahagyottnak nyilvánította Puskás Lajos „A kisebbségi életformára való nevelés" c. cikkében felvetett kérdéseket, meg kell gondolkoztatnia minden illetékes tényezőt, mert a kérdések megoldása nemcsak időszerű, de égetően sürgős is. Az együttműködés (kooperáció), — mely elvitathatatlanul fontos tényező a mai kisebbségi életünkben, — arra kötelez; hogy minél többen hozzászóljunk a kérdéshez, megoldási lehetőségeket hozzunk, hogy így a „kisebbségi életformára való nevelés kódexe" minél hamarabb napvilágot láthasson.


Az elvi kérdés, hogy iskoláink elsődleges feladata a nevelés-e, vagy pedig a tanítás, nem igen lehet vita tárgya akkor, amikor maga a pedagógia belátta, hogy a „csak tanítás" elve és gyakorlata bajt, rosszat hozott az emberiségre. Ki kell mondanunk nyíltan, hogy igenis elsősorban nevelni akarunk hitvallásos iskoláinkban. Nem szabad, hogy az ezekből az iskolákból kikerülő ifjúság ahhoz a gépemberhez hasonlítson, amelyet megszerkesztője csak bizonyos mozgások és munkák elvégzésére állított össze, és amely csak azt tudja elvégezni, amire megvan benne a mozgató, indító elektromos vezeték.


Mit jelent nevelni? Felkészíteni az ifjút az életre, s annak körülményei között — sokszor látszólag ferde helyzeteket és cselekedeteket követelő körülményei között is — a becsületesség egyenes útján való haladásra. Ebből következik, hogy a nevelés szoros összefüggésben van az ifjúra várakozó életkörülményekkel, a nevelésnek tehát ezek függvényének kell lennie. Ezért szükséges, hogy a nevelés magán viselje az illető nép vagy társadalom sajátos jellegeit. A mi kisebbségi életünk sajátos jellegeivel tisztában vagyunk, ezekhez kell alakítanunk tehát hitvallásos iskoláink nevelését is, azaz fel kell vértezni az ifjút minden olyan fegyverrel, mellyel sohasem támad, de amellyel a maga és faja védelmét becsületesen állja. Ez az elv.

2011. január 6., csütörtök

Szürke rímek - zenei etüddel

Barátom az Ingyenvisz portáltól, ahol többen kergetjük a tartalmas időtöltés és kapcsolattartás labdáját, nekivágott egy új műfajnak, amit "vers-etüd"-nek nevezett el. Rövid klipeket állít össze versekből vett idézetekkel, amelyekhez megfelelő háttérzenét komponál. S miközben mindezt fellövi a jútubra, egyúttal a portálon is elhelyezi.


Újabban a Szürke rímek-ból válogatott néhány kedvére való darabot. Ide kattintva megnézhető-hallgatható a videó, a hatás kedvéért képes formában is ideillesztem a kérdéses szövegeket-képeket.







2011. január 5., szerda

Recenziók a karácsonyi Színképből

Szonda Szabolcs barátom Karácsonyi könyvböngészde / Vándorlás, Erdély, világ címmel négyes recenziót közölt az Új Magyar Szó karácsonyi Színkép mellékletében. Ebben nem kevesebb, mint 2 könyvemről "rántja le a leplet", amit szívből köszönök neki. Alább az írásnak ezeket a részeit mazsoláztam ki.


*


Tavaly megjelent, nehezebben meghatározható műfajú, napló, dokumentumregény és líra ötvözetét nyújtó, „élveboncoló” könyve, a Jelentések magamról. Emlékezések ellenfényben után Cseke Gábor ugyancsak a kolozsvári Polis Kiadónál jelentkezett nemrég új kötettel, a Szerpentin vándora című verscsokorral. Alcíme szerint „szigorúan válogatott versek” ezek az 1967–2010 időszakból, és egyféleképpen a válogatások válogatása, hiszen a szerzőnek 2004-ben már jelent meg az 1967–2004 időszak lírai termését szemléző könyve.


Az idei, valóban szigorú (hiszen friss termésből is merítő, ám így is csak 100 oldalas) szelekciót vélhetően ugyanaz a szerzői szándék és indíttatás hozta létre, amely a jelzett, szabálytalan memoárkönyvet, ily módon annak lírai széljegyzeteiként is olvashatók darabjai.


Azonban, természetesen, önmagukban és egymáshoz kapcsolódóan is, láncolatukból – amely a szerzőre jellemző sajátos módon fejt fel és idéz meg a jelképesbe és metaforikusba a lehető legtermészetesebb módon átlényegülő köznapi történéseket, mozzanatokat, arcokat és tetteket a személyes és kollektív (közel)múltból – az egyszerre könnyed és súlyos „önkommentárok” érzékletes sora bontakozik ki, az önértelmezés folyamatos igénye és kényszere mentén, hiszen – a címadó verssel szólva – „az életút sosem kész regény / annyi minden felülírja”...


*


Szeptember végén a Színképben interjút közöltünk az idén hetvenedik életévét betöltött, ismert csíkszeredai festőművésszel, Márton Árpáddal. A szöveg egész kötetnyi beszélgetés részét képezte, a Cseke Gábor által készített életinterjú néhány nappal azután kötetben is megjelent – rendhagyó módon, hiszen digitális könyvként került a közönség elé, a Magyar Elektronikus Könyvtár (MEK) „polcán” (http://mek.oszk.hu/08700/08705/).


A Színek a palettán beszélgetőkönyv „lapjain” párbeszédet folytatók évtizedes barátsága, meghitt kapcsolata, értő, sok vonatkozásban közös opciókat felvillantó világértelmezése egyszerre teszi bensőségessé és sajátosan elevenné az életutat és -pályát megvilágító, másfél száz oldalas interjút, amely – figyelmes-részletes adatoltsága és gazdag vizuális dokumentáltsága folytán is – végig élményszámba menő olvasmány.

2011. január 4., kedd

Múltidéző: Amikor Trianon beintett (80)

Expedició indul a Mount Everestre
Nem lehet már tejet ebédelni?
1934 február

Néhány nap óta méltatlankodó emberek jönnek ki a tejcsarnokból, ahol nem akarják őket kiszolgálni. Budapest polgármestere ugyanis rendeletet adott ki, melyben megtiltja, hogy a tejcsarnokokban helyben fogyasztó közönséget szolgáljanak ki... Érthetetlen ez a rendelkezés, mert az utóbbi években egyre nagyobb tömegek jutottak olyan kedvezőtlen anyagi viszonyok közé, hogy egy-egy pohár tej legyen az ebédjük, vagy a vacsorájuk. Az antiszociális tilalom most elkergeti a tejcsarnokból a 8-10 fillérért étkező elszegényedett emberek tömegeit. Különösen a nagyobb ipari üzemek és a főiskolák tájékán kelt viharos elégedetlenséget a polgármester rendelete.


