2011. július 17., vasárnap

Múltidéző: Amikor Trianon beintett (96)

Terv a Dohány utcai zsinagógához

A fasizmus felé vezeti Oroszországot Stalin
1937 február


Nyolc hónappal ezelőtt egy fiatal bolseviki egyetlen pisztolylövéssel megölte Sergej Kyrowot, a leningradi szovjet elnökét, Stalin legbizalmasabb barátját, s valószínű utódját. Három nappal a gyilkosság után halomszámra végeztette ki a leningrádi GPU a szovjet északi fővárosának fiatal tisztjeit, mérnökeit, munkásvezéreit, a bolseviki ifjúság egész vezérkarát. Nyomban utána börtönbe vetették Zinovjevet, a Komintern egykori elnökét, Kamanevet, Trockij sógorát, s kívülök tizenöt vezető orosz kommunistát, köztük Lenin egyetlen élő nővérének férjét. Augusztusban e 16 vádlottat rettentő gyötrelmekkel fűszerezett vizsgálat s világraszóló tárgyalás után halálra ítélték s kivégezték.
Még be sem fejlődött a tárgyalás s máris börtönbe került Radek, a bolsevizmus legharcosabb s legtehetségesebb publicistája. Sokolnikow, a legműveltebb, legeurópaibb orosz gazdaságpolitikus, az orosz aranyvaluta megteremtője. Pjatakow, az orosz nehézipar szellemi vezetője, az ötéves terv egyik szerzője és kívülök még tizennégy bolseviki. Négyök kivételével őket is halálra ítélték s az ítélet még el se hangzott, máris újabb áldozatok kerültek hurokra: Rykow, a népbiztosok tanácsának egykori elnöke, Bucharin, az „Izvesztija” volt főszerkesztője, Rakovszky, a volt párizsi nagykövet. Trockíj Sergej fia, Putna tábornok, a volt párizsi katonai attasé s ki tudja még hányan. Nincs kegyelem!
A könyörtelen s ma már nyilván őrült diktátor a „Chef” eszeveszetten írtja ki azt, akinek egyáltalán véleménye van Oroszországban! Mikor Krupszkája, Lenin özvegye sógorának kegyelmet követelt. Stalin megfenyegette, s azóta Krupszkája hallgat vagy talán már nem is él.


Trockij - az örök ellenzéki
Vádlók és vádlottak, gyilkos és áldozat egyaránt bolsevikok: a polgári értékrend, az egyéni szabadság, a szellem függetlenségének ellenségei. Lenin tűrte a párton belül az ellenvéleményt, a - bolsevizmus keretein  belül. Stalin nem tűr semmiféle ellenvéleményt! Stalin keleti despota és ha nem is őrült, de az őrület határán imbolyog. Orvosi nyelven: tipikus paranoid! Egyetlen vád a kivégzett és kivégzendő vádlottak ellen: trockisták voltak!
Trockizmus a bolsevizmus világában ellenzéket jelent. Trockij az örök ellenzéki, Lenin akarata ellenére robbantotta ki a februári forradalmat s Lenin álszakállal várta a menekülés óráját és sohase bocsátotta meg Trockijnak a gúnyos suhintást a szovjet nyílt ülésén: „Iljics, leveheti az álszakállát, a főváros kezükben van!”
 De a mai Oroszországban nincs már trockizmus, mert Stalin, az ötletben, gondolatban, teremtőerőben koldusszegény tifliszi szeminarista, rég kisajátította Trockij egész programját, a kolchozokat, a szovchozokat, a villanyosítást, a nehézipart s a külpolitikában sem maradt a trockizmusból más mint egyetlen üresen kongó tétel. A most soron következő per vádlottjai, Rykow, Bucharin s társaik, Rakovski kivételével mindig szemben állottak Trockijjal, jobbszélső ellenzéke voltak már Lenin politikájának is!


A gúzsbakötött birodalom
Hogyan lehetséges, hogy a vádlottak minden elképzelhető bűnt magukra vállalnak? Olyanokat is, amiket egyáltalán nem követhettek el? Angol munkáspárti képviselők eskü alatt készek vallani, hogy Pjatakow nem járt a mult év telén Oslóban, amikor ők ott tartózkodtak. Nem is repülhetett oda Berlinből, - amint vallotta - mert nem járt a két főváros között télen repülőgép!
Pjatakow családját, feleségét és gyermekeit védi a „beismerő” vallomással, akik hónapok óta börtönben ülnek. Valamennyi vádlott családja, apja, anyja, felesége, gyermeki élete függ attól: vállalják-e a bűnt, amelyet rájuk olvasnak?
Azon a héten, amikor a moszkvai tárgyalás megindult, katonai tanácskozás volt a Kremlben. A résztvevők közül azóta egynéhány talán már börtönbe került, de a moszkvai lapok hasábjain még szerepel a fényképük. Ott állanak a hadtest- és hadseregparancsnokok Vorosilov marsall körül, fényes díszruhában.
Az egyik angolszabású khakizubbonyban, a másik a kaukázusi lovasok fekete kaftánjában, oldalán ékköves tőrrel, a harmadik a donkozákok ruhájában. Rámás csizmájuk alatt fénylik a parkett, fejük fölött szikrázik a kristály-csillár, körülöttük a gyönyörű empire-terem előkelő harmóniája.
Ez az ellenképe a moszkvai tragédiának! Jóslásokat nem fűzünk hozzá, de ez a fénykép már ma is bátran közölhető volna, mint az orosz fasizmus vezérkarának ábrázolása.




Franciaország már vasárnap válaszolt Hitler beszédére
1937 február


Párizs, január 31.
Még sohasem történt meg, hogy a francia lapok Hitler beszédét teljes terjedelmében hozták volna, ebben a megbecsülésben még francia államférfiak fontos politikai megnyilatkozásai sem szoktak részesülni. De a vasárnapi lapok ezen túl bőséges magyarázatokat és megjegyzéseket is fűznek a beszédhez és a sajtó vezető orgánumai vezércikkben fejtik ki az álláspontjukat. Ennek a szélesskálájú orgonának a hangjaiból a bizakodás, a kételkedés, az elégedetlenség és a megelégedés egyaránt felmorajlik.
Elégedetlen az egész sajtó - még a jobboldali kormányellenes lapok is! - amiatt, hogy Blum miniszterelnök mult vasárnapi beszédére Hitler még csak nem is válaszolt, és Franciaország miniszterelnökének nevét ki sem ejtette ugyanakkor, amikor részletesen foglalkozott Eden angol külügyminiszter beszédével.
Ezt a példát nem követte Delbos francia külügyminiszter, aki vasárnap a Chateauroux-i hősi emlékmű leleplezésén hosszú beszédet mondott és részletesen válaszolt Hitler külpolitikai fejtegetéseire. 


