Kosztolányi-breviárium

Ákom-bákom

(Forgácsok)

Kosztolányi Dezső írói forgácsait, skicceit, jegyzeteit ajánljuk az olvasó figyelmébe, osztva Illyés Gyula lelkesedését, aki az 1940-es évek elején ezeket, a szerző hátrahagyott műveit gondozva, Ákom-bákom címmel a magyar lapok oldalairól sajátos ízű kötetbe gyűjtötte. “Így kapunk – írta Illyés – egy hibátlan művészi alkotást, egyenrangút a legnagyobbakkal; így kapjuk az egyik legjellegzetesebb Kosztolányi-könyvet”.

Az RMSZ Színkép mellékletében folytatásokban közreadott válogatás a Nyugat Kiadó és Irodalmi R. T. kötete alapján készült.

*

Ezüst szavak az aranyról

Furcsa hír járta be ezen a héten a világsajtót.

A németek titkos műhelyeikben állítólag felfedezték az aranycsinálás titkát, a “bölcsek kövét”, melyet az alkémisták évszázadokig kerestek, eredménytelenül.

Annyi aranyat gyártanak majd, amennyit kedvük tartja.

Egymásután vonulnak föl a legelső vegyészek, közgazdászok, politikusok, hogy nyilatkozzanak erről az eseményről.

A vegyész kijelenti, hogy az aranycsinálás, melyről hajdan Trismegistos Hermes és ama báseli Theophrastus Bombastus Paracelsus álmodozott, ma a rádióaktivitás elvén valóban lehetséges, a fémeket át lehet alakítani, csak atomjaikat kell szétlőni. Ehhez négymillió voltos villamos áram szükséges, most azonban még csak másfél millió voltot tudunk előállítani.

A közgazdász kétségbe van esve, mert az aranyat, az értéket és mértéket megfosztották trónjától. Ezáltal a fémek új köztársasága jön létre.

A politikus pedig csak dadogni tud.

Pokoli mulatság nézni a franciák riadalmát.

Ők ijedtek meg legjobban, akik aranyat várnak. Még megtörténhet, hogy a németek, akikben tagadhatatlanul van valami alapos humor, átadják sarcukat, egy összegben, kétszeresen, háromszorosan, tízszeresen.

Ezektől minden kitelik.

Annak idején, mikor hadiszerszámokat kellett gyártani, a németek csöndesen és nyugodtan föltalálták a negyvenkettest, mellyel majdnem a csillagokig lőttek. Most aranyat követelnek tőlük. Erre leülnek a laboratóriumba és a fémek apró parányait bombázzák, villamos ágyúval. Ördöngös nép.

Höfer az alkémistákról szóló könyvében eképpen jellemzi a középkori aranykeresőket: “Az aranykeresőket elsősorban a türelem jellemzi”.

Ha valaha rájönnek az aranygyártás titkára, ők jönnek rá először.

Mert övék a szuszogó lángeszűség, a lázas és őrjöngő türelem kincse.

Mi történne?

Én szelíden tudomásul veszem, hogy aranyláncom bádoggá változott, s aranygyűrűmet kimarta a zöld rozsda. Minden nemesség csak viszonylagos. Amiből sok van, az már nem nemes.

Abba is beletörődöm, hogy eztán a kávéházban aranytálcán hozzák a feketét, a kifőzés éhesei aranyvillával dugják szájukba a barátfülét, s én aranyköpőcsészébe köpök. A gazdagok majd rézfüggőt hordanak.

A koldust pedig így írom le: “Dideregve ült a templom küszöbén, s meghatottan tettem egy papírkoronást ütött-kopott aranytálkájába.”

Hihetetlen világ, mely még imádta az aranyat, elveszti utolsó istenét is.

Az aranyborjúról, melyet körültáncolnak, kiderül, hogy gyári áru, értéktelen hamisítvány, a tudósok, a bálványok ősi ellenségei, leleplezték s kívánatra akármennyit szállítanak.

Akkor egyszerre megáll a tánc.

És az uzsorások is atheisták lesznek.

Ez a meglepetés hozzátartazik korunkhoz, mely minden ponyvaképzeletet és regényes drámát túlszárnyalva. az ellentétek játékával képeszt el bennünket.

Láttunk hercegeket a porban, a pince lakóit fenn, milliomosokat vizes árpakását falni s hajlongani az ínségesek előtt, akik tékozoltak, bölcseket hallgatni és hülyéket szónokolni.

Most még ez van hátra. Reggel az utcaseprő lapátjára vesz egy arany cigarettatárcát, akár a horpadt szardíniás dobozt, s aztán belódítja a szemétbe.

De elnémulok, mert egy új közmondás erre int: beszélni arany, hallgatni ezüst...

1922. jan. 22.

Balatoni jegyzetek

Egy halász mondja:

- Szodoma és Gomorha valamikor arrafelé süllyedt el – és a vízre mutatott –, Siófok és Balatonfüred között.

A régi néphit ködbe mosta el a határokat s közelhozta, ami távol van, s távolba tette, ami közeli.

Úgy látszik, az új néprege már földrajzi1ag is tájékozott. Tudja, hogy Szodomát és Gomorhát merre kell keresni.

Hajnal felé, félnégykor, hamuszürke homályban kisétálok az elhagyott partra, hogy meglessem a napkeltét.

Már nincs éjszaka, de hajnal sincs még, csak csönd van, légüres várakozás. Ez a csönd azonban csodálatosan megzendül, és beteljesedik az, amit várunk. Minden másodpercnek megvan a maga eseménye. Fönn felhőfoszlány szürkül, majd hangtalanul lilává, narancssárgává, rózsaszínűvé válik. Kis szellő rebben, fölcsivog a madár, zürrög a bogárka. A fölébredő óriási zenekar színnel, hanggal aláfesti, előkészíti a nagy-nagy motívumot.

Egy parasztasszony jelenik meg a szőlőtőkék közt, sárga, csontos arccal, kék kendővel a fején, izmosan, józanul, akár a hajnal.

Egyszerre oly gyorsan, hogy csodálkozni sincs időm, a víz fölött fölbukkan a vörös kör, melybe, mint lángoló rumos serlegbe a tojás sárgája, belehull a nap, és szemlátomást ijedelmesen emelkedik. A fény rémülete fog el. Sohasem éreztem ennyire, hogy a földgolyón vagyok, egyedül, s menekülni szeretnék valahová, a kibírhatatlan ünnepélyességtől, az ősi kétségtől, melyet még mindig nem intéztem el.

Most veszem észre, hogy a kondás, aki malacait a rétre hajtotta, engem figyel. Nem tudja, mit nézek és csodálkozik rajtam.

Budapesten ő az ívlámpák kigyulladását bámulná ugyanígy, s akkor én csodálkoznék őrajta.

Öregapó a napfényben.

Déli forróságban a majorban, hosszú padon, fagereblyék közt ül egy kilencvenéves magyar paraszt. Órák óta vár, s nézi egykedvűen a port. Nem beteg, csak nagyon öreg. Olyan meleg van, hogy tojást lehetne sütni a homokbuckákban, de azért csizma van a lábán, s karikás kalapját szemöldökéig szemébe húzta. Napbarnított keze feketül a legyektől, de ő nem hessegeti el. Az élet elmúlt. Egyszerű és szép lehet, amit érez.

Mindennap látom őt az udvaron, teljes díszben, útrakészen, bottal kezében. Azt várja, hogy meghaljon.

Ma este pedig a telehold rézsútosan rásüt a szőlőskertekre, melyeknek levele kékül a permettől.

A házak falai tündöklően fehérek. Nincs bennük semmi titokzatosság. Itt az éj is kézzelfogható, rejtély nélkül való, megnyugtató.

Úgy rémlik, hogy a hold valami óriási permetezőgép, mely kénes, hűs mérgét gyógyítón ontja alélt testünkre, hogy másnap jobban álljuk a tüzet.

1922. aug. 13

Műhely

Kéziratom olvashatatlan, mondod. A tiéd is. Főképp, ha kinyomtatják.

A színész:

- Most új mámorok várnak ránk. Egykor, csöndes években, idegen életeket hazudva őrjöngtünk, gyilkoltunk a színpadon. Ma ez már majdnem unalmas. Hétköznapivá vált, ami azelőtt rendkívüli volt. Van azonban más öröm. Ragyogó ingmellel, kifogástalanul szabott és vasalt frakkban, lakkcipőben megjelenni, herceget, amerikai bankárt alakítani akkor, amikor otthon csak öt ingem van, két öltözet ruhám, másfél pár cipőm. Ledobni a felöltőt a földre; nem törődve azzal, hogy összegyűrődik és miből veszek majd újat. Összetörni, veszekedés hevében egy órát, egy tükröt, egy porcelántálat. Képzeld, egy igazi porcelántálat. Aranyat szórni mellényzsebemből s valamilyen rossz darabban odavetni kétszáz milliót, könnyedén. Lenézni a tárgyakat, úgy mint régen, szövetet, vásznat, bőrt, a buta anyagot, mely eddig nekünk engedelmeskedett, de most föllázadt ellenünk és mi lettünk rabjai. Érezni, legalább néha, a játék álmában, hogy még ember vagyok.

Paraszt áll a falusi temető kapujában, hóna alatt koporsóval, mely akkora, mint egy nagyobbacska szivardoboz. Benne a halott. A vad nyári verőfényben élesen kiáltanak a cifra betűk: “Farkas Péter, élt egy napot.”

Farkas Péter apja fekete ruhát visel, vadonatúj kalapot, ragyogó, csikorgós csizmát. Arca vörös. Gyomrában az ebéd. Bort is ihatott. Most indul az emésztés folyamata.

Nem szomorú és nem víg. Közönyösen várakozik, hogy sorra kerüljön és földbe tegye gyermekét. Közben beszélget az őrrel. Zsebéből kifityeg egy bőrszivar, mellette szipka. Temetés után majd rágyujt.

Aki nem látta ezt, mint én, a lángoló napsütésben, mely a dolgokat a maguk valójában mutatta és minden titkot eloszlatott, az nem tudhatja, hogy mi az élet és mi a halál: a barbár élet és a barbár halál.

A tárgyak közeli atyafiságban vannak egymással és mind találkoznak a költő lelkében hasonlatok alakjában. Egyszer a polgár és a költő így beszélgetett egymással:

- Milyen ennek a nőnek a haja? – kérdezte a polgár.

- Pezsgőszőke.

- És a pezsgő?

- Olyan szőke, mint ennek a nőnek a haja.

- A vér?

- Mint a málna.

- És a málna?

- Mint a vér.

- A köd?

- Orgonalila.

– És az orgona?

- Az ködlila.

- Szóval semmi sem olyan, amilyen, hanem minden más. Mit jelent ez?

- Azt – mondta a költő –, hogy a szőke haj, a pezsgő, a málna, a vér, a köd, az orgona rokon egymással, hogy a világ egy, és hogy az enyém az egész világ. Illetve a világ visszfénye.

- Helyes – felelte a polgár. – Ezt neked adom.

Reggel megkérdezem fiamat, mit álmodott. Csodálkozva néz rám.

- Hiszen tudod – mondja, még mindig ámulva. - Te is ott voltál.

1923. okt. 21.

Emberek

Szelíd növényevő barátom lenéz minket, mert állatok zsírbansütött hulláit faljuk. Ő azt hiszi, hogy nincs semmi lényegesebb különbség ember és állat közt, ennélfogva kannibáloknak tart bennünket. A borjút, marhát, disznót még csak megbocsátja. Ma azonban malacpecsenye került asztalunkra. Erre fölháborodottan elment. Ezek, gondolta, rosszabbak az emberevőknél. Még csecsemőket is esznek.

*

Sírt látogattam a temetőben, s a mellékösvényen belebotlottam egy temetésbe, mely már vége felé közeledett. Megálltam bámulni az ismeretleneket, az ismeretlen koporsó előtt, gyászuk részegségében, mint az, ki régóta tartó dáridóba csöppen be józanul. Az utolsó barbár pillanatok következtek el, mikor a deszkára tett koporsót a sírásók vidoran, majdnem kegyetlenül megragadják s a kötélen leengedik a gödörbe, mindörökre. Ősz anya állt ott, nyilván az elhunyt felesége, fekete csipkekendővel a fején, mellette két fia, az egyik körülbelül tizennyolc éves, a másik tizenöt éves. A nagyobbik rendkívül gyengéd mozdulattal támogatta az anyát, a kisebbik csak feléje hajlott, mint ilyenkor szokás. Nem sírtak. Csak nézték azt, ami történik. De ez a csoport, ez a szenvedő háromság, fölötte a hallgató, erősen-zárt éggel, körötte a deres fákkal, az emberi kétségbeesés örökkévaló szentképének tetszett, oly megindítónak, hogy kicsorrant a könnyem. Micsoda lázadó némaság volt ez, testvéreim, micsoda vértanúi egyszerűség, micsoda művészete a kifejezésnek. Szegény emberek lehettek, műveletlenek. Bizonyosra veszem, hagy az élet semmi körülményei között sem tudnának viselkedni, sem ízlésesen üdvözölni valakit, sem megfelelő módon elhelyezkedni a fényképész gépe előtt. De a nagy szerepet, jaj, a nagy szerepet, azt egyformán jól játsszuk el mindnyájan.

*

A villamos-kalauz. Mennyit gondolkozom felőle. Egy ember, ki reggeltől-estig utazik s nem ér el sehová. Nekünk mégis valami cél int itt és ott, kis és nagy cél, egy bolt, egy lakás, egy tér, hol leszállhatunk, de neki semmi, soha. Örökmozgón van, mely szemében állni látszik. Tantaluszi gyötrelem! Perpetuum mobile! Perpetuum stabile!!

*

Most már megértem, hogy keletkezhetett a túlvilági életben való hit. Én is egyre jobban kívánom, hagy halálom után egy asztalnál ülhessek azokkal, akikkel együtt éltem. Ha látom a folytonos alakoskodást, ravaszságot, csalafintaságot, mely között lepereg az életünk, a szép hazugságot, mely valakit nagyobbít, hogy hízelegjen neki, a csúnya hazugságot, mely valakit kisebbít, hogy kárt okozzon neki, elfog a vágy egy túlvilági találkozás után, hol mindnyájan az igazságot mondjuk el, akár a becsípett mulatók, kik reggel felé nyelvüket öltik arra, kinek hajbókoltak, és megcsókolják azt, kivel szemben haragot mímeltek. Úgy képzelem, hogy ezen a csodálatos ismerkedési estélyen minden kiderül. Felém jön egy ember, kiben vakon bíztam s könnyedén, szégyen és megbánás nélkül ezt vallja: “Én évek óta becsaptam önt, a felét se fizettem annak, ami járt, és mulattam azon, hogy küszködik...” A másik, egy jóbarátom, így szól: “Határtalanul gyűlöltelek...” A nő, kinek arcára sem emlékszem, felém emeli poharát: “Téged szerettelek...” Mindez pedig nem lesz sem vidám, sem szomorú, a dícséret nem esik jól, a gáncs nem fáj; hiszen függetlenül érdekeinktől, hiúságainktól és testünktől, igaz valóságunkban szemlélhetjük önmagunkat, közönyösen, tárgyilagosan. De a megismerés mégis akkora gyönyörűséget gerjeszt majd bennünk, hogy holtunkban is felkacagunk. Ha ez csakugyan megtörténnék, akkor talán érdemes lenne meghalni.

