Tanúságtevő memoár bölcsőjénél

Sebő Ferenc szerint, ha nem mentjük át, tanúiból a múlt lassan kifogy körülöttünk

Az idei Magyar Kultúra Napjai csíkszeredai rendezvényeire hivatalos meghívottként érkezett Sebő Ferenc együttesével, ám rendhagyó módon nem csupán teltházas lemezbemutatóra kerítettek sort (amelyen Lázár Ervin: Az erdei dalnokverseny c. művének feldolgozásából adtak elő), hanem ellátogattak a város legnagyobb középiskolájába a tanulókkal találkozni, találkoztak a Hargita Megyei Kulturális Központ vezetőivel, a vidék kultúrmenedzsereivel és a sajtóval, ahol a magyarországi Hagyományok Háza tevékenységéről és a hagyománymentés magyar hagyományairól, úttörőiről és sikereikről számoltak be, s nagyon tanulságos volt az a könyvbemutató is, amelyet a csíkszeredai önkormányzat szervezett és amelyen a neves zenész és népzenekutató tulajdonképpen néhai édesapja, vitéz Sebő Ödön több kiadást megért memoárjának (A halálraítélt zászlóalj. Gyimesi szoros, 1944) 2008-as, új kiadását mutatta be. A találkozón a spontán érdeklődő kérdésekre adott válaszok azért bírhatnak kiemelt tanulsággal, hiszen Sebő Ferenc a szerző fiaként cselekvően és alkotóan részt vett a kézirat kihordásában, a könyv szerkesztésében és sorsának egyengetésében. A találkozón elhangzottak egyetlen nagy, célirányos vallomássá álltak össze, szerkesztett változatából ezért elhagytuk az esetleges, nem túl releváns kérdéseket.

*

- Mit nem adott volna édesapám, ha ezt a népes érdeklődő sereget láthatta volna!  A történet, amiről a könyv szól, sok ember szívében ott volt, erről sokáig nem lehetett még beszélni sem. A háborúban, apám mellett, sok ember vett részt, és mások is magukra ismerhettek a könyvben leírt helyzetekben. 

- Gyerekként sokszor hallottam apám történeteit, de hát az ember fiatal korában annyira felelőtlen, máson jár az esze, hogy igazából nem is figyel oda az ilyen mesékre. De egy idő után rájöttem arra, hogy ezt a történetet bizony, nagyon kevesen tudják. S amikor apám olyan idős lett, hogy nem volt mit kezdjen magával, mert mindig energikus, tettrekész ember volt, nagy elképzelései voltak, s addig ügyködött, amíg bár ha a saját kizsákmányolásával is, de megcsinálta. Mondtam neki, ülj le szépen és írd le sorjában a történeteidet, hátha másokat is érdekel. Hála felsőkereskedelmi képzettségének, mert annak idején megtanították őket vakon, 10 ujjal gépelni, vettünk egy írógépet, s kezdte szépen leírogatni mindenféle cédulákra az emlékeit, egyiket a másik után, volt amit feledékenységből többször is leírt, ezért nekibúsult, én vigasztaltam, ne törődj vele, amikor számítógépbe viszem, kigyomlálom az egészet, te csak írjad úgy, ahogy jön, ahogy most gondolod.

Ha beindul a képzelet

- Lassan indult, de ahogy telt az idő, mind jobban belejött, egyre jobban ment a fogalmazás, egyre választékosabban fogalmazott, egyre több mindenre emlékezett vissza. Édesapám a gyimesi események idején 24 éves volt, egészen fiatal. Beindult ugyan a képzelete, de úgy érezte, hogy hadilábon áll az adatokkal, naptári időpontokkal. Mikor már egy jó csomó anyag összegyűlt, elmentem vele a hadtörténeti múzeumba, segítséget kérni az ellenőrzéshez. A személyes visszaemlékezések egyik gyakori hibája, hogy gyakran összecsúsznak a dátumok, az események. A múzeumban nagy lelkesedéssel fogadtak: "Jaj de jó, végre akadt valaki, aki ezt is megírja! Hiszen mi erről nem tudunk semmit!" Az egész erdélyi hadjárat egy zavaros eseménysor volt a számukra is, dokumentum nincs róla, megsemmisültek a harcokban. Így aztán magamra maradtam, nekem kellett valamiképpen rendet raknom az idősíkokban. Apám például minden eseménynél odaírta, hogy a “következő nap”, meg a “következő nap”, majd az “azután következő nap”, így nem lehet egy ilyen komoly történetet elmesélni, szükség van valamilyen viszonyítási pontra. Próbáltuk az apám kitüntetéseinek kopott, szakadozott papírjairól - a kabátja belső zsebében hordozta őket, hogy mindig nála legyenek - leolvasni, mikor és milyen eseményekért kaphatta őket, azt a pár dátumot táblázatba állítottam, ám a kiindulási dátum, amikor is apám elkezdte sűrűn használni, hogy következő nap és másnap, az tulajdonképpen a karakói híd felrobbantásához kötődött. Azt viszont az istennek sem tudtuk, hogy pontosan mikor volt. Elmentünk hát Gyimesközéplokra. A polgármester meggyőzött néhány egykori résztvevőt, akik még éltek, hogy találkozzanak velünk. Édesapám 1944-ben fiatal parancsnok volt, viszont az alája beosztottak majd mind idősebbek, kevesen éltek már, amikor a könyv íródott. Így is összegyűltek azért vagy húszan-harmincan, s mikor elmondtuk idejövetelünk célját, kiderült, hogy legtöbbjük is a belső védelemben vett részt, nem közvetlenül apám mellett. Volt viszont ott egy úriember, aki nagyon hozzáértően nézett és kérte, adjuk egy kicsit oda neki a kéziratot. Amíg mi ott beszélgettünk, nosztalgiáztunk, ő átnézte az egészet, ő volt Bilibók Ágoston helytörténész, aki nem csak, hogy a vasúti dolgok iránt érdeklődött szenvedélyesen, de a Gyimesek történetében is otthon volt. Mikor a robbantás dátuma iránt érdeklődtünk, azt mondta, ez egy vasúti probléma, hamarosan kideríti. Egy hét múlva kaptam is tőle egy levelezőlapot, rajta ez állt: szeptember 5-e, délután 3 óra. Ezzel a kezemben volt az origó, a táblázatot, amit az apám adatai alapján gyártottam, hozzáigazítottuk ehhez a dátumhoz és kiderült, hogy napról napra stimmelt minden. 

Nem hagyta elvonulni a németeket

- A könyv szubjektív szemüvegen át tárgyalja a történteket, azt a helyzetet, hogy a Gyimesekben teljesen felvilágosítatlanul, elképesztően gyenge fegyverzettel, igen kevesen, ötvenszeres túlerő ellenében kellett fellépni. Azt a túlerőt ők nem is tudták elképzelni. De közben megjátszották magukat, hogy többen vannak. Apám gyermekkorától kezdve rajongott a látványos hőstettekért, az Egri csillagoktól kezdve szerette a magyar vitézségről szóló történeteket, s úgy érezte, most itt az alkalom bizonyítani. Felborzolták, felfújták magukat, mindenféle trükköt elkövettek, innen lőttek, onnan lőttek, mintha többen lennének...

- A legnagyobb szerencséjük az volt, hogy apám a németeket nem hagyta elvonulni, ahogy azok szerettek volna. Pedig szívesen gyakorolták ezt minden vonalon, mondván, hogy ti magyarok, maradjatok csak helyben, mi addig egy kicsit elvonulunk. Apám elébük állt a gépfegyverrel: márpedig itt maradtok! A németeknek még megvolt a hírközlési rendszerük, fel tudták venni a kapcsolatot Szászrégennel, ahonnan küldtek néhány Stukát, s azok úgy megbombázták az ukrán hadsereget, hogy kénytelenek voltak körbe kerülni, a román segítséggel alulról próbáltak áttörni, s amíg ez a dolog tartott, beletelt vagy két hétbe, s ez alatt a harapófogóba szorult magyar és német hadseregrész elvonulhatott, megmenekülvén a biztos pusztulástól. Kitartóan vonultak Csíkszeredán át nyugat felé, Felvidéken át egészen Németországig, hogy az amerikaiaknak adhassák meg magukat. Ezzel azért egy kicsit melléfogtak, mert olyan amerikai tisztet fogtak ki, aki nagyon bosszúálló volt, a magyarokat s a németeket úgy tépte, ahogy csak lehetett...

A könyv tévhitet oszlatott el

- A történetben az az igazán gyönyörű, hogy ama néhány száz ember mellé, akikkel kitörtek a gyimesi  harapófogóból, Németország felé haladva egyre többen és többen csatlakoztak. A nyilasok akkor már nagyon vadásztak a csellengő katonákra, akiket szó nélkül helyben agyonlőttek. A vesztes ütközetek kóborló túlélői, a leszakadt csellengők menedéket találtak apáméknál, a rendezett alakulat szárnyai alatt a túlélést köszönhették a találkozásnak. Apám többször is elmondta, hogy miután a Gyimesekből elvonultak, egyetlen gondolat vezérelte őket: az embereit megmenteni az életnek. Egy negatív legendát is eloszlatott, mert van egy ilyen tévhit a magyar hadtörténetben, hogy azért nem sikerült Gyimest tartani, mert a székelyek hazaszökdöstek... Apám világosan tanúságot tesz, hogy ez nem így volt: ő maga mondta a székely katonáknak, menjenek haza, mert nem viszi el őket nyugatra, nekik itt van az otthonuk. 

- Számomra nagy élmény volt, hogy ez a könyv megjelent, rengeteg telefonhívás érkezett, előkerültek emberek, jelezték, hogy ők is ott voltak, s édesapám ettől annyira fellelkesült, hogy közben teljesen elfelejtette megkérdezni a jelentkezők elérhetőségét. Így egy egész sereg potenciális tanú nyomát veszítettük el, pedig jó lett volna az adatok kiigazításához. A végső tanulság az, hogy ezeket a dolgokat fel kell tárni, nagyon sok adat, dokumentum elpusztult, s a múlt lassan elfogy körülöttünk.

- Néhány évvel ezelőtt, a könyv megjelenése után, a Duna Televízió meghívott, egy karácsonyi műsorba, sokan voltunk meghívottak, mellettem éppen egy gyimesi asszony ült, beszélgetni kezdtünk, mondtam, én is sokat jártam odafelé, zenét gyűjteni is. Mondja nekem: fiatalember, olyan érdekes könyvet szereztünk, hogy na! Hát kérdem, milyen könyvet? Mire mondja az apám könyvét, meg hogy a férje minden este felolvas belőle... Mondtam neki, én ismerem azt az embert, aki a könyvet írta, az az én apám... Ugyan, nevetett az asszony, s ezt higgyem is el? Talán még ma se hiszi...

Cseke Gábor

Vitéz Sebő Ödön (1920-2004) magyar katonatiszt, főhadnagy. 

1944 őszén a 32. hegyi határvadász zászlóalj élén embereivel hatalmas túlerő ellen védelmezte a Gyimesi-szorost. 1940-ben felvették a Ludovika Akadémiára, ahol 1942-ben hadnaggyá avatták. Egy román-magyar határincidens után nevezték ki a gyimesi örs parancsnokául. A Gyimesi-szorosból való kitörés után a 22. gyalog tábori pótezred zászlóaljának parancsnokaként a rábízott katonákat továbbvezette a Székelyföldön, Felvidéken, Csehország át Németországig, állandó harcban, „halálra ítélt zászlóaljként". Erről szóló könyve 1999-ben jelent meg, majd 2008-ban javított kiadásra került sor; 2007-től pedig elérhető az interneten is.

Fia Sebő Ferenc (Szekszárd, 1947) építészmérnök, énekes, zenész, népzenekutató, a magyarországi hangszeres népzenei és táncházmozgalom egyik elindítója, a Sebő Együttes vezetője. 

Éveken át építészmérnökként dolgozott Budapesten (Pest Megyei Tanács Tervező Vállalata, Országos Széchenyi Könyvtár, 25. Színház). Zenei tapasztalatszerzése közben a Bartók Táncegyüttes zenei vezetője, népzenegyűjtő- és kutató, a hangszeres népzenei mozgalom népszerűsítője lesz televíziós adásai révén. A Népművelési Intézet kutató munkatársa lesz, majd 1984-ben beiratkozik a Zeneakadémia Kodály alapította Zenetudományi Szakára. Zenetanári, majd zenetudósi diplomát is szerez. Iskolában, majd a zeneakadémián tanít, a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetének munkatársa. Huzamosabb televíziós műsorkészítői tevékenysége mellett a Magyar Állami Népi Együttes művészeti vezetője lett, majd 2002-től a Hagyományok Háza szakmai igazgatója. Díjai közül kiemelkedőek a táncházmozgalom szervezéséért 1978-ban kapott (Tímár Sándorral és Halmos Bélával megosztott) Állami díj, a Pro Cultura Urbis díj és a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje (polgári tagozat) kitüntetés (2006). Számos Lemez és zenei kiadvány fűződik az ő és együttese tevékenységéhez.

(Megjelent az Új Magyar Szó Színkép mellékletének 2009. január 30-i számában)

A képeken: fent Sebő Ferenc / Fotó Molnár Attila * Lent: Sebő Ödön 1944 tavaszán egy patakmederben / Archív felvétel

"Négykezes" (Seress Rezső)

Az egyik leghíresebb örökzöld dal, az egyetlen magyar világsláger, a „Szomorú

vasárnap" (Gloomy Sunday) szerzője Seress Rezső. A dalt több mint 100 nyelvre lefordították.

Élete olyan, mintha egy operettszerző "tervezte" volna meg. Nagyon alulról indul, iskoláját félbehagyva egy vándorcirkuszhoz csapódik. Így indul el az a zenei karrier, amelyről Karinthy Frigyes a rá jellemző dialektikus, a  dolgokat minden oldalukról és mindenféle szögből megszemlélő vizsgálódása alapján elismerőleg, mély empátiával szól.

1.

"SZOMORÚ VASÁRNAP"

A halhatatlan giccs

(Pesti Napló, 1935. november 10.)

Szomorú vasárnap száz fehér virággal

Vártalak kedvesem templomi imával.

Utolsó vasárnap kedvesem gyere el,

Pap is lesz, koporsó, ravatal, gyászlepel.

Nyitva lesz szemem, hogy még egyszer lássalak,

Ne félj a szememtől, holtan is áldalak...

A fiatalember, aki hétfőn beült a taxiba, főbe lőtte magát, s akinek utolsó jegyzetei közt megtalálták fenti költeményt (egyébként méghozzá amerikai párbaj áldozata lett, hogy a kép teljes legyen), végre a publicisztikában is feltűnt, illetve érdeklődést csikart ki a költemény számára, aminek megzenésített szövege mellett immár az ötödik öngyilkosságot követik el a statisztika szerint, vagyis abban a társaságban, amelyikről hiteles adatok szólnak - ha ehhez hozzávesszük a szívbemarkoló dal névtelen áldozatait, ki fog derülni, hogy halálba lelkesítő, illetve keserítő, röviden lelkeserítő hatása legalább annyi áldozatot követelt, mint egy csatadal vagy forradalmi induló. A műveltségére és irodalmi ízlésére rátarti ifjú esztétalélek, ha egy-két dekadens költő kötetét, s ráadásul néhány tanulmányt is elolvasott a magasabb színvonalú folyóiratokban, szánalommal mosolyog, s őrült magasságban érzi magát a ponyvaízlésnek ez érzelem fertőzött mocsara fölött, kívül és fölül minden veszélyen: azt hiszi, vele már nem történhetik ilyen szégyen, ha ő egyszer öngyilkos lesz, igazolásul legfeljebb Walt Whitman vagy Rilke vagy akár Schopenhauer megfelelő passzusát fogja idézni, nem kompromittálja emlékét a költészetnek ezekkel a bádogvirágaival. Ám a tapasztaltabb kortárs, aki nemcsak a szellemvilágban, de a valódiban is barangolt néhány évtizedet, s volt bátorsága összehasonlítani a kettőt, egyiket a másikkal ellenőrizni és helyesbíteni - élet és irodalom öregebb és ravaszabb rókája óvatosabb lesz azzal a fölénnyel: az ő számára a giccs már nem olyan egyszerű dolog, megtanult félni tőle, s egy kicsit respektálja is.

*

Mint annyi más közhasználatban lebegő fogalmat, a "giccs" szó tartalmát se vizsgáltuk még meg, annyira biztosak voltunk benne, hogy minden pallérozott ízlésű ember ugyanazt érti alatta: a gyakorlatban úgyis felismerjük, megkülönböztetjük a művészileg értékestől, rábízhatjuk magunkat az ösztönünkre. Ám az ösztön (vesd össze a "józan észről" szóló elemzésemmel) kis területet világít csak be, s az a gyanúm, egy általánosabb érvényű meghatározás, mint annyiszor, itt is feje búbjára állítaná a konvenciót, s irodalmi közhiedelmet.

Mert nézzük csak meg közelebbről ezt a verset például. A felületes szemlélő első pillanatra megállapítja róla, hogy művészi értéke nulla, mert hiányzik belőle a költői alkotás első feltétele, hogy spontán élmény ihletét fejezze ki. Valóban, itt minden mesterkélt s előre megfontolt. Csupa kipróbált alkatrésszel dolgozik, könnyen emészthető s mégsem elementáris anyagból gyúrta össze a szakács: olyan, mint azok az olcsó ételek, amikhez előre összepancsolt, gyárilag előállított alapokat használtak - sütőport és generálszószt és cikóriát és konzervtejet és tortatésztát és szaharint és margarint. Nincs benne semmi egyéni, eredeti, a tárgyhoz közvetlenül kapcsolt, a tárgy kedvéért újdonságképpen kitalált, először alkalmazott képzettársítás. Nem tesz hozzá semmit az alaphangulathoz, csak a régi közhelyeket variálja. Ezeket aztán zsúfolja és szaporítja, minden mérték és takarékosság nélkül, belerak mindent, "was gut und teuer"; cukrozza a mézet és szalonnázza a zsírt, hogy zamatos legyen, s még egy kis fokhagymát se sajnál a könnymirigytől, ha arról van szó, hogy könnyebben csússzon a bánat. Figyeljék meg a szavakat, így egymás mellett, kiemelve a versből: "szomorú", "virág", "templom", "ima", "bánat", "pap", "ravatal", "gyászlepel", "koporsó" (kétszer is, hogy el ne felejtsük véletlenül), "holt", "áldás", "könnyező". Itt minden együtt van, mint a nehéz zsidó tésztában, a flódniban: dió és mák és méz és lekvár.

*

Nagyon természetes, hogy megfekszi a gyomrod, kákabélű esztétalélek. De ki merné határozottan állítani, hogy a te gyomrod az egészséges, s nem a nagy tömegeké, amelyek könnyen dolgozzák fel, hogy vérré váljék bennük és gondolattá és érzelemmé és világfelfogássá és világfájdalommá csakúgy, mint benned Shakespeare és Tagore és Spengler igéi? Nem az ételen múlik, hanem a felszívó szervek erején és rugalmasságán, mivé alakítjuk magunkban ezeket a rosszhírű közhelyeket. Aztán meg sohase lehet tudni, miből lesz a cserebogár. Ami például az alkotókat illeti, a nagy költőket és művészeket, merem állítani, hogy a természeten és valóságon és a valóságban felfedezett igazságon kívül, ha volt valami, ami inspirálta őket, ez a valami soha nem a rokonlélek, a kongeniális szellem gondolata és felfedezése volt, hanem igenis ez a kétes eredetű, torokreszelő kotyvalék, a halhatatlan giccs, amelynek névtelen alkotója soha nem pályázott irodalmi sikerre és elismerésre, megelégedett a nagy tömegek közvetlen rokonszenvével. Mert a valódi művész abban különbözik közvetlen rokonától, a műértő széplélektől és megértő kortárstól, hogy éppolyan szívós és egyszerű lelki gyomra van, mint a legközönségesebb kocsmázó filiszternek, aki csipetkével enyhített paprikás pörköltjéhez és fél liter karcos kadarkájához nekibúsulva húzatja fülébe a keservesen cifrázó cigánnyal, hogy aszongya, csak egy kislány van a világon, vagy akár azt, hogy szomorú vasárnap - nagyokat bődül hozzá, s éppúgy érzi az élet teljességét, mint Shakespeare, aki témáit nem klasszikus remekművekből s nem Verulami Bacon bölcs gondolataiból, hanem az egykorú füzetes regények ponyvaképzeletéből merítette. A magam szerény és igénytelen múltjára emlékezve, csodálkozva eszmélek most rá, hogy az a csekély számú töredék, amiben a szigorú esztétikus elemzés is művészi értéket ismert el és fedezett fel, mindig giccses hangulatból született meg, s gyakran táplálkozott, titokban, a legalantasabb ponyvadalok és fércművek és verklimotívumok és gépzongora-betétek törmelékeiből. Egyik legválasztékosabb s legirodalmiasabb igényekkel kidolgozott költeményem írása közben egy undorító és gyalázatosan ostoba műdalt kellett folyton dúdolnom magamban, hogy mondanivalómat együtt tartsam, s legelvontabb elvi értekezésem alapgondolatára egy csokoládégyár reklámplakátja inspirált.

*

De tessék közelebbről megnézni a halhatatlan remekművek tárgyát: sematikus ábrázolásban ki fog derülni, hogy hajmeresztő giccsekhez hasonlítanak. Raszkolnyikov története ordenáré detektívregény, Werther problémáján bánatos mindenesek tűnődnek, vasalás közben vagy "mosogatás után" ama bizonyos szomorú vasárnapon, Homéroszt ugyanez az indulat fűtötte, ami a "te szőke gyereked, aki nem mehet a háborúba" s az Ember tragédiája a világ legjobb mozitémája.

Mert a giccset az teszi halhatatlanná, s örökéletűbbé a művészi alkotásoknál, hogy függetlenül a kor ízlésétől mindent magába szív, amit elmúlt korok elcsépeltek és levedlettek - s alapjában ez az elcsépelt és megszűnt és kihasznált valami, ez az uraságoktól levetett, kopott kabát és megcsömölt étel az, ami az örök emberit konzerválja: lévén ez a valami, múlandó tartalmon túl a múlhatatlan és változatlan forma.

*

Ezekután pedig ünnepélyesen bevallom, hogy a "Szomorú vasárnap" kezdetű dalt egy nappal előbb, múlt vasárnap este magam is lejegyeztem a noteszembe, ahogy a cigány diktálta, onnan írtam most a cikk fölé.

Karinthy Frigyes

2.

Személyesen 2004 márciusában fedeztem föl magamnak a tragikus sorsú szerzőt.

Tiszta szerencse, hogy a bemutató egy szerdára esett, én meg csütörtök este ültem be Müller Péter Sziámi zenés kamaradarabjára, melynek címe: Szomorú vasárnap. A Seress Rezső néhai pesti bárzongorista emlékét megidéző musical, amelyet eredetileg a 2002-es budapesti őszi kulturális rendezvények keretében mutattak be, szívszorító csírája egy nagyszabású tragédiának - egyelőre dalban elbeszélve.

Csakhogy ezek a dalok nem akármilyenek. Jó részük ott él a fél nyelvterület, pontosabban az idősebb nemzedékek tudatalattijában mint elkoptatott, divatjamúlt slágerek, sanzonok.

Szeressük egymást, gyerekek... Én úgy szeretek részeg lenni... Egyszer fent és egyszer lent... Az élet egy nagy csodálatos semmi... És mindenek fölött: a Szomorú vasárnap...

Könnyű zene?

Nehéz sors a Seressé. Nemes irodalmi téma, Müller mégis kegyelettel, diszkréten közelít hozzá, tragikomikus fényben mutatva be a pesti magyar zsidó művész végzetes sorsát, aki életében - munkaszolgálatos „kalandját” leszámítva, amikor a vakvéletlenen múlt, hogy ő nem hagyta ott a fogát, sorstársaival ellentétben - ki se mozdult a Kispipa vendéglőből, ahol a zongorát verte és játszotta saját dalait, amíg azokat végleg félresodorta a fölöttünk elzúgott idő.

Pedig a harmincas években szédítő örvényként felkapta őt, s mindenek előtt világhíressé lett alkotását a siker, amolyan nemzetközi csodabogár lett futótűzként terjedő és hódító nótája révén. 

A Szomorú vasárnap c. dala rövid idő alatt az öngyilkosok, a reménytelen szerelmesek himnusza lett. A legenda szerint, amit az őt menedzselő „barát” és pályatárs, Jávor László marketinghúzásai duzzasztottak fel, nem csak Magyarországon, hanem szerte a világon gombamódra szaporodtak azok az öngyilkossági esetek, amikor a reménytelen áldozatok, szerelmespárok mellett a Seress-féle nóta kottáját találták meg. Lapok felkapott témája lett a dal és sorsa, a világ minden táján énekelték, Amerikától Japánig és vissza, a leghíresebb zenészek, énekesek vették fel műsorukba, variánsainak se szeri, se száma, klubok alakultak a „Gloomy Sunday” vagy a „Sombre Dimanche” jegyében, lélektudósok - állítólag maga Freud is! - kitartóan vizsgálták a titokzatos hatásmechanizmust, ami úgymond öngyilkosságba taszította a zene rabságába kerülőket.

Hogy mindebből mi az igazság, az külön történet: tény, hogy maga a szerző minderről szinte semmit sem tudott és semmilyen hasznot sem húzott, mert a tejszínt Jávor fölözte le, azzal az indokkal, hogy a kottát ő terjesztette szét a világban, s ugyanakkor az a szöveg, amivel a dal elhíresült, s amelyen kritikai szellemének élét Karinthy fente, ugyancsak az ő tollából származott. Kiderült ugyanis, hogy a szerencsétlen zongorista eredeti énekéből csak a dallam az övé - az eredeti szöveg nem sok vizet zavart.

Mindennek dacára, külföldi bankokban szép summák halmozódtak fel a zenei jogdíj után, de Seress, aki Magyarország háborús tartozásai miatt nem juthatott a pénzéhez, felesége kétségbeesett rimánkodására sem volt hajlandó elhagyni a Kispipát az ismeretlen nagyvilágért. Féltette önkörét, amibe úgy látszik, végleg belezárta magát, s amely még erőt adott ahhoz, hogy minden reggel fölkeljen és zenéjének élhessen.

Végül, meghasonlásában, a hozzá közel állók - nem voltak oly sokan - elfordulása okán dalának végzete rajta is beteljesedik: a hatvanas években, amikor zenéje már a kutyának se kell, a szórakozóhelyeket fölveti a gépzenék és a rock divatja, ő maga pedig már csak egy adag szánalmas anakronizmus, 79 évesen kiugrik emeleti lakása ablakán.

Presser Gábor emlékszik még rá, hogy annak idején egy házban lakott Seressel, pontosabban az alatta lévő emeleten. "Mindig a Szomorú vasárnapot hallgatta, mindennap, pontosan kettőtől

hatig, egyik feldolgozást a másik után."

Seress kottái és lemezei több mint száz nyelven jelentek meg, többek közt még izlandiul, kínaiul, szuahéliul és eszperantóul is. A dal születése óta szinte évente dolgozták fel híresebbnél híresebb

előadók világszerte. Többszáz kiemelkedő énekes adta elő a Szomorú vasárnapot, többek közt Artie Shaw, Sarah Vaughan, Louis Armstrong, Bing Crosby, Frank Sinatra, Paul Robson, Billie Holiday, Ray Charles (I'm All Yours-Baby!), Genesis, Lydia Lunch, Christian Death, Serge Gainsbourg, Sarah McLachlan, Sinéad O'Connor, Björk, Heather Nova, Sarah Brightman, Marianne Faithfull, Venetian Snares, Diamanda Galás - írja a www.fokusz.info

Dalban, monológban elmesélve, előadva a Szomorú vasárnap bátor fegyverténye a 2004-es Csíki Játékszínnek. A szerző érdeme, hogy darabjába iktatta a legendás dal mind a két szövegváltozatát, s anélkül, hogy ítéletet mondana, a keserű sorsra hangolt néző szinte önmagától eldöntheti, hogy mi is a dal gyors közönségsikerének magyarázata, illetve a Seress Rezső bárzongorista maradandóságának nyitja: Jávortól eltérően megpróbált és mert költő lenni egy kocsma szomorúan festői szigetén...

Cseke Gábor

3.

SERESS REZSŐ változata:

Szomorú vasárnap

Ősz van és peregnek a sárgult levelek

Meghalt a földön az emberi szeretet

Bánatos könnyekkel zokog az őszi szél

Szívem már új tavaszt nem vár és nem remél

Hiába sírok és hiába szenvedek

Szívtelen rosszak és kapzsik az emberek...

Meghalt a szeretet!

Vége a világnak, vége a reménynek

Városok pusztulnak, srapnelek zenélnek

Emberek vérétől piros a tarka rét

Halottak fekszenek az úton szerteszét

Még egyszer elmondom csendben az imámat:

Uram, az emberek gyarlók és hibáznak...

Vége a világnak!

JÁVOR LÁSZLÓ változata:

Szomorú vasárnap

Szomorú vasárnap száz fehér virággal

Vártalak kedvesem templomi imával

Álmokat kergető vasárnap délelőtt

Bánatom hintaja nélküled visszajött

Azóta szomorú mindig a vasárnap

Könny csak az italom kenyerem a bánat...

Szomorú vasárnap

Utolsó vasárnap kedvesem gyere el

Pap is lesz, koporsó, ravatal, gyászlepel

Akkor is virág vár, virág és - koporsó

Virágos fák alatt utam az utolsó

Nyitva lesz szemem hogy még egyszer lássalak

Ne félj a szememtől holtan is áldalak...

Utolsó vasárnap

4. 

Akik pedig idáig értek, azoknak bónuszként  néhány örökzöld Seress dalszöveg:

Szeressük egymást, gyerekek

Az élet egy színes álmodás,

Mely egyszer véget ér.

A sír lesz majd a végállomás

A szív pihenni tér.

Álmodjunk mindig szépeket,

Hisz úgysem- tart soká.

A gyorsan elszálló éveket

Tegyük, mi boldoggá!

Refr.:Szeressük egymást gyerekek,

A szív a legszebb kincs.

Ennél szebb szó, hogy szeretet a

A nagyvilágon nincs.

Az élet úgyis tovaszáll,

A sír magába zár.

Szeressük egymást gyerekek,

Hisz minden percért kár! 

Az élet úgyis tovaszáll,

A sír magába zár.

Szeressük egymást gyerekek,

Hisz minden percért kár!

Az élet egy színes álmodás

És nincs felébredés.

Ha elszáll a színes látomás

A sír megásva kész.

Kacagjuk át az életet

Mert úgysem tart soká

A gyorsan elszálló éveket

Tegyük mi boldoggá.

Refr.:Szeressük egymást gyerekek,

A szív a legszebb kincs.

Ennél szebb szó, hogy szeretet a

A nagyvilágon nincs.

Az élet úgyis tovaszáll,

A sír magába zár.

Szeressük egymást gyerekek,

Hisz minden percért kár! 

Az élet úgyis tovaszáll,

A sír magába zár.

Szeressük egymást gyerekek,

Hisz minden percért kár!

Én úgy szeretek részeg lenni...

Én úgy szeretek részeg lenni, 

Mert akkor nekem nem fáj semmi, 

De semmi, de semmi se fáj. 

Én kerülöm a józanságot, 

Mert keresek egy szebb világot, 

Egy jobbat hol csendes a táj. 

Nem tudok élni én itt józanul, 

Szívemre száz bánat borúl, 

S csalfa itt minden és hazug a szó, 

Részegnek lenni de jó. 

Én úgy szeretek részeg lenni, 

Mert akkor nekem nem fáj semmi, 

De semmi, de semmi se fáj. 

Egyszer fent és egyszer lent

Mert egyszer fent és egyszer lent a kerék,

Hogy mikor elég, tudja a sors.

Mert egyszer hoz és egyszer visz szép reményt,

Sok színes reményt: ilyen a sors.

A sorssal, pajtás, vitázni nem lehet,

Mert egyszer rossz és egyszer nagyon szeret.

Mert egyszer fent és egyszer lent a kerék,

Hogy mikor elég, tudja a sors.

Van egy kerék, úgy hívják, hogy a Sors Kereke,

Gyerünk, pajtás, nézzük meg, hogy vajon szeret-e?

Nézzük meg a nevünket a sorsunk kerekén,

Talán neked, talán nekem csillog most a fény.

Mert egyszer fent és egyszer lent a kerék,

Hogy mikor elég, tudja a sors.

Mert egyszer hoz és egyszer visz szép reményt,

Sok színes reményt: ilyen a sors.

A sorssal, pajtás, vitázni nem lehet,

Mert egyszer rossz és egyszer nagyon szeret.

Mert egyszer fent és egyszer lent a kerék,

Hogy mikor elég, tudja a sors.

Az élet egy nagy csodálatos semmi

Az élet egy nagy csodálatos semmi,

Hát miért ne lennék boldog és vidám?

És abban nekem nem parancsol senki,

Hogy kit szeressek, s ki a cimborám!

Az élet, mint a cigaretta füstje,

Illanó, s ha nincsen már parázs,

Nem ér egy lyukas garast se nékem,

Ha elszáll a szép varázs...

Az élet egy nagy csodálatos semmi,

Hát miért ne lennék boldog és vidám?

És abban nekem nem parancsol senki,

Hogy kit szeressek, s ki a cimborám!

Az élet, mint a cigaretta füstje,

Illanó, s ha nincsen már parázs,

Nem ér egy lyukas garast se nékem,

Ha elszáll a szép varázs...

(Még több Seress-dalszöveg, kotta és felvétel itt.)