A halottak üzennek...
- Franciaország főcélja továbbra is a béke marad, - mondotta Delbos külügyminiszter - azért haltak meg ezek a hősök és ezt akarják azok a harcosok is, akik túlélték a világégést. A halottaknak ezt az üzenetét megértették minden országban, azok is , akik a mi oldalunkon harcoltak és azok is, akik ellenségeink oldalán álltak. Minden népnek együtt kell dolgoznia a béke érdekében és minden ország kormányának legelsőrendű feladata, hogy biztosítsa országa békéjét. Éppen ezért nem kételkedem azoknak az ünnepélyes nyilatkozatoknak az őszinteségében, amelyekkel Hitler kancellár éppen tegnap erősítette meg békeakaratát.
A nézeteltérések nem a célra vonatkoznak, hanem a módszerekre. Ezeket a módszereket kell tehát egymáshoz közelebb hozni, bármilyen eltérőnek vagy ellentétesnek látszanak is. Készséggel állapítom meg, hogy Hitler beszédében nincs semmi támadás Franciaország elen és hogy a kancellár azt mondotta, hogy Németország és Franciaország között nem lehet alap semmiféle vitára. Ez a mi gondolatunk és a mi óhajunk is! de nemcsak mi vagyunk - németek és franciák - egyedül a világon, a béke fentartásának olyan általános feltételei vannak, amelyek túlterjednek mindkét országon.
E feltételek és szabályok közé tartozik szerintünk az, hogy tartsuk tiszteletben a szerződéseket. Amikor a kancellár utalt korábbi szerződésmegtagadásokra és ezekhez egyedül saját kezdeményezéséből újabb felmondásokat fűzött, ezzel nem erősítette meg a bizalmat, amely az aláírások érvényén nyugszik. Kétségtelen, hogy új lapra fordít a történelemben és késznek nyilatkozik a jövőben a becsületes együttműködésre, de a nemzetközi együttműködés tárgyalásokat és megállapodásokat foglal magában és ezek a megállapodások nagy nehézségekkel fenyegetnek, ha Németországnak az a nézete, hogy a fegyverkezés - igaz, hogy védelmi célú fegyverkezés - kérdésének ő az egyedüli bírája.


Franciaország általános leszerelési értekezletet akar!
- Készséggel elismerem azonban, - hogy a kancellár beszéde egyébként sokkal pozitívabb részeket is tartalmaz éppen a leszerelés kérdésében, amelyről helyesen mondja, hogy egész terjedelmében kell megvizsgálni. Mi ugyanígy gondolkodunk, amikor a leszerelési általános értekezlet egybehívását kérjük. Különösen megragadta figyelmemet ez a kijelentése: „A béke a mi legfőbb javunk. Németország minden tőle telhetőt meglesz, hogy ennek művéhez hozzájáruljon.”
Ami minket illet, tudjuk, hogy a végső megállapodás biztosításához nem szükséges, hogy a tárgyalások már kezdetben azonos nézetekből induljanak ki és készek vagyunk és maradjunk minden erőfeszítésre, amely a kibékülést és közeledést célozza. Egyedüli feltételünk az, hogy ezek az erőfeszítések ne irányuljanak senki ellen sem. Amikor ezt mondom, Szovjet-Oroszországra gondolok.
Veszélyes és önkényes lenne azt akarni, hogy a nemzetközi közösségből kizárjunk egy több mint kétszázmillió lakosú országot, amely egyébként nem gondol mások kizárására és amely, ugyanúgy mint mi, a béke szükségétől és óhajától van áthalva.


„Nem kívánunk Németországtól semmi olyat, amit ne kívánnánk mindenkitől és saját magunktól is!”
- Rá akarok térni most egy másik kérdésre, amely általános kérdés és ugyanakkor francia-német kérdés. Amikor azt mondjuk, hogy Európa gazdasági újjáépítésének az a feltétele, hogy békés légkör alakuljon ki, hogy nyilvánossá tegyük és ellenőrzés alá helyezzük a fegyverkezéseket, hogy megállítsuk és fokozatosan korlátozzuk a fegyverkezést, akkor Németország hajlandó a mi szavainkban sértő utalást látni.
Mi azonban mindig azt hirdettük, hogy ezek a megállapítások valamennyi országra érvényesek, beleértve magunkat is! Nem kívánunk Németországtól semmi olyat, amit ne kívánnánk mindenkitől és saját magunktól is! Amikor azt mondjuk, hogy készek vagyunk közreműködni a nyersanyagok méltányosabb elosztásában, arra is gondolunk, hogy ezzel ne a háborút tápláljuk.




Egyenruhában akartak felvonulni a nyilasok - a békéscsabai rendőrség betiltotta gyűlésüket
1937 február


Békéscsaba, január 31.
A békésmegyei nyilasok vasárnap délután népgyűlés akartak tartani Békéscsabán, amelyen vezérük, gróf Festetics Sándor is megjelent és beszédet tartott volna. Bordás Árpád rendőrtanácsos, a békéscsabai rendőrség vezetője, az este magához kérette a gyűlés rendezőit és közölte velük, hogy semmi körülmények között nem járul hozzá ahhoz, hogy a mezőberényi nyilaskeresztes szervezet tagjai egyenruhában és katonai menetben vonuljanak fel a gyűlésre.
A rendezők kijelentették, hogy az egyenruhás felvonulás elmaradását nem tudják biztosítani, mire a rendőrtanácsos tudomásukra adta, hogy ilyen körülmények között a gyűlés megtartását nem engedélyezi. A határozatot megtáviratozták gróf Festetics vezérnek Dégre, aki ennek folytán békéscsabai kirándulását bizonytalan időre elhalasztotta.


(Folytatáshoz kattints a További bejegyzések-re)



2011. július 14., csütörtök

Nyári mesék / Villám-lak

Fotó Imreh Albert

A barakk ott állt egy nyírfaliget kellős közepén, egy tó partján, egy kemping területén. A kemping két tucat ilyen barakkból állt, s amikor telt ház volt benne, a vendégeknek jól meg kellett nézniük a szállásukra kijelölt házikót, mert egyik éppen olyan volt, akár a másik. A gondnokság ezért minden egyes barakkra egy megkülönböztető jegyet festett: volt ott Farkas-lak, Zöld kígyó-lak, Földikutya-lak, Teknős-lak, Szarvas-lak, Vadmacska-lak, Sólyom-lak és annyi más "lak".


A szóban forgó barakk a Villám-lak elnevezést viselte, s egyezményes jele egy cikázó, sárga villám volt. Ám lehetett a legnagyobb a forgalom, a legzsúfoltabb a kemping, a Villám-lakhoz valahogy senkinek se fülött a foga. Az ok némileg homályba vész, bár Berci bátyó, aki a környék szülötte, hallotta a történetet, hogy ez a barakk nevében hordozta a sorsát: nem sokkal azután, hogy megácsolták, s az oldalán éppen csak megszáradt a felpingált elnevezés, az emblémával együtt, az első beszállásolt vendéget alig tudták kimenteni az éjjeli vihar villámcsapásától kigyúló barakkból.


Összeszaladt azon az éjszakán az egész kemping, a majdnem póruljárt fiatal, nászutas házaspár reszketve, egymásba görcsösen kapaszkodva reszketett a rájuk dobált pokrócok alatt, a kiégett barakk pedog napokon át csöndesen füstölgött, olyan volt elszenesedett gerendáival, mint egy élő figyelmeztetés.


Gyorsan híre szaladt a szerencsétlenségnek a környéken, s a Villám-lakot hallgatólagosan nemkívánatos, bajt hozó házikónak nyilvánították. És hiába cserélték ki az elszenesedett gerendákat, festették ki belül-kívül, eltüntetvén az árulkodó nyomokat, se a kemping kezelői, se a kempingbe érkező vendégek nem tartották biztonságosnak a barakkot. 
Azóta se lépte át senki a küszöbét, és senki se tudja, mi lehet a benne megrekedt tátongó homály mélyén. Üvegablakai hiányzanak, környékét, s a hozzá vezető ösvényt fölverte a gaz. "Talán, ha nem erőltetik olyan nagyon azt a baljós elnevezést a villámmal, ma ez a barakk is olyan lenne, mint a többi" - töpreng Berci bátyó, s miközben végignéz béna alsó testén, tudja, hogy ez a "talán" legalább olyan gyenge lábakon áll, mint amilyeneken ő maga.