Mit jelent a római paktum
1934 március

Mit jelent Magyarországnak a római megállapodások politikai része, az a jegyzőkönyv, amelyet az európai történelem tegnaptól kezdve a római paktum néven ismer? Mit várhatunk tőle, milyen reményeket fűzhetünk hozzá?
A külpolitika bonyolult játék s minden egyes fordulata évtizedekig tarthat. a másfél évtized alatt, amíg Trianontól a római paktumig eljutottunk, igen változatos fejlődést futott be a háború utáni Európa. A békeszerződéseket követő zavaros és nyomorúságos időben elsőnek a diadalmas Franciaország igyekezett a győztes államokat erős százalékkal magához fűzni.
Ehhez a francia vezetés alatt álló csoporthoz tartozott Lengyelország s a kisantant három állama, amelyek a pénzbeli segítséggel fegyverszállítmányokkal a katonai szövetséggel kapcsolt magához. A győztes államok közül elsőnek Németország igyekezett kitörni a francia körből, az 1921-ben megkötött rapallói szerződéssel, amely a francia imperializmus által fenyegetett Oroszország és Németország között alapozta meg a politikai és gazdasági érdekközösségét.
Franciaország három kisebb keleti szövetségese viszont erős katonai és politikai szövetségre lépett egymással Benes cseh miniszter politikai vezetése alatt, elsősorban Magyarország ellen. Az így elszigetelt magyar állam ebből a fenyegető gyűrűből szabadult ki az olasz-magyar szerződéssel, amelyet Bethlen István és Mussolini írtak alá.
A háborúelőtti két nagyhatalmi csoport a Hármas Szövetség és az antant helyét így foglalták el az európai államok kisebb-nagyobb csoportjai, melyeknek tagjait közös politikai és gazdasági érdekek fűztek egymáshoz. Hitler és a horogkereszt győzelme óta ebben a csoportosulásban erős eltolódások zajlanak le, Németország és Oroszország eltávolodtak egymástól, a moszkvai kormány ma már nem a franciák, hanem a németek támadásától tart. Viszont Oroszország és Franciaország, az új német birodalomtól való félelmükben közeledtek egymáshoz. Lengyelország és Oroszország viszonya is igen barátságossá változott, s a szovjetkormány sorban megnemtámadási szerződéseket kötött a franciákkal, a lengyelekkel s a kisantant három államával. A lengyel kormány egy lépéssel továbbment s nem bízva a francia köztársaságnak a belső zavarok óta bizonytalanná vált támogatásában, tíz évre szóló megnemtámadási szerződést kötött a németekkel s igyekszik a saját biztonságát keletről-nyugatról egyaránt megvédeni.
Az osztrák állam súlyos belső válsága a mozgalmas diplomáciai eltolódásokat meggyorsította. Olaszország és Németország bizalmas együttműködés után feszült viszonyba kerültek. Németország Ausztriát bekebelezni, vagy legalább gleichschaltolni, horogkeresztessé tenni igyekszik, míg a római kormány életbevágó érdekének tekinti Ausztria függetlenségének megvédését, hogy az erős német hatalom ne kerüljön közvetlen szomszédságába az Alpesek gerincén. A szorongatott helyzetbe került Csehszlovákia bizonytalanul kapkod jobbra-balra, két szövetségese Jugoszlávia és Románia, barátságos pillantásokat vet Németország felé, s ezzel észrevehetően lazítja az ország az eddig olyan bizalmas szálakat, amelyek Franciaországhoz fűzték.
Megmozdult az európai államrend impozáns épülete, repedezni kezd a büszke bástya, amelyet Versaillesben és Trianonban építettek, s közeleg az idő, amikor nem lehet tovább halasztani az európai népek társaséletének új rendjét: a revíziót!
Akkor, amikor körülöttünk minden recseg és ropog, amikor régi szövetségesek oldódnak s újak szövődnek Európában, nem szabad, hogy kis és gyenge állam, mint Magyarország, egyedül maradjon s előre kell gondoskodni arról, hogy barátunk, társunk, szövetségesünk álljon mellettünk a szükség órájában, aki tanáccsal, tettel siet - ha kell - segítségükre. Azért fűztük az eddiginél szorosabb baráti viszonyt, amely bennünket Olaszországhoz és Ausztriához kapcsol. A római paktum azt jelenti, hogy amíg a francia szövetségi rendszer lazul és lelkileg bomlik, addig a mi kapcsolatunk a mi barátainkkal erősödnek.
A római paktum tehát a magyar állam nemzetközi súlyának a megszilárdulását jelenti, főleg azért is mert Franciaország, amely eddig politikailag velünk szemben állott, nem emel kifogást a magyar-olasz-osztrák kapcsolatok megszilárdítása ellen.
Ez a római paktum történeti és politikai jelentősége, Nem-befejezést jelent és a szerződés, csak egy lépést előre, egy lépést azon az úton, amely a felszabadulás, a megkönnyebbülés, a gondok és keservek enyhülése felé vezet.