Apró magok elhintője

Ádám Katalin a játékos kedvű gyermekek táncházi és kézműves partnere

2009 karácsonyának előestéjén jelent meg a Csíkszeredai Kiadóhivatal égisze alatt egy téli ünnepi népszokásokat, énekeket és jókívánságokat tartalmazó CD, a hozzá tartozó szövegeket és az azok szelleméhez illő, nagyrészt a kis tanítványaiból toborzott előadókat ábrázoló művészfotókat tartalmazó díszes füzettel együtt. A kiadvány pár nap alatt gazdára lelt, összeállítójától és szerkesztőjétől, a Hargita megyében "Kati néniként" ismert kézműves oktatótól, aprók táncháza irányítótól, Ádám Katalin tanítónőtől azóta is az újabb kiadást és - a folytatást kérik számon. Életének, pályafutásának, legutóbbi sikeres vállalkozásának miért-jeiről és hogyan-jairól beszélgetünk.

- Hogyan lett az évtizedek során önből "Kati néniként" fogalom a játszani vágyó gyermekek és szülők körében? Mivel kezdődött, és mi a magyarázata a máig nem lankadó érdeklődésnek?

- Olyan munkára leltem húsz évvel ezelőtt, ahol a játék és a hagyomány ápolása egyaránt jelen van, összefonódik. Akik megtapasztalják az együtt játszás, táncolás, éneklés örömét és azt, hogy milyen csodákat képesek alkotni egy-egy ősi technika megtanulásával, nehezen tudják abbahagyni. S közben a foglalkozás hírét is elviszik... Évente háromszáznál is több gyerek iratkozik be a csíkszeredai Gyermekek Házához, játékosan művelődni, tanulni. Ez máig sokezer tanítványra rúg, fel se lehet igazából mérni a számukat... 1991-től tartok folyamatosan aprók táncházát, segítő társaim Nagy István és Galaczi Hajnalka. Részt veszek a gyermekeknek szervezett felcsíki hagyományőrző táborok szervezésében Antal Rózsika kolléganőmmel együtt, illetve a Pörgettyű Játszóház Egyesület keretében hetente rendezünk játszóházi foglalkozást a város gyerekeinek.

- Mi az, ami az önökhöz beíratott, zsenge korú kicsiket a kitartásra motiválja?

- Talán éppen az a fajta másság, hogy olyasmit és oly módon gyakorolhatnak és sajátíthatnak el nálunk, ami az iskolai kereteken belül nem található meg. Sokmindenről lehet tanulni az iskolában, sőt, úgy tetszik, még túl sok is a tananyag, de az autentikus népi kultúra hiányzik, s ezt nehezményezik a nevelők is. Meg aztán, nálunk semmi nem kötelező, mindenki saját jószántából dolgozik, nem kell megfelelniük, elég, ha jól érzik magukat... Ehhez sosem hagyhatjuk figyelmen kívül a játékosságot, ami a munkánk legfőbb éltetője. Ebből a gyerekek azt is megérezhetik, hogy szeretem, amit csinálok és nem utolsó sorban, hogy szeretem őket.

- Mivel tudja lemérni azt, hogy egy-egy tanítványa ragaszkodik a foglalkozáshoz, nem érzi kötelező tehernek?

- Azt látom, hogy egy-egy másfél órás foglalkozás befejeztével milyen örömmel dédelgetik azt a tárgyat vagy azt az eszközt amit elkészítettek és semmi pénzért nem lehet őket meggyőzni arról, hogy otthagyják. Amikor rendszeresen azt látják, hogy mi mindenre képesek együtt, a foglalkozáson, akkor egyáltalán nem érzik nyűgnek a közösen eltöltött időt, pedig legtöbb gyerek közvetlenül az iskolai órák után jön hozzánk.

- Becslése szerint hány gyermeket indított el azon az úton, hogy táncos lábú, zenét kedvelő és értő fiatal váljék belőlük, és milyen későbbi visszajelzéseket kapott tőlük életsorsuk alakulását illetően?

- Úgy érzem, hogy senkiből nem faragtam táncos lábút, mert a foglalkozásainknak nem sok köze van a tánctanfolyamhoz, hanem csak kedvet csinálnak a tánchoz, a népi kultúrához. A visszajelzések azt bizonyítják, hogy igen sokaknak indíttatást jelentettek ezek a foglalkozások, a néptánc, népzene, hagyományápolás, népi kismesterségek megszerettetésére. Később aztán, a kitartóbbak a serketáncosok körében fejlődhetnek tovább, majd Szalay Zoltán kollégám keze alá kerülnek a Borsika együttes keretén belül. Sőt, szereplési lehetőségek is akadnak minden esztendőben: iskolai fellépések, Ezer székely leány találkozók, Csűrdöngölő fesztivál. Akadhat szülő, aki ennél is több fellépésre számít, de én ezt ha csak lehet, kerülöm, mert egy-egy fellépésre készülve egyből kötelezővé, feszültebbé válnak a dolgok, oda lesz a jó hangulat, a felszabadultság, az önfeledtség.

- A népes társaságból nem hiányzott az ön két tehetséges lánya sem, akiket azóta akár segítőtársaknak is lehetne mondani. Hogyan sikerült - számtalan analóg helyzettel ellentétben - meggyőzni őket, hogy amit anyuka mond, arra érdemes odafigyelni?

- Egyáltalán nem kellett semmilyen meggyőző munkát végeznünk, mivel a nagyszülők mindkét részről korán elhaltak, s ha munkánk akadt, mindenhova magunkkal kellett cipeljük a gyerekeket is, ebbe nőttek bele. Teljesen elfogadott volt számukra, hogy a hagyományok iránti érdeklődés valami egészen természetes.

- Az elmúlt húsz esztendő tapasztalata alapján úgy érzi, hogy azt végzi, amit mindig is szeretett volna, vagy itt is érvényesült bizonyos pályakényszer, amelynek aztán igyekezett megfelelni?

- Már gyimesi tanítóskodásom idején beavattam a gyerekeket a serketáncba és különféle kézművességekbe. A Gyermekek Házába nagyon szerettem volna bekerülni, ami hamarosan sikerült is, előbb csak a táncosokkal, később már kézművességgel is foglalkozhattam, attól kezdve már minden rajtam múlott: terveimen, elképzeléseimen, munkabírásomon.

- Ha annyi év után egy-egy volt kis tanítványával immár felnőtt kamaszként újra összehozza az élet, felismeri őket?

- Igen, sokszor előfordult, hogy egy-egy mozdulatról, gesztusról, fintorról, testtartásról, hangszínről vagy fejtartásról még nevek is eszembe jutnak. Sokukkal tartjuk is a kapcsolatot, sőt vannak, akik már szülőkként a saját kicsinyeiket hozzák játszadozva tanulni...

- Az ön által szerkesztett karácsonyi kiadvány előszavában áll: "A karácsonyi ünnepkör népi imádságait, köszöntőit, egészség- és bőségvarázsló jókívánságait nagy szeretettel válogattam össze. Mint egy-egy apró magot, szórjuk el együtt!" Nagysikerű CD-je valóban elindít egy ú.n. "Apró magok" mozgalmat, aminek lesz folytatása is?

- Igazából nem szerettem volna, ha a CD-t egy még nem létező sorozatba illesztik és ráadásul sorszámot is adnak neki, mert ez egyrészt óriási kihívást jelent, amire lelkileg nem vagyok felkészülve, így viszont minden harmadik ember, miután gratulál a kiadványhoz, mert sokan úgy érzik, hogy végre kaptak valamit, ami az övék, ami a közvetlen környezetükben él és autentikus, amiért nem kell minden áron a szomszédba menni, mindjárt azt is megkérdi, mikor jön a folytatás...

- Tényleg, mikor jön?

- Maradjunk abban, hogy egyelőre nem, de mivel az aprók táncházában a szülők és a pedagógusok kérik, hogy az ott játszott gyerekjátékokat ebben a formában is összegezzem, nagyon valószínű, hogy ebből fog összeállni majd a következő CD, de ez még odébb van egy kicsit.

- Miként fogalmazná meg azt az újdonságot, ami az ünnepi énekekből, köszöntőkből összeállított műsorából árad?

- Lehet, hogy az, ami itt most újdonságnak tűnik, az valójában ősiség, gyökerekből táplálkozás, amire napjainkban mindannyiunknak nagy szüksége van. Ez a szükség pedig éppen azáltal tudatosodik bennünk és válik átélhetővé, ha ilyen értékmegőrző, autentikus kultúrkincsekkel találkozunk, amelyek itt vannak körülöttünk, csak fel kell mutatnunk azokat.

- Kik segítették munkájában és általában kik az önzetlen munkatársai?

- A legnagyobb segítséget az értékeket őrző adatközlőktől kaptam, továbbá családomtól és főként Rebeka lányomtól, Nagy István oktató társamtól, tanítványaimtól és minden közreműködő kollégámtól, akiket itt most felsorolni hosszas lenne.

- Hogyan tudja összeegyeztetni sokféle elfoglaltságát az önre váró szülői és élettársi kihívásokkal? Munkája mellett mivel szeret kikapcsolódni, pihenni "Kati néni"?

- Sokszor nagyon is könnyen, mert a férjem, Ádám Gyula fotográfus és lányaim, Rebeka és Julika is részesei egy-egy tevékenységnek, de máskor éppen ez jelenti a nehézséget... Amikor nagyon szétszóródnék a kihívások között, erőt adó kikapcsolódást jelent egy-egy oroszhegyi látogatás, a szülőfalu élménye, a családfa összeállítása, ami izgalmas, de valóságos türelemjáték, a karcfalvi udvarunkon való kézműveskedés, egy-egy spirituális könyv elolvasása, egy jó előadás, koncert... Mindig kerül valami.

Kérdezett: Cseke Gábor

Ádám Katalin (sz. 1966, Oroszhegy). A székelyudvarhelyi tanítóképző elvégzése után Gyimesközéplokra (Komját) helyezték, ahol egy teljesen osztatlan I-IV. osztályban próbálgatta friss szakmáját. 1990-ben a csíkszeredai Gyermekek Házához (volt Pionírház) hívták, ahol máig játék- és kézművesség kört vezet. Szerkesztője a Szállásikra adja az Isten! (Apró magok I.; Csíkszereda Kiadóhivatal, 2009) című CD-nek és albumnak.

Fotó: Teutsch Alpár / Ádám Katalin és lányai - Rebeka és Julika - apró gyerekek között, közös táncházfoglalkozáson

Tanúságtevő memoár bölcsőjénél

Sebő Ferenc szerint, ha nem mentjük át, tanúiból a múlt lassan kifogy körülöttünk

Az idei Magyar Kultúra Napjai csíkszeredai rendezvényeire hivatalos meghívottként érkezett Sebő Ferenc együttesével, ám rendhagyó módon nem csupán teltházas lemezbemutatóra kerítettek sort (amelyen Lázár Ervin: Az erdei dalnokverseny c. művének feldolgozásából adtak elő), hanem ellátogattak a város legnagyobb középiskolájába a tanulókkal találkozni, találkoztak a Hargita Megyei Kulturális Központ vezetőivel, a vidék kultúrmenedzsereivel és a sajtóval, ahol a magyarországi Hagyományok Háza tevékenységéről és a hagyománymentés magyar hagyományairól, úttörőiről és sikereikről számoltak be, s nagyon tanulságos volt az a könyvbemutató is, amelyet a csíkszeredai önkormányzat szervezett és amelyen a neves zenész és népzenekutató tulajdonképpen néhai édesapja, vitéz Sebő Ödön több kiadást megért memoárjának (A halálraítélt zászlóalj. Gyimesi szoros, 1944) 2008-as, új kiadását mutatta be. A találkozón a spontán érdeklődő kérdésekre adott válaszok azért bírhatnak kiemelt tanulsággal, hiszen Sebő Ferenc a szerző fiaként cselekvően és alkotóan részt vett a kézirat kihordásában, a könyv szerkesztésében és sorsának egyengetésében. A találkozón elhangzottak egyetlen nagy, célirányos vallomássá álltak össze, szerkesztett változatából ezért elhagytuk az esetleges, nem túl releváns kérdéseket.

*

- Mit nem adott volna édesapám, ha ezt a népes érdeklődő sereget láthatta volna!  A történet, amiről a könyv szól, sok ember szívében ott volt, erről sokáig nem lehetett még beszélni sem. A háborúban, apám mellett, sok ember vett részt, és mások is magukra ismerhettek a könyvben leírt helyzetekben. 

- Gyerekként sokszor hallottam apám történeteit, de hát az ember fiatal korában annyira felelőtlen, máson jár az esze, hogy igazából nem is figyel oda az ilyen mesékre. De egy idő után rájöttem arra, hogy ezt a történetet bizony, nagyon kevesen tudják. S amikor apám olyan idős lett, hogy nem volt mit kezdjen magával, mert mindig energikus, tettrekész ember volt, nagy elképzelései voltak, s addig ügyködött, amíg bár ha a saját kizsákmányolásával is, de megcsinálta. Mondtam neki, ülj le szépen és írd le sorjában a történeteidet, hátha másokat is érdekel. Hála felsőkereskedelmi képzettségének, mert annak idején megtanították őket vakon, 10 ujjal gépelni, vettünk egy írógépet, s kezdte szépen leírogatni mindenféle cédulákra az emlékeit, egyiket a másik után, volt amit feledékenységből többször is leírt, ezért nekibúsult, én vigasztaltam, ne törődj vele, amikor számítógépbe viszem, kigyomlálom az egészet, te csak írjad úgy, ahogy jön, ahogy most gondolod.

Ha beindul a képzelet

- Lassan indult, de ahogy telt az idő, mind jobban belejött, egyre jobban ment a fogalmazás, egyre választékosabban fogalmazott, egyre több mindenre emlékezett vissza. Édesapám a gyimesi események idején 24 éves volt, egészen fiatal. Beindult ugyan a képzelete, de úgy érezte, hogy hadilábon áll az adatokkal, naptári időpontokkal. Mikor már egy jó csomó anyag összegyűlt, elmentem vele a hadtörténeti múzeumba, segítséget kérni az ellenőrzéshez. A személyes visszaemlékezések egyik gyakori hibája, hogy gyakran összecsúsznak a dátumok, az események. A múzeumban nagy lelkesedéssel fogadtak: "Jaj de jó, végre akadt valaki, aki ezt is megírja! Hiszen mi erről nem tudunk semmit!" Az egész erdélyi hadjárat egy zavaros eseménysor volt a számukra is, dokumentum nincs róla, megsemmisültek a harcokban. Így aztán magamra maradtam, nekem kellett valamiképpen rendet raknom az idősíkokban. Apám például minden eseménynél odaírta, hogy a “következő nap”, meg a “következő nap”, majd az “azután következő nap”, így nem lehet egy ilyen komoly történetet elmesélni, szükség van valamilyen viszonyítási pontra. Próbáltuk az apám kitüntetéseinek kopott, szakadozott papírjairól - a kabátja belső zsebében hordozta őket, hogy mindig nála legyenek - leolvasni, mikor és milyen eseményekért kaphatta őket, azt a pár dátumot táblázatba állítottam, ám a kiindulási dátum, amikor is apám elkezdte sűrűn használni, hogy következő nap és másnap, az tulajdonképpen a karakói híd felrobbantásához kötődött. Azt viszont az istennek sem tudtuk, hogy pontosan mikor volt. Elmentünk hát Gyimesközéplokra. A polgármester meggyőzött néhány egykori résztvevőt, akik még éltek, hogy találkozzanak velünk. Édesapám 1944-ben fiatal parancsnok volt, viszont az alája beosztottak majd mind idősebbek, kevesen éltek már, amikor a könyv íródott. Így is összegyűltek azért vagy húszan-harmincan, s mikor elmondtuk idejövetelünk célját, kiderült, hogy legtöbbjük is a belső védelemben vett részt, nem közvetlenül apám mellett. Volt viszont ott egy úriember, aki nagyon hozzáértően nézett és kérte, adjuk egy kicsit oda neki a kéziratot. Amíg mi ott beszélgettünk, nosztalgiáztunk, ő átnézte az egészet, ő volt Bilibók Ágoston helytörténész, aki nem csak, hogy a vasúti dolgok iránt érdeklődött szenvedélyesen, de a Gyimesek történetében is otthon volt. Mikor a robbantás dátuma iránt érdeklődtünk, azt mondta, ez egy vasúti probléma, hamarosan kideríti. Egy hét múlva kaptam is tőle egy levelezőlapot, rajta ez állt: szeptember 5-e, délután 3 óra. Ezzel a kezemben volt az origó, a táblázatot, amit az apám adatai alapján gyártottam, hozzáigazítottuk ehhez a dátumhoz és kiderült, hogy napról napra stimmelt minden. 

Nem hagyta elvonulni a németeket

- A könyv szubjektív szemüvegen át tárgyalja a történteket, azt a helyzetet, hogy a Gyimesekben teljesen felvilágosítatlanul, elképesztően gyenge fegyverzettel, igen kevesen, ötvenszeres túlerő ellenében kellett fellépni. Azt a túlerőt ők nem is tudták elképzelni. De közben megjátszották magukat, hogy többen vannak. Apám gyermekkorától kezdve rajongott a látványos hőstettekért, az Egri csillagoktól kezdve szerette a magyar vitézségről szóló történeteket, s úgy érezte, most itt az alkalom bizonyítani. Felborzolták, felfújták magukat, mindenféle trükköt elkövettek, innen lőttek, onnan lőttek, mintha többen lennének...

- A legnagyobb szerencséjük az volt, hogy apám a németeket nem hagyta elvonulni, ahogy azok szerettek volna. Pedig szívesen gyakorolták ezt minden vonalon, mondván, hogy ti magyarok, maradjatok csak helyben, mi addig egy kicsit elvonulunk. Apám elébük állt a gépfegyverrel: márpedig itt maradtok! A németeknek még megvolt a hírközlési rendszerük, fel tudták venni a kapcsolatot Szászrégennel, ahonnan küldtek néhány Stukát, s azok úgy megbombázták az ukrán hadsereget, hogy kénytelenek voltak körbe kerülni, a román segítséggel alulról próbáltak áttörni, s amíg ez a dolog tartott, beletelt vagy két hétbe, s ez alatt a harapófogóba szorult magyar és német hadseregrész elvonulhatott, megmenekülvén a biztos pusztulástól. Kitartóan vonultak Csíkszeredán át nyugat felé, Felvidéken át egészen Németországig, hogy az amerikaiaknak adhassák meg magukat. Ezzel azért egy kicsit melléfogtak, mert olyan amerikai tisztet fogtak ki, aki nagyon bosszúálló volt, a magyarokat s a németeket úgy tépte, ahogy csak lehetett...

A könyv tévhitet oszlatott el

- A történetben az az igazán gyönyörű, hogy ama néhány száz ember mellé, akikkel kitörtek a gyimesi  harapófogóból, Németország felé haladva egyre többen és többen csatlakoztak. A nyilasok akkor már nagyon vadásztak a csellengő katonákra, akiket szó nélkül helyben agyonlőttek. A vesztes ütközetek kóborló túlélői, a leszakadt csellengők menedéket találtak apáméknál, a rendezett alakulat szárnyai alatt a túlélést köszönhették a találkozásnak. Apám többször is elmondta, hogy miután a Gyimesekből elvonultak, egyetlen gondolat vezérelte őket: az embereit megmenteni az életnek. Egy negatív legendát is eloszlatott, mert van egy ilyen tévhit a magyar hadtörténetben, hogy azért nem sikerült Gyimest tartani, mert a székelyek hazaszökdöstek... Apám világosan tanúságot tesz, hogy ez nem így volt: ő maga mondta a székely katonáknak, menjenek haza, mert nem viszi el őket nyugatra, nekik itt van az otthonuk. 

- Számomra nagy élmény volt, hogy ez a könyv megjelent, rengeteg telefonhívás érkezett, előkerültek emberek, jelezték, hogy ők is ott voltak, s édesapám ettől annyira fellelkesült, hogy közben teljesen elfelejtette megkérdezni a jelentkezők elérhetőségét. Így egy egész sereg potenciális tanú nyomát veszítettük el, pedig jó lett volna az adatok kiigazításához. A végső tanulság az, hogy ezeket a dolgokat fel kell tárni, nagyon sok adat, dokumentum elpusztult, s a múlt lassan elfogy körülöttünk.

- Néhány évvel ezelőtt, a könyv megjelenése után, a Duna Televízió meghívott, egy karácsonyi műsorba, sokan voltunk meghívottak, mellettem éppen egy gyimesi asszony ült, beszélgetni kezdtünk, mondtam, én is sokat jártam odafelé, zenét gyűjteni is. Mondja nekem: fiatalember, olyan érdekes könyvet szereztünk, hogy na! Hát kérdem, milyen könyvet? Mire mondja az apám könyvét, meg hogy a férje minden este felolvas belőle... Mondtam neki, én ismerem azt az embert, aki a könyvet írta, az az én apám... Ugyan, nevetett az asszony, s ezt higgyem is el? Talán még ma se hiszi...

Cseke Gábor

Vitéz Sebő Ödön (1920-2004) magyar katonatiszt, főhadnagy. 

1944 őszén a 32. hegyi határvadász zászlóalj élén embereivel hatalmas túlerő ellen védelmezte a Gyimesi-szorost. 1940-ben felvették a Ludovika Akadémiára, ahol 1942-ben hadnaggyá avatták. Egy román-magyar határincidens után nevezték ki a gyimesi örs parancsnokául. A Gyimesi-szorosból való kitörés után a 22. gyalog tábori pótezred zászlóaljának parancsnokaként a rábízott katonákat továbbvezette a Székelyföldön, Felvidéken, Csehország át Németországig, állandó harcban, „halálra ítélt zászlóaljként". Erről szóló könyve 1999-ben jelent meg, majd 2008-ban javított kiadásra került sor; 2007-től pedig elérhető az interneten is.

Fia Sebő Ferenc (Szekszárd, 1947) építészmérnök, énekes, zenész, népzenekutató, a magyarországi hangszeres népzenei és táncházmozgalom egyik elindítója, a Sebő Együttes vezetője. 

Éveken át építészmérnökként dolgozott Budapesten (Pest Megyei Tanács Tervező Vállalata, Országos Széchenyi Könyvtár, 25. Színház). Zenei tapasztalatszerzése közben a Bartók Táncegyüttes zenei vezetője, népzenegyűjtő- és kutató, a hangszeres népzenei mozgalom népszerűsítője lesz televíziós adásai révén. A Népművelési Intézet kutató munkatársa lesz, majd 1984-ben beiratkozik a Zeneakadémia Kodály alapította Zenetudományi Szakára. Zenetanári, majd zenetudósi diplomát is szerez. Iskolában, majd a zeneakadémián tanít, a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetének munkatársa. Huzamosabb televíziós műsorkészítői tevékenysége mellett a Magyar Állami Népi Együttes művészeti vezetője lett, majd 2002-től a Hagyományok Háza szakmai igazgatója. Díjai közül kiemelkedőek a táncházmozgalom szervezéséért 1978-ban kapott (Tímár Sándorral és Halmos Bélával megosztott) Állami díj, a Pro Cultura Urbis díj és a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje (polgári tagozat) kitüntetés (2006). Számos Lemez és zenei kiadvány fűződik az ő és együttese tevékenységéhez.

(Megjelent az Új Magyar Szó Színkép mellékletének 2009. január 30-i számában)

A képeken: fent Sebő Ferenc / Fotó Molnár Attila * Lent: Sebő Ödön 1944 tavaszán egy patakmederben / Archív felvétel