2011. július 12., kedd

Megkezdődött az idei Régizene Fesztivál

Csíkszeredában tegnap beindult az idei Régizene Fesztivál. Mivel a rendezvény végén beszámolót készülök írni a Kisebbségben c. mellékletnek (Új Magyar Szó), jobbnak látom, ha egyfajta rögtönzött fesztiválnaplóban rögzítem a történteket, az impressziókat. A naplóbejegyzéseknek külön oldalt nyitottam (Régizene Fesztivál, 2011), az anyagot lefelé haladva bővítem, lehetőleg naponta-kétnaponta.


Smeu Iulia (hegedű), Iancu Olivia (lant) a Senza nome együttesből, az első nap műsorán
Fotó: Ádám Gyula

2011. július 11., hétfő

Nyári mesék / Kőleány

Fotó: Imreh Albert

Berci bátyó a közeli városban leginkább a Kőleány szomszédságát kedvelte.


A Kőleány ott állt a központban, egy önkiszolgáló vendéglő előtt és szaporán integetni látszott egy kendővel, amit az ismeretlen szobrász faragott a kezébe, az örök búcsú jelképeként. De érdekes módon, mozdulatlan kendőlengetését úgy is lehetett értelmezni, hogy magához szólít minden arra járót. Meg úgy is, hogy egyszerűen csak fölhívja magára a figyelmet.


Berci bátyó szerint a Kőleány maga a város volt - emberi ábrázolás formájában. Kiemelkedett a jellegtelen házcsoportok nyájszerű tömegéből, mindig friss volt és üde, asszonyosan teltkarcsú és a végletekig lecsiszolt, mint egy jól megfogalmazott, precíz gondolat. Az utcán állt, mindenkire rámosolygott, de mégse volt utcalány. Kínálkozó ölére talán csak a pihenni vágyó madarak szálltak. Ideig-óráig. Aztán odébb álltak...


Bátyó nem egyszer időzött el a tövében, mialatt a fürdővároska parkjában sétálókat fényképezte s nézte a teraszon üldögélő, gondtalanul sörözgető-kávézgató fürdővendégeket. Elképzelte, milyen lehet onnan fentről, a Kőleány szemmagasságából végignézni a város fölött, lepillantani az utca hétköznapi forgalmára, örök dermedtségben készen állni, vigyázni, őrködni, mosolyogni, úgy tenni, mintha éppen most, ebben a pillanatban emeltük volna fel a karunkat, könnyed lendülettel, látható rajongással, őszintén és ragaszkodó szeretettel.


Ahogy talán az élők igazából nem is tudnak. Vagy nem akarnak? Ki tudja? Az integető Kőleány végzi a dolgát és őrzi a választ, amire hiába várunk.

2011. július 10., vasárnap

Lirai tőzsde. SZEMELT versek (16)

BAUDOLINO
Taganrogi fák


Egy sosem volt nyár hevében, múlik az élet.
Magányos nők szemében csalóka képek.


A bűvös tó tükrén a sirály repül még.
Csendes a társaság, a pisztoly töltve már.


Ragyog a nyírfák kérge, mind kirügyeznek.
A moszkvai boldog napok újra üzennek.


Bánatos ékkövek, szemükben fénylenek,
s az égre festve ég az alkonyi messzeség.


Taganrogi fák, majd eljön a nyár,s a szél beletép hajatokba.
Taganrogi fák, mind, ami fáj, csak őrizitek magatokba.


Üres teraszon  áll egy terített asztal.
Indulni kéne, senki nem marasztal.


Valakik jönnek, majd eltünedeznek.
A semmibe nagyot lépnek a szitáló őszi fényben.


Tél van Meluhovóban, s mind tovatűntek.
A szántalp a puha hóba hogy’ belesüpped.


S a titok a szóban, az elapadóban,
mint a szán nyoma iramlik tova.


Taganrogi fák, majd eljön a nyár,s a szél beletép hajatokba.
Taganrogi fák, mind, ami fáj, csak őrizitek magatokba.




Baudolino (alias Szabó Zoltán) tanárnak vallja magát s Kecskemét mellett él egy tanyán. Nem remete, cselekvő szellemi epikureizmusban utazik. Dalszövegei, dalai lírai mélységekig hatolnak, eseménnyé avatják a barátai részvételével tavaszonként megrendezett Macskaközi Woodstockot; költői érzékenysége nem egyszer serkentően megérintett, miként e feleselő dalban-ellendalban.


CSEKE GÁBOR
madarak órája


dús csöppekben potyog a csurog a csönd a fákról
madarak órája ez a nyál kicsordul a számból
míg fészkelődve fordulok az ágyon
olvatag e világ összeomlik az álom
mely addig életben tartotta lebegő feledésem
szálló homok lepi be zsibbadt testem egészen
hűs vásznak lebegnek lángoló arcomba csapódnak
nincs már ott helye se csóknak se pofonnak
elszólja magát egy éledő csíz majd még egy már három
csipkézi a csöndet én meg szorongva várom
hogy a hátsó gondolatok előre nyomulnak
és mint az átok fejünkre vissza-visszahullnak
míg életre kel a kórus és fény derül napunkra
s megszűnnek a titkok indul a szokott ugrabugra


de még csak a madarak órája ez amit most ím kilestünk
haldoklik a csönd s a madárszó untig csattog felettünk

2011. július 8., péntek

Nyári mesék / Valami történt!

Fotó: Imreh Albert

Ez egészen biztos, mérget lehet rá venni... 


Tessék nézni azt a három asszonyszemélyt, ott a kirakat mellett. Az semmi, hogy olyan gondterheltek, de az egyik szüntelenül azt lesi, nem hallja-e valaki a közelükben azt, amiről a szó folyik? A másik a szöveget löki, a harmadik meg jelentőségteljesen hallgatja...


Berci bátyó már fél órája fixírozza őket képének keresőjén át. De csak a mimikájukat, a szájmozgásukat, a ráncok és a vonalak játékait látja, hang egy szemernyi se szűrődik el hozzá. Nem csoda: legalább 60-70 méterre van tőlük. Úgy állt meg a járgánnyal, hogy behúzódott vele egy rózsabokor mögé, s a villás ágak, a ritkás levelek között keresett magának ki- és rálátást a buzgón trécselő asszonyok csoportjára.


Mit nem adna, ha a szavaikat is hallhatná. Valami nagyon fontos, nagyon komoly dologról lehet szó: minimum egy házasságtörésre, bankrablásra, több szereplős karambolra, anyósversésre lehet gondolni, ha őket figyeli az ember. Kétségtelen, ezek mind-mind súlyos tettek, s a maguk helyén megrendítik a világ menetét, egyensúlyát. De lám, a nap süt, az üzletek kinyitottak, a járókelők zavartalanul sétifikálnak, a galambok az úttestre szottyant lótrágyában szemelgetnek, csak az a háromtagú kupaktanács izgatja fel az embert azzal, hogy örök rejtély marad: mi is történt valójában?

2011. július 6., szerda

Múltidéző: Amikor Trianon beintett (95)

Márkus Emilia

Bólogató nemzedék
1936 december


Agyuk átforrósodott a lelkesedéstől, tenyerük a tapstól. Vitaesték és előadások közönsége voltak, zsúfolásig megtöltötték a termeket és fülledt várakozásban lesték a szót. Micsoda tüntetés volt a magatartásukban, micsoda lelkesedés a tapsaikban! Ezt a közönséget figyelni szinte mindig tanulságosabb volt, mint a szónokra hallgatni. Magatartásukban a mai középosztály szelleme tükröződött! Azé az értelmiségé, melyben állítólag minden gondolat termőtalajára kellene, hogy találjon. A szomorú csak az, hogy ebben az „értelmiségben” csakugyan minden hang lelkesedésre talál.
Valaki szólt: „hárommillió magyar koldus” - zengett a taps. Más válaszolt: „Vigyázni kell a reformokkal” - zengett a taps. Öblös hang kiáltotta: „Az a fontos, hogy mi magyarok, bízzunk magunkban” - az arcok lelkesülten ragyogtak. „Mi a magyar Kálvária útját járjuk” - szólott a szónok. Válaszul boldogan zúgott a terem és Isten tudja, mi örülnivalót találtak ezen.
Szinte mindenütt és minden estén ezt lehetett látnom: jó és jószándékú urak tapsoltak mindenkinek! Lelkesedtek az üres szavakon, lelkesedtek lázas őrjöngőkért és lelkesedtek az okos higgadtakért. Legnagyobb sikere a legrégibb frázisnak volt, de bólogattak a jobboldali hangra és bólongattak a baloldali szóra is. Tapsoltak a földreform emlegetésének, de tapsoltak annak is, aki megkerülte annak említését. Dühösen, elrévülten, fölmagasztosultan tapsoltak. Mindenkinek! Rokonszenvüket nem aszerint mérték, hogy ki mit mond, hanem kizárólag aszerint, hogy mint mondja. Nem aszerint tapsoltak, hogy a hallott szó egyezik-e nézeteikkel, vagy sem, hanem mindenesetre tapsoltak mindenféle szónak. Mivelhogy nem voltak nézeteik….
Mindezt el lehet intézni azzal, hogy élő és szereplő, szónokot és közönséget adó nemzedékeink silányak, nádszálként hajlók és sokfelé helyeslők. Azzal, hogy a jövő megvetéssel a „bólogatók nemzedékének” fogja nevezni őket. De tünetekben több is tükröződik! Mert igaz, hogy mindenkinek tapsolnak, de miért tapsolnak mindenkinek? Igaz, hogy nem állanak ki semmiért, mert mindenkinek tapsolnak, de miért nem állanak ki? Csak önmagukban lenne az ok és semmi másban? Vagy csak abban, hogy tudják: nem igazi próféták a próféták, tehát nem lehetnek igazi hívők ők maguk. Hogy egész réteg gerinctelen és tétovázó, habozó és bólogató, annak mélyebb oka is kell, hogy legyen. Mert az ilyen gerinctelenség nem ok, hanem okozat!
Az ok nemcsak az, hogy e középosztály fiatalsága természet szerint ingadozó, mert középen van és nem alul vagy felül. Valami más is szerepel itt, mint egy réteg természetes bizonytalansága és természetellenes tájékozatlansága. Mert: aki minden igazságnak tapsol, az nem hisz az igazságban! Aki minden szónoknak tapsol, az nem hisz egyetlen szónoknak sem. Aki a szónak tapsol és nem a mögötte álló gondolatnak, az nem hisz a gondolatok megvalósulásában. Ennek a rétegnek, mintha egyetlen politikai nézete lenne: nem hinni a politikában! A pillanatot élvezni, a szó elhangzásának a pillanatát, mert érzi, hogy a szónak nem lesz következménye. Mélységes és alapvető tapasztalatok állnak e hitetlenség mögött. Észrevehették, hogy nálunk a szót nem követi tett, és a tervek értéküket vesztik a megvalósításban.
Valamikor a passzív rezisztencia volt a különlegesen magyar magatartás, ma a tétlen helyeslés. Gyökerében ez is ugyanaz: ellenállás, csak éppen barátságosabb. Mai társadalmunkban hatalmas tehetségi erők működnek. Ma még jogos önvédelemként a hazug és gyönge szándékok ellen. De ugyanezek az erők működhetnek holnap a szükséges teendők ellen is! Azzal, hogy lehetetlenné teszik egy közvélemény kialakulását, melyre hivatkozni és amellyel számolni lehessen.
Ez a bizonytalanság és hitetlenség egyre általánosabb! Mindenki orra elé néz és egy tál lencséért eladni a nagyobb igényeket gyakorlattá és rendszerré vált a hazában. Ez a rövidlátás, sajnos, nemcsak lealacsonyító, hanem szükségszerű és megokolt is egyben. Mert aki messzebbre tekint, bizonytalanságot lát! Aki eszméhez elszegődik, kétféle bizonytalanságnak teszi ki magát. Az egyik az, hogy az eszme vereséget szenved, a másik az, hogy győz, de a győzelem ára az lesz, hogy semmisem marad belőle.
Következményeiben ez annyit jelent, - és ez áll a mindenkit ünneplő tapsok mögött - hogy a társadalom részeire bomlik. Mozdulatlan és mozdíthatatlan lesz, merev és tehetetlen, tehetetlenségénél fogva leszerelője és meghiúsítója minden változtatásnak. Hogy ez miért veszély, arról talán fölösleges is szólni. Mert egy bizonyos: merev társadalmak nem átalakulni szoktak, hanem felrobbanni.


Irta: Szabó Zoltán




Charlie Chaplin új filmje
1936 december


Charlie Chaplin Aranyláz-ának egyik jelenete kis fabódéban játszódik, melyet a lavina szakadék szélére sodort. A házikó hátborzongatóan hintázik a mélység fölött, minek következtében két lakója - Chaplin és partnere - rendkívül kómikusan dülöngél benne. Ellenállhatatlanul nevetséges volt ez a jelenet és közben idegtépően félelmes. Kómikum és borzalom: ez tölti meg - most már teljesen - a legújabb Chaplin-filmet, a Modern idők-et.
Ami a régebbi filmekben csak egy-egy jelenetnél érvényesült, az a Modern idők-ben már alaphangulat. Soha még ennyire nem tért vissza Chaplin az ősburleszkhez és sohasem töltötte meg művét ennyi borzalom. Az ember végigneveti az egészet és közben valami gyötrő feszültséget és félelmet érez.
A munkás-etetőgép elromlik és a levessel nyakonönti, a kukoricával szájonvágja áldozatát; az éjszakai áruházban bekötött szemmel görkorcsolyázik a jókedvű Chaplin a szédítő mélység szélén; a gyárban egy munkás a gép kerekei közé szorul és a kerekek szörnyű játékot kezdenek vele; a börtönben Chaplin kokainmámorban vonaglik és fintorog - hogy csak néhány példát említsek. Csak nagy ritkán akad borzalomnélküli humor is, mint például a sült kacsa körülményes felszolgálásának jelenete, vagy a nagyszerű halandzsa-énekszám, mely egyébként Chaplin első megszólalása a filmen.
Mindez nem véletlen. A kacagtatónak és a hátborzongatónak ez a furcsa vegyítése, az új Chaplinnek ez a szinte démoni vonása világnézetet jelent. Azt hiszem, nem Chaplin az első, aki így és ilyennek látta a világot. Hasonló démoni hangulat árad egyes régi, rövid burleszkfilmből, - sőt a mai népszerű Miki-jelenetekből is. De régebbi példát is találunk: Wilhelm Busch tréfás rajzsorozatait. Angyali humor van a Busch-rajzokban, szívből nevetünk rajtuk és közben kissé szorongva kérdezzük: szadista volt ez az ember?
A tréfa mögött mindenütt csupa kínzás, ember- és állatnyúzás, orrbarugás, fejbeverés, primitív és mégis válogatott kegyetlenkedés. Charlie Chaplin világképe tulajdonképpen sötét és félelmes. Az élet borzalmas és humorral kell enyhíteni - mondja. És itt (elismerem: merész a képzettársítás) Dosztojevszkijre kell gondolnom. Chaplinnél a humor enyhíti úgy a borzalmakat, ahogy Dosztojevszkijnél a jóság.
A Dosztojevszkij-emberek a legmélyebb bűnökön keresztül jutnak el a jóság legmagasabb fokára - Chaplin legkegyetlenebb borzalmakon keresztül éri el a humor legmagasabb fokát. Kétszer néztem végig a Modern idők-et és végül igazat adtam Charlienak. Igen, Charlie, az élet értelmetlen és elviselhetetlen és ha nevetni tudunk rajta, az még a jobbik eset. De ne tévesszen meg bennünket ez a nevetés: Pán groteszk rikoltozása mögött a páni félelem reszket. Legyünk őszinték - a legtöbb dolog hajmeresztő.
Legalább is ebben a társadalomban. Chaplin új filmjében éles társadalomkritikus - éles, de nem mindvégig következetes. Magában hordozza a kispolgári társadalomkritika minden erényét és hibáját. Nagyszerűen lát, de nem mer egy bizonyos határon túl látni. Új filmjével kapcsolatban egyes körökben " marxista tendenciá"-ról beszéltek. Úgylátszik nem ismerték sem Chaplint, sem a marxizmust.
Charlie már kosztümjével is a lecsúszott kispolgárt személyesíti meg, aki makacsul és reménytelenül ragaszkodik a polgári rekvizítumokhoz: az ütődött keménykalaphoz, a viharvert zakóhoz, a szánalmas kis sétapálcához. A munkások közé csúszott le, az ő sorsukat szenvedi, de szolidaritás még nem fűzi hozzájuk. Lázadozik a Bedeaux-rendszer, a kizsákmányolás, a munkanélküliség, a hatósági képmutatás és kegyetlenség ellen - de magányosan lázadozik, a maga külön útjain.
Nem akarja megváltoztatni ezt a rendet, sorstársai nem érdeklik: csak menekülni akar, még hozzá egyedül, legfeljebb kettesben. A híres zászlójelenet ragyogó és mély szimbólum: véletlenül van a kezében a vörös zászló, önkéntelenül, akaratlanul kerül a menetelő forradalmi tömeg élére, mint ahogy korunk egyes kispolgári jellegű forradalmaiban is a céltudatos proletártömeg sodorta maga előtt a bizonytalan és passzív kispolgár-réteget, melyet csak a látszat tett meg a forradalom vezetőjének.
De megvan Chaplinben a kispolgári kritika nagy erénye is: az önkritika. Megsemmisítő ítéletet mond a kispolgári életlehetőségek fölött. Nemrégen még minden amerikai munkás a tarsolyában hordta a kispolgári sétabotot; mindegyik megcsinálhatta előtt-utóbb a maga kis karrierjét. Chaplin keserű fintorokkal állapítja meg, hogy ez ma már lehetetlen. Mindig közbejön valami és az egyszobakonyhás paradicsom vágyálmából, melyet oly bájosan elevenít meg a lány előtt a film elején, torz karrikatúra lesz a második rész csodálatosan düledező viskójában. A "meghitt otthon"-ban eltörik alatta a szék és a legszebb pillanatokban mindig fejére esik egy gerenda.
Büszkén és optimistán ugrik fejest a mélynek látszó vízbe, hogy aztán fájdalmasan üsse be fejét a sekély pocsolya fenekébe. Csak egyszer van igazi sikere: mikor halandzsázik. De akkor is közbelép a hatóság és Charlienak menekülnie kell a lánnyal. Utolsó jelenet: végtelenbe vesző út, a két ember elindul, reménykedő zene, optimizmus. Annyiszor nem sikerült, talán most az egyszer mégis; most már legalább ketten vannak és szeretik egymást. Régebbi filmjei végén Charlie magányosan vágott neki ennek az útnak. Most már legalább van, aki szereti: de kérdés, megold-e minden problémát a szerelem?
És jobb-e a világ, ott, a hegyeken túl? Megtalálhatja a boldogságot az a mai ember, aki társadalom nélkül próbál élni? Van-e egyáltalában boldogság; akad-e sok pillanat az életben, melyhez így szólunk: Verweile doch, du bist so schön; és ha igen, sokáig fogva tarthatjuk-e az ilyen pillanatokat? Minderre nem ad választ a Chaplin-film - de talán nem is igazságos, ennyit követelni tőle. Szép film, elgondolkoztató, groteszk és hátborzongató - szóval nagyjából olyan, mint az élet.




