1974-ben megjelent, a budapesti Corvina és az Edition Leipzig közös gondozásában kihozott, remek fekete-fehér fotókkal illusztrált album hever az asztalomon, a szótárak és egyéb kézikönyvek között.
(Itt most illik pontosan megemlíteni a teljes címet és a kiadásra vonatkozó egyéb tudnivalókat. Tehát:
Kunstdenkmaler in Ungarn
Ein Bildhandbuch
Erlauterungen und bildauswahl von István Genthon. Edition Leipzig. Printed in Hungary, 1974.)
A gyengébbek kedvéért, a német nyelvű kiadvány a magyarországi építőművészet tárháza - enciklopédikus teljességgel. 1987-ben került hozzám, számomra is szokatlan és meglepő módon.
Elmesélem.
Az 1990-es kiiadásával megszűnt Előre naptárt szerkesztettem, immár több éve, megszokott és bevált recept szerint: még be sem fejeztem az egyik kötet szerkesztését, már új és új témákra vadásztam, amiből aztán a megfelelő időben szépen összeállt a következő könyv gerince.
Történt, hogy 1985-ben a román fotószövetség kiadásában szerény kis album jelent meg , A romániai fényképezés képes kronológiája címmel (Cronologia ilustrată a fotografiei din România. Perioada 1834-1916.), amely a szerző, Contsantin Săvulescu nyugalmazott mérnök és amatőr fotós tanulmányát és az ennek mentén begyűjtött gazdag képanyagot tartalmazza, nem túlzottan jó minőségben reprodukálva.
Azokban az években, sajnálatos módon még az egyetlen romániai fotós szaklap is úgy nézett ki, hogy a szerzőknek sírni támadt kedvük, amint az életlen, bemosódott, túlkontrasztolt reprodukciókat megpillantották. Némileg hasonló sors jutott a Constantin bácsi könyvének is, azzal a különbséggel, hogy a sokszorosításra használt fényezett papíron a képek egy fokkal jobban érvényesültek a megszokottnál.
A szimpatikus öregúr egy évvel korábban született apámnál, szakiskolai tanulmányokat végzett, majd a nevezetes bukaresti Malaxa gyár-ban dolgozott az első román autómotorok tervezésén. A háború utáni években résztvett a kommunista hatalom elleni sztrájkokban, Caracalba internálták. Szabadulása után meghúzza magát, fotózni kezd. 1973-ban egy tanulmányban bizonyítékokkal igazolja, hogy Szathmáry Papp Károly volt a világon az első háborús fotóriporter, aki az l854-es krími háborúról tudósította a világlapokat.
Constantin Săvulescu alacsony, könyökvédős alakját ma is látom emlékeimben, amint a fotószövetség központi, ám roppant szűk irodácskájában a kartotékokat rendezgeti, a levelezést intézi, a vidékről felutazott fotóklubok képviselőivel tárgyal. Az idősebb fotóművészek emlékezhetnek rá: ő volt a Szövetség mindenese. Az akkori elnök, aki csak tekintélyét és nevét adta a mozgalomhoz - amely nagyon sokáig s talán ma is amatőr módon szerveződött-szerveződik -, ritkán tette be a lábát a székházba. Constantin bácsi volt az ügyvivő, a szóvivő, a vidéki városok rendezvényeire ki-kiszálló zsűrielnök, a szalagátvágó. Mindig mosolygott, gratulált az elért eredményekhez (akkor is, ha azok vajmi soványak voltak), sose erőltette a rendezőkre saját munkáit, bár mindig kértek tőle néhány kópiát, hogy versenyen kívül őt is szerepeltessék - nem mondott nemet, de az utolsó pillanatban mindig kedvesen elpanamázta a dolgot.
És akkor mindannyiunk ámulatára előállt a könyvével.
Elhatároztam, hogy bemutatom őt az Előre Naptárban. Már csak azért is, hiszen a román fotótörténetnek egy sor magyar vonatkozású adaléka van, amit az öreg nem hogy elhallgatott volna, hanem minden előítélet nélkül elsimert és népszerűsített. Különösen kiemelte Szatmári Papp Károly szerepét, aki magyar létére is a román fotográfia élharcosa, a világ első haditudósítója, a románok törökök ellen vívott függetlenségi háborújának tanúja.
Két hétig egyeztettünk időpontot, amíg végre egy hétköznap délelőtt ráért elmesélni az életét. Bukarest egyik déli külvárosában lakott, a Mezőgazdászok-ról elnevezett utcában, kis családi házban, magára, egy pár tyúkkal, kakassal és egy cirmossal, amely ottlétem egész ideje alatt vidáman szunyókált az alacsony szobaablak párkányán, enyhe téli napsütésben, a muskátliscserepek között.
Constantin bácsi elmondta: szürke kis élete volt, finommechanikai tervezőmérnök a szakmája, üzemi munkája után került az akadémiai kutatóintézetbe, onnan vonult nyugdíjba 1974-ben. 1957 óta volt tagja a fotósszövetségnek, 130 munkáját válogatták be romániai és külföldi fotóstárlatokra. Minden szabadidejét a kronológia összeállítására, a fotótörténeti dokumentumok felkutatására fordította. Ha vidékre kellett utaznia egy-egy üzemi kiszállásra, szabadidejét a levéltárak, könyvtárak búvárlására fordította. Így állt össze úttörő jellegű füzetkéje, amelyet azóta se tudtak lekörözni. Nem lelkendezett az interjú és a népszerűség lehetőségének felcsillanása miatt: mesélt, mint aki összegez. A végén még el is pityeredett: nem gondolta volna, hogy éppen egy magyar ember fog érdeklődni a munkája iránt. Elmesélte: amikor megjelent a füzete, és tiszteletpéldányokat osztogatott ismerőseinek, mindenki gratulált hozzá, s ezzel befejezettnek tekintette a témát. Én voltam az első, aki a gratuláción túl rákérdeztem arra: mekkora munka fekszik benne?
Délutánba hajlott a nap, amikor elbúcsúztam. Láttam, valamit nagyon akar nekem adni, de nem tudja, mit. A kopott, vidéki szellemet árasztó kültelki házacska egyszerű, szerény életvitelről árulkodott. Hirtelen felcsillant a szeme, az íróasztalhoz lépett és felvette a már említett, Lipcsében kiadott könyvet.
- Ezt egy budapesti barátom közbenjárására kaptam, egyenesen Lipcséből, a kiadótól - mutatta a belső borítót, ahol azóta is rajta volt a beragasztott címzés, a bélyegekkel együtt. - Segítettem neki néhány adattal, ezt küldte ajándékba... Nem tudom, miért, a magyarok mindig megbecsültek... Pedig csak ember voltam velük szemben... Én ezt most neked adom, fiam. Ki tudja, milyen sorsa lenne, ha én már nem leszek? Te biztosan jobban hasznát veszed...
Tudom, hogy nagyon szerette ezt a könyvet. Úgy tette a kezembe, mintha gyermeket nyújtana át, aggódva, nehogy leejtsem, megsértsem. Még egy utolsó simogatást küldött utána és már az ajtóban voltam, amikor két fonnyadt almát csúsztatott a kabátzsebembe.
- Ez az udvaromon termett...
Constantin bácsi 2001-től már csak emlék. Amiként az utcája is, a háza. Áldozata lett a Ceauşescu-féle végső városrendezésnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése