2008. október 24., péntek

Nem félünk? (Páskándi Géza)


1.

A nyolcvanas évek elején, úgy őszbe hajlóan, amikor Bármely rendelést vállalok c. regényem megjelent, a csíkszeredai - Hargita megyei - könyvelosztó író-olvasó találkozóra hívott meg, többedmagunkkal. Akkor találkoztam először és életközelségben Mircea Dinescuval, a román költészet legendásan tehetséges és szabadszájú fenegyerekével, magyarított verseskötete jelent meg éppen Csiki László fordításában. Vele jött igen csinos, fiatal felesége (vagy még csak menyasszonya?), Mása, Kovács Albert bukaresti irodalomtörténész, európai szinten elismert Dosztojevszkij-kutató lánya, aki orosz édesanyjától örökölte lágyan aranyló, szláv szépségét; ő és Mircea mindvégig elválaszthatatlanok voltak egymástól, már csak azért is, mert a találkozók s az ott kialakult beszélgetések jórészt magyar nyelven zajlottak le - érthető okokból, mind a közönségre, mind a kiadott könyvekre és szerzőikre való tekintettel -, az ifjú, még egyetemre járó hölgy volt a tolmács, aki remek érzékkel ültette át, sűrítette, vázolta rögtönözve „pasijának” az elhangzottakat román nyelvre. (Azóta e képességét sikerült termékeny műfordítói gyakorlattá fejlesztenie: számos magyar irodalmi művet szólaltatott meg románul, kiváló nyelvérzékét bizonyítva.)

A találkozókon a magam részéről többnyire a regényem születésének történetét, az ötlet megfogamzását meséltem el, majd ízelítőül felolvastam azt a részletet, amelyben a törvénytelen feketeüzletekbe keveredett fényképész a hatóság játékszereként kénytelen vallomást tenni volt osztálytársai ellen, akikkel együtt valószínűleg - egy italgőzös, nehezen visszaidézhető, átmulatott éjszakán, érettségi találkozón, nyilvános helyen elénekelte a Székely Himnuszt, ami azokban az évtizedekben főbenjáró bűnnek számított, évekkel mérték a rá kiosztott „fenyítéket”...

Míg a könyvet írtam, sokáig törtem a fejemet, talán hetek is rámentek, hogy egyáltalán miként vigyem be a regény szövetébe a hatóságot és az egész történet szövevényét, hogy tételesen nem, de mindenki azt értse ki belőle, amit szeretnék. Eszembe jutott akkor egy Páskándi-kisregény (Beavatkozás) kálváriája, a hatvanas évek közepéről, amiből az derült ki, hogy a rendőrséget és a titkosszolgálatot - a Szervezet jóváhagyása nélkül - akkoriban szinte lehetetlen volt szerepeltetni, akár irodalmi műben is. 

Jókora közhely, de azért miheztartás végett leírom: Páskándi Géza veszettül tehetséges, termékeny és nagy műveltségű, tudatos alkotója volt az erdélyi irodalomnak. Azután is, hogy 1974-ben áttelepült Magyarországra, abból az élményanyagból merített, amit itthonról vitt magával, s a nála mindig kéznél levő zseniális ötletekből építkezett. Nagyon értett a paradox, abszurd gondolkodásmódhoz, mindent ki tudott forgatni, szarkazmusának fényében láttatni, elemezni.
Amikor Bukarestben közelebbről is megismertem, 1967-ben, magamban kíváncsisággal vegyes csodálattal néztem föl rá: már tudtam róla, hogy '56 miatt leültették, első verseskönyvét megjelenésekor mindjárt bevonták, bezúzták. Így aztán már csak a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején lesz könyves író. Kiszabadulása után Bukarestben telepedett meg, könyvlerakatokban kapott munkát. Sokat segített neki a Secolul 20 (20. század - a Nagyvilágnak megfelelő román világirodalmi folyóirat) egy szerkesztőnője, összeköltöznek, feleségül is elveszi Páskándi, s egy ideig az ő neve alatt írogat, fordítgat, tér vissza a szellem világába.
Pályafutását a negyvenes évek végén az Ifjúmunkásnál kezdte, kis ideig az Előrét is megjárja, onnan kerül az egyetemre, egyetemről a börtönbe; második “nekifutásában” már a nosztalgia is az Ifjúmunkáshoz húzza. A gárda azóta jócskán kicserélődött, megifjodott, de mindenki kedvelte ott Gézát: rengeteg viccet tudott, szójátékokkal kápráztatott el, fordításokat hozott, s mind gyakrabban fenyegetőzött azzal, hogy ha nem viselkedünk jól, ír nekünk egy olyan krimit, amilyet nem látott a világ. 
Annak idején a detektívtörténet nem csak hogy tiltott műfaj volt, de a romániai magyar irodalmi ízlés sem igen vette be: micsoda dolog egy magára valamit is adó írónak odáig alacsonyodni, hogy a ponyvairodalomnál kössön ki?! Meg aztán még olvasóként is nehéz volt elképzelni, hogy a minden szempontból bemért, ellenőrzött, gyeplőn tartott, elbutított és egyenruhába bújtatott életünkben miféle szenzációs bűnügyeket lehetne elkövetni, amelyek kiderítése megmozgatná a krimiszerzők szakmai ambícióját. Számunkra a bűn, az igazi fertő nyugaton, az amerikai társadalomban létezett, amihez képest az európai Maigret felügyelő vagy Poirot nyomozó esetei szánalmas kis családi történetek. Krimit olvastunk, nem is keveset, de ezt az érdeklődést a hivatalos közízlés nem volt hajlandó hitelesíteni. Rejtő népszerűségét sem kimondottan az akkori irodalmi közvélemény tartotta számon...

(Mi akkor nem tudtuk, de Géza később bevallotta, s posztumusz művében, A megvallás-ban is megírta: kamaszkorában csak úgy habzsolta a ponyvairodalmat, jól ismerte annak minden műfogását, erényét és korlátját. Egyszóval, "konyított" hozzá...)
Páskándi makacs volt: mibe fogadunk?! Mire a főnökünk azt mondta: Géza, amennyiben tényleg írsz egy krimit, akkor azt a lap behunyt szemmel közölni fogja.
Amilyen abszurd volt a Géza fogadkozása, olyan képtelennek tűnt a főnök reakciója is. Mi jó heccnek tartottuk a fogadásukat, s akár el is felejtettük volna, de egy hónap teltével emberünk beállított egy szépen legépelt, nem túl hosszú - mintegy 100 flekkes kézirattal, s letette a főnök asztalára:
- Most rajtad a sor, Dali elvtárs!
A főnök egy darabból faragott szovátai székely gyerek volt, s hogy bizonyítsa, nem volt hasduma az ígérete, azonnal lefordíttatta románra a szöveget, esetleges későbbi ellenőrzésekre felkészülve, mi meg izgatottan és kiváncsian vártuk az eredményt. 
A romániai sajtóban annak idején sem a folytatásos (kis)regény, sem a krimi műfaja nem dívott, mindenképpen úttörőknek számítottunk volna a Páskándi-könyv közreadásával. Akkoriban szegődtem el bukaresti szerkesztőnek, majd főszerkesztő helyettesnek, mindjárt rám is osztották a szöveg gondozásának technikai aprómunkáját. A történetet magát, a cselekménybonyolítást, a logikára alapozó ész-sziporkákat roppantul élveztem, s szívből drukkoltam, hogy ne jőjön közbe semmilyen zavaró körülmény, akadály. Már be is terveztük az induló sorozatot, beindítottuk az előzetes beharangozókat, s amikor közölni kezdtük volna a Beavatkozás címet viselő munkát, a cenzúrától váratlanul, bár udvariasan fölszóltak: van-e közlési engedélyünk a milícia - vagyis a rendőrség - sajtóosztályától? 
Főnökünk addig sem ült tétlenül, korábban már elolvastatta a szöveget az ifjúsági szervezet propagandaosztályán, semmilyen ellenvetésük nem volt. E jóváhagyásra azonban kár volt hivatkozni, mert a cenzor elővette írásos utasításait: amennyiben a milíciáról szóló művet kíván közölni valaki, még ha irodalmi fikcióról is van szó, rendelkeznie kell az illető szerv sajtóosztályának engedélyével. Ebben a könyvben pedig nyilvánvaló: milicisták szerepelnek, ők oldják meg a bűnügyi rejtélyt.
Főnökünk belátta: nincs mit tenni, mint elküldeni a román szöveg egy változatát a milíciára is.
Két héten át parázson ültünk, amíg megjött a válasz. Sajnos, egyáltalán nem volt kedvező, Géza valósággal tajtékzott dühében.
A fő kifogás az volt, hogy a könyvben szereplő milicisták úgy beszélnek, ahogy az „egyáltalán nem jellemző a mi népi miliciánkra”. A könyvben ugyanis a feljebbvalót egyszerűen csak főnöknek nevezték, ráadásul sokhelyütt le is tegezték! A beosztottjaival való vitában pedig olyan idézetekkel, történelmi vonatkozásokkal, kultúradalékokkal állt elő, amelyek egy romániai milíciaparancsnok szájában szentségtörésként hatnak (pl. Lutherről, Spinozáról és hasonszőrű gondolkodókról tett említést, sőt, idézett tőlük!). De mindenek előtt az volt a nagy kifogás, hogy a könyvben szereplő bűnügy egyáltalán nem fordulhat elő Romániában, mert itt a társadalmi közeg nem engedi meg, hogy valaki a levélkézbesítés talaján állva ördögi összeesküvést szőjön...
Egy szó mint száz, hivatalosan is megfogalmazták: a kézirat megjelenéséhez nem járulhatnak hozzá.
Gézába napokig nem lehetett lelket verni. Lógatta a fejét és mindenkire dühös, gyilkos pillantást vetett, mintha az egész világ ellene esküdött volna ebben az ügyben.
Főnökünk szüntelenül járó, csavaros székely esze sugallta a megoldást: mi lenne, ha eltűnne a kéziratból minden utalás, szó, ami a milíciára utal? meg Romániára? Lenne a könyvben egy képzeletbeli, meg nem nevezett ország, továbbá a helyszín, a szereplők neve se utalna a mi földrajzi terünkre, s a cselekmény folyamán egyszerűen csak “nyomozók” göngyölítenék fel a bűnügyet...
- Mit szólsz, Géza?!
Páskándi a haját tépte:
- Ahelyett, hogy megköszönnék, amiért ilyen művelt, szellemes, okos tagokkal népesítettem be a román milíciát, még kikérik maguknak, hogy ők nem ilyenek? No, akkor holnaptól eltűnik minden a szövegből, ami nem jellemző rájuk. Igazuk van, bebizonyították, hogy eltúloztam az erényeiket...
Ő csak tudta: még érezhette az intézmény szellemét és “ölelő” karjait.
A meglehetősen könnyen és ihletetten átírt szöveg ellen végül is senkinek nem volt kifogása, a sorozat megjelent, sikere volt, majd Géza 1974-ben kiadta könyvformában is a kolozsvári Dacia kiadónál, Tamás öcsém fotókollázsaival és borítótervével.
Néhány jellemző passzus a könyv végéről:

