"Jelentések" - a Szabadságban és a Bukaresti Rádióban

Az önvizsgálat útján

Cseke Gábor Jelentések magamról című kötetéről

(Megjelent a kolozsvári Szabadság 2010. június 7-i számában)

A könyv szerzője a romániai élcsapat, a Kommunista Ifjúsági Szövetség, majd az egykori Párt egyik legaktívabb magyar tagjaként élte túl azt a lelki kárt, melyet e szervezetek lapjainak (Ifjúmunkás, Előre) főszerkesztőjeként, illetve rovatszerkesztőként kellett (?) megszenvednie Bukarestben. A kötet alcíme: Emlékezések ellenfényben és a borító szuggesztív grafikája, amelyben háttal látjuk egy ember árnyékos oldalát, ahogyan halad a Fény felé, azt szimbolizálja: valaki elfordult, távolodni kezdett egykori önmagától, hogy számot vessen: valóban nem volt alternatíva? Valóban kellett-e, és ha igen, belebonyolódnia azokba a korabeli erkölcsi kompromisszumokba, amelyek ma már megülik a lelkét?

Az olvasó érzi: hiteles ez a belső kényszer, amelyet a kortárs költő, szerkesztő Kenéz Ferenc nemrégiben, 2007-ben, így fogalmazott meg, idézem:

elfordultunk, hogy látva lássunk

valami mást, mint amit látunk,

elfordultunk, hogy meg ne értsük,

elfordultunk, hogy meg ne éljük

amit látunk, s mindenki lát:

Isten szenvedő egy fiát,

elfordultunk, így meg nem éltük,

meg nem éltük, csak megértük,

jó vitézek a felkent rendben,

kik közé magam is felkenettem,

(a rend, amely levitézlett,

csak levitézlett, nem kivérzett,)

…így az a vers csak szégyenkezhet,

az a vers, amit nem írtunk meg,

meg kell írni, a szégyenverset…

Az az önvallomás, amelynek utat enged Cseke Gábor, ennek az imperatívusznak próbál megfelelni a maga módján. Ha főszerkesztői-aktivista gondjai engedték, szerzőnk maga is költő, prózaíró, riporter volt, s kezdetben némi hittel, meggyőződéssel állította az uralkodó ideológia csatarendjébe ezeket a műfajokat. Érthető, hiszen a prágai tavasz után a hatvanas évek végének Romániájában kezdtek új szelek fújni, míg végül a zsarnokság erősbödése meglehetősen kínos helyzetbe nem hozta.

Főszerkesztői pozícióinak megfelelően nehezen kerülhette el, hogy a nyolcvanas években a hatalom eszközének megalázó szerepét is vállalja. Volt, amikor azzal a „jóindulattal” tette, hogy ne tegye ki munkatársait is e demoralizáló szerepnek, például annak, hogy a tartótiszttel fenntartsa a kapcsolatot, vagy a diktátort dicsőítő szövegeket írjon. „Hányan rohadtak el húsz és harminc között./E kor a férfit vagy szemetet érleli bennünk” – idézi a nagy kortárs, Lászlóffy Aladár kifejező sorait.

És ez a szörnyű folyamat már akkor elkezdődik, amikor erkölcsi meggyőződését összegző szövegét manipulálni, kisajátítani engedi a diktátort dicsőítő „magasb” érdekeknek megfelelően. ”Szépen/ igazul / elvszerűen / sose önzőn / bátran / lelkesülten / bölcsen / másokért is / makacsul / utolsó leheletig / mintha csak egy nap lenne az élet”. Használja ezt a sajtóban boldog-boldogtalan, Ceausescunak ajánlva, románul, magyarul, a „nagy” születésnapi köszöntőkben, miközben szerzőnk egyre inkább megkeseredik.

Most így ír: „Mifelénk immár megszokottá vált ellenállásról, ellenállókról beszélni. Akik persze léteztek, voltak. Hála és dicsőség nékik.

Ám, ha erről az oldalról nézzük a letűnt hatalomhoz való viszonyunkat, akkor a nyilvánvaló, hús-vér ellenállók mellett ugyancsak széles pászmát találunk a valamilyen módon, kisebb-nagyobb formában, a lehető legváltozatosabb alakzatokban és körülmények között ellenállókból, szabotálókból, a felső parancsokkal szembehelyezkedőkből, a kivárókból s ezáltal a torz utasítások hatását tompítókból. Paradox módon, sokszor egy és ugyanaz az ember volt az együttműködésben érintett – mert beijesztett, megzsarolt, csapdába csalt – és a szembehelyezkedni próbálkozó, anélkül, hogy Janus-arcúnak kellene ezért neveznünk. A vergődés, az erkölcsi vívódás, a számlák kétségbeesett kiegyenlítésének vágya mindkét irányban mélyre szippantó örvényként forgott körülötte, s ő evickélhetett köztesként, amíg csak fásultan fel nem adta a küzdelmet.”

Ebből a fásultságból menekül meg az ő személyében az olyan – egyébként katolikus egyházi iskolát megjárt – férfi, aki tudja, hogy csupán a múlt hibáinak tisztességes vállalása által lehetséges a bocsánat:

„Nem tudom, létezik-e egyáltalán érdek abban, hogy e pokoli szövevényben egyszer is tisztán lássunk? Az idő, sajnos, nem az igazságnak dolgozik. Az önvizsgálat még segíthet, bár könnyen megeshet, hogy akik szembenéznek magukkal és cselekedeteikkel, közmegvetésnek vagy közröhejnek teszik ki magukat. Csakhogy az ember nem a színpadnak és a közönségnek él. Az elszámolást el kell végezni. A tényeket le kell szögezni, a körülményeket föl kell mérni, a vonalat meg kell húzni és az eredménybe bele kell törődni.”

Az erős spirituális indíték alaphangja mellett, persze, a kötet hasznos kordokumentum.

+ Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2009. Felelős kiadó: Dávid Gyula, Szerkesztő: Zabán Márta

Cs. Gyimesi Éva

*

Kedves hallgatóim,

Olyan nehéz korokban, mint amilyen a mienk is, valahogy jobban érezzük, ha nem is tudatosul bennünk feltétlenül, hogy mennyi bajnak okozója az, ha nem nézünk szembe a múlt és jelenbeli hibáinkkal, ha nem vonjuk le tévedéseinkből a tanulságot.

Annál feltűnőbb, amikor ezt mégis megteszi valaki, és én most röviden egy ilyen példaértékű művet szeretnék bemutatni önöknek.

Cseke Gábor a Ceausescu-érában az Ifjúmunkás főszerkesztője, majd az Előre szerkesztője, s mindenképpen meghatározó embere volt, a rendszerváltás után pedig a Romániai Magyar Szóé. Több kötetes költő, író, műfordító. Jövőre lesz 70 éves. Tavaly év végén jelent meg Jelentések - magamról című könyve, amelynek alcíme is sokatmondó: Emlékezések ellenfényben. Terjedelmes, terhes, súlyos könyv. Vallomás egy bonyolult korról, amelyben nehéz volt élni, de kellett, lehetőleg megőrizve a méltóságot, és képviselve tisztességgel kisebbségi sorsproblémáinkat. Ki így tette, ki úgy. Cseke Gábornak egyáltalán nem hízelgő a véleménye akkori önmagáról, a rákényszerített és elvállalt szerepéről. Most azt boncolgatja, szemmel látható lelki vívódással és önmarcangolással, hogy vajon miért történt az, és úgy, ami akkor és ahogy történt, mikor volt gyáva és mikor bátor, mit tehetett volna másképp, és ha nem tette, miért nem tette.

Hogyan lenne könnyű egy ilyen olvasmány, amikor már az elején azt olvasom: "Becsületesen szembenézni a múlttal, a megtett úton mindenütt ott van a gyalázat sara is, a cipőnktől a lelkünk mélyéig. Van, aki már észre sem veszi."

Vagy ugyanott, idézek ismét: " Sajnos, csúfosan elbuktunk mi is. Ha egyénenként nem is mind, de közösségként, nemzedékként nyomorultul és sajnálatosan. Ezt, ha legalább a végjátékot becsületesen szeretnénk letudni, be kell ismernünk. Magyarázatra igen, mentségre semmi szükség."

Kínzó emlékek, kínzó vádak, kínzó szavak. De annál tiszteletreméltóbb ez a vállalkozás, a szembenézés.

A héten interjút készítettem a szerzővel az Új Magyar Szó számára. Engedjék meg, hogy idézzem a beszélgetés befejező részét. Arra a kérdésre, hogy nem túl szigorú-e önmagával, Cseke Gábor a könyve fogadtatására is utalva, egyebek közt ezt válaszolja: "A visszajelzésekből, kritikákból ítélve úgy láttam, távolról sem magánérdekű ez az emlékezés... E beindított vívódások, továbbgondolások miatt kezdem most már teljes bizonyossággal nem csak hinni, hanem tudni is, hogy nem volt kár megírni ezt a könyvet. Még akkor sem, ha az értékelés során túl könnyűnek találtatnak a vétkeim és épp ezért groteszknek, talán még enyhén operettesnek is a megvallásukhoz használt módszer komolysága, az őszinteség foka."

Végül azt kérdeztem Cseke Gábortól: "Most pedig fordítva a kérdésen: nem túlságosan elnéző önmagával? Tudjuk mi, hogy van ez, ravasz dolog: elmondom én magamról a rosszat, s ezzel elejét veszem, hogy mások mondják el, esetleg bővebben és súlyosabban..."

A szerző válasza:

"Miért tagadnám, hogy ilyesmi is megjárta a fejemet? A saját magunkra kiosztott ítéletbe hamarabb belenyugszunk, mint ha mások ítélkeznének felettünk. De ez csak egy része az egész igazságnak, hiszen könyvem, a magamról szóló jelentések alapján az olvasó szabadon megítélheti: mentséget, felmentést kerestem-e velük nem túlságosan dicső pályámra, vagy inkább csak terítettem bennük a kártyáimat..."

Eddig az idézet.

Nekem, alulírottnak, a kortársnak és tanúnak meggyőződésem, hogy Cseke Gábor katarktikus önvizsgálatot tett elénk ezzel a könyvével. Példája követendő.

Ágoston Hugó

(Bukaresti rádió, 2010. május 12-én, 15 órakor)

Illusztráció: Fényrács * Gergely Tamás fotója

Célok és célszemélyek

Hihetetlenül tömény, tudományos elemzésnek is beillő könyvet tett le asztalunkra Cs. Gyimesi Éva (Szem a láncban. Bevezetés a szekusdossziék hermeneutikájába. Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2009), amit saját megfigyelési dossziéjának erősen hiányos és gyaníthatóan valahol céltudatos megrostálásnak kitett anyaga alapján állított össze. Könyvének már az első lapjairól kiderül, hogy célja nem a kiteregetés és az őt mindegyre víz alá nyomók leleplezése, annál inkább annak a felfejtése, megértése és rendszerbe helyezése, hogy mi hajtotta a biztonsági apparátust annyi éven át - erőt, energiát, költséget és technikát nem kímélve - olyan célszemélyek után, akik tulajdonképpen nem is igazán csináltak titkot meggyőződésükből, erkölcsi hitvallásukból; akik a népi demokratikus rendszerben nevelkedtek, lettek képzett szakemberek, ugyanazokat az iskolákat járták ki, mint bárki más, a rendszert tűzzel-vassal védők mégis egyfajta politikai-ideológiai devianciát tételeztek róluk, s mert a gyanút könnyű táplálni, különösen ha megerősítése, minden áron való beigazolása a tét, hát besorolták őket az ellenséges elemek közé.

A szerző vallomása szerint világképe, erkölcsi hitvallása és eszmerendszere már húsz éves korára, egyetemi évei során kialakult és megszilárdult. Igaz, hogy azok az évek történetesen egy bizakodóbb korszakra nyíltak, amelyből nem rítt ki túlságosan valakinek a marxizmus mellett/helyett más filozófiák iránti vonzalma, nemzetiségi önazonosságához való hűsége, és az sem, hogy egy magyar nyelv és irodalom szakot végzett fiatalasszony nemzetiségi népszolgálatként (miként az egy Balogh Edgár-tanítványhoz illik) kívánja művelni szakmáját.

Cs. Gyimesi Éva könyvéből tisztán kirajzolódik - s ráadásul az őt célkeresztben tartó megfigyelési anyagok és elemzések sem képesek ezt megcáfolni - hogy fenti meggyőződése az évek teltével mit sem változott, talán csak elmélyült, árnyaltabb lett, cselekvőbbé vált. Ezek szerint akkor az idők változtak meg, a szorongatottság, a megkötöttség, a rendszerhez igazodás elvárása lett egyre türelmetlenebb és sürgetőbb, ami a célszemély meggyőződésében viszont a radikális árnyalatokat erősítette föl.

A könyv egyrészt ennek a kettősségnek részletekig menő feltárása, másrészt a hiányos ügycsomó szembesítése az átélt valósággal, majd annak az utólagos megvallása, hogy a célszemély, múltjára visszapillantva, megrendülten tépelődik: vajon ellenállása, nyílt rendszerkritikája melletti elszántsága nem járt-e szülői, nevelői felelősségében olyan negatív következményekkel, amelyek kérdésessé teszik az áldozat, a nem kis kockázat értelmét. Az egyik serpenyőben ott van az ő személyes meggyőződése és ennek alapján a szembenállás felvállalása az egyetemes emberi jogok jegyében, a másikban pedig a zaklatásnak kitett családtagolkat - s mindenek előtt gyerekeit - ért traumák, továbbá annak a nyomasztó tudata, hogy egykori tanítványai, akikkel szolidaritást vállalt a megalázó és hátrányos, szülőhelyüktől és nemzeti közösségüktől távoli kihelyezésük elleni tiltakozásukban, az akció miatti retorziók következtében, nem kevesen adták fel a harcot és hagyták el az országot, a méltányosabb szakmai érvényesülés reményében, gyengítvén ezzel az erdélyi magyarságot és megkönnyítve azok dolgát, akik célul tűzték ki, hogy felmorzsolják, ellehetetlenítsék kisebbségünket, annak értelmiségi utánpótlását.

A szerző dilemmája olyan természetű, hogy csak ő maga képes azt feloldani vagy éppen beletörődni, függetlenül attól, hogy mások miként vélekednek vagy éreznének hasonló helyzetben.

Furcsának tűnhet viszont, hogy a könyv mögötti morális összefüggésekben történetesen egy olyan valaki kér most szót alulírott személyében, aki a korábban benne rekedt gondolatoktól, szempontoktól és vívódásoktól függetlenül, tetteivel és magatartásával a behódoló, engedékeny többséghez csatlakozott, megnehezítve - s talán éppen ezáltal ítélve szélmalomharc-sorsára - a szerzőhöz hasonló kevesek kiállását és küzdelmét. A megfigyelési anyagból kitetszhet, mennyire próbált taktikázni mindenki ebben a súlyos tétekre menő macska-egér játszmában - már ha elfogadjuk azt, hogy ezek a dokumentumok, amiket sokan akár behunyt szemmel hitelesnek tekintenek, a maguk során nem tartalmaznak célzatos manipulatív elemeket, torzításokat, elhallgatásokat. Cs. Gyimesi Éva minden elfogultság nélkül állapítja meg könyve búcsúfejezetében, hogy dossziéjának „szemelvényessége” nem az ő személyének szóló manipuláció: annál inkább a megtorló rendszert, annak intézményeit és munkatársait igyekeznek vele tisztára mosni, leplezni, a törvénytelenségeket, a gaztetteket és gyilkosságokat elhallgatni, a „piszkos munka” áruló nyomait eltüntetni; ez a fajta szándék pedig gyaníthatóan mindvégig eleve belekódoltatott a nyomozati munka egész koncepciójába, menetébe. Így aztán mentségként, egyedüli járható útként marad kinek-kinek a felelőssége, a lelkiismerete, amivel pontosan be tudja mérni, hogy ő maga, személyesen hol áll a letűnt rendszer kiszolgálását jelző végtelenül széles - képzeletbeli - skálán, és nem mentségkereséssel, hanem saját és környezete megtisztulásával foglalkozik, amihez persze az időnek és a társadalomnak is föl kell kínálnia a maga jól átgondolt, méltányos feltételrendszerét.

Cs. Gyimesi Éva könyvét olvasva és az övétől egy bizonyos pontban meredeken eltérő, más irányba kanyarodó személyes utat bejárva, most a maga teljességében tárul elénk az alternatíva gyötrő tanulsága: hol voltunk mi, amikor őt mondvacsinált bűneiről faggatták? Mit tettünk volna a helyében, és egyáltalán, eljutottunk volna oda, ahol ő állt? Mi lett volna, ha mindannyian, vagy ha nem is, de nagyobb tömegben mondunk nemet, állunk ellent, tartunk ki saját meggyőződésünk mellett, vállaljuk fel véleményünket? Talán bele is roppant volna egy nagyobb szabású ellenállásba a megtorló gépezet, de az is lehet, hogy a rá nehezedő súlytól még mindenhatóbbá, átláthatatlanabbá tette volna magát, még rafináltabb áttételekkel szőve be a társadalmat... Ám ki tudja? Az utólagos történelmi spekulációk sokszor vezetnek hamis következtetéshez. Mert a tanulság az 1989 decemberében lezárulni látszó, de tulajdonképpen csak egy új felvonást nyitó „királydrámákból” éppen az, hogy az egyedül hatékony ellenállásnak mindig ott és akkor kell megszületnie, hogy eredményre vezessen, ahol a belenyugvás, az engedékenység, a behódolás még alig vagy egyáltalán nem jutottak tömegesen szóhoz.

Cseke Gábor

Illusztráció: "bűnjel" a dossziéból - nyílt levél a Magyar Ifjúságban / fénymásolat

(Valószínűleg napvilágot lát az Új Magyar Szó Színkép c. mellékletében)