Múltidéző: Amikor Trianon beintett (99)

A Kamikaze (Isteni szél) érkezése

Tehetségvesztés - visszamenőleg
1937 június


Egy folyóirat körkérdést intéz hozzám: nyilatkozzak Thomas Mann egy kijelentéséről mely (a körkérdéshez mellékelt fordítás szerint) így hangzik: "Meggyőződésem, hogy az a költő, aki ma emberies állásfoglalás dolgában az embernek a politikában felvetett létkérdésére megtagadja a választ s a szellemet az érdeknek elárulja, a szellem terén is elveszett ember.
El fog senyvedni és pedig nemcsak azért, mert költői mivoltát és tehetségét veszíti el és soha többé semmi valamirevaló alkotás nem telik ki tőle, - hanem még hajdani műve is, melyet bűnének elkövetése előtt teremtett s mely valaha jó volt, megszünik jó lenni, hogy szemünk láttára váljék porrá. Példák lebegnek szemem előtt." Ez hát a kijelentés, amelyre nézve az említett folyóirat helyesnek látta "irodalmi és művészeti életünk több kíválóságának véleményét kikérdezni.”
Hadd feleljek itt, a magam helyén a Nyugatban. A kérdés csöppetsem elméleti és akadémikus. Van benne valami támadó, felelősségrevonó, hogy ne mondjam, terrorisztikus. Lássuk, költő, mit fogsz most mondani, most végre sarokba vagy szorítva! Ha nem vallod magad azonnal és fenntartás nélkül pártunk tagjának és világnézetünk harcosának, nem is vagy többé költő, sőt nem is voltál soha! Nem kisebb ember mint Thomas Mann, olvassa fejedre az ítéletet! S ha nem felelsz, vagy ellenvéleményed van: hallgatásod vagy ellenmondásod egyformán megbélyegez.
Úgy érzem, a dilemmának ilyetén fölvetése, mint harcmód, épen nem lovagias, s még kevésbbé liberális. Dehát nem élünk a szabadelvűség korában. A liberálizmus ma már többnyire csak pártállás, nem pedig szellemi attitüd mely tiszteli az emberi vélemény jogait és szabadságát. Igazi liberális szellem sohasem tenné azt, hogy az ellenfél jóhiszeműségét eleve meggyanusítsa vagy őszinteségét kényelmetlenné tegye.
Azért mondtam el ezt mert az illető folyóirat mely a szóbanforgó kérdést fölvetette, liberálisnak vallja magát. Kritikám a folyóiratnak szól - és nem Thomas Mannak. A nagy német író csak a saját érzésének adott hangot, csak véleményét fejezte ki. Szavaiból lesujtó itélet szól: de senkitsem akart terrorizálni. Érzése élményeiből fakadt, itélete mélyen önmagából, erkölcsi indulatából, írói lelkiismeretéből. Kijelentése mindenesetre különös kérdéseket kavar föl, s legalább így kiszakítva kissé meghökkenti logikánkat.
Hogyan válhatik rosszá egy mű ami egyszer jó volt, akármit is vétkezik később alkotója? S kivált, ha ez a vétség csak annyi hogy - hallgat... A halott műve nem "szűnik meg jó lenni" azért mert a szerzője ma hallgat. X. Y. műve azonban "szemünk előtt válik porrá." De ha X. Y. véletlenül tegnapelőtt belehalt volna influenzájába, akkor ugyanez a mű ma is teljes fényében ragyogna? Mindez tökéletes képtelenség, ha nem Thomas Mann mondja, s nem a mai német helyzet apokaliptikus hangulatában mondja.
És mégis - hogy végülis ne térjek ki a fogós kérdés elől s őszintén tárjam föl véleményemet - Thomas Mann gondolatával lényegben nagyon egyetértek. "A költő, aki a szellemet az érdeknek elárulja, a szellem terén is elveszett ember." "El fog senyvedni és soha többé semmi valamirevaló alkotás sem tellik ki tőle." Hozzáteszem hogy eddig sem tellhetett ki. Hajdani művéről nem azt mondanám hogy "megszűnik jó lenni", hanem azt hogy sohasem lehetett igazán jó. Mert aki igazán jó alkotásra képes (azon a legmagasabb nivón amelyre most gondolok), az nem olyan fából van faragva hogy "a szellemet az érdeknek" valaha is el tudná árulni.

Babits

A szeszrobot
1937 június


....és pontosan kiméri mindönkinek a maga bor- vagy pálinkaporcióját. „Ennyit kapsz, egy cseppel sem többet” - és Bacchus híve hasztalan könyörög, rimánkodik, a könyörtelen masina szíve nem indul meg, nem tölti újra tele a már kimerült butykost.
Bizony, rossz világ jár majd a boromisszákra, ha ez a gép nálunk is elterjed. Egyelőre csak Svédországban vezették be ahol részben még ma is szesztilalom van, mint volt néhány esztendővel ezelőtt Amerikában. Nem tilos ugyan teljesen a szeszesital árusítása, de a hatóságok erősen korlátozzák kereskedelmét.
Svédországban szó sem lehet arról, hogy valaki a vendéglőben, vagy a kocsmában rogyásig rendelhesse magának a bort, sört, pálinkát. Pontosan előírják, hogy az éttermekben mennyi szeszesitalt szabad árusítani és a vendégek csak apró pohárkányit kaphatnak belőle - ezt is csak bizonyos napszakokban és akkor, ha mindjárt meleg ételt is rendelnek hozzá. Még háztartások alkoholfogyasztását is szigorúan megszabják. Havonta négy liter szeszesitalnál többet egyetlen svéd polgárcsalád sem kaphat.
A törvény persze csak jót akar ezzel, hiszen kétségtelen, hogy a mértéktelenül élvezett szesz tönkreteszi az emberi szervezetet. De mint mindenütt a világon, Svédországban is akadnak, akik minden eszközzel ki akarják játszani a törvény rendelkezéseit. Virágzik a szeszcsempészet, mint a prohibició idején az Északamerikai Egyesült Államokban. Aztán Svédország minden egyes vendéglőjébe és kiskocsmájába sem lehet rendőrt beállítani, hogy vigyázzon a polgárok mértékletességére és hogy a csapos pontosan betartja az előírt mennyiséget, mikor vendégeit kiszolgálja.
No már most, itt lép a porondra a „szeszrobot”. A „robot” szóra persze mindjárt valami fantasztikus gépember-félére gondolunk, aminőt az utóbbi időkben többfélét is készítettek. Valóban csodálatos szerkezetű villany-automaták ezek, beszélnek, énekelnek, válaszolnak különféle kérdésekre. Végtagjaikat mozgatják ijesztő, gólem-szerű mozdulatokkal, sőt kisebb házimunkákat is elvégeznek.
Nagyobb hatás kedvéért szokták emberalakú külsőbe rejteni a bonyolult villamos gépezetet s valóban néha megdöbbentő benyomást kelt az ilyen vas-ember. Néhány esztendővel ezelőtt - így szól a fáma - végzetes bajt is okozott egy gépember az egyik amerikai kiállításon. Rádióhullámokkal irányították és pompásan végzett, rádió-parancsra, különféle mutatványokat, a látogatóközönség nagy álmélkodására. Hanem egyszer csak elkezdett - vadulni. 
A kezelő mérnök már kikapcsolta az irányító-rádiókészüléket, de a robotember csak nem akart megállni. Mótorai szakadatlanul jártak és a vasszörnyeteg egyszerre csak nekilendült bele egyenest az előtte csoportosult tömegbe. Rémületes kavarodás, fejveszett pánik támadt, míg nagynehezen megfékezték a fellázadt szörnyeteget.
A robot-gépembereknek tehát nem éppen jó a hírük. No, de az itt szóbanforgó „szesz-robot” nem is ilyenfajta félelmes gépezet. Nincsenek bonyolult villamos alkotórészei, mótorjai; még emberalakú burkolatba sincsen bujtatva. Lényegileg egyszerű, de ötletes szerkezetű palacktöltőgép, mely a vendéglői borospalackok megtöltésére szolgál. Hanem azt aztán matematikai pontossággal csinálja.
Felül, egy nagyobb üvegből beleöntenek - mondjuk egy liter bort, vagy sört, esetleg pálinkát, vagy likőrt. A gép alsó részéből kifolyó-csövek nyúlnak ki, mint a polipkarok, mindegyik cső egy-egy palack nyakába szolgál. Rendszerint húsz palackot töltenek egyszerre s akkor persze húsz palack kerül ugyanennyi töltő-cső alá. Egy kis nyomás a fogantyún: és a gép pontosan húsz részre osztja a belé töltött liter szeszt és cseppnyi pontossággal tölti bele a húsz üvegbe.
Egyetlen cseppecskével sem jut az egyikbe több, mint a másikba; az italosfiú már veheti is mind a húsz üveget és szétoszthatja a vendéglői asztalokon. Ezzel aztán be kell érnie a vendégnek; többet nem kap. És egyik se részesülhet előnyben a másikkal szemben. A lelkiismeretes palacktöltőgép olyan hajszálpontossággal méri a szeszt, mint a patikus az orvosságot.
Érdekes és hasznos találmány, az kétségtelen, de hogy valóban hathatós eszköz-e a szeszfogyasztás korlátozására, ez aztán más kérdés. Mert hiszen ezer mód kínálkozik itt is, ha valaki többet akar inni a szigorúan kiszabott adagnál. Csak egyetlen mód segítene ezen. Az igazi szeszrobot. Egy tökéletes gépember, „akinek” hivatalból ott kellene tartózkodnia minden kocsmában.
És árgus-szemekkel ellenőrizné, ki mennyit iszik. S aztán, ha úgy találná, hogy valamelyik vendég többet készül dönteni a garatra, mint amennyit tanácsos, stentori hangon figyelmeztetné a delikvenst bűnére. Ha pedig az sem segítene, karhatalommal elzárná a csapot. Vagy elvenné a poharat vendégtől.
El lehet képzelni persze, ha nem menne mindig simán a dolog. Akadna sűrűvérű, bátor legény, aki nem ijedne a gépszörnyetegtől és nem hagyná magát csak úgy megregulázni tőle. Talán még ölre is menne vele. Hanem az ilyen fantasztikus kocsmai verekedésnek alighanem egy-kettőre végeszakadna. Hiszen nincs az a kötélizmú legény, aki szembe tudna szállani egy többmázsás acélgépezet villanyerejével, ha az megindul egyszer.
Ugy dobálná ki az a villanygólem az embereket a söntésből, mint a legyet. Az ütéseket fel sem venné, hiszen vasból van. De akit ő találna el acélöklével, vagy villanyszikrájával, az ugyancsak megérezné….

