Egy mondat a világ (Tejmozi)

„Nyelvközi" 

multikulturális szövegjáték

1.

Balla D. Károly ungvári író 2003. februárjának elején levéllel fordult barátaihoz, írótársaihoz, amelyben az iránt puhatolózott: hajlandók lennének-e beszállni egy szellemi játékba, amelyet ő maga folytatna le, de a többiek hathatós segítségével. Kérése így hangzott: „magyarul még meg nem jelent, idegen nyelvű kortárs irodalmi prózaműből saját választásuk alapján egyetlen mondatnyit műfordítsanak számomra, ezt küldjék el nekem, és én ezeknek a mondatoknak a felhasználásával novellát írok, úgy értve, hogy valamennyit beépítem a saját szövegembe. Ebben az alkotói gesztusnak is szánt, multi-kulti kreatív játékban – természetesen a világnyelveken alkotók mellett! – külön hangsúlyt szánnék a szomszéd népek kortárs irodalmának, így a régióban használatos nyelveken írókat és magyar ismerőiket-fordítóikat is meg szeretném szólítani.".

A puhatolózó levélre 40-nél is többen jelentkeztek, néhányan – be nem várva a feltételeket is tartalmazó felkérés végleges szövegét – azonnal elküldték a mondataikat is. Sőt, már címjavaslatok is érkeztek...

A válaszolóknak Balla D. Károly – a továbbiakban: bdk – elküldte a végleges felhívást, majd annak szövegét közzétette írói honlapján, bizalommal nyitva az oldalt felkeresők felé is. Ízelítőül néhányat ismertetünk a feltételekből: 

* A kiválasztott mondat ne tőmondat legyen. 

* Ne haladja meg a 720 karaktert (12 szabvány sort). 

* Szerzője kortárs író legyen, magyarul még nem publikált prózaművében szerepeljen a mondat. 

* Lehetőleg kerüljük el a kettős fordítást, azaz eredetiből, és ne közvetítő nyelvből történjen a magyarítás. 

* Lehetőleg ne legyenek a mondatban személy- és helynevek. 

* Ne fiktív, hanem létező szerzők létező műveiből származzanak a mondatok, és minden fordító saját nevén szerepeljen a játékban.

Az ötletgazda úgy döntött, a projektet a teljes nyilvánosság előtt fogja lefolytatni, vagyis közzéteszi esztétikai szándékainak részletes ismertetését és megokolását, ugyanakkor állandó frissítésben elérhetővé tette a beküldött mondatok teljes adatbázisát, a fordítók nevével együtt. 

A beküldési határidő, 2004. március 25. letelte után bdk az alábbiakat jegyezte be a kollektív novella munkanaplójába: Ha jól számolom, 30 műfordítót sikerült mozgósítanom, akik 18 nyelvből 43 szerző 53 mondatát (szövegrészét) tolmácsolták számomra. Ez, azt hiszem, elég szép eredmény, én legalábbis elégedett vagyok, főleg, hogy mind a szomszédos népek nyelvei, mind a nagy világnyelvek szerepelnek a 18-ban, plusz még néhány „egzotikusabb". És a mondatok többsége is egészen kitűnő, bár roppant nehéz lesz mindegyiket változatlan alakban beépíteni a leendő novellába. Kicsit most „pihentetem" az anyagot, jövő héten kezdem majd olvasgatni, rendezgetni.

Mivel mi magunk is tevőlegesen beszálltunk a játékba, kitüntetett figyelemmel követtük az elképzelés sorsát. Az érintettségen túl (Marin Preda, Ana Blandiana, Romulus Rusan prózájából emeltünk ki egy-egy, általunk jelentésesnek vélt részletet, s biztosítottuk általuk a román irodalom jelenlétét az irodalmi kalandban) érdekesnek és mindenekelőtt tanulságosnak találtuk a nem mindennapi műhelygyakorlatot.

Az alábbiakban bdk munkanaplójának részletei révén ismertetjük a kollektív novella születésének főbb fázisait.

Április 9. Több mint két hét „pihentetés" után tegnap olvastam el először az interakciómra beérkezett mondatokat, és, bizony, kicsit megrémültem. Úgy találtam, ezt az ötvenvalahány szövegrészt teljes képtelenség egyetlen novellába beletenni. No de: minél nagyobb a kihívás, annál nagyobb izgalom eleget tenni neki... Mára újraolvastam és újrarendeztem az egészet, és – amint ezt várni lehetett – elkezdett bizseregni a tenyerem, és nagyon megkívántam a munkát. Előbb erőt vettem magamon, és még nem fogtam hozzá, de aztán estére mégis megugrattam a lovat.

Április 16. 7600 karakternyi szöveggel készültem el eddig, ebbe 5 kapott mondatot sikerült azon természetességében beépítenem. Lassan haladok, mert mindképpen kerülni igyekszem az erőltetett és olcsó megoldásokat, pl. „egy találomra leemelt könyvben azt olvasta, hogy..."; vagy: „a szomszéd szobából beszélgetés foszlányai hallatszottak:..." – ezzel a módszerrel akár néhány oldalra beépíthetném az összes idézetet, de ez ellenkeznék a projektum alapelvével és azzal a szándékommal, hogy egységes egészet hozzak létre, olyan textust, amely a lehető legnagyobb mértékben szervesíti a vendégmondatokat.

Ezért... úgy alakítom a saját mondataimat, hogy egy bizonyos ponton a beékelni szándékozott citátum, mint természetes folytatás, teljességgel a sajátomnak hasson, ne lógjon ki se értelmi, se stiláris jegyei alapján...

Ez rendben is lenne, épp csak ezzel a módszerrel és tempóval bő két hét alatt a munka egytizedét sem végeztem el, és kis további számolással könnyű arra az eredményre jutni, hogy ha mind az 53 mondatot beépítem, és a felhasználás „hatásfoka" ugyanez marad, akkor legalábbis kb. 80 000 karakternyi lesz a teljes szöveg..., azaz se nem novella, se nem hosszabb elbeszélés, hanem: kisregény. Ezzel pedig nemcsak az a baj, hogy eltér eredeti szándékomtól, hanem hogy ezzel a tempóval őszre leszek készen vele... A megoldáson tűnődve a következőket határoztam el:

1. Időről időre közölni fogom az elkészült, és nagyjából már véglegesnek látszó szövegrészeket. Az első publikációra már április végén szeretnék sort keríteni.

2. Munkám megkönnyítése és gyorsítása érdekében apró változtatásokat engedélyezek magamnak a kapott vendégszövegekben: ez a változtatás semmi más nem lehet, csak minimális húzás, kihagyás, azaz továbbra sem nyúlhatok a mondat jellegéhez és értelméhez, nem változtathatom az egyes számot többesre, az első személyt harmadikra, a jelen időt múltra, sem fordítva; nem írhatok bele, nem cserélhetem ki szavait; de egy-egy ritka alkalommal, a nagyon „problémás" mondatok esetén vághatok az elejéből vagy a végéből, egy-egy kirívó esetben kihagyhatok közbeékelődő (lényegtelen) megjegyzéseket.

Április 18. A bedolgozott vendégmondatok száma 10-re emelkedett, miközben alig léptem túl a tízezer karaktert. És talán a szöveg sem rossz.

Május 15. Több mint három heti (remélhetőleg termékeny) hanyagolás után ma újra elővettem az egymondatos novellát. Előbb csak „visszaolvastam magam" a saját szövegembe, no meg felidéztem a még beépítendő 43 idézetet. Aztán megírtam 1 (egy!) bekezdést...

Május 16. Ma egészen jól haladtam! Kb. egy hagyományos kéziratoldalnyi újabb szöveggel készültem el, és a tegnapival együtt négy újabb vendégmondatot építettem be. Azt hiszem, jó hatásfokú munkarészhez jutottam: olyan szituációt teremtettem, amely 5-6 további idézet szinte egymásutáni felhasználását teszi lehetővé. Ezzel most hónap végéig el is akarok készülni; legalább ahhoz a munkarendhez igyekszem tartani magamat, hogy őszre bemutathassam a szinte kisregény- terjedelmű novellát.

Május 23. Elég jól meglódultam a szöveggel... Az elmúlt 3 napban aztán kb. tíz vendégmondatot sikerült beépítenem, így összesen huszonvalahánynál tartok. Most még 4-5 további citátumnak látom előre a helyét. Ám ezután helyszínt, időt kell váltanom, mert a hátramaradó kb. 20 további mondat így kívánja. Ezekben egyelőre csupán egy vagy két értelmes „szöveghaladványnak" a lehetőségét látom, így félek, a végére majd csupa olyan idézetem marad, amelyek kedvéért egyenként kell külön-külön kitérőket tennem... Tegnap egyébként nem-filosz vendégeinknek meséltem erről az egész akcióról, nagyon belelendültem, éreztem, ahogy egyre lelkesebben ecsetelem a munka menetét, a nehézségeimet, az örömöt, amikor sikerül egyik mondattól a következőig érnem.

Június 26. Mindig így, a hónap vége táján térek vissza, most már harmadszor, a Tejmozihoz. Ilyen lassú tempóban még soha nem írtam kisprózát, bár ez nem is olyan kicsi, azt már mostani terjedelme mutatja.

Június 27. Majdnem egész nap írtam. Öt újabb idézet találta meg a helyét. Ez rendben is lenne, de más „baj van". Most jutottam olyan elágazásokhoz, most vett a novella olyan fordulatokat, most kezdtem beleírni olyan mellékszálú epizódokat, most vettem olyan látványos búcsút a lineáris történetmondástól – hogy mindez már visszahat a korábban elkészült részekre. Szerkezete kezd lenni a dolognak, s hogy az egyes szerkezeti elemek fel ne borítsák a konstrukciót, szinte bizonyosan vissza kell nyúlnom az eddig megírt epizódokhoz, s ha nem is magukat a szövegeket kell megváltoztatnom, de elébük- mögéjük kell illesztenem bekezdéseket, olyan részeket, amelyek egybefogják azt, ami mai munkám után szétesőnek látszik.

Június 28. Ha csak estére is, de sikerült még ma feltennem ide a délutánra befejezett 3. műhelyszöveget.

Július 20. Most már állandósult munkaritmusommal, háromheti pihentetés után ma fogtam újra hozzá a Tejmozihoz. Délelőtt az eddig írtakat olvastam és javítgattam. Kisebb szórendi igazítások, ismétlések szűrése, pontosabb szinonimák, pár fölösleges magyarázó mondat kiiktatása – ilyesmik. Délután hatezer karakternyi tűrhető szöveg, mindössze 2 beépített idézettel. Most már azokkal a citátumokkal dolgozok, amelyek kedvéért külön kisnovellányi kitérőket kell tennem.

Július 29. Ma közzéteszem a negyedik műhelyszöveget. Ugyan csupán 7 idézetet sikerült ebbe a részbe beépítenem, és már csupán 4 vendégszöveg maradt felhasználatlanul – de ez utóbbiakat, most így tervezem, a végmunka, az egybeszerkesztés során fogom beilleszteni. Ez előtt még meg kell írnom a novella végét is. Ebben, azt hiszem, nem lesznek citátumok: a fejben már kidolgozott záróképekbe sehogyan sem illenek...".

(Romániai Magyar Szó; Színkép, 2005. január 22.)

2.

Mielőtt továbblapoznánk a naplóban, írjuk ide azon nyelvek lajstromát, amelyek irodalmából a szerző (azaz, választott nevével: bdk) által megszólított lelkes fordítók a vendégmondatokat kiszemelgették és a szerző rendelkezésére bocsátották. A naplóban említett 18 nyelv (a vendégmondatok beérkezésének sorrendjében): horvát, (belgiumi, franciaországi) francia, angol, ukrán, (svájci, osztrák, németországi) német, lengyel, svéd, szerb, montenegrói, bosnyák, orosz, héber, ruszin, román, portugál, holland, cseh, szlovák.

Augusztus 23. Előzetesen befejeztem a Tejmozit! Közel sem véglegesen. Tegnap és tegnapelőtt annyit végeztem, hogy a még be nem dolgozott 4 idézetnek találtam meg a helyét... Ma pedig megírtam a novella elég rövid, kb. másfél flekknyi végét. Még ezt is csiszolnom kell, főleg az utolsó bekezdéssel és a zárómondattal van gondom. Ugyan már bő egy hónappal ezelőtt kitaláltam, milyen képpel zárom majd a szöveget, most mégis féltucatnyi variációt elvetve keresem az igazi megoldást.

Augusztus 24. Ma egész nap a novella befejező szakaszán dolgoztam, a tegnapi változathoz képest csaknem kétszer hosszabb lett. Talán a megfelelő zárómondatokat is sikerült megírnom. De egyelőre nem gondolom teljesen véglegesnek.

Úgy döntöttem, hogy a teljes prózaművet betetéző és lezáró utolsó szakaszt (amelyben már nincsenek idézetek) külön nem hozom nyilvánosságra, hanem majd a teljes és végleges prózaművel együtt. Ez azonban még odébb van, mert mostantól az írás egészén, a teljes anyagot látva szeretnék dolgozni... mivel munka közben igen erősen befolyásoltak a beépítendő idézetek, így keletkezett néhány ellentmondás, és helyenként kicsit szétesőnek érzem a történetet is. A most következő utólagos szerkesztéssel igyekszem még egységesebbé, egybetartóbbá tenni az egészet... Ezeket az utólagos beavatkozásokat azonban nagy óvatossággal végzem, semmiképpen nem szeretném ugyanis túlírni, túlfogalmazni, túlcsiszolni a novellát: meg kell maradniuk benne mindazoknak a jellegzetességeknek, amelyeket a munka sajátos formája, a vendégszövegek sokféleségéhez való igazodás adott.

Szeptember 14. Egy ideje már szándékosan halogatom a projektum lezárását: a zárórész beiktatatását, a teljes szöveg egybeszerkesztését, a végső csiszolásokat és a közzétételt. Mégpedig azért, mert tétova kísérletet tettem a szöveg előzetes, nyomtatott publikálására, és arra gondoltam, ennek esélyeit erősen rontanám, ha a neten hamarabb jelenne meg. Az egyik legelitebbnek számító, a modern irodalmat talán leginkább képviselő folyóiratot kínáltam meg a dologgal, arra számítva, hogy nem csupán a novellaszövegnek adnának helyet, hanem a játék teljes leírása – mint irodalmi ötlet és intertextuális akció – is érdekelné őket."

(Mivel válasz kb. másfél hónapon át nem érkezett, bdk elbizonytalanodott. A munkanaplót így folytatja:)

Ezt az egész munkát sokkal nagyobb teljesítménynek éreztem annál, semhogy az én kis marginális honlapom keretei között maradjon. Egyben – bevallom – piszkálta a csőrömet az is, hogy a havonta feltett 4 (önmagában is novellányi terjedelmű) szövegem sem játékostársaimból, sem olvasóimból nem váltott ki semmilyen érdemleges reakciót (a nagyon kevés kivételtől eltekintve: nekik külön köszönet).

Nem tudom, próbált-e már valaki idegen szerzőtől származó, kész, olykor nagyon összetett, grammatikailag erősen megformált, érezhetően egy-egy novella funkcionális részéből kiemelt mondatokat saját szövegébe úgy beépíteni, hogy ne lehessen észrevenni sem az illesztés helyét, sem az idegen anyagot. Ez nagyon nehéz!...

A néhány maradék citátum beépítését és egyes utómunkákat már kisebb lelkesedéssel végeztem, és az ötödik közleményről tudósító levélben jeleztem is a kollégáknak, hogy bánt visszajelzésük elmaradása. Erre a nyilvánvaló provokációira is talán ha hárman vagy négyen reagáltak. (Gergely Tamás ekkor kért tőlem interjút, Kalász István meg kis jegyzetet írt arról, hogy az ő küldeményeire sem reagálnak a szerkesztőségek.) Mindez, bevallom, kedvemet szegte, és továbbra is halogattam az akció lezárását.

Ez után történt, hogy bdk-tól novellát kért egy budapesti folyóirat, de a terjedelmet maximum 20 oldalban határozta meg. A Tejmozi akkori változata ennek a duplája volt… Mit tehetett bdk?

„Egyetlen lehetséges megoldásnak tűnt az összes vendégmondatot kiiktatni, minden mellékszálat lenyesni, és az egészet összerántani. Kétnapnyi munka. Az eredmény: az eredetinél sokkal-sokkal tömörebb, húzósabb, feszesebb novella. A vendégszövegek nem hiányoznak; sőt. DE! De számomra, aki pontosan tudom, hogy mit hagytam ki, nyilvánvaló, hogy a kapott mondatok egy része valóban terhelte a szöveget, fölösleges és spekulatív kitérőkbe kényszerített, más citátumok azonban hiányként nagyon is látszanak novellámon. Utóbbiaknak ugyanis funkcionális szerep jutott: ihletet, inspirációt merítettem belőlük, és olyan szövegek sarjadtak környékükön, amelyek írásom lényegi részévé váltak. Úgy tartottam tehát tisztességesnek, ha ennek a tömörített változatnak a végére odabiggyesztettem a közel 30 prózaműnek a címét és szerzőjüknek, valamint a végül kihagyott mondatok fordítójának a nevét."

A folyóirat végül elállt a megjelentetéstől, és inkább bdk közéleti naplóját kezdte közölni. Az író ekkor újabb szerkesztőséget keresett meg munkájával, de itt sem járt sikerrel. Végül egy, a hagyományos irodalmi értékek iránt elkötelezett harmadik folyóirat elfogadta közlésre ezt a redukált verziót (valamelyik tavaszi számukban fog napvilágot látni).

A szerző menet közben véleményt kért Rácz Pétertől (költő, esszéista, műfordító), aki lekéste a vendégmondatok beküldésére kiírt határidőt, ám becsületesen eleget tett a felkérésnek. Az író nagy bánatára csak ez az egyetlen kritikai reagálás született mostanig, immár nem a vállalkozással, inkább a teljesítménnyel kapcsolatban. Ebben a kritikus bdk vállalkozását kissé a robinsoni „szigetépítés", élet- átmentés analógiájának érzi, hiszen Defoe hősének is a tengerbe nem veszett, véletlenszerűen megmaradt hulladékokból kellett magának életkeretet emelnie.

(Romániai Magyar Szó; Színkép, 2005. január 29.)

3.

Közlési szándékunk jelzésével követ dobtunk Balla D. Károly (bdk) munkakedvének állóvizébe, s ez meglátszott a váratlanul folytatásba vett Munkanapló gyarapodásán is.

December 8: Amikor úgy éreztem, nincs több tennivalóm a szöveggel, vettem egy nagyon mély lélegzetet, és elküldtem a Holminak. (Ez a véglegesnek tekintett, „rövid" variáns 46 ezer karakternyi.) Gyanúsan sokáig késett a válasz. Már kezdtem úgy érezni, hogy talán mégis túlbecsültem a művemet, és nemcsak hogy nem kiugróan jó írás ez, hanem még a tőlem elvárható szintet sem éri el; hiába dolgoztam vele hónapokig. Amikor már majdnem lemondtam róla, érkezett Réz Pál főszerkesztőtől az e- mail (!) : „Kedves Károly, novelládat többen is elolvastuk, innen a késedelem. Erős, okos, ravasz írás! Szívesen közöljük. Kis türelmedet kérem – sok az elfogadott kéziratunk." Huh!!!

December 12. Alig pár napja lelkendeztem azon, hogy a Holmi elfogadta közlésre Tejmozi c. novellámat, amely a néhány hónapja elaltatott, Egy mondat a... c. interakcióm egyik végterméke. Ma pedig Cseke Gábortól kaptam levelet: a Romániai Magyar Szó mellékletében leközölnék sorozatban az anyagot, nemcsak a novellát, hanem a járulékos szövegeket is, így a munkanaplóm egyes részeit. Boldogan visszaírtam: állok elébe, épp csak a teljes verziójú szöveggel még nem vagyok készen. Ha pár hónappal ezelőtt érkezik ez a felajánlás, talán már rég le is zárhattam volna az interakciót: egyik oka annak, hogy megtorpantam, épp a „szakmai érdeklődés" hiánya volt...

December 28. Két napi munkával véglegesítettem Tejmozi c. „multikulti" novellámnak azt a változatát, amelyben benne foglaltatnak az Egy mondat a... nevezetű interakcióm keretében kapott, más nyelvekből fordított idézetek, még ám mind az 53...

Eközben – miután hónapok óta nem foglalkoztam a szöveggel és kellően eltávolodtam tőle – azt is megállapíthattam, hogy a korábban nagyon disszonáns hangot megütőnek, oda nem illőnek tartott vendégmondatok korántsem lógnak ki annyira a novellámból, mint éreztem. A néhány hónapra magára hagyott mű mintha szervesítette volna őket.

Lehet, hogy frappánsabb befejezés lett volna a végleges szövegverziót nyárra elkészíteni és egy kis hírverés kíséretében itt (a szerző honlapján – szerk. megj.) megjelentetni. Ám szinte bizonyos, hogy ezután nyomtatott folyóirat-közlésre nem számíthattam volna (amelynek, valljuk be, főként, ha rangos orgánumról van szó, sokkal nagyobb a szakmai súlya, semmint ha az interneten lát napvilágot) – és az se igen képzelhető el, hogy két külön verzió született volna, még ám úgy, hogy mindkettő élni kezdi a maga életét..."

Rácz Péter az alábbiakat írta bdk Tejmozi c. virtuális novellájáról:

„A vendégmondatokat természetesen nem néztem most meg, nem is azokat keresve olvastam, hanem csak úgy, viszont nem is bukkantam egyre sem. Az elvarrás jól sikerült. A végén már nem is lesz érdekes, melyek és hol vannak a kölcsönvett mondatok...

Naplója továbbra is Defoe magyar hangján szólal meg nekem, s ezt dicséretnek szánom. Aztán eszembe jut, hogy ugye már itt, Magyarországon is tanítanak kreatív írást, nyilván nem azért, hogy több, hanem hogy jobb íróink legyenek. Nekik mindenképpen ajánlanám ezt a munkanaplót. Bár a munka sajátsága, hogy bizonyos gombokhoz varrja a ruhát, a szabás-varrás során sok mindent elárul azoknak, akiket érdekel a műhelymunka. Kiket is érdekelhet? Vájt fülűeket, nyilván, széplelkeket, bölcsészeket, írópalántákat, meg rokonszenvező írókat, akik eddig is sejthették, hogy az írás, mint métier (mint foglalkozás – szerk. megj.), olyan, mint a katedrálisépítőé. Egyrészt fejben meg kell lennie az egésznek (nem előre!), miközben a részletek is ott zsibonganak. A fő kérdés azonban, hogy a végén megálljon minden íve, ne repedezzen... BallaDé kicsit aggályos, hogy a már meglévő részleteken esetleg nem szabadna változtatnia, inkább áthidaló bekezdésekkel simítja el a passzítási egyenetlenségeket. Mire én: miért ne változtathatna bármit, bármeddig is? ... Végül is csak a végtermék számít. Hiszen a vőlegény is azért hálás arájának, mert az mindennek ellenére vele akar élni, amit róla tud. Az építkezés műszaki ellenőre vagyok én most: örülök mindennek, ami jó, de a dolgom az, hogy a hibára (is) felhívjam a figyelmet.".

A Stockholmban élő Gergely Tamás, aki maga is küldött vendégmondatot Ungvárra, a tőle megszokott rámenősséggel faggatta bdk-t:

- Esterházy is épített fel szöveget kölcsönmondatokból; miben különbözik ettől a te módszered?

- Először is: ez egy kollektív és poliglott akció. Az idézeteket nem én választottam, hanem a projektumban részt vevő 30 kolléga. Idegen nyelvekben és kultúrákban járatos író- és szerkesztőtársakat, barátokat kértem arra: magyarul még meg nem jelent kortárs prózaműből műfordítsanak számomra egy-egy mondatot vagy rövidebb szövegrészt azzal a céllal, hogy én ezeket leendő saját művembe beépíthessem. Novellámat csak akkor kezdtem írni, amikor – adott határidőig – beékezett a 43 szerző művéből származó, 30 fordító által 18 nyelvből tolmácsolt 53 darab idézet!

Akcióm második sajátossága tehát az, hogy nem én választottam az idézeteket egy készülő művem számára, hanem a kapott (és meglehetősen heterogén halmazt képező) vendégszövegek alapján kezdtem saját mű írásába.

A harmadik jellegzetesség, hogy az akció alapötletét nyugodt szívvel nevezhetjük olyan posztmodern kezdeményezésnek, amely az intertextualitás zászlaját lobogtatja, ám az eredmény mégis egyfajta hagyományos prózamű. Novellám tartalmilag és történetmondását illetően is a modern realista epika jegyeit mutatja, és csak előtörténetét is beleolvasva válik „szövegművészetté". Az akció egészének ismeretében világlik ki annak a momentumnak a jelentősége is, hogy prózám főhőse maga is író, aki többek között éppen írói problémákkal küszködik. De a posztmodern önreflexivitástól is tudatosan eltávolodtam, mert ez a probléma egészen más jellegű, mint amilyennel nekem kellett munka közben szembenéznem.

Végül talán az is megkülönböztető sajátossága munkámnak, hogy nem alkalmaztam kollázstechnikát, és nem éltem az idézetek módosításának, torzításának lehetőségével. Nem összeapplikáltam és nem „betűztem", nem tettem „függővé" az idézeteket, hanem úgy vezettem a saját szövegemet, úgy haladtam mondatról mondatra, hogy egy adott ponton a vendégmondat „elhangozhasson", sajátomként hasson. A dolog nehézsége éppen abban állt, hogy egy, stílusában egységes, egyetlen szerzői- alkotói jegyet mutató, jól olvasható elbeszélés matériáját kellett úgy felépítenem, hogy ne kivesse, hanem szervesítse az idegen anyagot.

- Úgy tűnik, páneurópai novellát írtál; adódik a kérdés: ellopják-e benne Európát?

- Mint Bajor Andor egyik írásából tudjuk, Európáról az az utolsó hiteles hír, hogy elrabolták... Ha csak érintőlegesen is, novellám többször foglalkozik a modern (európai) társadalom problémáival, lévén hogy történetem a civilizációból kivonult, remeteségében is teljes életet élő édesapa és a világ sűrűjében az élettől elidegenedett fia kapcsolatát boncolgatja; márpedig az apa-fiú konfliktus – mondjuk, Szophoklész Oedipus királya óta – eléggé tipikus európai toposz. Ha pedig Európa sorsát a hazátlan és/vagy kihaló nemzetek és nyelvek problémája felől közelítjük, az elrablás tényét ez esetben is rögzíti az írásom, hiszen erős szálként szövődik bele egy saját országgal sosem rendelkezett, nyelvének-irodalmának-vallásának önállóságáért évszázadok óta meddő küzdelmet vívó kisnemzet, a ruszinság sorsa. És, ha csak áttételesen is, de utalok öreg kontinensünk 20. századi történetének egyik legsúlyosabb tragédiájára és annak szenvedő nemzetére. Novellám ugyanis egy zsidó szertartás szerint tartott házasságkötés szimbolikus képeivel zárul.

- Volt már virtuális regényed, készíted az UngParty webszótárát, webesíted a Tejmozival az alkotást... Mi lesz a következő lépésed?

- Fontolgatom, hányadik születésnapom alkalmából lepjem meg barátaimat virtuális öngyilkosságommal, hogy még életemben élvezhessem egymással versengő nekrológjaikat.

(Romániai Magyar Szó; Színkép, 2005. február 5.)

4.

2005. február 12-étől, öt héten át közöltük a Balla D. Károly által a Színkép számára összeállított, teljes verziójú szöveget, s megtalálható az író honlapján, ezért itt nem is idézem. A befejező részt az a kritikai kommentár jelentette, amit BDK projekt végtermékével kapcsolatban megfogalmaztam.

Ülünk, mint a Tejmoziban

Már amikor az elgondolásról tudomást szereztem, nagy és fontos kísérletnek – pontosabban: kalandnak – éreztem Balla D. Károly szándékát, amely nemcsak szokatlanságával vonzott, hanem azzal, hogy követhető, kiszámítható, fenntartható tervnek bizonyult.

Az első benyomásom az volt, hogy ha elegendő támogatást, műfordítói „muníciót” kap elképzeléséhez, már az is nagy szó, hiszen az ő felkérése, bár pontos paramétereket tartalmazott, nem szabványosított építőkockákról szólt, hanem olyan tetszőleges, szabad akaratú válogatásról, amit a magyar nyelven túli – gyakorlatilag parttalan – irodalmi óceánból felelősen merítgetnek számára, hogy lerakhassa elképzelt, kollektív ihletésű novellájának alapjait.

Ha valaki elolvassa a projekt első munkafázisában begyűlt idézethalmazt és alaposan áttanulmányozza azok forráskronológiáját, illetve a segítőtársak ismétlődő jelentkezését, akkor láthatja, hogy a begyűlt anyag nem egyszerű summa, nem n mennyiségű irodalmi fragmentum, hanem egymást generáló ötletek, rácsodálkozások, bölcselkedések fonadéka, amelyek valószínűleg sose születtek volna meg ilyen összeállításban, ha a gyűjtés nem a nyilvánosság előtt, ellenőrizhetően és befolyásolhatóan történik.

Saját példámnál maradva: már az elején tetten értem magamat azon, hogy kíváncsian követem az előttem jelentkezők javaslatait, küldeményeit, s még akkor is, ha az a szándék vezetett, nehogy a nyomdokukba lépjek, kiválásommal akaratlanul mégiscsak igazodtam a trendhez, mert olyanszerű szövegmintát metszettem ki a kezem ügyébe eső, általam is becsült román szerzők műveiből, ami nem annyira cselekményre, egy szituáció viszonyhálójára utal, annál inkább egy életérzésre, egy gondolatra, következtetésre, aforisztikus megfogalmazásra, azaz olyasmire, ami különösebb gond nélkül beilleszthető egy óriási mozaikba, s nem annyira tehertétel, mint inkább színezék, gondolati töltet lehet a majdani novella alapanyagának kimódolásához.

Érdekes, várakozással teli hetek voltak azok, amíg az idézetlista gyarapodását leshette az ember, próbálván megfejteni az egymástól látszólag elütő, tetszőleges választások belső logikáját, s bár tudhattuk, hogy a begyűlt mondatoknak valamiképpen be kell épülniük a még sehol sem létező, majdani műbe, s hogy felismerhetetlenül is bennük rejlik tulajdonképpen a novella világának néhány koordinátája, a Balla D. Károly által föltálalt történet most végül is öntörvényű alkotásként áll előttünk.

Erőteljesen üti le az alaphangot, tudatván az olvasóval, hogy tulajdonképpen egy apa-történetet kap, ki tudja, hányadikat már a magyar és a világirodalom történetében, önkínzó szembesülést a személyiségünket meghatározó családi istenség deheroizálásáról, illetve megdicsőüléséről, a generációs váltások törvényszerű, ellentmondásos zűrzavaráról. A téma ismerős, jól rezonál az olvasó tudatában és lelkiismeretében, és fokozottan katartikus tanulságok lehetősége rejlik benne.

Hogy az apa-motívum kihámozható-e eleve az eredendő idézetrengetegből, nehéz eldönteni, mert bár formálisan benne van egy-két szerzőközeli szövegben (pl. a Berniczky Éva által „szállított” vendégmondatban), a lehetőség inkább csak potenciális, esély, ami írói felismerés és előzetesen tisztázott, határozott szándék nélkül nem valószínű, hogy tárgyiasult volna valaha.

Az író a megmondhatója e kisded műhelytitoknak, de hivatalosan el kell fogadnunk azt az alaphangot, amit Balla D. Károly első mondatával leüt: „Talán azt kellene elmesélnem, milyen sokáig készülődtem arra, hogy apám történetét megírjam.”. Világos beszéd: ez itt egy apa-történet, teli emlékekkel, látomásokkal, gondolatokkal, a cselekmény maga a mesélés és az emlékezés, a mozaik összerakása, majd értelmezése, mindegyre visszacsatolva a mesélő énjének alakulásához, balladás felhangú vallomásfüzér arról, hogy a felettünk álló, sorsunkat meghatározó, bennünket genetikailag kódoló hatalom mennyire a kezében tart, még akkor is, amikor azt hisszük, hogy sikerült kijátszanunk.

És miért nem az anya? – kérdezem felriadva, mert közben József Attila „Mamá”-jára gondolok, s tréfával ütöm el a kérdés élét: kinek a pap, kinek a papné... Attól függően, hogy gyermekkorunk gyeplői kinek a kezében feszültek meg vagy lazultak el – kedv, körülmények, vérmérséklet és szándékok szerint.

Az értő olvasó, aki elfogadta és magáévá tette az író játékszabályait, s a dőlt betűs vendégmondatoknak a fikciós törzsszöveghez való illeszkedését figyeli, mind nagyobb elégtétellel látja, hogyan szívódnak fel, lépésről lépésre, a műtéti fonal szerepét játszó textusok, egyre lanyhábban, méltóságteljesebben és természetesebben pörgetve egyet-egyet a cselekmény orsóján, hogy a vége felé, mint elhaló dallam, oldódjon fel, tűnjön el, maradjon mindez kósza emlék, vagy tán az sem, mibennünk.

Hatványozottan érezhette mindezt Balla D. Károly, akiben mindvégig ott rezonált a teremtés egésze, a művi ötlettől a technicista begyűjtésen át az alkotó életrehívásig, s jegyezhette naplójába a kiábrándult, már-már keserű sorokat, a partnerek, a kritikusok, az olvasók közömbössége miatt. Ez a szerző elidegeníthetetlen joga.

De jogai az olvasónak, a kritikusnak is vannak, s ehhez hozzátartozik a jóval hűvösebb, objektívebb távolságtartás az alkotással szemben. Olvasó mindig akkor rajong igazán és mindenek fölött, ha már mindent végleges helyén lát, ha teljesen bebútorozott világba léphet, vagy legalább is az az érzése, hogy ez a véglegesség akár a részletekben is benne rejlik.

A Tejmozi kifejezetten olyan írás, hogy mindaddig, amíg szellemi atyja és egyszemélyben szerzője nem mondja ki rá, Madách-csal szólva: „Be van fejezve a nagy mű, igen. / A gép forog, az alkotó pihen.”, addig nyitott és sebezhető marad.

Személy szerint örvendek, hogy beajánlhattam a Színképnek Balla D. Károly rendhagyó vállalkozását, amely a maga nemében izgalmas alkotáslélektani kísérletnek is fölfogható – annak indult, de aztán valami szerencsés-ihletett fordulat okán jócskán föléje nőtte magát, magyarán „kinőtt az isten markából”. Ismervén a szerző számos írását, szépirodalmi munkásságát, meggyőződésem, hogy kimagasló teljesítmény az övé, izgalmas, európai ihletettségű kultúrkör álcázott szintézise, de mindenekelőtt öntörvényű olvasmány.

Kipróbáltam: eltüntettem a digitalizált szövegből minden, a genezisre, az „eredendő bűnre” utaló kiemelést. És a Tejmozi fölfénylik, tisztán és áttetszően, miként az írás zárszava, amely immár teljesen a szerzőé, s általa immár a miénk is:

„Egyáltalán nem fogok mesélni semmit. Letelt a gyászév, nyugodjon a halott, éljen az ifjú pár.

Majd meghatódom a megtiszteltetéstől, amely a család legidősebb férfitagjaként ér, «Húgunk, legyen utódaid száma ezerszer ezer», fogom hallani az ősi szavakat, gyertyát gyújtok apám helyett, vezetem a lányát a baldachin alá, hallgatom az esküt és az áldást, talán megrezzenek, amikor Paul Robert széttör egy üvegpoharat, s közben azt látom, hogyan repedt a vékony jég a patakon, amint, a szauna forróságától ajzva, vízében megmártóztunk apámmal.

Az éles napsütésben lassan ereszkedni kezd a gép. Találgatom, hogy amit odalent látok, felhőréteg-e vagy hómező. Csak amikor a tépett párafoszlányok feltűnnek, leszek bizonyos abban, magasan járunk, van még kis időm számbavenni az elmesélhetetlent.

És továbblépnék apám regényében, amikor apró rezzenések jelzik, behatoltunk a felhő belsejébe. A kis, kerek ablakra szegezem a tekintetemet, amelynek üvegét ellepi a tejfehér fényesség.”

Cseke Gábor

*

Balla D. Károly megjegyzései, 

a fenti szöveg elolvasása után

Talán annyit elmondanék neked (nem zavar, ha felhasználod), hogy a műfordítók nagy része egyszer sem nézte meg a beérkezett mondatokat abban az időszakban (ezt a statisztikákból elég jól tudtam követni), így ha egy részükben mégis felfedezhető bizonyos összetartás, az inkább a véletlennel, illetve talán a hasonló élményekkel, életérzésekkel, ráhangoltsággal, kulturális és történelmi „kódoltsággal” magyarázható. Valóban találtam legalább 4-5 témát, ami köré gócosítani tudtam a novellát. Az egyik a több helyen feltűnt öregember-motívum, ebből lett (nyilván a Berniczky Éva fordította idézetnek is köszönhetően) az apa-fiú reláció, a másik a halál és az idő mint filozófiai kategóriák, a harmadik a magáról az írásról, alkotásról való gondolkodás, a negyedik a nemiség (pl. az Esze Dóra és Ladik Kati fordította mondatok), az ötödik pedig, mondjuk, az életuntság, elidegenedés, illetve a kozmikus életérzés, ami vagy benne volt egyes idézetekben, vagy beleéreztem őket.

Ennél azonban erősebb volt a széttartás, a sehová sem illeszthető „nehéz esetek” sora, amelyek miatt kitérőket tettem. (Legkirívóbbak: az affér a vonaton a kalauzzal; a szerelmes lány a tengerparton; a színház zsinórpadlására menekülő hölgy; bevallom, ilyen volt a szúnyogvadászat is…)

Érdekes egyedi inspirációk: a faház, mint a legfontosabb helyszín, nyilvánvalóan a Konczek József által fordított szövegből jött át. A ruszin-ukrán tematika fel sem merült volna, ha Udvari István és Lengyel Tamás nem ilyen mondatokat fordít…

És akkor talán egy dolog, amit akár meg is említhetsz, ha beleillik a koncepciódba. Írod, hogy az eredendő bűn nélkül is „működik” (jaj, divatszó, nem szeretem, de most ez jött a számra) a novella. Nos, a Holmitól már megkaptam a korrektúráját annak a redukált verziónak, amelyben valóban egyetlen vendégmondat sincs benne (icipicit a szerkezetén is változtattam; pl. másképp kezdődik), és, ezt komolyan mondom, a legjobb, funkcionális szerepű mondatok hiányként valóban benne élnek ebben a szövegben is. Ezért annak a kb. 30 mondatnak a forráshelyét, amelyek végül is kialakították a novellám tartalmi dimenzióit, ez után a „tiszta” verzió után is feltüntettem.

(Miután elmondja, hogy az apa-fiú műtermi alaphelyzetét másvalaki által elmesélt történet alapján bontotta ki, de erről egyelőre nem kíván beszélni, így folytatja:)

A tejüveget már én találtam ki; a repülőgépes ablak-párhuzam pedig nem volt meg előre, ez csak valamikor a munka vége felé beugrott, hogy semmi mással, csak ezzel fejezhetem be a novellát. Éppen így érezni kezdtem, hogy az öreg ruszin halálát semmivel nem ellenpontozhatom hitelesebben, mint egy zsidó szertartás szerinti házasság képeivel. Nagy hülyeség, de amikor az általad is idézett zárást olvasom, meghatódom saját mondataimtól...

Ungvár, 2005. március 8.

Ui.: Novellámban az alábbi szerzők és művek egy-egy mondatát (szövegrészletét) használtam fel, az interakcióban részt vevő partnereim tolmácsolásában (nevüket zárójelben tüntetem fel, és ezúton köszönöm meg szíves közreműködésüket). Az idézetek forrását a felhasználás sorrendjében adom meg:

1. Monika Maron: Stille Zeile sechs (Csendes utca hat). Fischer Taschebuch Verlag, Frankfurt/Main, 2000. (Pompéry Judit)

2. Fjodor Alekszandrovics Abramov: Gyerevjannüje konyi (Falovak). In.: F.A.A.: Povesztyi i rasszkázü (Regények és elbeszélések), Lenizdat, Leningrád, 1985. (Konczek József)

3. Peter Stamm: Agnes (Ágnes). Arche Verlag AG, Zürich Hamburg, 4 Auflage, 2000. (Kalász István)

4. Mark Amerika: Grammatron. http://www.grammatron.com (Samu János Vilmos)

5. V. S. Naipaul: The mimic men (Az álemberek). André Deutsch Limited. London. 1967. (Lengyel Tamás)

6. Stanisław Lem: Rozważania sylwiczne (Erdei töprengések). Odra folyóirat, 2001/10. (Zsille Gábor)

7. Vladimir Nabokov: Ada or Ardor: A Family Chronicle (Ada. Egy család krónikája). Penguin Twentieth Century Classics, Harmondsworth, 1969. (Esze Dóra)

8. Táňa Keleová-Vasilková: Siete pavučín (Pókhálók), Ikar, Bratislava 2003. (Haraszti Mária)

9. V. S. Naipaul: A House for Mr Biswas (Mr Biswas háza), Penguin Books, [London] 2000. (Kőrös László)

10. Carl-Johan Vallgren: Magnus. Höst (Magnus, ősz). In: C-J.V.: Längta bort (Vágyakozás), Bonniers, Stockholm, 1988. (Gergely Tamás)

11. Okszana Zabuzsko: Insztruktor iz tenyicu (A teniszoktató). In: O.Z.: Szesztro, szesztro (Nővérkém, nővérkém), Vidavnictvo «FAKT», Kijiv, 2003. (Berniczky Éva)

12. Delimir Rešicki: Pas od snijega (Hókutya). Sagrada familia, Meandar, Zagreb, 2000. (Ladik Katalin)

13. Dario Džamonja: CUT. In: CUT, pregled mlade književnosti Bosne i Hercegovine (Bosnia és Hercegovina fiatal íróinak antológiája), Dom omladine i pionira „Mladost”, Kikinda, 1987. (Szabó Palócz Attila)

14. Hanns-Josef Ortheil: Faustinas Küsse (Faustina csókjai). Luchterhand, München, 1998. (Margócsy István)

15. Vladimir Nabokov: Ada or Ardor: A Family Chronicle (Esze Dóra)

16. Vladimir Nabokov: Ada or Ardor: A Family Chronicle (Esze Dóra)

17. Peter Handke: Mein Jahr in der Niemandsbucht (Egy évem Senki-öblében); Suhrkamp Verlag Frankfurt am Main, 2000. (Balogh Robert)

18. Sava Damjanov: Summa vilologiae ante portas. Glosolalija. Orpheus, Novi Sad, 2001. (Ladik Katalin)

19. Eugene Ionesco: Le Solitaire (A magány), Mercure de France, Párizs, 1973. (Bikácsy Gergely)

20. Clarice Lispector: Agua viva (Élet vize). Francisco Alves Editora, Rio de Janeiro, 1978. (Esze Dóra)

21. Fjodor Alekszandrovics Abramov: Gyerevjannüje konyi (Konczek József)

22. Jáchym Topol: Výlet k nádražní hale (Kirándulás a pályaudvarra). Petrov, Brno, 1995. (Németh Zoltán)

23. Vladimir Kocsis: Marunka. In: Pripovedki (Elbeszélések) Ruszke Szlovo, Újvidék, 2002. (Udvari István)

24. Zvonko Sarić: Hvatač duše (Lélekfogó). Signum Kiadó, Belgrád, 2003. (Kontra Ferenc)

25. Sava Ilić: Usput (Útközben). Književna zajednica Kikinde, Kikinda, 1988. (Szabó Palócz Attila)

26. Carl Jonas Love Almqvist: Drottningens juvelsmycke (A királynő gyémántja). Bonnier Pocket, Trondheim, 1993. (Lipcsey Emőke)

27. Vojislav Despotov: Psihopatak (Pszichokacsa), LOM, Beograd, 2001. (Szombathy Bálint)

28. Zvonko Sarić: Hvatač duše (Fekete J. József)

29. Linda Le: Les morts ne nous lâchent pas (A holtak nem engednek), Nouvelle Revue Française, 1999/januári szám. (Lackfi János)

30. Vlagyimir Szorokin: Zsraty! (Falni!) In: Szobranyije szocsinyenyij v treh tomah. (Összegyűjtött művek három kötetben) Ad Marginem, Moszkva, 2002. (Cséka György)

31. Ana Blandiana: Coridoare de oglinzi (Tükrös folyosók), Editura LiterNet, Bucuresti, 2003. (Cseke Gábor)

32. Maarten `t Hart: Het uur tussen hond en wolf (A kutya és farkas közti óra). Amsterdam, De Arbeiderspers, 1987. (Kronauer Éva Lilla)

33. Marin Preda: Viata ca o prada (Zsákmányolt élet), Editura Cartea Romaneasca, Bucuresti, 1979. (Cseke Gábor)

34. Clarice Lispector: Agua viva (Esze Dóra)

35. Đorđe Balašević: I život ide dalje (sve dalje odavde...) [És az élet megy tovább (egyre tovább innen...)]. Prometej, Novi Sad, 1997. (Szabó Palócz Attila)

36. Július Balco: Cestujúci tam a späť (Oda-vissza utazó). Slovenské pohľady, 1988. (Haraszti Mária)

37. Vedrana Rudan: Uho, grlo, nož (Fül, gége, kés) AGM, Zágráb, 2003. (Bencze Lajos)

38. Július Balco: Cestujúci tam a späť (Haraszti Mária)

39. Draško Ređep: Ptica u novosadskoj sinagogi (Madár az újvidéki zsinagógában), Rukovet, Szabadka,1997. (Balogh István)

40. Draško Ređep: Ptica u novosadskoj sinagogi (Balogh István)

41. Francois Emmanuel: Le ueur mélancolique (A mélabús gyilkos). La Différence, Párizs, 1995. (Lackfi János)

42. Zvonko Sarić: Hvatač duše (Fekete J. József)

43. Eman Erdélyi – Marek Vadas: Univerzita (Egyetem). Koloman Kertész Bagala, Levice, 1996. (Németh Zoltán)

44. Jacek Durski: Rok (Egy év). Nowy Swiat, Varsó, 2003. (Gömöri György)

45. Volodimir Dibrova: Deny narodzsennyá (Születésnap). In: V.D.: Zbihoviszjká (Csődület). Kritika kiadó, Kijev, 1999. (Lengyel Tamás)

46. Shelly Yacimovich: Miszhakej zugot (Páros játékok), Keset kiadó, Tel-Aviv, 2004 . (Yehuda Lahav)

47. Slobodan Vukanović: Susret (A találkozás). In: S. V.: Devet ajkula u Montenegro gradu (Kilenc cápa Montenegró városában), Narodna biblioteka „Radosav Ljumović”, Podgorica, 2001. (Szabó Palócz Attila)

48. Petrovaj Vasil’: Rusyny (Ruszinok), Rusyn’ska obroda, Pr’ašov.1994. (Udvari István)

49. Stephen Todd Booker: TUG. Wesleyan University Press, Published by University Press of New England, Hanover and London, 1994. (Vass Tibor)

50. Dario Džamonja: CUT. (Szabó Palócz Attila)

51. Monika Maron: Stille Zeile sechs (Pompéry Judit)

52. Sven Regener: Herr Lehmann (Lehmann úr), Eichborn Verlag, Berlin, 2001. (Pompéry Judit)

53. Romulus Rusan: Telefonul din vis (Álombeli telefon). In: Cauze provizorii (Ideiglenes okok). Editura Cartea Romaneasca, Bucuresti, 1983. (Cseke Gábor).

(Romániai Magyar Szó; Színkép. 2005. márc. 19.)

Illusztráció: Nagy P. Zoltán fotója: A síró ablak