Erdélyi ősbemutatók
1936 december


Az Erdélyi Szépmíves Céh s a vele összeköttetésben álló Thália R. T. színtársulata, erdélyi viszonylatban jelentékeny összegű pályadíjat tűzött ki még a nyáron, színművekre. A pályázattal azt a célt kívánták szolgálni, hogy a kolozsvári magyar színpadot a lehetőség szerint függetlenítsék a budapesti színházak műsorpolitikájától és a megszületendő erdélyi színműírás bemutató színpadává avassák.
A kísérlet nem új. Csak az idők haladtak, az Erdélyben élő és dolgozó magyar írók öregedtek s úgy érzik, hozzáöregedtek a feladatokhoz, melyeket a színpad állít a maga különös követelményeivel az író elé. 1923-ban Janovics Jenő már írt ki hasonló céllal drámapályázatot s a bírálók közt volt akkor a feledhetetlen Kuncz Aladár is. Az eredmény nem sok kilátással kecsegtetett, bár a pályanyertes Gulácsy-darab értékes munka volt s kívüle még Karácsony Benő és Bárd Oszkár darabjai a tisztes siker jegyében kerültek színre. Miért kellett ennek a szép kezdésnek mégis megtorpannia?
A színházépület, melyben a kolozsvári magyar színtársulat játszik, valamikor nyári színház céljaira épült, de annak is rosszul. A nézőtéren szétfolyik a hang és nagyrészben elvész, mielőtt a közönség füléhez érkeznék. Legkevesebb húsz széksorban a halkabb „szívhangok” egyáltalán nem érvényesülnek. Bensőséges hatások elsikkadnak. Ebben a helyiségben csak nagyon kiélezett, brutális hatásokra lehet építeni, durva helyzetkomikumokra vagy magas hanghordozással elszavalt tirádákra. A szöveg irodalmi megmunkálása egészen meddő erőlködés. Éppen a szöveg jut el hézagosan a közönséghez s minden szépsége, finomsága kárbavész.
Másodszor: megfelelő mennyiségű próba nélkül lehetetlen megfelelő minőségű előadást nyujtani. Vidéki viszonylatban (és Kolozsvár színházi szempontból bizony mégis csak vidéki viszonylat), ahol sűrű egymásutánban kell kihozni a bemutatókat, nyolc-tíz próbánál a legjobb esetben sem kaphat többet egy-egy darab.
A színészek még az abszolút szövegtudásig sem juthatnak el, pedig az igazi művészi megformálás, a belső kiérlelés munkája csak ezután következhetik. Enélkül a rendező sem lát tisztán, maga a szerző sem lát tisztán s a színpad által feltétlenül megkövetelt törlésekre, hozzáírásokra, legömbölyítésekre nem marad sem idő, sem alkalom. Ennek következtében a jónak igérkező darab is félignyers állapotban kerül az „ősbemutató” terítékére s az angolosan kisütött bélszínt vidéken sem mindenki szereti.
A közönség a maga kész pénzéért kész produkciót kíván. Merő lelkesedésből és az ügy iránti áldozatkészségből megnézi ezeket az ősbemutatókat egyszer, kétszer, háromszor, de lelkesedése végülis lelohad, fordított arányban egyre növekvő bosszúságával s végülis kiábrándultan fordít hátat a legjobban beharangozott kísérleteknek. A szerzőre származó anyagi haszon is kétesértékű, ha mégolyan magas összegűek a pályadíjak. A félsiker az önbizalmat ingatja meg s további próbálkozásnak eleve kedvét szegi. Pedig epikában és lírában nehány tagadhatatlanul értékes mű került már ki az erdélyi műhelyekből s alig hihető, hogy ezen a tájon éppen a színműírói vénának apadtak volna ki teljesen a forrásai.
Az új kísérlet újabb tanulságokat és újabb bizonyítékokat szolgáltatott a régiek mellé. A pályázat bírálóbizottsága egyhangúlag Tamási Áron darabját ítélte a kitűzött díjra érdemesnek. Tamási Áront eddigi irodalmi munkássága után már nem kell sem különösképpen ajánlani, sem mentegetni a közönség előtt. Köztudomású, hogy nemigen szokott megalkudni sem témában, sem kivitelben a közönségigényekkel, de nincs is már szüksége erre.
Ami az ő kezéből kikerült, még féligsikerülten is magán hordozta a tehetség letörülhetetlen jegyeit. Színpadon eddig csak Énekes madár című mesejátékával találkoztunk s már ott is annyi tiszta költészetet, annyi keresetlen, üde naivitást árasztott a nézőtérre, mint nagyon kevés színpadi mű az utolsó évek magyar irodalmában. A jelek arra mutattak, hogy ezen a területen is hamarosan meg fogja találni azt a műformát, mely tehetségének legjobban megfelel.
Új darabjának Tündöklő Jeromos címet adta. Jeromos, a főhős, félig élő alak, félig megszemélyesítés. Idegenből érkezik váratlanul a székely faluba, ismeretlen forrásból szerzett sok pénzzel s nyomban át akarja venni a vezetést a falu fölött. Eszközeiben csöppet sem válogatós. Ha lányhoz akar jutni, annak vőlegényét megbicskáztatja vetélytársával, hogy ilyen módon mindkét lehetséges ellenfelet eltávolítsa útjából. A plébánost kegyes ajándékkal, az oltárra készítendő arany angyalokkal akarja lekenyerezni. A jegyzőt valami teleküggyel, kapzsisága révén fogja meg. Csak a Bajna Gáborral való küzdelemben marad állandóan és végképpen alul.
Ez a Bajna Gábor iskolákat végzett falusi fiú, aki visszatért apái földjéhez s minden gondja-bajában tanácsadója, vezetője falusfeleinek. Ha a darab az angyal és ördög harcát példázza a szegény, esendő falusi lelkek birtokáért, az ördögöt Jeromos, az angyalt Bajna Gábor személyesíti meg. A többi szereplők rokonszenve felváltva ingadozik a kettő között, míg végül határozottan az angyal pártjára szegődik s Jeromost ugyanaz a bicska végzi ki, melyet ő nyomott az első felvonásban a gyilkos vetélytárs kezébe.
A darab a kidolgozásban Tamási minden vonzó egyéni tulajdonságával ékes. A bőven buggyanó humor közvetlen közelében kicsapó tragédia, mellyel ő a székely vérmérséklet tragikus végletességét szokta sikerrel ábrázolni, itt is jelen van. A hősködő kis Ábelt és srófos elméjű édesapját látjuk viszont a minden hájjal megkent kocsmáros és süvölvény-fia képében, akik első látásra eladják magukat az ördögnek, de - némi fenntartással, hogy a kellő pillanatban ellene fordulhassanak. Három kabinetalak - kár, hogy olyan hevenyészetten felvázolva - a falu papja, jegyzője, tanítója.
S kitűnő torzkép az angyalfaragó falusi asztalos. Az egyetlen jelentősebb nőszereplő passzív líraiságában harmatos-gyöngén lányportré. A két egymásra acsarkodó vetélytársból alig látunk valamit. Nehány mondat után már halott az egyik s a másikból csak az alélt lánytól búcsúzó, fojtott vallomásban kapunk valamivel többet. Ez a nehány mondat azonban a maga darabos, ügyetlen férfilírájával, főékessége, tiszta gyöngyszeme a darabnak.
Egészében a Tündöklő Jeromos jóval fejlettebb kísérlet az Énekes madárnál. Nagyon kevés és nem is jelentős beledolgozással alkalmas volna, de méltó is lenne a teljes sikerre. Bajna Gábor alakjával van baj, akiből a szerző jóval kevesebbet mutat meg az okvetlenül szükségesnél és jóval többet beszéltet róla, mint amennyit a színpad megbír. Hatásával itt is, ott is találkozunk, de a varázserőt, mely e hatásokat kiváltja, nem látjuk megnyilatkozni sehol. Jeromos alakját pár mondattal kifogástalanná lehetne tenni, ha ez a pár mondat többet valószerűsítene és kevesebbet stilizálna rajta.
Általában pedig az előadás is ott tévesztett irányt, hogy komor misztérium színét adta az alapjában komoly, de színeiben humoros játéknak. A humor mögött lappangó keserűséget domborította ki ahelyett, hogy mentől játékosabbra vette volna a vidámságot, melyen a komolyságnak minduntalan és annál hatásosabban kellett volna átcsillámlania.
Vásárhelyi Ziegler Emil, a tehetséges festőművész, mesekeretet adott a darabnak pompás díszleteivel és mesekosztümökbe öltöztette a két valószerütlen főhőst, akik pedig hús-vér ábrázolásban pontosabban és helyénvalóbban hatottak volna. A rendezésnek ez a félrehangoltsága vegyes érzelmeket keltett a nézőben és a legfontosabb momentumoknál tájékozatlanul hagyta, a kevésbé jelentőseket pedig túlhangsúlyozta a hatás egységének rovására.
Emiatt nem tudtak kibontakozni a darab tényleges értékei s bizony kevés kedvező kilátást nyitottak a tervezett további ősbemutatók számára. Az is lehet azonban, hogy a színpadi megoldásban sok nehézséget támasztó Tamási-darab után sorrakerülő művek már kevesebb gondot adnak rendezőnek, színésznek, közönségnek s a most szerzett tanulságok felhasználásával kevesebb műhiba csúszik be a további kísérleteknél.
Mint halljuk, a Kolozsvárt bemutatóra kerül darabokból négyet a Vígszínház is műsorába iktat, Bánffy Miklós főrendezői közreműködésével. Ezek között tehát a budapesti közönség is találkozik majd Tamási darabjával s nem kétséges, hogy szerencsésebb színpadi kivitelben. Jób Dániel látta a kolozsvári ősbemutatót s ez biztosíték arra, hogy nem a hibákat fogja átvinni az előadásból a maga közönsége elé.


(Kolozsvár, 1936 nov.)