*

Felbontottunk egy üveg befőttet, melyet még nyáron készített egy azóta eltávozott cselédünk. Amíg ettük, őróla beszéltünk. Láttuk, amint a cseresznyét kicsumázza, megmossa, cukorlébe áztatja, éreztük két keze munkáját, mellyel a hólyagpapírt az üveg szájára szorítja, aztán erősen körülkötözi zsineggel. A cseléd nem volt ott, de mégis ott volt. Lásd, ennyi egy cseléd örökkévalósága. Belefér egy befőttesüvegbe.

1925. jan. 4.

Körbe-körbe

Miután megreggeliztem, fizettem. A főpincér visszaadott, majd elém tett egy dobozt, kék szalaggal átkötve.

- Mi ez? – érdeklődöm.

- A jutalom – felel a főpincér. - Tudniillik elseje óta itt tetszik reggelizni.

Kibontom a dobozt. Hat zsebkendő van benne, csinos, jóminőségű.

Megtudom, hol vásárolták, s a fehérnemű-üzletben veszek hozzá még tizenkettőt, hogy egyforma legyen.

- Tizenkettőt parancsol? – kérdezi a kereskedő rejtélyes mosollyal s míg csomagolja, odasúg valamit a segédnek. - Méltóztassék várni. Minden tucat után jár valami.

Az első tucatért egy kiló nyers marhahús, a másodikért egy utalvány, három fényképre. Megesszük a húst, elkészíttetem a három fényképet. De minthogy a felvétel tetszik, tízet csináltatok belőle.

- Az más – mondja a fényképész, s zsebembe dug egy kanárimadarat.

A cukrászdában három süteményen felül egy hajnyíró-gépet kapok, a könyvesboltban 200 000 koronás rendelés után egy görkorcsolyát, a gyógyszertárban öt recepten túl száz cigarettát, az üvegesnél két és fél kiló fűrészport, a kályhásnál egy aranyhalat, a gőzfürdőben egy hóviharban hordható sárga szemüveget, a dohánytőzsdében egy imakönyvet.

Már semmin sem csodálkozom.

Multkor, családom régi vágyát teljesítve, tízmillióért sírkövet rendeltem rég elhunyt rokonunknak. A sírkőraktár tulajdonosa, mikor átvette az összeget, minden magyarázat nélkül elém vezettetett egy kis csikót.

- Méltóztassék – szólt szerényen –, az ajándék.

Ezt is természetesnek tartottam. Jobb szerettem volna ugyan egy csavargőzöst vagy egy igazi mozdonyt. De hát mit tehettem?

Felültem a csikóra és a hegyen át hazalovagoltam.

1925. dec. 13

Káté kéjutazóknak

- Mi a neved teneked, ki minden gyakorlati cél nélkül utazol, csak épp, hogy utazzál?

- Kéjutazó.

- Miért nevezik ezt az utazást kéjutazásnak?

- Mert otthagyom kedves, tiszta, kényelmes otthonomat, hol minden a kezemügyébe esik, vonaton döcögök, port és füstöt nyelek, elvesztem vagy összetöröm holmiimat, idegenekkel veszekszem, a vendéglőben patkányt vacsorázom, poloskás ágyban hálok, nem alszom, portások zaklatnak s vérszomjas szúnyogok marnak halálra.

- Talán meg óhajtod ismerni a külső országokat, avagy nyelvüket óhajtod elsajátítani?

- Ezeket a külső országokat gyermekkorom óta ismerem, képeskönyvekből és mozikból, s azóta annyit jártam ott, hogy minden kövüket, kilincsüket, utcai alakjukat már messziről, kendőlengetve üdvözlöm. Nyelvüket is majdnem úgy bírom, mint anyanyelvemet.

- Akkor mégis mért utazol folytonosan?

- El akarom felejteni önmagamat.

- Nem vagy magaddal jó viszonyban?

- Ellenkezőleg, magamat tartom a legokosabb, legderekabb, legkiválóbb embernek és senkivel a földgolyón nem cserélnék. De néha siralmas rabságnak érzem, hogy be vagyok zárva egyéniségem és sorsom börtönébe, s hogy életem mellett, melyhez egyébként körömszakadtig ragaszkodom, nem lehet részem sok-sok más élet is, a maga tág korlátlanságában. Az úton mindez az enyém. Kedvemre képzelődhetek, hogy a merev keretek, melyek egyszer és mindenkorra meghatároznak, eltűnnek, annyival is inkább, mert azok az ismeretlenek, akiknek körében mozgok, szintén így tekintenek rám s vagy többre becsülnek, amit érek, vagy kevesebbre, általában fölfedezik bennem az összes lehetőségeket. Számomra ez a rugalmasság az utazás legfőbb varázsa.

- Mikor kezdődik a kéjutazás?

- Akkor, mikor vonatom elhagyja a határt s a lila mécsvillannyal világított, éjszakai fülkében útitársaim másnak hisznek, mint ami vagyok, és egy agg hölgy például kloroformos rablónak, egy nagyon tapasztalatlan fiatalember amerikai milliárdosnak, egy gyanakvó úr pedig orosz kémnek gondol.

- Mikor végződik a kéjutazás?

- Akkor, mikor vonatom visszarobog a határon, s barátom, ki egy másik kocsiból már fölismert, átjön hozzám, elmosolyodik, megölel, hátba vág, nevemen nevez, azzal az értékeléssel, mely ha hízelgő is, unalommal tölt el, szóval akkor, mikor fölébredek delejes álmomból, s kiderül, hogy a lehetőségek mégse végtelenek és én megint csak én vagyok.

1926. júl. 18.

A csodálatos utca

Kócos férfi – huszonnyolcéves, szakállas, bajuszos, fekete kalap, fekete ruha – szapora léptekkel igyekszik valahová a körúton. Mit babrál nadrágja korcán? Párhuzamosan haladok mellette, de sietnem kell, hogy kielégítsem kiváncsiságom.

Ez az ember varr. Nadrággombját varrja föl. Anélkül, hogy odapillantana, tűvel-cérnával öltöget villámgyorsan. Komoran előre néz. Bizonyára gondolkozik is valami fontos kérdésen. Esetleg számoszlopokat ad össze, kivon, szoroz, oszt.

Húsz lépést teszek meg vele. Közben a gombját már fölvarrta. Hogy mit művelt azután, arról, sajnos, nem tudok beszámolni, mert – bevallom – nem bírtam tovább a versenyfutást, kidőltem mellőle. Lehet, hogy míg futólépésben a másik körútra ért, elolvasott egy füzetes regényt vagy esetleg meg is borotválkozott.

Piszkos, rongyos. De megjósolhatom, hogy sokra fogja vinni. A mai kor üteme kedvez véralkatának.

Öt év múltán varrótűgyárat alapít, repülőgépen száguld s akkor még kevésbé lesz módomban utána szaladni.

*

A villamosban a legépelt kéziratomat javítgatom.

Odalép hozzám valaki. Ezt kérdezi tőlem:

- Bocsánat, mi az ezüst vegyijele?

Föltekintek papirosaim közül, az olvasók álomittas arcával, csodálkozva, hogy a valóság világa is létezik, nemcsak annak a tükrözése, visszfénye, délibábja, melybe úgy belemerültem.

A kalauz áll előttem. Bérletemet mutatom neki, melyet ösztönösen kirántok zsebemből, valahányszor zavarnak, otthon és a kávéházban is. De a kalauz mosolyog. Ismétli a kérdést:

- Engedelmet kérek, nem tetszik tudni, mi az ezüst vegyijele?

Még mindig nem értem.

Egy másodperc alatt több gondolat fut át agyamon.

Első gondolatom, hogy a kalauz hirtelen megőrült. Második gondolatom, hogy én őrültem meg hirtelen. Harmadik gondolatom, hogy álmodom s vegytanból kell újra vizsgáznom. Negyedik gondolatom, hogy egy előttem eddig ismeretlen rendelet szerint újabban csak az utazhat villamoson, aki tudja, hogy mi az ezüst vegyijele.

Csak ekkor támad az ötödik, helyes gondolatom, mely szerint egy keresztrejtvény megfejtéséhez szükséges az ezüst vegyijele.

Véletlenül tudtam, megmondtam.

A kalauz udvariasan tisztelgett. Örült, mert még csak ez hiányzott a keresztrejtvényéhez. Én is örültem, mert életemben először vettem hasznát annak, hogy vegytant tanultam.

*

Pompás túra-autó, hátul köpcös bőrönddel, porosan-piszkosan, mintha külföldről jönne, lassan kocog egy budai utcán.

Bekukkantok az ablakán és megfagy a vérem.

Benn, a zárt, tágas kocsi tetejéről két nő lóg s egy férfi. A lámpa fényében egészen jól látni. Akár a francia forradalom áldozatai, főrangú hölgyek és urak a lámpavasról.

Már el akarom takarni szemem, hogy ne lássam a borzalmas jelenetet, mikor észreveszem, hogy a ruhákban – szerencsére – nincsenek emberek. Fa-akasztókon lógnak, a gépkocsis szállítja valahová, óvatosan, hogy össze ne gyűrődjenek, s amint hajt, lassan, búsan imbolyognak, mint akasztott emberek a szélben.

*

Elhagyott utcán, enyhe őszi éjszakában.

Kié ez a hang? Olyan ismerős. Emlékezetem tétován működni kezd, körültekintek, hátrafordulok, de nem látok ismerőst. Mielőtt el tudnám dönteni, hogy kinek a hangját ismertem föl, a hang eltűnik valahol.

Félóra múlva, másik elhagyott utcán, a város végén ismét ez a hang. Megint fölrezzen emlékezetem. Azután pár lépésre odébb egy földszinti villa ablakában megpillantom a hangszórót. Köszöntöm a rádiós-ember hangját.

Úgy követ mindenüvé, mint a kísértet. Már külföldön is, falvakban is hallottam az utcán. Késő éjjel, mikor szakadó záporban rohantam egy balatoni fürdőhelyen, a viharban recsegő, villámfénytől meg-megvilágított nyárfasorban, hogy minél hamarabb hazajussak, a mennydörgést túlharsogva jelezte a pontos időt.

Megindító ez a mindenütt jelenlévő, éber, virrasztó atyai hang, mely szabadjeggyel lép be minden szobába, minden utcába, minden fülbe, minden lélekbe. Mindig elérzékenyülök, ha hallom.

De családomat végrendeletileg kötelezem arra, hogy koporsómba mégse vezesse be a rádiót. Ott tudniillik már nem kívánom hallani ezt a hangot.

Úgy tervezem, hogy ezen a helyen eltöltendő, előreláthatólag hosszabb időmet elsősorban pihenésre fogom fordítani.

1930. okt. 19

Titkok

Nekem egy ember fontosabb, mint százezer ember. Nem értem, miért veszi zokon vallomásomat az a százezer ember, aki ezt olvassa. Végre e százezer ember közül valamennyi föltételezhetné, hogy ő az az egy, az az egyetlen, akire gondoltam. Én mindegyiket fontosnak tartom, külön-külön mindegyik testvérem is, de együtt nem ismerem és nem ismerhetem el őket, akármilyen zászló alá is sorakoznak. Az ember azt jelenti, hogy: egy, százezer ember nincs is, mert ha ennyien vannak együtt, akkor nem emberek többé.

*

Pár óra alatt telefonon összeveszhetek s egész életre halálosan meggyűlöltethetem magam azokkal a barátaimmal és kedveseimmel, akikkel évtizedek óta meghitt egyetértésben élek. Egyetlen gyufaszállal felgyújthatom könyvtáramat. Ha el akarok követni minden bűnt, minden förtelmet, minden gyalázatosságot, melytől eddig ízlésem és értelmem tartott vissza, arra elegendő egy nap. A lázadás, a rombolás ideje rövid. Mi következik utána? Kongó csönd és meddő üresség. Már kis gyerek koromban éreztem ezt. Miután többé-kevésbé illedelmes, jómodorú fiú voltam, egy ízben elhatároztam, hogy elbújok egy sarokban, s ott hangosan kimondom azokat a trágár szavakat, melyeket addig félve rejtegettem emlékezetemben. Mély lélekzetet vettem, nagyra tátottam szájamat és belekezdtem. Ötöt-hatot kiabáltam ki a fölszabadulás érzésével, aztán megint néhányat, aztán még egyet, de csakhamar kifogytam belőlük és elakadtam. Csodálkoztam, milyen meglepően kevés tilalmas, szemérmetlen szó van. Ekkor láttam, hogy az erkölcstelenség a korlátoltság, de az erkölcs az építés, az alkotás meg a korlátlanság és szabadság.

*

De mortuis nil nisi bene: - Micsoda álszent intelem is van Chilon-nak ebben a görögből latinba vedlett szállóigéjében. Nekem azokat a műkedvelőket hozza eszembe, akik arra kérnek, hogy írjak róluk bírálatot, de csakis jót. Hogy a halottakról csakis jót mondjunk, ez sértő, elsősorban a halottakra nézve. A halottakról is éppúgy igazságot kell mondani, akár az élőkről, jót-rosszat vegyesen, amint megérdemlik. Sőt velük szemben megengedhetjük magunknak a legtárgyilagosabb véleménynyilvánítás könyörtelenségét is, abból az egyszerű okból, mert ők ebbe már nem halhatnak bele, s a seb, melyet rajtuk ütünk, nem fáj nekik, még vérezni se vérzik. Csak az élők tarthatnak számot kíméletre. Ha az emberiség megfogadná a fenti tanácsot, akkor megállna a haladás, akkor se történelmet, se irodalomtörténetet nem lehetne írni, akkor a vérengző császároknak és kontár versfaragóknak is csak dícséret dukálna, s mindenki sértetlenséget élvezne azon a címen, hogy meghalt. Milyen könnyű is volna megszökni a felelősség elől a halál vészkijáratán. Akik így szemforgató kegyelettel szeretnék kímélni a halottakat, nyilván abban az öncsaló tévedésben leledzenek, hogy ők maguk sohase fognak meghalni, ennélfogva örökké szánni kell azokat a szegényeket, akikkel ez a sajnálatos és fölöttébb ritka baleset megtörtént. Közlöm az illetőkkel, hogy ők se kerülhetik el végzetüket. Minden eleven ember halott-jelölt s így az egyenlőség elvén joga van ahhoz, hogy a halottakról is legalább oly szabadon, őszintén nyilatkozzék, mint az élőkről, ha más minőségben nem, mint leendő kartárs, mint collega in spe.

1932. márc. 6.

Ember és világ

Legyek körhintája

Nyári reggeleken – megfigyeltem: mindig pont féltízkor – bronzcsillárom alatt tíz-tizenkét légy jelenik meg s a csillár talpától két arasznyira – ki följebb, ki lejjebb – röpdösni kezd, a fönti körrel összevágó szabályos pályán, egymás után, egyenlő térközökben, pontosan és rendszeresen, mintha valamennyien láthatatlanul, vékony cérnaszálon ringanának. Ez a legyek körhintája. Találgatom, hogy mi ennek az értelme? Minthogy semmiféle kézenfogható okot nem fedezhetek föl, mely őket erre bírja és meggyőződtem, hogy ekkor nem vadásznak élelemre, azt kell hinnem, hogy a létharc fegyverszünetében magáért a játékért játszanak, reggeli testgyakorlatukat végzik, örülnek az életnek. Ez a szertartásos körbe-körbe, ez a légtánc, ez a légybál, mely körülbelül egy negyedóráig tart, oly kecses és finom, hogy munkám abbahagyva, mindennap bámulom s szeretnék valami keringőt szerezni hozzá, alig hallható halkat, mint a légyszárnyak zizzenése, hogy azzal kísérjem ütemes lejtésüket.