Ernyei Frigyes

Az „Isteni szél” Tokióból Londonba viharzott
1937 június


Ki ne emlékeznék arra a legendás szőke fiatalemberre, ki kissé fáradtan kászálódott ki a repülőgépéből és hóna alatt egy szalmakalapot szorongatott. Körülötte a párizsiak tízezrei tomboltak, ünnepelték a hőst, a föld legbravurosabb repülőjét, aki egyedül vágott az oceán fölé és Amerikából Európába repült. A neve azóta fogalom lett: Lindbergh!
Tíz esztendő telt el azóta s aligha hitte valaki is, hogy ezt a bravurt megismételhetik. Nem hitte senki, most azonban már tudja: az „Isteni szél” nevű japán repülőgéppel a felkelő nap országának két merész és fiatal pilótája Tokióból Londonba repült. Megcsinálták már ezt mások is, mint ahogy Lindberghet is megelőzték az óceánrepülésben, de senki sem csinálta meg náluk gyorsabban: bámulatos rekordot teremtettek. 
18 ezer kilómétert és két világrészt hagytak maguk mögött 94 óra alatt. A kilencvennégy órából közel ötvenet töltöttek a levegőben és átlagban 400 kilométert tettek meg óránként. A csodával határos teljesítmény ez ilyen hosszú útvonalon s nem túlzás az a dicshimnusz és elismerés, amivel a fiatal japánokat az angol szakértők és az egész sajtó fogadta. Korszakalkotó cselekedet! - mondják egyhangúan. 
Elhisszük. Hiszen bebizonyították, hogy Londonból az irdatlan messzeségben lévő Tokió ott, a világ másik felén mindössze két napnyira van. Csak megfelelő gép kell és akkor leszállás nélkül tehetik meg két nap alatt azt az utat, amire más közlekedési eszközökkel hetekre van szükség.
Ma Lindbergh mellett nincs népszerűbb és nagyrabecsültebb pilótája a világnak, mint a fiatal Jinuma, aki mellett ott ült a rádiótisztje, Csukagoshi. Nemcsak törekvő nemzetük hősei ők, hanem előharcosai a világ kultúrájának is. Tettük modern hősköltemény, amit Kelet misztikuma övez. Elindulásuk órájától kezdve Tokió lakossága, ha csak tehette, a templomokba ment és imádkozott, hogy fiai szerencsésen érkezzenek a brit birodalom fővárosába.
Három napig könyörögtek istenükhöz a japánok és teljesült a vágyuk. Leírhatatlan az öröm azóta Japánban. Nemcsak az egyedülálló rekordnak örülnek, hanem annak is, hogy a gép, amely az óriási munkát hibátlanul elvégezte, az utolsó szögig japán alkotás. Templom és technika, ez ma Japán. Mintha megfogadták volna a kereszténység nagy tanítását: Imádkozzál és dolgozzál. Tokió és a hős Jinuma bebizonyította, hogy jól imádkoztak és jól dolgoztak.




Sürgősen az egri rendőrségre idézték vasárnap vitéz Málnási Ödön történelem professzort és Molnár László ügyvédet, Szálasi barátait
1937 június


Eger, június 6.
Vasárnap délelőtt óriási feltűnést keltett Egerben az, hogy két sokat szereplő egri úriembert sürgősen a rendőrfőkapitányságra idéztek, mert azzal a gyanúsították őket, hogy a Szálasi-féle szélsőséges szervezkedés egri irányítói.
Az egyik vitéz Málnási Ödön dr. az érseki tanítóképző tanára, ismert történettudós, akinek A magyar nemzet őszinte története című munkája éppen az elmúlt napokban jelent meg Budapesten. 
Málnási sajátságosan merész felfogású könyvének végén lelkes hangon állapítja meg, hogy Magyarországot csak katonai diktatúra mentheti meg...
A tudós professzornak, aki már könyvtárnyi derék művet adott ki, új őszinte magyar történelme, szakemberek véleménye szerint históriai dzseszbend benyomását kelti. A másik úr, akihez kora reggel kopogtatott be sürgős idézéssel a rendőr, Molnár László ismert egri ügyvéd. Kaáli Nagy Marcell főtanácsos hallgatta ki késő déli órákig. S azt kérdezte úgy Molnártól, mint Málnásitól, hogy milyen összeköttetésben vannak Szálasival és azonosítják- e magukat ennek a szélsőséges politikai programjával. Mind a ketten azt a választ adták, hogy jó barátai a nyugalmazott vezérkari őrnagynak, vele személyes kapcsolatban is vannak, de politikai megbízatásuk nincsen és ha Szálasi nézetét, programját helyeslik is, semmiféle szervező munkát Egerben nem végeznek. 
A kihallgatás után Málnási azonnal a vasútra sietett és Budapestre utazott, hogy a váratlan vasárnapi kihallgatásról jelentést tegyen Szálasi Ferencnek.
Molnár Lászlóval beszélt újságunk tudósítója, akinek az ügyvéd a következőket mondta:
- A kihallgatás udvarias kérdezőskördés formájában történt, de azért pontos jegyzőkönyv készült róla. A rendőrfőtanácsosnak őszintén megmondtuk mindketten, hogy Szálasi politikai felfogását valljuk, vele baráti érintkezést tartunk fenn, de nem szervezkedünk. Ha szervezkednénk, arról is vallomást tettünk volna! Annyit sikerült észrevennem, hogy a főtanácsos előtt egy névsor hevert. Annak a 151 egri polgárnak a neve, akik szintén a mi baráti körünkhöz tartoznak és akiket valószínűleg szintén be fognak idézni a kapitányságra. 
Egerben mindenkinek az a meggyőződése, hogy az udvarias rendőrségi kihallgatással még nem intéződött el sem az ügyvéd, sem pedig az érseki tanítóképző sokat szereplő tanárának Szálasi esete.




Vasárnapi divatinspekció a pesti strandokon
1937 június


Vasárnap reggel, kilenc óra. A nap süt, igazi strandidőre ébredünk. Elhatározzuk, hogy végiginspekciózzuk a pesti strandokat és őszintén megírjuk, kik öltöznek divatosan, ízlésesen és kik - nem. De elhatároztuk azt is, hogy részletesen beszámolunk a legújabb strandruhakreációkról: shortokról, kabátokról, fejkendőkről, strandcipőkről és a fürdőruhadivat egyéb változatosabbnál változatosabb aprólékosságairól...
A Hullámfürdőben kezdtük az inspekciót. Tízperces tanulmányút után megállapítjuk, hogy fürdőtrikóban leginkább a sötét színek divatosak. Míg a múlt évben a két részből álló női fürdőruha volt a divat, addig az idén csak egy darabból áll a fürdőtrikó. A külön melltartótrikós, külön-nadrágos fürdőruha már a múlté. A legnagyobb feltűnést az úgynevezett latext fürdőruhák keltik. Ezek elasztikus gumianyagból készülnek, selyemmel vannak átszőve. 
A gellértbeli gumiselyem fürdőtrikók közül Mrs. Wittome, egy Budapesten tartózkodó.angol lady meggypiros pikkelyszerű trikója győzött. Nagyon szép Erdélyi Mici sötétkék színű gumiselyem trikója is.


Sok az imprimé fürdőtrikó!
A legszebb talán a fekete alapú, színes csillagmintákkal ellátott imprimé: Ferenczy Márta kisasszony viselte. 
Érdekes volt egy lilaszínű imprimé trikó, piros és fekete nyomtatott mintákkal. Viselője a vasárnapi strand szépe volt, minden férfi megfordult utána. (Meg akartuk írni a hölgy nevét, de egy szigorú úr, az impirmés hölgy papája, megtiltotta lányának, hogy nevét megmondja.) 
A hullámfürdő legjobb alakú hölgyvendégének viszont nem volt kint a papája és így megtudhattuk, hogy Horváth Ernőnének hívják és minden divattal dacolva, mindig sötétkék trikót visel! 
Perczel Zita tűnik még fel rózsaszínű trikójával. Két hölgy sottis fürdőtrikót viselt...


Átmentünk az új Palatinusba
Sokkal többen vannak, mint a Gellértben! Itt is kevés a kétrészes, melltartós fürdőtrikó. Zilahy Irén tűnik fel a medence mentén, sötétkék trikó van rajta, a legújabb divat szerint: egy darabból. Kék matrózsapka a fején, amelyről fehérpettyes, kékszínű bojt csüng le, lábán kék szandál. 
Sok a társaságbeli asszony is a Palatinuson. Nagy sikere van egy piros, keresztcsíkos trikónak, amelyen a hölgy fehér vászonshortot visel, kétoldalt piros, cigaretta és púderzsebekkel!
Svájci nagysarkú facipő van őnagysága lábán, aki szívesen árulja el a nevét: Varga Dezsőnének hívják. 
Szombathelyi Blanka is itt van, fekete trikóban, kitűnően áll rajta. Félóra múlva kosztümöt vált: átöltözik shortba és fehér ingblúzva … 
Fiatal lány jön velünk szembe. Kibontott hosszú haja egészen a válláig ér. Mindenki megbámulja. Trikója 1937-es, haja 1870-es divatú.




Gróf Bethlen újból nyilatkozik a magyar-román kibékülésről
1937 július


Kolozsvár, július 11.
Amióta gróf Bethlen István karácsonyi és húsvéti cikkei a magyar-román modus vivendi körvonalait megrajzolták és néhány bukaresti politikus válasza elhangzott, mindenki várja a folytatást, de nem történt semmi. A romániai magyar párt hivatalos lapja, a „Keleti Ujság”, vasárnap újból napirendre tűzi a magyar-román közeledés ügyét. A cikk írója, Kalotay Gábor mindenekelőtt feleleveníti római találkozását Bethlen István gróffal, aki akkor Magyarország miniszterelnöke volt és az olasz-magyar barátsági szerződés megkötése végett járt az olasz fővárosban. „Elsősorban Romániával akarunk barátságot kötni!” - ezek voltak a miniszterelnök szavai.
Jóval később - 1932-ben - gróf Bethlen István Temesváron járt, ugyanakkor, amidőn Károly román király átutazott a városon. A világlapok sokat írtak a király és a nagy magyar államférfi találkozásáról s az a beszélgetés, amelyet Bethlen István akkor folytatott a „Keleti Ujság” munkatársával, ujabb bizonyság volt amellett, hogy Magyarország volt miniszterelnöke ismét napirendre fogja hozni adandó alkalommal a román-magyar közeledés problémáját. Ez meg is történt a karácsonyi és a húsvéti cikkekben, amelyeknek mély hatását az erdélyi magyarságra és a román politika számottevő tényezőire elvitatni nem lehet.
- „Bethlen és a jelenlegi magyar kormány - írja a Keleti Ujság vasárnapi cikke - annyi rokonszenvet mutattak egymással szemben az elmult hónapok politikai viharaiban, hogy a volt magyar miniszterelnöknek az erdélyi kérdésben vallott álláspontját olyannak lehet tekintetni, amely mögött a magyar közvélemény sorakozik. Láttuk most világosan, mit akar Magyarország, hogyan gondolkozik az erdélyi problémáról és milyen szándékokat táplál Romániával szemben?
Gróf Bethlen Istvánhoz fordultunk válaszért, megkérdeztük, mi ma a véleménye a Magyarország és Románia között létesítendő modus vivendiről, tehetők-e ebben az irányban további lépéteket?”
- Ebben a kérdésben a kezdeményező lépéseket már megtettem - felelte Bethlen István gróf. - Két ízben is nyilatkoztam és a magyar részről való jószándékot és hajlandóságot biztosítottam. Miután azonban olyan választ nem kaptam, amely az akció folytatását ezidőszerint számomra lehetővé tenné, ennélfogva nincs módomban az Ön kérdése alapján további fejtegetésekbe bocsátkozva esetleges új helyzetet teremteni.
A Keleti Ujság azzal folytatja cikkét, hogy Bethlennek ez a harmadik és rövid nyilatkozata bizonyos vonatkozásban kiegészíti az előbbi kettőt.
- "Ebből a nyilatkozatából ugyanis világosan kiolvashatjuk, - írja a lap - hogy amikor Bethlen a magyar részről való hajlandóság biztosításáról beszélt, akkor maga mögött kellett tudnia az egész magyar nemzetet.”





Három politikus az erdélyi magyarságról és a dunai népek együttműködéséről
1937 július


Kolozsvár, július 18.
A „Keleti Ujság” vasárnapi száma folytatja azt az ankétot, amelyet gróf Bethlen Istvánnak - lapunkban is megjelent - nyilatkozata vezetett be a Magyarország - Románia közötti megegyezés feltételeiről. Az erdélyi magyar párt hivatalos lapja három budapesti politikust szólaltat meg, egy kormánypártit is két ellenzékit.
Kenéz Béla azzal kezdi nyilatkozatát, hogy gróf Bethlen István akcióját minden tekintetben helyesli, törekvéseit a román-magyar modus vivendi megteremtése érdekében példamutatónak és követésreméltónak tartja.
Annak azonban, hogy sok tekintetben egymásra utalt két ország hivatalos körei egymással egyenes érintkezésbe lépjenek és tárgyaljanak, csak akkor van értelme, ha Romániában is őszintén él a kívánság a vállalt szerződések és kötelességek betartása iránt. Olyan jogok védelméről van szó, - mondja Kenéz - amelyek a békeszerződés által biztosított jogoktól függetlenül is méltányos emberi jogok, másfelől olyan tét forog kockán, amely a két ország békéjét és fejlődését jelenti.
Rendkívül érdekes Friedrich István nyilatkozata:
- A közeledés híve vagyok, - hangoztatja Friedrich - Bethlen nézeteit sok tekinteben osztom, elvégre ő specialistája az erdélyi kérdésnek. Véleményem szerint először kultúrális téren kell közeledésnek létrejönnie, azután következhetne a gazdasági kapcsolatok kimélyítése és végül a sajtó terén mindkét oldalon a hangok mérséklése. Ha ezzel megvagyunk, akkor egész bizonyosan olyan légkör alakulna, amelyben nézetem szerint a továbbiakról is beszélhetnénk.
Azok, akik az összes politikai és lélektani nehézségeket egy csapásra szeretnék elintézni, sokat akarnak markolni és semmit sem fognak. Fontos, hogy semmiféle lekötöttségünk ne legyen bármelyik nagyhatalom irányában. A cél: békés modus vivendit kell teremteni Közép-Európában!
Bajcsy-Zsilinszky Endre, a kiváló publicista nyilatkozatát közli ezután a „Keleti Ujság”. Bajcsy-Zsilinszky Közép-Európa függő kérdésének rendezése szempontjából messzemenő politikai távlatú érdekközösséget lát Románia és Magyarország között, mert sem a magyarok, sem a románok nem szlávok és nem germánok, másfelől pedig a két nép geopolitikai elhelyezése oroszok és németek között természetes együttműködésre utalja őket.
- Szerintem - így folytatódik Bajcsy-Zsilinszky nyilatkozata - magyar részről nem tehetünk túlságos sokat, mert a kérdés fogantyúja sokkal inkább román kézben van. De magyar részről is kerülni kell minden szenvedélyességet a politikai vitákban, főleg a sajtóban és erősebben kellene hangsúlyozni azt a dunai gondolatot, amely geopolitikailag sorsközösségbe fűzi a dunai népeket.
A dunai gondolat erősebb hangsúlya nyugat felé is megnyugtatóan és kibékítően hatna. Annál többet tehetnének a cél érdekében román szomszédaink úgy is, mint állam, s úgy is, mint nemzet.
Mindenki egyetért Bethlen István gróffal abban, hogy a legtermészetesebb és legegyszerűbb megoldás az volna, ha Románia és Magyarország közvetlenül tudna egymással megegyezni az erdélyi magyar kisebbség ügyében.
A román-szovjetorosz szövetség gondolatának elejtése és az ennek nyomán bekövetkezett lengyel-román közeledés újabb komoly politikai alap lehetne a magyar-román közeledés számára.
Azzal azonban tisztában kelt lenniük a románoknak, hogy még egy modus vivendit is lehetetlen létrehozni a két ország között a romániai magyar kisebbségek ügyének megnyugtató rendezése nélkül.




Szégyenbélyeg
1937 július


Multheti vezércikkemnek az a mondata, amelyik megállapította, hogy a nyilasmozgalmakban olyan süllyedt egyéniségek is szerepelnek, akiknek homlokáról az elmult tizenhat esztendő sem mosta le a kommunizmus szégyenbélyegét, a nyilas, kampós, buzogányos berkekben élénk visszatetszést keltett. Iróasztalomról egész héten alig győztem leseperni a dikiccsel írt szenny-nyomtatványokat és helyesírási hibáktól hemzsegő leveleket, amelyekben a legkülönbözőbb magyarországi náci-formációk árasztottak el figyelmüknek legváltozatosabb jeleivel.
A nyilas Habakukok nagyobb fele azzal kecsegtet, hogy akasztófán fogom befejezni földi pályafutásomat, a kisebb fele már sokkal humánusabb és belenyugszik abba, hogy ágyban, párnák közt, de szörnyű kórságokban múlok el. E finom lélekre, és derűs kedélyre valló jókívánságokra az angol Wilkessel felelek: „Attól függ, tisztelt néptársak, hogy az Önök politikájával vagy ágyasával adom-e össze magamat!” Ezzel már végeztem is a polémia személyi részével, hogy mielőbb rátérhessek az ügy érdemére és lényegére.
Beszéljünk tehát a kommunizmus szégyenbélyegéről! A nyilasok „szemenszedett, gaz rágalomnak” minősítik, hogy soraikban olyanok is vezérkednek és vitézkednek, akik a kommunizmus alatt is vezérkedtek és vitézkedtek, továbbá az utóbbi időkig a Magyarországi Szociáldemokrata Párt balszárnyáról rúgták a gólokat a polgári társadalomba.
Eckhardt Tibor ismételten közölte a nyilvánossággal tanulságos megfigyelését, hogy valahányszor vidéki gyűlésein nyilas atyafi okvetetlenkedik, megkérdi hallgatóságát: „Kun Béla idején milyen színt játszott a rendbontó közbeszóló? Fehéret vagy pirosat? " Szűnni nem akaró, harsogó kacagás a válasz! A nagyszájú zöldinges megszégyenítve sompolyog el a gyűlésről, homlokán a kommün égő gályabélyegével...