Bert és Gomor kalandját rég befejeztem, az Ifjúmunkás folytatásokban közölte, s találkoztam később ifjú olvasókkal is, „véletlenül” olyanokkal, akiknek tetszett a história, mások „túl komolynak” találták, s olyanok is akadtak, akik nem mondtak véleményt, csupán azt kérdezték: mi indított arra, hogy bűnügyi históriát írjak, mert ezt „igazán nem szokták meg tőlem”. Elmondtam, hogy gyermekkoromban sok ilyesfélét olvastam s most mintegy „in memoriam Gyermekkor” írtam meg ezt a „storyt”, máskülönben pedig ifjú emberek szórakoztató okulására találtam ki, hogy lássák: hová vezethet a szektás misztikum...
...Kiderült: 1971-ben Angliában a könyvben megírt esethez vészesen hasonló ügyben hirdettek ítéletet egy postás fölött, akinek 300 ki nem kézbesített levelet találtak a fiókjában. 
Az élet konzseniális volt: az élet volt Lobacsevszkij, s én voltam Bolyai, egymástól függetlenül kreáltunk egy históriát, anélkül, hogy tudtunk volna a másik storyjáról. Csakhogy nekem, Élet kolléga, bizonyítékok vannak a kezemben, hogy én voltam az első. Már egy régi versemben előfordul az a gondolat (1965-ben írtam):

Úgy írnám én is verseim,
mint postás hordja borítékjait:
ne tudjam meg, mi van bennük írva:
ne fájjon nékem megsebzett utókor.

2.

A krimin túl, amely ma is színvonalas és élvezhető olvasmány, Páskándi Géza nagy ragaszkodással állt az Ifjúmunkás IM (Irodalom-Művészet)-melléklete mellé, s indulásától kezdve rendszeresen adott hol verset, hol esztétikai fejtegetést, vitacikket. 1968-ban főhelyen közöltük egy versét, amelynek víziója annyira apokaliptikus és vigasztalan volt, hogy a cenzúra kifejezett sugallatára - ahhoz, hogy a lapban maradhasson - írtam alá néhány magyarázó, enyhén félrevezető sort, amolyan kódolt mellébeszélést, ami tompította ugyan a vers értelmezését, de mert a vers mögött állt, a költői szöveget hagyta mindenek előtt érvényesülni. Immár nem tudom meg soha, milyen szívvel és miként gondolt e gesztusomra,  elítélt-e vagy felmentett, de annyi szent, hogy a verset nem találtam meg egyik kötetében sem.


Páskándi Géza
Öregedő
(A harmincötödikre)

Öregszem. Épp most. Ebben a pillanatban.
Rajtakaptam magam: öregszem.
Mint máskor önfeledten,
mint gyermek vájja orrát,
úgy öregszem.
De most észrevettem.
S nem arról, hogy csikorognak a csontok,
s a tüdő valami füstös zászlót bontott,
- a szervek mind bolondok! -
csak a csontok segítenek ki végül,
hogy ne válj en bloc
pondrók eledeléül,
csak ők segítenek ki végül,
ha majd egy utód összerakni készül, -
öregszem,
épp most,
de jaj, nem önfeledten.
Hallod?
A hamu kizöldül, mi nt a nagy fa.
Hallod?
A hamu a legnagyobb fa.
A hamu lombja.
Énekelj ott.

Az Öregedő alá

Nem ünneplés ez a vers, sem ön-ünneplés célzatú: költő véleménye a világról, a sorsról, amelyre éppen a "harmincötödiken" döbben rá - kijózanodva, tiszta fejjel. Mintha a bódító, kamaszkori szeszek mámora egy szép nap csak véget érne, s legbiztosabb, legfőbb erőinket vesszük lajstromba: a csontokat, a halhatatlan valóságot. Öregszünk? - így is nevezhetjük. Tulajdonképpen inkább betelünk, leszámolunk sok-sok ostoba, apró gesztussal, melyek már csak mímelik fontosságukat és lassan leválnak törzsükről, ágaikról. Marad a szikárrá bizonyosodott fa, mely gazdagon ragyogtatja át magán a reggeli fényeket.

Cseke Gábor

Ifjúmunkás, 1968. május 23.

3.

Páskándi Géza visszatérése a költészetbe számára kisebb problémát jelentett, mint az újabban  drámaírói ambícióktól fűtött szerző színpadra kerülkésének esélyei. A hatvanas évek közepén ugyanis egyre-másra jelentek meg "abszurdoid"-nak nevezett jelenetei, egyfelvonásosai, később már nagy drámái is, de a színpadi siker mindegyre késett "az éji homályban".

1967-68-ban Matekovits János, az Ifjúmunkás akkori szervező embere és riportere előadássorozatot talált ki és valósított meg különböző tartományi székhelyeken, ahol a helyi magyar művészek és szellemi emberek egyfajta pódiumon megrendezett bemutatkozásához teremtett hangosújságnak beillő keretet. Nagyvárad, Temesvár, Csíkszereda után Szatmár került sorra. Ez utóbbi rendezvény fénypontjaként a helyi színház művészcsapata vállalta, hogy amennyiben a lap vállalja az erkölcsi felelősséget, ők a pódiumműsor keretein belül ingyen és bérmentve színpadra állítják Páskándi - Szatmár szülötte - Külső zajok című abszurd játékát. A bejelentést kíváncsi kétkedéssel fogadta a színházi közvélemény.

A matinékat rendszerint vasárnap tartottuk, hogy a délelőtt folyamán a közönségnek legyen ideje végig ülni a jónéhány órát kitöltő műsort. A bukaresti csapat, velem az élen, szombat este ült vonatra, hogy kora reggel Szatmárra érjen és az előadás előtt egy-két órával részt vegyen az utolsó simításokban. Indulás előtt feleségemet minden eshetőségre bevittem az egyik bukaresti szülészetre, éppen ideje volt, hogy második gyermekünket kihordja. Úgy véltem, az utazástól emiatt nem állhatok el, bár ma már nem csak sejtem - tudom is, hogy feleségemen soha be nem gyógyuló sebet okoztam azzal, hogy magára hagytam, s egy otthoni kollégát bíztam meg azzal, azonnal értesítsen Szatmáron, ha történik valami.

A Páskándi-darabot minden további nélkül bemutatták, nagy siker volt; de erről árulkodjék a korabeli beszámoló...

Nem félünk...

Ifjúmunkás, 1968. július

* Páskándi Géza első színpadi jelentkezése az im-68 szatmári hangos kiadásában * Szereplők voltak: Ács Alajos, Boér Ferenc, Korcsmáros Jenő, Török István, Vándor András * Rendezte: Cseresnyés Gyula

Kopa úr immár bevonult egy pár száz főnyi közönség tudatába: az Ifjúmunkás Szatmáron rendezett, sor szerint ötödik matinéján mutatták be a helyi színház művészei Páskándi Géza egyfelvonásosát, az Utunk közölte Külső zajok-at. A többször is megismétlődő nyílt színi, majd szűnni nem akaró vastaps igazolta a merész válallkozások létjogosultságát az új esztétikai értékek (és események) születésében.