Önarckép

Voltaképp semmitől sem irtózom annyira, mint hogy valakit megalázzak, akár véletlenül, akár gondolatban is. Hogy ezt elkerüljem, nem kis áldozatokat teszek. Körülbelül tisztában vagyok azzal, mit jelenthet ez végző elemzésben, mély, lélektani mivoltában, ennélfogva nem is dicsekszem, inkább panaszkodom. Képes vagyok valakit órákig magamnál tartani, aztán zeg-zúgos utakon hazakisérni a város másik végére, mert látogatása alatt egy pillanatban azt kívántam, bárcsak menne már a fenébe. Mindenkit keményen bírálok. Szemem eléggé éles és kegyetlen. De ha észreveszek valakiben egy ellenszenves vonást, tüstént melengetni igyekszem magam előtt is s ez a mentőmunka, melyet az értelem ösztönösen felvillanó bírálata indít meg bennem az önvád hatása alatt, oly érzelmi ősbozóttá válik, hogy sokszor magam is megdöbbenek tőle. Már nem lelem a hibát, melyet kipécéztem, csak azokat a mentségeket, melyeket a hiba eltüntetésére tornyoztam föl. Rosszat szívesebben beszélek másokról, akár jelenlétükben, akár hátuk mögött, mint gondolok. Akikkel kapcsolatba kerülök, hacsak a leglazábba is, ami gyakran csak annyi, hogy kezet fogtam vagy pár percig ültem velük egy utcapadon, azokkal feltétlenül azonosítom magam s az önzés vakságával védelmezem őket. Furcsa rokoni kötelék ez. Megannyi gyarlóságom van és bűnöm is, de alapjában hűséges és hálás természet vagyok. Ezeket a tulajdonságaimat kiterjesztem a lelketlen tárgyakra is. Még használati cikkeimet sem szeretem váltogatni. Nem erényem a takarékosság, de ruháimat ronggyá nyűvöm, mert ragaszkodom hozzájuk s az újakkal csak nehezen ösmerkedem meg. Útról jövet előre köszönök bútoraimnak. A szobát, melyben laktam, ha csak futólag, pár napig is egy szállóban, megőrzöm emlékezetemben, s fáj, ha mások leszólják. Több töltőtollam van. akadnak közöttük olyanok, melyek kaparnak, nem fekszenek kezemre. Ezeket néhanapján előveszem, s félretéve a jókat, pusztán részvétből és irgalomból írok velük. Attól tartok, hogy különben mellőzöttnek éreznék magukat és megsértődnének.

Dani bácsi

Mindig vidéki házacskája előtt üldögélt fonatos nádszéken, rekkenő nyárban is cifra hárászkendővel a vállán. Az újságokat bújta, de csak a halálozási rovat érdekelte. Az volt az ő vadászterülete. Minden pusztulás fölvillanyozta.

Ha arról értesült, hogy meghalt valamilyen távoli atyjafia negyvenhétéves korában, szívszélhűdésben, orrcimpái dagadni kezdtek a boldogságtól, mert eszébe jutott, hogy az illető egyszer nem volt hajlandó váltókezességet vállalni érte. Bólongva mondta:

- Isten nem ver bottal.

Kisgyerekek is elhunytak, vörhenyben, torokgyíkban. Rövid tűnődés után ezekről is kisütötte, hogy ellenségeinek gyermekei, s apjuk vagy anyjuk ekkor vagy akkor megsértette őket, és most ezért bűnhődnek. Újra rácsapta:

- Isten nem ver bottal.

Egy ízben előttem olvasta, hogy a város egy gazdag polgára, aki kétszer buktatta ki őt az országgyűlési képviselőségből, kilencvenhároméves korában csendesen elszenderedett. Akkor is fölsóhajtott:

- Isten nem ver bottal.

Dani bácsit mint gyermek sokáig nem értettem meg messzemenő erkölcsi következtetéseiben. Ma azonban már megértem. Valamennyien halállal bűnhődünk azért, hogy megszülettünk.

Pannika

Tizenhétéves s délelőtt úszósapkában fürdik a kék tóban. Szeme valamivel világosabb kék, mint a tó. Szőke és bőre fehér. Sokat kacag, szereti fintorgatni, félrevonni rózsaszín száját, mert tudja, hogy megvan mind a harminckét foga s valamennyi hibátlan, szinte átlátszó, mint az üveg. Mindig magáról beszél. Hogy nyaka hosszú, hogy csiklandja a vállpánt, hogy fázik, hogy tarkóját lepörzsölte a nap. Lehet-e ennél érdekesebb neki és másoknak? Kényeskedve mímeli a lebuktatástól való túlzott félelmét, s a vizet, mely szájába ömlik, úgy köpködi ki, sokáig és undorodva, mint a toroköblítő vizet. Két sűrűhajú, fekete kamasz úszkál körötte, hűséges vetélkedéssel. Naponta gyönyörködöm benne, távolról, oly önzetlenül, mint egy erdőrészleten. Ha eltűnik, keresem. Ha nem látom egy nap, este eszembe jut. Úgy bámulom őt, mint az örökké megújhodó természetet. Diákkoromban csak Aristotelest csodáltam így a nagy tudásáért, mint most Pannikát csodálom azért, mert van és él.

1932. júl. 24.

Lángész

Nincs nála önteltebb ember. Minden alkalom jó neki arra, hogy kiválóságát hangsúlyozza.

Ha valami eszébe jut, bizalmas körben föltétlenül ezt mondja:

- Lángeszembe jutott.

A hiúság őrültje. Elmebeteg? Lángelme-beteg.

Életöröm

Napszálltakor idegen városokba érkezve, néha még fölvillan bennem az életöröm. Amikor megpillantok egy ismeretlen, pompásan berendezett, kivilágított sajtkereskedést, vagy egy takaros bőröndös boltot, vagy egy patikakirakatot, zöld üveggömbbel, akkor ezek a nagyvárosi kellékek – nem tudom, miért – az életöröm jelképévé fínomodnak bennem, mint másokban egy tavaszi barackfaág, vagy egy nyári erdő képe, s ezt gondolom magamban csöndesen: “Jó volna még élni”.

Eszter

Fekete, magyar szépség. Fiatal, üde, mint a harmatos vadrózsa. Nyúlánk, izmos. Egészséges, természetes. Nem alélt, ernyedt ábrándokat nem gerjeszt, hanem áhítatot és szeretetet. Mosolyog s én is mosolygok azon, hogy ő mosolyog, amint rózsás ruhájában táncol, szilaj vérmérséklettel és kacagva, szökell és ugrál, mint valami nemes paripa. Katonaősöket sejtek mögötte, kemény férfiakat, akik verekedtek az élettel, vadásztak, harcoltak. A kedély aranyozza meg lényét. Jó lehet és okos is. Körötte a kedvesség tündércsodája árad, messzire. Miért csak halott könyvekről szabad írni méltatásokat? Őt is hódolat illeti meg, mint eleven remekművet.

Furcsa dolog

Láttam Thomas Mannt, amint egy adóintést olvasott, Bartók Bélát, amint egy vargainas fütyülését hallgatta, és Hültl Hümért, amint egy nyári vendéglőben a tányérján levő rántottcsirkét operálta.

Mici

Ő a rútság. Még csak kilencéves, szegény. Éjjel-nappal nyávog, kornyikál, mert senki se veszi észre, senki se szereti. Igyekeztünk megvesztegetni őt különböző ajándékokkal, hogy egy kis békénk legyen, de ő inkább lemondott róluk, hogy tovább űzhesse a csöndháborítását s mindenkinek kellemetlenkedhessen. Ez a létalapja. Tiltakozik az élet és szépség ellen. Haragszik a csöndre, mert csöndes, a fákra, mert zöldek, a virágokra, mert színesek. Mindent igyekszik elrontani, bepiszkítani, összezagyválni. Nem lehet kibékíteni. Az égre vonít, olyan csúnya. Mint a varangy, mindenüvé odafröccsenti mérgét.

Klárika

Klárika nem csak velünk kacérkodik, hanem minden élőlénnyel, minden élettelen tárggyal, az egész világmindenséggel. Az elemeket, melyek körülveszik, tolakodó aszfaltbetyároknak tartja, tiltó mozdulattal hárítja el őket magától, hogy csak ne igen bizalmaskodjanak vele, még nem adott rá jogot. Úgy fújja maga előtt a levegőt, mintha cigarettáznék. Orrát fintorgatja a szemtelen szélre, mely szoknyáival játszik. A víznek, mely a fürdőben körülöleli testét, apró kis pofonokat ad, hogy megbüntesse vakmerőségéért. Ha kilép a nyári verőfénybe s a Nap szilaj csókot nyom patyolatbőrére, sértődötten tekint erre a pogány és neveletlen égitestre, összemorcolja szemét, mintha ezt mondaná: “Mit képzel maga felőlem?”

Ajánlás

Klárika, Klárika. Úgy kiabálom neved, élesen és harsányan, mint a klarinét.

1932. júl. 31.

“Téves”

Csörömpöl a telefon. A hívott fél odaszalad, a hívó fél kérésére közli nevét, erre a hívó fél csalódottan, de udvariasan kijelenti, hogy “téves”, és a villára helyezi a hallgatót. A kapcsolás megszünt.

De csak a külső kapcsolás szünt meg, a belső megmaradt. A hívott fél lelkileg még mindig össze van kötve az ismeretlen fanyar hanggal, nem is bír eltávozni telefonjától, leforrázottan álldogál. Így elemzi érzéseit:

- Miért vagyok ilyenkor mindig dühös és csüggedt? Céltalanul zavartak. De ez csak egyik ok. A csöngetésre – mint mindig – remény gyullad ki bennem, hogy olyan hírt hallok, mely egyszerre megváltoztatja életem, és ez a remény kilobbant. Felületes magyarázat ez is. Voltaképp az alázott meg, hogy emberi lény “téves”-nek merte nyilvánítani azt a kapcsolást, mely velem, a világmindenség központjával, a teremtés egyetlen céljával és értelmével hozott össze. Hát nem pimaszság? Kit kereshetett még kívülem, aki több, aki maga a kútforrás és a beteljesülés? Nem sejtette az illető, hogy ez a “tévedés” fölér eddigi nyomorult élete minden szerencséjével? Bizony nem így gondolkodott, hanem azonnal “megszakította a kapcsolást”, újra tárcsázott és azóta már vidáman tereferél valaki mással. Engem pedig itthagyott szégyenemben, hogy petrezselymet áruljak a földgolyó nagy táncmulatságán. Most “téves”-nek érzem egész létezésem. Úgy rémlik, hogy magam is csak egy végzetes, fölöttéb sajnálatos “tévedés” vagyok.

Költő és orvos

Orvosbarátom mesélte:

Volt egy betegem. Költő volt. Gyakran eljárt hozzám. Ha délután betekintettem várószobámba, rendszerint már ott kuporgott egy széken, valami könyvbe bújva. Türelmesen várt, míg rá nem került a sor.

Ezerféle panasszal állt elő. Most nyilalást érzett a szívében, most egy nyári pörsenést kezdődő ráknak tartott, most tüdővészt, fehérvérűséget állapított meg magán.

Minden alkalommal lelkiismeretesen megvizsgáltam. Levetkőztettem, végigkopogtattam, átvilágítottam. Sohase találtam semmit.

Ő azonban tovább panaszkodott.

Végül is ráuntam.

Nem [azért], mert nem fizetett. A költők nálam ősidőktől fogva ingyen-betegek. De az ingyen betegektől megkövetelem, hogy legalább legyen valami bajuk.

Ez a költő ezenkívül – bocsáss meg – piszkos is volt. Lelke bizonyára tiszta volt. Teste azonban piszkos volt.

Sohase láttam még ilyen piszkos embert. Amikor meztelenül feküdt előttem és én orvosi szakértelmet tettetve tapogattam, őszinte bámulattal szemléltem testén a tisztátalanság térképeit, melyek évek hosszú során rakódhattak rá, anélkül, hogy bármikor is érte volna víz vagy szappan.

Hogy közöljem azonban ezt a mocskos valóságot ilyen finom, előkelő szellemmel, hogy adjam értésére, mennyire jót tenne neki egy kis mosakodás, egy alapos fürdő?

Csellel éltem. Ezt mondtam.

- Semmi baja sincs, csak kissé ideges. Azt ajánlom, használjon hidegvízkúrát.

Jegyeket is adtam neki.

Aztán többé nem jelentkezett.

Múltkor találkoztam vele az utcán.

- Hogy-mint van? – kérdeztem.

- Köszönöm – felelte.

- Használta a hidegvízkúrát?

- Óh – szólt a költő fájdalmas mosollyal –, mást találtam. Sokkal jobbat. Iszapfürdőket vettem.

Szóval nem érte be azzal, ami rajta volt. Még beleült az iszapba is, térdig, nyakig. De ez – úgy látszik – jól esett neki. Azóta eltűnt.

1932. aug. 14.

Nyelvleckék hanglemezen

A gyermekek hanglemezről tanulnak angolul. Hallgatom a beszélőgépet. Ezt recsegi:

- A kedves és jómódú Smith-család vacsoránál ül. Mr. Smith, egy tekintélyes, szigorú, de jóságos úriember, épp az imént tért haza virágzó üzletéből. Mrs. Smith porcelánkancsóból kakaót önt a kicsinyeknek. Charles, a galambősz, még délceg és fiatalos nagybácsi mosolyogva szemléli a bölcsőben kacagó csecsemőt. Roby és Tomy vidáman falatozik. Benyit Arthur, a hidegtől kicsípett, pirospozsgás arccal, az unokaöccsük, akit mindig szívesen fogadnak. Künn hull a hó. A kandalló kellemes meleget áraszt. Miután az inas és szobaleány leszedi az asztalt, a fiúk zongoráznak, Mr. és Mrs. Smith gyönyörködik a játékukban, Charles bácsi szivarozik, azután valamennyien lefekszenek és békésen elszenderednek.

Megállapítom, hogy ma már csak a nyelvlemezen található meg az igazi boldogság, a Smith-családban, melynél nincs egyensúlyozottabb és émelyítőbb család. Náluk sohase beteg senki, náluk mindenkinek a szénája rendben van. Lehet, hogy a hanglemez szerkesztője az angol nyelv első elemeivel együtt az angol véralkatot is jellemezni óhajtotta. De vajjon mit mond akkor a többi népről? Ha van következetesség, az orosz nyelv első hanglemeze nyilván így hangzik:

- Anasztázovics Anasztáz Pjotr a vodkától részegen hortyog az asztal alatt. Marva, a felesége, az ágyban nyög és köhög. Amint rohamja jön, horpadt, beesett arca elzöldül. A hideg vaskályha mellett rongyokba bugyolálva kancsal öregasszony mormol érthetetlen szavakat, a nagyanya. Mellette két kis unokája sír. Katja, a nyavalyatörős és Irina, az elmebajos. A sötét, bűzös odú egy zugolyában sápadt fiatalember vakaródzik és köpköd. Homlokán azonban átszellemült fény reszket. Megvalósította azt, amit egy életen át akart. Ma délután – egynegyed öt és félöt között – sikerült végérvényesen megmentenie az emberiséget.

“Erőnkön felül”

Az igazi művész kisebb föladatokra vállalkozik, mint alkotóereje. Az, hogy Shakespeare megírta a Hamletet – és úgy írta meg, amint megírta: érzékletesen, élően, mindvégig röpülő könnyűséggel – arra vall, hogy ez a feladat még mindig alkotóereje alatt állott. Játszik a roppant tárggyal. Alakjait szinte a kisujjával mozgatja. Az egész csak annyi lehetett neki, mint másnak egy operettszöveg összehozása. Nem igaz, hogy itt “felülmúlta önmagát”. Azok a munkák, melyekben az írók “felülmúlják önmagukat”, rosszak: nehézkesek és verejtékesek. Hamlet azt igazolja, hogy Shakespeare még ennél is roppantabbat alkothatott “volna”. Erre a föladatra azonban – önismerete folytán, a művészet gazdasági törvényeit figyelembevéve – már nem vállalkozott. Valamit mindig ott kell hagyni. A nagy erő s az ahhoz viszonyított kis föladat hozza létre a közvetlenséget, a részleteknek azt a mozgékonyságát, melyet életnek nevezünk.

1933. márc. 5

Alma és narancs

Ebédlőnk pohárszékén két tál van. Az egyiken négy alma. A másikon két narancs.

Katóka meglátogat bennünket. Amint elmegy, télikabátja zsebébe belecsúsztatunk egy almát és egy narancsot.

Másnap a szülei, akik szegény emberek, megkérdezik, milyen csodálatos szobába vezettük kisleányukat. Otthon azt mesélte, hogy van nekünk egy szobánk, mely telistele van rakva almával és naranccsal, minden asztal, szekrény és polc, föl egészen a mennyezetig. Legalább ezer almát és ezer narancsot látott.

Nem is hazudott. Ő abban a tündéri korban él, ahol a vágy és a valóság egy.

Katóka még költő.

Őszinteség

Ha valaki azt állítja a versről, hogy “őszinte és becsületes”, olyan erkölcsi ítéletet hoz, mely egyáltalán nem ellenőrizhető. Kihez vagy mihez viszonyítva “őszinte és becsületes”? Az ilyen ítéletet akkor alkalmazzák, amikor a vers csúnyácska, kopottka, vénecske s egyébbel nem lehet megdicsérni. Így mondják a pártában maradt, nem szép vénlányról, hogy “mélyen érző, tisztességes és házias”. A versnek és leánynak szépnek kell lenni.

Macskakaparás az arcképemen

Egy francia lap tudósítója fölkeresett, beszélgetett velem erről-arról, hogy majd közzétegye újságjában. Elmenőben fényképet kért tőlem. Véletlenül nem volt kéznél megfelelő. Megállapodtunk, hogy másnap elküldet hozzám a szállodájából, s én a fényképet előre kikészítem számára, egy borítékban. Így is tettem.

A párizsi újságíró hazautazott, a cikk egy hét múlva megjelent. Amint kezembe vettem az újságot, hátrahőköltem. A beszélgetést híven közölte, az arcképemet is, de az arcképemen valami macskakaparást láttam, egy idegen aláírást, az én nevemet, kis kezdőbetűkkel s olyan göthös szarkalábakkal, olyan szálkás és gyarló ákom-bákomokkal odanyomorítva, amilyeneket tanyai parasztlányok vetnek, akik csak néhány elemit jártak.

Nyomozni kezdtem a rejtélyes ügyben. Kiderült, hogy a mi kis pesztonkánk másnap a nyitva hagyott fényképes borítékot annak rendje és módja szerint átadta a szálloda küldöncének, de amikor az közölte vele az üzenetet, hogy a fényképre a nevemet is rá kell írni, távollétemben ő maga kaparászta oda, ahogy máskor a különféle nyugtákra és adóintésekre szokta.

Így jelent meg az ő aláírása az enyém helyett egy párizsi ujságban. A világrendben nem történt semmi szakadás. De én gyakran gondolok erre a csip-csup esetre. Megdöbbenek a gondolattól, hogy milyen szeszélyes véletlenekkel játszik az élet s milyen nehéz lehet “hitelesen” történelmet írni.

1933. márc. 5.

A gyermek és én

Minden gyermeket szeretek. Annakidején bárhol jártam, barátkoztam velük. Megszólítottam őket. Csókot, barackot nyomtam a fejükre.

Újabban azonban ezerszer meggondolom, minekelőtte pajtáskodnék. Láttukra eszembe jut, hogy bennük is csalatkoztam, hogy ők is elhagytak és megaláztak, kigúnyoltak, semmibe vettek, hogy jószándékom, segítségem megannyiszor balra fordult és miattuk talán még többet szenvedtem, mint a felnőttek miatt. Ennélfogva most óvatosabb vagyok.

Akár a tapasztalt nőhódító, aki a kalandoktól összesebezve, emlékektől tetézve már bizonyos bölcsességre tesz szert és noha hajtja a vére, mindig latbaveti, hogy új ismeretséget kössön-e, mert a kínálkozó örömök első pillanatában is érzi a véget, az elidegenülés és a szakítás gyötrelmét: én is tűnődve, félénken járkálok e csöpp emberkék között, mint a kárvallott, becsukom a szemem, hogy ne lássam kedvességüket, a fülem, hogy ne halljam friss hangjukat, védekezem ellenük, főképp magam ellen, aki rajongok értük s legtöbbször rájuk se pillantok, úgy haladok el mellettük.

Aki így lát, szívemben ezzel a tiszta, szemérmes, önmagától megijedt gyermekimádattal, azt hiheti, hogy közönyös vagyok irántuk s egyáltalában nem is szeretem őket.

Próza

- Próza – mondod fitymáló ajkrándítással –, csak próza. Eközben pedig azt érezteted, hogy valaki leszállt a lováról és gyalog kelt. Lovagolni nem mindenki tud, de járni a földön mindenki tud. Tévedsz, barátom. Aki prózát ír, talán leszáll a vers táltosáról, de nem a földre száll, hanem egy másik, éppoly szilaj és kiismerhetetlen lóra, mely gyakran a vers úrlovasait is úgy leveti, hogy szörnyethalnak.

Pesti pincér

Régóta szeretnék már tanulmányt írni róla, hogy milyen eszes, kedves, figyelmes, talpraesett, baráti, készséges, művelt, elmés, gyors és tapintatos. Sehol a világon nincs párja.

Amellett nem afféle “alak”, akit egy pár szóval jellemezni lehetne. Szerepet játszik, de ezer és ezer szerepet, ahány vendége van. Néhány másodperc alatt tudja, kivel van dolga, s tüstént alkalmazkodik hozzá, mint a jó házastárs felölti szokásait, elérti szeszélyeit és rigolyáit, még a szókincsét is elsajátítja s csak azt használja. A szellemi rugalmasság csodája ő.

Fiatalkorunkban Józsi szolgált ki bennünket a kávéházban, ahol sok beszélő író és különc tanyázott.

Egyszer asztalunkra tett egy tálcát, hat pohár vízzel. A tálca, a poharak, a víz tündököltek a reggeli verőfényben.

Valamelyikünk azonban rámeredt a poharakra, rémült arccal.

- Józsi – mondta –, nézze – és mutogatta neki a poharakban a vizet, szemrehányóan és számonkérően. – Nem látja? Nedves és teljesen összefolyik.

Józsi szintén megriadt. A poharak felé hajolt. Egy darabig figyelte a vizet, hogy mintegy megállapítsa, vajon barátunk észrevétele megfelel-e a valóságnak.

- Igen, kérem – felelte végül komolyan, szemrebbenés nélkül –, mi is már évek óta tapasztaljuk.

Aztán elsietett. A többi asztaloknál a kávénénikékkel, a miniszteri tanácsosokkal, a lócsiszárokkal tárgyalt hasonlóan, mindegyikkel a maga modorában, a maga nyelvén, a maga szellemében.

1933. jún. 18

A hazug

Tudom, engem hivatalosan mindenki lenéz és megvet – mondta. - De azért szívesen szóbaállnak velem és tanulnak tőlem. Múltkor előadást tartottam arról, hogy a hazugságnak nem valószínűnek kell lenni – amint sokan tévesen hiszik –, hanem ellenkezőleg rikitóan és elképesztően valószínűtlennek. A valószínűvel az emberek vitatkoznak s ezért nem mindjárt hiszik el. Viszont a valószínűtlen, ha igazán az, olyan szemérmetlen hazugságnak tetszik, hogy ijedtükben azonnal elhiszik. Erre vonatkozólag van néhány újabb példám.

- Nemrég Bécsbe kellett utaznom, sürgősen. Nem állhattam elő ezzel a megokolással, amikor lemondtam a vacsorát. Tudták, hogy gyakran utazom Bécsbe. Nem hitték volna el. Azt mondtam, hogy Bosznabródba kell utaznom. Miért épp ezt a horvát kisvárost említettem, amelyhez igazán semmiféle kötelék nem fűz és nem fűzhet? Magam se tudtam. Ösztönöm sugallta. Mégpedig helyesen. Mert a hazugság ihletett pillanatában nemcsak én csodálkoztam el azon, hogy mit keresek Pozsega megyében, hanem ismerőseim is, s meglepetésükben nem firtatták tovább a dolgot. Ilyenkor a becsapottak képzeletét foglalkoztatom.

- Máskor egy váratlan hazugsággal új ismeretanyagot közlök velük s értelmüket foglalkoztatom. Minap azon a címen mentettem ki távolmaradásom, hogy Plymouth-ból vendégeim érkeztek. Én jártam ott s az ottaniaktól hallottam, hogy ennek az angol kikötővárosnak nevét így ejtik: pamauth s nem úgy, ahogy itt az angolhoz konyítók sejtik: pleimauth. A név hallatára a barátaim fülelni kezdtek, nem értették, majd fölényesen kijavították helyes kiejtésemet, én azonban fölvilágosítottam őket, aztán anélkül, hogy kétkedtek volna kifogásom igaz voltában, tudásukban gyarapodva, hálásan távoztak.

- Még valamit tapasztaltam. Olykor maga az igazság is oly csodálatosan hat, mint a hazugság. Egy délután valaki fölszólított, hogy meg akarna látogatni, de én azt válaszoltam, ami egyébként szóról-szóra igaz volt, hogy éjszaka nem aludtam, szeretnék lefeküdni, fáradt vagyok, jöjjön máskor. Az illető nem sértődött meg ezen az udvariatlanságon. Rögtön tudomásul vette. Nyilván azt gondolta, hogy hazudom. Ebben pedig lényegében nem is tévedett. Igazat csak akkor mondunk, ha mindig föltétlenül ragaszkodunk a valósághoz. Én azonban ebben az esetben a valóságot tudatosan alkalmaztam egy hazugság helyett, mert éreztem, hogy ugyanannyit érek el vele, mint a hazugsággal. Ennélfogva ekkor nem igazat mondtam, hanem igazat hazudtam.

Koldusok

Vannak koldusok, akik rongyokba burkolva, szutykosan fekszenek az útfélen, elapadt szemmel, béna törzzsel s állandóan rázkódnak, mintha valami villamosgép mozgatná őket ide-oda. Úgy rémlik, hogy náluk nincs tökéletesebb, eszményibb koldus.

De téved az, aki azt hiszi, hogy ezek keresnek legtöbbet. Az alamizsnálkodók megriadnak tőlük és elborzadnak. Arra gondolnak, hogy jobb lenne szegényeknek, ha meghalnának, rajtuk már úgyse lehet segíteni, eleve gúnynak érzik azt a pár fillért, melyet odavetnének ennyi kétségbeesésnek és szenvedésnek, s tovább haladnak anélkül, hogy bármit is adnának nekik.

Mások érvényesülnek. Nem a pirospozsgás, köpcös koldusok, hanem azok, akikben a szegénység még mértéktartó, a testi hiba még életszerű s így még megható. Itt is kifejezésre jut az életnek az a könyörtelen elve, hogy mindenütt inkább a középszerűek, a mutatósak szedik le a tejfölt és akikben túl sok a képesség, a mesterség legkiválóbbjai háttérbe szorulnak s alighogy tengődhetnek.

1933. jún. 18.

Hajnali utcák

Van a nyári hajnalnak egy szakasza, mely az éjfélnél is kísértetiesebb.

Már dereng, de még nem tetszett föl az első napsugár. Fakó, ónszínű az ég a legfényesebb napokon és hideg a rekkenő forróságban is. Egy lélek se jár. Az éjszakai korhelyek már hazatértek, de hajnali mulatók még nem indultak útnak. Gépkocsi sehol. A csönd oly teljes, a némaság oly döbbenetes, mintha a természetnek elakadt volna a lélekzete s ordítani akarna, de nem bír valami rémülettől. Ketyegnek a költőórák, lázasan sietnek a beigazított időpont felé, hogy majd néhány perc mulva goromba csörömpöléssel verjék föl a koránkelőket, akik most álmuk utolsó fölvonását nézik végig, hunyt szemmel. A rigók hangversenye se kezdődött meg.

Aki ilyenkor lepi meg a hajnalt és szemléli az élet e durva keresztmetszetét, a temetőnél elhagyatottabb utcát, mint üres színpadot, ahol nappal a mi drámánkat játsszák, a bérházak mozdulatlan sorát, kopott falaikkal, tárt ablakaikkal, a lakásokban egy-egy érthetetlen, merőben céltalannak látszó bútordarabot, egy inget, mely a szék karfájáról petyhüdten lóg, annak az az érzése támad, hogy egy kihalt várost lát, melynek lakóit egytől-egyig megölte valami gáztámadás s most ő az egyetlen ember, aki a világűrben tovább robog ezzel a halotti várossal és halotti kellékeivel.

Mindez azonban csak néhány percig tart. Egyszerre léptek hallatszanak valahol, egy kocsi gördül, egy keltőóra berreg, egy madár füttyent és vége a lidércnyomásnak.

1933. jún. 11.

Hajtű

Szinte a szemem előtt ment ki a divatból, került a lomtárba. Ifjúkorom női még szúrtak, mint a sünök, tűket hordtak a hajukban, ezzel is figyelmeztetve bennünket, hogy veszedelmes lények.

Ma végigjárhatjuk a lányos házakat, sehol se lelünk hajtűt. Legföljebb a régiségtárakban.

A tárgy ma a feledésbe merült. De a szó még él. A gépkocsisok a hasonlóság alapján hajtűnek nevezik azokat a hegyesszögű, merész, nyaktörő kanyarokat, melyek különösen próbára teszik ügyességüket.

Ebben az értelemben gyermekeink is ismerik a hajtűt, akik talán sohase láttak igazit. Ma a fogalom elpusztult, a hasonlat azonban, melyet fölkeltett, megmaradt.

Így őrzi a nyelv a régi emlékeket. Már nem tudjuk, hogy a rakonca valaha a szekereken fölhalmozott holmik támasztó villája volt, de tudjuk, hogy mi a rakoncátlan, s alig emlékszünk arra, hogy a Fuggerek a XVI. században nálunk élére rakták a pénzt, de annál többet emlegetjük a fukar szót, mely az ő nevükből formálódott ki.

Valószínű, hogy a hajtű is csak a gépkocsisok ajkán fog élni és az eredeti sohase fog többé föltámadni. De a nyelv, mint egy kegyeletes ékszertartó, tovább őrzi a szót.

A fürdőtitkár

A svájci nyaralóhelyen nyomban bemutatkozott nekem egy jólfésült, kitűnően öltözködő, magas fiatalember: a fürdőtitkár. Tapintatosan érdeklődött, hogy mi az óhajom s biztosított, hogy legközelebb majd gondoskodik számomra “megfelelő társaságról”.

Egyedül üldögéltem akkor egy padon, kezemben egy vörös könyvvel és olvastam.

Aztán valahányszor elhaladt előttem és megpillantott vagy ezen a padon, vagy az erdőben, de mindig egyedül, mindig azzal a vörös könyvvel, gyanakodva nézett rám is, a könyvemre is, s a hangjában valami furcsa önváddal és tétova részvéttel kijelentette, hogy holnap okvetlenül összeállít nekem egy “megfelelő társaságot”.

Úgy látszik, szánhatott, hogy ennyire magamra maradtam és unatkoztam itt, ahol a többiek kártyáznak, tereferélnek, régi adomákat mesélgetnek egymásnak.

