Kis Bajor-breviárium / I.
Bandikó a Kékszakállú Herceg cukrászdájában
Egy Ferenc József úti, a Marianummal majdnem szemben lévő, 1944-ben lebombázott régi kolozsvári úriház romjaira épített skatulyaházban lakott hősünk, onnan küldte szét a lapoknak Főúr, írja a többihez című, készülő humoreszk-kötetének fejezeteit egy „kacagó gerle" szárnyain: „Az udvarunkon áll egy szomorú fenyő, melyet azt hiszem egy iparengedély nélküli asztalos ütött össze fenyőből, szomorúfűzből és hulladékanyagból. Nem valami mutatós fa, de azért meg van csinálva. (…) Ezen a fán lakik egy túlórázó vadgerlice. Ez a madár pontosan negyed hatkor kezd turbékolni, és késő estig talpon van." Akárcsak Bandikó. Csakhogy ő a gerlicénél később ébredt, illetve később is bújt ágyba, úgy éjfél után, miután bevette altatóját, a kétdecit.
A jeles humorista évfolyamtársam volt a Bolyai Egyetemen, de akkoriban még verseket írt. Csakhogy a lírát ellepték a marxista rendszert ajnározók, s mivel ő nem akart közöttük megvénülni, átállt a humoros-szatirikus műfajra. Igaz, nem is kapott sok állami díjat, sem más kitüntetést, mint sokan mások, a lelkendezők. Ezt ő nem sajnálta, sőt, megírta ezt Madarat tolláról - írót stílusáról című krokisorozatában. Ám épp a fő fejeseket felejtette ki (?) azokból…
Bandikó szerette visszahallgatni, amit leírt és elmondott a mikrofon előtt. Ezzel volt nekem szerencsém a Rádiónál. Tudta: az általa kissé megnyújtott szavak, amelyeket csöppet szomorkásan ejtett ki, külön ízt adnak általa felolvasott írásainak. Másrészt, „kerek perec" jelezte, hol mi a baj, s ugyebár viccesen sok mindent ki lehetett mondani, mert az ő elve így hangzott: „Golyódat célba lődd!". Amikor pedig ezeket az írásait is megbírálták, kitalálta, hogy Napiparancs a hegedűhöz címmel olyasmit is megfogalmazhat, amit nem lehet elutasítani. És ekkortájt esténként már beült a Kékszakállú Herceg cukrászdájába, ahol három csodálatos hölgy szolgálta ki őt. Hogy kik? Ezt ő maga mondta el, amikor 1971-ben az Akustikon stúdió nyilvános előadására átírta a humoreszket. Tette mégpedig ezt azért, mert egy évvel e műsor bemutatása előtt nagy sikerrel szerepelt Irodalmi Lexikonjával, s most a Huszár Sándor, Mikó Ervin, Szinberger Sándor, László Gerő közreműködésével megrendezett műsor keretében maga szerette volna bemutatni ezt a rendkívüli cukrászdát. De végül mégis átadta a mesélő szerepet Barkó Gyurinak, mondván, hogy ha előadás előtt nem iszik meg egy kupicával, akkor… sorra puszilja a kiszolgálónőket, ami viszont közönség előtt, ugyebár…
Így hát beült az első sorba Nagy István, az író mellé, mert ő is érdekelt volt a műsorban, ahogyan azt Huszár Sanyi Szén utcai barátom megírta (Hogyan udvarolt Nagy István Fényes Aliznak), amikor bemutatták az író Özönvíz előtt című színművét, és állítólag Gaál Gábor tanácsára kezdett udvarolni az ügy érdekében.
Szóval Nagy István és Bandikó azt figyelték, hogy a színpadon éppen megjelent az első nő, „egy szőke, várkisasszonyszerű kiszolgálólány". A törékeny lányalakot Elisabetnek hívják. Én Csocsoszánnak képzeltem.
A következő alkalommal „egy bronzveres hajú nő közeledett asztalomhoz, hűvös és idegen tekintettel… Azt hiszem, ő volt Boleyn Anna, VIII. Henrik tragikus sorsú királyi hitvese." Pedig valójában a még csak 16 éves, de már így is majdnem mindenkit megbolondító Binder Zsuzsa volt, s Bandikó akkor bánta igazán, hogy nem lehet a közelében...
De változott a kép, és „egy hollófekete hajú, fekete szemű spanyol táncosnő állt a pult mellett" - ez pedig nem volt más, mint az operakedvelőket lázba hozó Sütő Ági, az egyik rendező kedvence, „az andalúz szépség". Amikor ő nyújtotta felé (illetve a szerepet alakító Barkó Gyuri felé) a poharat, Bandikó keze megremegett, és hirtelen szájához emelte a … semmit!
De amint véget ért az előadás, bejött Bandikó a rendező szobájába, és én rögtön nyújtottam felé az egydecis konyakos poharat, amelynek tartalmát egyetlen hörpintéssel kiitta.
A hetvenes évek után jöttek a még rosszabb esztendők, amikor ő egy irdatlan, beste, csúf kutyával járta céltalanul a külvárosokat, közben az Előre napilapnak dolgozott, mert csak meg kellett élnie valamiből. De - akárcsak Mózes - ő is megláthatta „az ígéret földjét". 1990-ben rögtön keresztény lapot alapított Keresztény Szó címmel, az egyház támogatásával. Még tőlem is kért írást oda, és akkor írtam neki Márton Áron püspökről. De ennek is vége szakadt egyszer: Bajor Andor, népszerű nevén: Bandikó, már több mint tíz éve halott. Illő, hogy emlékezzünk rá és halált túlélő műveire. (Kovács Ferenc)
***
Az író: a szem, a szemorvos és a szemüveg
(RMSZ, 2001. AUGUSZTUS-2002 MÁRCIUS)
Bajor Andor, akinek irodalmi munkássága gyakorlatilag a szocialistának mondott korszakra esett, önmagáról: „Mindegy, hogy minek neveznek: költőnek, humoristának, irodalmi villanyszerelőnek. A megfogalmazás mindig a személyhez módosul... Senki, aki valamit elkövetett, nem tud szocialista elvekre hivatkozni... Felelőssége legalább is személyes. Soha senkinek sem diktáltak elvileg gonoszságot. nem tudok esetet, hogy egy írót arra kényszerítettek volna, hogy szamárságot írjon. Amennyiben ilyent tettünk, lényegében önként tettük. Az esetleges diktálók ugyanis eltűntek, felszívódtak. Nekem is vannak írásaim, melyekkel ma nem értek egyet, és ezekért csakis én felelek. Nem állíthatom, hogy Bondács elvtárs diktálta..."
Ekként megfogalmazott hitvallása jegyében válogattuk össze - nem egyszer éppen lapelődünk hasábjairól, ahol éveken át állandó rovatot tartott - Bajor-breviáriumunkat.
Bajor Andor:
A portás bocsánatot kér
A portás - ősz, szemüveges ember, a francia marsallok jellegzetes egyenruhájában - igen szúrósan megnézett, majd rövid gondolkodás után megkérdezte, hogy mi szél hozott ide, ahol a madár sem jár.
- Fölszólítást kaptam - magyaráztam - kutyaoltási ügyben. És az oltási határidő a tegnap lejárt...
- Ez az - felelte a portás rosszallóan -, amikor az állampolgárok nem tartják be a szabályokat, rendelkezéseket. Nos, és ha szabad kérdeznem, legalább ma miért nem hozta el a kutyáját?
- Azért - próbáltam védekezni -, mert - nincs kutyám. Az oltást tehát ez nehezíti meg.
- Úgy - nézett végig a portás -, ezek szerint önnek nincs kutyája... És ezek után mit akar?
- Nem akarok semmit - vallottam be -, azt akarom, hogy ne oltsák be a kutyát, ami nincs.
- Uram - nyugtatott meg a portás -, menjen békésen haza. A kutyáját minden valószínűség szerint nem is fogják beoltani. Erről kezeskedem.
- Igen ám - érveltem tovább -, de itt van a záradék: „amennyiben a kutya beoltását elmulasztja, szembe találja magát a törvény szigorával".
- Hát ez megnehezíti a dolgot - ismerte be a portás. - Ön nehéz helyzetben van, de segíteni fogunk. Csak azt mondja meg, hogy mit akar. Szerintem a legokosabb az volna, ha hozna egy kutyát.
Amikor tagadólag ráztam a fejemet, a portáson valamiféle szánakozás vett erőt.
- Először mindenki csökönyös - magyarázta -, de aztán megjön a jobbik esze. És hoz egy kutyát.
Én erre röviden, a portásfülke ablakában kifejtettem erkölcsi elveimet. Nem tartok kutyát, oltási alkalmakra. A kutyát vagy önmagáért tartom, vagy semmiért.
A portás erre megszigorodott, fölvette a telefonkagylót és bemondta:
- Megint itt van egy kutyás ember, aki zajong, mert lekéste a határidőt!
Azután hozzám fordult.
- Első emelet, kilences szám...
Fölmentem a márványlépcsőn, a folyosó falán kutyák mozaik-képei voltak láthatók. Kopogtam a kilences szoba ajtaján, majd ott álltam egy íróasztal előtt, ahol egy kopasz, vékonydongájú tisztviselő serénykedett. Éppen pecsételt valami iratokat, de a nagyja még hátra volt.
Először köhögtem, majd vakkantottam, végül az íróasztalt kezdtem kaparni.
- Sajnos - szólalt meg végül -, a büntetését nem engedhetjük el. De ha elhozza a kutyát oltásra, az összeget méltányosan fogjuk megállapítani...
- Uram - feleltem -, egy lesújtó hírt kell önnel közölnöm. Nincs kutyám, egyáltalán nincs...
- Hogyan? - kérdezte a tisztviselő egy pillanatra föltekintve. - Hát megdöglött? Látja, ha idejében elhozza, mindezt elkerülhette volna!
- Nem is volt... - magyaráztam -, az utóbbi húsz esztendőt kutya nélkül töltöttem el...
A tiszviselő hitetlenül nézett reám, azután megvakarta a fejét.
- És most mit tegyünk? Ön mit tenne ilyen helyzetben?
Eléje tettem a fölszólítást; a törvény szigorát.
- Vonják vissza... írják be, hogy a legjobb akarattal sem teljesíthető...
A tisztviselő elolvasta, azután reménytelenül hümmögött.
- A főnököm írta alá - jelentette ki -, esetleg ő tanácsot tud adni ebben a bonyolult dologban. De én kicsi fiú vagyok ehhez.
Azután tárcsázott, és mikor a főnök telefonja foglalt volt, újra tárcsázott, végül harmadszorra sikerül megkezdenie az eszmecserét.
- Itt van egy kutyatulajdonos - mondotta -, akinek nincs kutyája. És kéri, hogy engedjék el a büntetését, amiért a kutya beoltását elmulasztotta.
Majd mosolyogva fordult hozzám.
- A főnök jó hangulatban van... Nincs kizárva, hogy a büntetés felét elengedik, és a kutya beoltására is haladékot kap. Bár én itt kicsi fiú vagyok.
Az ajtóig kísért, s közben még adott néhány jó tanácsot.
- Mondja azt, hogy a múlt héten kiküldetésben volt, a kutyát a tavaly már beoltották, és csak a végén mondja meg, hogy nincs. Ez a főnökre nagy hatással lesz. Egyébként a második emelet 21-es ajtón kopogjon.
Ott álltam egy díszes ajtó előtt, és megzavarodva kopogtam.
A főnök, telt arcú, derűt sugárzó egyéniség, mosolyogva jött elém, karonfogott, leültett az egyik plüssfotelbe.
- Mi újság a fővárosban? - kérdezte közvetlenül. - Mit csinálnak az öreg fővárosi állampolgárok?
- Köszönöm, jól vannak - motyogtam -, üdvözletüket küldik.
- Hallom, ott volt kiküldetésben. Mennyi ideig is?
- Úgy egy hétig. Két hétig. Illetve egy hónapig: őszintén szólva, nem is számoltam. Repültek a napok, egyik verte le a másikat a szárnyáról.
- Igen, igen - mosolygott a főnök -, s eközben elfelejtkeztünk, hogy a kutyust be kell oltani.
- A helyzet az... - próbáltam közbeszólni.
- Tudjuk mi a helyzetet. Már értesültünk felőle. Különben a kutya fajkutya? Ez érdekelne.
- Lehet fajkutya is - motyogtam -, legalábbis lehetett volna.
- És milyen? Milyen fajta?
Istenem, miféle kutyafajták is léteznek a világon? Komondor? Ez nem jó, túlságosan nagy lesz, amikor vissza kell szívni. Selyempincsi? Szerfölött kispolgárinak tűnik.
- Uszkár - jelentettem ki végül -, uszkárom nincs.
- Uszkár? - kérdezte a főnök meglepetten. - És mit lehet avval kezdeni egy lakásban? És miért nincs?
Eszelősen néztem reá. Talán inkább az a kérdés, hogy mit nem lehet vele kezdeni.
- Sohasem úszik a fürdőkádban - közöltem -, ez az egyik legnagyobb erénye.
- És most hol van? - érdeklődött a főnök.
Fölálltam, és ékesszólóan kezdtem magyarázni, hogy most nincs. Egyáltalán nincs, nem is volt. És kérem, könyörgöm, tisztázzuk ezt a kínos félreértést, és vegyék le rólam a szigort és a fölszólítást.
A főnök csalódottan állott, elolvasta a hivatalos levelet.
- Valóbam én írtam alá - jelentette ki -, de erről nem határozhatunk kutyafuttában. Én kicsi fiú vagyok ehhez. Az lenne a leghelyesebb, ha egy kérvényt adna be, amelyben megírja, hogy a kutya megdöglött, és egyéni körülményeire hivatkozva a büntetés elengedéséért folyamodna. Ez esetben talán pontot tehetnénk a nemlétező kutya végére: bár, mondon, én itt kicsi fiú vagyok.
- De ha nem volt, nem is dögölhetett meg - próbáltam érvelni.
A főnök széttárta a karját.
- Hát ez a maga dolga - mondta szárazon -, különben elvileg nyugodtan fölfoghatjuk úgy, hogy megdöglött, mielőtt megszerezte volna. De ha ilyen mereven ragaszkodik az elvi álláspontjához, meg kell beszélnem az ügyet a felettesemmel, mert én kicsi fiú vagyok.
Rövid idő múlva a harmadik emeleten voltunk, ahol egy titkárnő utasította el a kérelmezőket.
A főnökkel mégis bejutottam a szentélybe, ahol egy magas homlokú, kimérten udvarias egyéniség diktált egy gépírónőnek.
- Íme - mutatott reám a főnök -, egy adófizető, akinek nincs kutyája, főleg pedig uszkárt nem tart odahaza. Az a kérdése, hogy be kell-e ez esetben az uszkárt oltani. Egyébként saját bevallása szerint az uszkár sohasem úszik a fürdőkádban.
A diktáló személyiség felénk fordult, majd halkan néhány megjegyzést tett a csupaszív főnöknek.
Mint kiderül, már több hasonló kérdés is előfordult, s ezért rövidesen kikéri a minisztérium véleményét, mert ezekben az ügyekben ő is kicsi fiú.
Az előszobában vártam, mígnem kilépett a főnök, összeráncolt homlokkal, lebiggyesztett szájjal.
- Mit válaszolt a minisztérium? - ugrottam mellé izgatottan.
- Az első emelet 9-es szobában megtudhatja - mondta kimérten. - Különben vannak ennél fontosabb dolgaim is. - Majd hátat fordított, és eltűnt a faragott ajtó mögött.
Rohantam az első emeletre, ahol a vékony, kopaszka tisztviselő pecsételte az irathalmazt. Már egészen kiizzadt, de csodák csodájára a pecsétre váró papírköteg duplájára szaporodott.
- Mi a helyzet a nem létező kutya ügyében? - kérdeztem izgatottan.
Föl se tekintett a piramisok közül, a messzeségbe nézett, mint a titokzatos szfinx.
- Önnek nem telefonált a főnök? - tudakozódtam mérsékeltebb hangon.
Bólintott.
- Én a portást értesítettem - jelentette ki. - Kérem, forduljon hozzá bizalommal. Bocsásson meg, de fontos ügyeim vannak.
Lebotorkáltam a földszintre, ahol a portás már várt, a francia marsallok jellegzetes egyenruhájában.
- Nagybecsű elnézését kérem - állt elém tisztelegve. - Rájöttem, hogy önnek tökéletesen igaza van: a nem létező kutyákat nem lehet beoltani!
Meghatottan álltam, mindketten könnyeztünk.
Azután halkan megkérdeztem:
- Csak arra válaszoljon: miért maga mondja ezt nekem?
Mire az öreg marsall a fülemhez hajolt, és megindultan rebegte:
- Azért mondom én, mert a helyettes portás szabadságon van.
Egy lelkes hozzá nem értő tragédiája
Nem akarom megrémíteni ismerőseimet, barátaimat, de mégis kimondom: nálunk egy idő óta bántják a hozzá nem értőket!
Mert igenis, bántják és nem tesznek különbséget mérnök, doktor, munkás és igazgató között; szinte elég, ha hozzá nem értő, és máris görbe szemmel néznek reá.
Holott a kérdés nem ilyen egyszerű, hiszen a hozzá nem értő egyénnek is van szíve, családja, nagybátyja, vannak álmai. Ezenkívül vannak nagyon lelkes, bátor hozzá nem értők is, akik építenek, falakat emelnek, küzdenek bátran, lelkesen és hozzánemértéssel, s ezért a falat újra kell rakni.
De a lelkes hozzá nem értőkkel most mi lesz?
Most előszedik a leglelkesebb hozzá nem értőket azon a címen, hogy nem értenek hozzá?
Valaki - ez már kétségtelen - bemázolta szerencsétleneket, föltehetően valami hozzáértő.
S eközben a hozzá nem értők véleményét senki se kéri ki, holott nemcsak a szakembereknek vannak szakszempontjaik. A hozzá nem értők is fölvethetnek igen érdekes, eredeti, hozzá nem értő szempontokat. Sőt, adott esetben hozzá nem értő tanácsokat is tudnak adni, mégpedig hamarább, mint ahogy hozzáértő tanácsot ad a hozzáértő.
Fájlalom ezek után, hogy immár ködbe vesz régi álmom: a hozzá nem értők nagyszabású találkozója...
Bezzeg, a szakemberek, azoknak lehet. „Agronómus tanácskozás", „Pedagógiai tanácskozás", „Technikus tanácskozás". Úgy dong elő a sok szakember a technikára, mint a darázs a mézre.
Én természetesen nem értek hozzá - tanulatlan pszichológus vagyok, és a professzorom mindig vert -, de azért megkérdezem: mi az, hogy technika? Kell-e használni ilyen bonyolult görög kifejezéseket?
De mondjuk, hogy tudjuk; a technika az ország műszaki fejlettsége - ezt most súgták nekem. - Hát akkor minek erről annyit beszélni, ha egyszer tudjuk? Ezért érdemes egy hozzá nem értőt bántani?
Őszintén szólva ez a kérdés engem közvetlenül érint, mint tragédiaírót. Én ugyanis nem tudok tragédiát írni - nem értek hozzá, ugyanis a színházigazgatók ahelyett hogy neveltek volna, pálinkával itattak és vertek. És ha a hozzá nem értőkkel így bánnak el, ezek szerint nem fogják előadni hozzá nem értő tragédiámat. Holott én lelkes vagyok, bátor vagyok, és lelkes, bátor hozzá nem értő bányászcsaládból származom, ez az igazság. Annyira nem értettünk a bányászathoz, hogy a csákányt sohase tudtuk az esernyőtől megkülönböztetni.
Nagybátyám egy ízben esernyővel akart aranybányát vágni a hegyoldalba, keresztapámat pedig úgy ütötte agyon a mennykő, hogy zivatarban a feje fölé tartott egy csákányt és ki akarta nyitni. Amikor családunk bányász-kitüntetésért folyamodott, azt a hibát követtük el, hogy szakmai titkokat is beleróttunk a kérvénybe. Írásunk illetéktelen hozzáértők kezébe került, akik inkább a hozzáértőket támogatták, szektás alapon.
Unokabátyám csak nagynehezen talált egy becsületes hozzá nem értőre; így végül mégis egy Elismerő Diploma birtokába jutottam, amely méltatja lelkesedésemet a bányászat terén. Ha azonban összevetjük hozzá nem értésem nagyságát a diploma talmi szerénységével, még egy szakértőnek is el kell ismernie, hogy nincs igazság.
Öcsém kitűnő hozzá nem értő kőműves. Ha két téglát egymás tetejébe rak, az egyik ott helyt leesik; de van úgy, hogy mind a kettő.
Nem is rak falat, mert durva és lelketlen hozzáértők elvették a kedvét, letörték az ambícióját.
Én tartottam benne a lelket, azt mondtam: nem fontos, mit mondanak, ledől egy fal, ledől tíz fal, ledől száz fal; de a százegyedik megáll! Sajnos, a kilencvenkilencediknél abbahagyta, és beiratkozott az építészeti főiskolára.
Ő tervezte Jerikó falait...
Szegény Béla bátyám - aki hajótörést szenvedett és elsüllyedt - hajóskapitány volt. Kitűnően nem értett hozzá; olyannyira, hogy még a hableányt meg a horgonyt is a képére tetováltatta, nem pedig a karjára, mint a hozzáértők.
Mondták is neki, főként a hozzáértők: Béla ne tetováltasd a pofádra azt a horgonyt meg azt a hableányt! Mert kinő a szakállad és a végén nem látszik, s kezdheted a tetoválást elölről...
Szegény Béla bátyám számításokba mélyedt, megmérte a pofáját szextánssal, és mégis oda pingáltatta a hableányt. Ő azt hitte, fog látszani a szakállától, mert neki úgy jött ki a számítása. De egy hét múlva kinőtt a szakálla, betakarta az egész pofáját, és a hozzáértők megint nyertek.
Szegény Béla bátyámnak volt egy kitűnő főnöke - maga is lelkes hozzá nem értő. Gyakorta találkoztak a hozzá nem értők kultúrotthonában, és próbáltak sakkozni, de nem tudtak.
Mindketten kikaptak egymástól: szegény Béla bátyám is, a főnöke is, annyira nem tudtak sakkozni még ketten se.
Ilyenkor aztán abbahagyták a játékot, és elbeszélgettek, főként szakmai kérdésekről. Hogy ki mihez nem ért, ki mire nem alkalmas.
Így lett szegény Béla bátyám hajóskapitány.
Egyik napon azonban - családi hagyományainktól eltérően - szegény Béla bátyám tanulmányozni akarta új munkahelyét. Fölment a hajóra... és többé nem látták.
Minden bizonnyal elsüllyedt a hajóban, a hajó valamelyik rekeszében vagy fiókjában. Ő volt az első hajóskapitány, aki magában a hajóban süllyedt el...
Emberei még sokáig keresték, és találtak is egy összezúzott korlátot, elhasadt lépcsőt, egy negyed kormánykereket: szegény Béla bátyám hajótörésének nyomait...
... Ekkor határoztam el, hogy tragédiát írok a szomorú eseményekről, és hozzá is kezdtem ezen kis ötfelvonásos királydráma írásához, mely íme előtted áll, ó olvasó.
Vagy néző.
Ezt nem tudom eldönteni; ugyanis nem értek hozzá, hogy most néznek-e engem, vagy inkább csak olvasnak, ha ez királydráma.
Viszont van egy színházigazgató barátom - maga is jeles hozzá nem értő -, aki megígérte, hogy előadatja. Hát azt én is szeretném látni, mert nagyon kívancsi vagyok már reá.
Kísértetautó
Tavaly nyáron egy váratlan felhőszakadás bevert egy ódon kapu alá. Egyedül ácsorogtam a sötét bolthajtás alatt; az égzengés, a párás hűvösség és a vizek tombolása komor gondolatokat sugallt. Babonásan figyeltem az utcát, szűnik-e már az ítéletidő, amikor egy autó sötét tömege siklott el előttem nesztelenül, én pedig a megdöbbenéstől fölkiáltottam.
Az autó ugyanis: locsolt. Locsolta a felhőszakadást, az eldugult kanálist, a háborgó tengert. Első meglátásom az volt, az autón valamiféle elhalálozott locsolósofőrök ülnek, akik életükben elmulasztották kötelességüket, és most ilyen hiú erőfeszítésre ítélte őket az Ég emberfölötti találékonysága. De az sincs kizárva, hogy a görög hitvilágból ismert Danaidákat láttam lelki szemeimmel, csak időközben a Danaidák motorizálták magukat. Ki tudja - gondoltam -, hátha nyerek egy locsolóautó kombit egy alvilági sorsjátékon?
Kihajoltam a bolthajtás alól, de csak víz csapott az arcomba, a kísértetautó kombi már eltűnt.
A látványt először a levegő hűvösségével és az ódon kapualj hangulatával magyaráztam. Ismerőseim tanácsát nem kértem ki, mert az ilyen látomásokkal általában nem vág föl az ember. Még visszaemlékszem Melcz bácsi esetére: az öreg avval házalt, hogy a lakótársai egész éjszaka kukorékolnak. A kerületi rendelőben azután öregkori elmegyöngülést állapítottak meg.
Így a kísértetjárművel kapcsolatos érzéki csalódásomat mint titkot kezeltem, és szárnyaló képzeletem kontójára írtam.
Ugyanis kitűnő képzeletem van: néha magamtól is eszembe jut egy-egy ilyen ötlet: nappal fénylő neonreklámok, úszógatya a hóemberen... Úgy véltem, a felhőszakadásban sikló öntözőkocsi az úszógatyás hóember rokona, és csak azt bizonyítja a világ előtt, hogy bennem egy zseniális, formabontó drámaíró szelleme lappang.
Sajnos, a múlt nyár esős volt, s ezért hamarosan volt alkalmam az önvizsgálatra és töprengésre.
Ugyanis amikor egy esős délután csuklyásan hazafelé siettem, hirtelen elhúzott mellettem a szellemautó, és úgy meglocsolt, mint egy futórózsát. Csuromvizesen értem haza, s ami a legkellemetlenebb volt: nem beszélhettem rémképről, mert vendégek is voltak.
Szerencsére jó képzelőtehetséggel vagyok megáldva, s így hamarosan kitaláltam egy meteorológiai elméletet a pászmás zivatarról. Ugyanis nagyon jól visszaemlékeztem Melcz bácsira, aki kukorékolni hallotta a lakótársait.
Azt azonban megtettem, hogy én is elmentem a kerületi rendelőbe, és kértem valamit szemkáprázás ellen.
- Néha - magyaráztam a fiatal doktornak -, különösen nedves időben, négyszöget látok, alatta forgó karikákat, oldalt pedig sok-sok vonalat.
Amikor a doktor nem értette, papírt vettem elő, és lerajzoltam egy locsolóautót, működés közben.
A doktor nézte, a fejét vakarta, és csak azt jegyezte meg, hogy ilyen jelenségről nem tud az orvosi szakirodalom. Mindenesetre fölírt egy sereg port, altatót, brómot, valerian-tablettákat. Ezeket be is szedtem a locsolóautó ellen, de a hatásuk viszonylagos volt.
Mutatkozott valami eredmény: egykedvűség és álmos nyugalom lett rajtam úrrá. Olyannyira, hogy közömbösen sétáltam a zuhogó esőben, s amikor jött a locsolóautó, majdnem elütött. Én pedig utána se néztem, csak ásítottam, és minden indulat nélkül Melcz bácsira gondoltam, akinek kukorékoltak a szomszédai.
Olyan nagy volt bennem a közöny, hogy az első ismerősömet beavattam a titokba.
- Az előbb egy locsolóautó locsolta a vizes úttestet - mondtam köszönés helyett.
Az ismerősöm megállt.
- Hát ez csak természetes - magyarázta -, előre tervszerűsítették, hogy hány köbméter vizet locsolnak ki naponta. A locsolóautó tehát akkor is locsol, ha fú és ha esik, mert neki locsolnia kell.
*
Miért mondtam el ezt a szomorú nyári történetet télvíz idején? Nagyon egyszerű magyarázata van: én is szigorú terv szerint dolgozom.
(Folytatjuk)
Illusztráció: Bajor első, nagysikerű szatíragyűjteménye. A fedőlapot Bene József tervezte
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése