Színek a palettán (14)

(Beszéljünk akkor egy másik szobrászról, az erdővidéki Gyenge Imréről...)

- A másodévre jött hozzánk, Marosvásárhelyre. A csíkszeredai tanítóképzőbe járt előzőleg, de felszámolták ott a képzőt, mire átjött a művészetibe. Nagyon határozott és okos, belevaló, jókötésű vagány fiú volt, gyorsan sikerült behoznia azt az egy évet, amennyit kimaradt, tehetséges valaki volt, nagy nyereség, mert teljesen nyitott, tele humorral, életkedvvel, állandó kezdeményező készséggel, ő volt az éceszeink középpontja és elindítója, ugyanakkor egy borzasztó segítőkész valaki, nagyon jó fej, a tanulással nem volt gondja, s ilyen szempontból is jól jött nekünk egy ilyen segítség, sok mindenben kisegített, például matek házifeladatban, ha valamit nem értettünk, ő egykettő megmagyarázta, emberileg is tisztalelkű valaki volt, valódi diák, aki beleéli magát abba, ami van és rettentően közösségi ember. Gergely Pistiben volt egy kicsi olyan, hogy elvonult, félrehúzódott, Imre viszont állandóan valaminek a központjában volt. Annyi hülyeséget kitaláltunk együtt, hogy sok...

- Működött mifelénk a gittegylet. Egyszer Gergely Pityut cigarettázáson kapták, s büntetésből lenyiratták a haját kopaszra, mire fogtuk magunkat, s minden fiú lenyiratkozott az osztályban, jól leszidtak bennünket. Na, ez az Imre ötlete volt... Vagy a Lázár Ödön parkban, a konviktus mögött, szabadtéri mozi üzemelt, s amikor esténként tavasszal, májusban beindult, akkor mi az ablakon kimásztunk s a környező fákra kapaszkodva néztük az akkori süket filmeket. Hogy élveztük őket! El is kapott akkor a rendőrség, bevittek az őrszobára, s ki kellett váltson bennünket a nevelő, Feri bácsi... Voltak ott jó filmek, s rosszak is, de mi mindent néztünk. Razs Kapurt a Csavargóban, aztán az Erkel Ferenc életét, a Les Preludes-t, majd a Boszorkányt, Marina Vladyval, bele voltunk habarodva a szőke csajba, meg Lollobrigidába, akkor mentek a Gérard Philippe-filmek is... Az egyetemen is, a kajázásnál ő volt az, aki képes volt megszervezni, hogy átvészeljük a nehéz időszakokat. Állandó ötletei támadtak, mit hogyan lehet keresztülvinni. Ő volt a fő beosztó, mert amikor még nem volt ösztöndíjunk, összedobtuk a kevéske pénzt, amit így-úgy kerestünk, s készítettünk egy szükséglistát, amin kötelezően szerepelt egy láda zsír, egy láda marmaládé, mert mind a kettőt lapos deszkaládákban árulták, Imre faragott egy gömbölyű lapátot, egyfajta mércét, s azzal mindenkinek kimért egy adagot a kenyerére, s azt ettük, ő meg úgymond „bezárta a boltot”. Mindent beosztott. Hagymát is tartott, azt is adott melléje... Nagyon szerettem emberségét, sokat dolgoztam vele. Alaposan megtanulta a mesterséget, a technológiával együtt. A kolozsvári mesterek, mikor elkészítették a szobraikat agyagból, mi szombat délutántól hétfő reggelig megoldottuk nekik gipszben. Dolgoztunk Vetró Artúrnál, aztán Benczédi Sándornál, Kós Bandi bácsinál, továbbá volt egy Puricea nevezetű szobrász Kolozsváron, meg Romul Ladea... A legfigurásabb az öntések közül Benczédi Sanyi bácsi volt, ment Bukarestbe, s útközben meglátott a hegyekben egy sziklát, abba pedig beleképzelte a Grivicát és a hozzá fűződő sztrájkeseményeket. Készített is akkor egy nagy marha csoportkompozíciót, nem is tudom, hány figurával, körbe, befaragva a sziklába... A műtermében agyagból elkészítette a mintát, egészen a plafonig felért, egy egész teherautónyi agyagot raktunk fel a munkához, s amikor ezzel meglett, az egészet le kellett önteni gipszbe, de csak akkora részdarabokban, hogy az ajtón rendre ki lehessen hozni, majd odakint összerakni. Életem öntései közül ez marad a legemlékezetesebb: jött Sanyi bácsi, mondta a hülyeségeit, s röhögött hozzá nagyokat... Amikor a gipsz kezdett kötni ilyen nagy mennyiségben, akkor borzalmas hő keletkezik, de akkora, hogy mindvégig sűrű ködpárában láttam a világot... Végül a Bánffy palotában ki is állította a művét, ott raktuk össze, viszont úgy meggyűjtötte a baját látogatók tömegének, alig tudtak elsirülni mellette... Nem is tudom, végül mi lett vele, nem ismerem e forradalmi szoborkompozíció sorsát...

*

GYENGE Imre szobrász, (Középajta , 1939. szeptember 30. - Nagyszeben, 1986. június 9.)1964: kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola. A térszobrászat elkötelezettjeként az expresszionista és konstruktivista hagyományokat hasznosította. Nagyszebenben élt. Egyéni kiállítások: 1995 • Emlékkiállítás, Nagyszeben. Köztéri művei: Kariatidák, Oszlop, Rügy, Andrei Muresianu költő szobra, Nicolaus Olahus (valamennyi Nagyszeben). (artportal.hu)

*

- Gyenge Imrét is eleget szédítette Romul Ladea, hogy ott tartja Kolozsváron és beviszi az egyetemre, mégis Tordára kapott kinevezést, ott kezdte az életét, talán két évet dolgozott ott, majd átkerült Szebenbe, de azután valahogy megszakadt a kapcsolatunk, Szebenben készített néhány monumentális munkát, egy fafaragó tábort is vezetett valahol Szelistyén, a helyi kézpsőművészeti szövetségnek is mintha alelnöke vagy elnöke lett volna, s amikor elindult a szárhegyi tábor, őt is meghívtuk, van itt egy kórust ábrázoló alkotása, s két-három éven keresztül ezt faragta, de nem ez a baj; Szebenben sajnos, olyan társaságba keveredett, ahol elkezdett inni és az alkohol legyűrte, a szárhegyi szobor is befejezetlenül maradt, felesége, Delmondo Angela, egy gyulafehérvári félolasz, gyerekük nem volt, bár nagyon szerettek volna, de aztán valamilyen oknál fogva - mondták, hogy talán rákos - felakasztotta magát. Ez lett Imrének a sorsa, s azért döbbentett meg engem ez a vég, mert tőle sose hallottál egy megkeseredett véleményt...

(Úgy látszik, azért a nevében mégis ott hordozta a sorsát, nomen est omen... Ti nem csúfoltátok emiatt?)

- Dehogy, senki se foglalkozott vele. Pont az ellenkezőjét mutatta mindig, épp hogy az ellentettje volt a nevének.

(Az ő utóéletéről mit lehet ma tudni?)

- Nem tudom, hogy Szeben szellemi élete hogyan viszonyul ma hozzá, hogy a műtermével, a munkáival mi lett, a feleség merre vette az útját. Tudtommal volt egy öccse, Áron, az elején egy darabig segítettem neki egy síremléket megrendezni, nagyon szépen sikerült, no de úgy tudom, ő is meghalt, aztán, hogy a felesége merre van, az ég tudja, az egészet szomorú homály fedi...

Csíkszereda, 2008. január 8, reggel 9.00

(Ki legyen ma terítéken az “őskollégák” közül?)

- Legyen mondjuk Kiss László... Ő székelykeresztúri születésű, némileg kilógott közülünk, olyan értelemben, hogy egy tisztviselő család gyerekeként felszabadultabb, teljesen más miliőből érkezett, játékosabb lélek lévén, sok mindent tudott már, legalább is hozzánk képest, például rengeteg filmet látott, odahaza lemeztáruk volt, könyveik... Az egész családját a víg kedély jellemezte. Keresztúron élt egy Ipó László nevezetű festő, és hát annak a gyerekeivel, meg az egy évvel nagyobb Ughy Istvánnal bejártak az öreg műtermébe, s Laci bácsitól sok mindent ellestek, a festészet területéről már volt bizonyos személyes benyomásuk. Szellemileg rugalmasabbak, tágabbak, nyitottabbak voltak, mindenek előtt Laci, aki roppant sokoldalú, műszaki érdeklődésű ember volt, szülei és környezete révén alkalma volt olvasmányokban elmélyedni... Jól fogott köztünk egy ilyen egyéniség, mi sokkal földhözragadtabbak voltunk, nehezen oldódtunk fel, ő egyből feltalálta magát mindenütt, s be is helyettesült a környezetébe szenzációsan. Nagyon tehetséges, ügyes fiú volt, közülünk az évek során ő lett a legnyitottabb. Középiskolában talán még nem, de az egyetemen már igen. Ő volt az, aki fel is dobta a társaságot, de el is távolodott tőlünk, nem volt a csapatunknak az a lelkesült tagja, másokkal tartósabb kapcsolatra tudott lépni, mi nem kaptuk meg istenigazából a közös nevezőt vele. Most úgy tudom, kint él Ausztriában, elmentek, de hosszú ideig tanított Székelykeresztúron, ott dolgozott a múzeumnál is, talán egyike volt azoknak, akik miután már kiállítottunk, a legrugalmasabban és a legmerészebben a modern művészetek felé tájékozódott. Roppant könnyedén dolgozott, csak úgy lökte ki magából a dolgokat, sok-sok érdekes munkát alkotott... Miután elment, nem tudom, mivel foglalkozik... Könnyedén dolgozott, két-három nappal egy-egy kiállítás előtt szabályosan felrakta pillanatok alatt a színeket, sokszor még ragadt a kép, amikor felakasztottuk a tárlaton a falra...

(Szerinted ez jó volt vagy rossz volt? Mindenek előtt az ő szempontjából érdekel a véleményed...)

- Az adottságai és ami emögött volt, jóval többre predesztinálták. Sokkal többet tudott volna csinálni. Volt benne egy jó adag nonkonformizmus is, ezért a megadott témákban nagyon könnyedén dolgozott, mindig olyasmit festett, amivel nem kellett fejet hajtania a külső kényszer előtt. Merem állítani, hogy a hatvanas évek végétől egész amíg el nem ment, bravúrosan egyike volt a legjobb festőknek - az adott körülmények között, természetesen.

(Ő elment, s az emlékek megkopnak lassan vele kapcsolatban. Mit hagyott maga után, valami kézzelfoghatót?)

- Egységesen nem maradt meg összefüggő festészeti anyag, s nagyon utána kellene járnia annak, aki egy egyéni kiállításra valót szeretne összegyűjteni különböző magánszemélyektől. Ha én kapnék mondjuk, egy ilyen felkérést, széles körben meghirdetném, hogy akinél Kiss László-féle alkotás található, az adja kölcsön egy gyűjteményes kiállítás erejéig. Ennek függvényében keresném a festményeit, mert azok, akikhez a munkái kerültek, jószemű, jóízlésű emberek kellett hogy legyenek, elvégre nem tömegízlést kiszolgáló képekről volt szó. Akik látták a Laci munkáit és elfogadták, azok most boldogak lehetnek, mert maradandó értéket birtokolnak. Hivatalos vásárlásra annak idején nem volt esélye, a szárhegyi táborban maradt néhány munkája, ott többször megfordult, azokkal állt kapcsolatban, akik hozzá hasonlóan gondolkoztak... Közben azért járt idehaza is, amíg a szülei éltek, a testvére nem tudom él-e még, Keresztúron volt egy bátyja, Gaál András szokott találkozni vele, valahol a határ mellett laknak Ausztriában, de egy bizonyos idő után, amikor hazajött, azt mondta, hogy inkább egyfajta videoművészettel foglalkozott a kilencvenes évek elején. Azóta nem találkoztam vele.

*

KISS László festőművész (Székelykeresztúr, 1941). A marosvásárhelyi Képzőművészeti Középiskola elvégzése után a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán tanul (1958-1964). Művészeti referens, 1983-ig középiskolai tanár, majd a székelykeresztúri múzeum munkatársa, 1985-től kerámiával is foglalkozik. Jelenleg Magyarországon él. (Banner Zoltán forrásai szerint viszont 1987-től Ausztriában). 2003-ban Baden Badenben megkapja a Kulturpreis 2002 elnevezésű díjat. Kiállítások: mintegy 20 kiállítást rendez szülőföldjén, Magyarországon, Ausztriában, Svájcban és Németországban. Csoportosan rendszeresen részt vesz a romániai, magyarországi, ausztriai, illetve a németországi és svájci tárlatokon, kerámia szalonokon. Szárhegyen 1974-ben és 1985-ben dolgozott, s négy munkát hagyott hátra. Gaál Andrással, Kántor Józseffel kalákában megfestették a gyergyószárhegyi Lázár kastély lovagtermének 130 négyzetméteres festett kazettás mennyezetét. (A Gyergyószárhegyi Barátság Művésztelep enciklopédiája)

(Folytatjuk)

Illusztráció: Kiss László Gyergyószárhegy c. festménye

Színek a palettán (13)

(Ha már úgyis szóba került, beszéljünk akkor a továbbiakban Mérey Andrásról.)

- Mérey ahogy betoppant közénk, teljesen új levegőt hozott Kolozsvárról, elsősorban azért, mert grafikusa nem volt Csíkszeredának, aki a szakmán belüli műhelytitkokat ismerte volna. Én még a főiskoláról ismertem őt, négy évvel járt alattam. Ő hozta azt az új, friss világot a metszeteivel, a plakátjaival, nagyon kellemes jelenség volt, intelligens ember, a hetvenes évek csíki grafikáját ő határozta meg lényegében. Utána aztán jött még egy egész csapat grafikus a hetvenes években, de ő volt az úttörő. Kolozsvári neveltetésű művész, a szakmát is ott tanulta, az ottani iskolában... Közös lett a műtermünk, mert rögtön befogadtam, legyen hol dolgoznia, s akkor hozott magával egy prést is, itt állt ebben a teremben, András pedig rengeteg dologra megtanított engem, nem szégyellem bevallani. Kiváló szakembere volt a grafikának.

(Hogyan sikerült elfogadtatnia magát az idegen környezetben?)

- Az igényességével, a rajzaival, a metszeteivel. Akkoriban a betűírás és a plakátírás, az egész reklámgrafika gyerekcipőben jártak, minden a hagyományos manufaktúrában készült, ő pedig hihetetlenül értett hozzá, kolozsvári főiskolás korában jobbra-balra bedolgozó volt, s mire hozzánk jött, már óriási rutinja volt, az újság meg a különböző megyei fórumok előszeretettel foglalkoztatták, ugyanakkor nagyon korrekt és pontos volt, amire megkérték s amit megígért, azt száz százalékig, időre teljesítette.

- Teljesítményének a gyökerei a főiskoláig nyúlnak, ahol a tanszékvezető tanára, Feszt László olyan grafikai iskolát teremtett, amit szívesen választottak az emberek és ahol igényes mesterségbeli tudást szerezhettek. Egy modern gondolkodású művész és oktató volt Feszt tanár úr, s növendékeit nem az akadémizmusban tartotta meg, hanem megtanította őket gondolkodni, azt a lényeglátást követni, ami a grafikában szükséges. De közben Vásárhelyen is megváltoztak a dolgok, mert amikor mi eljöttünk az iskolából, Nagy Pál lett a grafika tanára és annak ellenére, hogy ő elsősorban festő volt, az állandó kísérletezései segítették sokoldalú érdeklődését és felkészültségét, s az ő munkája nyomán egész sor értékes grafikai tehetség tűnt föl nem csak Kolozsváron, hanem Vásárhelyen is.

*

MÉREY András grafikus (sz. 1944, Kolozsvár- megh. 2006, Csíkszereda), A kolozsvári "Ion Andreescu" Képzőművészeti Főiskola grafika szakán végzett 1969-ben. 1970 óta Csíkszeredában élt. 1974-ig tanított, majd reklámgrafikusként dolgozott. Legtöbb munkája nagyméretű (50/65 cm) mezotinta. Ilyen a 10 darabból álló csángó ballada-illusztráció, vagy Gabriel García Márquez "Száz év magány"-ához készített 8 darabból álló sorozat. Legidőtállóbb munkájának a kalotaszentkirályi templom 120 négyzetméteres kazettás menyezetét tartotta, amelyet Pállfy Árpád kolegájával festette 1994-ben. * Kiállítások: Romániában: Csíkszereda, Székelyudvarhely, Sepsiszentgyörgy, Bukarest, Kolozsvár (Korunk Galéria), Kovászna. Magyarországon: Budapest, Gyula, Székesfehérvár, Kaposvár Svédországban: Stockholm, Södertalje * Olaszországban: Pescara (Gabriele d'Annunzio Ex Libris Kiállítás) * Észtországban: Tallin * Japánban: Tokio (bélyegterv pályázat) * 1983 Országos grafikai II. díj gyimesi ballada-illusztrációval. (atportal.hu)

*

(Mi az, amit az idő rostája Mérey András munkájából végül is átenged nekünk?)

- A balladasorozatát mindenképpen. Személyesen is láthattam, hogy amint kijött az egyetemről, készített egy egész sor lemezborítót, amelyek sajnos ott maradtak a falán vagy a mappájában, mert a hitványakat részesítették előnyben nem tudom megmondani, hogy miért. Balladasorozatának darabjaival teljesen átlép a valóság fölött, az amorf figurák láttatásával, a fekete, fehér, a szürkék világa az övé, amely olyan belső feszültséget hordoz, hogy ténylegesen árasztja magából a balladát. Nagy zenekedvelő volt ugyanakkor, állandóan fütyült, ment a műteremben a lemezjátszó, szólt a muzsika egyvégtében, s ez igencsak fellelhető az ő munkáiban. Majd jöttek a Szent István-, Szent László-portrék, nem beszélve a különböző ex librisekről, nagyon sokat készített, a kisgrafikára tulajdonképpen ő tanított meg, hogy azt hogyan kell csinálni... Akinek ajánlod a munkádat, annak az egyéniségét kell hogy hordozza, őt kell hogy megszólítsa, az ő egyéniségéhez kell igazodjon, attól függően, hogy a könyv melyik részébe kívánja berahgasztani, az elejére vagy a hátsó részébe. Persze, ma már jobbára a falra kerülnek az ex-librisek... S az igényességet is átadta nekem, lelkemre kötötte, hogy ami kikerül a présből, azon folt, ujjlenyomat ne legyen, az tiszta legyen, ilyen szempontból nagyon szerettem, igényes volt.

(Mi az, ami ennek ellenére belérekedt? Egyáltalán, mivé lehetne ma, ha nem hagyja itt a világot olyan hamar?)

- A helyzet az, hogy az elején belefogott, hogy tanárkodjék, az nem ment neki, s akkor elkezdte a reklámgrafikát. A mindennapi kenyérkereset, a hajtás szépen elszívta az energiáit. De a kiállításokon azért minden évben jelentkezett, az egy külön szám volt, de tömegében nézve úgy tűnik, hogy valahol többet csinálhatott volna.

(Ha most élne, vajon merre venné az irányt? Vissza tudott volna térni az éltető gyökerekhez, a komoly munkához?)

- A vége felé már kezdett szakítani a reklámmal, mert látta, hogy ez a gépesített világ neki nem fekszik, s akkor ő visszatért egy múltidéző sorozathoz, nagyjaink portréihoz.

(Gergely István szobrász következik...)

- Ő az, aki szintén Marosvásárhelyen és Kolozsváron tíz éven át a szorosabb társaságomat jelentette. Csíkkozmási születésű, betegség miatt ismételt egy évet, idősebb nálunk, az édesapja kovácsmester volt, fél lábbal a falusi világban gyökerezett, másik lába az irodalom talaján állt, az iránt érdeklődött nagyon nyíltan. Vásárhelyen Izsáknak volt a tanítványa, ketten jártak Gyenge Imrével szobrász szakra, megvolt benne mindig egy tömörítés felé mutató hajlam, igazi szobrász gondolkodás. A középiskolában a maga módján csinálta a dolgát...

(Mi volt az íratlan szakmai rangsor az iskolában, milyen szakokra néztek fel a leginkább, s ezek között a szobrász milyen helyet foglalt el? )

- Nem emlékszem, hogy lett volna valamiféle megkülönböztetés. De ha rangsorolni kellene, mindenképp a festészet állt előtérben, mindig azon voltunk a legtöbben, legszívesebben oda is mentek a hallgatók, aztán következett a szobrászat, majd a grafika. Bár ilyenformán soha nem vetődött fel közöttünk a dolog, azért már az egyetemre is festészetre felvételiztünk többen, és a helyek aránya is ezt a logikát követte.

(A szobrászok valamiképpen elkülönültek a többiektől?)

- Igen, mert az egész gondolkodásuk és a látásmódjuk eltérő a többiekétől. Voltak közös tantárgyaink, a rajz például, meg a kompozíció, a szakórákon viszont különváltunk. Mindenki végezte a dolgát a maga területén. Abban az időben nem igazán tudtunk figyelni egymás technikai fejlődésére, alakulására, mert folyton dolgozni kellett, mindenki előre nézett, a saját útjára, s szabad időben is abba a műterembe futottunk, ahol akkor a helyünk volt... Jó, azért még megnéztük, nézegettük egyik a más dolgát, de amolyan istenigazából mégsem. A főiskolán már változott a helyzet, ott kötelezően mindenki tanult szobrászatot egy éven át, ott mindenki mindent csinált, nem volt különbség. Személyesen én elég közel kerültem a szobrászathoz, mert kenyérkereseti gondok miatt segédmunkára mentem velük. A szobrászmesterek előszeretettel bízták a diákokra az agyagban elkészített szobrok gipszbe öntését. Szobrászkollégáim pedig szívesen hívtak magukkal erre a munkára, mert fizikailag olyan adottságaim voltak, hogy helyt tudtam állni a legnehezebb helyzetben is. A szobrászathoz ugye, komoly fizikum is kell.

(Mindegyik szobrásznak törvényszerűen megvan a maga fizikuma?)

- Nem mindegyiknek, mert voltak a szobrászok közt ugye lányok is, a főiskolán, s elmondhatom, elég nyomor volt ez a fiúknak az évfolyamon, mert igazából ők kellett cipekedjenek az agyaggal, felhozni s felrakni... A lányok a kisplasztikáig még valahogy eljutottak... Gergely Pista vékony, nyurga fickó volt, most viszont nagyon leromlott, éveken át nagyon súlyos asztmával küzdött, úgy tudja, meg vannak számlálva a hetei, hónapjai, s ő is tisztában van vele, hogy miről van szó, azt hiszem, pályafutása ezzel befejeződött, de a főiskolán végig nagyon érdekesen gondolkodott; egyfelől a keleti világ érdekelte, a görög művészet kezdeti szobrászata, az egyiptomi szobrok tömörsége, s ez az érdeklődés egész munkásságán végigvezethető, letapintható. Aki ismeri a plakettjeit, a kompozícióit, amelyek teljes egészében elvontak, azok látják, hogy miként élnek tovább bennük a régi, ókori formák és eszmények. Plakettsorozata önmagában is külön világ az erdélyi szobrászatban, a magyar ötvösművészetben is sajátos hangot képvisel.

(Mi volt az, ami szerinted e sajátos műfaj felé terelte?)

- Azt hiszem, a kíváncsiság is közrejátszott, de talán akadt éppen valamilyen konkrét megrendelése, utána meg ráharapott, ráadásul a plakettkészítés egy hiánypótló valami, az erdélyi művészet egyáltalán nem hemzseg az éremszobrászoktól, hozzánk távolról sem jött be az a hullám, ami Magyarországon minden valamire való szobrászt elkapott, kenyérkereseti lehetőségként. Gergely kilépett ebből a kisebb méretű érmék divatjából, s harmincszor harmincas nagyságban dolgozott, a munkái falra tehetők, nem utilitáris termékek, valóságos ötvösmunkák. Hol fehérbe, hol feketébe patinázta őket, azt hiszem, Erdély tele van az ő remek plakettjeivel. Egy pár munkája sajnos, csak gipszből készült el...

*

GERGELY István szobrász (Csíkkozmás1939. augusztus 14. - ) 1958-1964: kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola, mestere: Vetró Artúr. Szobrászata az ókori művészet jelrendszerét s az úttörő jelenkori formaalkotók (Giacometti) nyelvezetét egyaránt hasznosította. 1972-től plakettek sorozatán (patinázott gipsz) a magyar történelem és művelődéstörténet nagyjait örökítette meg (Apáczai Csere János, Tótfalusi Kis Miklós, Bethlen Gábor, Kájoni János, Arany János, Ady Endre). * Egyéni kiállítások 1964 • Kolozsvár; 1976 • Korunk Galéria, Kolozsvár • Galaţi. Köztéri művei: Diákművészeti Ház belső térdíszítése (1970, Kolozsvár [Florian Al. Milánnal]), Alecu Russo román költő (mellszobor, 1973, Onyest), Bod Péter és Végh Antal mellszobrai (1973, Alsócsernáton), Gábor Áron (mellszobor, 1973, Sepsiszentgyörgy), amfiteátrum (1987, Kolozsvár, Brassai Líceum), Lorántffy Zsuzsanna (1996, Nagyvárad). (artportal.hu)

*

(Mi különbözteti meg a plakettet a domborműtől, miért tartják külön műfajnak a kettőt?)

- Egyszerűen, a plakett esetében nagyon sok az olyan tényező, amiért a szobrász optikai és plasztikai csaláshoz kell folyamodjon. A domborműnél a harmadik dimenzióban is szabadon lehet terjeszkedni, annak a felületét nem kell lesimítani, mint az érméét. A plakett ellenben lapos kell hogy legyen, s egyben plasztikus is. Három dimenziós az is, de mégsem, egy huncut játék az egész... Sajnos, Gergellyel az a helyzet, hogy a makacs asztmája rányomta a bélyegét mind az életére, mind a szakmai pályafutására, borzalmas szövődményei voltak, de jelen pillanatban nem ez jelenti nála az életveszélyt. Talán ez is fogva tartotta őt a kisplasztika világában, s szomorú, hogy egy ilyen tehetséges embernek kevés térplasztikai munkája marad az utókorra.

(Egy festő, ha nincs is rendelése, odaáll a vászon vagy az akármi elé, amire éppen fest, és végzi a dolgát, mert van egy elképzelése. Egy szobrász mit tegyen, ha történetesen eszébe jut valami?)

- Megkeresi magának azt a formát, amelyben viszonylag kevés kockázattal és befektetéssel képes megvalósítani az elképzelését. Akiben a hajtóerő ott munkál, azért az nem tud megállni, ha festő, ha szobrász, csak egy a baj: amennyiben egy szobrot véglegesíteni szeretne az ember, az rettenetesen drága mulatság, ötleteket még tud papírra vetni és esetleg egy bizonyos méretig el is készül vele. Ezért marad meg nagyon sok szobrász alkotása kis méretben, gipszben vagy agyagban, a nagy mérethez nem csak hogy anyaga nincs, de ha lenne is, nem elég a tér hozzá a műteremben... Egy szobrásznak viszonylag tágas műteremre van szüksége, s ez csak nagyon keveseknek adatik meg, ott pedig nincs hol kerülgetni egy nagyméretű tárgyat.

(Mit tapasztaltál, a szobrászoknál nem okoz egy fokozott csököttségi érzést az, hogy képtelenek megvalósítani sok elképzelésüket?)

- Ez már a szobrászattal jár... A szobrász kétszer is meg kell hogy gondolja, amikor valamit elkezd, hogy akkor érdemes-e abba belevágni, vagy nem érdemes. És ez nagyban gátolja, fékezi a művészi munka lendületét. Leszerelő, elkedvetlenítő.

(Ha lenne megrendelésed egy szoborra, te, aki hallgattál szobrászatot is az egyetemen, tehát nem idegen tőled a műfaj, sőt, még inaskodtál is a kollégáid mellett, elvállalnád?)

- Nem, semmiképpen. Óriási felelősség egy szobor, egy térplasztika... Egy nagyon kényes dolog, mindannak ellenére, amit rólam az előbb mondtál. Annyi mindent kell hozzá tudni, figyelembe venni és annyi mindennel számot kell vetni, amikor egy térre szobrot készítesz, a környezeti tanulmánytól kezdve minden apró részletre ki kell térni, kell gondolni.

(S te úgy véled, hogy mindaz, amit te nem mersz vállalni, a szobrász kollégáid mind tudják?)

- Igen, teljesen biztos vagyok benne. Az ő nagy előnyük, hogy három dimenzióban gondolkodnak, ami egészen más, mintha vennél egy papírt és elkezdenél hazudni, mert a papírra vetett látvány csak a látszat, a valóságot csak ábrázolja, de nem leképezi. A szobrásznak az anyagra és a formára kell alapoznia, neked meg ott a lehetőséged, hogy a ceruzavonással visszaadd az anyagi és a térhatást. Ha modern szobrot akarsz készíteni, az új anyagokban van lehetőség kilépni az eddigi megkötöttségekből is, a bronz, a fa és a kő mellett megjelent az üveg, a gyöngy, a műanyag, a műgyanta... S ezeknek mind megvan a külön technológiájuk. Csöppet sem könnyű dolog térplasztikát csinálni...

(Nem az-e a te problémád, hogy nem volt egy olyan műteremtársad szobrászban, akitől mint Méreytől a grafikát, eltanuld a szobrászatot?)

- Méreytől is csak addig és annyit lestem el, ameddig tartott a kíváncsiságom. Ha nem tanítottam volna az iskolában, akkor valószínű, hogy a felszabaduló időmben a metszetsorozatokba belevetettem volna magamat. De nem volt elég időm rá, hogy most ezt is csináljam. Lehet, hogy ha egy Gergely Pista vagy egy Gyenge Imre mellett dolgoztam volna, esetleg besegítek nekik bizonyos dolgokban. Mert Szervátiusz Jenő bácsi első éves koromban ugyancsak dicsért, s szerinte az, amit akkor csináltam, arra utalt, hogy szobrásznak is jó lennék, mert festészetemben is jelen van a tömbszerűség, az alakok, a formák kifaragottsága, szöglegesítése. Nem akartam én mesélgetni, inkább jelezni szerettem volna és azáltal visszaadni a lényeget. Nem idegen tőlem a fafaragás sem, a famunka általában, szóval könnyen elindulhattam volna a szobrászat útján, de szerencsére a fékeket mindig időben sikerült behúznom, mert a festészetben érzem igazán otthon magamat, azt csinálom...

(Folytatjuk)

Illusztráció: Mérey András: Egység

Színek a palettán (12)

Csíkszereda, 2007. december 20, reggel 9.00

(Próbáld meg a továbbiakban felrajzolni Plugor Sándor általad érzékelt művészi portréját.)

- Szubjektív értékelés lesz ez, de igazad van, muszáj elmondanom. Úgy érzem, hogy a festészetében is, a Lovak sorozatában, s az Öregek könyve rajzaiban ő megtalálta a maga eredeti hangját. Nagyon jó barátságban volt Szilágyi Domokossal, vagyis Szisszel, ez a barátság még Kolozsvárról datálódott, s mikor Szisz átkerült Bukarestbe, akkor oda is elmentünk hozzá, 1967-ben. Sándor harmadéves korában bejutott az Utunk köreibe és elkezdett ott illusztrálni, nagyon hamar befutott...

- Nagyon korán kezdett illusztrálni, azt már nem tudom, hogy könyvhöz mikor rajzolt először, azt hiszem, később, mint a lapokban. De nagyon jól festett is, ő tulajdonképpen festészetin végzett, kiváló színérzéke volt, viszont leginkább mégis csak a grafikusi véna ütött ki rajta. Egy érdekes, sajátos világot teremtett a maga környezetéből, szüleit és falusfeleit rajzolta szívesen, de az is különleges volt, ahogy lerajzolta, hogy aztán eljusson az Öregek könyvéig és egy Farkas Árpád sorozatig. A magam szubjektív véleménye szerint úgy érzem, hogy amint igen korán befejeződött az életpályája, egyike volt azoknak az erdélyi grafikusoknak, aki vérbeli szakember volt, nem felületileg oldotta meg a szakmai kihívásokat, hanem egyfajta lélekhálót hozott létre, amelyben ábrázolni próbált és tudott. Egész életében a saját faluja élményanyagát hordta ki és dolgozta fel, később valássos tárgyú munkákat is készített, fontos figurái voltak öregasszonyai és öregemberei, festményei közül pedig a lovas sorozata volt kiemelkedő, amely szintén egyfajta átjárás grafika és festészet között, nagyon tömören és lényeglátóan fogalmazott világ, nem a ló szépségét, eleganciáját emlete ki, hanem az állatban meglévő emberi üzenetekre helyezte a hangsúlyt.

(Tudomásod szerint volt-e olyan képzőművész, akire Plugor hatott, aki az ő szemléletmódját tette magáévá?)

- Tudomásom szerint senki nem próbálta utánozni az ő stílusát, s ami vele abbamaradt, az azóta is hiányzik az erdélyi grafikából és festészetból. Az a bizonyos plusz...

*

PLUGOR Sándor grafikus (Kökös, 1940. március 4. - Sepsiszentgyörgy, 1999. február 20.) 1958-1964: kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola, mestere: Miklóssy Gábor. 1974, 1996: hajdúböszörményi alkotótábor, nívódíj; 1983, 1990: Káplár Miklós-díj, Hajdúböszörmény; 1991: Katona József-díj, Kecskemét; 1994: Makó város díja. 1964-1970 között rajztanárként dolgozott Brassóban, és az Astra román művelődési folyóirat grafikai szerkesztője volt. 1970-ben Sepsiszentgyörgyre telepedett át; a Székely Nemzeti Múzeum munkatársa lett. Főmuzeológusként a sepsiszentgyörgyi Gyárfás Jenő Emlékház munkáját irányította. Kiváló rajzkészsége grafikai sorozatainak metaforáiban teljesedett ki (Lovak, Öregek képciklusa). Készített tusrajzokat, fémkarcokat, dolgozott olajjal és temperával is. 1961 óta rendszeresen illusztrált erdélyi lapokban és folyóiratokban. Kiadók számára tervezett könyvborítókat, rajzolt szövegképeket. Illusztrációi az irodalmi művek magas szintű átélése nyomán születtek, melyre a költő Szilágyi Domokossal közös szerzőségben kiadott könyve a leginkább meggyőző példa (Öregek könyve - ~ rajzai, Szilágyi Domokos verse, Bukarest, 1976). Foglalkoztatta az ex libris művészete is. Egyéni kiállítások 1965 • Csíkszeredai Múzeum, Csíkszereda, 1966, 1970 • Sepsiszentgyörgyi Múzeum, Sepsiszentgyörgy, 1970 • Petőfi Sándor Művelődési Ház, Bukarest, 1972 • Kis Galéria, Kolozsvár • Csíkszeredai Galéria, Csíkszereda, 1977 • Korunk Galéria, Kolozsvár, 1985 • Nádasdy-vár, Sárvár , 1989 • Debrecen , 2001 • Budapest Galéria, Budapest. (artportal.hu)

*

(Említetted, hogy Szalay Lajos úgymond nagy hatással volt Plugorra. A hatás első ránézésre is szemmel látható és nyilvánvaló, még ha nem is másolásról van szó. Sőt, a Szalay-féle fogalmazásmód más erdélyi grafikusoknál is fel-feltűnik... Mi az, ami szerinted Plugor után megmarad a későbbi évtizedekre?)

- Mindenképpen a grafikája. Az fog megmaradni.

(És hol? Múzeumokban? Egyetlen, őneki szentelt képtárban? Van már valami látható kezdemény, ami jelzésértékű lehet e téren?)

- Ez az egyik legnagyobb probléma... Ott van a felesége, aki csodálatosan rendbe rakta és nagy tisztelettel őrzi a hagyatékát, hiszen maga is képzőművész. Be van rámázva, pontra van téve ott minden, le a kalappal előtte, de még nem tiszta az a mód, ahogyan értékesíteni lehetne az anyagot: eladni gyűjtőknek, széthordani, vagy valahol, egyetlen gyűjteményben elrendezni, gondozni az egészet. Plugor Brassóból Sepsiszentgyörgyre ment át, ott is fejezte be az életét, szülőhelyéhez közel, s úgy érzem, ott volna ennek a gyűjtőhelye valahol. Remélem, hogy idővel a város keres s talál majd lehetőséget ahhoz, hogy méltón megőrizze Plugor Sándor hagyatékát.

(Az mindenesetre a tisztelet és megbecsülés jele, hogy a szentgyörgyi művészeti iskola az ő nevét viseli, és ott van a székely múzeum képtárának pantheonjában is.. Te, mint szervezésben és rálátásban is tapasztalt művész, hogyan oldanád meg egyáltalán a művészi hagyatékok kérdését ma?)

- Amíg méltóan rendeződhetne minden ilyen igény, azon lennék, hogy több alkotónak, közös fedél alatt, de jellegzetesen egy-egy termet mindenképpen berendeznék...

(Lépjünk tovább, egy másik volt osztálytárs felé...)

- Ha már Brassóban jártunk, Plugor ürügyén, akkor beszéljünk egy másik odavalósiról, Csutak Leventéről, erről a csendes, kiegyensúlyozott grafikus emberről. A legelején ő Szebenbe kapta a kinevezését, ott tanított évekig, s amikor beindult a Brassói Lapok, átigazoltatták a Cenk alá s ő lett a lap grafikusa, látványtervezője. Azt hiszem, Szeben hangulata kötötte le kezdetben, utána pedig Brassóba szeretett bele. Tíz éven át volt osztály- és évfolyamtársam, sokfelé kísérletezett, az utóbbi időben nekiállt például megörökíteni háromszéki hírességeinket, negyvennyolcasokat, íróink portréit, meg sok más neves személyiség portréját készítette el, grafikában. Van aztán egy brassói sorozata is, s nagyon sokat tett a lapjában a képzőművészetért, cikkeket, ismertetőket, recenziókat, tárlatméltatókat írt... Banner Zoltánnak jelent meg róla értő életút méltatása a Műterem sorozatban, ebben filozofikus-moralizáló alkotóként könyveli el és azt hiszem, igaza van. Csutaknak sok a geometrikus munkája, a geometriai ábrázolás, a tér kitöltése közel áll hozzá, de ott vannak portréi, amelyek elgondolkoztatják az embert múltunk és sorsunk irányában. Sorskereső, sorspiktáló ember.

(Ez eddig mind szép, de beszéljünk inkább mindennek az előzményeiről. Milyen ígéretnek tűnt akkor, iskolás és egyetemista korában? Ti mit láttatok benne? Hát a tanárok?)

- Mindig volt benne egy nyílt, nevén nevezett patriotizmus. Diákkorában nem emelkedett ki az átlagból, becsületesen végezte a dolgát, se jobb, se rosszabb nem volt a többinél, ami kötelező volt a mesterséghez, azt becsületesen elvégezte, de különösebb irányultságot, majdani opciót nem lehetett kiolvasni a tetteiből. Az egyetemen szintén kiegyensúlyozott, csendes fiú volt, de inkább Sándorral működött együtt, a grafikán, ott kísérletezgettek, én maradtam a festészetemmel. A grafikával, mondtam már, hadilábon álltam, s ha nem kellett, nem is bajlódtam vele fölöslegesen. Később lett nekem a grafikával szorosabb kapcsolatom, és ez a mai napig nem szűnt meg, amikor megalakult a csíkszeredai Hargita napilap, nem volt kezdetben grafikusa, s Albert Tóni bácsi egyre piszkálgatott, hogy na, csináljon már valamit s így meg úgy, én pedig valósággal kínt szenvedtem, mert elég sok rajzra volt szüksége a lapnak a kezdeti időszakban. Éveken át nyomtam az ipart, portrékat is csináltam, nagy íróinkról, Tompáról, Tamásiról, három vagy négy évig ment ez így, amíg megérkezett a városba Kolozsvárról Mérey András, s akkor egyből levegőhöz jutottam, hiszen már volt szakmabeli, nem kellett tovább partizánkodnom... Másfelől jó is volt ez a muszáj-gyakorlat, mert beindította bennem a grafikai vénát és ambíciót...

(Volt-e valamilyen hatással rád Csutak Leventének a munkássága vagy az emberi tartása?)

- Elsősorban a lelkisége volt példaértékű a szememben. Szakmailag különösebben nem hatott rám, megnéztem, nyugtáztam, amit alkotott, viszont a lelkisége, a kiegyensúlyozottsága, az embersége, amit otthonról hozott magával, sokat jelentett. Tudtam, hogy édesanyja korán elhunyt, mostoha nevelőanyja volt, aki viszont két édesanyát is lepipálva tett eleget a kötelességének. Tanítónő volt, minket nagyon szeretett, én nagyon sokszor megfordultam náluk, melegen fogadtak mindig, s ez az emberi melegség köt ma is hozzá. Amikor elmentünk például az egyetemre felvételizni, a mamája volt az, aki az összes szülők közül leutazott Kolozsvárra, s ott végigdrukkolta velünk a vizsgákat s végig biztatott, tartotta bennünk a lelket. Nagy dolog volt akkor nekünk, hogy került egy közös mama, aki a gondunkat viselte.

CSUTAK Levente, grafikus, illusztrátor, (Kovászna , 1940. október 13. - ) 1958-64: Kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola. 1964-68 között Nagyszebenben dolgozott, 1968-tól Brassóban él, a nagy múltú Brassói Lapok grafikai szerkesztője. Dekoratív hatású tollrajzokat és fémkarcokat készít, illusztrál. 1974-75-ben a Brassói Lapok mintegy száz folytatásban közölte Népi díszítésünk alapformái c. rajzsorozatát. (artportal.hu).

(Folytatom)

Illusztráció: Plugor Sándor: Ló (tempera)