Figyelmét minden alkalommal udvariasan megköszöntem. De hagytam, hadd törje a fejét, hogy mi is lehet számomra az a “megfelelő társaság”, mely földeríti elviselhetetlen magányomat. Ezt két hónapig nem találta ki.

Az a könyv, melyet olvastam, Shakespeare volt.

Labda

Tavaly vettem itt egy kisfiúnak egy labdát. Mindössze 40 fillér volt.

Ennek a gyermeknek ismertem az apját, ő is engem, de csak látásból. Nem köszöntünk egymásnak.

A labda óta az apa köszönni kezdett nekem.

Minthogy naponta kétszer-háromszor találkoztunk, de kétszer biztosan, az elmúlt esztendőben legalább 730-szor emelte meg a kalapját, hogy ezzel részint háláját fejezze ki a labdáért, részint részlettörlesztésben dolgozza le tartozását.

Kiszámítottam, hogy az idén egy köszönése körülbelül 0,05 fillérembe került. Tekintve, hogy a viszony egyre szívesebbé és melegebbé válik közöttünk, a következő tíz esztendőben egy-egy köszönése már csak egyezred fillérembe kerül, vagyis annyiba se, mint amennyibe annak a szegény embernek a kalapja kopása, valahányszor hozzányúl és leveszi.

Eszerint ő rossz üzletet kötött, én pedig jót. Búsás kamatot szedek egy csöpp jótéteményért. Sötét uzsorásnak érzem magam. De mit tegyek? Nincs módomban megállítani a folyamatot, még azzal sem, hogy most már mindig előre köszönök neki.

Legkisebb cselekedeteink végzetes következmények elé sodornak bennünket. Mi pedig rohanunk velük, hanyatt-homlok, föltartóztathatatlanul.

1933. okt. 8.

Írás közben

Írás közben néha nem tudunk kihúzni valamilyen nyakatekert fordulatot, melyet magunk is ostobának, ízléstelennek tartunk. Valahogy beleszerettünk és ragaszkodunk hozzá. Fontosnak érezzük, bár egyáltalán nem volnánk képesek megmagyarázni, hogy miért. Ahhoz, hogy halálra ítéljük, gyöngék vagyunk.

Leghelyesebb ilyesmit otthagyni a helyén és továbbhaladni.

Ha aztán munkánk elkészült, könnyűszerrel lebonthatjuk, mint holmi fölöslegessé vált épület-állványt. Akkor már nem sajnáljuk. Bizonyos, hogy szükség van reá és nélküle talán sohase juthattunk volna oda, ahova akartunk. De még mindig rejtély előttünk, hogy mivel és miben segíthetett bennünket az alkotás követhetetlen mozzanatain.

Ne is töprengjünk ezen. El vele. Az épület már áll.

Örökké…

Ha látom, hogy egy mondat ezzel kezdődik: örökké, végtelenül, sohatöbbé stb., kedvetlenül továbblapozok. Előre tudom, hogy itt egy hazugságról lesz szó. Az élet nem tűri az ilyen kizárólagosságot. Azt tapasztaltam, hogy ami kevés igazi nagyszerűség, igazi hősiség, igazi jóság van ezen a földön, az mind kiegyezésekből, apró és bölcs engedményekből, megalkuvásokból tevődött össze. A többi maszlag.

1933. okt. 1.

Beszélnek-e az állatok?

Az ember az, aki beszél. Az állat az, aki nem beszél. Ezt a felfogást vallotta a közhit, már évezredek óta. Maga a tudomány is ezt vallotta.

Újabban azonban néhány meglepő fölfedezést tettek azok a lélekbúvárok, akik állatokkal foglalkoznak. Bühler kimutatta, hogy a 10-11 hónapos gyermek értelme, következtetése fölöttébb hasonlít a csimpánzéhoz. Meyersohn majmai úgy válogatnak a kisebb-nagyobb szerszámokban, ha valami műveletet kell véghezvinniük, mint az értelmes iparosok. Köhler pedig megfigyelte, hogy amikor egy csimpánz azt akarja, hogy valahová elkísérje a társa, megérinti őt, a kezénél fogva húzza, rá-rátekint, majd elindul abban az irányban, amelyikben menni kíván. Hogy a majmok bizonyos jellegzetes és visszatérő hangokat adnak örömük és szomorúságuk kifejezésére, azt már rég tudtuk. Tudtuk azt is, hogy a papagájok “beszélnek”, igaz, hogy hosszú idomítás és gyakorlat után, de sokszor egész mondatokat is hibátlanul s eléggé érthetően ismételnek. Mindez gondolkodóba ejtette a nyelvtudományt. Vajon végképp meg lehet-e tagadni az állatoktól a beszéd képességét?

H. Delacroix, a francia nyelvtudós, aki ezeket az adatokat egy rövid és pompás tanulmányban fölsorakoztatja, szinte végérvényesen eldönti a hosszú pört. Az állatok nem beszélnek. Ő maga is furcsállja, hogy amikor a tudomány egyéb ágai a felsőbbrendű állatokat igazolják, s bebizonyítják, hogy értelmük sokkal közelebb esik az emberéhez, mint hittük volna, a nyelvtudomány kénytelen még mélyebbre ásni azt az árkot, mely az embert a magasabbrendű állatoktól elválasztja. De így van. Yerkes, aki évekig kísérletezett a majmaival, közli, hogy “sohasem utánoztak egy hangot és egy hangra vajmi ritkán válaszoltak hanggal”. Beszélőszerük majdnem olyan, mint a miénk. Hangszalagjaikkal, nyelvükkel, szájpadlásukkal, ajkukkal ugyanazokat a hangokat képezhetnék, mint mi. Nem is a beszélőszervünkben van a hiba, hanem bennük magukban, a megalkotottságukban és a szemléleti formájukban. Az ő főérzékük a látás. Ez kielégíti őket. Beérik azzal, hogy valamit észrevesznek és valamit megmutatnak. A hang náluk csak másodrendű valami, nem igen törődnek vele. Viszont az embernél a hang a fő-főérzék. Ez teremtette meg a zenét s a nyelvet is.

Mindezt így fogalmazhatjuk meg magunknak: a majmok tudnának beszélni, de nem akarnak, viszont a papagájok akarnának beszélni, de nem tudnak, csak utánoznak bennünket. Minden állatból hiányzik a mi jellegzetes hallásunk, mely a hangszíneket és árnyalatokat már korán érzékeli, az az élettanilag is titokzatos érzékszervünk, mely legkésőbb fejlődik ki, utoljára hagy el bennünket, s még a halál pillanatában is működik, amikor a többi érzékszervek már rég meghaltak s az öntudat már rég megszűnt. Az ember tehát az a lény, aki hall, az állat pedig az a lény, aki lát, szagol, tapint, ízlel s hallása minőségileg különbözik a miénktől. Az állatok csicsereghetnek és röföghetnek, megannyi bizonyságát adhatják leleményüknek és lelkes ösztönösségünknek is, megannyi mozdulattal és elmés jellel is élhetnek, de – úgy látszik – a beszéd, a hangokkal való elvont közlésmód mégis csak a mi csodálatos kiváltságunk marad.

1933. okt. 8.

Valaki

“Valaki” – hallom – “senki” – hallom. Csak egy ember. No, ne mondd. Tényleg sok van ebből a fajtából. De nézd meg közelebbről. Mindegyik remekmű. Szemében a szenvedés s a szeretet utáni vágy. Lelkében tapasztalat és emlék, akár a tiédben. Fején pedig a koponya, mint egy királyi korona. Minden ember király.

Igazság és szépség

Az igazság délkörök, népek, véralkatok szerint más és más. Nincs föltétlen igazság. Az igazság viszonylagos.

Csak az őrültek követelnek mindenáron igazságot. A bölcs az életben nem az igazságot keresi, hanem a méltányosságot és emberiességet s nem aszerint ítélkezik, hogy valami igazságos-e, hanem hogy szép-e.

Ezt a mértéket kellene alkalmazniok a műbírálóknak is.

Hányszor olvasom, hogy valamilyen műalkotást – könyvet, képet, szobrot – azért tartanak kitűnőnek, mert a művész az igazságot hirdeti, “a lelke igazságát”, mert a művész “őszinte”, mert a művész “bátor”.

Vajon honnan tudják ezek a műbírálók, hogy mi lakozik a művészben, hogy milyen a lelkének a valósága, hogy milyenek a vágyai és álmai a művészet visszfénye nélkül, hogy milyen a nyersanyaga, melyből művészetet formál? Ennyire ismerik őt? Ismerik – ismerhetik – ennyire akár önmagukat is? Nyilvánvalóan nem.

Ők csak a műalkotást ismerhetik, melyet színről színre szemlélhetnek a maga tapintható érzékletességében, s legföljebb azt állapíthatják meg, hogy ez igaznak, őszintének, bátornak hat-e, de azt már nem, hogy maga a művész igaz, őszinte és bátor. Ebben az esetben összehasonlíthatják azt, amit ismernek, azzal, amit nem ismernek.

Arra nézve, hogy egy műalkotás összevág-e a valósággal – a művész lelki valóságával –, nincs semmiféle mértékük. Ennélfogva nem azt kell róla mondaniok, hogy igaz vagy igaztalan, hanem azt, hogy szép vagy rút.

Szerénységre kell inteni minden műbírálót. Aki ezen a téren nem éri be a széptani ítéletekkel s erkölcsi ítéletekkel áll elő, az rosszban sántikál és csalni akar.

Hegyek

Ó, a hegyek, a nagy hegyek ott a távolban, a kékeszöld, barnás bőrükkel. Úgy állnak lomhán, mint őskori halak, mint vízözön előtti cápák vagy cetek, melyek lassan, szemünknek láthatatlanul úsznak a felhők közt a levegőben.

Együtt a zivatarral

Nagy, fényes hőségek után, melyektől hetekig szenvedünk lógó nyelvvel, megpuhult agyvelővel, munkátlanságra és álmatlanságra kárhoztatva, tehetetlenül, a nap és éj minden órájában, nyelve bosszúságunkat és dühünket, szeretem nézni a fölvonuló, sötét zivatart, mely tombolva nyargal végig a tájon, a záport, mely áztatja a tikkadt göröngyöket, a villámot, mely megvilágítja a víztől csorgó, még mindig poros falombokat s főképp szeretem hallgatni a mennydörgés komoly apai hangját, a villámcsapásokat is, és sohase sokallom fülsiketítő lármájukat vagy pusztításukat, mert úgy érzem, hogy legméltóbban ők adnak kifejezést eddig magambafojtott haragomnak és kétségbeesésemnek.

1933. nov. 5.

Két álom

Azt álmodom, hogy halálra ítélnek. Az ítéletet azonnal végre kell hajtani. De a törvényszék elnöke, akiben az én derék, budai kisszabómat ismerem föl, kegyelemre ajánl, ha egy hónap alatt egy öltözet kifogástalan ruhát tudok varrni magamnak. Valami műhelybe vezetnek. Szigorú katonai őrizet vesz körül, hogy a külső világgal ne érintkezhessem. Divatlapot tesznek elém, s rendelkezésemre bocsátják a szükséges szövetet, a bélést, a cérnát, a gombokat, aztán a szerszámokat is, a varrógépet, az ollót, a vasalót, a tűt és gyűszűt, de figyelmeztetnek, hogy amennyiben elrontok valamit, új anyagra nem számíthatok.

Akkor magamra hagynak. A kétségbeesés környékez. Eddig még soha életemben nem fűztem bele egy tűbe s egyetlen öltést se tettem. Vajon érdemes-e birokra kelnem a lehetetlennel? Nem volna-e helyesebb előre beletörődni sorsomba, s az időt – életem utolsó harminc napját – gúnyos semmittevéssel töltenem? Később mégis fölágaskodik életösztönöm. Két hetet szánok a tanulásra s két hetet magára a kivitelre. Óvatosan fölfejtem a rajtam lévő ruhát s azon tanulmányozom az öltést, a fölhajtást, a szegést, mindazt a boszorkányságot, melyet az emberiség a földön való bolygása alatt kitalált sok ezer éven át, azt a rengeteg tudást és tapasztalatot, mely összegezve és tömörítve benne van egyetlen ilyen ruhában. A szövetbe úgy vágok bele az ollóval, mintha tulajdon testemet metélném. Egy elcsuszamlás és már végem. Minden leleményemet és ötletemet arra fordítom, hogy munkám sikerüljön. De a tűkkel összeszurkálom ujjaimat, s a tüzes vasaló megégeti a kezem. Valahogy mégis csak elkészülök. Az utolsó napon azok a katonák, akik a műhelybe hoztak, egy színház rikítóan kivilágított színpadára löknek abban a ruhában, melyek magam szabtam és varrtam, hogy ott a kegyelmi tanáccsá átalakult vészbíróság döntsön halálom vagy életem felől. Sápadtan botorkálok előre. Sietni próbálok, hogy ne igen vegyenek szemügyre. De a fényszóró könyörtelenül követ és megvilágítja ájuldozó alakom. Mihelyt kilépek, az egyik nadrágszáram, mely olyan szűk, hogy alig bírok mozogni benne, szétreped, csak a másik lötyög combom körül, bőven, mint egy kályhacső. Pötyögő és mégis feszes kabátom, az össze-visszagubancolt cérnahálózatával valami förtelmes gönchöz hasonlít. A szakértők, a hosszú asztalnál előbb hüledezve néznek, aztán úgy kacagnak, hogy potyog a könnyük s a baljós hahota, mely átragad a nézőtérre is, most már végleg megpecsételi halálos ítéletemet.

Azt álmodom, hogy halálra ítélnek valakit. Az áldozat az én rokonszenves budai kisszabóm. Észreveszem, hogy most én vagyok a vésztörvényszék elnöke. Ezért, minekelőtte elvezetnék az elítéltet, megállítom őt, és hogy a jóért jóval fizessek, hálából közlöm vele, hogy megkegyelmezek neki, ha egy hónap leforgása alatt szabályos szonettet ír, 14 sorban, 4 szakaszban, 4 visszatérő rímmel, az első részben föltétlenül ölelkező rímekkel, a második részben lehetőleg páros rímekkel, de nem bánom, keresztrímeket is használhat, mert az én elnézésem és megértésem határtalan. Azt is értésére adom, hogy a tárgyat értelmi vagy érzelmi életének bármely köréből szabadon választhatja, esetleg a szabászat olyan gazdag és változatos köréből is. A kisszabó földig hajol, könnyes szavakkal, gügyögve köszöni meg nemességemet. Bezáratom a dolgozószobámba. Ott egy rizsma papírt, 100 hegyesre faragott írónt, 50 töltőtollat tetetek eléje, aztán 1000 egyiptomi cigarettát, 2 dézsa feketét, hogy alkotókedvét és mámorát fokozhassa, s egy verstant is, melyben meglelheti a szonett összes szabályait, sőt, Szemere Pálnak “A reményhez” című szonettjét is mintául. Ő, aki eddig az írónt csak arra használta, hogy a mértékkönyvbe a centimétereket bevezesse, és világéletében csak újságokat meg néhány füzetes regényt olvasott, kénytelen tudomásul venni, hogy a versnek is van mértéke, akár egy ruhának. Hüvelykjével ott zongoráz többi ujjainak bögyén, hogy a jambusokat számlálja. Rámered az előtte lévő költeményre, hogy kipuhatolja mindazt, amit a szonett terén Fra Guissone d’Arezzo óta Dantén, Shakespeare-en, Goethén és Baudelaire-en át megteremtett az európai költészet. Időközönként fölkeresem és tanácsokkal látom el. Lelkére kötöm, hogy a verstan és a minta nem minden. Azt ajánlom, hagyja abba a tanulást és próbáljon már a maga lábán járni, lustálkodjék kicsit és ábrándozzék is, legyen önálló és szeszélyes, szóval fejlessze egyéniségét, ahogy mások a svédtornával a mellkasukat és a hasizmukat fejlesztik. Ezt nem érti. Mindennap ír egy szót, aztán másnap kitörli. A második hét végén elkészül az első sora, mely így hangzik: “Piros bort ittam az este”. Fogalmam sincs, hogy miért ragaszkodik ilyen lelkiállapotban épp a piros borhoz, de nem vonhatom kétségbe egyéni költői jogát. Biztatom, hogy folytassa és öltsön szót szóba, ahogy tűvel szokott öltögetni. A harmadik hét végén létrejön az első két szak, ezekkel a visszatérő rímekkel: vannak, vannak, voltak, voltak. Nincs módomban segíteni, de azért befejezi művét, s a harmincadik napon őt is a színpadra tuszkolják a katonák, ott ül vele szemben a bírálóbizottság, hogy meghallgassa költeményét. Összeborzolja haját s kissé dalolva és bandzsítva, kissé illegve és táncolva, elszavalja szonettjét, ezt az igazi fércművet, melyet a bírálóbizottság tagjai – kiváló költők és írók – aljas nérói gyönyörűséggel hallgatnak. A nevetés minden sornál magasabbra dagad és öblösödik és végül a szakemberek gonosz hozzáértése őt is kisöpri az életből, akár az előbb engem.