,,Karácsonyra mindenki gázálarcot vegyen!
1936 december


Kaposvár, december 13.
Nagy meglepetést keltett mindenütt Kaposvár polgármesterének, dr. Kaposváry Györgynek az az eredeti ötlete, hogy a város tisztviselői a szokásos karácsonyi segély helyett gázálarcot kapnak.
- A hír abban a formában, hogy a város valamennyi tisztviselőjének karácsonyra segély helyett gázálarcot vesznek, téves-felelte.
Újságunk tudósítójának kérdésére a polgármester:
- Csupán a légoltalomban aktívan résztvevő várost tisztviselőket és alkalmazottakat látja el a város hivatalból gázálarccal. Akciómmal rá akarom nevelni a város polgárságát arra, hogy a gázálarc viselését ne tartsa tréfának, hanem kényszerű szükségnek. Példát akarok mutatni magam is, a tiszviselőtársaim is a gázálarc használatára. A légvédelmi gyakorlatok alatt a fejünkre húzzuk a gázálarcot, hogy mindenki lássa, nem üres szórakozásról, hanem életbevágóan fontos védekezésről van szó. A mai európai feszültségről van szó. A mai európai feszültség melletti országszerte ki kellene adni a jelszót: karácsonyra mindenki gázálarcot vegyen!



Teleki Pál a nemzetek közötti békés együttműködésről
1937 január


Szombathely, január 10.
Vas, Sopron és Zala vármegyék cserkészszervezetei vasárnap közgyűlést tartottak Szombathelyen. A gyűlést Pető Ernő egészségügyi főtanácsos nyitotta meg. Miután a kormányzót, a belügyminisztert és a kultuszminisztert üdvözölték, megválasztották védnöknek a jelenlevő Grósz József püspököt, vitéz Jány Gusztáv tábornokot, Liber Béla főigazgatót, Teleki Béla gróf zalai főispánt és vitéz Tamás István zalaegerszegi polgármestert. Éry Emil az országos cserkészszövetség üdvözletét tolmácsolta, majd Teleki Pál gróf tb. főcserkész vetett visszapillantást az elmult negyedszázadra.
- A cserkészet - mondotta - nem egyesület, hanem mozgalom, amelynek célja: jobb honpolgárok nevelése.
Megemlékezett a magyar cserkészek dicsőséges külföldi szerepléseiről és elmondta, hogy a gödöllői jamboree rendezését ellenezte. A jamboree a cserkészet reklámja, amelynek itthoni rendezése hasznára lehet az országnak, de nem a cserkészetnek.
Most már mindenki látja, hogy a jamboree sokat ártott. Elismert, hogy a gödöllői jamboree külföldön használt a magyar népnek, de a cserkészet szenvedett általa és újból kellett kezdeni sok mindent. Először is ki kellett küszöbölni a társadalomból azt a felfogást, amely a cserkészetet rossz értelemben vett nemzetköziséggel vádolja.
A nemzetek közti békés együttműködésen alapuló munka még nem nemzetietlen nemzetköziség! A cserkészetnek nem szabad semmit követelni sem az államtól, sem a társadalomból, hanem önmaga erejéből kell mindent előteremtenie.
Végül tisztújítást tartottak és a cserkészkerület elnökévé újból Pető Ernőt választották.




Mussolini többéves békét jósol Európának
1937 január


Berlin, január 17.
A Völkischer Beobachter vasárnapi számában közli római munkatársának Mussolini miniszterelnökkel folytatott beszélgetését. A Duce a többi között a következőket mondta:
- Az elmult esztendőben létrehoztuk a Berlin-Róma-tengelyt, ami Európa megerősödésének kezdetét jelenti. Nem hiszem, hogy valaha is megvalósulna az európai Egyesült Államok eszméje, de bízom az európai eszme feltámadásában, ami annak felismeréséből eredhet, hogy kulturánknak, egész műveltségünknek, sőt létünknek egyetlen közös ellensége van: a bolsevizmus.
Az angol-olasz megegyezés mindenesetre az enyhülés kezdetét jelenti és számíthatunk többéves békés fejlődésre.
Felhasználjuk majd ezt az időt, hogy folytassuk békeművünk felépítését. A földközi-tengeri egyezmény csak erősítheti a német-olasz tengelyt és látható jele azoknak az erőfeszítéseknek, amelyeket az európai béke biztosítására végeztünk.
A spanyol kérdéssel kapcsolatban Mussolini kijelentette, hogy Olaszország nem használja fel ürügyül a szovjet beavatkozását arra, hogy megvalósítson bármiféle területi törekvést.
A tudósító végül azt a kérdést tette fel a Ducenak, hogy Spanyolország, vagy Katalónia területén szovjet köztársaság megalakulása a status quo megváltozát jelentené-e. A Duce a kérdésre csak egy szóval válaszolt: Természetesen!




Megalakult a Magyar Izrealiták Szentföldi- és Egyéb Telepítéseket Támogató Egyesülete
1937 január


Budapest, január 17.
Vasárnap a pesti izr. hitközség székházában új egyesület alakult meg, amely arra irányul, hogy a hazai zsidóság ama tagjait, akik Palesztinában akarnak maguknak egziszenciát teremteni, intézményes támogatásban részesítse. Stern Samu elnöki megnyitójában rámutatott arra, hogy az új egyesület programja gazdasági munka és magyar munka, mert a magyarországi munkanélküli izraelitákat akarja Palesztínában munkához segíteni, ezzel tehát a magyar munkanélküliséget enyhíteni.
Dési Géza nagy beszéde után egyhangúlag megalakították az új egyesületet, amelynek elnökévé dr. Hevesi Simon vezető főrabbit, elnökhelyettesekké dr. Birdt Samu szegedi községkerületi elnököt és Székely Dezső műépítészt választották meg.



2011. július 5., kedd

Nyári mesék / A Sors Embere

Fotó: Imreh Albert

Valahányszor Berci bátyó beszabadul a közeli városba - értsd: a járgányával eljutott a központi parkolóig -, ott rendszerint János fogadta, a parkolóőr, aki mindig vastag jegytömböt szorongat a balkezében. Biztonság végett. Hogy mindig legyen. Kéznél. Ha kell...


Rendszerint kell is. A városban nagy a forgalom. De Berci bátyótól nem fogad el parkolási díjat. Azt mondja: "Magának behunyom a szemem!" Bátyó hiába méltatlankodik, hogy a fogyatékosok így, a bénák meg úgy, és hogy törvények is vannak a világon, ez a János őr a kedvezményeket egyszerűen úgy akarja feltüntetni, hogy minden az ő jóindulatától függ, az is, hogy az olyan ember, mint Berci bátyó, ingyen parkolhat a város szívében.


Nagy szó!


Bátyó pedig, hogy a parkőr mégse érezze magát olyan magas lovon, minden alkalommal a zsebébe nyúl, s azzal a pénzzel, amit megspórol neki a hivatal, csakazért is sorsjegyet vásárol a parkőrtől. Mert hogy szavamat ne felejtsem, János egyik kezében a parkolójegytömböt szorongat, a másikkal meg drótra fűzött, borítékolt sorsjegy-koszorút kínálgat fűnek-fának. Így aztán nem is panaszkodhat, hogy nincsen elég forgalma. Egyik kezével elvesz az emberektől, a másik kezével nemkülönben, viszont nyitva hagyja a remény kiskapuját azzal, hogy esetleg - most fogózzunk meg! - ránk mosolyog a szerencse.


Berci bátyó el is nevezte a Sors Emberének, mondván, hogy éppen úgy működik, akár az élet: nagyobb részt előszeretettel sújtja a földi halandót, s csak nagyritkán, elvétve emeli föl. 