Aki át mond, annak bét is kell mondani!
Szabadjon tehát Eckhardt Tibor vidéki tapasztalatait bizonyítékaimmal kiegészítenem. A magyar náci vezérek ugyan „egyetlenegy adat sajtó útján való közzétételére” szólítanak fel, de én gavallériából sebtében egész sor olyan fő- és alnácival szolgálok, akiknek tizenhat év előtt nem a Horst Wessel-dal volt az imádságuk, hanem az Internacionále és nem Hitler Adolf vezér és kancellár a világnézeti és politikai eszményképük, hanem a kolozsvári munkáspénztár sikasztás miatt kiebrudalt titkára, bizonyos Kun Béla. Ime, az enyveshát-sorozat!
A békéscsabai nyilasmozgalom tettekkel tényezője Pataky Lajos női szabó kisiparos, Pataky Vezér szerkeszti egyébként az „Ököl” című csiszolt irályáról és emelkedett szelleméről híres, nyilas-orgánumot. Aradról került Békéscsabára, ahol a kommün alatt tevékeny részt vett az akkori „mozgalomban". A mult évtized elején még hithű szociáldemokrata: ő szervezte meg a békéscsabai szabósegédeket.
Fegyverneken Sipos Lajos szűcs a nyilasvezér. A komműnben való szerepléséért hat hónapra ítélték.
Ózdon a nyilasok élén Vincze József uszított, lázított, garázdálkodott. Annodacumal (1919-ben) a vörösöknek is - főbizalmija volt; jelenleg kémkedés miatt rámért háromévi börtönbüntetését tölti.
Derecskén a nyilas szellem megszemélyesítője Rajzer János, aki a kommunizmus ideje alatt Püspökladányban szerzett érdemeiért hétévi fegyházat kapott. Csekélység. A másik nyilasvezető, Uri Sándor kovácsmester, annakidején újjászervezett szociáldemokrata volt. A harmadik, Mondák József cipészmester, 1910-ben mint serény vörösőr tett emlékezetes bizonyságot érzelmeiről.
A békési nyilasok egyik vezére, Békési Mihály dobozi szatócs, az 1918-19-es forradalmi időkben ugyancsak szerepet vitt. A másik vezér, Molnár Sándor néptárs, a szociáldemokrata pártszervezet elnöki székében ült.
A győri nyilasok közismert vezető-egyénisége Benkő István kőműves, aki az Építőmunkások Országos Szövetségének központi vezetőségi tagja volt, sőt az 1926-os országgyűlési képviselőválasztásokon a szociáldemokrata párt listáján pótképviselőségig vitte.
A gyulai nyilasok vezérkarának tagja Bugyul Antal szellemi szükségmunkás. Ez a derék Bugyul 1935 telén, szíve sugallatára hallgatva, be akart lépni a szociáldemokrata pártba, de nem vették fel, mert kiderült, hogy nemrég szabadult ki az egyik kórház elmeosztályáról.
A budakalászi nyilasok parancsnoka, Bengovszky Márton fémöntő, a képviselőválasztások alkalmából a szociáldemokraták bizalmiférfija volt a községházán.
A pécsi nyilas-szervezkedés idején a legféktelenebb horogkeresztes agitáció Bank József kőművessegéd nevéhez és működéséhez fűződik, akit a szociáldemokrata szakszervezetből 2800 pengő elsikkasztósa miatt dobtak ki.
Az eleki nyilasok Führerjével, Niedermayer Jánossal, 1919 nyarán a vöröshadseregben találkozhattak azok, akiket balsorsuk erre a frontra sodort.
Napestig folytathatnám. Árkusokat írhatnék tele hasonló multú nyilasagitátorok neveivel. Egyelőre elég ennyi, válaszul a nyilas-nyomtatványok hetvenkedésére, a polgári társadalom felvilágosítására és a kormányhatalom okolására. Ha kell: folytatása következik.

Irta Budapesten Lázár Miklós

Hol maradt a magyar ipar a párisi kiállitásról?
1937 július


Páris, julius hó
Az átlag-látogatónál, aki felületes impressziókat keres csak a párisi világkiállitás hetvenegynéhány pavillonjában és aki nem kutatja a tetszetős mondanivalók mögött a lényeget - mondom, ennél az átlagos látogatónál, aki milliós példányszámban fordul elő a világkiállitás roppant területén, a magyar pavillon határozott sikert aratott. Ha kicsit üresek is ezek a termek, ha nem is mondanak el sokat a magyar életről, legalább az, ami van, áttekinthető, tetszetős, mondhatnám: felszinesen elegáns.
A kiállitás kifejezett célja az, hogy bemutassa a müvészet és technika szerepét a modern életben. A magyar palotában a hangsuly a müvészeten van; ebből adunk eleget és jót. A technikai vivmányokkal nem nagyon fárasztjuk a nyájas vendéget; viszont ez a nyájas idegen, aki a technikától minden alkalmazott formájában nyomasztóan nagy tömeget kap a többi nemzetek csarnokaiban, szivesen pihen meg a magyar pavillon hüvös és finoman müvészi hatásu termeiben.
Kap egy pár megkapóan megkomponált Aba-Novák falfestményt, egy festett ablaküveg kompozíciót, amelyre büszke lehet alkotója. Árkay Erzsébet, a népmüvészet néhány szinpompás darabját és egy pár fotográfiában izelitőt Budapest ezer szinéről és romantikájáról. Monsieur Durand, Mister Jones és Herr Müller ezek után megelégedetten távoznak a magyar pavillonból, a kijáratnál benéznek a parasztszobába és hogy fenékig üritsék a magyar romantikát, az étteremben megisznak egy pohár tokajit, miközben a jelenlevő cigánybanda a legtüzesebb csárdásokat ropja.
Hanem az, aki egy nemzet reprezentativ kiállitásától valami lényeget is vár, aki ennek a nemzetnek az életét, technikai civilizációját szeretné megismerni, kicsit meghökkenve áll meg a magyar pavillon utolsó termében. A technikai civilizációból nem látott semmit, az alkalmazott technikának szinte nyoma sincs; az ipar tüntetőleg, nyomatékosan maradt távol ettől az egész kiállitástól.
Aki gazdasági fogalmakban gondolkodik, - és vajjon ki nem nézi a világot manapság többé-kevésbé a nemzetgazdász szemüvegén keresztül? - annak menthetetlenül és kikerülhetetlenül az az impressziója: ez az ország gazdaságilag meglehetősen primitiv életet él; ipara ugyszólván nincs; mezőgazdaságban a gépi munka majdnem ismeretlen; állattenyésztése sokkal nagyobb szerepet játszik az ország gazdasági strukturájában, mint ipara; gyümölcstermelése és borászata kitünő; a kihangsulyozott romantika mögött egy primitiv, szinte kizárólag őstermelő gazdasági élet huzódik meg, amely a maga termelési módszereivel messze elmarad akár Kanada, akár Dánia mögött.
A hangsuly tehát, amint látjuk, nem azon van, ami ott van a magyar pavillonban, hanem legelsősorban azon, ami nincs ott. Nincs ott a magyar ipar: titokzatos és érthetetlen okokból maradt távol mindaz, amit Magyarországon az ipar az utolsó huszonöt év alatt teremtett. Fenntartottak ugyan egy termet a magyar iparnak is, de ez a terem tisztán és kizárólag a Goldberger-gyárak terme. Nyoma sincs annak, hogy Magyarországon a textiliákon kivül egyéb iparágak is vannak; a turisztika termében meghuzódik ugyan szerényen a Ganz-Danubius egyik vasúti kocsijának miniatür változata: de ez az egész. Méltóztassék ehhez hozzávenni azt, hogy a párisi világkiállitás kifejezetten és határozottan a technika szerepét óhajtja bemutatni a modern életben és azt, hogy negyvennégy nemzet kihangsulyozottan a maga technikai fejlettségét próbálja bemutatni a világnak.
A magyar ipar távolmaradása tehát nem egyszerü hiányt jelent, hanem igen sulyos tehertételt, mert hiszen azt bizonyitja, hogy Magyarország ipara mélyponton van, teljesen kezdetleges stádiumban: annyira nem kiállitásképes, hogy el se lehetett hozni Párisba. A juhok, a versenylovak és a „Hangya” mellett nem jutott hely például a magyar vasgyáraknak, a magyar cukoriparnak, a vegyiparnak, amelynek exportja pedig évenként ugrásszerüen emelkedik; kiderül, hogy mezőgazdasági ország létünkre nincs mezőgazdasági iparunk; egyáltalában semmink sincs, csak egyetlen hatalmas és valóban elsőranguan teljesitőképes textilgyárunk: az egyetlen, amit Párisba el tudtunk hozni.
Ez a negativ mérlege a magyar pavillonnak, ez a deficitje a mi kiállitásunknak, amelynek titokzatos rugóit nem lenne érdektelen kinyomozni.
Miért nem került el a magyar ipar a párisi világkiállitásra?
A magyar élet iparellenes tendenciáját óhajtotta-e demonstrálni itt valaki vagy maga a magyar ipar nem volt hajlandó arra az áldozatra, hogy reprezentáns áruival megjelenjék a világkiállitáson? Akárhogyan is történt, sulyos hibája a magyar kiállitásnak a magyar iparnak ez a meglepő távolmaradása.
Ha fájdalmas is az, ami nincs a párisi világkiállitás magyar pavillonjában, annál örvendetesebb az, ami van. A magyar ipar számára fenntartott termet egyedül és kizárólag a Goldberger-cég kiállitása foglalja le. Selymeknek, textilanyagoknak, szineknek és vonalaknak szemkápráztató bősége fogadja a látogatót: az, amit kap, nemcsak kvalitásban és változatosságban kitünő, hanem rajzban és szinben is meglepő és uj. Mondjuk itt meg mindjárt, hogy a Goldberger-cég, amikor ezt a mintakollekciót kiküldte Párisba, kétségkivül tudatában volt annak, hogy nehéz területre merészkedett: hiszen pont ez a terület az ő területe, az, amiben a franciáknak monopóliumuk van, amiben utolérhetetlenek és tökéletesek. Ennek dacára Goldbergerék tudtak ujat produkálni és ujat hozni.
A látogató hölgyközönség érdeklődése a legjobb fokmérője a Goldberger-terem osztatlan és komoly sikerének: a magyar pavillonnak ez a terme az, ahol a legtovább időznek és ahol állandóan van közönség. Az összehordott anyag ötletes, szinpompás, müvészi hatásu. Buday-Goldberger Leó, aki negyedik hete tartózkodik Párisban, hogy a magyar ipar termének berendezését személyesen ellenőrizze, nemcsak a saját gyára számára végzett nagy és igen komoly munkát, hanem igyekezett menteni azt, ami menthető: ő készítette el a saját költségén a termet diszitő falfestményt, amely - Kontuly M. müve - a magyar ipart szimbolizálja és mutatja be.
Azt kell mondanunk, hogy a kiállitási bizottság és az egész magyar ipar a Goldberger-gyárra háritotta át azt a nobile officiumot, hogy Magyarország iparát reprezentálja a párisi világkiállitáson. Elismerés és köszönet illeti ezt a magyar gyárat, hogy ezt a feladatot vállalta és külön elismerés azért, hogy ilyen sikerrel végezte el. A magyar kiállitásnak kétségkivül egyik legnagyobb sikere a Goldberger-terem és hogy gyakorlatilag ez a legnagyobb siker, ezt talán mondani sem kell.
Bőségesen és gavallérosan gondoskodott a magyar pavillon az őstermelésről is: de itt természetesen azzal a handicappel kell megküzdenie a magyar kiállitásnak, hogy a szomszédban ott van Dánia palotája és egy kőhajtásnyira Kanadáé: amint a magyar őstermelés nehezen birkózik meg a dánnal és a kanadaival, ugy a magyar kiállitás is. Mindenesetre ez az a pont, ahol a magyar kiállitás megállta a helyét tisztességgel és becsülettel. Gyakorlati eredményt persze nem igen várhatunk ettől a derekas erőfeszitéstől, hiszen - sajnos - a magyar mezőgazdasági cikkek exportja nem a termékeink jóságától, hanem egészen más tényezőktől függ.
Annál inkább lehet komoly gyakorlati eredménye az idegenforgalmi kiállitásnak, főként Budapest termének. A főváros idegenforgalmi érdekességeit, fürdőit szemléltetően és okosan mutatja be ez a terem. Meggyőződésünk szerint jóval több helyet kellett volna szentelni Budapestnek és talán fel lehetett volna áldozni valamit magából a turisztikai teremből, amelytől gyakorlati eredményeket jóval kevésbé lehet várni; tudomásul kell végre venni, hogy idegenforgalmi szempontból Magyarországot ezidőszerint Budapest jelenti és Balatonfüred a maga egyetlen valamirevaló szállodájával, egész primitivitásával nem idegenforgalmi attrakció. Különösen akkor nem, ha a szomszédunkban Tirol, Svájc, Itália és a francia tengerpart csalogatja az idegent.
Ezeknek az apró szépséghibáknak dacára a magyar pavillon határozott siker a párisi világkiállitáson. Hogy nem nagyobb és nem átütőbb a siker, azt a magyar ipar távolmaradása okozza.




A dunai államok párizsi gazdasági tanácskozásairól
1937 július


Párizs, julius 11.
A dunai kérdés iránt egyre fokozódó nemzetközi érdeklődést semmi sem mutatja jobban, mint az a két nagyszabású tanácskozás, amely a napokban zajlott le Párizsban. Az egyik a népszövetség szellemi együttműködési intézetének kezdeményezésére a Sorbonne-on folyt le 28 nemzet képviselőinek részvételével. A másik: az európai vámegyesület kongresszusa volt a Quai d’Orsayn. E két konferencia munkálataiban Magyarország részéről élénk részt vettek gróf Teleki Pál, Gajzágó László, Hantos Elemér, Heller Farkas, valamint a kíséretükben levő Buday Kálmán, Futó Mihály és Sebes László.
Hantos Elemér volt államtitkár benyomásairól a következőkben nyilatkozott:
- Az egyik konferencia csaknem kizárólag tudósokból, egyetemi tanárokból és publicisztákból állott, míg a másikon főleg gyakorlati szakemberek jutottak szóhoz. Ez volt az első alkalom, hogy a hat dunai állam - Ausztria, Magyarország, Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia és Bulgária - tudósai összejöttek a nagyhatalmak képviselőinek befolyásolása nélkül. Sajnos román, részről Madgearu volt miniszter éles szavakban foglalt állást a területi revízió ellen, amely mellett éppen tudományos szempontból igen sok érv volt felhozható.
Miután a revízió kérdését ilyen tudományos tanácskozáson teljesen kikapcsolni nem látszott helyénvalónak, a konferencia abban állapodott meg, hogy az előkészítő munkálatokat tovább folytatja, a dunai kérdést illetőleg a konferencia munkáját kiegészíti és az együttműködés módjára és eszközeire nézve további javaslatokat dolgoztat ki.
Sokkal eredményesebb volt a vámegyesületi konferencia, amelyen szintén a dunai kérdés állott előtérben. E tárgyalásokon Le Trocquer szenátor, volt miniszter elnökölt, aki a közép-európai problémának alapos ismerője. Az előadó Gaston Riou képviselő, a kamara külügyi bizottságának is előadója, teljes egészében elfogadta és melegen méltatta azt a tanulmányt, amelyet a Dunamedence újjárendezése tárgyában a konferencia elé terjesztettem.
Ezen az alapon sikerült úgy a csehszlovák, mint a román és jugoszláv delegációval is teljes egyetértésbe jutni és a dunai államok gazdasági együttműködésének szükségességére és módjára nézve a részletekben is megállapodni.
A Párizsban hozott határozatok komoly bizonyságtételek a Dunamedence egysége mellett és megelégedésünkre szolgálhat az, hogy mindezeken a tárgyalásokon Magyarország jogos érdekei elismerésre találtak és az összes felszólalók hangsúlyozták azt a fontos szerepet, amely a dunai újjárendezésben Magyarországnak kell hogy jusson.




Erdélyi városok
1937 július

"Erdélyi emberség leckéje ő: nem lenni halhatatlanná, de sohasem halni meg egészen."

Molter Károly

Vannak született városlakók, ami nem azt jelenti, hogy valakit városi születés tesz urbánussá. Londonban is születnek falusias cockneyk - Charles Lamb például féreérthetetlenül tisztázta, hogy a gyanús természetimádókkal ellentétben ő valódi városrajongó - s városlakónak lehet születni a debreceni Libakertben; az ember kínosan ügyelhet városi életrendjére a sümegi szőlőhegyen s falun élhet egy párizsi tetőszobában. Mert nem városlakó mindenki, aki jobban szereti a tetők közé húzott eget a barna szántónál vagy a városi foglalkozást a mezeinél; az urbanitás nem születési helyet vagy foglalkozást, hanem bizonyos lelki alkatot testesít meg s ez minden országban változik.
A magyar városlakó többnyire radikális, hiányzik belőle a patricius ivadékok higgadt baloldalisága; szertelen könyvolvasó, a műveltség társadalmi nyugalma nélkül; gyűlöli a menedékadó magyar várost: városlakó lokálpatriotizmus nélkül. Így volt városlakó Apáczai, Bolyai, Csokonai, Ady. Nem a faluközelség üt át a városiasságukon, hanem a Nyugaton szerzett városi emlékek nyilnak ki belső sebekké.
Ilyen emlék a polgári szabadság, mely itthon, urbánus társadalmi hagyomány hiányában magános lázadássá ferdül, ilyen a műveltség társadalmi tekintélye, mely az itthoni magukramaradás után sértett önimádatra ragadja őket, ilyen a genius loci, mely idehaza áskálódó, kicsinyes és bizalmatlan kormányzat, főnök vagy pályatársak képében jelentkezik. Régi szokás - lovas és vadásznép volnánk, - hogy e boldogtalan városlakókra a patriarkális magyar erkölcsök őrei időnként országos embervadászatot rendeznek. Kétségtelenül szomorú, rosszul alkalmazkodó, meglehetősen ellenszenves emberfajta, mert a szomorúság még senkit sem tesz rokonszenvessé.
Jellemük s lelki alkatuk azonban legalább olyan erős hagyomány, mint a jóval mutatósabb, külsőre rokonszenvesebb úri magatartás és olyan varázsos a hatás, mint a sohasem olvasott, de gyakran szorongatott könyvé, amelynek tapintással megszerzett tartalma tudvalevőleg sokkal jobban idomítja a lelket, mint a végigolvasott s titkátvesztett könyvé. Most, hogy öt erdélyi város leírását olvastam, azt is tudom, hogy ez a jellem Erdélyben alakult ki legélesebben. 
Az erdélyi és Erdélyhez húzó városok jellemét hol keményre, hol lágyra kalapálta a végzet, egyik annak köszönheti fennmaradását, hogy mindhalálig ellentállt, másik annak, hogy megadta magát. Az öt város öt jellem, de a küküllőmenti szász városok, a szamosvölgyi vagy szilágysági városok, amelyekről most nem esett szó, megannyi más jellem. Kettőben azért mind közösek. Legalább egyszer valamennyit megpróbálták eltörölni a föld színéről és mindegyik iskolaváros. A kettő közt van is némi összefüggés.
Erdély városai az élet szép ereje helyett egyenesen szörnyű parancsát példázzák: üszkös csontokból, széttaposott vérből, reménytelen nyomorból kellett feltámadniok, valósággal azokból a sírásókból népesedtek be újra, akik visszaszivárogtak, hogy kedveseiket és ellenségeiket közös sírba hantolják. Van egy mese - Erdélyben is ismerik - a feldarabolt királyfiról, akit varázsfűvel és ráolvasással kell összeragasztani. Úgy érzem, sokszor már az erdélyi városokon is csak ez a csodafű segített. Enyed egyik vesztét Kossuth megkönnyezte és a gyászküldöttséghez miniszterelnöki buzdítást intézett, de vajjon tudta-e, hogy az erdélyi városok mindig szószerint vették a Szózat parancsát?
E városokban azonban nemcsak a kereskedelem, ipar, szőlőgazdaság, bányászat lehellt új életet, a város feltámadása legalább ugyanannyira függött az Iskolától is. Mint némely város alapításánál a varázsló vagy a mondabeli király, úgy tünik fel a visszavándorlók közt egy szikár tudós vagy a tudós emléke. Erdélyben nincs város Iskola nélkül, az iskola olyan városformáló, városvédő és városfenntartó értelmében, ahogy ez Párizs áldott végzete is.
Hogyan ne emlékeznénk például a Váradot újjáépítő főpapok Vitéz János renaissance iskolájára s a Janus Pannonius verseiben megénekelt műemlékekre? Kolozsvárt lakott a legelső s később a legtökéletesebb erdélyi nyomdász, itt tanított a tudósnak kicsi, nemzetnevelőnek nagy Apáczai Csere; Enyed kiűzött népét Páriz Pápai, a kollégiumi tallárba bújt új Mózes vezeti vissza a pusztából; Vásárhely neveli sokáig Erdély jogászait; Brassó - s egyúttal a Szászföld - legnagyobb nemzeti ünnepe egy nyomdászról emlékezik meg.
Mondd Várad s mondom Janus Pannonius, mondd Kolozsvár s mondom Heltai Gáspár, Tótfalusi Kis, Apáczai Csere, mondd Enyed s mondom Páriz Pápai, Szász Károly, Szilágyi Sándor, mondd Vásárhely s mondom Bolyai, mondd Brassó s mondom Honterus. Mindez korántsem jelenti, hogy Honterus kivételével - ki azt tehette Brassóval, amit Calvin Genffel, szóval mindent - e tudósok és tanárok volnának a város lelkei. Az erdélyi városokban mindig a kereskedő, kézműves, szőlősgazda, rosszabb esetben a kirendelt kormányhivatal vitte a szót s a szellemiséggé tisztult város-szimbolumok valójában városuk kitagadottjai voltak.
Vásárhely például Bolyairól szégyenszemre még egy arcképet sem őrzött meg, Apáczai nyomorgott Kolozsváron, Enyed csak lassan békült össze az iskolával. De az erdélyi városok mégis csak azért serkentettek fel urbanus hajlamot, mert a Nyugatot-látó nagy erdélyi városlakók magános és kiközösített életük árán s rendszerint egy Iskola falai között kiformálták a magyar városi ember kisebbségi érzéssel küzdő, elvágyó, elégedetlen, keserű, darabos, kicsit még ma is a faggyúgyertya füstjébe csavart és savanyú kollégiumi cipó után szagló jellemét. E tekintetben Debrecen is erdélyi város.
A magyar városlakó típusa közös, a városok jelleme - ahogy mondtam - elüt egymástól. Éghajlat, jogi eredet, vagyon s a különböző megpróbáltatások mind jellemalakító szerephez jutottak, de az a végső kép, melyre a magyarság visszaemlékezik, az utolsó kétszáz év társadalmi elrendeződésén nyugodott. Jóllehet minden erdélyi város egy örök magatartás - örök ellenállás vagy örök gyöngeség - jelképe, végső állapotuk, melyhez a román fennhatóságú városok várható összes változását hozzámérhetjük: 1691 és 1914 közt, a Helytartóság és az Unió korában alakult ki.
Kolozsváron, Erdélynek cím nélkül is örökös fővárosában, úgy keverednek a nemzetiségek, mint a kis ország egész üstjében. Természetes előkelőségét nem származásának köszönheti, hanem a csodálatos szellemi "vonzat"-nak. Sokrétű társadalmából leginkább a közhivatali és oktató - tehát nem a szabad - intellektusok emelkednek ki, székvárosi szelleme lassú lüktetéssel mágnásokban, rendi és kollégiumi tanárokban, kormányzósági tisztviselőkben s professzorokban kering. Maga a város előkelő, nem az egyes lakói. Más helyeken, még a hatalmas Kassán is, a palotát tartó főúr személyében testesül meg a város előkelősége, Kolozsváron minden rang eltörpül a város természetes előkelősége mellett.
Ritkán kezdeményez, fejedelem nélkül is fejedelmi, sohasem nyujtja ki kezét a hatalom után, magától jut hozzá, valósággal puszta létéből meríti tekintélyét s megerőltetés nélkül csalja vissza a szökevényeket: hivatalt és embert egyaránt. Várad, a hegy tulsó oldalán, négy falu jobbágyivadékait próbálja összeegyeztetni a városba költözött bihari dzsentrikkel s a zsidósággal: az ötvözet kényes s könnyen hasad. Itt mindinkább a szabad intellektusoké a szó, a hagyomány elfelejtett emlékekbe húzódik, a város szenvedélyesen kezdeményez, állhatatlan.
Amilyen kemény Kolozsvár, olyan könnyen összecsuklik ő: amott a maradi, de magas szellem láthatatlan gyémántsövényt húz a város köré, itt a hevenyészve összeolvadt paraszti, dzsentri és zsidó öntudat még a kövek ellenállását is szétmállasztja. Enyed iparosai és szőlős gazdái hosszú huzavona után beengedik a fejedelem iskoláját, bejáratos lesz a környékbeli arisztokrácia is s éppen ezek a kényszerű vendégek - akikhez később szívből ragaszkodik - javítják fel a szellemét. Mert Enyedet megfojtotta volna a kézműves kicsinyesség, ha nem lebeg fölötte az Iskola s nem harmatozza be a diák vértanúk vére.
Vásárhely egyrétű város, akárcsak Debrecen, de mint ott, úgy Vásárhelyen is van Iskola, amellett az elterpeszkedő céhszellemet a végigzörgő székely szekerek is folyton friss életre rázzák föl. Brassó roppant gálya: a tulajdonos, a kalmár, a kapitány szászok, az evezősök magyarok és románok. Őt is tűrhetetlenné tenné a kispolgári önelégültség, ha egyik felől nem szellőztetné a székely havasok szele, másik felől nem vezetne ki belőle a nagy balkáni karavánút.
Különböző jellemük szerint különböző határon-túli helyekkel tartanak rokonságot is. A debreceni diákok tűzoltó dorongja, a gerundium Enyeden jobb híjján harci eszköz s csata után azokat szúrják a patak partjára, hogy később kivirítson belőlük a nagyenyedi két fűzfa; Brassóban az ember háromnyelvűnek születik, akárcsak Kassán, a brassai Fekete templom s a lőcsei Szent Jakab templom padjai egyformán beitták a céh urak hajpomádéját; Várad ujságolvasó, mint Pest. És mindegyik egy-egy iskolaszigetet ringat a hullámain, akárcsak Párizs.
Ilyennek ismertük őket. De az élet a veteránokat új szolgálatra hívta be; a minőségi próbára rendelt erdélyi városoknak ismét meg kell mutatniok, hogy csak a hamis istenek halnak meg. Közös sors, hogy létünket nem válthatjuk meg egyetlen jellempróbával: az "idő rostája" körben forog s visszatér a maga óráin.
Erdély közjogi díszektől s politikai védelemtől megfosztott magyarsága most az erkölcsi tisztulás küszöbén áll s legjobbjaiban már elszánta magát arra, hogy az életújító új társadalmi értékrendért, a változó jellegű, de örök erdélyi realitásért a hallgatag rosszindulatot, sőt nyilt vádaskodást is kiállja. De ez a keserves készség nem sokat ér, ha az erkölcsi újjászületés tárgyi eszközeit nem ismerik fel idejében.
Nem elég bízni az ideálizált erdélyi lélekben, tudomást kell arról is venni, hogy a magyarság céljai egyelőre kuszák, szervezete szűk és egyoldalú. A kisebbségi életnek nincs magyar hagyománya, e hagyomány még hiányzik az Élő Mult földjéről. Ahogy - Szekfü szerint - a magyarság eltompult politikai érzékét föl kell éleszteni, úgy a reális kisebbségi érzéket is ki kell formálni, erre pedig a magyarság hatalmi tudatához tapadt lelki alkat már semmiképp sem alkalmas.
Az egyetemesen magyar ösztönű kisebbségi érzéket csak a hatalmi képzetek alól fölszabadult új társadalmi értéktudattal lehet kifejleszteni és ha a magyarság a kisebbségi sorsba foglalt erkölcsi próbát valóban ki akarja állni, akkor a szervező magyarságnak a dolgozó magyarságot másképp kell megbecsülnie, mint a multban.
Az egyházak, iskolák, írók tapogatózó munkájából egy eljövendő erdélyiség új lelki-szellemi hagyománya rakodik le. A történelmi válság első erkölcsi lökéseit, mint nehéz földrengést, az erdélyi írók művei továbbítják az utódoknak s ha a kisebbségi magyarság végső, szélesre alapozott magatartása valaha kikristályosul, hálával és megrendüléssel olvassák majd ezekben minden apák örök harcát és szorongását minden fiúkért.
Egy azonban biztos. Mester Miklós figyelemreméltó tanulmányában nemrég mutatta ki - s mennyire tudta ezt már Bartha Miklós! - hogy közjogi segítség közbejötte nélkül az erdélyi magyarság sorsa a multban is, főleg a Székelyföldön s a magyar városokban dőlt el. Az öt város portrétistái, öt helyszíni megfigyelő, városuk szerepét mérlegelve, szintén ebben a reálpolitikai tanulságban állapodnak meg.


*


Az erdélyi városok életírói: Maksay Albert, Tabéry Géza, R. Berde Mária, Molter Károly és Szemlér Ferenc lelkiismeretes, nagy munkát végeztek. Ha a sorrendet művészi becsük szerint megcserélhetem, elsőnek Szemlér Ferencet dícsérem, aki - Illyés Gyulához hasonlóan - költő létére kimagaslik szabatos, kristálytiszta prózájával. Mintha csak Kazinczyt, az örök csiszolót igazolná, negyedszer ír Brassóról s ez a hosszú ujjgyakorlat meglátszik szép fogalmazásán s a kerek, letisztult vízión.
Tartózkodó, már-már gyűlölködő ragaszkodással szól a kemény, hideg bölcsőről, beszéd közben a szeretet nélküli város lassan fölemelkedik s nehéz Gólem-testével a havasoknak támaszkodva, kőtekintetét végighordozza a határon. Enyed szörnyű állapotjairól Berde Mária, egy hű erdélyi megrendülésével s egy asszony takargató szeretetével mesél; Tabéry a modern Váradot eleven társadalmi érzékkel rajzolja le.
Molter Vásárhelye éppen olyan mozgalmas, barátkozó, beszédes, tarka, mint az igazi székely főváros, ellentétben Szemlérrel, egy cseppet sem tartózkodik, séta közben mindúntalan megáll, köszönget, erről is, arról is megemlékezik s miért ne tenné, mikor annyi kedves, okos ember él Vásárhelyt! Egyedül Maksay jószándékú s áhítatos városképében csalódtam: a szellem kinőtt a becsületes halász kezeiből.
Tudom, nehéz írni a városról, amely elszakadt fiait évtized mulva is megkönnyezteti álmukban. Szemlér vagy Berde is tárgyilagosak, "dokumentáltak", de az írás végeredményben vízió s történelmi adataik mögött valóban kirajzolódik városuk víziója. Maksaínak egyelőre csak szeretetteljes adatai vannak. Az Erdélyi Városképektől mégis az ő megrendült, emberséges szavaival búcsúzom:
"Azok közül a kolozsvári gyermekek közül, akik e városarckép megjelenésének évében születnek, valószínűleg sokan megérik a mostani évezrednek a végét s meglátják a kétezredik esztendő hajnalhasadását is. Adja Isten, hogy amit a mi nemzedékünktől megtagadott a végzet, nekik a jövendő Kolozsvár polgárainak meghozza a friss ezredév; hozzon a falaik közé, az uccáikra, a hajlékaikba, a szívükbe szeretetet, egyetértést, békességet, felvirágzást és boldog életet".


(Forrás: huszadikszazad.hu)