1933. nov. 19.

Lélek

Bevallom gyöngeségemet, hogy nekem a telefonom hangja a tündéri csöngettyű. Olyan andalító, mint a karácsonyfaleső gyermekeknek az angyal ezüst csöngettyűje. Valahányszor hallom, friss és ifjú reménység ébredez szívemben. Lehet, hogy épp az az ember jelentkezik nálam, akit egy életen át vártam, talán az egyetlen, az igazi, aki a jóhírt hozza, az “eüangelon”-t.

*

Gyakran elámulok, milyen hatást tett egy odavetett szavam, melyet évekkel ezelőtt ejtettem el valahol. Azóta ez tudtom nélkül csírázott, növekedett, bokrosodott másokban, míg én egyebütt jártam és egyébbel foglalkoztam, mintegy testi jelenlétemet és testi figyelmemet pótolva számukra. Aztán találkozom emberekkel, kik a gyöngédség megható pillanataiban elárulják, hogy hordozták, dajkálták ifjúkoruk óta egy-két verssoromat, egy-két mondatomat életük különböző korszakaiban, a kórházi ágyon vagy a hadifogság fagyos, sötét éjszakáin, vissza-visszaidézve azt, amit valamikor ébren álmodtam, vele együtt pedig engem, magamat is. Nem a büszkeség fog el ilyenkor kicsiny vagy nagy, de bizonyára vitatható képességem miatt, hanem az alázat, a mesterségem, a lelki kitárulkozás és közlés hivatása iránt, melyet, mióta az eszemet tudom, ösztönösen, bár a megszokás természetességével gyakorolok. A megismerés e pillanataiban hirtelen rés nyílik, melyen át betekintek munkám mivoltába. Van-e ennél gazdagabban fizető, csodálatosabb tevékenység? Ha áldoztam érette egyet-mást, talán sokat is, nem busás jutalom-e az, hogy csak egyetlen ember is, aki önálló és öncélú, mint én, magába fogadott? Nem érdemes-e ezért még többről is lemondanom, akár az életemről is? Valami mámor lesz úrrá rajtam. Azt érzem, hogy testünk zárt, a bőr takarója szigorúan elhatárolja, hogy meddig tart egyik egyéniség és hol kezdődik a másik, de a szellemnek nincsenek ilyen határai, egymásba olvadunk, egymásban és egymás által lélegzünk, dobogunk a lélek végtelenségében, mintha kölcsönadnók egymásnak a tüdőnket vagy a szívünket.

*

Honnan tudja ez a kölyökkutya, hogy szidom vagy dicsérem? Hangom nem mennydörgő, mikor szidom, és nem becéző, amikor dicsérem. Sőt, céltudatosan kísérletezem vele, s halkan-suttogva szidom, harsogva-bömbölve dicsérem, tagjáték és arckifejezés nélkül. Mégis mindhármat hibátlanul megérti. Az előbbire lesunyja fejét és sarokba kotródik, az utóbbira pedig csóválgatja farkát és vihog a kedves pofájával. Mindössze öt hónapja él a föld hátán. Senki se közölhette vele ezeknek az árnyalatoknak a jelentőségét és léptékét. A szidás azonban már neki is: korbács, a dicséret pedig már neki is: simogatás, egyszóval: érzéki valóság. Úgy látszik, a hangnak nemcsak az emberek közt van állandó forgóértéke. Általánosabb a hatása, kiterjed az állatvilágra is. Minden lelkes teremtmény egyaránt fölismeri s elfogadja, mint egy tágabb értelemben vett nemzetközi, rejtélyes váltópénzt.

1933. dec. 17.

Szürke rajzok

Elborult titkár

Komoran, mint egy kövér medve, ül a kórház irodájában. Fáradt, életunt, szótalan.

Az iratokra, melyeket eléje tesznek, úgy tekint, mintha személyesen haragudnék rájuk. De azért elintézi őket.

Sóhajtva nyitja ki a könyveket. Adatokat keres, adatokat ír.

Kérdéseinkre dörmögve válaszol. A feleknek nem köszön vissza.

Olykor fölkel s kiemel a páncélszekrényből egy hosszú, sötétkék palackot. Kortyolva iszik.

Aztán íróasztalához ül, még levertebben.

Minap, mikor nagyot húzott ebből a hosszú, sötétkék palackból, mosolyogva kérdeztem tőle, hogy mi van benne.

- Idegcsillapító, – mondta.

- Hogyhogy, ön ideges?

- Nem.

- Akkor miért issza?

- Ingyen van – felelte és vállat vont.

Gazdag és szegény

A Gazdag meg a Szegény összeült, hogy törvényes formák között véglegesen eldöntse, kit illet meg a vezetés, az élet.

- Az ülést megnyitom – mondta a Gazdag.

- Hohó – szólt a Szegény –, én nyitom meg. Te mindig erőszakoskodol.

- Talán nem szereted az erőszakot? – érdeklődött a Gazdag.

- Megvetem – felelte a Szegény.

- Azért ragaszkodol hozzá most is? – kérdezte a Gazdag.

- Én nem erőszakos vagyok – válaszolt a Szegény önérzetesen –, hanem erős.

- Ha annyira erős vagy – vágott vissza a Gazdag –, akkor miért tárgyalsz velem, miért nem győzöl le, miért nem ütsz agyon?

- Azért – harsogott a Szegény –, mert ravasz vagy és mások verejtékéből, véréből élsz. Gyűlöllek.

- Nem gondolod – érvelt a Gazdag fönnhéjázóan –, hogy bennem magát az életet gyűlölöd, melyre te évszázadok óta képtelen vagy?

- Ó, te vérszopó! – ordított a Szegény.

- Ó, te tehetségtelen! – rikácsolt a Gazdag.

- Sértegetsz? – kérdezte a Szegény.

- Hogyne – bólintott a Gazdag. – Te is sértegettél.

- Meg mer sérteni engem – jajveszékelt a Szegény –, engem, aki folyton szenvedek, nélkülözök, robotolok? – s feléje emelte sápadt, szenvedő arcát.

- Nézd – magyarázott a Gazdag –, most mi arról vitázunk, hogy kié legyen a hatalom, a trón. Ebben a vitában tehát egyikünk sem tarthat számot különösebb ítéletre. Egyelőre mind a ketten egyenlők vagyunk: trónkövetelők.

A vita, mely már több ezer éve tart, tovább folyik.

Rejtélyes ismerősöm

Valakit így jellemeztem:

- Voltakép nem tudom, hányadán vagyok vele. Fogalmam sincs, hogy becsülöm-e, szeretem-e őt. Hogy ő becsül-e engem? Lehet. Hogy szeret-e? Talán. Ha megpillant, elmosolyodik, nyájasan üdvözöl. De ha letelepszik mellém, hamarosan kiderül, hogy egyetlen közös eszménk és érzésünk sincsen s barátság sohase fejlődhetik közöttünk. Sokszor gyanakodva nézem rejtélyes ismerősömet s rögeszmeként jelentkezik bennem a gondolat, hogy ez az az ember, aki majd okvetlenül eljön temetésemre. Egyéb kapcsolat nincs közöttünk. Egyelőre tehát úgy tisztelem őt, mint gyászoló közönségem egyik nagyreményű tagjelöltjét.

1922. jan. 22.

Naplóm

Tükörpontyok az éjszakában

Az élet ismétlődik.

Minthogy helyzetei és akut változatai nem végtelenek, bizonyos idő multán olyan élményekkel, hangulatokkal találkozunk, melyeket innen-onnan ismerünk. Úgy hatnak ránk ezek, mint múltunknak visszatérő, partravetődő, fáradt hullámai.

Néha azonban még akad egy-egy meglepetés.

Múlt éjszaka egyedül ballagtam haza a hosszú, üres, téliesen zord utcánkon. Egy lélek se járt ott, se ember, se kocsi. A lámpák gyér fényt szitáltak, a kerekektől kisikált, feketén csillogó aszfaltútra. Lépteim riasztották föl a halálos csöndet. Úgy rémlett, hogy egy kihalt városban bolyongok, amelyből minden élet elköltözött, csak a komoran őrködő házfalak maradtak meg zárt kapuikkal.

Egyszerre elámultam. Egy sötét kirakat tükörüvege mögött tétova és gyors mozgást vettem észre. A halkereskedés haltartójában tükörpontyok úszkáltak, nagyok és kicsinyek, kövérek és soványak, egymás fölött és alatt, szakadatlan, barátságtalan keringéssel, hápogva szájukkal, csapkodva ezüst uszonyukkal, reám világítva arany szemükkel. Végeérhetetlen fátyoltáncot lejtettek a homályos vízben, közvetlen közelemben a kirakat s a haltartó kettős vastag üvegfalától védelmezve, némán, nesztelen ijedelmességgel.

Ezek voltak kívülem az egyetlen élőlények. De ez az élet még sivárabbá tette magányomat. Az élet borzalmát éreztem ekkor, mely örökkévaló nyüzsgésével még a halál mozdulatlanságánál is rettenetesebb, az életnek azt a rejtélyes folytatását és áramlását, mely a halak ősvilágától kezdve mindmáig, sok-sok ezer éven át egyformán érthetetlennek, céltalannak, kétségbeejtőnek látszott előttem ebben a kietlen és vigasztalan novemberi éjszakában.

Népek, gyermekek

A határnál belépnek a vonatba az új kalauzok. Más sapkát viselnek, más egyenruhát, s pattogva, tüntetően kezdik beszélni azt a nyelvet, melynek területére érkeztünk.

Lesír az orrukról, hogy mindegyik épp oly kitűnően tudja azt a másikat is, melynek politikai határát elhagytuk. De ha valamelyik utas nem érti az ő nyelvüket, annál inkább ragaszkodnak hozzá. Élvezik fölényüket s az utasok zavarát.

Bennem évek tapasztalata alapján az a ravasz gyakorlat fejlődött ki, hogy azonnal az ő nyelvüket kezdem beszélni, még pattogósabban és még tüntetőbben, mint ők.

Mi történik akkor? Gyarló kiejtésemen észreveszik, hogy idegen vagyok s elszégyellik magukat. Nyomban anyanyelvemre terelik a szót, csakis ezen hajlandóak válaszolni, szinte erőszakoskodnak velem: nem engedik, hogy más jobban szeresse anyanyelvemet, mint ők.

A népek olyanok, mint a gyermekek. Egy kis előzékenység árán madarat lehet velük fogatni. Nem volna érdemes megkísérelni ezt a rendszert a politikában is? A vonaton a kalauzokkal mindenesetre bevált.

Szigorú beteg

Az orvosok már tíz évvel ezelőtt lemondtak róla. Rozoga porhüvelyében legalább tíz olyan nyavalyát hordoz, melynek mindegyike halálos.

Egyre vékonyabb és horpadtabb, egyre sárgább, kékebb, zöldebb. De nem hajlandó a tudományt igazolni s lefeküdni a koporsóba. Dolgozik, sürög-forog, énekel, veszekszik, szeret, gyűlölködik, szóval: él.

Minap, mikor künn állt az utcán, egyik ismerőse megpillantotta és összecsapta a kezét.

- Jé – sápítozott –, de rossz színben van. Mi baja?

- Nekem semmi bajom sincs – felelte s végigmérte ismerősét. - Magának azonban, úgy látom, velem van baja. A föld alá akarna küldeni. Nem szégyenli magát? Azonnal takarodjék.

Így torkoll le minden “jólelkű” érdeklődést és “nemes” részvétet, nem veszi tudomásul, hogy beteg s megcáfolva a különböző kórjóslatokat, tovább él.

Hogy miért? Nyilván ezért.

1933. jan. 29

Kaland

Marikának, a vénleánynak, volt egy divatos kalapja.

Barátnője, a fiatalasszony, átment hozzá, kölcsönkérte tőle néhány napra. Másnap aztán ebben a kalapban szökött meg a szeretőjével, külföldre.

Most ez a kalap, mely csak a csöndes polgári otthonokat ismerte s a csöndes, budai utcákat, vasárnap legföljebb a templomban fordult meg, elment világot látni, élni. Izgatott éjszakai vonatokon zakatol, fürdik a tengeri levegőben, nemzetközi fogadók előcsarnokában tűnik föl, mulatóhelyek lámpái vetik rá sugárkévéiket, késő éjjel, hajnal felé. Ki tudja, visszatér-e valaha.

Marika cinkos mosollyal meséli el ismerőseinek, mi történt a kalapjával. Nem sajnálja. Föl van villanyozva. Úgy látszik, hogy – életében először – boldog.

Végre van egy kalandja. Ha nem is neki, legalább a kalapjának.

Képeskönyv

Nevek

Vannak nevek, melyek felbőszítenek. Valakit például nem Istvánfinak hívnak, hanem Itsvánfinak, nem Kovácsnak, hanem Govácsnak, nem Vajdának, hanem Vadjának. Az ilyen nevek – úgy tetszik – áprilist járatnak velem, ugratnak, szántszándékkal bosszantanak. Kancsalul tekintenek felém, aztán markukba röhögnek. Alattomos nevek, nem őszinték. Lassanként megtanulom őket, belenyugszom a változtathatatlanba, de éjszakánként visszatérnek, rám fintorognak, bohókásan csiklandoznak, véresre gyötörnek, nem hagynak aludni. Gyűlölni kezdem viselőit. Amikor személyesen is megismerkedem velük, rájövök, hogy nincs igazam. Ezek a szerencsétlen, jobb sorsot érdemlő emberek többet szenvednek nevük miatt, mint én. Szinte bocsánatot kérve mutatkoznak be. Tudják, hogy a következő pillanatban már kénytelenek lesznek helyreigazítani. Fél életük abban telt el, hogy egy félreértést igyekeztek eloszlatni s azt magyarázgatták, hogy ők voltaképp nem azok, akinek gondoljuk, hanem merőben mások. Kimerülten és szerényen állanak előttem, mint a testet öltött nyelvbotlások, mint az eleven tollhibák. Érzik, hogy nevük áldozatai s rajtuk már nem segíthet soha senki.