De miért nem játszotta hivatásból egyetlen egy hazai magyar színház sem Kopa úr abszurd elemekből épült, lényegileg a józan valóság platformján kiteljesedő, hátborzongató keserűjátékát? Miért nem akadt a hivatalos közlés után olyan rendező, aki meglássa - saját kezdeményezésre! - a jelenetben rejlő végtelen színpadi lehetőségeket?

Esztendeje már, hogy igen termékeny vita zajlott le lapjainkban a hazai magyar dráma fejlődésének problémáiról, s nyomban utána megszaporodtal az első közlések, míg színházaink tettei máig is csak a kétes, üzletet jelző darabok színreviteléig jutottak. A tényeket elemezve, az Ifjúmunkásnak talán helyzeti előnye volt ez esetben: nem került különösebb fáradságba (és költségbe) színre vinni egy már közölt darabot - már csak azért sem, mert a romantikus gesztushoz egy társulat őszinte, önzetlen lelkesedése is csatlakozott. Azé a második fiatalságát élő szatmári színházé, mely minden anyagi ellenszolgáltatás igénye nélkül - magas színvonalon, dicséretes ötletességgel, kitűnő rendezésben eseményt avató módon bizonyította be nemcsak a Külső zajok, hanem mindenféle próbálkozás, vállalás gyümölcsöző sikerét.

Négyszáz ember távozott azzal az élménnyel, hogy Páskándi darabja újszerűen, de hozzá szólt. Négyszáz olyan ember, aki vasárnap reggel döntött affelől, beüljön-e a hazai magyar nyelvű ifjúsági lap rendezvényére vagy sem. Négyszáz olyan ember, aki talán először hallotta az abszurd kifejezést (tömör és mértéktartó volt szerkesztőnk, Lázár László interjúja a szerzővel, melynek során sikerült a közönség előtt néhány szakmai alapfogalmat tisztázni), tapsolt perceken át a színpadon megjelenített biztatásnak, mely kerülőuton (de annál hatásosabban)  korbácsolja föl a néző saját erejébe és igazságába vetett bizalmát. Kopa úr, aki hangsúlyozottan nem zavar, nem bánt senkit, vasárnapi ebédre gondoló főkbe lopózott. Sosem felejtem azt a kiskatonát, aki a vasúti váróteremben állva sajnálkozott, amiért nem tudott Páskándival kezet szorítani ezért az ajándékért (sietett, nehogy lejárjon a menetlevele) és vitte magával Kopa úr nyomasztó otrombaságát, melytől még sem kell félni most már senkinek.

Cseke Gábor


PÁSKÁNDI GÉZA: Külső zajok

Bemutatta először a szatmári Északi Színház magyar tagozata 1968-ban, az Ifjúmunkás matinéján. Szereplők: Acs Alajos, Vándor András, Boér Ferenc, Diószegi András, Korcsmáros Jenő, Török István. Hang: Kisfa-lussy Bálint. Rendező: Cseresnyés Gyula; .másodszor a temesvári Diákszínpad „Thália" színjátszó csoportja 1970-ben, Cseresnyés Gyula rendezésében.


