Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (27): A seggbe rúgott ütköző

Gergely Tamás: Vigyázz, ha jön a vonat

Bakter Bálint feldúltan, de pontosan érkezett. Már hallott a történtekről, vetette oda idegesen, mégis töviről hegyire el kellett mesélnem neki, amit a saját szememmel láttam. Hiába, konkrét gyerek, ha lehetne, mindenből fényképet – mit fényképet? egész sorozatot! – készítene, hogy minden a maga helyén legyen az eseményen.

Szerencsém volt a korai állomási meditációmmal is, mert most egyszerűen csak el kellett ismételnem neki mindazt, amit a Megafon-ról végiggondoltam, s mikor a befejeztem, közös megegyezéssel kipipáltuk azt a verset is a nyomtatott példányban.

Ezzel rajtam volt a sor, hogy kérdezősködjek, s meg is tettem: izgatottsága felől faggattam Baktert. Családi eseményre gyanakodtam, de aztán kiderült, hogy ez a fura figura egyedül él, se kutyája, se macskája, családi gyökerei a homályba vesznek , és akkor valahogy megértettem, miért ragaszkodik olyan erőteljesen a versgyárhoz, egyáltalán egy olyan helyhez, ami védelmet és otthont nyújthat számára, és ahol megtalálhatja azokat a válaszokat, melyek az őt foglalkoztató kérdésekről szólnak.

Nem sikerült közel kerülnöm a lelkéhez. Legalább is, nem az elején. Úgy látszik, egyoldalú kommunikációra volt beállítva. Ő ugyanis elvárta, hogy vele mindenki nyíltan beszéljen, maga viszont végig a háttérben maradt, mintha nem is számítana és csak egy eszköz lenne a sors kezében. Egy kérdezőbiztos, aki feladatot teljesít, semmi többet, önálló véleményt, gondolatot, érzelmet ne várjunk tőle, csupán csak kérdéseket. A válaszadás ránk, a világra tartozik... Mondhatom, szépen vagyunk, gondoltam magamban, és nem tudtam belenyugodni abba, hogy képtelen vagyok szóra bírni ezt a különben egyáltalán nem ellenszenves emberpéldányt.

Elhatároztam, hogy finom zsaroláshoz folyamodva próbálom meg kiugratni a nyulat a bokorból.

– Úgy látom, nincs köztünk bizalom – mondtam. – Semmi baj, ezennel én is leállítom magam. Befejeztük a szemináriumot!

Hosszasan, sokat sejtetően nézett rám, mint akit mélyen megbántottak, de valami miatt szavát vesztette és nagyot sóhajtott.

– Nem publikus – nyögte ki végül, és tudtam, hogy ezzel megjelent páncélján az első, alig észrevehető repedés.

– Valami baj érne, ha beszélnénk róla?

– Utálom a panaszkodást. Pláne, ha a probléma csak rám tartozik.

– Akkor viszont ajánlatos jól el is rejteni.

– Csakhogy én nem vagyok színész... Az alakoskodás nem kenyerem...

Addig-addig emlegettem a közösen eltöltött órák emlékét és a közös feladatot, hogy végül beadta a derekát. Lehunyta a szemét, mint aki nagyobb biztonságban érzi magát, ha sötétség veszi körül, és beszélni kezdett.

...Tegnap délután beállított testi-lelki jó barátja távoli szülőhelyéről, akivel együtt végezték az iskolákat, majd a katonaságot, azóta viszont nem látták egymást, a kapcsolatot sem tartották. Szó szerint a semmiből bukkant föl a fickó – nevezzük Attilának – azzal, hogy váratlanul erre akadt megbízatása, és arra gondolt, hogy jó lenne egyúttal felmelegíteni a kapcsolatokat. Annyira örvendtek egymásnak, s egymásban az egykori emlékeknek, hogy az Attila unszolására úgy döntöttek: görbe délutánt tartanak a versgyár napsütötte, füves udvarán, amelyről tág kitekintés nyílik a városka határába. Az udvart, mintegy 700 méter távolságban egy iparvágány szeli ketté, enyhe kanyart ír le és eltűnik az ipari övezet vas- és betonkerítései között. A hely jellemzésére Bakter egy saját rigmusát is idézte, amely pár sorban összesűrítette – igaz, egy reggeli hangulatra vonatkoztatva – mindazt, ami a két gyerekkori barátot azon a délután körülvette:

A reggel mindig szép nagyon.

Eldöcög egy tehervagon.

A síneken terjeng a rozsda.

Egy-egy pecázó indul botjával

horgászni a zavarosba'.

Töprengek egy-egy illaton:

jázmin vagy orgona vajon?

A görbe délutánhoz, persze, nem volt elegendő a rigmus révén miniatürizált bukolika, ezért beszereztek hozzá kellő mennyiségű sört, bort és rumot, ez utóbbi Attila kedvenc italának bizonyult. Bakter ebből a legegyszerűbb logika alapján megállapította, hogy barátja szemernyit sem változott; aki hű marad az ifjúkori piához, az rossz ember nem lehet... Az udvaron tüzet raktak, a tűz fölé rostély is került, a rostélyra kolbász, flekken és húsos szalonna, továbbá vastagra vágott hagymakarikák és piros paprika, mindezzel, no meg az üvegekkel ügyesen eljátszadoztak, a kedvük egyre magasabbra hágott, különösen az Attiláé, Bakter igyekezett korlátok között tartani a kanmurit, amennyire lehetett, de azt is tudta barátjáról, hogy ha egyszer belelendül, nehezen áll meg a pohár- és üvegtörésnél, azoknál jóval látványosabb és bizonytalanabb kimenetelű bravúrokra is képes.

Attila minden elfogyasztott pohár után egyre biztosabb lett abban, hogy ő egy sziú indián, természetesen álruhában, de harcos szíve változatlanul rettenthetetlen és nagy feladatokra hivatott. Még néhány pohár és attól kezdve a fejébe vette, hogy valahol elhagyta a tomahawkját és azt neki a föld alól is elő kell kerítenie. Egy idő után neki is látott a kutatómunkának, végigpásztázva a gyárudvar közeli és távolabbi szegleteit, nagy előszeretettel rugdosva szét a fűben látható gyakori vakondtúrásokat és hangyabolyokat, csak úgy porzott belé a mező. Ő, Bakter Bálint meg kényszeredetten mindenütt a nyomában, azon töprengve, hogyan foghatná vissza indián barátja harci lendületét...

Vonatozásaim

Elébb csak összefogóztunk testvéreimmel, egymás mögé állva, mintha vagonok lennénk. Egyikünk lett a mozdony, aki legelől állt (ha éppen nem tolatott), az a kezeivel ütemesen utánozta a dugattyú körkörös előre-hátra mozgását. Jó volt, mert oda utaztunk, ahová éppen akartunk. Vonat voltunk, de nem volt szükségünk sínre. Se szénre, se gőzre. Mi voltunk a kalauz, az utasok, a mozdonyvezető - maga az egész vasút, cakkumpakk.


Később, mikor az Urszu 2-be kerültünk, odáig fejlődtünk, hogy az ebédlőasztal mellőli magas támlás székeket raktuk egymás mögé: azok lettek a vagonok, mi pedig kényelmesen elterpeszkedtünk rajtuk. Az első szék lett a mozdony, azon ült a mozdonyvezető - mindig másik. Egy idő után a mozdony utáni székeket leterítettük egy pokróccal, s akkor már külsőleg is kezdtünk nagyon hasonlítani egy szerelvényhez.


Varázsos órák voltak ezek. Mi gondolatban csak robogtunk, mit sem törődtünk azzal, hogy közben egy helyben állunk, egy homályos, hatalmas szoba közepén, csak az elképzelt tájakat láttuk, talán még a füstöt is éreztük, mely a kiáramló, sistergő gőzzel keveredett...


Ébren, álmomban minden vonzott, ami a vasúttal kapcsolatos. Ünnep volt, amikor valakit kikísértünk az állomásra vagy éppen várni kellett ott, ünnep, ha sikerült nagyapámat rávennem, hogy elsétáljon velem a kolozsvári állomás vágányai fölött átívelő repülőhídra, amelyről minden összezsugorodva, játékszerként, a lábunk alatt megszelídülni látszott. Végignézhettük, felülről a be- és kigördülő személy és tehervonatokat, a rendezőpályaudvaron összeálló szerelvényeket, a fűtőházból érkező, sípoló mozdonyokat, a váltókat kenegető vasutasokat, a sínek mentén vizsgálódó, hosszúnyelű kalapáccsal és kis jelzőzászlókkal járkáló baktereket, a sínek között keresztülbukdácsoló kóbor kutyákat...


Ünnep volt, valódi ünnep volt minden vonatozásunk.