2011. július 3., vasárnap

Nyári mesék / Jégvirágok

Fotó Imreh Albert

Gréte elszunnyadt az ablak előtt. 


Nemrég ebédeltek, Berci bátyó ilyenkor beleájul egy jó, zuhanós, mindent elfelejtető délutáni álomba, amelyben visszatér korábbi énje, amely még fürgén járt-kelt a világban, mint minden épkézláb ember. És szalad, és labdát kerget, hegyet mászik, országúton gyalogol...


Szerencsére, mindez visszatérő álom. Jól el lehet benne bújni.


Gréte viszont ilyenkor, embere alvása idején az ablak elé ül, hogy olvasgasson. Ez az egy-másfél órácska az ő ideje. Olykor levelet ír, máskor recepteket másol, belenéz a Berci bátyó által már kiolvasott újságokba vagy kézimunkázik. A fontos: ne azt csinálja, amit a nap többi részében.


De ezen a délutánon valahogy ő is elszunnyadt. Az ablakot vastagon belepte a jégvirág, csak a szűrt, tejszerű fény tört magának utat, minden ami cselekvés és látvány, az teljességgel odakint maradt. Grétének csak egy lehetősége maradt: önmagába nézni. Ehhez viszont el kellett jutnia a révület állapotába, amely az egész nyomorúságos házat bevonja a jégvirágos szürkület áthatolhatatlan redőnyével. A hangok eltávolodnak, a külső ingerek elülnek, a gondolatok mintha vattával bélelt fészekben ringatóznának, ahogy a köd ül meg az erdők-mezők fölött: ki is csapódik, marad is belőle a levegőben, egyszóval a köd is szundít, meg a jégvirág, és lekókadt feje mélyén szunnyad Gréte is.


Olyan buzgón szunnyad, hogy megnyíló szájából a nyála is megcseppen a terítőre...


És közben fiatal leánykorában jár, egy szál nyári ruhában, amelyet jobbra-balra kapdos a szél, amely nem túl heves, de nem is kíméletes, mert olykor nyakába fújja a lenge vásznat, s ő mindegyre visszagyűri kivillanó, libabőrös combjára, mely olyan feszes, mintha szobrász faragta volna. Szerencsére, senki sem jön vele szembe, csak egyedül van a széllel, ketten birkóznak szeliden, kitartóan, de mintha nem is birkózás lenne ez az egymásnak feszülés, hanem egyenesen ölelkezés... 


De hogy lehet a széllel ölelkezni? Ezt már nem tudja meg soha Gréte, mert hiába remélte, hiába próbálkozott, ez a szunnyadásos álma később sose tért vissza. Akár csak annyi szép, titokzatos pillanat elmúlt életéből...

2011. július 1., péntek

Kölcsönsorok: Fordítói örömök (2)

Veresspál: A fekete zongora 1
Ahogy számítottam, reggelre megérkezett Francisko levele, amelyben örömmel ad engedélyt fordítása közlésének, annál is inkább, mivel ki tudja, mikor gyűl össze annyi Ady-fordítása, hogy egy folyóirat közlésre való csokrot köthessen belőlük.


Ő is, én is - vagyis mindketten - tudjuk, hogy ez a pillanat nem mindennapi. Mit számít az, hogy a Fekete zongora látszólag "könnyű" vers, hiszen alig 2x6 sor, azok is rövidek, rímképlete nem túl komplikált, dallama világos -. éppen csak értelmezésével van ma is fennakadva a világ. Amilyen megrökönyödést és visszhangot keltett a vers felbukkanása, ugyanúgy a titokzatosság borzongató varázsával hat ma is, s nem csupán az olvasók körében. Sokan szavalták, sokan értelmezték, képzőművészek próbálták illusztrálni, motívumvilágát a vonalak és formák nyelvére lefordítani.


És akkor jön Kocsis Francisko és nagy merészen ír egy román Ady-verset. Előáll egy tökéletes verzióval. (Már amennyire bármelyik verzió tökéletes lehet...)


ADY ENDRE


Pianul negru
(A fekete zongora)

Pian nebun: plângi, nechezi, şuieri.
Cine n-are vin fugă vârtos,
Acesta-i pianul de-abanos.
E cântul vieţii ce-l sorb
Zdrăngănitul meşterului orb.
Acesta-i pianul de-abanos.

Larma din minte, lacrima,
Praznicul dorinţelor avan,
Toate, toate-s ăst pian.
Inima zăludă, vinoasă,
Pe ritmu-i sângele şi-l varsă.
Acesta-i negrul pian.

Bolond hangszer: sír, nyerit és búg.
Fusson, akinek nincs bora,
Ez a fekete zongora.
Vak mestere tépi, cibálja,
Ez az Élet melódiája.
Ez a fekete zongora.

Fejem zúgása, szemem könnye,
Tornázó vágyaim tora,
Ez mind, mind: ez a zongora.
Boros, bolond szivemnek vére
Kiömlik az ő ütemére.
Ez a fekete zongora.

Kocsis virtuóz módon rúgta fel a költő állította csapdát: nem arra helyezte a hangsúlyt, hogy az ez a fekete zongora szókapcsolatot formálisan egy az egyben behelyettesítse. Persze, előfordul, hogy talált volna ilyen megoldást is, de ő többet akart: olyan költői szépségeket lopni ráadásként is az Ady-versbe, melyekkel annak iracionális elemei megsokszorozódnak, fölerősödnek. Ilyen mindenek előtt az Acesta-i pianul de-abanos, mely teljesen uralja az első strófát. Íme a hűség érdekében tett ferdítve fordítás kulcsa e vers esetében. A többi szinte maga magát adja, kínálja.

Szabad és el is kell távolodni Ady mintájától, hogy újra értelmezhessük és megérthessük korszakos nagyságát. Fogalmi rendszere mellett át kell élnünk azt a világot is, melyben ő költő lett, s amely az ő halálával együtt véglegesen eltűnt a süllyesztőben. A minap, a vers internetes kapcsolati rendszerét vizsgálgatva, XIX. század végi szellemes krimire bukkantam, mely A fekete zongora címet viseli és bevallottan az Ady-vers apropójával indít, előtérbe hozva az Ignotus féle reakciót: „Akasszanak fel, ha értem.”

Minket már nem kell hogy felakasszanak. Igaz, a verset nem értjük, de azt már tudjuk, hogy nem a zongorát, hanem elsősorban magunkat kell mindig értelmeznünk.
 
Veresspál: A fekete zongora 2.
Ui. Időközben egy harmadik öröm is ért: Francisko elküldte a Contemporanul folyóirat egyik idei tavaszi számát, amelyben Borbély Stefan vásárhelyi kritikus méltatja közös cikkben Teodor Borz, illetve Dan Culcer versköteteit. Az utóbbiról írva, ami fordításaim révén kétnyelvűen jelent meg, megemlíti:

" Aspiraţia de a scrie o poezie transilvăneană hibridizată lingvistic – adică aşa cum se vorbeşte îndeobşte în zonă – traversează secţiunea finală a Utopiei, scrisul în oglindă, la două mâini, avându-l ca protagonist pe poetul clujean Cseke Gábor, prieten de tinereţe. În acord cu intenţia poetică dintâi, Utopia chiar are caracterul unui volum în oglindă, versiunile româneşti, originale (uneori reelaborate) ale poemelor găsindu-şi echivalenţe maghiare foarte iscusite."
Mondjuk, ez nem sok, de legalább ennyi...