Deák Lajos kamasznaplója műfajából eredően szubjektív: azt írja, azt rögzíti, amit lát és úgy, ahogyan ő megtapasztalja, értelmezi. Ezért aztán, ha a feljegyzései során kellene rekonstruálnunk azt, hogy miként zajlott az élet százötven évvel ezelőtt Marosvásárhelyen, akkor be kellene érnünk azzal a "térképpel", amit DL mozgástere felrajzolt.
Ez pedig nem túlságosan szerteágazó, ám alapos: konkrétan a kollégiumra, a városközpontra s ott is a piacra, az Elbára, a kaszinóra, a Lénárt vendéglőre, a tanács házra, a templomokra, a temetőre, az Alléra korlátozódik. Azok az emberek pedig, akikkel ezen belül kapcsolatba lép, legtöbbször nem típusokként állnak előttünk, mert ő a nevüket és cselekedeteiket vagy velük kapcsolatos információit jegyzi fel. Vajmi ritkán minősít, ezért olyan színezete van a dolognak, hogy csupa rokonszenves, kedves, megértő ember között nő fel. Az az egy-két kirívó cselekedet, amit megörökít (egy-egy ember ittas állapotbeli viselkedéséről van szó), távol állnak a dehonesztálástól. Úgy érzem, hogy ha a naplóban szereplők valamilyen csoda folytán ma is élnének és elolvasnák a róluk írottakat, csöppnyi kifogásuk nem lehetne az ellen, ahogyan emberi méltóságukat ez a félig még gyermekember kezelte.
Egyetlen gondolatba sűritve tehát benyomásomat, megkockáztatom, hogy DL naplójának Marosvásárhelye egy derűs, rokonszenves hely, életrevaló derék emberekkel, jó tanárokkal és törekvő ifjakkal, akik kisebb-nagyobb gondokkal ugyan, de kedvükre élik a maguk napjait, hónapjait, végzik, ami rájuk méretett. (Mondhatná valaki, hogy e jóhiszemű, bizakodó világlátás részint a szerző fiatalságának és tapasztalatlanságának tudható be, aki nem lát túlságosan bele a kulisszák mögött zajló politikai-társadalmi machinációkba, amiben van valami, de azért alapvetően mégsem erről lehet szó...) Ebben az életkeretben DL szerint éppen úgy helye van a Budapestről érkezett Tolnai Lajosnak, aki tiszteletesi megbízásra pályázik, amit aztán el is nyer. Emlékezzünk, mily rajongással és kedvezően nyilatkozik a jövevényről a naplóíró, prédikációit az általa hallott Szász Béla-féle prédikációknál is magasabbra teszi, s láthatóan keresi a tiszteletessel való kapcsolatot, sőt olykor el is jár hozzá s az is a Deák családhoz. Hogy miért nem lesz ebből a pozitív viszonyból tartósabb, baráti és eszmetársi kapcsolat, nem tudnám tényszerűen megmagyarázni, csak sejtéseim vannak, megismerkedvén Tolnai Lajos önéletrajzi regényével, A sötét világ-gal, amelyben néhány fejezeten át kimondottan marosvásárhelyi éveinek keserű tapasztalatait veti papírra.
Tolnai Lajos feleségestől és kisgyermekestől szánja rá magát, hogy Erdélybe, pontosabban Marosvásárhelyre költözik s ott kezdenek új életet. Biztató, Arany János támogatását élvező irodalmi indulás után életük mélypontjára jutnak:
"Az élet iszonyú súlyos gondokkal nyomott le.
Mint tanár fölötte gyenge fizetésen tengődtem, a most Calvin-gimnáziumnak nevezett — akkor Török—Gönczy gimnáziumban. Oly rosszul fizettek bennünket, hogy hónapokig nem láttunk egy krajcárt. Reggeltől estig adtuk a privát órákat intézetekben, hogy valamiképp a mindennapi kenyerünket megszerezhessük.
Sötét világ volt ez a világ!
A betegség is levert.
Szegény jó feleségem igazán megismerhette a magyar írók sorsát. Majdnem az utolsó evőkanalunkat is elnyelte a zálogház. Írni nem tudtam, tífuszba estem."
E szorult helyzetben kapóra jött Tolnainak a fiatal erdélyi író, Réthy Lajos látogatása, aki Szabó Sámuel marosvásárhelyi tanárral érkezett. Ők hozták tudomására, hogy a városban megüresedett egy eklézsia, s kapacitálták, adjon be rá pályázatot. Szabó tanár úr azzal biztatta, hogy az erdélyi püspök z ő apósa és nyert ügye lesz. A vendégek háromezer forintra menő jövedelemmel, gyönyörű lakással és "minden de minden jóval" biztatták, s a kis család lelkesen ráállt a szerencsésnek induló kalandra. "Elcsábított ez a regényes szó, hogy: Erdély" - írja könyvében Tolnai.
De alig indulnak útnak, életük alakulásához egyetlen nagy panaszfűzér kapcsolódik, amely nem hagyja el Tolnaiékat csak akkor, amikor vesztesekként, megalázva, félig-meddig kiutálva meg nem válnak a provinciálisnak, züllöttnek és földhözragadtnak vélt székely várostól. Illés Endre így látja ezt a Nyugatban (Tolnai Lajos, a századvég regényírója, 1937):
"Tizenhat esztendőt tölt majd ezen az erdélyi poszton, és ez a tizenhat év maga lesz a lángokba borult pokol. A tainei módszer sokat megvilágítana itt: milyen sebekkel sodródik le egy fiatal pap, aki népszerű író is, a fővárosból vidékre, min múlik az első félreértés, amely elválasztja a vezetésre hivatott pásztort híveitől, hogyan ütközik bele, véletlenül és akaratlanul a magányos ember a vidéki hatalmasságokba, milyen fertőzésekre kellett volna mindjárt kezdetben ügyelnie. Tolnai Lajosból hiányzik a papi és térítői szelídség, de megvan benne a hajlíthatatlan önérzet, a támadó túlérzékenység, a hajszálereket pillanatok alatt megrohanó vérmesség és indulatosság. Mind csupa örvény! És mind hajótöréssel fenyegető szirt. Hogyan is hidalhasson át valaki megnyíló szakadékokat, ha forrongó lénye felvetett fejű, gőgös elkülönülés. "
Az Illés-féle megítélés pompásan illik Tolnaira, aki sorozatosan hiú ábrándjai áldozata. Tudatában van saját tehetségével, értékeivel, erényeivel s mert ezt a környezete - különösen a marosvásárhelyi, ahová idegenként érkezik és ahol eleve gyanakvó szemmel néznek rá - nem értékeli, avagy nem így látja, mérhetetlen keserűséggel és csalódással tölti el. Áldozatnak érzi magát, gyakorlatilag szinte mindenkitől elszigetelődik, romlottságot és rosszindulatot lát mindenütt, ahol őt valamiféle gáncs éri. Leleplezi egyik pap társát a nevezetes Szász famíliából, hogy sikeres, nagy hatású egyházi beszédeit tulajdonképpen franciából koppintotta, s ezért nem csak a Szász família, de a vele kapcsolatban álló egész ismerősi kör és kapcsolatrendszer elfordult tőle. Csalódottságáért az egész várost felelőssé teszi, felkent vezetőivel együtt s regényében nem találni egyetlen mozzanatot sem, ami arra utalna, hogy Marosvásárhelyen akár rendes emberek is élnek, akikkel lehet, sőt kell is szövetségre lépni, akikben bízhat. Tolnai önéletírásában magát totálisan elszigetelődött, sértett, megrövidített embernek láttatja, akit rosszindulatú, korlátolt emberek vesznek körül, használnak ki és végül űznek el. Az, amit irodalmi erénynek tartottak Tolnainál, hogy a valóságot erőteljesen kritikai szemüvegen át szemléli és láttatja, az életben, ahol ezer és ezer kompromisszumot kell kötni az érvényesülésért, a vesztét okozza. Nyers őszintesége nem hogy megjavítaná, de eltávolítja, gyűlölködővé teszi környezetét. A helyzet paradoxona, hogy a Budapestre visszamenekülő író ugyanúgy nem találja a helyét a főváros irodalmi életében, kapcsolatai megromlanak, előmenetele ezer és egy akadályba ütközik, írásai botrányokat és nemtetszést váltanak ki őszinte és szatirikus hangvételük miatt. Végül, idősebb korára, egy családi lap szerkesztőjeként révbe ér.
Érdekes közjáték: annál a minisztériumnál, amelynek vezetője Trefort Ágoston volt, s aki úgy fogadta a Budapestre megtérő, levitézlett Tolnait, mint megbízhatatlan, az ő embereivel nem egyező fickót, Deák Lajost, akitől ím most elbúcsúzunk, személyesen nevezte ki 1883-ban Marostordamegye kir. tanfelügyelőjévé, s tartotta meg sokáig hivatalában, ahol is ő hosszú időn át munkálkodott népe legnagyobb megelégedésére.
Ami azt jelzi, hogy az ember maga alakítja a sorsát s a környezete úgy válik élhetővé, ha magában hordja a bölcs megbékülés szellemét.
Csíkszereda, 2009 szeptember-október
Illusztráció: Marosvásárhely egykori főtere - félig pozitív, félig negatív