A buta ember

A buta ember jön velem szemben. Mit tegyek? Lámpaláz fog el és szívem kalimpál. A világ legnagyobb lángelméje se hoz oly zavarba, mint ő. Félek attól, hogy szeret, hogy egy véleményen van velem, hogy reám kacsint és bizalmasan fülembe súgja, hogy nekünk kettőnknek a jövőben össze kellene tartanunk. Ha megdícsér, végem. De attól is félek, hogy gyűlöl, mert valami vak romboló erőt sejtek benne, mely csak az elemek sötét haragjához hasonlítható. Ha nem méltányolom, szintén végem. Tehetetlen vagyok. Szeretnék eltűnni, a föld alá süllyedni, megsemmisülni. Előre köszönök, végtelen tisztelettel emelem meg kalapom, s máris tovább vágtatok, hogy alkalmunk se legyen beszélgetni. Utána sokáig furdal a lelkiismeret, vajon helyesen cselekedtem-e. Homályos, izgatott, szenvedélyes lelki kapcsok fűznek hozzá. Ennek alapján megértem, hogy a butaság miért jut vezető szerephez mindenütt a földön. A butaság nagyhatalom.

Tanács

Az író így szól:

- Sohase beszélj készülő írásaidról, még csak egy célzással sem. Végre amikor írsz, az a vágyad, hogy közölj valamit. Ez mozgatja a tollad, serkenti alkotókedved. Ha másokat is beleavatsz tervedbe, azáltal is kielégülsz, hogy fecsegsz. Titokban jöjj össze múzsáddal, mint bűnös találkákra szokás, lefüggönyözött kocsikban, elhagyott cukrászdák különtermében. Amikor egy nagy munkába kapsz, légy körültekintő és óvatos, mint a gyilkos, aki előre megfontolt szándékkal követi el tettét, hónapokkal előbb tisztáz mindent, gondoskodik másholléte bizonyítékairól s nem köti a rendőrség orrára, hogy mit forral. Állítsd a bírálókat, az irodalom e rendőreit “befejezett tény” elé, hogy valamennyien ámulva fedezzék föl ördögi ravaszsággal kieszelt, szívós akarattal keresztülvitt, ragyogó leleménnyel megoldott remekműved s hüledezve és mosolyogva csóválják fejüket, hogy ezt már mégse hitték volna.

1933. ápr. 16.

Vadak

Lévy Bruhl alapvető munkáját a négerekről és a maorikról 1910-ben írta, de még ma is izgató olvasmány. Én legalább olvasás közben lépten-nyomon csodálkozom. Sokszor azon, hogy ezek az úgynevezett vadak milyen finomak, sokszor pedig azon, hogy mi, finomak, milyen vadak vagyunk. Fölöttébb hasonlítunk egymáshoz.

*

Egy ilyen néger vagy maori mindenesetre közelebb van a legműveltebb európaihoz, mint egy európai átlag hivatalnokhoz vagy egy átlag köz- és váltóügyvédhez, ahogy a gyermek, az ősemberek kicsinyített mása is közelebb van a teremtő lángészhez, mint egy közönséges felnőtthöz. Az ellentétek találkoznak.

*

Miben is áll a vadak szellemi alacsonyrendűsége, melynek alapján a közelmúltban azt hirdették róluk, hogy “állati színvonalon” vannak és nem tarthatnak jogot arra, hogy testvéreinkül tekintsük őket? Mindenekelőtt abban, hogy nem gondolkodnak “természettudományosan”. Az ok és okozat közötti kapcsolatot nem látják világosan. Ami nekünk nyilvánvaló, nekik nem az. Amikor náluk például a csecsemő beteg, az apa vesz be orvosságot, hogy a csecsemő meggyógyuljon. Ez természettudományos szempontból hibás következtetés. Egykor váltig is mosolyogtak rajta. Mi azonban, akik az új lélektani búvárok légkörében növekedtünk, legalábbis igyekezünk megérteni. Vajon ez a babona csakugyan afféle felületesség-e, amint látszik, és nem inkább olyan tapasztalatok szüledéke, melyek nemzedékről-nemzedékre szálltak? Az apa, aki orvossággal erősíti magát, vagy legalább annak tudatával, hogy orvosságot vett be, nem lesz-e alkalmasabb arra, hogy beteg csecsemőjét ápolja és ellássa? Aztán a belőle áradó hit és bizakodás, az a lelkiség, mely végzetesen összefügg a testiséggel, nem járulhat-e hozzá a beteg meggyógyulásához? Ezek csak kérdések, melyeket még nem tudunk teljesen eldönteni, de nevetni a vadak szokásán már semmiesetre sem nevetünk.

*

Általában meglepő, milyen szellemien gondolkoznak ezek a földhözragadt barbárok, akiknek állítólag csak az létezik, amit birtokolhatnak és megehetnek. Nem hisznek abban, hogy valaki természetes halállal múlhat ki. Itt Groddeck-kel, a baden-badeni orvossal találkoznak, aki úgy vélekedik, hogy a “természetes” halálok nagy része tudattalan önbüntetés vagy öngyilkosság. A halál az ő szemükben sohasem természetes. Mindig van valami “más” oka is: varázslat, szemverés, boszorkányozás. Ha valakit megöl a lándzsa, szerintük nem a lándzsa ölte meg, az csak lehetővé tette, hogy egy gonosz szellem beavatkozzék és kioltsa az illető életét. Azt kérdezem, hogy mit hiszünk mi, akik a természettudomány iskolájában tanultunk? Tegyük föl, hogy valaki hagymázban hal meg vagy tüdőgyulladásban. Hisszük-e, hogy az illető csak hagymázban vagy csak tüdőgyulladásban halt meg? Nincs olyan anyagelvű tudós, aki ezt ilyen mereven hirdetné. Egy okkal semmit sem lehet megmagyarázni. Ez a magyarázat nem tudományos, sőt, a lehető legtudománytalanabb. Ilyen esetben a hagymáz és a tüdőgyulladás mellett ezer és ezer más dologról beszélünk, a kórokozó gombákról, de a beteg hajlamosságáról, ellenállóképességéről, életerejéről is, azokról a láthatatlan, megfoghatatlan, csak föltételezett léleki tényezőkről, melyek a hagymáz és tüdőgyulladás végzetes kimenetelét éppúgy csak lehetővé tették, mint a néger halálát a lándzsaszúrás. A két gondolkozásmód szembeötlően azonos.

*

Egy négert megmart a kígyó és utána belehalt sebébe. A bennszülöttek véleménye szerint azonban nem a kígyómarásba halt bele, hanem abba, hogy a kígyó sok-sok apró kígyót varázsolt az áldozat beleibe. Egy orvos fölboncolta a halottat, megmutatta a bennszülötteknek, hogy a hulla beleiben nincsenek kis kígyók. Erre azzal álltak elő, hogy nem is igazi kígyók pusztították el társukat, hanem “a kígyó szellemei”. Micsoda más ez, mint e természettudomány szellemesítése, mint egy érzékien kifejezett elvonás, a fogalmi gondolkodás első nyoma?

*

Egy másik francia tudós, aki újabban szintén a négerek közül érkezett haza, új adatokkal szolgál erre vonatkozólag. A négerek bizonyos vidéken, valahányszor az újholdat megpillantják, ráfújnak tenyerükre, beleköpnek, aztán fölmutatják a holdnak. Tudakolta tőlük, miért cselekszenek így. Azt mondták, azért, mert “ez náluk a szokás”. A felelet bárgyúnak látszik. A tudós föltételezi, hogy ez a jelképes cselekedet, a lehelletnek és nyálnak – egy ember legbelső valójának – fölajánlása hódolat a Hold istenének, aki az életet adja. A hagyomány ősidőktől fogva apáról-fiúra öröklődött. Értelmét a négerek nem tudják. De mit tudunk mi, európaiak? – kérdezi a tudós. – Ha tudakolnák tőlünk, hogy húsvétkor miért ajándékozunk tojásokat, ezer ember közül 999 nem tudna rá felelni, csak mosolyogna, a vállát vonogatná, s végül azt mondaná, amit a négerek, hogy “ez nálunk a szokás”.

*

Az abiponok ezt mondják:

- Mi nem félünk a síkságon a tigrisektől, megöljük őket, mert láthatjuk. De e mesterséges tigrisektől már félünk, mert se nem láthatjuk őket, se nem ölhetjük meg.

Ezek a “mesterséges tigrisek” az ő sarjadzó bölcseletük. Vannak és mégsincsenek fogalmak, melyekben minden tigris iszonyata megtestesül. Mi is hasonlóan gondolkozunk. A veszedelemmel, melyet látunk, síkraszállunk. A rablógyilkos, aki megtámad bennünket, egy betegség, mely ágybadönt és meggyötör, közel sem kelt bennünk olyan névtelen rémületet, mint az a testetlen fogalom, melynek neve Halál, Ananké, Végzet, Nemezis, Sors. Ezek a mi “mesterséges tigriseink”.

1933. júl. 2.

Napló

Az utcán megüti fülemet ez a mondatfoszlány:

- Mi gyermekek.

Hátrafordulok.

Egy gyermek mondja ezt, egy hatéves kisfiú. A körülötte álló kisfiúk tisztelettel hallgatják.

Döbbenten nézem a társaságot.

Vajon beszéltem-e én valaha így, többeselső személyben? Alig hiszem. Gondolni gondoltam arra, hogy gyermek vagyok, öntudatom mélyén nyilván folyton erre gondoltam, de kimondani nem mondtam ki soha.

Ma se tudnék így szólni egy barátomhoz:

- Mi felnőttek.

Miért? Azért, mert belőlem hiányzik az a tömegöntudat, mely a mai emberben – a hatéves gyermekben is – megvan.

Mindenesetre furcsa. Végre a gyermek mivolta az, hogy öntudatlan. Ennélfogva ez a kijelentése önmagának a tagadása.

Olyan, mintha egy néma ember elémállna és rámkiáltana:

- Kérem, én néma vagyok. Nem hallja?

Tudomásul kell vennem, hogy ilyen a mai kor. Semmin se szabad csodálkoznom.

Nem csodálkoznék azon sem, ha a mezőn, a fejem fölött ezt csattogná a pacsirta:

- Mi pacsirták.

Azon se csodálkoznék, ha egy hőscincér az erdőben egy fűszálra ülne s hosszú bajszát megpödörintve az összegyülekezett hőscincéreknek kissé rekedtes hangon ezt jelentené ki:

- Az ülést ezennel megnyitom.

*

Furdal a lelkiismeret, hogy vidáman ballagok a házak között, melyekben bizonyára sokan szenvednek és éheznek. Aztán eszembe jut, hogy ha majd haldoklom, lenn, a kisutcában egy vargainas fog fütyörészni s a szomszédomban valakinek egész nap az lesz a legnagyobb bosszúsága, hogy rosszul tárcsázott egy számot. Erre megnyugszom.

*

Egy nő mondja nekem:

- Tudja, mi történt vele? Egyszer vidéken, egy forró, nyári délután a vásárban jósoltatott magának. Csak úgy, tréfából. Akkor huszonkilenc éves volt. Ella bement a bódéba, eltűnt egy fakó-zöld függöny mögött, én pedig künn vártam. Halálsápadtan jött ki. A jósnő – valami kövér banya, valami méregkeverő boszorka – a tenyerét vizsgálgatva arra figyelmeztette, hogy vigyázzon, az ura előbb-utóbb el fogja hagyni. Ő nem igen hitt a jóslásokban. De ez az intelem szíven ütötte. Legérzékenyebb pontjára tapintott. Szerette az urát. Az ura pedig nem szerette őt. Házasságuk mindig egy cérnaszálon lógott. Most ez a szegény teremtés az életét tette arra, hogy a jóslat ne teljesedjék be. Állandóan résen volt. Tűrt, mint egy vértanú. Kedveskedett, feláldozta magát, a porig, a sárig alázkodott. Ha kellett, tágra nyitotta szemét, hogy mindent lásson. Ha kellett, lehunyta szemét, hogy semmit se lásson. Harmincnégy évig tartott ez. Dolgozott a végzet ellen. Diadalmaskodott is. Nem hagyta el az ura. De közben pokol lett az élete. Jaj, mennyit szenvedett. Aztán a múlt hónapban meghalt. Azóta sokszor gondolok arra, hogy ha akkor, azon a forró, nyári délutánon nem jósoltat magának, s később “szabad folyást enged az eseményeknek”, talán elhagyatottabb lett volna, de sokkal boldogabb. Nem okos dolog a sorsnak ellenszegülni.

*

Cocteau ragyogó megállapítása:

- Victor Hugo őrült volt, aki azt képzelte magáról, hogy ő Victor Hugo.

Minden költőre alkalmazható ez. Valamennyien abban a nagyzási téveszmében élnek, hogy ők voltaképen ők, s csakis ez a téboly segíti őket ahhoz, hogy alkotni tudjanak, hogy megvalósítsák a lehetetlent.

*

Vannak jó emberek és rossz emberek.

Vidéken él egy deresedő barátom. Támogatja özvegy édesanyját, eltartja elvált feleségét és két gyermekét, az első házasságból, tejben-vajban füröszti új feleségét és három gyermekét, a második házasságból, szolgája barátainak. Kifutó inasa boldog-boldogtalannak. Éjjel-nappal robotol. Veseköve van. Este “villamos” melegítővel a gyomrán üldögél otthon. Fáradt, fanyar, kedélytelen. Neve hallatára keserűen bólint az édesanyja, mert a két feleségre gondol, gúnyosan mosolyog az első feleség, mert a másodikra gondol, fölsóhajt a második feleség, mert az elsőre gondolt, fitymálva biggyesztik le szájukat a gyermekek, mert egymásra gondolnak, barátai és lekötelezettjei pedig csak vállukat vonogatják megvetően. Ezek nincsenek beszédes viszonyban. Gyűlölik egymást. Éppen miatta. De ha történetesen összejönnének, valamennyien könnyűszerrel megállapodnának abban, hogy gondolkoznak felőle. Mindnyájan tőle várnak mindent.

Ő a rossz ember.

1933. ápr. 23

Táncoló betűk

I.

Ha olvasunk, akkor a szöveg betűjegyei hatnak szemidegünkre, érzeteket és képzeteket keltenek lelkünkben, úrrá lesznek ottan, s elhessegetik azokat az érzeteket és képzeteket, melyek addig foglalkoztatták.

II.

Sokszor megesik azonban, hogy az előbbiek erősebbek, mint az utóbbiak. Ekkor a szöveg szavait eltorzítjuk vágyaink irányában. Beleolvassuk – és beleolvasztjuk – azt, amire gondoltunk. Csakhamar magunk is észrevesszük botlásunkat, elmosolyodunk s azt mondjuk: “szórakozottak voltunk”.

A tudomány ezt a folyamatot – a lélek pillanatnyi válságát – “félreolvasásnak” nevezi. Hasonlít ez egy másik folyamathoz – a lélek pillanatnyi süketségéhez –, a “félrehalláshoz”, amikor egy-egy szót, egy-egy mondatot jól hallottunk ugyan, de bizonyos, legtöbbször ki is mutatható gátlások miatt megváltozottan, más alakban engedjük tudatunkba.

III.

Egy bank előtt haladok el. Ajtajára keménypapír van kifüggesztve, s azon nagy, nyomtatott betűkkel ez a szöveg:

Pengőcske

Ízléstelennek tartom, hogy egy hivatalos, tekintélyes hitelintézet ilyen diákos-hamiskás kedéllyel, szinte kacsintgatva kínálja nagyon is komoly, nagyon is kelendő portékáját. Még egyszer elolvasom. Csodálkozásom nő, hogy való, amit látok. Már a fejem is csóválgatom, amikor észreveszem, hogy nem az áll ott, hanem ez:

Pengőcsekk

Múltkor orvosom lelkemre beszélt, hogy mértékletesebben éljek, többet aludjam és kevesebbet dohányozzam. Alighogy eltávozom tőle, a sarkon, egy fakereskedés palánkja fölött, ez a hirdetés rivall rám:

Testmérséklés

A szó ostoba, nemlétező, képtelen. Másodszori olvasásra kiderül, hogy:

Természetes kerítés

Reggel kinyitom az újságomat, s amint álmosan belepillantok, egy napihíren ütődik meg a szemem:

Ünnepelt disznótor

Hogyan lehet ünnepelni egy disznótort? A disznótort legföljebb megtartani lehet. Ezen tûnődöm, s akkor tisztázódik előttem, hogy a hír címe ez:

Ünnepelt díszdoktor

Nemrég Babits Mihályról írtam tanulmányt. Munka közben sétálni mentem. Nemsokára gyökeret vert lábbal álltam meg egy üzlet előtt, mert bejárata fölött hatalmas, méteres aranybetûkkel kitûnő költőbarátom nevét olvashattam:

Babits Mihály

Természetesen, ekkor is tévedtem. A fölírás ez volt:

Budapesti Mûhely

IV.

Így tréfál, játszadozik, incseleg velünk lelkünk belső tartalma, mely folyton kisebb-nagyobb ellenállásokat fejt ki a tolakodó külső világgal szemben. Táncol a lelkünk, s a betûk is táncolnak előttünk. Szégyelljük ezt a gyarlóságunkat? Dehogy. Nélküle vajmi keveset érne az élet és egyéniségünk, mely a maga rögeszméivel legbecsesebb tulajdonságunk.

V.

Ha szellemünk nem volna ily játszi és rugalmas, akkor csak nyugodt fölvevőtükre lennénk a tényeknek, s aligha engedhetnők meg magunknak a rímek mámorát és a költészet fényûzését, mely mély mivoltában szintén ilyen öncsaláson alapul.

1934. nov. 4.

Illemtan

Az emberi tapintat és erkölcs ősrégi, még mindig elintézetlen kérdése, mely bennünket is mindannyiszor kínos zavarba hoz: miképpen kell fogadnunk valakinek a halálhírét?

Vannak esetek, amelyekről nem lehet vitatkozni. Ha legközelebbi hozzátartozóink halálhírét vesszük, akkor az indulatok működnek, s bármit művelünk, az a helyes, az az igaz, mert másképp nem cselekedhetünk.

De legtöbbször nem róluk van szó, hanem közelebbi vagy távolabbi ismerőseinkről, akikhez nem fűznek ilyen szoros kapcsok. Talán szerettük is őket, talán becsültük, nagyratartottuk is, ezeket az érzéseket azonban az ellentétek, a sérelmek, a féltékenység és vetélkedés megannyi emléke követi, mint természetes kísérőjelenség.

Schopenhauer írja, hogy embertársaink elmúlása egy pillanatnyi kárörömet kelt bennünk. Ilyenkor diadalérzés fog el mindnyájunkat, s arcunkon önkéntelenül egy alig észrevehető gúnymosoly suhan át, hogy mi vagyunk erősebbek, hogy nem mi kerültünk oda, ahová ők, hogy mi még mindig élünk és lélegzünk, amikor ők már nem élnek és nem lélegzenek.

Azt tapasztaltam, hogy sokan túlontúl leplezni igyekeznek ezt a csúf és visszataszító gyarlóságot, s éppen igyekezetük által lesznek csúfakká és visszataszítókká. A hír számukra is megdöbbentő. Eltűnt egy ember a föld színéről és soha többé nem láthatják. Mindezt hirtelenül meg kell érteniök, át kell gondolniok, el kell intézniök önmagukkal. Erre képtelenek. Még nem is tudhatják, hogy voltaképp mit jelent nekik az, amit hallanak. Ők azonban tiszteletreméltó sietségükben mégis módot, eszközt keresnek, hogy kifejezést adjanak ámulatuknak. Minthogy tájékozatlanok, elvétik a mértéket. Hangjuk reszketővé lesz. Arcuk megnyúlik és elsápad. Olyan ünnepélyesek, mint egy gyászmenet. Úgy csodálkoznak, mintha a halál törvénye őrájuk magukra nem is vonatkoznék, csak arra, akiről szó van. Ezzel pedig nevetségessé válnak. Végeredményben tehát éppoly kegyeletsértők, mint azok, akik ilyen alkalmakkor vihognak.

A halállal szemben mindenféle emberi magatartás hamis. Akkora, hogy nem kelhetünk vele versenyre. Hiába erőlködünk, mi nem tudunk oly rejtélyesek, oly némák, oly halaványak lenni, mint a halál. A túlbuzgóság kacajba fullad. Éppen ezért ha egy halálhír nem mozgatja meg legősibb ösztöneinket és nem sújt porba, hogy zokogjunk, nem marad más számunkra, mint az, amit az értelem és az ízlés sugall: a szomorúság és a közöny.

1934. jan. 14

Megjegyzés a rímről

Egyáltalán nem kell rímelnetek. A rímet egy francia költő barbár ékszernek, szerecsen csörgettyűnek nevezte. Gyermekes holmi, annyi bizonyos. Én sok olyan költőt szeretek, aki sohase rímelt, még kötött formákat se használt. De ha már rímmel éltek, ne szégyelljétek csengését, ne legyetek ésszerűek, maradjatok egészen kisdedek, akik játszanak. A ti rímeitek hibája csak az, hogy elalszom mellettük. Kopottak és keresetlenségükben is egyénietlenek. Higgyétek el, jobb ezeket ócskapiacra dobni és eladni – tízezrével – egy fillérért. A rím ékesség. Olyan, mint a nyakkendő. Ha valaki nyakkendőt hord, megértem. Ha valaki egyáltalán nem hord nyakkendőt és csupasz nyakkal jár, nyitott ingben, szintén megértem. De ha valaki nyakkendő helyett következetesen egy katángkórót vagy egy törlőrongyot biggyeszt a nyakára, díszül, attól megkérdezem egyszer – nem többször –, hogy miért viseli ezt…

1934. máj. 6

Ákom-bákom

Üde, nyári reggel, amikor pünkösdi rózsák bólogatnak a kék levegőben, az utcán egy nyitott ablakból ezt hallom: cé dé é ef gé á há cé. Ámulva megállapodom. Hát még vannak, akik zongorázni tanulnak? Most, hogy elterjedt a gépzene, a hanglemez meg a rádió, s a nap minden órájában élvezhetem a világ legnagyobb zongoraművészeit, áhítat fog el a hajdan fülbosszantó skála hallatára, mely ügyetlenül bukdácsol és csacsog, mint a muzsika kövek közt botorkáló erecskéje, mint a művészet eredő patakja és ősforrása, s tisztelettel megemelem a kalapom.

*

Nem tehetek róla, de számomra még mindig megnyugtató, folyton megújuló fölfedezés, hogy 2x2=4. Ha pedig valaki metafizikai-spirituális-ezoterikus alapon kimutatja, hogy 2x2 voltaképp nem 4, hanem 5, annak mosolyogva és vállvonítva azt felelem, hogy nincs így, mert 2x2 – szerencsére vagy sajnos – csak 4.

*

Minap telefonoztam orvosomnak, hogy szeretném fölkeresni. Alkalmazottja azt közölte, hogy a doktor úr nem fogadhat, mert meghűlt, ágyban fekszik, beteg. Ettől – bevallom – kissé megdöbbentem. Tudom, hogy az orvosok is alá vannak vetve a természet törvényeinek, ők is betegeskednek, de ilyesmit orrukra kötni azoknak, akik tőlük várják a segítséget, illetlenség vagy tapintatlanság. Ha azt hallom, hogy egy orvos meghalt, olyasféle érzés fog el, mintha egy szentről, aki egész életében böjtölt, remetéskedett és imádkozott, azt a rágalmat terjesztenék, hogy elkárhozott. Miképp higgyünk így az orvosban? Helyes volna legalább titokban tartaniok testi gyarlóságukat. Hullájukat orvul és csínján kellene kilopni ebből a világból, a nyilvánosság teljes kizárásával, ahogy szanatóriumokban teszik az elhunytakkal. Mindenesetre megérdemelnék szegények, hogy életükben bizonyos mentességet élvezzenek azoktól a nyavalyáktól, melyeknek tudósai és szakemberei – a fogorvosnak például sohase fájhasson a foga, s a sebész sohase zúzhassa-üthesse össze magát –, szóval hogy szakmájuk előnyében részesülhessenek, amint a közlekedési vállalatok vezérigazgatói és részvényesei is “szabadjeggyel” utaznak azokon a járműveken, melyeket ők igazgatnak és tartanak fönn.

*

Ütött-kopott vityilló előtt haladok el, s lábam gyökeret ver, úgy bámulom düledező, vízrózsás falait, süppeteg lépcsőit, málladozó kapufáját, hólyagos-zöld ablaküvegeit, melyek szinte kancsítanak a verőfényben. Nemsokára egy szegényesen öltözött nénike áll mellém. Ő észrevette, amit én nem vettem észre, hogy a kapuban papírlap lóg, s azon elmosódott tintával, helyesírási hibákkal hemzsegő hirdetés jelzi, hogy ebben a házban szoba-konyhás lakás kiadó. Hosszan, tűnődve olvasgatja ezt, szemügyre veszi a házat is, úgy látszik, hogy igényeinek megfelelőnek gondolja, s máris befelé ballag a rozoga lépcsőkön, hogy megtekintse a lakást és tárgyaljon. Szegényke azok közé tartozik, akik kiskoruktól fogva csak a selejtesre tarthattak számot, a zsibvásári ruhákra, a piacon a férges, viharvert, olcsó körtékre, s egy rózsadombi hirdetést, mely öt szobát ajánl fürdőszobával, hideg- és melegvízzel, gőzfűtéssel és minden kényelemmel, éppúgy nem vehetett volna észre, mint én ezt a hirdetést. Mindketten vakok vagyunk bizonyos tekintetben, és szükségletünkhöz képest – önvédelemből – mindketten lelki szemellenzőt viselünk.

Félkezű, szakállas koldus kéreget az utcán. Arra jön egy hölgy, aki kezében tejszínhabtól csorgó, friss szerecsenfánkot tart, melyet az imént vehetett a cukrászdában. Alamizsnát akart adni. Egy pillanatig tétovázik. Majd merész ötlettel megfelezi süteményét, s a koldusnak nyújtja át a szerecsenfánk alsó tányérkáját. Ha kenyerünket megfelezhetjük az ínségesekkel, miért ne felezhetnők meg szerecsenfánkunkat is? A koldus azonban csodálkozva fogadja. Csóválgatja fejét. Valami kegyeletsértőt láthat ebben a tejszínhabos, csokoládés alamizsnában. Legalább öt fillért megér. De egy-két fillérnek talán jobban örült volna. Méltatlankodva szemléli, aztán bizonyos fölháborodással eszi meg.

1934. jún. 10.

A tenger ma úgy hánykolódik sziklaágyán, lerúgva kék paplanát és ide-oda dobálva fehércsipkés vánkosait, mint egy nyugtalan lángelme, akinek negyvenfokos láza van.

*

Csodálatos emberek ezek a németek. Mindent beosztanak. Itt, ahol nyaralok, nem győzöm bámulni őket. Amíg nem kel föl a nap, teniszeznek, aztán úsznak, eveznek, kirándulnak. Még tétlenségüket, féktelenségüket is órarend szabályozza. Hetenként egyszer “levélíró-napjuk” van. Ekkor a család – az apa, az anya, a fiú és a leány – a társalgóban találkozik. Nagy ív papirosokra leveleket szerkesztenek hozzátartozóiknak. Mindegyikük csak a maga előre megszabott területén mozoghat, hogy ismétlésekbe ne bocsátkozzanak. Az apa az utazás rendjéről és céljáról számol be, az anya az élelmezésről és a gazdasági kiadásokról, a fiú a természeti szépségekről, a leány a társadalmi életről. Később felolvassák egymásnak elküldendő levelüket, mely több oldalra rúg s fölér holmi magvas útirajzzal vagy értekezéssel. Múltkor tulajdon fülemmel hallottam, amint az apa, szerepéről megfeledkezve, véletlenül szóba hozott egy “fönséges és festői naplementét” is. Erre a fiú teljes tisztelettel, de határozottan félbeszakította, figyelmeztetve, hogy a “természeti szépségek” az ő ügykörébe tartoznak. Az apa szemrebbenés nélkül törölte levelének ezt a “színes” részletét. Rend van náluk, az tagadhatatlan.

*

Buzgón napozom. Heverek a tengerparton, lehunyom a szemem, hagyom, hogy a nap reámteregesse forró kendőit, s ismeretlen erőket raktározzon belém. Ki tudja, mikor veszem majd hasznukat. Egyszerre eszembe jut, hogy vannak haldoklók, akik, végzetes nyavalyájuktól a biztos pusztulásra ítélve, sehogyse bírnak kiszenvedni, az orvosok már-már vállukat vonva, értetlenül szemlélik tusájukat, sőt, a rokonok és jóbarátok is összesúgnak az előszobában. Vajon nem az ilyen makacs és szívós testedzés érezteti-e ekkor a hatását, s szenvedésüket – egy negyedórával vagy egy órával – nem az a fölösleges egészségtartalék hosszabbítja-e meg, melyet ily módon szereztek? Én ehhez a negyedórához vagy órához semmiképp se ragaszkodnék. Abba is hagyom a napozást. Fölkelek, tûnődve a pálmafa árnyékába vonulok s cigarettára gyújtok.

*

Victor Hugo, amikor még kisdiák volt, jegyezte a tanárja magyarázatát. A tanár észrevette, hogy tanítványa gyötrődve figyel. Később értette meg, miért. Ez a leendő költő, a szavak és hangok mûvésze, úgy írta le a tanár mondatait, hogy a füzet minden oldala egy tetszőleges, előre elhatározott betûvel kezdődjék, g-vel vagy v-vel vagy l-lel, de azért a szöveg semmiben se változzék. Ő már akkor “játszott”. A tartalom és forma kettéhasadt lelkében, s mindegyik külön, szinte független életet élt. Mindezt azért említem, mert megpecsételi azt, amit az irodalmi alkotásról hirdetek. A költő, a mûvész a nyelvben nem a “szabadságra” vágyik, csak a kontárok hisznek ilyesmit, hanem ellenkezőleg, megszorításra, korlátra, akadályra, mely még nagyobb erőfeszítésre, még bátrabb lendületre kényszeríti képzeletét, s ha nem állítja eléje szigorú követelményét a hármas egység, vagy a szonett a szótagszámával s a visszatérő rímeivel, akkor ő rakja magára ösztönösen a forma nyûgét, a rímek és betûk aranybilincsét, ő maga teremti meg, építi föl a dallamos börtönt, mely megóvja a szabadosságtól, a silány elkalandozástól és a pongyolaságtól. Kötés nélkül, úgy látszik, nincs se erkölcs, se mûvészet.

*

A költő imája:

- Istenem, add, hogy földi mivoltomban, esetleg sejtcsoportjaimmal, unalmas külsőségeimben, folyton ingadozó kilóimmal egészen megsemmisüljek, s egészen papírrá változzam. De ne legyek olyan papír, melyet egerek rágnak, hanem élő papír, mely, valahányszor kezébe veszi az olvasó, felpöndörüljön a tenyere és vére melegétől, új életre támadjon az ő életétől, mely titokzatos összefüggésben van az én már rég elmúlt s még mindig ható életemmel. Engedd tehát, hogy ahhoz az eleven papírhoz hasonlítsak, mellyel valaha gyermekkoromban játszottam.

1935. jún. 9.

Válogatta és szerkesztette: Cseke Gábor

Illusztráció: Pusztai Péter: A bohóc grafikus