2011. augusztus 26., péntek

Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (15): Dohog egy mozdony...


Fotó, mely versre ihletett

Szinte egyszerre érkezünk Bakterrel. Ő dél felől, én meg északról lépdelek az első vágány mentén. Alakját megismerni már messziről a jobbra-balra röpködő tökmaghéjról. Hiába mondja ő, hogy prosztata így meg úgy, ez egy kiköpött kényszeres cselekvés. Mint a rágózás... És hihetetlenül szemetelő. Persze, ez a fajta hulladék egy idő után lebomlik, mondják. Nem épp olyan, mint a nejlonzacskó, például...


Fekete foltos, sánta eb szökdécsel át közöttünk a vad növényzet bozótjában, ahol bizony, sok a bogáncs is, olvasom le az állat kopott bundájáról.


A rámpa közelében megtorpanunk. A raktárépülethez ragasztott irodahelyiségből fergeteges dobpergés, csettenés-csattanás és szaxofonvonítás tódul ki, jól összekeveredve, a csukott ajtón keresztül is, ami feltűnő egy amúgy néptelen, délelőtti állomás házatáján, tíz és tizenegy között... A rámpán, mint a fecskék, néhány srác és egy-két nőnemű lény gubbaszt sorban, két és fél literes barna söröspalackot adnak körbe egymásnak, jókat húznak belőle és elégedetten ringatják magukat a harsogó muzsika ütemére.


Akármi legyen is váratlan ottlétükre a magyarázat, a találkahelyünknek egszerűen annyi, s most kereshetünk magunknak újabb menedéket. De hol? Ez egy kérdés... Maradnának a gomba módra szaporodó falatozók, lássuk csak: a Landoló, a Gyorskaja, a Fast Food, az Ufo, a Fornetti, a Sarki Csárda, a Bádoghordó... Azt hiszem, mindeniket felsoroltam. (Ha nem, hát elnézést, ez itt nem a reklám helye.) 


...Mind közül talán az Ufo lenne a legmegfelelőbb, részemről legalábbis. Két gesztenyefa veszi közre a gerendából ácsolt házikót. Odabent szűk kis boxokra osztották a homályos helyiséget, mindenik boxban egy-egy asztal, körülötte keskeny lócák, a falak vesszőből font könnyű, összeilleszthető elemek, amelyeket kívül-belül vadszőlővel futtattak be s a lokálban kizárólag napelemes környezetbarát kerti lámpák világítanak, mint holmi szentjánosbogarak. (Igaz, életemben nem láttam még efféle teremtményt, de szeretném hinni, hogy hasonlatom nem sántít túlságosan.) Úgy gondolom, eszményi hely ez a meghitt beszélgetéshez, vitához, ez a következőkben úgyis elválik.


Bakter Bálint is megállapítja, vagyis egy húron pendülünk:


- Kibabrált velünk ez az ifjúság – mutat a sörözgető, zenehallgató, láblógató társaság felé -, jobb lesz, ha elhúzunk...


Mondom neki az Ufót, rábólint.


- Én is azt ajánlottam volna...


Ez eddig megvolna... Hogy az Ufóhoz érjünk, el kell vonulnunk az állomás épülete előtt. Három vadgesztenyefa strázsál az épület és az első vágány között, helyenként már hangosan koppanva potyog róluk az őzbarna termés.


Az Ufóban megrekedt füst és tisztítószer átható szaga keveredik – nemrég mosták fel a seszínű linóleumot. Az egyik boxban a vasúti rendőrség két egyenruhása kávézgat, mi kissé távolabb keresünk helyet. Ami biztos, biztos. Kint, a kettes vágányon le-fel jár egy dízelmozdony, sértő, éles füttyét agresszíven és szerintem merő szórakozásból repeszti a levegőbe. (Igazából még valahogy nem sikerült utánanéznem, milyen kommunikációs szerepet tölt be a modonyfütty a vasutas társadalomban és milyen szabályok között nyilvánulhat meg egy-egy mozdony hangoskodása...)


A tulaj – alacsony, kerek fejű, kopasz emberke, egymaga szolgál ki, odaáll mellénk. Nem túl udvarias, de nem is teljesen közömbös. Mondhatni, amolyan se-se... Jöhet két sör? Jöhet. Már hozza is. Éppen jó. 5 centis habbal. 


A továbbiakban, úgy gondolom, csak beszélgetésünk tömör jegyzőkönyvét jegyzem. Minden más körítés fölösleges. Én indítok:


- Amit mi itt ketten beszélünk, az gondolom, köztünk marad.
- Én aztán biztosan nem fogom megírni!
- Nem arra gondoltam...
- Nézd, nekem ez itt egy föladat, amit el kell végeznem. Szerintem érezd magad megtisztelve, hogy...
- Egyelőre zaklatott vagyok, értsd meg... Az egész múltam felkavarodott, és a két napi töprengés semmivel nem vitt előbbre. A köszönettel ezért még várnék.
- Ahogy gondolod. Nekem ez így elég magas, én azt szeretném, ha nem bonyolítanánk túl a dolgokat. Szúrjuk ki az egyik verset, mindegy, melyiket, s most csak arról beszéljünk. Biztosan eljutunk valahová...
- Éppen ez az, nem tudom eldönteni, mivel kezdjem. Mintha valamennyi vasúti versem, nevezzük őket így, egyszerűen, szóval mintha ugyanolyan fontos lenne. Ezért bíznám rád...
- Jó, megértettem... Nézd azt a mozdonyt, már ötödszörre seper el itt, az Ufó előtt... És akkor itt van egy vers is, úgy kezdődik, hogy „tolat egy mozdony”... Valahol a paksaméta közepén van, akár fel is olvashatod...


(Felolvasom...)


A töltés oldalán


tolat egy mozdony - mormolom
de jó lenne egy mozdonyon
játszani szénnel gőzzel tűzzel
egy lapáttal
puhuló kezemnek valami mással
ne sikló gyönge szót teremtsen
papíron
s mindezt elfelejtsem


mély kútba hull a hűvös ég
mohos kövek rabja talán
dohog egy mozdony éjszaka
megyek a töltés oldalán


- Elmondanád, hogy ezt miért vetetted papírra? - kérdi Bakter. - Tényleg létezett az a mozdony, amire hivatkozol?
- Az a mozdony ma is létezik valahol.
- Tehát konkrét mozdonyról van szó? Sorozatszámmal? Gyártási azonosítóval?
- Azt éppen nem mondanám... Igazából egy kép, jobban mondva egy fotó indította el bennem a gondolatot, amire a vers épült s gerjesztette a hangulatot.
- Azt mondod, nem egy vasúti töltés mellett sétálva jött az ihlet?
- Sokat és sokszor haladtam el töltés mellett, s láttam elégszer valóságos mozdonyt is, de ez a vers most közvetlenül kimondottan egy képhez kötődik. Mintha valaki azzal a fotóval meg is írta volna - egyfajta láthatatlan tintáz használva - a verset, ami aztán bennem olvashatóvá változott.
- Megvan még az a kép?
- Naná, hogy meg! Úgy őrzöm, mintha maga volna a kézirat. Érdekes, a kézírásos fogalmazvány már rég elkallódott valahol, egyáltalán kevés kéziratot őriztem meg, de erre a képre aztán vigyáztam. Egy keletnémet fotós lapban leltem rá: kivágtam, digitálisan is rögzítettem.
- Ez itt a képen, úgy látom, egy hagyományos gőzmozdony, ugye? A versbeli mozdony úgyszintén az, erre utal a 3-4. sor. Ráadásul azt hallom ki belőle, hogy aki e sorokat leírta, szörnyen vágyódik a régi típusú mozdony után. Te ültél egyáltalán gőzmozdonyon?
- Soha! Gyerekkorom óta nagyon szerettem volna, de valami mindig visszatartott attól, hogy egyáltalán felkérezkedjek, ha csak 5 perc erejéig is.
- Ezt nem értem... Én például, ha nagyon vágyom valamire, addig-addig, hogy végül csak megpróbálkozom. Lesz ami lesz, mit bánom én, de belevágok. Te meg...
- Tudom, ez ökörség részemről, de mit tehetnénk? Ez vagyok én. Minél nagyobb a vágyakozás bennem valami után, annál nagyobb a félsz is, a gátlás, hogy esetleg felsülök vagy kikosaraznak. Nosztalgiázok, szenvelgek ahelyett, hogy valamit tennék. És a cselekvés helyett inkább felépítem gondolatban azt, amit szerettem volna megtapasztalni, érzékelni.
- És úgy adod el, mintha színtiszta valóság lenne, pedig ez valójában fantáziálás! Megáll az ész: az életed olyan szerencsésen alakul, hogy sűrűn van alkalmad megfordulni vasúti környezetben, újságot írsz, riportozni jársz, mindenhová bejuthatnál, de amit alaposan megismerhetnél belőle, azt te nem tapasztalat, hanem képzelet – képek, olvasmányok, filmek stb. - útján mélyítetted el? Mondd, a nőkhöz is így közeledsz?
- Bizonyos mértékig - igen... De nem ilyen egyszerű az egész. Mert végül én is ültem azért mozdonyon, nem is egyszer, éppen csak nem gőzmozdonyon. Mire összeszedtem magam és úrrá lettem magamon, addigra már jócskán elment a gőzgépek divatja, a dízel és a villanymozdony léptek a helyükbe... Különben  ha tudni akarod, azóta gőzmozdonyon is ültem. Igaz, már csak egy kibelezett makett, relikvia volt, de legalább nem kellett senkitől engedélyt kérnem ahhoz, hogy szabadon fellépjek a fűtőtérbe és kedvemre szemügyre vegyem azt, amit évtizedeken át gyáván elszalasztottam. E kései kárpótlás nem csak azért volt kihűlt élmény, mert odakint éppen mínusz 15 fok volt azon a februári reggelen, hanem mert az ablak és ajtó nélküli, kiszidolozott-kilakkozott masinának csak a maradék csontváza ácsorgott élettelenül a segesvári állomás közelében. Mintha egy távoli ismerős helyett egy közömbös sírt látogattam volna meg...


(Itt megszakítom beszélgetésünk jegyzőkönyvét, legközelebb majd folytatom...)

3 megjegyzés:

tg írta...

Hát hogy lehet? Én 52-ben születettem, láttam is gõzmodonyt, utaztam is vele. Érzem a szagát, szemeben a pernye, ami a kanyarban...
Gergely

tg írta...

Nem "stég"-nek hívták Bakter városában abban az idõben a "töltés"-t?

világosító / cseke gábor írta...

Kedves Tamás,

az, hogy láttam gőzmozdonyt s utaztam olyan szerelvényen, amit gőzös húzott, az egy. Eleinte viszont nem volt módomban felkapaszkodni egy mozdonyra. Vasutas ismerősöm nem volt, aki megkönnyithette volna a dolgom, amúgy idegenül odaállni restelltem, aztán mire megjött a bátorságom, hogy újságiróként ilyen igényeim legyenek, már dizelek jártak. Ez voltam én, Tamás. Ha hiszed, ha nem... A stéggel kapcsolatban, lehet, hogy úgy nevezték Kolozsváron is a töltést, de én nagyapámtól tanultam meg a vasúti elnevezéseket, s ő nem használta ezt a szót. Mint ahogy a traktor szót sem volt hajlandó a szájára venni. Nem szerette a neologizmusokat...