Beszélő: Tisztelt ház! Tisztelt félház! Tisztelt negyedház! Tisztelt üres ház! Tisztelt háromnegyed ház! Tisztelt teltház! Itt most játék lesz, ha ugyan játék. (Ránk mutat, mintha ott lennénk körülötte): Személyek: Valaki, Kopa úr, Első, Második, Harmadik, akik közül fontos, a legfontosabb megjegyezni Valakit, Kopa urat, Elsőt, Másodikat, Harmadikat, nem számítván a szerzőt. (Ismét mutatja.) Ebben a kétjelenetes egyjelenetben semmi sem kötelező. A szerző szerzése, az olvasó olvasása, a színész színészkedése és a néző nézése sem. A díszlet nem díszlet, a jegyszedő-nő nem jegyszedőnő. Minden jegy elkelt. A szerző az előadás előtt a súgólyukban helyezkedik el, és csak az előadás megkezdésének pillanatában kezdi írni darabját; ahogy mondatról mondatra halad, a színészeknek rögtön föl is súgja, azok pedig szépen utánamondják. Ha tolla el-elakad, a színészek is kivárnak, a játék addig áll. A színészek a térben, a nézők az időben helyezkednek el, a szerző anyagból, a mü műanyagból van. A szerző műanyag-beszerző. A rendező előadás előtt a szerzőt, aki fáhól van, több fokos szögben meghajlítja, azután vaskarikát csinál belőle, amit később megtüzesít, s amikor kékes lánggal ég, rajta ugratja át a színészeket, a színésznőket, a bestiákat. Mindez ketrecen kívül történik, a nézők tudatában. Eközben a színházigazgatót a szerzők lassú tűzön pirítják és gyakran hangosan panaszkodnak, hogy „nem sül ki a szeme". Egy díszletmunkás megijeszti az öltöztetőnőt, hogy a holnapi előadástól kezdve a darabokat meztelenül játsszák. A kosztümtervező kilép a sarki készruha-üzletből, hazamegy és megálmodja a Kleopátra garderobját. A díszlettervező mentegetőzik, hogy ő csak az anyaghiány miatt absztrakt. Eközben a színikritikus teteme felett többen pörlekednek, mert felnégyelték, s most nem tudják egyenletesen elosztani mind a három felvonásra. Az irodalmi titkár megtanulja az ábécét, hogy utána olvasópróbát tarthasson. Ezek után a függöny már föl is gördülhetne, de előbb azokat a nézőket, akik még mindig a lángoló karikán ugrálókat bámulják, vagy a lassú tűzön piruló igazgatót szemlélik, berángatják a nézőtérre s háttal a színpadnak ültetik le. Így kell majd kitalálniuk,  mi is  történik tulajdonképpen.  S  amikor a jegyszedőnő az utolsó szem sós tökmagot is elfogyasztotta, beint, (A függönyre mutat, mely lassan nyílik.) Kezdődhet a játék, ha ugyan játék. (Függöny teljesen kinyílik.) 
A színen három asztal mellett három ember. Körmöl. Bejön Valaki, jobbján Kopa úrral, aki fekete szemüveget visel. Mindhárman felállnak, meghajolnak, leülnek. (Időnként furcsa külső zajok hallatszanak.)

