Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (27): A seggbe rúgott ütköző

Gergely Tamás: Vigyázz, ha jön a vonat

Bakter Bálint feldúltan, de pontosan érkezett. Már hallott a történtekről, vetette oda idegesen, mégis töviről hegyire el kellett mesélnem neki, amit a saját szememmel láttam. Hiába, konkrét gyerek, ha lehetne, mindenből fényképet – mit fényképet? egész sorozatot! – készítene, hogy minden a maga helyén legyen az eseményen.

Szerencsém volt a korai állomási meditációmmal is, mert most egyszerűen csak el kellett ismételnem neki mindazt, amit a Megafon-ról végiggondoltam, s mikor a befejeztem, közös megegyezéssel kipipáltuk azt a verset is a nyomtatott példányban.

Ezzel rajtam volt a sor, hogy kérdezősködjek, s meg is tettem: izgatottsága felől faggattam Baktert. Családi eseményre gyanakodtam, de aztán kiderült, hogy ez a fura figura egyedül él, se kutyája, se macskája, családi gyökerei a homályba vesznek , és akkor valahogy megértettem, miért ragaszkodik olyan erőteljesen a versgyárhoz, egyáltalán egy olyan helyhez, ami védelmet és otthont nyújthat számára, és ahol megtalálhatja azokat a válaszokat, melyek az őt foglalkoztató kérdésekről szólnak.

Nem sikerült közel kerülnöm a lelkéhez. Legalább is, nem az elején. Úgy látszik, egyoldalú kommunikációra volt beállítva. Ő ugyanis elvárta, hogy vele mindenki nyíltan beszéljen, maga viszont végig a háttérben maradt, mintha nem is számítana és csak egy eszköz lenne a sors kezében. Egy kérdezőbiztos, aki feladatot teljesít, semmi többet, önálló véleményt, gondolatot, érzelmet ne várjunk tőle, csupán csak kérdéseket. A válaszadás ránk, a világra tartozik... Mondhatom, szépen vagyunk, gondoltam magamban, és nem tudtam belenyugodni abba, hogy képtelen vagyok szóra bírni ezt a különben egyáltalán nem ellenszenves emberpéldányt.

Elhatároztam, hogy finom zsaroláshoz folyamodva próbálom meg kiugratni a nyulat a bokorból.

– Úgy látom, nincs köztünk bizalom – mondtam. – Semmi baj, ezennel én is leállítom magam. Befejeztük a szemináriumot!

Hosszasan, sokat sejtetően nézett rám, mint akit mélyen megbántottak, de valami miatt szavát vesztette és nagyot sóhajtott.

– Nem publikus – nyögte ki végül, és tudtam, hogy ezzel megjelent páncélján az első, alig észrevehető repedés.

– Valami baj érne, ha beszélnénk róla?

– Utálom a panaszkodást. Pláne, ha a probléma csak rám tartozik.

– Akkor viszont ajánlatos jól el is rejteni.

– Csakhogy én nem vagyok színész... Az alakoskodás nem kenyerem...

Addig-addig emlegettem a közösen eltöltött órák emlékét és a közös feladatot, hogy végül beadta a derekát. Lehunyta a szemét, mint aki nagyobb biztonságban érzi magát, ha sötétség veszi körül, és beszélni kezdett.

...Tegnap délután beállított testi-lelki jó barátja távoli szülőhelyéről, akivel együtt végezték az iskolákat, majd a katonaságot, azóta viszont nem látták egymást, a kapcsolatot sem tartották. Szó szerint a semmiből bukkant föl a fickó – nevezzük Attilának – azzal, hogy váratlanul erre akadt megbízatása, és arra gondolt, hogy jó lenne egyúttal felmelegíteni a kapcsolatokat. Annyira örvendtek egymásnak, s egymásban az egykori emlékeknek, hogy az Attila unszolására úgy döntöttek: görbe délutánt tartanak a versgyár napsütötte, füves udvarán, amelyről tág kitekintés nyílik a városka határába. Az udvart, mintegy 700 méter távolságban egy iparvágány szeli ketté, enyhe kanyart ír le és eltűnik az ipari övezet vas- és betonkerítései között. A hely jellemzésére Bakter egy saját rigmusát is idézte, amely pár sorban összesűrítette – igaz, egy reggeli hangulatra vonatkoztatva – mindazt, ami a két gyerekkori barátot azon a délután körülvette:

A reggel mindig szép nagyon.

Eldöcög egy tehervagon.

A síneken terjeng a rozsda.

Egy-egy pecázó indul botjával

horgászni a zavarosba'.

Töprengek egy-egy illaton:

jázmin vagy orgona vajon?

A görbe délutánhoz, persze, nem volt elegendő a rigmus révén miniatürizált bukolika, ezért beszereztek hozzá kellő mennyiségű sört, bort és rumot, ez utóbbi Attila kedvenc italának bizonyult. Bakter ebből a legegyszerűbb logika alapján megállapította, hogy barátja szemernyit sem változott; aki hű marad az ifjúkori piához, az rossz ember nem lehet... Az udvaron tüzet raktak, a tűz fölé rostély is került, a rostélyra kolbász, flekken és húsos szalonna, továbbá vastagra vágott hagymakarikák és piros paprika, mindezzel, no meg az üvegekkel ügyesen eljátszadoztak, a kedvük egyre magasabbra hágott, különösen az Attiláé, Bakter igyekezett korlátok között tartani a kanmurit, amennyire lehetett, de azt is tudta barátjáról, hogy ha egyszer belelendül, nehezen áll meg a pohár- és üvegtörésnél, azoknál jóval látványosabb és bizonytalanabb kimenetelű bravúrokra is képes.

Attila minden elfogyasztott pohár után egyre biztosabb lett abban, hogy ő egy sziú indián, természetesen álruhában, de harcos szíve változatlanul rettenthetetlen és nagy feladatokra hivatott. Még néhány pohár és attól kezdve a fejébe vette, hogy valahol elhagyta a tomahawkját és azt neki a föld alól is elő kell kerítenie. Egy idő után neki is látott a kutatómunkának, végigpásztázva a gyárudvar közeli és távolabbi szegleteit, nagy előszeretettel rugdosva szét a fűben látható gyakori vakondtúrásokat és hangyabolyokat, csak úgy porzott belé a mező. Ő, Bakter Bálint meg kényszeredetten mindenütt a nyomában, azon töprengve, hogyan foghatná vissza indián barátja harci lendületét...

Amikor majdnem barlangkutató voltam

A barlangászat - régóta tudom - nagyon izgalmas és kellemetes foglalatosság. Éppen csak az érdeklődésen kívül hosszas gyakorlat, állóképesség és - sajna -, megfelelő felszerelés kell hozzá.

Életem első barlangi élményét Kolozsváron éltem meg, amikor is a város északnyugati felén húzódó dombocska (minél jobban öregszem, annál dombocskábbnak tűnik a hajdani Magas Hegy), a Fellegvár tövében laktunk, kis görbe utcánk, az Urszu egyenesen egy galagonyás oldalba torkollott, onnan már csúszós agyagösvényeken kapaszkodva lehetett kijutni a gerincre.

Lihegtető egy túra volt, de akkor álltuk a sarat.

A gerinc alatt, meredeken leszakadva, sárgásvörös agyaggal átszőtt homokfal meredt az égnek. Minden kölyök a környékről odagyűlt ott játszott önfeledten: úgy nézett ki, mint egy miniatűr vadnyugat, beleértve mindjárt a Sziklás Hegységet is. Indiánok, marhatolvajok és becsületes úttörők mind megfértünk a galagonya- és a kökénybokrok árnyékában (kutya erősen tudtak szúrni azokkal a túlméretezett töviseikkel!), a homokfalban pedig versengve vájtunk egyre mélyebb rejtekhelyeket, odukat. Egyesek szabályos alagútrendszert kapartak ki a játszadozással töltött délutánok során - a homok könnyen mállott, megadta magát, éppen csak ki kellett hordani. 

Azt persze nem sejtettük, mert honnan tudhattuk volna kellő  tapasztalat híján, hogy a lábánál megbontott homokfal egy idő után összeroskad, mert ha kikaparjuk az alját, nincs ami megtartsa.

A játszótársak közül az egyiket egyszer csúnyán odafogta a hegyomlás. Mi éppen indiánosdit játszottunk, ő volt a szolgálatos őrszem a bonyolult, szűk barlangjáratban, odabent vigyázott a fegyvereinkre és az elemózsiára (savanyúcukor és pattogatott kukorica, amit a játszma végén akartunk elfogyasztani, a nagyobbik részt a győztesek, a kisebbet a legyőzöttek...), s hirtelen azt láttuk, hogy megindult a homokfal oldala, egyre gyorsuló suhanással szánkázik lefelé, egyenesen a barlangbejáratra, amelyen aztán roppant homokkúpként megállt. Percekig nem tudtunk magunkhoz térni az ijedelemtől: féltünk, hogy ez csak a kezdet, s újabb lavina következik. 

A homokkúp mögül egyre fojottabban és halkabban hallatszott pajtásunk vistása.  Már nem tudom, melyikünk ébredt fel elsőnek s ugrott a homokdombhoz, gépies, gyors mozdulatokkal lapátolva hátrafelé, a lába között, kutya módjára a homokot. Némán követtük példáját, attól féltünk, szüleink megtudják az esetet és soha többé nem engednek fel a Fellegvárra. Egy kicsit a pajtásunkért is dobogott a szívünk, bár igazán el se tudtuk képzelni, hogy valami baja történhet.

Mi voltunk az Élet fiai, a Legyőzhetetlenek...

Nem mondom el, hogy találtunk rá. Szerencsétlen, össze-vissza csinálta magát, arca valósággal elfeketült, alig lélegzett már, sokkot kapott. Homokkal dörzsöltük be a hátsó felét, hogy eltüntessük az ürüléknyomokat, mások vadalmával kínálták. Valakinek eszébe jutott a barlang mélyén hagyott elemózsia, de senki nem mert utána menni, így estig a bokrok tövén tanakodtunk, hogyan tegyük meg nem történtté az esetet.

Szerencsénk volt. Szüleink akkor mással voltak elfoglalva. Dúlt az osztályharc, meg a békeharc is. Ezt a plakátokról mi is leolvashattuk. Akkor tanultam meg, hogy minden egyes jó jegy egy hatalmas csapás az imperialisták fejére. Néha tőlem is kaptak egy-egy becsületes fejbekólintást...

Ha nehezen is, a félelem rendre oldódott bennünk. Azóta azért roppant körültekintő vagyok, ha a föld alá kényszerülök: minden neszre, zajra fülelek, s ha nem is mondom vagy mutatom, a páni félelem kis szikrája ott lüktet a torkomban.

Azóta jártam igazi barlangban is, még az aggteleki cseppköveket is megcsodáltam. Leereszkedtem a parajdi sóbányába, tébláboltam az egeresi kaolinbányában, sőt Lónyán is meghordoztak a szénfalak között... De barlangkutató nem lett belőlem.

Cseke Gábor

Fotó Osephe Cahane (Bukarest): A sóhegy