Hír+komment a Riportnak

Néhány hete az Erdélyi Riport szerkesztősége időszerű hírcsokrot küld szét munkatársainak, azzal a kéréssel, hogy kommentálják lazán azokat, majd a legfrissebb számban a hírek a beérkezett kommentekkel együtt jelennek meg. Jó fogás, anyaországban ez már bevett műfaj, meghonosítása talán nálunk is feloldja némileg a politikumhoz társult társadalmi görcsöt.

Másodízben tettem eleget a felszólításnak - az elején kivártam - , s mától kezdve úgy döntöttem, hogy amikor postázom, ide is felrakom az aheti adagot, saját kommentjeimmel: kóstolónak, no meg biztonságnak, hogy aki nem olvassa a Riportot, az ne maradjon le a hírekről...

*

1. Egyszerű bizalmatlansági indítványt nyújtott be a Nemzeti Liberális Párt (PNL) a Cseke Attila által vezetett egészségügyi tárca ellen. Az ellenzéki párt azzal indokolja a bizalmatlansági indítványt, hogy a szaktárcának rossz a költségvetése, ezért Az egészségügyben semmi sem egészséges című beadványban többek között azt kéri, hogy a nemzeti össztermék minimum hat százalékát szánják az egészségügynek.

Az ellenzéki párt korábban is jól tudta, milyen a minisztérium költségvetése, hiszen a törvényt a parlament megszavazta... És még valami: ha az egészségügyben minden egészséges lenne, akkor mi szükség az egészségügyre?

2. Lezárult Magyarországon a kopogtatócédulák gyűjtése. A Fidesz, az MSZP és a Jobbik gond nélkül teljesítette a feladatot, míg az LMP és az MDF az utolsó pillanatig küzdött azért, hogy minél több területi listát állíthasson. A közvélemény-kutatások egyelőre ellentmondásosak a tekintetben, hogy szerez-e a Fidesz kétharmados többséget, veri-e a Jobbik az MSZP-t, s a két kisebb párt tagja lesz-e a Parlamentnek.

Türelem, már csak nagyon kevés van hátra az eredményhirdetésig. Addig a nagyon izgulós fajták bírják már ki, akár guggolva is!

3. Anyanyelvükön tanulhatják a kisebbségi diákok az ország történelmét és földrajzát - áll a tanügyi törvény tervezetében, melyet első olvasatában Iaşiban kihelyezett ülésén vitatott meg a kormány. A közvitára bocsátott jogszabály emellett „nagyon sok új elemet tartalmaz kisebbségi szempontból” - nyilatkozta Pásztor Gabriella oktatásügyi államtanácsos.

Jó, nagyon jó! A sok új elem egészen szívdobogtató. Gondolom, a vita során, majd a törvény véglegesítésnél - ahogy az eddig is szokott - ezek fognak az elsők között elvérezni...

4. Gigi Becali európai parlamenti képviselő nyilvánosság előtt tanúsított goromba megnyilatkozásai ellen tiltakozott a Riporterek Határok Nélkül (RFS) nemzetközi újságíró szervezet és annak romániai partnerszervezete, az Active Watch Sajtófigyelő Ügynökség. Az amúgy is faragatlan beszédmodorú Becali a napokban sértegette az egyik romániai hírportál női munkatársát, aki pusztán a politikus vagyonnyilatkozatával kapcsolatos ellentmondásokról kérdezte őt. Becali nyomdafestéket nem tűrő szavakkal illette a riporternőt.

A riporternő helyében én egyáltalán nem kérdeztem volna Becalit, semmiről. És gondolom, a sértegetés is elmaradt volna. Mint ahogy senkit sem vernek agyba-főbe a kocsmában, ha nem megy a kocsmába...

5. A román sörpiac 13 százalékkal csökkent tavaly az előző évhez képest. Míg 2008-ban 20,2 millió, 2009-ben csak 17,6 millió hektoliter sört adtak el a gyártók. Ez azt jelenti, hogy a romániai sörfogyasztás a 2006-os év szintjére esett vissza, amikor egy lakos átlagban 81 liter sört fogyasztott évente.

El lehetne gondolkozni, hogy a vízgazdálkodási ágazatot bővítsük ki víz- és sörgazdálkodásra, s akkor a pozitív mutatók egymás erősítenék mindkét oldalon.

6. A csíkszeredai Szakszervezetek Művelődési Házában a Magyar Gárda Wass Albert zászlóalja Székely Szakaszának meghívására Bíró András Zsolt humánbiológus, antropológus számolt be a kazakisztáni (kazahsztáni) madjar törzsnél tett expedíciójáról és kutatásainak eredményeiről. Bíró András Zsolt a rendkívül nagy sikerű Kurultaj (magyar-madjar találkozó és törzsi gyűlés) egyik fő szervezője is. 2010. augusztus 6-8. között a Bács-Kiskun megyei Bugac település külterületén megszervezik a Nagy-Kurultajt, amelyre a kazakisztáni Madjar törzs és a kazak delegáción kívül, további rokonnépeket is meghívnak.

Mára már annyi a rokonunk, mint a csillag a Tejúton. Igaz, hogy Csaba királyfi népe lennénk...

7. Egyelőre lemondott a szenátus elnöke menesztéséről a felsőházi többség. A demokrata-liberális politikusok egy ideig nem próbálják újra napirendre tűzetni Mircea Geoană szenátus-elnöki tisztségből való visszahívását. Erről a PD-L szenátusi frakcióvezetője, Traian Igaş nyilatkozott. Úgy fogalmazott: alakulata továbbra is azt szeretné, ha új házelnököt választanának, de időt biztosítanak Mircea Geoană-nak arra, hogy kikérje az ügyben az Alkotmánybíróság álláspontját.

Nem lehetne kivárni, amíg a parlament reformjával együtt megszűnik a szenátus. Akkor Geoană automatikusan kispadra kerül. "Gondoljátok meg, proletárok!"

8. Traian Băsescu államfő jelenlétében nyitották meg a nagyváradi NATO-kémközpontot. A létesítményben a szövetség információszerző tevékenységét koordinálják, illetve kémelhárítókat is képeznek. A nagyváradi NATO-HUMINT-központ létrehozásáról még 2008-ban rendelkezett a kormány, azóta módosították a tervet, az államfő a hónap elején jelentette be hivatalosan is, hogy megnyitja kapuit a létesítmény. A HUMINT kifejezés az emberi kapcsolatok felhasználásával folytatott titkos információszerzést jelenti.

Nagy a gyanúm, hogy a Nagyváradon megnyitott kémközpont tulajdonképpen csak paraván, s az a fránya HUMINT-centrum közben egészen máshol működik, amiről nekünk fölösleges tudnunk. Különben mi lenne az egészben a "kémség"?

9. Alkotmánymódosításra van szükség ahhoz, hogy Székelyföldön második hivatalos nyelvvé, vagyis a régió második hivatalos nyelvévé nyilvánítsák a magyart. Ezt Eckstein-Kovács Péter, az államfő kisebbségi tanácsadója jelentette ki a Hotnews című portálnak adott interjúban, annak kapcsán, hogy a Sepsiszentgyörgyön megrendezett Székely Önkormányzati Nagygyűlésen a Magyar Polgári Párt önkormányzati képviselői annak a kérésnek adtak hangot, hogy Székelyföldön a magyar nyelv legyen a második hivatalos nyelv. A tanácsadó kételyeinek adott hangot, hogy a mostani alkotmánymódosítási tárgyalások során sikerül megszerezni a pártok kétharmados többségének a támogatását egy ilyen módosítás végrehajtására.

Ez az - de ha úgy sem lehet minden lényeges alkotmánymódosító javaslatot napirendre tűzni, akkor még várni kellene az egész alkotmánymódosítással. Elvégre nem hajt a tatár - csak az elnök türelmetlen valamiért...

10. Április 22-től akár be is fagyaszthatják a tanévet Romániában a tanügyi szakszervezetek, melyek vezetői március 25-re tüntetést szerveznek Bukarestben. Hétfőtől a romániai iskolákban a tanárok ugyancsak a tiltakozás formájaként nem írnak be osztályzatokat a naplókba.

Szegény tanárok, lassan minden harci eszközüket felélték, eredmény nuku. Marad a végső megoldás: szép csöndesen, tömegesen mondjanak le...

Régenvolt dolgok:A Hármas Körös demonstrációja (1)

Most, hogy a huszadikszazad.hu időszámításában az 1935-ös kárpát-medencei és világeseményekről rebben föl, korabeli sajtóközlemények révén a feledés homálya, egyre nagyobb szükségét éreztem annak, hogy az ezidőtájt látványosan fölerősödő revíziós törekvések gátjait az ellentábor logikájával is szemügyre vegyem - ugyancsak korabeli sajtóforrás alapján - az egyik trianoni "nyertes", a románság érvrendszerének oldaláról.

(Már azért is fontos a kérdések alapos vizsgálatakor az odafigyelés e nem túl gyakran alkalmazott módjával is élni, mivel a sajtóhadakozások és -bizonygatások bármelyik oldalon általában kimerülnek a saját igazunk hangoztatásában, hajtogatásában, lehetőleg minél zajosabban elnyomva a "túloldal" hasonló jellegű demonstrációit.)

A véletlen és egy nagyváradi folyóirat

A jelenségek írói szempontú megközelítésében a véletlen, a pillanatnyi, előre nem látható inspiráció mindig is nagy szerepet játszott témaválasztásomban, s az ezzel járó szerencse ezúttal is rámtalált. Régi iratokat, fotókat, nyomtatványokat szenvedélyesen gyűjtő barátom jóvoltából már nem egy esetben jutottam váratlanul igen értékes muníció birtokába; ezúttal éppenséggel az 1934-es kiadású nagyváradi román folyóirat, a Cele trei Crişuri (A Hármas Körös) március-áprilisi összevont száma került általa a kezembe, amelynek gerince (véletlenül?) éppen a napirenden lévő magyar revíziós törekvések jogosságát kétségbe vonó, a román érdekek mentén érvelő anyagokat – szempontokat, adatokat – sorakoztat fel. Az egymást követő elemzéseket "összeolvasva", világosan állhat a magyar szempontokban már jártasak előtt az a védelmi rendszer és történelmi védőháló, amelyek jócskán kiélezték és mindkét oldalon már-már a süketek párbeszédévé alacsonyították a revíziós küzdelmek pro és kontra kimenetelét.

(Hogy miért pont ezt a lapot és nem egy másikat pécéztem ki e szellemi őrjárathoz, a lehető legtudománytalanabb s egyben a legtranszcendentálisabb oksági magyarázat jut eszembe: csak! Vagyis kizárólag a vak véletlen játszotta a kezemre éppen ezt a kiadványt, melynek bizonyos mértékig hitele volt az erdélyi magyar szellemi élet körei előtt is. A közvetlenül az uralomváltozás után, 1919-ben alakult Cele trei Crişuri Közművelődési Egyesület által kiadott kétnyelvű – román és magyar – Aurora c. irodalmi lap mellett, mely a két irodalom kölcsönös megismerését vállalta föl, az 1919-től megjelenő Cele trei Crişuri címen indított román nyelvű havi folyóirat állandó rovatot tartott fent a magyar és szász közművelődési események ismertetésére. Irányítója az ókirályságból áttelepült jóhiszemű katonaember, George Bacaloglu ezredes. A lap azon gyér számú román szellemi fórumok egyike volt, amelyek a Trianon utáni Nagy-Románia álmának beteljesülése közepette is nagy erőfeszítésekre kényszerült, hogy olvasóbázisa úgy-ahogy eltartsa; a legnagyobb fájdalma az okozta s a "legütősebb" kártyát is az jelentette az Erdélyben élő románságnak, hogy bár előnyös hatalmi pozíciókba került, az erdélyi gazdasági-társadalmi-szellemi körülmények változásai képtelenek voltak tartani a politika sietős iramát.)

Újra kiterített térképek

A lapszám egész felépítéséből kiderül: a magyarsághoz hasonlóan, a románság is tisztában van azzal, hogy ellenlábasával való vitájában a döntő szót csak az európai erős államok valamelyike - nevezetesen Olaszország - mondhatja ki. A román bizakodás logikája arra épül, hogy bár Mussolini Olaszországa több ízben hangzatosan deklarálta: vitás kérdésekben mindig is a gyengébbek, a kisemmizettek oldalára áll, Románia elég érvet és bizonyítékot lesz majd képes felsorakoztatni avégett, hogy a tényleges igazságtalanságot nem is a magyarok szenvedték el Trianonban, hanem éppenséggel a románok, akikre Iuliu Maniu heves parlamenti interpellációja szerint a "a békeszerződések más határokat szabtak ki, mint amilyenekre számítottunk, olyan határokat, melyek román lelkek tíz- és százezreit zárják ki országukból, továbbá olyan nélkülözhetetlen, állambiztonságilag jelentős román területeket hagynak figyelmen kívül, melyek lelkünknek drágák."

Az idézetet egyenesen a főszerkesztő-ezredes lobogtatja meg vezércikkében (Nevroza zilei / Időszerű idegesség), utána pedig a román kormány egy volt minisztere, S(imion) Mehedinţi akadémikus, neves földrajztudós fejtegeti közel három újságoldalon át (Revizuirea revizuirii? / A revízió revíziója?), hogy a magyarok által akkora kitartással és hévvel követelt revízió már önmagában is értelmetlen, jogilag nonszensz, ugyanis a románok Trianonnál egyszer már elszenvedték azt a revíziót, aminek a kiigazításáért a legszívesebben maguk is ringbe szállnának. Románia kései hadbalépésekor ugyanis - emlékeztet a román etnográfus - a Tiszáig terjedő nyugati határ elismerését ígérték az antant-hatalmak, viszont mihelyt a versailles-i békekötésre került sor, "kiderült": az elképzelt és hőn remélt nyugati határvonal nem fejezi ki az övezet etnikai valóságát, ezért újra kellett gondolni a jóvátételi szerződés bizonyos földrajzi elemeit.

"Versailles-ben újra asztalra terítették a térképeket, újravizsgálták és -gondolták a csatlakozási szerződés minden egyes kitételét. Ezúttal alapos, a békekongresszus legilletékesebb szakértői mérlegelték a választóvonalat, közöttük, ha jól tudom, a jeles földrajztudós, de Martonne sorbonne-i professzor, aki egyformán jól ismeri a Kárpátokat és vidékét, mint a Szajna övezetét. A revízió eredménye pedig - jól figyeljünk! - a re-ví-zi-ó-é!, olyan választóvonal lett, mely falvak egész övezetét juttatta Magyarországnak, melyben a románság túlságosan elkeveredett a magyarokkal. Szerencsétlen román parasztok szálltak elevenen a sírba: se iskola, se templom számukra, de még a megtűrt román nyelv sem..." - állapítja meg S. Mehedinţi. A csalódás román oldalon már eleve akkora tehát, hogy az új életre ébredt többségi öntudat még tizenöt esztendei román uralom után is, a magyarokkal vetélkedve, valóságos sérelemként éli meg a trianoni leosztást.

(Jellemző a szám nem egy cikkírója sajátos "nagyvonalúságára", hogy e ponthoz érve, a maguk részéről sose vitatják a békekonferencia döntését magát, éppen csak "halkan" megjegyzik, hogy igazság szerint a románoknak kellene az erdő felől állniuk, ám nem teszik, ekként gyűjtve önigazolásukhoz kellő hozzáadott tőkét, a továbbiakban váltig bizonygatva, mindenek előtt a statisztika eszközeivel, mennyire felhőtlenek, illetve túlbiztosítottak a kisebbségi helyzetbe került népcsoportok egyedeinek személyi jogai; olyan nyilvánvalóság ez - érvel több helyütt is a Cele trei Crişuri -, amit éppen azok nem hajlandók elismerni, akik e jogok közvetlen haszonélvezői. Élükön (természetesen) az örökké renitens és gőgös, elvesztett előjogaiért merkelő magyarsággal.)

Mehedinţi professzor intő jelnek nevezi az új kelet-európai nemzetek megjelenését a világpolitikai térképen, akik immár nem tűrik a korábbi balkáni bánásmódot és a végsőkig kiállnak a határok sérthetetlensége mellett. Ergo, a revízió revíziója nem egyszerűen aljas merénylet a béke ellen, de a logikával is ellenkezik. Véleménye szerint a nagyhatalmak - Amerika, Anglia, Franciaország - egyszer már kimondták a döntő szót, a történelem kereke pedig visszafordíthatatlan.

"Ha a magyar felsőbbrendű embernek, felsőbbrendű nemzetnek hiszi magát, a lelke rajta, de ne velünk fényesítse ki a cipőjét.

Amennyiben hozzánk merészel nyúlni, jobb, ha megtudja: a mi elképzelésünk a revízióról a következő: semmit, senkinek és soha!" - foglalta össze a románság álláspontját a szerző.

(Folytatom)

Illusztráció - fent: a lap fejléce; lent balra: a kis-antant külügyminiszterei (Titulescu, Benes, Zivkovic); lent jobbra: Mehedinţi professzor

Régenvolt dolgok: A Gazda halott (4)

Ama gyászkiadású Ifjúmunkásban, a 3. oldalon csupán három cikk zsúfolódott össze azzal a szándékkal, hogy mindent, de mindent elmondjon J. V. Sztálin emlékére tartott gyászmeg-

emlékezésekről.

Az elsőben, a lap bal felső sarkában (Gyásznagygyűlés a moszkvai Vörös-téren J. V. Sztálin emlékére) az Agerpres által idézett TASZSZ jelentés olvasható a temetési szertartásról, amit enyhítési célzattal "gyászgyűlésnek" neveznek, ámde a szövegből kiderül, hogy bármiként nevezzék is el a történteket, végül is temetésről van szó, mégpedig olyanról, amilyet régóta nem látott a világ:

"J.V. Sztálin koporsóját ágyútalpra helyezik - írja az újság. - A gyászmenet lassan halad a Vörös-Tér felé. Végig vonul az ősrégi város központi utcáin - annak a városnak az utcáin, amelyet Sztálin elvtárs géniusza alakított át...

A főváros dolgozói, a Lenin és Sztálin megteremtette nagy szocialista hatalom fiai és leányai, fájdalomteli szívvel hajtják le fejüket a szeretett vezető koporsója előtt...

A Kreml toronyórájának mutatói a 12 órához közelednek. A Kommunista Párt és a szovjet kormány vezetői a ravatalhoz mennek, felemelik J. V. Sztálin koporsóját és karjukon viszik a Mauzoleumba. A koporsót elhelyezik V. I. Lenin koporsója mellé. E percben eldördül a tüzérség díszsortüze...

Az ország valamennyi vasutvonalán megálltak a vonatok. Mozdulatlanul állnak az utcákon a gépkocsik. Félbeszakították útjukat a hajók, megálltak a gépek az üzemek műhelyeiben, az emelődaruk a munkatelepeken. A gyász csöndjét csak a tűzérségi sortűz, a gyárak és üzemek, a mozdonyok és hajók szirénáinak búgása szakítja meg...

A Vörös-tér felett repülőgépek keringenek., a Mauzoleum épülete előtt elvonulnak a harcokban megedzett sztálin generalisszimusz által győzelemre vezetett Szovjet Hadsereg katonái. Megadják a végtisztességet minden idők és népek legnagyobb hadvezérének."

(Ez a stílusban megnyilvánuló magasztosság az, ami három évvel később megrendíti az egész népi demokratikus tábort, de talán még azon is jóval túlárad a meghasonlás hulláma: a páratlan végtisztességgel elhelyezett Sztálint egyszerűen eltávolítják nagy harcostársa mellől és beindul teljes dehonesztálása.)

A gyászgyűlésről szóló riport alatt A Szovjetunió népeinek nagy gyásza címmel jókora beszámoló adja tudtul, hogy 1924 óta (Lenin halálának éve) nem volt ekkora gyásza a szovjet embernek, mint most. A gyászpanoráma ismeretlen szerzője előbb ellátogat a tifliszi Sztálin mozdonyjavító műhelybe, ahol a gyászoló dolgozók arra emlékeznek, hogy a nagy vezér valamikor itt szervezte a munkásokat, amikor Tifliszben (Tbiliszi) élt. De hangot kap a Fő Türkmén Csatorna építőinek gyásza is, akik sztálini útmutatások alapján a karakumi sivatagot csakazért is gazdag termőfölddé fogják alakítani. A Szovjetunió Tudományos Akadémiának feketébe öltöztetett márványtermében a tudósok mély fájdalommal emlékeztek meg a legnagyobb tudós távozásáról, aki felmérhetetlen segítséget nyújtott kutató munkájukban.

De gyászgyűlés volt a moszkvai Sarló és Kalapács fémipari üzemben, a moszkvai ZISZ-gyárban, a Dinamó gyárban, a szovjet írók szövetségében, és táviratokat, üzeneteket, leveleket fogalmaznak, küldözgetnek az ország és a párt vezetésének, egymást öt percenként váltó díszőrségeket állnak a Szovjetunió minden zege-zugában. A riportba bőséggel beszüremkednek azok a valóságelemek is, melyek a Borisz Polevoj már ismertetett különtudósítását igyekeztek hitelessé tenni (pl. a gyermekét felemelő anya a nagy halott előtt), de azok a gondolatok és megállapítások (méghozzá szó szerint), melyek a gyász különböző dokumentumaiban is helyet kaptak már.

(Arra mindenképpen jó volt ez a fajta szerkesztési elv, hogy aki csak egy cikk elolvasására szánta el magát a négy oldalba zsúfolt anyagokból, az is részesüljön minden szükséges információban és az ezek köré kerített, sugallmazásra szánt gondolatban.)

A 3. oldal jobb oldali három hasábján a Gyászgyűlések hazánkban című összeállítás kapott helyet, s mindenek előtt a bukaresti Sztálin szobornál történt gyászgyűlés (most fedezem fel, milyen felemelő, komoly és előremutató ez a terminus) történéseit foglalja össze, egészen addig, hogy a résztvevők végighallgatják a moszkvai ceremónia közvetítését, a bukaresti téren összegyűlt százezrek az éteren át állnak kapcsolatban a szovjet nép szíve dobbanásával, s ezek a szívhangok összeadódnak valahol, s ebből lesz az a világméretű szolidaritás, amelyből mind a szónokok, mind az újságírók bőven merítenek.

Például ilyeténképpen:

"Dolgozó népünk gyásznapokat élt át. Amikor hétfőn Moszkvában utolsó útjára kisérték a legemberibb embert, Lenin legnagyobb tanítványát:Joszif Visszárionovics Sztálint, hazánk dolgozó népe is tisztelgett a szovjet nép és az összes békére vágyó népek nagy halottjának.

Háromperces mozdulatlan vigyázállásba merevült dolgozó népünk, hogy gyászolja Őt, aki milliók atyja lett... Lenin halála óta ilyen világot átfogó gyászunk még egyszer sem volt..."

És tudomást szerezhetünk a resicai Sovromutilaj-petrolier műhelyeiben dologzók tisztelgéséről, a gyászoló Sztálinvárosról (igen, Brassóról van szó), ahol egy sztahanovista elmondta, hogy a szomorú esemény dacára, sőt, azt ellensúlyozandó, megfogadják: az öt éves tervet négy év alatt teljesítik! Na, és Bákó tartomány dolgozói se maradhattak ki az összeállításból (hogy miért éppen ők nem, és miért maradt ki más, ezt örök titok fedi, mert nem lelni rá semmilyen logikus magyarázatot).

Gyász, minden vonalon. Csend. Adózás. Főhajtás... Na, és a világ? És az ifjúság? Ők hogy éreznek? Róluk szól a negyedik oldal...

Régenvolt dolgok: A Gazda halott (2)

Pedig az első oldal csak amolyan bemelegítőféle volt az olvasónak, hogy szegről-végről elmélyülhessen az emberi múlandóság örök problémájában, különös tekintettel a Joszif Visszárionovics Sztálin halálára. Ha a szovjet párt és kormány levelet intézett tagjaihoz és dolgozóihoz, akkor ugyanezt a Román Munkáspárt tagjai és a Román Népköztársaság összes dolgozói is joggal várták el pártjuk, kormányuk és nemzetgyűlésük részéről.

Csakhogy az Ifjumunkás Szövetség Központi Vezetősége sem ült tétlenül, papír és ceruza ott is gyorsan akadt, s a szövetség minden tagja, a népköztársaság egész dolgozó ifjúsága megkapta részükről, ami nekik kijárt: a szomorú haláleset fölötti elmélkedés és önösszeszedés buzdító sorait. Ez utóbbi levél (üzenet, felhívás, nyílt levél - a műfaj nincs leszögezve, úgy hogy akármelyik lehet ezek közül, sőt, ezeken túl is) természetszerűleg rövidebb a felnőtt társadalomnak szóló levélnél, de a kettő együtt kiteszi a gyászkiadás második oldalának a bal felét.

A másik féloldalon, felül a Pravda témába vágó vezércikkének fordítása kapott helyet (Sztálin halhatatlan neve örökké élni fog), amely az eddig már olvasott gondolatokat, jelszavakat, megállapításokat rakja új rendbe és változatokba, miként a kaleidoszkóp forgatásával a benne kirajzolódó ábrák is ugyanazon mozaikdarabokból raknak ki új és új szimmetrikus alakzatokat. Aki ezt a cikket elolvassa, újólag megerősödhetik hitében, hogy meghalt ugyan a Vezér, de a szelleme oly eleven, annyira behatolt a pártba és a tömegekbe, hogy a címben leszögezett állításhoz egy percig sem férhet kétség.

Végül az oldal jobb alsó sarkában, mintegy keret által kiemelve Borisz Polevoj szovjetorosz író, az Egy igaz ember története című, akkoriban igen divatos és sokat idézett, megfilmesített, népszerűsített stb. regény szerzőjének tárcája olvasható a Pravda 67. számából (Sztálin velünk van!), amely lényegében helyszíni tudósítás a nagy gyász mozzanatairól és dimenzióiról. Néhány idézettel ízelítőt adunk abból, hogy mit látott az író azokban a megrendíő órákban Moszkva utcáin, színhelyein.

"Besötétedett. Hideg este ereszkedett Moszkva utcáira és tereire. Kigyultak a fények, de a forgalom nem ült el emberáradat hömpölyög a város központja felé. Utcáról utcára nő az áradat, majd két hatalmas folyammá szélesedik. A Szakszervezetek Házának kapujában egyesül és megtölti a márványfolyosókat.

Milyen meleg, szívből fakadó szavakat lehet itt hallani, a gyászoló emberek között!

„Ha lehetett volna meghosszabbítani az életét, én habozás nélkül odaadtam volna az enyémet."

— Csak te? Sokmillió ember megtette volna. (...)

A szovjet emberek búcsúzni jöttek. Ki ne jött volna el, hogy lerója utolsó kötelességét a nép boldogságának megteremtője iránt? Férfiak és nők, aggok és gyermekek, katonák és tábornokok. Minden korú és foglalkozású emberek. Egy fiatal anya karján viszi göndörhaju leánykáját. A ravatalhoz érve magasra emeli a gyermeket. Az anya azt akarja, hogy gyermekének egész életére emlékezetébe vésődjenek Sztálin vonásai. (...)

Magas, szikár, görnyedthátú háborús veterán közeledik. Már rég leszerelt, régóta a békés munkának szentelte magát, de a harcias bajusz és a katonai zubbony elárulják a volt harcost. Mellén kitüntetések csillognak. A koporsó előtt elszántan kiegyenesedik — a veterán utoljára üdvözli generalisszimuszát. Kemény vonásain két nagy, hivatlan könnycsepp gördül le.

A koporsót elborítják a virágok. A fal mellett koszorúk hatalmas tömege. Számuk óráról-órára növekedik. A teremben a gyászfátyolos csillárok alatt friss virágok illata árad szét. És ma tanuja voltam, hogyan járult egy kicsiny, de drága csepp a virágok hatalmas tengeréhez: az emberáradattal egy hároméves kisfiú lépett a terembe. Egyik kezével ijedten szorongatta édesapja kezét, a másikban egy szál virágot tartott, egyetlen vörös dáliát, ami talán az ablaka alatt virágzott. A ravatalhoz közeledve kérdően nézett apjára, majd kivált a menetből, apró léptével a koporsóhoz ment és félénken lelette a virágot.

Ott fekszik most egy gyermeki szívnek ez a kis ajándéka az SZKP Központi Bizottságának és a szovjet Kormánynak a koszorúi mellett. (...)

A koszorúk feliratai a népek határtalan szeretetét tanusitják a nagy Sztálin iránt.

A díszőrséget állandóan váltják. Résztvesznek benne a moszkvai pártaktiva képviselői, munkások, kolhozparasztok, tudósok, írók, a minisztériumok vezetői, a Szovjetunió Legfelső Szovjetjének és a szövetségi köztársaságok Legfelső Szovjetjeinek képviselői, a Szovjetunió Hősei, a Szocialista Munka Hősei, a Szovjet Hadsereg marsalljai és tábornokai, a haditengerészet admirálisai. (...)

A szovjet ember bárhol dolgozott, a szovjet föld bármily távoli vidékén élt, mindig érezte a sztálini gondoskodást, a sztálini szeretetet, az irányító sztálini kezet.

És íme, most, az Oszlopcsarnokban elvonuló mélységesen gyászoló emberáradatot követve, különös erővel érzed, hogy a szovjet emberek vezetőjük halálát nemcsak a nemzet, az emberiség fájdalmának tekintik, hanem mindegyikük saját személyes fájdalmának érzi; elvesztették azt az embert, aki a legdrágább volt számukra, aki legközelebb állt hozzájuk. (...)

És bár valamennyien nagy fájdalmat hordozunk szivünkben, a munkalendület — március hónap első napjaiban — számos moszkvai vállalatban megnövekedett, emelkedik az észszerüsitő javaslatok száma. Az ország minden részéből ugyanazokat a híreket hozza a távíró, a rádió. A párt Központi Bizottsága és a Szovjet Kormány felhívására és buzdítására népünk, harcos és alkotó népünk, páratlan erővel magasztos emlékmüvet emel vezetőjének — a kommunizmus müvét. (...)

...Éjfél van. Az emberáradat éppen olyan végtelen, mint nappal, mint tegnap.

A diszőrséget ismét Joszif Visszárionovics Sztálin harcostársai és tanítványai veszik át: G. M. Malenkov, L. P. Berija, K. J. Vorosilov, N. Sz. Hruscsov, N. A. Bulganyin, L. M. Kaganovics, A. I. Mikoján, M. Z. Szaburov, M. G. Pervuhin, M. N. Svernyik elvtársak.

...Éjszaka három óra. A szovjet emberek egymásután haladnak el J. V. Sztálin koporsója előtt.

Mikor Sztálintól búcsúzunk, különös erővel érezzük, hogy örökké élni fog..."

Az ilyen mesterművekre mondjuk azt, hogy "cseppben a tenger". És hát el is hinném a szerzőnek (akiről tudni illik, hogy Kolozsváron is járt, méghozzá nem is egyszer: 1967-ben íróküldöttséggel érkezett, s akkor mesélte el, hogy 1944 őszén a kolozsvári szovjet parancsokságon dolgozott elhárító tisztként, alezredesi rangban), csakhogy kezembe került egy másik szovjetorosz írónak 1955-1963 között írt műve is (Vaszilij Grosszman: Pantha rhei, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1989), amely ha nem is az esemény hevében, de meglehetős időbeli közelségben osztotta meg olvasóival a Sztálin hirtelen halála okozta nagyszabású felbolydulást. Érdemes a két beszámolót egymás tükrébe állítani...

"És március 5-én váratlanul elhunyt Sztálin. Ez a haláleset valósággal belerobbant a járási bizottság által gerjesztett népharag és népszeretet gépiessé vált lelkesedésének gigantikus rendszerébe.

Sztálin terven kívül hunyt el, az irányadó szervek utasítása nélkül. Sztálin Sztálin elvtárs személyes utasítása nélkül hunyt el. A halálnak ebben a szabadságában, kiszámíthatatlanságában volt valami dinamitszerű, az állam titkos lényegének ellentmondó. Az elmékben és szívekben zűrzavar támadt.

Sztálin meghalt! Egyeseket elfogott a szomorúság - egyikmásik iskolában a tanítók letérdepeltették a nebulókat, és térden állva, könnyeket ontva olvasták fel nekik a kormány közleményét a vezér elhunytáról. A hivatalokban és üzemekben rendezett gyászgyűléseken sokan hisztériás rohamot kaptak, zokogás, eszelős női kiáltások hallatszottak, volt, aki elájult. Meghalt a nagy isten, a huszadik század halványa, és a nők zokogtak.

Mások viszont örültek. A falu, amely Sztálin vaskezének súlya alatt sínylődött, megkönnyebbülten sóhajtott fel.

A lágerek több millió lakója ujjongott örömében.

..A fogolyoszlopok koromsötétben vonultak ki munkára. A tenger zúgását túlharsogta az őrkutyák ugatása. És egyszerre csak mintha sarki fény ragyogott volna fel a sorok között: Sztálin meghalt! A sok tízezer fogoly suttogva adta tovább egymásnak: "Megdöglött... megdöglött", és a sokezernyi ember suttogása úgy zúgott, akár a szél. Sötét éj borult a sarkvidékre. A Jeges-tengeren azonban megtört a jég, és a tenger bömbölt.

Jó néhány olyan tudós és munkásember akadt, aki e hír hallatán a szomorúságot összekötötte azzal a vággyal, hogy örömében táncra perdüljön.

A pánik már akkor kitört, amikor a rádió közölte a jelentést Sztálin egészségi állapotáról: "Légzés... vizelet... pulzus... vérnyomás..." A bálványozott uralkodó hirtelen felfedte elaggott, gyenge testét.

Sztálin meghalt! Ebben a halálban benne rejlett a sztálini állam természetétől annyira idegen szabad váratlanság eleme. Ez a váratlanság arra kényszerítette az államot, hogy megrendüljön, mint ahogy megrendült az 1941. június 22-én rászakadó váratlan katasztrófától is.

Emberek milliói akarták látni az elhunytat. Sztálin temetésének napján nemcsak Moszkva, hanem a megyék, a járások is a Szakszervezetek Háza felé igyekeztek. A vidéki teherautók oszlopa több kilométernyire nyúlt. A forgalom egészen Szerpuhovig megbénult, később pedig a Szerpuhov és Tula közti országúton is.

Sokmilliós tömeg hömpölygött Moszkva központja felé. Az emberfolyamok a fekete, jeges folyókhoz hasonlóan összeütköztek, széttörtek a kövön, gépkocsikat törtek-zúztak össze, vaskapukat téptek le csuklópántjaikról. Ezen a napon ezrek pusztultak el. Az a nap, amikor a cárt megkoronázták a Hodinkán, elhomályosult a földi orosz isten - a goribeli cipész ragyás képű fia temetésének napja mellett.

Úgy tűnt, hogy az emberek az igézettség állapotában, a keresztényi, buddhista misztikus eleve elrendelés szellemében rohantak a pusztulásba. Mintha Sztálin, a nagy pásztor gyűjtötte volna össze elbóklászó juhocskáit, miközben holta után a véletlenség elemét kihagyta iszonyú tervéből.

Sztálin harcostársai, akik ülésre gyűltek egybe, a moszkvai rendőrség és a hullaházak jelentéseit elolvasva, összenéztek. Zavaruk azzal a számukra új érzéssel függött össze, hogy nem kell rettegniük többé a nagy Sztálin csillapíthatatlan haragjától. A Gazda halott volt."

Illusztráció: Borisz Polevoj arcképe

Régenvolt dolgok: A Gazda halott (1)

Már nem emlékszem, sírtam-e akkor, de hogy meg voltam rendülve, az egyszer szent. Hogy is ne lettem volna, amikor egész környezetünk, iskolától az otthonig tele volt tapétázva a nagy Sztálin portréival, gondolataival, szellemére utaló szimbólumokkal? Rajzkészségemet azzal próbálgattam egy-egy kósza papírlapon - de olykor tankönyveim margóján is - lemérni, hogy Sztálin-portrékat rajzoltam ceruzával, lehetőleg profilból, mert úgy könnyebb volt elkapni a lépten-nyomon kifüggesztett , jóváhagyott arcélet a dús bajusszal. Igaz, iskolás gyermek voltam, de nem láttam környezetemben senkit - pontosabban nem emékszem ilyen jelenetre, hogy valaki örömtáncot lejtett volna a hírre, hogy meghalt a Generalisszimusz.

1953-at írtunk, március 5-ét.

Akkoriban még nem voltam újságolvasó, nincsenek emlékeim arról, miként jelentkezett a megrendítő esemény a korabeli sajtóban, mi volt az, ami átjöhetett a szigorúan ellenőrzött sajtó szűrőjén. A napokban régi fotókat, nyomtatványokat gyűjtő jóbarátom megajándékozott néhány újság példányával a negyvenes-ötvenes évekből.

Közöttük az egyik az Ifjúmunkás című hetilap 1953. március 11-i száma. (Ez az az esztendő, amikor az Ifjúmunkás Szövetség Országos Hetilapjaként meghatározott lapot a hatodik évfolyam kellős közepén megszűntetik, s 1957-es újraindításakor már könnyebben kezelhető, tabloid formában jelenik meg. A szóban forgó szám még lepedőnyi 4 oldal...)

A lapszám bal felső sarkában ceruzával írták fel: Cam Cult Valea, ami azt jelenti, hogy a példány a tekerőpataki kultúrotthon (Caminul Cultural Valea Stramba) tulajdonát képezte, de látszik rajta, hogy soha nem volt befűzve valamilyen gyűjteménybe, hanem négyrét hajtogatva, az időbe belesárgulva várta feltámadását, amely ím most általam elérkezett.

Egy letűnt világba lépő időutas kíváncsiságával hajtogattam szét a lapot...

*

Elsőnek is megpróbáltam visszalépni abba a tudatállapotba, amiben akkoriban lehettem, hogy ne a mai eszemmel ítéljem meg a nagyrészt szövegekből álló lapösszeállítást.

Mindjárt meg is állapítottam, hogy az eseményt nem ebből az újságból tudtam volna meg, hiszen az Ifjúmunkás korábbi száma épp aznap jelent meg - tehát nem számolhatott be róla -, amikor vezérünk, Sztálin az "utolsó csepp vérét" is feláldozta a munkásosztály, a világforradalom ügyének... (Ebben egy szemernyi gúny sincsen, hiszen egy héttel később, amikor már az újság a halál és a gyász, a temetés és az ezzel járó ceremóniák négy oldalra bezsúfolt krónikáját és dokumentumait hozza, a következő Sztálin-idézettel vigasztalja olvasóit: "Ne kételkedjenek abban, elvtársak, hogy... kész vagyok odaadni a munkásosztály ügyének, a proletárforradalom és a világkommunizmus ügyének minden erőmet, minden képességemet és ha kell, minden csepp véremet, az utolsó cseppig.")

Olyan hát ez a szám (1953. március 11.), mint egyfajta enciklopédia, amelyben mindenki megkapja a magáét: a lapot irányító szervek viszontláthatják azokat a szövegeket, amiket jónak láttak a szovjet vezér halálával kapcsolatban a Nép tudomására hozni (nem többet, de nem is kevesebbet), az olvasó pedig egy helyen hozzáfér mindahhoz, amit vele el akarnak hitetni.

Az első oldalt a nyomda egy kb. 1 cm vastagságú gyászkerettel fogta körül, a belső oldalakon csak a a Joszif Visszárionovics Sztálin teljes szélességben húzódó neve került gyászkeretbe. Összesen két kép teszi "mozgalmasabbá" a betűtengert: az első oldalon a közismert, "szembenézős" Sztálin elvtárs fogad bennünket, parancsnoki ruhában, A Szovjetunió Hőse aranycsillagával, de hajadonfőtt (ez az arcképe szerepelt azokban az években valamennyi tankönyvünk fedőlapja után közvetlenül), a harmadik oldal jobb felső sarkában pedig egy gyászszalagos Sztálin-portré előtt tisztelgő fiatalok látszanak, a következő aláírással: "A bukaresti Állatorvosi Intézet vörös-sarkában a hallgatók gyászőrséget álltak Sztálin elvtárs gyászkeretes képe előtt. A román hallgatókkal együtt Gin-Du-Nam és Csoj-Ben-Szen koreai ifju hallgatók is őrséget álltak."

Az akkori idők védelmére hozható fel az a tény, hogy a nyomdatechnika korabeli romániai színvonala, ellátottsága miatt még ezt a képmennyiséget is túlméretezettnek találhatjuk, hiszen míg a Sztálin-portré még csak-csak, addig a gyászoló ifjak és az ő vörös sarkuk szinte kivehetetlen, haszontalan helypocsékolás.

Az első oldal vezető anyaga, amely tudatja a szovjet kommunista párt valamennyi tagjával, a Szovjetunió valamennyi dolgozójával a lesújtó hírt, nem más, mint egyetlen nagy vigasztaló szöveg, amelyből az derül ki, hogy még egy ilyen nagy veszteség is megerősíti a kommunistákat, az embereket, összébb tereli erőiket.

A portré alatti orvosi jelentés az egyik legtárgyilagosabb az anyagok közül. A szöveget jegyző népes orvoscsoport - valamennyien derék akadémikusok és egészségügyi minisztériumi vezetők, akikről az ember feltételezi, tudják, mi a dolguk - annyira komolyan veszik a feladatukat és az olvasóközönség orvosi tudásszintjét, hogy mindenféle diagnosztikai műszavakkal teletüzdelt helyzetjelentésükben elmondanak mindent a halál beálltának körülményeiről, amit végül is úgy lehetett csalhatatlanul felismerni, hogy "a légzés felületes és lényegesen szaporább lett, az érverés percenként elérte a 140-150-er, az érverés teltsége csökkent. 21.50 órakor J.V. Sztálin a növekvő szív-, ér- és légzési elégség következtében elhunyt."

Az orvosi jelentés alatt még két igen fontos, magas szintű határozat kapott helyet: egy párt- és kormánydöntés arról, hová kerüljön a felravatalozott koporsó (természetesen a Vörös Téren levő mauzóleumba, Lenin szomszédságába), illetve arról, hogy Leninnek és Sztálinnak, illetve a Kreml falánál eltemetett forradalmi vezetők maradványai részére Pantheont emelnek, "a Szovjet Ország nagy emberei örök dicsőségének emlékművét".

Ezzel át is fordíthatunk a 2. oldalra...