VALAKI: Uraim! Bemutatom Kopa urat. Kopa úr nem csinál semmit. Kopa úr nem kap asztalt. Kopa úr nem kap széket. Kopa úr nem fogja Önöket zavarni. Kopa úr itt fog állani. (Odavezeti Kopa urat a szoba háttérbeni falához, biccent neki, mintegy kijelölve helyét és feladatát, Kopa úr is bólint, majd megáll lecsüngő karokkal, kicsit szétvetett lábbal — negyedterpesz —, vakon valahova messzire nézve. Magas, testes férfi és nagyon biztosan áll a lábán.) Még egyszer hangsúlyozni kívánom, hogy Kopa úr nem fogja Önöket zavarni. Ne tessék félni Kopa úrtól. Kopa úr a légynek sem árt. (El.)
(Körmölnek, kis szünet.)
ELSŐ (ingerülten): Már a harmadik másolási hibát követem el.
MÁSODIK: Beszélgessünk. Kapcsolódjunk ki. Mondjunk egy viccet.
HARMADIK (nem nézve Kopa úr felé): Nem tudok viccet. Sohasem is tudtam.
ELSŐ: Én a vállalat legjobb tisztviselője vagyok. Munkámat becsületesen, szorgalmasan végzem. A főnököm szeret. Én is szeretem őt. Rendes családi életet élek. Gyermekeim szín jeles tanulók. Az általános és kötelező sztrájkkal nem értek egyet.
MÁSODIK: Miért mondja ezt nekem? Hisz ezt én tudom.
ELSŐ: Nem árt néha hangsúlyozni. Régi dolgok új helyzetben újdonságként hatnak.
MÁSODIK: Többször megdicsértek. Szabad időmet intézményes könyveink olvasásával töltöm. Otthon is sokszor gondolok hivatali munkámra. Néha-néha egy-egy nehezebb feladat megoldását a lakásomon végzem el. Munkatársaim szeretnek. A főnököm elégedett velem. Én is a főnökömmel. A Kormányzó úr lovához érzékeny szálak fűznek.
HARMADIK: Ezt úgy mondja, mintha nem ismernénk egymást legalább kilenc éve.
MÁSODIK (meglepődve): Valóban kilenc éve ismerjük egymást?! Milyen kellemes időnként emlékeinket felfrissíteni. . .
HARMADIK (maga elé, mintha mikrofonba beszélne): Szenvedélyesen szeretem a munkámat. Már zsenge gyermek koromtól kezdve ott voltam, ahol a munka neheze. Mindenki szeret, mindenkit szeretek. Természetesen hivatalunk ellenségeit kivéve.
ELSŐ: Lehetne szerényebb is. Fölösleges mindenki által ismert dolgokat ismételni.
HARMADIK: Repetitio est mater studiorum (a negyedszeme sarkából sandítva, de nem Kopa úrra): Az ismétlés a tudás anyja. Constipatio mater dolorosa est.
VALAKI (be): Nem győztem hangsúlyozni, hogy Kopa úr nem zavar senkit. Kopa úr nem bánt. Kopa úr nem. . . szóval Kopa úr nem. Hangsúlyozom: ne féljenek Kopa úrtól. (El.)
MÁSODIK: Szép idő van kint.
ELSŐ: Szép idő van bent.
HARMADIK: Általában szép idő van. (Keményen.) De nem hivatali ellenfeleink számára.
ELSŐ: Szeretem a Meteorológiai Intézetet. Bízom a tudományban.
MÁSODIK: Tudatosan hiszek a tudományban. Kedvencem: a Meteorológiai Intézet.
HARMADIK: Általában nagyon szeretjük a tudományokat. A Meteorológiai Intézet valamennyiünk kedvence.
MÁSODIK: Miért nem beszélgetünk? Beszélgessünk. Oldódjunk fel.
ELSŐ: Oldódjunk fel.
MÁSODIK: Úgy van. Ez helyes. Hivatalunkban érezzük magunkat otthon, otthon érezzük magunkat hivatalban.
ELSŐ: A munkaidőben érezzünk szabad időt. A szabad időben munkaidőt.
VALAKI (be): Még egyszer ki akarom emelni, hogy Kopa úr jelenléte nem feszélyezheti önöket. Kopa úr semmiben sem zavarja önöket. Kopa úrtól nem kell félni. (El.)
HARMADIK: Általában szeretni kell a munkatársainkat.
ELSŐ: És harcolni hivatalunk ellenfelei ellen.
MÁSODIK: Gyűlölni és szeretni egyidőben, ahogy az a latin költő mondotta ... akit... méltán nevezhetünk a haladás bajnokának.
ELSŐ: Én szeretve gyűlölök.
MÁSODIK: Én gyűlölve szeretek.
HARMADIK: Én szeretve szeretek és gyűlölve gyűlölök. (Kis szünet, egymást bámulják, olykor sandítanak, nyolcadszemük sarkából, de nem Kopa úr felé.)
ELSŐ: Fel kell oldódni munkahelyünkön, székeinken ülve. Rajongjunk székeinkért.
MÁSODIK: Meleg emberi szeretettel vonzódjunk asztalainkhoz.
HARMADIK: Hevülni kell forrón tintatartóinkért.
ELSŐ: Érezzük magunkénak papírjainkat.
MÁSODIK: Imádjuk kartotékjainkat.
HARMADIK: Öleljük magunkhoz az itatóst. (Kis szünet.)
ELSŐ: Félelemre nincs ok.
MÁSODIK: Féljen, akinek féltenivalója van.
HARMADIK: A félelem a bátorság hiánya. A bátorság a félelem hiánya.
ELSŐ: Mi nem vagyunk hiányosak.
VALAKI (be): Nyomatékosan felhívom a figyelmüket, hogy Kopa úrtól nem kell tartani. Kopa úr mindent megért. Kopa úr hallgat. Kopa úr nem zavarja önöket. Figyelmeztetem Önöket, ne féljenek Kopa úrtól. (El.)
ELSŐ: Legkellemesebb perceimet élem. Két remek munkatárs vesz körül, északnyugati és délkeleti irányból enyhe szél. Asztal mellett. Széken. Papír előtt.
MÁSODIK: Papírkosár fölött. A takarítónő naponta háromszor viszi ki.
HARMADIK: Néha négyszer is. 
ELSŐ: Szeretnek bennünket. 
MÁSODIK: Megbecsülnek.
HARMADIK: Szeretjük egymást, valamint ki-ki a másikát.
ELSŐ: Kiebrudaljuk hivatalunk ellenfeleit.
MÁSODIK: Elszántan.
HARMADIK: Könyörtelenül.
(Kis szünet.)
ELSŐ: Tárjuk ki a világnak a szívünket.
MÁSODIK: A világnak,  amely szereti hivatalunkat.
HARMADIK: A hivatalunknak, amely szereti a világot, amely szereti a hivatalunkat.
VALAKI (be): A leghatározottabban figyelmeztetni kívánom önöket, hogy Kopa úrtól nincs mit félniök. A legnagyobb nyomatékkal hívom fel figyelmüket: nem félhetnek Kopa úrtól. (El.)
ELSŐ: Van tollunk.
MÁSODIK: Van tintánk.
HARMADIK: Van tintatartónk.
ELSŐ: Tollunkat elővesszük.
MÁSODIK: Tintába mártjuk.
HARMADIK: És írunk.
ELSŐ: Papírra.
MÁSODIK: Olvasható betűkkel.
HARMADIK: Fontos hivatali dolgokat. (Kis szünet.)
ELSŐ: Ki szoktuk nyitni az ablakot.
MÁSODIK: Nem mintha szobánk nem lenne elég levegős.
HARMADIK: Hanem hogy ne zárkózzunk el a világtól.
ELSŐ: Az alkotó világtól.
MÁSODIK: Ne zárkózzunk hivatali szobánk elefántcsonttornyába.
HARMADIK: Ne váljunk lélektelenné.
VALAKI (be): Keményen felhívom figyelmüket: nem szabad félniök Kopa úrtól. (El.)
ELSŐ: Vannak kartotékjaink.
MÁSODIK: Fontos ügyekkel tele.
HARMADIK: Amelyeket egész nap intézünk.
ELSŐ: Ha kell, éjjel is.
VALAKI (be): A legélesebben figyelmeztetem önöket, nem szabad félni. Kopa úrtól! (El.)
ELSŐ: Minden gondolatunk a hivatal.
MÁSODIK: Minden hivatal a gondolatunk.
HARMADIK: Benne feloldódik (tagolva, nem szavalva)
fej, törzs, végtagok,
múlt, jelen, jövendő,
atya, fiú, szentlélek,
főnév, melléknév, ige,
szabadság, egyenlőség, testvériség,
líra, dráma, epika,
sör, bor, pálinka,
ember, állat, növény,
anyag, tér, idő,
érzék, érzéklet, képzet,
természet, szerelem, halál,
fogalom, ítélet, következtetés,
jóság, szépség, igazság,
ütős, vonós, fúvós,
mélység, szélesség, magasság,
hétköznap, vasárnap, ünnepnap. 
ELSŐ: És struktúra.
MÁSODIK: Három a király. Három a testőr. Három a kislány. Három az isten igaza. Három a grácia. Üsd a Harmadikat.
VALAKI (be): Utoljára figyelmeztetem önöket, ne féljenek Kopa úrtól. Nem szabad félni Kopa úrtól! Nem szabad! (El.)
ELSŐ: Nincs mozdulatunk hivatalon kívül.
MÁSODIK: Sajnáljuk, hogy csupán öt érzékszervünk lehet a hivatalé.
HARMADIK: És csak múltunkat, jelenünket és jövendőnket adhatjuk neki.
VALAKI (be): Szigorúan tilos Kopa úrtól félni. Szigorúan tilos! (El.)
ELSŐ: Hivatalunkban van boldogulásunk egyetlen útja.
MÁSODIK: Hivatalunk gyermekeink és unokáink jövendő hivatala.
VALAKI (ordítva be): Kirúgom, megfojtom... Ha nekem félnek Kopa úrtól! Kirúgom, megfojtom .. . önöket! (El.)
ELSŐ (felrezzen): De hiszen... mi nem félünk. . . Kopa úrtól.
MÁSODIK: Szó sincs olyasmiről, hogy mi félünk Kopa úrtól.
HARMADIK: Észre sem vettük, hogy Kopa úr itt van körünkben! (Ebben a pillanatban Kopa úr, aki eddig mozdulatlan volt, rájuk emeli fekete szemüvegét.)
KOPA ÚR: Mi? (Súlyosan lép egyet, hirtelen függöny.)

1964

4.

Géza leírhatatlanul boldog volt. A jelenet lefutása után képtelen volt a színházteremben maradni, s a színészeket, a lap munkatársait azonnal meghívta sörözni a színház mögötti kertvendéglőbe. Hangosan lelkendezve nyitogattuk a palackokat, döntögettük a poharakat, a színészek merészségét dicsértük, szem előtt tartva a szerző zsenialitását, mindenki orrba-szájba dicsért mindenkit, és ma is úgy érzem, hogy semmiféle túlzásra nem ragadtattuk magunkat. Az érthető eufórián túl, minden úgy történt, ahogyan történnie kellett: a jég megtört, Páskándi Géza színházi diadalútja elkezdődött.

Azt osztogattuk-szorozgattuk egymás között, hogy miért kellett a szerzőavatástól annyira ódzkodni? Mi van ezen egyáltalán félnivaló? Csakazért se félünk! Kopa úrtól nem félünk! Vesszenek a Kopa urak!

A sörözgetés önfeledt tetőpontján szaladtak a színházi irodából, hogy Bukarestből keresnek engem; megbízott kollégám volt, akinek felesége, orvosi asszisztensként, vállalta, hogy felügyel a feleségem szülésénél, s annyit hozott a tudtomra, hogy lányom született. Anya és gyermeke jól vannak...

Az esti vonatindulásig, immár Gézára rálicitálva, újabb és újabb söröket fizettem...

Csíkszereda, 2008. október 23.

Nincsenek megjegyzések: