Könyveink "fent" vannak?

Így zajlik egy elektronikus könyv bemutatója

Hét végén kérdezte tőlem Elekes Feri: na, hogyan volt a könyvtárban. Miként zajlott a Márton Árpáddal készített beszélgetőkönyv bemutatója? Különös tekintettel arra, hogy a könyvet nem lehet kézbevenni, csak egy kivetítőn, illetve a világhálón megszemlélni.


Mert a könyv "fent van" a Magyar Elektronikus Könyvtárban, Színek a palettán címmel.


Nekem is szándékomban állt beszámolni e blogban a történtekről, de mert a kérdésre néhány sietős mondatban és magánlevélben összefoglaltam az események lényegét, kiemelve, hogy igen hangulatos, vídám másfél órát töltöttünk együtt az érdeklődő közönséggel a Mikó-vár könyvtár-termeiben, halogattam az erre vonatjkozó blogbeírást, addig-addig, hogy a hétfői napon megelőztek a lapok (Hargita Népe, Csíki Hírlap, s nyomukban a szekelyhon.ro és az erdely.ma portálok), így a jelenlévő újságírók beszámolóival törlesztem az adósságot.

Bevált a Biblionet-program

Kozán István / Hargita Népe
2010.12.06. 10:22


Kettős ünnepet ültek a Kájoni János Megyei Könyvtár Mikó-várban található dokumentációs és történelmi részlegén pénteken: a könyvtár alkalmazottjai beszámoltak a Biblionet-program újabb sikereiről, majd bemutatták a Színek a palettán című elektronikus könyvet.


A Biblionet országos fejlesztési program Hargita megyei megbízottja, Bedő Melinda elmondta: eddig 34 községi és városi könyvtár csatlakozott a programhoz, összesen 138 számítógépet, 34 lapolvasót, nyomtatót és egyéb számítástechnikai felszerelést helyeztek üzembe, továbbá 33 könyvtárba vezették be a vezeték nélküli – wireless típusú – internetet.


„Félszáz vidéki könyvtáros olyan számítógép-kezelői tanfolyamon is részt vett, ahol technológiai ismeretek fejlesztésére, valamint a Biblionet szolgáltatásainak, működtetésének elsajátítására fektettünk hangsúlyt” – tette hozzá Bedő Melinda, a Biblionet-program megyei koordinátora.


A programba bekapcsolódott könyvtárak némelyikében helyi kezdeményezésre tanfolyamokat is indítottak: Gyergyócsomafalván, Csíkszentdomokoson és Gyergyószentmiklóson például nyugdíjasok, háziasszonyok és munkanélküliek számára számítógép-kezelői és internet-használati tanfolyamot szerveztek, Csíkkozmáson a helyi könyvtár fogadta be azt a folyamatot, amely során elkészült a község digitális fotóalbuma, Gyimesközéplokon pedig a könyvtárban rendezték be a Mezőgazdasági Intervenciós és Kifizetési Ügynökség (APIA) kihelyezett irodáját.


A pénteki esemény második részében a résztvevők megismerkedhettek az elektronikus könyv fogalmával. Bemutatták a Színek a palettán című könyvet, amely egyelőre csak elektronikus formában jelent meg.

Meghívó a Várba

December 3-án, péntek délután 17 órakor Márton Árpád festóművésszel együtt hivatalos vagyok a Kájoni könyvtár dokumentációs részlegére, hogy bemutassuk a Magyar Elektronikus Könyvtárban elérhető beszélgetőkönyvünket és eszmét cseréljünk arról, mi haszna is van a digitális ismeretszerzésnek, könyvterjesztésnek. Így Csíkszeredában is tudomást szereznek majd arról, hogy a könyv létezik - igaz, még félig nyers formában -, hogy bármikor tanulmányozható, forrásul használható a marosvásárhelyi művészeti iskola hőskorával kapcsolatosan.


A világhálón terjesztett szöveghez már érkeztek megjegyzések, kiegészítések, javítások azok, vagy a hozzátartozóik részéről, akikről Márton Árpi emlékezés közben véleményt formál. Az következne hát, hogy a következő hetekben, ezeket illetve a találkozó visszhangját is figyelembe véve, nekilássunk a végleges csíszolásnak, hátha majd akad klasszikus kiadó is, aki fantáziát lát megjelentetésében. Addig ideírom a MEK-en elért eddigi látogatószámot: 501. Ennyien kattantak rá két hónap alatt a könyvre. Nem sok, de nem is kevés. Mindenesetre, biztató...

Színek a palettán (adalék)

Márton Árpád:Szalmakalapos önarckép, 1957-ből

Mielőtt felajánlanám a Magyar Elektronikus Könyvtárnak - mert szent elhatározásom, hogy a világhálón lehet a leginkább szolgálni azt, hogy valamilyen gondolatnak, teljesítménynek érvényt szerezzünk a nagyvilágon - a Márton Árpáddal készített beszélgetőkönyvet, egy-egy jellemző részletét sikerült elhelyeznem a Káfé főnix portálon, illetve a mai Új Magyar Szó-ban.

Ez utóbbiban a könyv záróbeszélgetéséből lett oldalas interjú, érzésem szerint méltó ahhoz a születésnaphoz, amit hamarosan megünnepelnek Csíkszeredában, abban a művészeti iskolában, amelynek Árpi tanára volt egészen a nyugdíjazásáig. Addig is, gőzerővel korrektúrázom a könyvet, hogy az internetre már lehetőleg hiba nélkül kerüljön fel.

A könyv teljes anyagához tartozik egy függelék is, mely mintegy dokumentálja a Márton Árpád-életmű egy problematikus mozzanatát is (a csíkszeredai művelődési házban Gaál Andrással és Pálffy Árpáddal közösen készített mozaik méltatlan sorsát riport örökíti meg), illetve jelzi azt a költői-kritikusi hozadékot, amit a festőművész munkássága kiváltott.

Adalékként álljanak itt versek a kötet végéről, amelyeket szerzőik Márton Árpádnak dedikálták - legtöbbször a rokonlelkek tudatos felismerésével.

Színek a palettán (visszhang)

Beszélgetőkönyvünk közreadásának kellős közepén jött az alábbi levél, de akkor nem akartam megszakítani miatta a közlést. Most jó lesz nyomtatéknak.

"Kedves Cseke Gábor,

olvasom a Színek a palettán-t. Vagyunk még egypáran akik várjuk a folytatást, továbbmesélünk egykori iskolánkról a bejegyzései nyomán.

Néhány nappal ezelőtt úgy gondoltam, nem érdekes az egész és visszapakoltam a kicsengetési kártyákat a dobozba, tanáraink, diáktársaink besárgult fényképei mellé. Aztán ma újra elővettem: mégiscsak elküldöm Önnek. Hátha felbukkan egy-két név, valaki, akivel tovább szőhetné a történetet - ha volna hozzá kedve.

Tisztelettel..."

Mivel a kedves levélíró diszkréciót kért, hadd maradjon kiléte a kettőnk titka. Mindennél fontosabb az, hogy ezzel nyilvánvalóvá lett előttem: nagy az igény arra, hogy közösségi intézményeink történetét, ember- és jellemépítő hagyományait, történeteit nem kellene veszni hagynunk. Még akkor sem, ha ezek a sokak által átkosnak nevezett időszakban - egész nemzedékek egyetlen, jól megcenzúrázott, szűk kifutópályára állított életének lehetséges keretét jelentette! - fejtették ki tevékenységüket, hatottak és ellentmondásos helyzetükben megpróbáltak hatni, alkotni, gyarapítani - ahogy lehetett.

Személy szerint engem pillanatnyilag kimerített ez az idő- és lélekutazás, amit Márton Árpád festőművésszel tettünk, de semmi sem lehetetlen, amíg élünk. Mellékelem kiegészítésül azokat a dokumentumfotókat, amiket levélíróm bocsátott a rendelkezésemre a marosvásárhelyi művészeti iskola életéből, a megfelelő magyarázatokkal.

1.-2. - 1965. nyári gyakorlat Nagyszebenben, Nagy Pál tanár úr diákjai körében;

3. - Barabás István tanár úr;

4. - a Kultúrpalota legfelső "sarki terme", rajz- és festészetterem;

5. - Nagy Pál tanár úr a grafika teremben;

6.-7. - 1976 és 1986 (színes kép), Piskolti Gábor tanár úr sírjánál.

Színek a palettán (21)

A föld fiai - Márton Árpád festménye

Csíkszereda, 2008. január 29, reggel 9.25

(Elolvastad valamennyi rólad írt kritikát?)

- Én el!

(Mi az, amit belőlük igazából hiányoltál? Hiányoltál-e egyáltalán valamit?)

- Nagyjából, mert elkezdtem összegereblyézni a dolgaimat, mind meg is vannak egy gyűjteményben... Elrakosgattam őket. Időben széles sávot jelent, van ott fiatalkori kritika és van életműre tekintő...

- Ha az egészet egyfajta térformában képzelem el, s érintőket húzunk az ún. “életmű” mellé, akkor különböző emberek különbözőképpen érintettek dolgokat, s lényegében sokan rátapintottak a lényegre. Lévén, hogy aki egy kicsit komolyabban állt hozzá a műkritikához, az az előző kritikákból is elolvasta azt, amit meg kellett szívlelnie, hogy ne beszéljen légüres térben. A komoly kritikusok mindig jól tájékozódtak, komolyan dokumentálódtak, a munkáimat is ismerték. Nincs hiányérzetem semmilyen tekintetben a kritikát illetően. Úgyis írhatnak százféleképpen, százfelé, és maradsz te, a magad gondolati világával és üzeneteivel, s úgy érzed, rendben van, ezt megírták, az élet megy tovább. Ezeket a cikkeket mindig úgy fogom fel, mint egy hajnali mosakodást, amikor jól felfrissíted magad és utána éled a magad világát, megtörülközöl és végzed a magad dolgát. Amit úgy is nekem kell művelnem, elvégeznem, és itt Miklóssy Gábor mesteremet idézném, aki örökké figyelmeztetett bennünket, ügyeljünk, mert a műkritikusok jönnek s kitalálnak mindenfélét, mert írniuk kell, tanácsot adnak, belebeszélnek, végül is festeni nem tudnak, nekünk kell tovább dolgoznunk, ezért tudomásul kell venni a helyzetet. Valahol én ezt be is tartottam, már a kezdetektől, és máig nem bántam meg. Szidhattak vagy dicsérhettek, különösebben nem érintett. Serdülőkorban épp elég volt, amikor megszenvedtem azt a kis affért az iskolában a Székely János cikke okán, akkor ébredtem rá, hogy az ellenvélemények nem azért születnek, mert te valamit rosszul csináltál, hanem mert valaki torz szögből nézi a dolgaimat.

Színek a palettán (20)

Márton Árpád - Erdő (akvarell)

(Még kiket akarsz kiemelni emlékeid kútjából?)

- Volt egy tanártársam, Hajdú Ingeborg, akiből egyszer csak rajoni titkárt csináltak. Nagyon-nagyon sokat segített, és nem csak személyesen nekünk, hanem az egész értelmiségi rétegnek, a tanároknak. Ő jelentette a hátteret, ha valami nem ment jól, ha probléma volt, hozzá bátran lehetett menni. Annak idején, amikor Andrissal és Pállfy Árpáddal a Cantata profana című alkotásunkat elindítottuk, ő volt az egyik, Imre bácsi mellett, aki a főnökök felé tartotta a hátát érte - de ez egy külön történet, ami még ma sem fejeződött be, nemrégiben a Csíki Hírlap is megírta az eseményeket.

- Ingeborg Brassóból érkezett Csíkba, történelem szakos tanárként, úgy tudom, szász műveltségű, a férje vállalatigazgató volt, s ezek a vállalati vezetők keményen összetartottak, megvolt közöttük egy kölcsönös tisztelet, a városvezetőséggel is egy közösséget alkottak, sok mindent meg lehetett velük oldani városszinten. Sokban segítették többek között a múzeumot is. Ezért Ingeborgnak rendkívül hálás vagyok. A rajoni világ megszűnése után visszajött tanítani, mert jó tanárnő volt... A megyésítés után az erdőkitermeléstől aztán a megye élére került Pataki Imre, a kultúránál Becze Tóni működött, a tanfelügyelőségnél volt Albert Dávid, Bakó Laci bácsi volt a könyveseknél, valamikor a kultúráért felelt, s egy életen keresztül ő is olyan volt, hogy soha semmit el nem botlasztott... Őrájuk emlékszem szívesen...

Színek a palettán (19)

Nagy Imre: Gál Feri (ceruzarajz)

Csíkszereda, 2008. január 17, reggel 9.00

(Elhangzott ez a név is, hogy Gál Feri bácsi... Most akkor ő lenne esedékes...)

- Igen... Van egy visszamenő története annak, Feri bácsi hogyan is lett legendás, messze földön is ismert műgyűjtő. A harmincas években Domokos Pál Péter noszogatására, aki errefelé fel akarta éleszteni a székely néphagyományokat, feszegette többek között azt is, hogy a csíki festékeseket újra kellene indítani. Feri bácsi felesége pálfalvi asszony volt, s ő vállalta az újraindítást annak a régi módszernek a birtokában, elkezdték szőni a csíki festékeseket. Akkoriban Gál Ferenc a gyergyói nyugdíjpénztárnál dolgozott, s Nagy Imre hatására és Szervátiusz Jenővel összefogva, Budapesten a harmincas években valamikor egy nagy székely kiállítást rendeztek a festékesekből, ami akkor nagy ritkaságnak számított. Közösen állítottak ki s akkor mindenki igyekezett a szőnyegeket megvásárolni. Imre bácsi állítólag kijelentette volt, hogy nem pénzért herdáljuk, hanem cserélünk. Mert kik akartak szőnyeget venni? Olyanok, mint Aba Novák Vilmos, Szőnyi István, az odaáti, Barcsay Jenő, Varga Nándor Lajos, egyszóval mindenki, aki könnyen belelátta a művészi értéket is. Nagyjából így állt össze a gyűjtemény, s így kerültek a szőnyegek helyébe ezek az alkotások. A képtár utána már egyre csak bővült. Mert ha Feri bácsi valamerre megfordult és elmondta, milyen gyűjteménye van, a művészek szíves-örömest adtak, mert egy idő után érdem volt oda valakinek besorolni. El lehet képzelni, hogy az ember megérkezik Marosvásárhely és Kolozsvár után, ahol gyűjtemények léteztek, múzeum volt s neveltetésünk folytán a magyar képzőművészethez kapcsolódtunk. Mestereink nagyjából mind Budapesten végeztek, onnan szívták magukba az alkotó szellemet és a mesterségbeli tudást, így aztán, hogy Csíkszeredába megérkeztem és megismertem Feri bácsit, s végignéztem a gyűjteményét, hát majdnem elájultam. Mint egy gyöngyszem, úgy ragyogott az egész. Két-három szobában volt összezsúfolva, meg egy csomó fiókban, erre-arra, de minden darab érték volt. Imre bácsi láthatóan szigorú, értő szemmel válogatta ki a megalapozó cseretárgyakat. A későbbiek során az ember szívesen adott a Feri bácsi gyűjteményébe, megtisztelő volt, hogy bekerülhettél a házába. Feri bácsi pedig így lett kompetens abban a kiállítássorozat megindításában, ami a múzeumban elkezdődött és János Pál fennhatósága alatt olyan gyümölcsözően megvalósult. Persze, Imre bácsi volt ennek a főmotorja, ő vállalta fel, hogy kit, mit és hogyan, mert nem mindenkit hagyott ám jóvá, elárulom, voltak ilyen kisebb koccanások is, Gy. Szabó Bélára például nagyon pipa volt, Mattisch-Teutch-ot sehogy se kedvelte, más ízlést képviselt, mint ő, Mátyás Jóskára is egy adott pillanatban kivolt, de ezt leszámítva zajlott az élet tovább, s Feri bácsi a kiállítási “brigád” tagja lett, minden kiállítás megnyitón jelen volt, szenzációs volt végighallgatni azokat az elbeszéléseit, amik az Imre bácsival való gimáziumi élményeire vonatkoztak, velük együtt járt az én egykori vásárhelyi nevelőm, Simon Feri bácsi is, úgyhogy nekem már volt némi rálátásom erre az életformára és erre a világra... Valahányszor elakadtam aztán a munkában, csak kimentem Feri bácsihoz Somlyóra, leültem s egy kávé mellett megnézegettem az ott összegyűjtött nagyokat. Úgy tűnik, Feri bácsinak tetszett ez a szerep, mert állandóan hívta a vendégeket, fogadta őket, végigvezette őket a szobákon, benne volt már a korban, nyugdíjas volt, maradt rá ideje, sokszor aludtak is nála, sok képzőművész megfordult a portáján, Puskás Sándor például nagy barátja volt, meg a két Szervátiusz, Jenő és Tibor, de Magyarországról is állandóan jöttek, Szőnyi és Aba-Novák, s a többiek küldték a vendégeket, a háza amolyan tájékozódó pont volt, ahol szépen eligazodott az ember...

Színek a palettán (18)

Nagy Imre rajza: Ilona

Csíkszereda, 2008. január 15, reggel 9.00

(Abban egyeztünk meg menet közben, hogy sorra vesszük azokat is, akik a csíkszeredai életeden maradandó nyomot hagytak. Most eljött ennek az ideje - kivel indítsunk)

- Az, hogy ide s olyan környezetbe kerültem, meg hogy továbbra is volt, aki ránk figyeljen, ez elsősorban Nagy Imre bácsihoz kapcsolódik. Ahogy idekerültem, annak idején, hallgattam a Miklóssy professzor javaslatára, aki ötödéven dobta fel a problémát, hogy fiúk-lányok, arra ügyeljenek, amikor kikerülnek innen, úgy dolgozzanak, hogy ha lehetőségük lesz, mihamarabb egy kiállítással kell jelentkezni, mert rajztanárnak el fogják fogadni egy életen keresztül, de az alkotáshoz való hajlamról látható bizonyságot kell tenni. Hát én erre a nagy útra készültem is, s hála istennek, hogy az összes kollégáim közül nekem adatott meg az a szerencsés helyzet, hogy itt Csíkban egyfolytában, folyamatosan, havonta művészeti kiállításokat rendeztek, s ebben a vonulatban másfél hónappal azután, hogy megérkeztem, megnyithattam első szeredai kiállításomat. Kolozsváron már volt korábban egy bemutatkozó jelenésem, a Mátyás-házban, az itteni első kiállításomra a múzeumban került sor, hetven munkából álló anyagot akasztottam a falra. Ezt az anyagot végignézte Nagy Imre bácsi is, ő akkor kérdéseket tett fel bizonyos munkákkal kapcsolatban, így aztán a szimpátiái közé kerültem rövid idő alatt, mert András már itt volt öt éve, s ők már együtt jártak-keltek, festegettek, Imre bácsi meghívta Gaál Andrást is, így aztán én is bekerültem ebbe a bűvkörbe, ami jó volt... Pontosabban az történt, hogy ő időközönként nyilvántartott bennünket, emellett pedig számon is kérte, hogy mit csinálunk. Amikor ő telefonon felhívott, hogy akkor ő most szeretné megnézni, mit festünk, akkor esküszöm, hogy a zabszem a fenekembe nem fért be, merthogy szörnyen igényes ember volt, viszont ez a javunkra is vált, hiszen Imre bácsinak a városban volt egy presztizse, tisztelték, s ezen keresztül, amikor az ifjúságról szó esett, állandó jelleggel védelmébe vett, vagy ajánlotta az elvtársaknak, a vezető embereknek, hogy igenis, figyeljenek ránk.

Színek a palettán (17)

Gaál András - Táj (akvarell, 1968)

(... Közben Gaál Andrásról kézen-közön teljesen elfelejtkeztünk, pedig hát ő indított el téged a pályán...)

- Az, hogy ide kerültem, neki is köszönhető, az, hogy egyáltalán Csíknak a hatása alatt fejlődhettem. Amikor én 1963-ban ide jöttem és végigjártam Alcsíkot, Felcsíkot és Középcsíkot, rettentően tetszett nekem az egész környezet. Azt is megmondom, miért. Alfaluban, Gyergyóban, legalább 12 kilométert kellett menni, amíg kiértünk az erdőbe. Benn voltunk a falu középpontjába, s úgy éreztük, főként az ilyen ködös időben, mint amilyen ma is van, hogy valahol az alföldön vagyunk. Egy nagy völgyben, lapályon voltunk. Mindenik környező falu kedvezőbb helyzetben volt nálunk, viszont Alfalu távol feküdt a hegytől. Gyermekkoromban ahhoz, hogy minden reggel elvigyem a reggelit vagy délben az ebédet, s rendszeresen, egy nap többször is megtegyem azt a 12 kilométert, az azért becsületes egy túra volt. Minden este hazajönni a szénával meg lovakkal, tehenekkel, minden egyébbel, s reggel újra vissza, hát tudod, finoman fogalmazva elegem volt ebből a foglalatosságból. Különben szerettem a falumban, egy pillanatig sem nyűgölődtem, de amikor megláttam Csíkszeredában, hogy létezik más valóság is, s akárhonnan indulok, egy fél óra alatt ott vagyok a hegyek közt, hát nagyon jó élmény volt... Nem, mintha a hegyeknek annyira el lettem volna kötelezve, de valahol a táj, a domborzat és egyáltalán az egész környezet mindennél jobban vonzott. S el kell áruljam, hogy a főiskola elvégzéséig akár Háromszéket is jobban ismertem, a különböző földrajzi elhelyezkedés és földrajzi fontosság szempontjából, mint a saját szülőföldemet. A kollégáim nagy része, akik fennebb vagy alattam jártak, szinte kivétel nélkül háromszékiek voltak.

Színek a palettán (16)

(Jöjjön akkor most Jecza Péter...)

- Jöjjön... Péter nagyon közkedvelt alak volt a középiskolában, vezető ember volt, örökké felszínen mozgott, ugyanakkor rengeteget dolgozott. Tehetsége mellett mindenek előtt a fantasztikus szorgalma és akarása vitték előre, kedvenc növendéke volt Izsáknak, nagyon jó fej is volt, s a főiskolán is remekelt, a bátyja magyar szakon végzett, irodalmi titkár, majd főszerkesztő lett Sepsiszentgyörgyön... Az egyetemen Kós András bácsi keze alá került, egy nagyon jó csapattal, Spǎtaru Mirceával, meg a többivel, egy nagy hajtás létezett közöttük, ő lett az évfolyam legjobbja. Emlékszem, hogy csodáltuk, hogy megkapta az Andreescu-ösztöndíjat, majd a Köztársaságit is, a példaképünk volt, olyanok akartunk lenni, mint ő, s lettünk is, mert Imrével ketten mi is megkaptuk mindkét ösztöndíjat. Ez a példa, hogy dolgozni, hajtani és megmutatni, csakazért is, ez bennünk megvolt. Jeczától ilyen szempontból sokat kaptam. Őt a fizikuma is segítette, s ehhez képest most eléggé leromlott állapotban van, ahogy hallom... Nagy karriert futott be, németországi kapcsolatai révén is, sikeres szobrász lett, mindenféle szempontból. Sokat állítgatott ki külföldön, belekerült egy nyitottabb, európai vérkeringésbe, Temesvár szelleme is segítette őt a kiteljesedésben, sikerült nonkonformistáknak lenniük ott, ők mindig mást akartak, a temesváriak, Bertalan Istvánnal és társaival egy olyan csapatot hoztak létre, amire aztán a bukarestiek is felkapták a fejüket, és mindarra, amit ők produkáltak. Péter aztán tényleg kifutotta az összes lehetőségeit... Egy darabig tartottuk a kapcsolatot, mert az évfolyamtársamat, Bíró Klárit vette el feleségül, aki textiles volt, később elváltak, s Klári betegen ott maradt, s akkor egy kicsit megátalkodtam a Péter irányában... Hívtuk többször Szárhegyre is, de egyszer sem szánta rá magát, hogy a táborba eljöjjön. Olyan lekicsinylően visszautasított...

*

JECZA Péter, szobrász (1939, Sepsiszentgyörgy-2009, Temesvár). 1957-1963: kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola. 1969: Román Kulturális Érdemrend I. fokozata; 1975: Dr. Ludwig Linder Nemzetközi Képzőművészeti Díj, ugyanekkor tagja lett a Német Szövetségi Köztársaság képzőművész-szövetségének (Ring Bildender Künstler); 1979: Ravennai Nemzetközi Szobrászati Biennále aranyérme. 1963-1979 között a Temesvári Egyetem Rajztanárképző Karának tanára, 1989-ig ugyanott a Traian Vuia Műszaki Egyetem adjunktusa. Egyéni kiállítások: 1972, Wuppertal; 1973, Bukarest, Hofgeismar (NSzK); 1977, Wuppertal, Hofgeismar; 1978, Aeugsterthal (NSzK); 1981, Wuppertal; 1982, Korunk Galéria, Kolozsvár, Wuppertal; 1983, Düsseldorf; 1984, Köln; 1986, Bázel, Wuppertal, Lugos; 1987, Bázel; 1990, Essen. (artportal.hu)

Csíkszereda, 2008. január 10, reggel 9.00

(Sövér és Jecza után ki következzék? A sorrendet megállapítani továbbra is a Te tiszted...)

- Mindenképpen Szakáts Bélát emelném ki ezúttal. Székelyudvarhelyi születésű fiú, családi hátterét nem ismerem, két évvel járt fölöttem, ő volt az a szobrásznövendék, aki a legnagyobb ígéretnek számított. Középiskolás pályafutásáról keveset mondhatok, mert az az évfolyam voltak, akik kevésbé foglalkoztak a kisebbekkel. Az egyetemen viszont nagyon kellemesen csalódtam benne, addig egy tartózkodó valakinek tudtam...

- Nem volt ösztöndíjunk az elején, s egy randevúm akadt egy lánnyal, Szakáts meglátta a bentlakásban, hogy lóg az orrom, s rámszólt: hát te, mi a bajod? Á, mondom, találkám van, s az illetőt nem ismerem... Tudod mit, mondta, van nekem egy kinőtt kék öltönyöm, azt odaadom, mert én már nem tudom fölvenni, próbáljuk csak meg... Azt mondd meg, ki az a kolléga, aki így egyből kitalálja a bajodat, amit szégyelsz és be nem vallanál senkinek, semmi pénzért, ő meg jön és kérés nélkül ad egy ruhát... Hát persze, hogy erről volt szó... Jó, rajtam is szűk volt a ruha, mert ő is még az érettségire kapta, s nem viselte, de mégse volt folt hátán folt... A gesztus, a vásárhelyi iskolából hozott egymásra figyelés ilyesféle apró jelzései nagyon jól estek és sok-sok emberségre hangoltak mások iránt, a következőkre nézve. Gondoltam, ilyennek kell lennem majd nekem is... A későbbiek során aztán tényleg, mi is ugyanígy viselkedtünk az újonnan jöttekkel...

- A továbbiakban Szakáts Temesvárra került, a művészeti líceumhoz, később pedig, az utóbbi időben a főiskolai oktatásban vesz részt, de ezen túl elmondhatom, hogy egy kiváló szobrász. Temesvár különben is, Jeczával kapcsolatban is említettem, olyan új művészeti fuvallatba állt be, ami a bukarestivel szemben egy jóval szabadabb, liberálisabb hangot üt meg. A bukarestiek érdekes módon a francia hatást, a francia világot vallották magukénak egy darabig, de úgy nézett ki, hogy egy adott ponton beáll náluk egy kifulladás, mert ott voltak közvetlenül az ideológiai nyomás alatt, ami a központból rájuk nehezedett, a temesvári világban viszont sokkal jobban érvényesült a multikulturalitás kölcsönössége és toleranciája. A bukarestiekben ugyanis ott lappangott egy adag nacionalizmus, ami Temesvárról hiányzott. Bukarest ösztönösen elnyomta a vidékről, s főként az erdélyi tájakról bejövő műveket, így Temesvár volt az, aki minden törekvést méltányosan fölvállalt. Nem is csoda, hiszen magyar művészek teremtették meg ezt az eszmét Bertalan Zoltánnal az élen, s hozzá csatlakoztak később Jecza, Molnár Zoli és Vitályos Magda, és a férje, Kazinczy Gábor grafikus, s ebben a csapatban Szakáts Bélának is nagyon komoly szerep jutott... Persze, itt most nem szabad elfelejteni, hogy Jecza mindig vezéregyéniség volt, akár a falkavezér, Bertalannal és Molnárral ők együtt ténykedtek. Viszont a Béla alapossága és megfontoltsága párját ritkította. Ő egy nagyon érdekes dolgot vitt magával Székelyudvarhelyről: becsületes, tiszta ember volt, ő csak arra alapozott, amit teremtett, nem szervezte túl magát. Tanított, példát mutatott, ebben volt az ereje. Jecza viszont mindig rátett egy-két lapáttal, nagyon jó volt a politikai háttere. Jó diplomata volt, meg tudta lovagolni minden idők konjunktúráját. Előbb keletre, aztán meg nyugatra is... Szakáts Béla hiába került Temesvárra, azért az udvarhelyi lokálpatriotizmusát, ami dicséretes, megőrizte. Ő nem csak egy helységre korlátozta e ragaszkodását, hanem az egész székelységre. Így került aztán ő Szárhegyre, mert a tábor volt az a momentum, amikor ő a modern gondolkodásmódjával belépett a mozgalmunkba, szívesen jött és jön ezután is, mert szerinte mi sokkal jobban ragaszkodunk őhozzá, mint Udvarhely...

- Időben visszaugorva az 1974-es szárhegyi induláshoz, annak éppen ez volt az egyik lényeges mozzanata, mert most már ki lehet mondani, hogy titokban szerettük volna visszahívni, összegyűjteni azokat az erdélyi alkotókat, akik kirepültek ebből a régióból, ebből a térségből, és hagyjanak egy maradandó nyomot maguk után Szárhegyen, alkotások formájában. Ezért haragszom én olyan emberekre, akik a két világháború között vagy a második háború előtt nagyon sok mindenben részt vettek, tapasztalatot szereztek, viszont lekicsinylően nem voltak hajlandók bekapcsolódni a szárhegyi elgondolásba. A régi kolozsváriak, úgymond a mestereink, ha semmi egyebet nem csinálnak, előállhattak volna egy-egy rajzlap nagyságú munkával, megtisztelni a tábort. Nagyon sokat jelentett volna erkölcsileg. Ehelyett kaptuk a fitymáló megjegyzéseket, a lekicsinylést: hogy na, akkor mi van? Állandóan azt firtatták, hogy jó-jó, de mi ebben a garancia? Hát az isten áldja meg, a két háború között, amikor megindították a különböző mozgalmaikat, a Barabás Miklós Céhet, leszakadva az anyaországról, abban mi volt a garancia? Körülbelül annyi, mint most. Viszont a hetvenes évekre az erdélyi magyar művészetnek már egy olyan nagy csokor derékhada verbuválódott és nőtt fel, hogy Szárhegy igenis, garancia lehetett. És ez volt a lényeges cél, hogy valahol nyomot hagyva megfogalmazzunk egy közös üzenetet. Ez nem volt egy olyan véletlenszerű játékszer, amire csak úgy, szórakozásból rátaláltunk, jól átgondolt elképzelés volt, csak akkor éppen nem lehetett teljesen nyíltan megfogalmazni. A Barátság tábor meghirdetése, a románság bevonása, az egész nyitás kifelé szerintem nagyon szerencsés volt és mindenki csak nyert vele, mert nem zárkóztunk be az elfogultságunkba, megszabadultunk az akaratlan köldöknézésünktől.

(A szárhegyi epizódon túl mit lehet még szerinted a Szakáts Béla érdemének betudni?)

- Az a tény, hogy tanár és becsületes, tisztességes nevelőmunkát végez, gondolom, mindent elárul. Az általa vezetett évfolyamokról kikerülő fiatalokat ugyanúgy, ahogy őt is megtanították, becsületre, tisztességre és szakmaismertere neveli. Haragusznak rá, mert szigorú, sok mindent elvár, megkövetel... Ez a fiú, Sárpátki Zoltán, aki az én itt álló szobromat patinázza, amit Izsák készített rólam, a Béla növendéke volt, s az elmúlt napokban elbeszélgettünk volt, elmondta, mi mindent tanult tőle és mennyire hatott rá az igényessége. Amit itt csinált a szobrommal, a műtermemben, az Szakács Bélán keresztül Izsáktól nemzedékről nemzedékre öröklődött, átadódott, mert a mesterséget meg kellett tanulni.

*

SZAKÁTS Béla, szobrász (Székelyudvarhely , 1938. szeptember 19.) 1956-1962: kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola. 1978: Romániai Képzőművészek Szövetségének díja; 1982: Országos Képzőművészeti Fesztivál szobrászati díja, Bukarest; 1988: Dante Biennálé aranyérme, Ravenna. 1962-1994 között a Temesvári Képzőművészeti Líceum szobrászat tanára, 1994-től a temesvári Képzőművészeti Főiskola docense, tanszékvezető. Kezdetben terrakottával, majd bronzzal dolgozott. A konstruktív formaalkotás és a kinetikus művészet elkötelezettje. * Egyéni kiállítások: 1968, 1980, 1987 • Temesvár, 1986 • Krajova, 1989 • Lugos. Válogatott csoportos kiállítások, 1990 • Euro-Ázsiai Biennálé, Ankara, 1988, 1992 • Dante Biennálé, Ravenna.. Köztéri művei: Az 1989-es romániai forradalom emlékműve (Temesvár). (artportal.hu)

*

(Említetted többször is az iskolából örökölt odafigyelést, ami sokmindenre kiterjedt köreitekben. Hol van az a határ, ahol kezdenek megkopni, lazulni ezek a reflexek? Amikor már meghűvösödnek az emberközi viszonyok?)

- A vásárhelyi iskola mai keresztmetszetét és visszamenőleg az útját egy időn túl már elég nehéz lenne követni. Talán a nyolcvanas évekig az odafigyeléssel még nem volt baj, az akkor kikerült, illetve akkor felvételizett diákok életében még létezik, mert még működtek azok a tanárok, akik akkor előadtak és elcsöpögtették bennünk ezeket az elveket. Azután? Lett egy egyszerű, akármilyen művészeti iskola. Pont, mint a többi. A “nagy család” felbomlott...

- Különben úgy hiszem, éppen a szétszóródási kör az, ami ennek az iskolának a kiterjedési pontjait meghatározta térben és időben. A végzett növendékek, ahol elhelyezkedtek és ahol életet kezdtek, ott valahol azokkal a gyerekekkel, akikkel már ők foglalkoztak, ugyanazt igyekeztek megteremteni azokban az iskolákban, ahol tanítottak. Így sugárzott ki, gondolom, Marosvásárhely szellemisége az egész Székelyföldre, de még tovább is: Sepsiszentgyörgyre, Kézdivásárhelyre, Csíkszeredára, Gyergyószentmiklósra, Kolozsvárra. Mindenütt próbáltuk ugyanazt a hangulatot megteremteni, az egymásrafigyelést.

(Folytatjuk)

Illusztráció: Szakács Béla: Gyorsuló idő (fa)

Színek a palettán (15)

- A következő kliensünk az egyik legtehetségesebb közülünk, Bakó Antal, aki egy évet ismételve maradt ránk az iskolában. Jobbágytelki fiú, egy ottani asztalos mester gyereke, valóságos őstehetség, kiválóan rajzolt, festett, s már említettem, most is elmondom, többet tanultunk Tónitól, mint a tanárainktól, belőle szabályosan ömlött a tudnivaló. Nagyszerűen, érett vonásokkal rajzolt, Nagy Pál kedvence volt, különben Székely János is említést tesz róla cikkében a szánkózó gyerekek kapcsán (“Egy másik név: Bakó Antal. Soha, míg élek, nem felejtem el azokat a szánkázó gyermekeket, akiket óriási kucsmájukban és kedves esetlenségükben majdnemhogy felülnézetből megörökített. Feloldott, laza-szürke színfoltok csupán a véghetetlen hósivatag közepén, de milyen szépek mégis ott, a hideg és meleg tónusokkal árnyalt és domborított havon...”). Úgy együtt heten, ahogy voltunk, a hét fiú be is kerültünk az egyetemre, végig nagyon jó tanuló volt a középiskolában, közben aztán rájöttünk, hogy a szellemiek nem igazán segítették, elméletből alig-alig ragadt valami rá, nem értette a tantárgyakat, nem működött a sütnivalója. Tóninak ez lett végül a veszte, bekerült a főiskolára, csak az isten tudja, hogy sikerült átvészelnie a hat évet, mert amikor az elme csíszolása nem halad párhuzamosan a műhelymunkával, akkor előbb-utóbb kilóg a lóláb, a szellemiek ráhúzták a féket a szakmai tudásra és ettől aztán erősen csikorgott az egész. Szxegény Tóni, egyre együgyűbb és bugyutább lesz, ha szebben akarok fogalmazni, akkor naivabb. Állandó célpontja lett a csúfondároskodásunknak... Egyre jobban süllyedt alá a jelentéktelenségbe. Elvégezte a főiskolát, kikerült Nyárádszeredába (ha jól tudom), ott volt rajztanár éveken keresztül, és nem csinált utána semmit. Ez a legnagyobb veszteségünk, nekem személyesen legalább is ez fáj a legjobban, lehetséges, hogy azért magának még rajzolt ezt-azt, de se egy kiállításban, se egy más megnyilvánulásban nem vett részt. Szép lassan elkopott, most valahol Magyarországon van, a családalapítással is állandó gondjai voltak, gátlásos ember volt. A szülők érdekes módon egész más világot mutattak, életvidám, nyitott emberek voltak, s Jobbágytelke se az a bezárkózó település, pezsgő népi kultúrával rendelkezik, hogy a számlájára lehessen írni azt a falsot, ami Tóniban megtestesült. Legalább huszonöt éve nem találkoztunk, akkor is a lányomat vittem felkészítőre az orvosira Vásárhelyre, s a főtéren összefutottunk Tónival, ő meg odasúgja nekem: istenit a fejednek, mindig olyan jó nőkkel jársz! Ne hülyéskedj, mondom, az a lányom!... Hát ilyen volt ő, ez sokmindent elmond róla...

- Csak egy példa a naivitására. Negyed- vagy ötödévesek lehettünk, s egy délután Gyenge Imre jön haza a bentlakásba, Tóni egy asztal tetején ül, vasalóval a kezében, s ott várakozik, a vasaló persze be van dugva, Imre, az állandó heccmester piszkálgatja: siess azzal a vasalással, mert nekem is ki kell vasalnom a nadrágomat. Te, ez a vasaló nem akar menni... - panaszkodott Tóni. Imre felcsattant: szombaton délután hogy akarsz te a harmadik emeleten vasalni, amikor nincs nyomása az áramnak? Mire Tóni fogta magát, lement egy emelettel lejebb és kivasalta a holmiját. Biztosan kiüthette odafent az áramot, de ő az Imre tréfáját egy az egyben elhitte. Középiskolától egy egész füzetet írhattam volna tele a marhaságaival, meg azzal is, amit elkövettünk vele.

(Hogy diplomázott le végül?)

- Nehezen. Szakmailag az átlagot megütötte, de elméleti vizsgákra állandóan fel kellett készítenünk, egyet rágtuk a fejét a szessziókban. Bretter Györgynél úgy vizsgázott le, hogy puskát csinált tudományos szocializmusból, egy tenyérnyi kis könyvben rajzolta le elképzeléseit a tudományos gondolatokról, Bretter megtalálta nála s elvette, de mikor meglátta, mi van benne, például az elnyomók és elnyomottak fejezet alatt pálcikafigurákkal remekül leképezve az elnyomást, a tanár azt mondta, Tónika, ezért a kis füzetért átengedem magát. Nem mondom, volt neki sok minden a fejében, olvasott is sok mindent, de válogatatlanul és különösebb cél nélkül, a szintézisre már nem volt ereje és képessége. Vizsgák előtt addig sulykoltuk belé a dolgokat, amíg egy átmenő jegyre tudta. Nem hagyhattuk egymást, hogy valamelyikünk kimaradjon...

(Akkor most jöjjenek a lányok...)

- Három lánnyal kezdtük a középiskolát. Lázár Lili volt a legidősebb, korosabb volt nálunk is, s valamilyen csípő problémája volt, azért is ment el, múló kaland volt ő az osztály és az iskola számára, lelkileg is nagyon rendes egyéniség volt, korrektül végezte a szakmai feladatokat, Kacáról jött, két év után elbúcsúztunk tőle. A női pontosság, a fegyelem meglátszott a munkáin, de különösebben nem jeleskedett...

- A másik, aki a lányok közül kiemelkedik, Kákonyi Csilla, aki most is egy illusztris név, értelmiségi családból jött, édesapja iparművészetit végzett Budapesten, utána a Filharmóniában játszott, nagyon jó muzsikus is volt egyúttal, akár csak az egész család, a mama is zongorázott, otthonról tehát jó örökséggel jött, de fiús természete volt, állandóan köztünk forgolódott, a lányok között kevésbé, művészete ma is bizonyítja, hogy egy nagyon kemény, karakteres alkotó. Középiskolában még nem tűnt ki túlságosan, elvégezte, amit el kellett végeznie, együtt indultunk felvételizni az egyetemre, de akkor nem vették föl, talán a káderlapja miatt, az értelmiségi szülők okán, csak három év múlva került be az egyetemre, s a harmadévtől aztán újra összeállt a vásárhelyi csapat, sokat voltunk együtt. Marosvásárhelyre került s tudtommal teljesen szabadúszóként teljesítette ki önmagát, sajátos festészetét.

*

KÁKONYI Csilla festő (Radnót 1940. május 28.) 1960-66: kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola. Marosvásárhelyen él, szabadfoglalkozású. Festményei drámai alaphangú társadalmi témák, továbbá tájképek, csendéletek. Egyéni kiállítások: 1974 • Szováta, 1975 • Szászrégen, 1975 • Székelyudvarhely, 1978, 1984 • Marosvásárhely, 1988 • Iserlohn (NSZK), 1990 • Budapest • Pécs, 1995 • Kolozsvár • Sopron. Válogatott csoportos kiállítások, 1993 • Tizenhárom plusz egy marosvásárhelyi művész, Városi Hangverseny- és Kiállítóterem, Zalaegerszeg, 1995 • Budapest. (artportal.hu)

*

- Férjével, Bálint Zsigával együtt ők most is kiváló kettőst alkotnak, le az összes kalappal előttük, mert azért nem minden férj nézi jó szemmel, hogy otthon festeget az asszonya. Ez a magatartás nagyon sok tehetséges nőnek a veszte lett egy bizonyos idő után. Nagyon sok példa van erre.

(Mi a magyarázata ennek szerinted?)

- Egyszer a család, az a körülmény, hogy nem adnak lehetőséget, magára hagyják a nőt az anyaság gondjaival, sok ilyen esetet láttam, kolléganők vagy fennebb, illetve alattam jártak esetében, közülük a nagyon tehetségesek is igen kevesen tudtak kitörni. Ezért aztán az ismerőseim között többen is vannak, akik emiatt vénlányok maradtak. Vagy ha férjhez is mentek, gyereket nem vállaltak, esetleg idősebb élettársat választottak maguknak. Szóval, kikerülték a családi élet bonyodalmait.

- A következő kolléganő a csíkszeredai Boér Lenk Ilona, tisztviselő család lánya, ő se került be elsőnek, ugyancsak káderlapja miatt. Tehát nem azért, mintha tehetségtelen lett volna, hanem a származása folytán. Akkor beiratkozott a hároméves tanárképzőre Kolozsváron, majd azt végezve kikerült Gyulakutára, ott ment férjhez, s aztán Boér Antallal jöttek ide Csíkszeredába haza, s a tanárkodása mellett szorgalmasan dolgozott a maga módján, de az igazság az, hogy a három éves képzés sajnos nem elegendő a szakmai kiteljesedéshez, a mesterségbeli tudáshoz. Nem is fektettek olyan nagy hangsúlyt rá... Nekünk bezzeg minden héten volt legalább 36 szakóránk... Ők csak kóstolgatták a szakmát. Akik ezt végezték, s érezték a hiányt, elmentek egy másik egyetemre, mint ahogy például Zsigmond Marci tette, aki szintén elvégezte a pedát, tanított vagy három évet Maroshévizen, s Bukarestben a monumentális festészeten folytatta. Úgy tudom, Beczássy Tóni is ugyanebben a hajóban úszott... Hogy aztán elvégezte-e a pedát, az még mindig rejtély számomra, de az Andreescun végül lediplomázott.

- Ilona érdekes stílusban folytatja a szakmát, végzi a maga dolgát még mindig, van egy jó értelemben vett tartása, ami nem hagyja, hogy leálljon. Most, hogy a családtól megszabadult, s a gyerekek is kirepültek, keményen ráállt a szakmára és szakadatlanul dolgozik.

*

BOÉR LENK Ilona, festőművész (Csíkszereda, 1940. dec. 15) a marosvásárhelyi művészeti középiskolában tanult, Incze István, Nagy Pál, Bordy András és Barabás István keze alatt. 1953-ban a kolozsvári pedagógiai Főiskola rajztanári szakán szerez diplomát. Szülővárosába, csíkszeredába jön haza, nyugdíjba vonulásáig (2002) rajztanár. Egyéni kiállítások: Csíkszereda (1973, 1974, 1980, 1982, 1991, 1993, 1995), Gyergyószentmiklós (1994), Székelyudvarhely (1995), Kolozsvár (1996). Szívesen vesz részt különböző alkotó táborokban. 1975-ben vendége a szárhegyi alkotótábornak. Bevallása szerint foglalkoztatják a zenei témák képi feldolgozása. (A Gyergyószárhegyi Barátság Művésztelep enciklopédiája)

*

(Ezzel főbb vonalakban végigvettük a szűk baráti-osztálytársi csoportot., most következzenek a feletted-alattad járók, akik komoly befolyással voltak rád, pályád alakulására. Román Viktorról már beszéltünk, Sövér Elek következik...)

- Mint elsőéves kisdiák az iskolában, az akkori végzősöket említeném elsősorban - Sövér Eleket, aki falusfelem volt, Páll Lajost, aki az akvarellezésével nyűgözött le, utána őt nem vették fel rögtön, s egy évig ott lakott a bentlakásban s a színházban volt díszletfestő, Korondi Jenőt, aki nagyon jól tudott a kisebbekkel kapcsolatot teremteni s hatni rájuk... Akkoriban jöttek át a megszüntetett nagybányai művészeti iskolából Paulovics Lászlóék, akikben volt egy adag fennsőbségesség, de hamar hozzánk idomultak végül, a későbbiekben Takács Béla temesvári szobrász, aki Udvarhelyről származott, volt aztán egy Molnár Zoltán nevezetű, aki aztán meghalt, ő is Temesvárra került az egyetemre, hozzá igen közel álltam, a főiskolán is sokat tanultam tőle, beszélgettünk, el is látott tanácsokkal. Jecza Pétert is nagyon szerettem, vezető egyéniség volt, a KISZ titkárává választották, aztán Ughy Pista is ide sorolható, akit már említettem korábban, s aki a nagy tehetsége mellett irtózatosan lusta volt, csak mikor kikerült az életbe, szaladt fel a pályán s kapta meg a helyét a keresztúri múzeumnál, most kint él Pápán. Amikor az iskolában együtt voltunk a nyári táborokban, Vécsen és Görgényszentimrén, akkor mindig kíváncsian hozzácsapódtunk, mert őt figyelve érezni lehetett, látni, hogyan is készül az igazi alkotás.

(Kezdjük akkor Sövér Elekkel...)

- Az egyetem végeztével hazakerült Alfaluba. Én az egyetemen is jóban voltam vele, szenzációs dolgokat csinált, s mindig azt a témakört piszkálta és próbálta felszínre hozni magából, ami engem is izgatott: az otthoni vétetést. Istenigazából ragaszkodott a gyökérhez, s a témáit is mindig úgy válogatta, úgy festette meg, ezért aztán tetszett is nekem. Persze, ő más tanárnál tanult, másfele haladt, mint mi, akik Miklóssyhoz tartoztunk, s miután hazakerült Alfaluba, sokkal könnyebb volt kommunikálnunk, gyakran találkoztunk, együtt állítottunk ki, megnézegettük egymás dolgait, nagyon közel állt hozzám, aztán ő is bekerült Csíkszeredába, tanártársak lettünk, s egészen más viszony alakult ki közöttünk, egy teremtő párhuzamosság, bár más-más utakon jártunk, az alapvétetés azonos volt, de a megoldás teljesen eltérő.

(A viszonyotok milyen volt? Te mindig felnéztél rá, mint idősebbre, vagy kiegyenlítődtek a különbségeitek?)

- Miután már kiállítottunk, nem éreztem különbségtételt, nem hódoltam be neki, mindenki végezte a maga dolgát, ő teljes egésézben átállt egy idő után a pasztellre, nagyszerű emberismerő volt, kitűnően portrézott, de egyre jobban kezdett érződni rajta a nagyistváni hatás. Én ettől a befolyástól nagyon féltem és minden erőmmel igyekeztem elkerülni. Tudniillik főiskolás koromban én nekikezdtem pasztellezni, és Miklóssy mester erre szörnyen leteremtett. Hogy ennek semmi köze a festészethez. Volt nekem egy nagy szerelmem a magyar festészetben, aki pasztellezett, Rippl Rónai József, a Babits portréjára gondolok, meg az Önarcképre a sapkájával, rettentően vonzott a művészete, s gyakran nézegettem is az albumokban...

*

SÖVÉR Elek festő (Gyergyóalfalu, 1937. július 25. - Csíkszereda 1982. május 7.), 1955-61: kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola, mesterei: Kádár Tibor, Feier Petru. Előbb Aradra, majd Gyergyóalfaluba helyezték át tanárnak. 1970-ben Csíkszeredába költözött és ott tanított. 1967-ben Magyarországon, 1972-ben a Szovjetunióban járt. 1973-81: a csíkszeredai Zene- és Képzőművészeti Iskola igazgatója. A szárhegyi művésztelepen is dolgozott. Közvetlenül a főiskola után expresszionista, szürrealista grafikával kísérletezett, majd Nagy István nyomában, de eszményképének műveinél nagyobb derűvel, merészebb gesztusokkal, expresszívebb színhatásokkal jelenítette meg a Székelyföld táji elemeit, emberi karaktereit. Belülről kifelé, a tárgyakból, az arcokból áradó és mindent átitató fényhatás adja képeinek különösségét. Egyéni kiállítások: 1966 • Gyergyószentmiklós, 1973 • Kézdivásárhely • Székelyudvarhely, 1976, 1979, 1981 • Csíkszereda, 1978 • Korunk Galéria, Kolozsvár 1983 • Csíkszereda (emlékkiállítás, kat). Válogatott csoportos kiállítások: 1962 • Marosvásárhely, 1962-67 • (Maros) Magyar Autonóm Területi kiállítás, Marosvásárhely, 1968 • Expo '68, Marosvásárhely • Bukarest, 1971 • Csíkszereda, 1974 • New York, 1977 • Kovászna ,1978 • Költők és grafikusok, Korunk Galéria, Kolozsvár • Grafikusok a szülőföldről, Korunk Galéria, Kolozsvár. * Köztéri művei: Művelődési Otthon (1976, Gyergyócsomafalva), Fenyő Szálló (1976, Csíkszereda). (artportal.hu)

*

(Mi tetszett neked a pasztellben?)

- A mássága elsősorban, a tehcnikai mássága, az, hogy másképpen kellett hozzányúlni, a könnyedsége, a gyorsasága, a színvilága. Az olajnál állandóan kell várni, amíg megszárad, vagy legalább megszikkad, hamar lehetett vele vázlatot készíteni, szívemhez közelebb álló anyag volt, bármi másnál... De amikor a nagyistváni világ tisztázódott s leülepedett bennem, akkor a félelem, hogy ne hasonlítsak rá, eltiltott a pasztelltől. De hogyan tovább? Ezt kellett eldöntenem. Mondtam magamban, hogy Elek ezt olyan csodálatosan csinálja, hogy én nem foglalkozom vele, s majd csak 1991-ben vettem újra kezembe a pasztellkrétát, tiszta véletlenül...

- Kárpátaljára mentünk táborba, anyagot nem kaptunk két vagy három napig, s tudod hogy van ilyenkor, az ember dolgozna, nem akar tétlenül ülni, Simon Endrével és Gaál Andrissal voltunk, nekik volt pasztellpapírjuk, autóval jöttek, mondták, gyere velünk, itt van egy doboz pasztellkréta s csináljad... Ott kezdtem el aztán újra a kalandot, persze, később olajjal is dolgoztam a táborban, de azért minden nap kimentünk a szabadba s ott pasztelleztünk hárman. Akkor alalkult ki aztán a technikám, s már nem állt fenn a veszély, hogy a nagyistváni útra csúszom, mert akkor már megvolt a magam stílusa, le voltam ülepedve, már tudtam, hogy mire lesz jó nálam a pasztell. Azóta se hiányzik az életemből, most is azt csinálom, mert történetesen erre van kedvem... Emlékszem, még figyelmeztettem is Eleket, hogy ne hasonuljon annyira Nagy Istvánhoz, de úgy látszik, ez nála egy belülről jövő valami volt, annyira rokonlelkek lehettek...

- Az én műtermem mellett volt a Kovács Dénes bácsié, aki befogadta Eleket, s akkor aztán igazából állandóan együtt voltunk. Aztán Dénes bácsi meghalt s Elek megörökölte a műtermét.

(Véleményed szerint Elekből mi a több ma: a legenda, vagy amit ténylegesen hátrahagyott?)

- Amit hátrahagyott, az is nagyon súlyos dolog. Olyan ígéret volt, olyan indulás, ami nagyon kár, hogy hirtelen félbeszakadt. Ő negyvenöt éves koráig nem tudta kifutni azt a lehetőséget, ami mögötte volt. Még nagyon sokat tudott volna kidobni magából, nagyon tömören és határozottan kezdte, Alfaluba kerülve olyan sajátos stílust alakított ki, hogy csak úgy dörgött. Különben Solymár István írt a hetvenes években, a hatvanas évek végén a Művészetben egy tanulmányt hármunkról: Sövérről, Gaálról és énrólam... Abban nagyon keményen Elekre tette a hangsúlyt... Amikor Elek bejött Szeredába, úgy járt, mint a birkózó és a homok: ha nem az otthoni homokon van, akkor legyőzhetővé válik. A szeredai világ kissé felszippantotta, s újra időre volt szüksége, amíg visszaállt az egyensúlya. Sajnos, az ideje nem volt teljesen elég rá, csinálta a maga dolgait, rengeteg portrét készített, volt megrendelése dosztig, ez egy másik kurva dolog, hogy le kell álljál és ki kell szolgálnod azt, aki megrendelt nálad valamit, és nem szólhatsz semmit, mert ebből élsz... De ő megcsinálta szenzációsan, valószínű, láttad is a kiállításon, mert a kompozícióiban, a visszatérő motívumaiban volt ő igazán nagy. A portréi belülről sugároztatják ki az ember lényegét, akit ábrázolnak. Ezért volt ő egy nagy lélek, egy nagyon csendes, kiegyensúlyozott lélek... ilyen szempontból.

(Hol kellett neki megállnia a saját maga keresésében? Félúton? Vagy eljutott az áhított küszöbre?)

- Föltétlenül eljutott, akkor következett volna éppen az érettebb időszak, amikor a családi problémákból is ki tudott volna lépni egy kicsit, s azt mondani, hogy a többi most már az alkotásé. De merthogy igazgatott is közben, a művészeti iskolában, akárhogy is, az felaprózza a napi tevékenységet, a hangsúlyokat is eltolja. Lelkiismeretes ember volt és a tetejében még nagyon jó tanár is.

(Folytatjuk)

Illusztráció: Boér Lenk Ilona: Kapuk

Színek a palettán (14)

(Beszéljünk akkor egy másik szobrászról, az erdővidéki Gyenge Imréről...)

- A másodévre jött hozzánk, Marosvásárhelyre. A csíkszeredai tanítóképzőbe járt előzőleg, de felszámolták ott a képzőt, mire átjött a művészetibe. Nagyon határozott és okos, belevaló, jókötésű vagány fiú volt, gyorsan sikerült behoznia azt az egy évet, amennyit kimaradt, tehetséges valaki volt, nagy nyereség, mert teljesen nyitott, tele humorral, életkedvvel, állandó kezdeményező készséggel, ő volt az éceszeink középpontja és elindítója, ugyanakkor egy borzasztó segítőkész valaki, nagyon jó fej, a tanulással nem volt gondja, s ilyen szempontból is jól jött nekünk egy ilyen segítség, sok mindenben kisegített, például matek házifeladatban, ha valamit nem értettünk, ő egykettő megmagyarázta, emberileg is tisztalelkű valaki volt, valódi diák, aki beleéli magát abba, ami van és rettentően közösségi ember. Gergely Pistiben volt egy kicsi olyan, hogy elvonult, félrehúzódott, Imre viszont állandóan valaminek a központjában volt. Annyi hülyeséget kitaláltunk együtt, hogy sok...

- Működött mifelénk a gittegylet. Egyszer Gergely Pityut cigarettázáson kapták, s büntetésből lenyiratták a haját kopaszra, mire fogtuk magunkat, s minden fiú lenyiratkozott az osztályban, jól leszidtak bennünket. Na, ez az Imre ötlete volt... Vagy a Lázár Ödön parkban, a konviktus mögött, szabadtéri mozi üzemelt, s amikor esténként tavasszal, májusban beindult, akkor mi az ablakon kimásztunk s a környező fákra kapaszkodva néztük az akkori süket filmeket. Hogy élveztük őket! El is kapott akkor a rendőrség, bevittek az őrszobára, s ki kellett váltson bennünket a nevelő, Feri bácsi... Voltak ott jó filmek, s rosszak is, de mi mindent néztünk. Razs Kapurt a Csavargóban, aztán az Erkel Ferenc életét, a Les Preludes-t, majd a Boszorkányt, Marina Vladyval, bele voltunk habarodva a szőke csajba, meg Lollobrigidába, akkor mentek a Gérard Philippe-filmek is... Az egyetemen is, a kajázásnál ő volt az, aki képes volt megszervezni, hogy átvészeljük a nehéz időszakokat. Állandó ötletei támadtak, mit hogyan lehet keresztülvinni. Ő volt a fő beosztó, mert amikor még nem volt ösztöndíjunk, összedobtuk a kevéske pénzt, amit így-úgy kerestünk, s készítettünk egy szükséglistát, amin kötelezően szerepelt egy láda zsír, egy láda marmaládé, mert mind a kettőt lapos deszkaládákban árulták, Imre faragott egy gömbölyű lapátot, egyfajta mércét, s azzal mindenkinek kimért egy adagot a kenyerére, s azt ettük, ő meg úgymond „bezárta a boltot”. Mindent beosztott. Hagymát is tartott, azt is adott melléje... Nagyon szerettem emberségét, sokat dolgoztam vele. Alaposan megtanulta a mesterséget, a technológiával együtt. A kolozsvári mesterek, mikor elkészítették a szobraikat agyagból, mi szombat délutántól hétfő reggelig megoldottuk nekik gipszben. Dolgoztunk Vetró Artúrnál, aztán Benczédi Sándornál, Kós Bandi bácsinál, továbbá volt egy Puricea nevezetű szobrász Kolozsváron, meg Romul Ladea... A legfigurásabb az öntések közül Benczédi Sanyi bácsi volt, ment Bukarestbe, s útközben meglátott a hegyekben egy sziklát, abba pedig beleképzelte a Grivicát és a hozzá fűződő sztrájkeseményeket. Készített is akkor egy nagy marha csoportkompozíciót, nem is tudom, hány figurával, körbe, befaragva a sziklába... A műtermében agyagból elkészítette a mintát, egészen a plafonig felért, egy egész teherautónyi agyagot raktunk fel a munkához, s amikor ezzel meglett, az egészet le kellett önteni gipszbe, de csak akkora részdarabokban, hogy az ajtón rendre ki lehessen hozni, majd odakint összerakni. Életem öntései közül ez marad a legemlékezetesebb: jött Sanyi bácsi, mondta a hülyeségeit, s röhögött hozzá nagyokat... Amikor a gipsz kezdett kötni ilyen nagy mennyiségben, akkor borzalmas hő keletkezik, de akkora, hogy mindvégig sűrű ködpárában láttam a világot... Végül a Bánffy palotában ki is állította a művét, ott raktuk össze, viszont úgy meggyűjtötte a baját látogatók tömegének, alig tudtak elsirülni mellette... Nem is tudom, végül mi lett vele, nem ismerem e forradalmi szoborkompozíció sorsát...

*

GYENGE Imre szobrász, (Középajta , 1939. szeptember 30. - Nagyszeben, 1986. június 9.)1964: kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola. A térszobrászat elkötelezettjeként az expresszionista és konstruktivista hagyományokat hasznosította. Nagyszebenben élt. Egyéni kiállítások: 1995 • Emlékkiállítás, Nagyszeben. Köztéri művei: Kariatidák, Oszlop, Rügy, Andrei Muresianu költő szobra, Nicolaus Olahus (valamennyi Nagyszeben). (artportal.hu)

*

- Gyenge Imrét is eleget szédítette Romul Ladea, hogy ott tartja Kolozsváron és beviszi az egyetemre, mégis Tordára kapott kinevezést, ott kezdte az életét, talán két évet dolgozott ott, majd átkerült Szebenbe, de azután valahogy megszakadt a kapcsolatunk, Szebenben készített néhány monumentális munkát, egy fafaragó tábort is vezetett valahol Szelistyén, a helyi kézpsőművészeti szövetségnek is mintha alelnöke vagy elnöke lett volna, s amikor elindult a szárhegyi tábor, őt is meghívtuk, van itt egy kórust ábrázoló alkotása, s két-három éven keresztül ezt faragta, de nem ez a baj; Szebenben sajnos, olyan társaságba keveredett, ahol elkezdett inni és az alkohol legyűrte, a szárhegyi szobor is befejezetlenül maradt, felesége, Delmondo Angela, egy gyulafehérvári félolasz, gyerekük nem volt, bár nagyon szerettek volna, de aztán valamilyen oknál fogva - mondták, hogy talán rákos - felakasztotta magát. Ez lett Imrének a sorsa, s azért döbbentett meg engem ez a vég, mert tőle sose hallottál egy megkeseredett véleményt...

(Úgy látszik, azért a nevében mégis ott hordozta a sorsát, nomen est omen... Ti nem csúfoltátok emiatt?)

- Dehogy, senki se foglalkozott vele. Pont az ellenkezőjét mutatta mindig, épp hogy az ellentettje volt a nevének.

(Az ő utóéletéről mit lehet ma tudni?)

- Nem tudom, hogy Szeben szellemi élete hogyan viszonyul ma hozzá, hogy a műtermével, a munkáival mi lett, a feleség merre vette az útját. Tudtommal volt egy öccse, Áron, az elején egy darabig segítettem neki egy síremléket megrendezni, nagyon szépen sikerült, no de úgy tudom, ő is meghalt, aztán, hogy a felesége merre van, az ég tudja, az egészet szomorú homály fedi...

Csíkszereda, 2008. január 8, reggel 9.00

(Ki legyen ma terítéken az “őskollégák” közül?)

- Legyen mondjuk Kiss László... Ő székelykeresztúri születésű, némileg kilógott közülünk, olyan értelemben, hogy egy tisztviselő család gyerekeként felszabadultabb, teljesen más miliőből érkezett, játékosabb lélek lévén, sok mindent tudott már, legalább is hozzánk képest, például rengeteg filmet látott, odahaza lemeztáruk volt, könyveik... Az egész családját a víg kedély jellemezte. Keresztúron élt egy Ipó László nevezetű festő, és hát annak a gyerekeivel, meg az egy évvel nagyobb Ughy Istvánnal bejártak az öreg műtermébe, s Laci bácsitól sok mindent ellestek, a festészet területéről már volt bizonyos személyes benyomásuk. Szellemileg rugalmasabbak, tágabbak, nyitottabbak voltak, mindenek előtt Laci, aki roppant sokoldalú, műszaki érdeklődésű ember volt, szülei és környezete révén alkalma volt olvasmányokban elmélyedni... Jól fogott köztünk egy ilyen egyéniség, mi sokkal földhözragadtabbak voltunk, nehezen oldódtunk fel, ő egyből feltalálta magát mindenütt, s be is helyettesült a környezetébe szenzációsan. Nagyon tehetséges, ügyes fiú volt, közülünk az évek során ő lett a legnyitottabb. Középiskolában talán még nem, de az egyetemen már igen. Ő volt az, aki fel is dobta a társaságot, de el is távolodott tőlünk, nem volt a csapatunknak az a lelkesült tagja, másokkal tartósabb kapcsolatra tudott lépni, mi nem kaptuk meg istenigazából a közös nevezőt vele. Most úgy tudom, kint él Ausztriában, elmentek, de hosszú ideig tanított Székelykeresztúron, ott dolgozott a múzeumnál is, talán egyike volt azoknak, akik miután már kiállítottunk, a legrugalmasabban és a legmerészebben a modern művészetek felé tájékozódott. Roppant könnyedén dolgozott, csak úgy lökte ki magából a dolgokat, sok-sok érdekes munkát alkotott... Miután elment, nem tudom, mivel foglalkozik... Könnyedén dolgozott, két-három nappal egy-egy kiállítás előtt szabályosan felrakta pillanatok alatt a színeket, sokszor még ragadt a kép, amikor felakasztottuk a tárlaton a falra...

(Szerinted ez jó volt vagy rossz volt? Mindenek előtt az ő szempontjából érdekel a véleményed...)

- Az adottságai és ami emögött volt, jóval többre predesztinálták. Sokkal többet tudott volna csinálni. Volt benne egy jó adag nonkonformizmus is, ezért a megadott témákban nagyon könnyedén dolgozott, mindig olyasmit festett, amivel nem kellett fejet hajtania a külső kényszer előtt. Merem állítani, hogy a hatvanas évek végétől egész amíg el nem ment, bravúrosan egyike volt a legjobb festőknek - az adott körülmények között, természetesen.

(Ő elment, s az emlékek megkopnak lassan vele kapcsolatban. Mit hagyott maga után, valami kézzelfoghatót?)

- Egységesen nem maradt meg összefüggő festészeti anyag, s nagyon utána kellene járnia annak, aki egy egyéni kiállításra valót szeretne összegyűjteni különböző magánszemélyektől. Ha én kapnék mondjuk, egy ilyen felkérést, széles körben meghirdetném, hogy akinél Kiss László-féle alkotás található, az adja kölcsön egy gyűjteményes kiállítás erejéig. Ennek függvényében keresném a festményeit, mert azok, akikhez a munkái kerültek, jószemű, jóízlésű emberek kellett hogy legyenek, elvégre nem tömegízlést kiszolgáló képekről volt szó. Akik látták a Laci munkáit és elfogadták, azok most boldogak lehetnek, mert maradandó értéket birtokolnak. Hivatalos vásárlásra annak idején nem volt esélye, a szárhegyi táborban maradt néhány munkája, ott többször megfordult, azokkal állt kapcsolatban, akik hozzá hasonlóan gondolkoztak... Közben azért járt idehaza is, amíg a szülei éltek, a testvére nem tudom él-e még, Keresztúron volt egy bátyja, Gaál András szokott találkozni vele, valahol a határ mellett laknak Ausztriában, de egy bizonyos idő után, amikor hazajött, azt mondta, hogy inkább egyfajta videoművészettel foglalkozott a kilencvenes évek elején. Azóta nem találkoztam vele.

*

KISS László festőművész (Székelykeresztúr, 1941). A marosvásárhelyi Képzőművészeti Középiskola elvégzése után a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán tanul (1958-1964). Művészeti referens, 1983-ig középiskolai tanár, majd a székelykeresztúri múzeum munkatársa, 1985-től kerámiával is foglalkozik. Jelenleg Magyarországon él. (Banner Zoltán forrásai szerint viszont 1987-től Ausztriában). 2003-ban Baden Badenben megkapja a Kulturpreis 2002 elnevezésű díjat. Kiállítások: mintegy 20 kiállítást rendez szülőföldjén, Magyarországon, Ausztriában, Svájcban és Németországban. Csoportosan rendszeresen részt vesz a romániai, magyarországi, ausztriai, illetve a németországi és svájci tárlatokon, kerámia szalonokon. Szárhegyen 1974-ben és 1985-ben dolgozott, s négy munkát hagyott hátra. Gaál Andrással, Kántor Józseffel kalákában megfestették a gyergyószárhegyi Lázár kastély lovagtermének 130 négyzetméteres festett kazettás mennyezetét. (A Gyergyószárhegyi Barátság Művésztelep enciklopédiája)

(Folytatjuk)

Illusztráció: Kiss László Gyergyószárhegy c. festménye