 |
| Az im első számának emblémája. Sokáig ez volt a melléklet primitív, de jellemző fejléce |
Kezdetben kézzel-lábbal kapálóztam a vád ellen, aztán lassan leülepedett bennem a berzenkedés - az egészben inkább azt tartottam természetellenesnek, hogy mások írják elő nekem, hogy mit tartsak fontosnak a a magam jellemzésére és elemzésére elmondani, tényszerűsíteni. Az az igazság - jöttem rá -, hogy az Ifjúmunkás átvilágításának és elemzésének, bonckés alá vételének igenis, helye van szellemi életünkben, de sem a visszatekintő, ideologikus vádaskodás, sem a megszépítő hőscsinálás nem szolgálja az ügyet. A Bukarestben megjelenő, a KISZ irányítása alatt álló, magyar intézménnyé válni próbáló nyilvános fórum küszködései, hol merészebb, hol visszafogottabb törekvései a leginkább a közölt anyagokból, s távolról sem a legendákból, a jól-rosszul kiszínezett, összefércelt emlékekből, személyes szimpátiákból lemérhetők. Ami megtörtént, amit az ott dolgozók az évek során megvalósítottunk, az pontosan annyit ér, amennyi megmarad belőle a gyűjtemények fedőlapjai között.
A nyolcvanas évek elején, pontosabban 1982 táján Tar Károly kollégám erősen szorgalmazta az akkor 60 esztendős lap háború előtti és legújabb kori történetének és egy lapantológiának az összeállítását. Naplójából (Faragott fájdalom) kitetszik, hogy az anyag el is készült, ám különféle gáncsoskodások folytán kénytelen volt elfektetni, a rendszerváltás után pedig elvesztette időszerűségét; az a szemlélet, ideológiai keret, melyben a monográfia készült, már lekerült a napirendről.
Emlékszem, engem is kapacitált, hogy szálljak be a közös munkába, de nekem már akkor lelkiismereti problémáim voltak a lappal kapcsolatban és úgy döntöttem, hogy nem fogok magamnak az Ifjúmunkásból olcsó piedesztált építeni. Életem és szakmai kiteljesedésem első, meghatározó munkahelyén túl sok minden történt velem és körülöttem ahhoz, hogy joggal érezzem: nem én vagyok a hivatott krónikát írni működésem éveiről. Az én emlékezésem és mérlegelésem szigorúan csak arra vonatkozhat, hogy miként tudtam átmenteni az időn azt a közösséget, akinek a sorsát egyik napról a másikra a kezembe tették le, anélkül, hogy az illetékesek meggyőződtek volna róla, képes vagyok-e a védelmére, a szolgálatára. Sok volt ám munkámban az improvizálás, a keresés és az ösztönös ráérzés, de éppen úgy a tévedés is, mert soha sem tudtam megszokni azt az állapotot, hogy nekem gyeplő van a kezemben, s a többieket úgy kell táncoltatnom, hogy a külső és a belső egyensúly mindig megmaradjon. Nem tudtam vezető emberré válni, mindig csak személyes, egyéni szempontokból ítéltem meg vagy mértem be a tetteimet, azok várható következményeit. Persze, az évek teltével ragadt rám némi rutin, sőt, mondhatom, hogy amikor megváltam a laptól, tulajdonképpen akkor éreztem igazán, hogy sokkal bölcsebben és hozzáértőbben lennék képes fogni a kormánykereket...
Aztán megjelent Molnár H. Lajos barátunknak a Falra hányt esztendő c. regénye (1983-ban), amely akkora botrányt keltett a benne foglalt kitalált, ám valós eseményekre, munkaközösségekre, személyekre kísértetiesen "rímelő" cselekményével és problematikájával, hogy akaratlanul is belekeveredtem. Úgy akarták feltüntetni az ifjúsági szervezet sértett vezetői, hogy a könyvet egyenesen én rendeltem meg Lajosnál, bosszúból azért, hogy a lap éléről menesztettek. Ezen akkor is csak nevetni tudtam volna, ha nem tudom, hogy akik terjesztették, azok komolyan is gondolták és készek voltak ennek jegyében eljárni. Akkor fogadtam meg magamnak, hogy az Ifjúmunkás babérjaiból az én homlokomat soha nem fogja egyetlen levelecske sem díszíteni. A jelzőket, az értékelést hagyom másnak.
Ám ezzel még koránt sincs elintézve az ügy. Mert az tudott tény (legfeljebb nem mindenkinek van kedve bevallani), hogy rendszerváltás előtti lapjaink, köztük az Ifjúmunkás is, nem vethetők mindenestől a tűzre, mert hiszen mindaz, amit ma értéknek nevezünk, ott található, a maga sajátos kezdeményében és lenyomatában az akkori nyilvánosságban - természetesen a pelyva, a szenny és a fűrészpor társaságában. A lapgyűjteményt évről évre lapozgatva, különösen azoktól a hónapoktól, évektől kezdve, amikor sorsom egyé vált a lap irányításának felelősségével, szeretném kiemelni mindenek előtt az im-ből (irodalom-művészet rövidítése; kár, hogy lekoppintás íze van a budapesti im - ifjúsági magazin - felé. Csak hát ez is, az is ül már a köztudatban, s mi igyekszünk megtenni minden esetben megtenni a szükséges disztingválást) azokat az anyagokat, melyek jelzőbójául szolgálhatnak arról, milyen nyomot is hagytunk hátra az időben.
A bejegyzés címe (im, Ifjúmunkás...) különben a már megnyitott különoldal címeként szerepel a blog főcíme alatti mezőben, onnan lehet elérni a rendszeresen gyarapodó újságkivágásokat, 1967-től, (lehetőleg) időrendi sorrendben. A válogatás semmilyen teljesség- vagy kritikai igénnyel nem kíván fellépni, kíváncsi böngészés ténymegállapító eredménye csupán, bármifajta feledés vagy maszatolás esetleges kísérletével szemben.
Ez lesz az én egyedüli vélemény-nyilvánításom Ifjúmunkás ügyben: felmutatni a lapban azokat az alkotókat, akik máig többszörösen is igazolták, hogy lapbeli jelenlétük az értékteremtés természetes folyamatának elidegeníthetetlen része.
