Székely Útkereső reprint

E székelyudvarhelyi folyóiratot a rendszerváltás dobta fel, 1990-ben és élt összesen tíz esztendőt. Meghalt 1999-ben. Alapítója, kiadója és hajdani főszerkesztője, a Székelyudvarhelyen élő Beke Sándor, most kartontáblák között, reprint kiadásban, egyetlen nagy könyvvé fűzve adta ki újra az egész kollekciót - mind az 53 számot.

Annak idején, Bukarestből szívesen s rendszeresen küldtem kéziratot - verset, prózát, interjút, cikket -, hiszen kedvemre volt minden új, életrevaló kezdemény, s különösen a Székelyföldön, ahol a lehetőségekhez képest korábban eléggé mostohák voltak a sajtóviszonyok, mindenek előtt a művelődés terén. A kollekciót lapozgatva újra peregnek előttem azok az évek, amikor tanultuk a számítógépes szövegszerkesztést, s bizony, a lapjaink meglehetősen amatőr és kontár kinézetűek voltak. De annál lelkesebben és elégedettebben végeztük a dolgunkat, mert annyi korábbi évtizednyi fölösleges és erkölcstelen sajtónapszám után végre azt csinálhattuk, amit szerettünk.

Az 1992/5-6. számban megakad a szemem egy regényrészleten. Mintegy harminc éve pap1írra vetett, félig kész kéziratról van szó, amit 1992-ben megpróbáltam leporolni, de csak a szándékkal és az Útkeresőnek adott részlettel maradtam. A teljes kézirat két-három hónaponként a kezembe kerül, hiszen már régóta nem dugom el, foglalkoztat a sorsa, nem tudok dűlőre jutni fölötte. Ez különben a lapgyűjteményből kimásolt közlésből is bőven kiderül...

*

Kinyitom a fiókot...

...és kiemelem belőle a legalsó kéziratot.

Tíz kiadói ív, 200 lap. 1982-83 között íródott, Bolondóra az eredeti címe, de mert eltelt fölötte a várakozási idő, e címet már láttam azóta forgalmazni a magyar könyvtermésben.

Itt állok hát cím nélkül, teljes revízió előtt — hiszen már az írás pillanatában tudtam, hogy a könyv megjelenéséből akkor nem lehet semmi, ezért az első megmódolás után javítatlanul fiókban maradt a gépelt példány — félek a javítástól, attól, hogy sokmindent másképpen írnék meg, mint a rendszerváltás előtt, hogy teljesen átírnék mindent, és akkor ez a könyv már nem az a könyv lenne, aminek készült; de vajon mire van szüksége az emberiségnek, betyárbecsületre vagy könyvekre? Amíg ezt sikerül eldöntenem magamban, kiemelek egy összefüggő részt a kéziratból, a könyv kezdeteiből, próbálok címet biggyeszteni fölé, egyelőre a könyvnek nem találok jobb címet az eredetinél; emlékszem, míg egy utazás során, miközben a műanyag bevonatú fapadoson szunyókáltam hazafelé, valósággal „megálmodtam" a Bolondórát, és el voltam telve magamtól... Most meg...

Szerkezetileg gyöngysor az egész mű, amelynek két végén ugyanaz a kopottas, tompafényú szem őrzi a kalárist: egy emlékeibe zárt öregasszony kortól bűzlő, rothadásnak indult magánya, s közötte a távolba szakadás egy szélsőséges, látványos, mégis provinciális esete — olyan, ami szülők és gyerekek, otthon és idegenség között e századvégen is oly gyakran megesik...

*

Érkezett egy levél

(Regényrészlet)

...Sokat hordott még össze akkor a lánya, de Rebeka csak arra gondolt, hogy ha nemet mond, végül is nem sikerül kitörnie a csapdából, amiben azóta érezte magát, hogy Edith sikerei egymást érték az operaszínpadon. Szerencsétlenségére nem értett semmihez, mert Simon Ernő házasságuk első pillanatától kijelentette: az asszonynak odahaza a helye, egy valamirevaló férjnek el kell tudnia tartani a családját. Ugye, ő ebben is férfinak akart látszani...

Mennyire kivirult az anyja, miután Erwinke már a második magyarázkodó mondatát belefojtotta, és másnapra Rebekának meglett a gondozónői állás! Pap Erwin, az opera és a színház teljhatalmú igazgatója, a rettegett „diri" szenvedélyesen szeretett szívességeket tenni, és távolról sem csak a primadonnáknak. Ha kért tőle valamit az ember, ő egyszerűen röstellte a visszautasítást, önmagától semmi jóra, emberségesre nem futotta erejéből, csak ha nyíltan elismerték, hogy az ő segítségére szorulnak. De nagy szívét nem lehetett túlságosan gyakran meglovagolni: csodálatos memóriája folytán pontosan észben tartotta, kivel, mikor és milyen kegyet gyakorolt. És ha az illető rövid időn belül harmadszor is megkömyékezte, Erwinke sajnálkozva tárta szét a karját: „Ebben az évben már felélted a hiteledet!" Edithék hozzászoktak, hogy csak fontos ügyekben kérjék a segítségét, és nem éltek vissza nagylelkűségével. Edith, ha jól emlékszik, anyja felpártoltatásáig semmilyen támogatásért nem folyamodott az igazgatóhoz, úgyhogy első kérése, kimondása pillanatában is, már-már automatikusan jóváhagyatott.

Kevéssel utána érkezett az a levél Bécsből. Mintha csak ma történne, olyan élesen észben tartotta a legapróbb részleteket. Kálmán Dániel, a személyzetis hivatta, próba közben. És ha ő valakit hívatott, akkor a rendezők és a karnagyok, de talán még az Erwinke akarata is szertefoszlott; hagyni kellett csapot-papot, s iszkolni a kicsi személyzetis irodába, amely ott székelt a színpad háta mögött, a kellékes raktárból leválasztva, épp csak tenyérnyi ablakot vágtak a falba, hogy egy csöpp levegő bejöhessen rajta, ha túlságosan meggyűl odabent a bagószag, mert fényt elvárni egy ekkora ablaktól már merő agyalágyultság lett volna, szereltek viszont egy jókora fénycsövet a magas mennyezetre, amely oly halálian kékes világosságot szórt aztán az irodára, hogy aki csak belépett oda, épp mintha sírba szállni készülődne. Edith tudta a leckét, szaladt is lélekszakadva a színfalak mögé. A testes, magas, ám erősen hajlott hátú, idősebb férfi hellyel kínálta az íróasztal mellé lapított ládán, és a kezébe nyomott egy borítékot.

„EDITH SIMON, OPERA IN SARVAR" — ennyi volt rágépelve. A jobb sarokban, egy apró bélyegen pedig a felirat: „Republik Österreich". Köszönte a személyzetis szívességét, de nagyon siet, s már fordult is volna vissza a könnyű kis küldeménnyel, amikor Kálmán Dani visszaparancsolta a ládára: „Olvassuk együtt!" Erre ő vállat vont, és feltépte a borítékot. Németül írt, kurta levélke lapult benne. Első alkalom, hogy nem csak a színpadon vette hasznát német nyelvtudásának, ami egy énekesnő számára — az olasz mellett — kötelező. Három hónapra szóló meghívót tartott a kezében a bécsi operaház részéről.

Kálmán Daninak esett ki a szeme, úgy leste minden mozdulatát,.Na, mit ír, jó hír, jó hírek?!" Edith szó nélkül eléje tette a finom, elegáns papirost. A személyzetis forgatta, nézegette, simítgatta maga előtt, és félig szégyenkező, félig hamiskás mosollyal visszanyújtotta a lánynak: „Ma nem hoztam el a szemüvegemet... Legyen szíves, olvassa föl nekem." Edith, még mindig gyanútlanul, ügyelve a helyes kiejtésre, fölolvasta a német szöveget. Kálmán Dani pislogott és az ajkát harapdálta, arcán lassan terjengő düh vöröslött: „Mi akar ez lenni? Maga dajcsnak néz engem?" A lány akkor értette el, hogy ez a nagyszájú, rettegett tótumfaktum nem is tud németül, viszont mindenáron tudni akarja, mi áll a levélben. Először arra gondolt, hogy megtréfálja, és kitalált szöveggel szúrja ki a férfi szemét, de hamar letett az ötletéről, hiszen Kálmán Dani bármikor ellenőrizheti az ő szöveghűségét, elég, ha egy másik énekesnő orra alá dugja a levelet, és akkor minden kiderül. Így aztán az igazmondás mellett döntött és szóról szóra fordított. Kálmán Dani — Edith erre pontosan emlékszik — kétszer is megkérdezte utána, hogy biztosan nem hallgatott-e el valamit?

Valahol itt kell lennie annak a nyavalyás levélnek, az albumban. Rebekának egy pillanatra kihagy a szívverése, míg ujjai rálelnek az ismerős, feltűnően hosszúkás borítékra. Felidézi magában azt a napot: a kávézóban ülnek mindahányan, gondozónők, a színpadon jelmezes próba, ilyenkor a szereplőkön és a zenekaron kívül senkinek semmi keresnivalója a teremben, a porszívókat, parkettkefélőket is ki lehet kapcsolni, s türelmesen várni, míg mindenki levonul majd a színpadról, akkor újra birtokukba vehetik a termet, hogy az esti előadásra patyolat-tisztára adjusztálják. Ez a gondtalan kávézgatások, tésztázások és a végeérhetetlen traccsolások ideje, amikor legalább arasznyit szaporodik szorgalmas kézben a megkezdett kötés...

Nem is tudná hirtelenében eldönteni, vágyik-e még vissza ama világba, melyből aztán egyik napról a másikra valósággal kirekesztették. Mindenesetre, szívesen emlékszik a gond nélküli délelőttökre. Segítségükkel újra sikerült visszajutnia a világhoz. A sokáig távoltartott élethez. Közben egyetlen percig sem vesztegette az idejét: megállás nélkül kötött vagy horgolt valamit, ez megrögzött szokássá vált Rebekánál, még gyermekkorában sulykolták belé, hogy soha, egy pillanatra ne üljön tétlenül, akkor is járt a keze fürgén, ha oda se figyelt, ahogy az eszétől függetlenül, öntudatlanul is vakarózik az ember. Nem egyszer olyan ütemet kényszerített magára, hogy két-három havonként befejezeti egy-egy kisebb terítőt, szegélyt vagy vállkendőt, s mindig akadt vevő rájuk, a színházban sokkal könnyebb volt eladnia a holmit a sok művésznő között, meg aztán annyiféle ember járt be oda esténként, a nézők között is örökké akadt érdeklődő, éppen csak fel kellett kutatni őket... Az öregasszony kislányosan felkuncog magában: ez volt ám a nagy stikli! Hiszen kész művészet kilesni az arcokból, a mozgásból, a viselkedésből, ki lenne az, akinél érdemes feltenni a kérdést, mert netán hajlandósággal lehet a kézimunkák iránt, s ki az, akire kár az időt pazarolni, mert az első szóra hátat fordít az embernek. Elégedetten nyugtázza most is: a sok-sok esetben csupán egyszer fogott mellé, akkor is csak azért, mert az illető vénasszony, akit megkörnyékezett, teljességgel földsüket volt! Máig sem érti, mit keresett akkor az Operában?!

Mindent birtokba vevő, élettől búcsúzó képzeletének ez most jó csemege ahhoz, hogy elrágódjék egy ilyen paradoxonon. Eszébe jut egy kedves közjáték is, holmi operakarban tremolózó vidám ifjoncok tréfálták meg egyszer a truppot; városszéli törzsvendéglőjükből egy átrandalírozott, fehér éjszaka után se szó, se beszéd, elemelték a díszhelyen függő, ÉNEKELNI SZIGORÚAN TILOS! feliratú tilalomtáblát; először is, úgysem tartotta be senki, másodszor pedig úgy vélték, éppen jó lesz az opera színpadán oda, ahol a primadonnák és a bonvivánok szoktak besündörögni a rivaldafénybe. Mindenki csodájára járt a heccnek, hetekig függött ott a felirat, még a dirit is jócskán megnevettette, valahányszor arra kanyarodott az útja. Aztán valahogy lába kelt a táblának, s jöttek új tréfák, új kórustagok...

Rebeka tudja, hogy ama bizonyos, kávézással eltöltött délelőttön, melynek fonalán gondolatai elindultak, óriásit nőtt a többi asszony szemében. Igaz, hogy ez nem tartott sokáig, de addig még történt egy és más... Hogyisne, hiszen a bárszékek közé berobbant az ő Edithje, az az osztrák levél csak úgy lobogott a kezében, és ujjongva szökdécselte körül jobb lábán az egész helyiséget: „Megyünk Bécsbe, megyünk Bécsbe!" Az anya hirtelen azt hitte, meghibbant a lánya, hiszen idehaza se utaztak semerre, pláne ő, Rebeka; ráadásul azokban az években nem hogy Sárváron, de másutt se igen hallottak arról, hogy valaki külföldre utazzék; méghogy Bécsbe?!! Rá is ripakodott a szeleburdijára, ne ringassa magát hiú ábrándokba, de Edithke csak azért is, felmondta előttük a levél tartalmát, és így az ott jelenlévő asszonyok közül mindannyian tudomást szerezhettek arról, hogy a bécsi oaperaház így meg úgy...

Nohát, ő most is azt mondja, hogy már akkor tudta: ez a levél zsákutcába visz. És mégis, titokban büszkén gyűjtötte be a hallgatóság elismerő oldalpillantásait. Napokig hallotta még összesúgni az asszonyokat a háta mögött; minden pénzt megért, annyira jó érzés volt... Hogy aztán Edithet elhívassák valahová a színházból. Csak késő délután vánszorgott haza zokogva, éhesen. Annyira ki volt vetkőzve magából, hogy anyja rémülten doktorért rohant. Férjének régi-régi barátját, Fuchs Palit szokta olykor megkérni, segítse ki a bajból, aminek a szakállas, sokgyermekes férfi a hosszas ismeretség fejében mindahányszor korrektül eleget is tett... Sajnos, azóta ő is, mint annyi fajtestvére, repülőgépre ültette a családját, s meg sem állt Tel Avivig. Küldtek egyszer onnan Rebekának egy képeslapot, de az most egy másik albumban lapul, valahol egy polcon...

Székely "tanácstalanságok" (1)

Régiek példázata mentén

Az elmúlt emlékidéző-ünneplő napokban, mint annyiszor, megint előkerültek a mának hegyezett tanulságok, s közülük is a legtestreszabottabb: nekünk ma, itt is, amott is - gyakorlatilag szinte mindenütt - élő magyaroknak negyvennyolc örök tanulsággal üzen, mégpedig azzal, hogy sokfélék vagyunk, de e sokféleségünket alá kell rendelnünk a nagy távlati célnak ahhoz, hogy szándékaink győzelemre jussanak. 

A szűkebb székely pátria szülöttjének olasz nyelvből lefordított, eddig nehezen hozzáférhető önéletírásának bemutatóján sóhajtott föl nem egyszer szenvedélyesen a történész: tudja, hogy a múltbeli események megfordíthatatlanok, s neki tulajdonképpen az a dolga, hogy a megtörténteket fölfedje, elemezze és értékelje, de most mégsem hagyja nyugodni a gondolat, hogy mi lett volna, ha Kossuth, Széchenyi, Petőfi, Gábor Áron, Gál Sándor, Görgei, Deák Ferenc s még annyi remek figurája a felidézett kornak egy nagy, közös jellemben összevegyítve egymásnak legjobb kvintesszenciáját adnák - bezzeg, most nem itt tartanák, ahol tartunk, hümmögve és teljesületlen vágyainkon csüngve...

A szakemberi szigor pillanatnyi ellágyulását kihasználó, emberileg mélyen érthető, tehetetlen vívódás pontosan azt mondja ki, ami a pillanatban, a történések jelen idejében oly végzetesen elrejti magát: az örök Tanulságot, amit eddig mindig csak a múltban voltunk kaphatók érvényesíteni, amikor elődeink vitatható tetteit, egymásnak feszüléseit boncolgatva mi magunk lehettünk azok a tárgyilagos bírák, akik kimondtuk: ezt jól csináltátok, amazt viszont csúnyán elszúrtátok.

Az idei csíkszeredai negyvennyolcas ünnepi emlékezés az idén is a Gál Sándor emlékműtől indult, hogy aztán Petőfinél és Bălcescunál "varródjanak el a szálak". Elhangzott a csíki származású, székely forradalmár földijeihez intézett levele is, amely egyfajta politikai testamentumként is értékelhető, s amely a kitartásra, a tettekre, az eszmények melletti hűségre ösztökélik mindenkori utódait. Csakhogy az ünnepi előkészületek sodrában, s éppen a Gál-féle önéletírás magyar nyelvű bemutatkozásán hangzott el az szakemberek szájából, hogy a vitathatatlanul sok hősi tettet, vitézi győzelmet egymásra halmozó ezredes egyénisége némileg hajlott az önszuggesztió felé; vagyis, s ezzel nem egyedül volt a történelemben, úgy vélte, hogy a dolgokat leghamarabb ki kell mondani, a többi aztán jön magától. Egyfajta szómágia rajongó híve volt élete végéig, aki a bravúrt, a hirtelen, meglepetésszerű cselekedetet többre becsülte a mindent mérlegelő rációnál. Ami, ugye, önmagában nem bűn, sőt, adott helyzetben kifejezetten sokszor erénye is volt mindez. De nem véletlen, hogy kortársai, az ugyancsak Bem szolgálatában álló, Petőfivel, a szintén radikális politikus-költővel szoros barátságban álló Teleki Sándor ilyen vélekedést jegyez le a lengyel tábornok szájából két székely 48-as hősről: "Gál Sándor a száj és penna, Gábor Áron a tett és minden".

Azóta tudjuk: a "tett" sajnálatos módon elesett Kökösnél, a "száj" viszont, magára maradván, nem bizonyult elegendőnek a minden irányból támadó túlerő megfékezésére, ráadásul a tiszttársak is Gál ellen fordulnak, rajta kérik számon a sikertelenséget. Aztán, váratlan fordulattal mégis Gál Sándor kerekedik felül, s ez tovább élteti benne a lţtvţnzos bravúrok sikerébe vetett hitét. Hasonló állásponton van Görgei fegyverletétele után is: a szatmári mocsarakban bujkálva meg van győződve arról, hogy gyújtó hatású szónoklatokkal, erőteljes szóbeli ráhatással fordítani lehet a sorskeréken, ay elbukott  forradalom tüze feléleszthető. Ebből a hitéből aztán többé ki nem billenti senki 1866-os haláláig, amikor már elborult elmével, de rendíthetetlen elszántsággal marad foglya az eszmének. Tulajdonképpen tragédiáját is e rögeszmévé vált elképzelés hozza a fejére: ő mindvégig komolyan veszi a szabadcsapatok szervezésének, a magyar légió megalakításának fontosságát, amivel az osztrák elnyomókkal szembeszállva, magyar térfélen újrajátszható a szabadságharc élethalál "mérkőzése". Pedig akkor már Kossuthék is felhagytak a győztes visszatérés egyre valószínűtlenebb és mindinkább kalandorságnak tűnő illúziójával, sőt úgy tűnik, hogy Garibaldiék tűzzel-vassal (is) kierőszakolt olasz egységéhez már-már nélkülözhetetlenek a magyar és székely légiósok; akik eredetileg azért szegődtek el, hogy hamarosan hazatérve részt vehessenek a tervezett nagy, a szent kalandban, nem pedig, hogy az uniót ellenző olasz vidéki lakosság ellen büntetőhadjárattal viseltessenek. Mindezek a kulisszamozgások szinte előrevetítették Gál Sándor sorsát: titokban tovább folytatott makacs toborzása megállítására, a Garibaldi-féle olasz hatóságok parancsára maga Türr István, egy másik hős negyvennyolcas tartóztatja le 1861-ben, s az említett önéletírás, amit gyaníthatóan bajtársainak mondott tollba a rács mögül - mintegy dokumentálva dicsőséges harci érdemeit - már csak megkésett kegyelmi folyamodvány.

A forradalom gyermekei akkor, a valóságtól és az alternatíváktól elhomályosult, enyhén rövidlátó szemmel nem tudtak fölülemelkedni a konjunktúrán, a pillanatnyi helyzeten, saját vélt igazukon és hiúságaikon. Azt hiszem, ez történik ma is. S ellentmondásos, egymásnak feszülő "harci" tetteinkről majd csak egy későbbi kor olvas (ki) tanulságos leckét - no, nem magának, hanem visszamenőleg, s a mi fejünkre.

(Hargita Népe, 2006)

*

Kezünkben a hiteles, népszerű székely történelemkönyv

Egyed Ákos a már feltárt történelmi forrásokra épít

A héten mutatták be több székelyföldi helységben is, többek között Csíkszeredában is, Egyed Ákos professzor régen várt történelmi kézikönyvét, A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1918-ig címűt, amely a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó gondozásában (Bibliotheca Transsylvanica sorozat 52.), a kiadó négyszázadik kiadványaként látott napvilágot. A mű hézagpótló, akkor is, ha a székelység történetének - látjuk, tapasztaljuk - tengernyi irodalma van. Ez derül ki abból az alapos könyvészeti lajstromból is, mely a kötet végén a jegyzetanyaggal kiegészítik és mintegy hitelesítik a nem mindennapi munkát.

Amit a magyar olvasótábor nyert e székely történelemkönyv által, az a higgadt összegzés és a bizonyosságok számbavétele. A szerző nem veti bele magát új elméletek sűrűjébe, nem kívánja a szakmai viták ingoványos talajára vinni a gyanútlan olvasót, inkább ismertet, mérlegel, valószínűsít - anélkül, hogy valamit is elhallgatna. Így valami olyan szokatlan metamorfózisnak lehetünk a tanúi a könyv tanulmányozása közben, amelyet folyamatban átélve nyilvánvalóvá lesz előttünk, mitől több és más ez a munka az eddigi székely történelmi szintéziseknél. Anélkül, hogy a könyv előzményeinek fontosságát és értékeit kisebbítenénk - hiszen maga Egyed Ákos is úgy jár el: munkájában a legnagyobb tisztelettel idézi és ismerteti azokat a próbálkozásokat is, amikkel nem ért egyet -, ki kell mondanunk: a sok-sok elfogult, korábban ismert és forgalomban lévő munka nem halványul el az Egyed-féle könyv megjelenésével, a mű nem írja fölül a pályatársakét, hanem integrálja, értelmezi és eéhelyezi a történelmi realitások értékskáláján. 

Ezen túl már egyszerű a dolgunk: összefüggéseiben olvashatjuk azt, amit a szerző korábbi tanulmányaiban, kutatásaiban részleteiben már kimunkált, mintegy megelőlegezve a mostani összefoglalást. Végre látjuk nem a legendákba szőtt, nem a különutasnak bemutatott székelység korábban rögzült képét, hanem társadalmi szervezkedésének, szabadság- és jogrendszerének sajátos, ellentmondásokkal tarkított beépülését a régió történelmébe, amely a kölcsönösen folyamatos megnemértések tragikus eseményein át egy tanulságos és élhetőbb holnap megfogalmazásának kulcsgondolatai lehetnek.

*

Működnek-e Erdély magyar szellemi műhelyei?

Egyed Ákos professzor szerint a nagy témák társadalmi összefogást igényelnek

Amióta az év elején megjelent a Pallas-Akadémia kiadásában A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1918-ig c. összefoglaló kötet Egyed Ákos tollából, a szerző egész sor visszhangos olvasó találkozón vett részt, új és új meghívásoknak készül eleget tenni, könyve fogy, mint a cukor. Ennek kapcsán kérdeztük a könyv keletkezéstörténetéről, arról, hogy vajon minek szól e kitüntető érdeklődés: a témának? a könyvnek? a szerző személyének? s ennek kapcsán óhatatlanul szóba kerültek az erdélyi magyar kutatás időszerű gondjai is.

- Meglehetősen későn vállalkozott e munka kivitelezésére. Miért a kivárás, mennyire elégedett most a végeredménnyel? 

- A téma régóta foglalkoztat, sokat töprengtem rajta, mindegyre készültünk, hogy összefogunk és írunk egy székely történelmet. A közös munka elmaradt, volt aki visszalépett, halálozás is történt, végül elszántam magam, hogy megpróbálom egyedül, saját elképzelés szerint. Sokáig nem lehetett halogatni, mert olvasótalálkozókon mindegyre arra nógattak, írjak olyan székely történelemkönyvet, mely az elfogadott és hiteles forrásokra épül, nem mindenféle mítoszokra. Az már csak ráadás volt, hogy a Pallas-Akadémia igazgatója is évek óta noszogat, végül már nem tudtam neki nemet mondani. Szerencsére, évek óta gyűjtögettem az összegzéshez szükséges cédulákat, s a könyv megírhatónak tűnt. Azt sem hallgathatom el, hogy a hetvenes évektől kezdve egy-egy részletkérdést már földolgoztam, s jó előmunkálat volt könyvemhez a 2006-ban megjelent gróf Mikó Imre monográfiám, melynek módszereit sikerült itt is hasznosítanom. A késedelemhez hozzájárult az áttekintendő problémák összefüggésrendszerének nagyságrendje. Érzem én azt, hogy jobb lett volna mindezt korábban megírni, de hát istenem, végül is jó, hogy létrejött.

-Az lett a mű, aminek eredetileg is szánta? 

- Már a hetvenes években írtam egy tanulmányt a székely hadirendről, s akkor meggyőződésemmé vált, hogy a székelység egész története, sokat emlegetett autonómiája a hadkötelességtől függött, ehhez igazodott. A magyar királyság XI-XII. századában a székelység azt a feladatot kapta, hogy elvállalja Erdély délkeleti szögletében a határőrzést, illetve a királyi hadseregben meghatározott módon, saját anyagi erejére támaszkodva vegyen részt. Ennek fejében kapta önrendelkezését. Hogy ez az alku az államhatalom és a székelység között hogyan alakult, torzult el, jutott válságba – erről szól a székelyek rövid története. Ám mivel könyvem egyéni munka, és a kérdés számos vetületében kutatásilag nem vagyok járatos, azokat diszkréten rövidre fogtam és csak a lényegre koncentráltam. Egy majdani, több szerzőt foglalkoztató nagy monográfiákban e hiányok könnyen pótolhatók.

- Milyen gyakoribb kérdéseket szokott kapni könyvével kapcsolatban az olvasó-találkozókon?

- A legtöbb kérdés így hangzik: lesz-e folytatása a könyvnek, az 1918 utáni történések mikor kerülnek be a székely históriába? Sajnos, ezzel még jócskán kell várni, hiszen a legfontosabbak, a források nincsenek kéznél, ellentmondásosak, hiányosak, nem beszélve az értékelésükről. A másik leggyakoribb kérdés a székelyek származására vonatkozik, amit a könyvben csak érintek, kronologikusan ismertetve a legfőbb irányzatokat és elméleteket. Válaszomban hangsúlyozni szoktam: lényeges, de nem a legfontosabb kérdés a származás. Tény viszont, hogy amióta ismerjük a székelyek történetét, mindig magyarul beszéltek, s a magyar fa egyik szépen zöldelő ágát jelentik. Nem az eredettel érdemes büszkélkedni, annál inkább azzal, hogy a székelységnek több mint ezer éven át sikerült megőriznie identitását eredeti szálláshelyén, miközben a másutt élő magyarság szerre kisebbségbe került.

- Hogyan  forgathatjuk maximális haszonnal a székelyek rövid történetét?

- A történelem nem ad recepteket, viszont lehet és kell tanulságokat levonni a történelemből. E könyvben is számos továbbgondolni való kérdés van. Ilyen kérdés az, miként lehetett az, hogy ez a gyenge föld oly nagyszámú embert tudott eltartani? A történelmi antropológia megállapításai szerint is igen gazdaságos, egészséges és természetkímélő életmód alakult ki a székelyföldön, éppen az önrendelkezés folytán, mert mindenről az itt élő családoknak kellett gondoskodniuk, a közösségi élet erényeivel és hasznos intézményeivel (pl. kaláka rendszer) párosítva. Az erős közösségek léte valamikor nagy erénye volt a székelység életének, ezek az összetartó erények az idők folyamán összeomlottak, degradálódtak.

- Mi az a történelmi téma, amiről úgy érzi, még tartozik vele önmagának?

- Föl kellene fejteni és meg kellene írni azt is, miként történhetett, hogy a magyarság XIX. századi társadalmi-gazdasági reformjai a székelyeknek éppenséggel a lemaradást, a megkésett fejlődést és a kivándorlást hozta el. Mi történhetett a magyar sikertörténeten belül, ami ilyen hatást váltott ki a keleti végeken? Ennek ma még csak a vázlatát ismerjük, a lényegét nem. Ugyancsak felelős téma az első világháború és annak erdélyi-székelyföldi vonatkozásainak az összefoglaló feldolgozása. Lehet ugyan, hogy végül csak a kérdésekkel maradok, de az biztos, hogy hátralévő éveimet nem szeretném munka nélkül eltölteni. Biztos, hogy a nagy témák közösségi összefogást is igényelnek.

- Mint az Erdélyi Múzeum Egyesület elnöke, lát-e esélyt az erdélyi tudományosság műhelyekbe szerveződésére? 

- A második világháború és az 1989 közötti rendszer gyakorlatilag lépésről lépésre megfojtotta az erdélyi magyar tudományosságot. Az önálló magyar egyetem, az anyanyelvű felvételirendszer megszűnése komoly űrt teremtett a kutató utánpótlásban, bár sok kiemelkedő, ún. “magányos műhely” működött, a rendszerváltozás után hiányzott a folytonosság. Ma jutottunk oda, hogy az 1990-ben újjáalakult és mindent az elejéről kezdő Erdélyi Múzeum Egyesület bizakodhat: a megszaporodott egyetemi központokban egyre erőteljesebb fiókjai működnek az erdélyi magyar tudományosságnak. Ami a legnagyobb gond: a kutatómunka annyira szétforgácsolódott a különböző intézményekben, hogy szükség lenne egy nemlétező egyeztető fórumra, ami a párhuzamosságokat feloldaná. Együttműködés nélkül nem tudunk eredményt elérni, sem támogatáshoz jutni.

- Milyen újdonságokról számolhat be az anyaországi és a határokon túl élő magyar tudományos potenciál kapcsolatait illetően?

- Az előbbiek áthidalására hozza létre a Magyar Tudományos Akadémia még az idén a Kolozsvári Akadémiai Bizottságot, a KAB-ot, amelynek hatóköre egész Erdélyre, minden tudományágra kiterjed, remélhetőleg képes lesz kitűzni azokat a nagy témákat, amelyek fontosak számunkra. A KAB az Erdélyi Múzeum Egyesületre támaszkodik ugyan, hagyományait folytatja, de nem “falja fel”, sőt, az EME 2009-ben esedékes 150. évfordulójához jelentős segítséget is adhat. Az eseményre több tanulmánykötettel is készülünk: az egyik a gyűjteményeinkről szólna, a másik a legkimagaslóbb erdélyi tudósokról, egy harmadik a tudományágak fejlődését mutatná be erdélyi viszonylatban.

- Lát-e esélyt az erdélyi kutatói hagyományok értékesítésére, a sokszorosan kifosztott, megtépázott múzeumi-levéltári stb. források legalább részbeni rehabilitálására, visszaszerzésére?

- A kutatások válsága egyrészt az anyagi támogatás hiányában, másrészt – és itt elsősorban a humán- és társadalomtudományokról beszélek – a forrásanyagok hozzáférhetőségének tisztázatlanságában rejlik. Sok forrásállagot nem lehetett és nem lehet kutatni, tisztázatlan a valamikori nagy értékű, elhurcolt gyűjteményeink sorsa. Az egykori civil szervezetek vagyonának visszaszolgáltatása úgy tűnik, rajtunk, kutatókon kívül senkit nem foglalkoztat. Ami a történettudományt illeti, a történeti források lényegében feltáratlanok. Ami történt, az jó, helyes, de az igazán fontos intézményi levéltárak hozzáférhetetlenek. Az EME, az EMKE roppant értékes gyűjteményeit mintha elnyelte volna a föld. Felvállalja-e sorsukat a politikum? – ez itt a kérdés…

Cseke Gábor

Névjegy

EGYED ÁKOS - sz. Bodos, Háromszék m., 1929. nov. 25; történész, író. 1952-től nyugdíjazásáig (1997) a Kolozsvári Történelmi Intézet főkutatója. A debreceni Kossuth Lajos TE (1990-1994) és az ELTE (1995–97) meghívott egyetemi előadója. Az MTA külső tagja (2000), az EME elnöke. 2006-ban megkapta az MTA Arany János életműdíját. Történetírói munkásságának könyvészeti lajstroma - önálló munkái, szerkesztett, gondozott címei, társszerzőként írt művei és tanulmányai, cikkei - 22 kiadói lapra rúg. * Néhány jellegzetes cím: A megindult falu. Tallózás a régi erdélyi faluirodalomból, 1849-1914, vál., bev., jegyz., Bk., 1970; Az utazás divatja, Bk., 1973; Háromszék 1848-1849, monogr., Bk., 1979 ; Falu, város, civilizáció. Tanulmányok a jobbágyfelszabadítás és a kapitalizmus történetéből Erdélyben 1848-1914, Bk., 1981; Csutak Vilmos: Közösség és művelődés, 1993; A korszerűsödő és hagyományőrző Erdély. Tanulmányok és más írások a XVII-XIX. sz. történetéből, I-II., Csíkszereda, 1997; Erdély 1848–1849 I–II., Csíkszereda, 1998; Erdély metamorfózisa a hosszú 19. században I.-II., Csíkszereda, 2004; Gróf Mikó Imre – Erdély Széchenyije. Budapest, 2006; A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1918-ig, Csíkszereda, 2007.

(Új Magyar Szó, Színkép melléklet, 2007)

*

Lehetséges-e a múlt kiszabadítása?

Hermann Gusztáv Mihály történész már-már La Mancha lovagjához illő, háládatlan feladatra (szélmalomharcra?) vállalkozott, amikor megírta Az eltérített múlt című, a csíkszeredai Pro Print Könyvkiadó „Múltunk könyvek” sorozatába illő munkáját a különféle oklevél- és krónikahamisítványokról a székelyek történetében. És hogy e megállapítás nem holmi, részemről megelőlegezett beleérzés, arra a legjobb bizonyíték az a kedd esti ősbemutató volt, aminek a Csíki Székely Múzeum otthonosan berendezett, csinos, funkcionális és teltházas konferenciaterme adott otthont. Pontosabban azok a kérdések és válaszok, amelyek ott elhangzottak az izgalmas, érzelmeket felkavaró kérdéskörben.

Mert az egy dolog, hogy a székelyudvarhelyi fiatal szakember vizsgálódása merész, sok esetben úttörő, legalább is erdélyi viszonylatban, és ezért mindenképpen elismerés jár neki, ámde a búsképű lovagtól eltérően ő nem hisz a direkt konfrontációk és a szekértábori viadalok sikerében, nem a meg- és a legyőzésre helyezi a hangsúlyt, hanem arra, hogy tisztán hallathassa a tudomány szavát. A bemutatón ismertetett tudományos hitvallását hallgatva, megnyerő, s esetenként talán leszerelő is az a tolerancia, amivel a múlt eltérítőit, az azok nyomában lépkedő öntudatlan vagy tudatos további ferdítőket, tévutakon járókat, álmokat, mítoszokat kergetőket, mindenféle elméletfaragókat és szenvedély mozgatta hiedelempártiakat szemléli. 

Miközben maga következetes kíván maradni az ösvénytaposás szakma nyújtotta, erősen behatárolt, rigurózus, de biztosnak talált követelményrendszeréhez, addig kénytelen elfogadni, hogy mindaz, ami egy-egy történelmi esemény, jelenség vagy folyamat köré hordalékként, tévhitként, mítoszként éppen a különböző „eltérítésekből” eredően összegyűlt, s ami mindinkább elhomályosítja történelmi tisztánlátásunkat, sajnálatos, de megdönthetetlen módon része már a történelmi tudatnak, már maga is történelem, s nem lehet kimetszeni, mint a vakbelet, legfeljebb elszigetelni, az őt megillető helyre tenni lehet. Csakhogy ebbeli igyekezetében a történésznek, ha azt akarja, hogy ő maga hiteles és kikezdhetetlen maradjon, sokszorosan körültekintőnek kell maradnia, s inkább legyen azon az állásponton, hogy ez vagy az a forrás vagy állítás gyanús, amíg minden oldalról, szinte tévedhetetlenül meg nem bizonyosodik arról, hogy következtetései helytállóak.

Nem mondom, személyesen kissé értetlenül állok azelőtt, hogy ugyanazt a cselekedetet - a hamisítást -, ami a jog szemüvegén át minősített törvényszegés, a történészek ennyire kesztyűs kézzel közelítik meg. Persze, tudom, hogy a hamisított birtok- és egyéb oklevelek, történelminek nevezett „források”, amelyek hol hiúságból, hol anyagi érdekből, de nagyon sokszor mind a kettőtől vezérelve keletkeztek, olyan mértékben az elmúlt idők termékei, ameddig a törvénykezés bármilyen hosszú keze sem ér már el. És ezen mit sem változtat az, hogy forráshamisítások ma is történnek, más technikákkal és egyelőre beláthatatlan következményekkel, de történelmivé mindenek előtt azok válnak, amelyek „túlélik” a tudományos éberség tisztító hadjáratait és beépülnek a történelembe.

Hermann Gusztáv Mihálynak a tudományos józanság híveként gyakorolt türelme végül is érthető, ha arra gondolunk, hogy konkrét vizsgálódásain túlmenően a történelemeltérítés az elméletek szintjén is javában folyik, a nemzeti történetírásokban az egyazon események megítéléséhez nem átallnak sok helyen hamis adatokra, majd következtetésekre és mesterkélt logikai láncokra építeni. Mindezt egy idős hallgató úgy fejezte ki, hogy igazság sok van, de valóság csak egy; ergo, miként lehet a ránk zúduló, ellentmondó információk között biztonságosan navigálni? Az igazi történész már tudja, hogy csetepatéval, erőből nem lehet mások tévhitét se megingatni, se leradírozni, se tűzzel-vassal irtani. 

Az egyénnek és a népeknek egyetlen esélyük van a hamis tudat elleni fellépésben: ha a sajátjukat veszik revízió alá, ha azzal számolnak le! A történelem végig arról szólt, hogy erőszakkal, háborúkkal lehetett birodalmakat, kiváltságokat teremteni, győzelmeket elérni, de ezek mindig csak az erősebb kutya esélyeiről szóltak, és többnyire múló pillanatai voltaka  történelemnek. Ugyanígy, mások bennünket kisemmiző vélekedéseit nem tudjuk betiltani, visszaverni, leleplezni, csak akkor, ha mi magunk a tudományosság és a türelem talaján maradunk, s amit másokban kifogásolunk, azt igyekszünk a magunk portáján kifogástalanul elvégezni.

(Hargita Népe, 2007)

Székely ünneplők a márciusi hóban, Nyergestetőn * Fotó: Ádám Gyula