im, Ifjúmunkás...

Az im első számának emblémája. Sokáig ez volt a melléklet
primitív, de jellemző fejléce

Jelentések magamról c. könyvem megjelenése után többen nehezményezték (hiányolták, sajnálták stb.), hogy bár közel húsz évet töltöttem az Ifjúmunkás berkeiben, vidéki szerkesztőként, majd lapvezetőként is, s amit emlékező szövegemben a magyar ifjúsági hetilapról, annak jelentőségéről, fontosságáról írtam, messze nem közelítette meg a kérdés lényegét, úgymond az olvasó adósa maradtam vele.


Kezdetben kézzel-lábbal kapálóztam a vád ellen, aztán lassan leülepedett bennem a berzenkedés - az egészben inkább azt tartottam természetellenesnek, hogy mások írják elő nekem, hogy mit tartsak fontosnak a a magam jellemzésére és elemzésére elmondani, tényszerűsíteni. Az az igazság - jöttem rá -, hogy az Ifjúmunkás átvilágításának és elemzésének, bonckés alá vételének igenis, helye van szellemi életünkben, de sem a visszatekintő, ideologikus vádaskodás, sem a megszépítő hőscsinálás nem szolgálja az ügyet. A Bukarestben megjelenő, a KISZ irányítása alatt álló, magyar intézménnyé válni próbáló nyilvános fórum küszködései, hol merészebb, hol visszafogottabb törekvései a leginkább a közölt anyagokból, s távolról sem a legendákból, a jól-rosszul kiszínezett, összefércelt emlékekből, személyes szimpátiákból lemérhetők. Ami megtörtént, amit az ott dolgozók az évek során megvalósítottunk, az pontosan annyit ér, amennyi megmarad belőle a gyűjtemények fedőlapjai között.


A nyolcvanas évek elején, pontosabban 1982 táján Tar Károly kollégám erősen szorgalmazta az akkor 60 esztendős lap háború előtti és legújabb kori történetének és egy lapantológiának az összeállítását. Naplójából (Faragott fájdalom) kitetszik, hogy az anyag el is készült, ám különféle gáncsoskodások folytán kénytelen volt elfektetni, a rendszerváltás után pedig elvesztette időszerűségét; az a szemlélet, ideológiai keret, melyben a monográfia készült, már lekerült a napirendről.


Emlékszem, engem is kapacitált, hogy szálljak be a közös munkába, de nekem már akkor lelkiismereti problémáim voltak a lappal kapcsolatban és úgy döntöttem, hogy nem fogok magamnak az Ifjúmunkásból olcsó piedesztált építeni. Életem és szakmai kiteljesedésem első, meghatározó munkahelyén túl sok minden történt velem és körülöttem ahhoz, hogy joggal érezzem: nem én vagyok a hivatott krónikát írni működésem éveiről. Az én emlékezésem és mérlegelésem szigorúan csak arra vonatkozhat, hogy miként tudtam átmenteni az időn azt a közösséget, akinek a sorsát egyik napról a másikra a kezembe tették le, anélkül, hogy az illetékesek meggyőződtek volna róla, képes vagyok-e a védelmére, a szolgálatára. Sok volt ám munkámban az improvizálás, a keresés és az ösztönös ráérzés, de éppen úgy a tévedés is, mert soha sem tudtam megszokni azt az állapotot, hogy nekem gyeplő van a kezemben, s a többieket úgy kell táncoltatnom, hogy a külső és a belső egyensúly mindig megmaradjon. Nem tudtam vezető emberré válni, mindig csak személyes, egyéni szempontokból ítéltem meg vagy mértem be a tetteimet, azok várható következményeit. Persze, az évek teltével ragadt rám némi rutin, sőt, mondhatom, hogy amikor megváltam a laptól, tulajdonképpen akkor éreztem igazán, hogy sokkal bölcsebben és hozzáértőbben lennék képes fogni a kormánykereket...


Aztán megjelent Molnár H. Lajos barátunknak a Falra hányt esztendő c. regénye (1983-ban), amely akkora botrányt keltett a benne foglalt kitalált, ám valós eseményekre, munkaközösségekre, személyekre kísértetiesen "rímelő" cselekményével és problematikájával, hogy akaratlanul is belekeveredtem. Úgy akarták feltüntetni az ifjúsági szervezet sértett vezetői, hogy a könyvet egyenesen én rendeltem meg Lajosnál, bosszúból azért, hogy a lap éléről menesztettek. Ezen akkor is csak nevetni tudtam volna, ha nem tudom, hogy akik terjesztették, azok komolyan is gondolták és készek voltak ennek jegyében eljárni. Akkor fogadtam meg magamnak, hogy az Ifjúmunkás babérjaiból az én homlokomat soha nem fogja egyetlen levelecske sem díszíteni. A jelzőket, az értékelést hagyom másnak.

Ám ezzel még koránt sincs elintézve az ügy. Mert az tudott tény (legfeljebb nem mindenkinek van kedve bevallani), hogy rendszerváltás előtti lapjaink, köztük az Ifjúmunkás is, nem vethetők mindenestől a tűzre, mert hiszen mindaz, amit ma értéknek nevezünk, ott található, a maga sajátos kezdeményében és lenyomatában az akkori nyilvánosságban - természetesen a pelyva, a szenny és a fűrészpor társaságában. A lapgyűjteményt évről évre lapozgatva, különösen azoktól a hónapoktól, évektől kezdve, amikor sorsom egyé vált a lap irányításának felelősségével, szeretném kiemelni mindenek előtt az im-ből (irodalom-művészet rövidítése; kár, hogy lekoppintás íze van a budapesti im - ifjúsági magazin - felé. Csak hát ez is, az is ül már a köztudatban, s mi igyekszünk megtenni minden esetben megtenni a szükséges disztingválást) azokat az anyagokat, melyek jelzőbójául szolgálhatnak arról, milyen nyomot is hagytunk hátra az időben.


A bejegyzés címe (im, Ifjúmunkás...) különben a már megnyitott különoldal címeként szerepel a blog főcíme alatti mezőben, onnan lehet elérni a rendszeresen gyarapodó újságkivágásokat, 1967-től, (lehetőleg) időrendi sorrendben. A válogatás semmilyen teljesség- vagy kritikai igénnyel nem kíván fellépni, kíváncsi böngészés ténymegállapító eredménye csupán, bármifajta feledés vagy maszatolás esetleges kísérletével szemben.


Ez lesz az én egyedüli vélemény-nyilvánításom Ifjúmunkás ügyben: felmutatni a lapban azokat az alkotókat, akik máig többszörösen is igazolták, hogy lapbeli jelenlétük az értékteremtés természetes folyamatának elidegeníthetetlen része.

Székely Útkereső reprint

E székelyudvarhelyi folyóiratot a rendszerváltás dobta fel, 1990-ben és élt összesen tíz esztendőt. Meghalt 1999-ben. Alapítója, kiadója és hajdani főszerkesztője, a Székelyudvarhelyen élő Beke Sándor, most kartontáblák között, reprint kiadásban, egyetlen nagy könyvvé fűzve adta ki újra az egész kollekciót - mind az 53 számot.

Annak idején, Bukarestből szívesen s rendszeresen küldtem kéziratot - verset, prózát, interjút, cikket -, hiszen kedvemre volt minden új, életrevaló kezdemény, s különösen a Székelyföldön, ahol a lehetőségekhez képest korábban eléggé mostohák voltak a sajtóviszonyok, mindenek előtt a művelődés terén. A kollekciót lapozgatva újra peregnek előttem azok az évek, amikor tanultuk a számítógépes szövegszerkesztést, s bizony, a lapjaink meglehetősen amatőr és kontár kinézetűek voltak. De annál lelkesebben és elégedettebben végeztük a dolgunkat, mert annyi korábbi évtizednyi fölösleges és erkölcstelen sajtónapszám után végre azt csinálhattuk, amit szerettünk.

Az 1992/5-6. számban megakad a szemem egy regényrészleten. Mintegy harminc éve pap1írra vetett, félig kész kéziratról van szó, amit 1992-ben megpróbáltam leporolni, de csak a szándékkal és az Útkeresőnek adott részlettel maradtam. A teljes kézirat két-három hónaponként a kezembe kerül, hiszen már régóta nem dugom el, foglalkoztat a sorsa, nem tudok dűlőre jutni fölötte. Ez különben a lapgyűjteményből kimásolt közlésből is bőven kiderül...

*

Kinyitom a fiókot...

...és kiemelem belőle a legalsó kéziratot.

Tíz kiadói ív, 200 lap. 1982-83 között íródott, Bolondóra az eredeti címe, de mert eltelt fölötte a várakozási idő, e címet már láttam azóta forgalmazni a magyar könyvtermésben.

Itt állok hát cím nélkül, teljes revízió előtt — hiszen már az írás pillanatában tudtam, hogy a könyv megjelenéséből akkor nem lehet semmi, ezért az első megmódolás után javítatlanul fiókban maradt a gépelt példány — félek a javítástól, attól, hogy sokmindent másképpen írnék meg, mint a rendszerváltás előtt, hogy teljesen átírnék mindent, és akkor ez a könyv már nem az a könyv lenne, aminek készült; de vajon mire van szüksége az emberiségnek, betyárbecsületre vagy könyvekre? Amíg ezt sikerül eldöntenem magamban, kiemelek egy összefüggő részt a kéziratból, a könyv kezdeteiből, próbálok címet biggyeszteni fölé, egyelőre a könyvnek nem találok jobb címet az eredetinél; emlékszem, míg egy utazás során, miközben a műanyag bevonatú fapadoson szunyókáltam hazafelé, valósággal „megálmodtam" a Bolondórát, és el voltam telve magamtól... Most meg...

Szerkezetileg gyöngysor az egész mű, amelynek két végén ugyanaz a kopottas, tompafényú szem őrzi a kalárist: egy emlékeibe zárt öregasszony kortól bűzlő, rothadásnak indult magánya, s közötte a távolba szakadás egy szélsőséges, látványos, mégis provinciális esete — olyan, ami szülők és gyerekek, otthon és idegenség között e századvégen is oly gyakran megesik...

*

Érkezett egy levél

(Regényrészlet)

...Sokat hordott még össze akkor a lánya, de Rebeka csak arra gondolt, hogy ha nemet mond, végül is nem sikerül kitörnie a csapdából, amiben azóta érezte magát, hogy Edith sikerei egymást érték az operaszínpadon. Szerencsétlenségére nem értett semmihez, mert Simon Ernő házasságuk első pillanatától kijelentette: az asszonynak odahaza a helye, egy valamirevaló férjnek el kell tudnia tartani a családját. Ugye, ő ebben is férfinak akart látszani...

Mennyire kivirult az anyja, miután Erwinke már a második magyarázkodó mondatát belefojtotta, és másnapra Rebekának meglett a gondozónői állás! Pap Erwin, az opera és a színház teljhatalmú igazgatója, a rettegett „diri" szenvedélyesen szeretett szívességeket tenni, és távolról sem csak a primadonnáknak. Ha kért tőle valamit az ember, ő egyszerűen röstellte a visszautasítást, önmagától semmi jóra, emberségesre nem futotta erejéből, csak ha nyíltan elismerték, hogy az ő segítségére szorulnak. De nagy szívét nem lehetett túlságosan gyakran meglovagolni: csodálatos memóriája folytán pontosan észben tartotta, kivel, mikor és milyen kegyet gyakorolt. És ha az illető rövid időn belül harmadszor is megkömyékezte, Erwinke sajnálkozva tárta szét a karját: „Ebben az évben már felélted a hiteledet!" Edithék hozzászoktak, hogy csak fontos ügyekben kérjék a segítségét, és nem éltek vissza nagylelkűségével. Edith, ha jól emlékszik, anyja felpártoltatásáig semmilyen támogatásért nem folyamodott az igazgatóhoz, úgyhogy első kérése, kimondása pillanatában is, már-már automatikusan jóváhagyatott.

Kevéssel utána érkezett az a levél Bécsből. Mintha csak ma történne, olyan élesen észben tartotta a legapróbb részleteket. Kálmán Dániel, a személyzetis hivatta, próba közben. És ha ő valakit hívatott, akkor a rendezők és a karnagyok, de talán még az Erwinke akarata is szertefoszlott; hagyni kellett csapot-papot, s iszkolni a kicsi személyzetis irodába, amely ott székelt a színpad háta mögött, a kellékes raktárból leválasztva, épp csak tenyérnyi ablakot vágtak a falba, hogy egy csöpp levegő bejöhessen rajta, ha túlságosan meggyűl odabent a bagószag, mert fényt elvárni egy ekkora ablaktól már merő agyalágyultság lett volna, szereltek viszont egy jókora fénycsövet a magas mennyezetre, amely oly halálian kékes világosságot szórt aztán az irodára, hogy aki csak belépett oda, épp mintha sírba szállni készülődne. Edith tudta a leckét, szaladt is lélekszakadva a színfalak mögé. A testes, magas, ám erősen hajlott hátú, idősebb férfi hellyel kínálta az íróasztal mellé lapított ládán, és a kezébe nyomott egy borítékot.

„EDITH SIMON, OPERA IN SARVAR" — ennyi volt rágépelve. A jobb sarokban, egy apró bélyegen pedig a felirat: „Republik Österreich". Köszönte a személyzetis szívességét, de nagyon siet, s már fordult is volna vissza a könnyű kis küldeménnyel, amikor Kálmán Dani visszaparancsolta a ládára: „Olvassuk együtt!" Erre ő vállat vont, és feltépte a borítékot. Németül írt, kurta levélke lapult benne. Első alkalom, hogy nem csak a színpadon vette hasznát német nyelvtudásának, ami egy énekesnő számára — az olasz mellett — kötelező. Három hónapra szóló meghívót tartott a kezében a bécsi operaház részéről.

Kálmán Daninak esett ki a szeme, úgy leste minden mozdulatát,.Na, mit ír, jó hír, jó hírek?!" Edith szó nélkül eléje tette a finom, elegáns papirost. A személyzetis forgatta, nézegette, simítgatta maga előtt, és félig szégyenkező, félig hamiskás mosollyal visszanyújtotta a lánynak: „Ma nem hoztam el a szemüvegemet... Legyen szíves, olvassa föl nekem." Edith, még mindig gyanútlanul, ügyelve a helyes kiejtésre, fölolvasta a német szöveget. Kálmán Dani pislogott és az ajkát harapdálta, arcán lassan terjengő düh vöröslött: „Mi akar ez lenni? Maga dajcsnak néz engem?" A lány akkor értette el, hogy ez a nagyszájú, rettegett tótumfaktum nem is tud németül, viszont mindenáron tudni akarja, mi áll a levélben. Először arra gondolt, hogy megtréfálja, és kitalált szöveggel szúrja ki a férfi szemét, de hamar letett az ötletéről, hiszen Kálmán Dani bármikor ellenőrizheti az ő szöveghűségét, elég, ha egy másik énekesnő orra alá dugja a levelet, és akkor minden kiderül. Így aztán az igazmondás mellett döntött és szóról szóra fordított. Kálmán Dani — Edith erre pontosan emlékszik — kétszer is megkérdezte utána, hogy biztosan nem hallgatott-e el valamit?

Valahol itt kell lennie annak a nyavalyás levélnek, az albumban. Rebekának egy pillanatra kihagy a szívverése, míg ujjai rálelnek az ismerős, feltűnően hosszúkás borítékra. Felidézi magában azt a napot: a kávézóban ülnek mindahányan, gondozónők, a színpadon jelmezes próba, ilyenkor a szereplőkön és a zenekaron kívül senkinek semmi keresnivalója a teremben, a porszívókat, parkettkefélőket is ki lehet kapcsolni, s türelmesen várni, míg mindenki levonul majd a színpadról, akkor újra birtokukba vehetik a termet, hogy az esti előadásra patyolat-tisztára adjusztálják. Ez a gondtalan kávézgatások, tésztázások és a végeérhetetlen traccsolások ideje, amikor legalább arasznyit szaporodik szorgalmas kézben a megkezdett kötés...

Nem is tudná hirtelenében eldönteni, vágyik-e még vissza ama világba, melyből aztán egyik napról a másikra valósággal kirekesztették. Mindenesetre, szívesen emlékszik a gond nélküli délelőttökre. Segítségükkel újra sikerült visszajutnia a világhoz. A sokáig távoltartott élethez. Közben egyetlen percig sem vesztegette az idejét: megállás nélkül kötött vagy horgolt valamit, ez megrögzött szokássá vált Rebekánál, még gyermekkorában sulykolták belé, hogy soha, egy pillanatra ne üljön tétlenül, akkor is járt a keze fürgén, ha oda se figyelt, ahogy az eszétől függetlenül, öntudatlanul is vakarózik az ember. Nem egyszer olyan ütemet kényszerített magára, hogy két-három havonként befejezeti egy-egy kisebb terítőt, szegélyt vagy vállkendőt, s mindig akadt vevő rájuk, a színházban sokkal könnyebb volt eladnia a holmit a sok művésznő között, meg aztán annyiféle ember járt be oda esténként, a nézők között is örökké akadt érdeklődő, éppen csak fel kellett kutatni őket... Az öregasszony kislányosan felkuncog magában: ez volt ám a nagy stikli! Hiszen kész művészet kilesni az arcokból, a mozgásból, a viselkedésből, ki lenne az, akinél érdemes feltenni a kérdést, mert netán hajlandósággal lehet a kézimunkák iránt, s ki az, akire kár az időt pazarolni, mert az első szóra hátat fordít az embernek. Elégedetten nyugtázza most is: a sok-sok esetben csupán egyszer fogott mellé, akkor is csak azért, mert az illető vénasszony, akit megkörnyékezett, teljességgel földsüket volt! Máig sem érti, mit keresett akkor az Operában?!

Mindent birtokba vevő, élettől búcsúzó képzeletének ez most jó csemege ahhoz, hogy elrágódjék egy ilyen paradoxonon. Eszébe jut egy kedves közjáték is, holmi operakarban tremolózó vidám ifjoncok tréfálták meg egyszer a truppot; városszéli törzsvendéglőjükből egy átrandalírozott, fehér éjszaka után se szó, se beszéd, elemelték a díszhelyen függő, ÉNEKELNI SZIGORÚAN TILOS! feliratú tilalomtáblát; először is, úgysem tartotta be senki, másodszor pedig úgy vélték, éppen jó lesz az opera színpadán oda, ahol a primadonnák és a bonvivánok szoktak besündörögni a rivaldafénybe. Mindenki csodájára járt a heccnek, hetekig függött ott a felirat, még a dirit is jócskán megnevettette, valahányszor arra kanyarodott az útja. Aztán valahogy lába kelt a táblának, s jöttek új tréfák, új kórustagok...

Rebeka tudja, hogy ama bizonyos, kávézással eltöltött délelőttön, melynek fonalán gondolatai elindultak, óriásit nőtt a többi asszony szemében. Igaz, hogy ez nem tartott sokáig, de addig még történt egy és más... Hogyisne, hiszen a bárszékek közé berobbant az ő Edithje, az az osztrák levél csak úgy lobogott a kezében, és ujjongva szökdécselte körül jobb lábán az egész helyiséget: „Megyünk Bécsbe, megyünk Bécsbe!" Az anya hirtelen azt hitte, meghibbant a lánya, hiszen idehaza se utaztak semerre, pláne ő, Rebeka; ráadásul azokban az években nem hogy Sárváron, de másutt se igen hallottak arról, hogy valaki külföldre utazzék; méghogy Bécsbe?!! Rá is ripakodott a szeleburdijára, ne ringassa magát hiú ábrándokba, de Edithke csak azért is, felmondta előttük a levél tartalmát, és így az ott jelenlévő asszonyok közül mindannyian tudomást szerezhettek arról, hogy a bécsi oaperaház így meg úgy...

Nohát, ő most is azt mondja, hogy már akkor tudta: ez a levél zsákutcába visz. És mégis, titokban büszkén gyűjtötte be a hallgatóság elismerő oldalpillantásait. Napokig hallotta még összesúgni az asszonyokat a háta mögött; minden pénzt megért, annyira jó érzés volt... Hogy aztán Edithet elhívassák valahová a színházból. Csak késő délután vánszorgott haza zokogva, éhesen. Annyira ki volt vetkőzve magából, hogy anyja rémülten doktorért rohant. Férjének régi-régi barátját, Fuchs Palit szokta olykor megkérni, segítse ki a bajból, aminek a szakállas, sokgyermekes férfi a hosszas ismeretség fejében mindahányszor korrektül eleget is tett... Sajnos, azóta ő is, mint annyi fajtestvére, repülőgépre ültette a családját, s meg sem állt Tel Avivig. Küldtek egyszer onnan Rebekának egy képeslapot, de az most egy másik albumban lapul, valahol egy polcon...

Atlanta árnyékában (Szász János - 2)

Amíg Atlantához érünk, és egyáltalán kiderül, mi közünk nekünk és Szász Jánosnak az Elfújta a szél egyik meghatározó helyszínéhez, el kell mesélnem, hogy miként próbált János - talán 1990-es megfutamodását ellensúlyozandó - kétnyelvű, magyar-román folyóiratot indítani Bukarestben, s hogyan fulladt bele az érdektelenségbe szándéka az első szám megjelenése után.

3.

A történet ideje ugyancsak 1994, a felfelé ívelő hiperaktív szakasz kellős közepe. János rendületlenül küldi napi jegyzeteit, de közben kósza hírek szállnak arról, hogy lapkészítésben sántikál. A híreket fotóriporterünk, Székely Sanyi hozza-viszi, aki elvállalta a futárszolgálatot is, hogy valamivel több fizetést vehessen fel hó végén, minden reggel egy tiszteletpéldánnyal és némi román sajtótermékekkel felpakolva, elvillamosozik Szász János lakásáig, ott bekopogtat, kap egy kávét vagy egy üdítőt, amíg János még egyszer átfutja és borítékba csúsztatja az éppen soros kéziratát (amit igazából csak egyetlen gépírónőnk, Mandel Lenke tud kifogástalanul kisillabizálni, s amíg nálunk dolgozik, addig ő az első, aki Szász János hiteles olvasója). Sanyi olykor megsimogatja a kíváncsian körülöttük lábatlankodó, idős házőrző kutyát, Lexit, meghallgatta János motyogását, majd tarisznyájába sóllyesztette a küldeményt és visszatért a szerkesztőségbe. Néhány keresetlen tőmondattal mindig vázolta előttem, éppen mi hír a Szász-portán. Most éppen azt: Szász János kétnyelvű újságot akar indítani.

Hiszem, ha látom - kajánkodok, és meg vagyok győződve róla, hogy Sanyi valamit félrehallott, félreértelmezett, nem szabad felülni a szavainak. de aztán pár nap múlva megérkezik, kézirat formájában a "látlelet" is, a bizonyíték, hogy az értesülés nem volt éppen alaptalan...

De ez a kézirat már nem is csak a szándékról, hanem egyenesen a kudarcról szól:

Nem lesz román hetilapunk

Sajnos.

Ahhoz, hogy megindíthassuk, Alapítványt kellett volna létesíteni, hogy a törvényszéken bejegyeztetve, annak alapján lapkiadási engedélyt kapjunk. Arra gondoltam, felkérek öt román és öt magyar értelmiségit, mert legkevesebb tíz embernek van joga alapítványt létesítenie. Román alapítók: Ion Caramitru, Mircea Dinescu, Alexandru Pippidi, Dinu Giurascu, Stefan Augustin Doinas.

Ám Kolozsvárott három magyar értelmiségit leszámítva (köszönöm bizalmukat) olyan ellenállásba ütközöm, hogy óhatatlanul arra kellett gondolnom: ha ezt se vállalják, vajon írnak-e majd a lapba? Oly módon nem lehet lapot szerkeszteni, hogy legkevesebb három szám ne legyen nagyjából készen. S minthogy én bizonyos mértékben párhuzamosan képzeltem el a román és a magyar szerzők dialógusát, s minthogy most erről le kell mondanom, kérdésessé vált magának a lap megszületésének értelme.

Igaz, sok fiatal erdélyi magyar értelmiségi fölajánlotta közreműködését, de a bukaresti piacon nincs mód eladni a már négy, fiatal szerzőktől írott lap mellett még egyet. S mivel én a hetilapot a piacon szántam volt eladni és nem a parlamentben és a szenátusban ingyen osztogatni, a lap efféle változatáról le kell mondanom.

Ehrenburg írja emlékiratában, hogy amikor a hatvanas évek elején Moszkvában Picasso-kiállítás nyílt, tízezres tömeg ostromolta meg a Manezs-termet, hogy bejusson a múzeumba. Az igazgató arra kérte Ehrenburgot, menjen ki az erkélyre, és próbálja megnyugtatni a tömegeket.

Ehrenburg kiment és azt mondta:

- Moszkvaiak, én negyven éve várok erre a kiállításra, várjanak maguk még egy órát!

Hát akkor várjuk ki mi is azt az órát.

Szász János

Ui. Kedves Szilágyi N. Sándor! Köszönöm támogató cikkedet, de látod, még várni kell. Lehet, te megéred azt az órát, amikor lesz román hetilapunk, én azonban nem, addigra már a fű alól szagolom az ibolyát. Sebaj - erőst remélem - te éppoly jól fogod szerkeszteni, mint én szerettem volna. A hatszázezer lejt pedig odaadom a mozgássérülteknek.

Ugyanakkor Tóth tanár úrnak üzenem Fenyédre: köszönöm meleg és támogató szavait a lap ügyében, de hát láthatja, mi az ábra... (RMSZ, 1994. június 14.)

4.

János mindvégig hallgatott sikertelen próbálkozásáról. Megírta ugyan, de szóban nem verte nagydobra a kudarcos kalandot. Én sem faggattam, némi kárörömmel gondoltam arra, hogy legalább most már ő is megkóstolta, milyen az, ha valakit kikosaraznak, magára hagynak, még oly nemes és jó szándékában sem támogatnak. Az egy évvel későbbi események azonban azt igazolták, hogy nem aludt ki benne a szándék, a lapalapításba fektetett ambíciói nem hagyták nyugodni. Nem egészen egy év múlva, 1995. májusában az alábbi híreket olvashattuk a Romániai Magyar Szóban:

"Máj. 20-án jelent meg Szász János bukaresti író román nyelvű /Foaia/ és magyar nyelvű /Fórum/ lapjának próbaszáma." /Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 19./

"A Foaia és a Fórum kiadója a Concordia 112 Alapítvány, amelynek célja: hallassa hangját a gyűlölet és az uszítás ellen." /Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 22./

"A Fórum /Bukarest/ szerkesztői: Halász Anna, Marosi Ildikó és Majtényi Ildikó, főmunkatársak: Lászlóffy Aladár és Szász János. A Foaia /Bukarest/ igazgatója Szász János, szerkesztői: Maria Dinescu, Alina Mungiu, Anamaria Pop. Mindkét lap a próbaszámon feltüntette: rendszeres megjelenése szept. 1-jétől.

A Fórum próbaszámában olvashatjuk Kós Károly és Kemény János beszélgetését, amint egy hajdani tévériportban felidézték az Erdélyi Szépmíves Céh történetét, a helikoni találkozókat Kemény János marosvécsi kastélyában, Bánffy Miklós alakját és Kós Károly munkásságát. Ugyancsak a Fórumban található - többek között - egy részlet Borsi Kálmán Béla A román társadalom az 1850-es, 60-as években című írásából, továbbá egy felsorolás arról, hogy milyen sokan éltek és dolgoztak Bukarestben, többek között: Méliusz József, Szemlér Ferenc, Sütő András, Szilágyi Domokos, Hervay Gizella, Majtényi Erik, Szász János, Robotos Imre, Földes László, Huszár Sándor, Beke György, Bodor Pál, Domokos Géza, Ágoston Hugó, Kovács János, Kacsir Mária, Lőrinczi László, Halász Anna, Horváth Andor, Vajnovszky Kázmér, Molnár Gusztáv, Szilágyi N. Sándor, Kovács Albert, Marosi Barna, Marosi Ildikó, Dános Miklós, Mag Péter, Dankanits Ádám, Dimény István, Cseke Gábor, Szőnyi István, Szobotka András, Balogh Péter, Román Viktor."

Megjelent tehát a lap, méghozzá román és magyar változatban egyaránt, ami nem fordítást jelentett, hanem a magyar verzió a magyar alkotók szemléletét tükrözték, a román pedig a románokét, s a közös szándékban valahol békésen találkoztak. A lapokat előbb egy, a János csöppnyi udvarán tartott, tavaszi sajtótájékoztató keretében mutatták be (itt készültek dokumentum értékű archív felvételek az eseményről, Székely Sándor fotóriporter jóvoltából), majd pár hétre rá a magyar kultúra bukaresti intézete is helyet adott egy bemutatónak.

"Bukarestben a magyar Kulturális Központban jún. 12-én bemutatták a Concordia 112 Alapítvány által kiadott Foaia román és Fórum magyar lapot. Megjelentek a szerkesztők és a lap igazgatója, Szász János, aki elmondta, ezek a lapok a román-magyar barátság jelképei akarnak lenni, amellett olyan újságok, amelyeket mindenki szívesen olvas." /Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 15./

Már mindenki a lapbemutatóról beszélt, de még senki se látott semmit a készülő lapból. Véletlenül jutott a fülembe, hogy János járt a főszerkesztőnknél, aki megígérte, hogy a Fórumot a nálunk működő számítógépes tördelő vonalon állítják össze, hozhatja a kéziratokat. Az utolsó pillanatban a főnök behívott magához engem és megkért, hogy régi barátságunk fejében vállaljam fel a Fórum tördelésének irányítását, természetesen munkaidőn kívül, a részletekben pedig Szász Jánossal egyezkedjek. Tudja, hogy annak idején, 90-ben kitolt velünk, de mi mutassuk meg, hogy vele ellentétben úriemberek vagyunk.

Másnap János, mintha mi sem történt volna, joviálisan beállított és egy mappát hozott magával. A lapról inkább csak halvány elképzelése volt, meg egy-egy facér, gyűrött kézirat, némi illusztrációk, ígérte, hogy a következő napokban még hoz anyagokat, addig is képzeljük el a tördelővel a lap grafikáját s mindenek előtt szedessük ki az anyagokat és végezzük el a szükséges korrektúrát. Szóval, a szerkesztőség mi voltunk, ő csak a főszerkesztő szerepét játszotta el, aki dirigál ugyan, de se nem oszt, se nem szoroz. Mindaddig, amíg a szeme láttára be nem tördeltük valamennyi oldalt, az elképzelést és a döntéseket ránk hagyta, akkortól kezdett főnökösködni, amikor már minden együtt volt és kinyomtatott oldalak kerültek a kezébe. de akkor aztán bírált, vágott, cserélt és belemászott mindenbe, abba is, amibe nem kellett volna. Hallgattunk, időnként megpróbáltuk jobb belátásra bírni, de végül teljesen a maguk mentére hagytuk a dolgokat. Amikor az első próbapéldányok megjöttek a nyomdából, egy-egy doboz csokival és egy csokor virággal letudta a fizetséget,s a továbbiakban ugyanaz a Szász János maradt, akivel korábban is volt dolgom: láthatatlanul, otthonról küldözgette, négybe hajtogatott miniszteríven apróbetűs, makacsul lefelé hajló kézírásos sorait.

A lapkísérlet pénz és struktúra hiányában egyszeri kísérlet és kimondott sajtótörténelem maradt. Akárcsak az "atlantai kaland", ami 1995 februárjában-márciusában bolygatta meg az RMSZ házatája körül az állóvizeket, s amelynek főkolomposa Szász János volt...

Illusztráció: Szász János saját lapját egzaminálja az otthoni sajtótájékoztatón * Fotó: Székely Sándor. Még több kép...

Ezer lapnál fényesebben (4.)

Folytatom a tegnapelőtt elkezdett, az RMSZ ezredik lapszámának ünnepi kiadásába szerkesztett dokumentum-

összeállítás közlését, 

1992 januárjától 1993 áprilisáig. 

Befejező rész.

*

1000 számból szemelgettünk

Újrakezdeni az életet?

4.

Temesváron is azért történhetett valami velem és az egyházammal és általunk, mert sikerült a világot tájékoztatni, tudomására hozni a világnak, hogy mi a valóságos romániai helyzet. Ceausescu hosszú ideig monopolizálta a Romániáról szóló tájékoztatást. És ugyanazt próbálja meg a mostani rezsim belpolitikailag a tévé által, amelyet manipulál, és külpolitikailag a megszokott kommunista módszerekkel a világon. Nagy feladat, azt mondtam két évvel ezelőtt, hogy a hallgatás falát kell átverni. Most azt mondom, nagy feladat a hazugságnak ezt a falát áttörni. (Tőkés László, 1992. január 9.)

Rohanok a közjegyzőségre az iratért. A gyerekért a napközibe. Rohanok haza, mert állítólag ma hozzák a gázpalackot. Rohanok a benzinért és a cukorfejadagért. A teherautóért, hogy hazaszállítsam sok rohanás után visszaszerzett földem megfagyott járandóságát. Rohanok a fővárosba, rohanok külföldre. Rohanok a pártba, rohanok a pártból. És, ha marad egy szűk félórám, szerelmem, rohanok hozzád, kilihegni magam. (Juhász Zoltán, 1992. január 10.) 

Négy lakója van a szatmárnémeti Római Katolikus Püspöki Palotának (aki nem tudná, az 1 Decembrie 1918. 2. sz. alatt áll a szép barokk épület) nevesen Reizer Pál megyéspüspök, Schupler Tibor püspöki titkár, Sipos Ferenc nyugalmazott kormányzó és a házvezetőnő. Ám úgy látszik, a szatmári számlálóbiztosok között nincs római katolikus hívő, mert mind ez idáig — január 15. du, 14.30-ig — nem látogattak el hozzájuk, jóllehet 14-én reggel. 9—10 óra között telefonon értesítették a  közgazdasági líceumban székelő népszámlálási bizottságot. Nevezett iskola 200 méterre található a püspökségtől. (Sike Lajos, 1992. január 17.)

Az RMSZ 630. számában január 17-én megjelent Elmarad a bankalakítás (Fejér László) cikkel kapcsolatosan a Pater Bank marosvásárhelyi szervezőbizottsága részéről a következőt tudatjuk: 1. Az értesülés, hogy „az Erdélyi Bank nem alakul meg" téves: ilyen közlemény vagy értesítés a bank szervezőbizottsága részéről nem hangzott el. 2. A szervezés a legjobb úton halad. Sőt, a végső stádiumba jutva, rövidesen sor kerül az „engedélyezés" beszerzésére. (...) További információk és tudnivalók ügyében kizárólag csak a szervezőbizottsághoz forduljanak. 4. Kérjük az érdeklődők jelentkezését és jegyzését, beleértve a szilágysági kezdeményező bizottságot is, a megadott telefonszámon, azaz... (Záróra, 1992. január 21.)

VISSZAKERÜLT A KÉTNYELVŰ TÁBLA • Gyergyószárhegy lakói magyar nemzetiségű és anyanyelvű állampolgárok. (1992. január 18-án) a helyi rendőrség épületén az addig ott lévő, szabályosan két nyelven megírott, az illető intézményt  megnevező  táblát  egynyelvűre,  csak román nyelvűre cserélték ki. A helyi RMDSZ azonnal erélyesen tiltakozott az elkövetett jogsértés  miatt,  követelve írásban is az eredeti tábla visszahelyezését. Ennék az illetékes szerv január 21-én eleget is tett, így a jogsértés konfliktus nélkül orvoslást nyert, amiért elismerésünket fejezzük ki a helyi rendőrség   parancsnokának is, aki egymás jogai tiszteletben tartásának szellemében  gondolkozott. (Borsos András, Gyergyószárhegy, Záróra, 1992. január 24.)

Bardócz Rozália vagyok, 74 éves, Bethlen utca 45/9 szám alatt lakom Székelyudvarhelyen. Láttam a bukaresti tévében a felhívást: „Adjanak egy lejt az Athenaeumnak!" s én szívesen felajánlom 56 tejes nyugdíjamat, mert a mai gazdasági helyzetben még egy kenyérre sem elég. Férjem 1975-ben halt meg, akkor 720 lejes nyugdíjat állapítottak meg örökösödési nyugdíjként, mivel én mindig háziasszonyként otthon dolgoztam. Ő pedig 11 évet dolgozott a kollektívben, 9 évet állami munkán. Én a 720 lej es nyugdíjat 7 évig kaptam, utána megvonták és 56 lejt állapítottak meg ..; így aztán, ebben a korban, 56 lejjel vagy anélkül, igazán mindegy. Szívesen felajánlom hát az Athenaeum, esetleg a cotroceni-i palota javítására. (Záróra, 1992. január 30.)

BANÁN • A miniszterelnök figyelmeztetett és emlékeztetett, fejlődő ország vagyunk, az egy főre eső nemzeti jövedelem szerint többek között Chilével és Kolumbiával vagyunk egy csoportba sorolhatók. Más szóval, a banánköztársaságokkal. Csakhogy, a banán nálunk vagy hiány-, -vagy luxuscikk. Nekünk a világ egyébként legolcsóbb gyümölcsére se futja. (Szász János, 1992. január 30.)

Szívből köszöntöm a Magyar Szó szerkesztőségét és különös ünnepi" hangulatban ez alkalommal szeretném megköszönni azt a, sok fáradozást, amit a két barátom, Bács József és Sipos János érdekében tettek. Különösen Nits Árpád, aki mindent. megtett, hogy ez a két gyerek végre szabad levegőt szívjon. Bács József kiszabadult Galacról 1992. január 22-én, Sipos János pedig 1992. január  14-én, Csíkszeredában. A fiúk egészségi .állapotát még nem sikerült tisztáznunk, azt hiszem, a leggyengébb helyzetben Bács József van. Igyekszünk, hogy az orvosi  vizsgálaton átessenek, és valahogy az életbe ez után a sötét labirintus után elvezessük őket. A két fiú, mondhatom, igen félénk és tartózkodó. Én ugyan beszéltem velük, de;... Nem is tudom, mit mondjak..Szomorú a helyzetük és a sorsuk. Ezért megadom a címüket... A fiúk is tolmácsolják köszönetüket; Nits Árpádnak, hogy lépéseket tett érdekükben. (Willand Ferenc, Záróra, 1992. február 13.)

Hogy életünk még bizonytalanabb legyen, volt miniszterelnökünk — és nemcsak ő — kijelenti, a román nép nem tudja feledni a Horthy-rendszer kegyetlen politikáját, s ezért mi, magyarok vagyunk a hibásak. Bizony téved! Éveken keresztül dolgoztunk Galacfalván, románok között. Magunk közt magyarul beszéltünk, de soha senki nem szólt meg emiatt. Még most is, amikor találkozunk, barátokként szorítunk kezet. A Horthy-rendszer alatt román orvos került Lekencére, de soha nem tett különbséget a betegek között, nemzetiségre való tekintet nélkül gondozta, gyógyította őket. Nincs olyan család a faluban, aki ne segített volna a másikon, akárhányszor szükség volt rá. Senkit sem zavart a többiek mássága. És tudom, sokan vannak még ebben az országban, akik hasonlóképpen éreznek. Ezért; állítom, hogy téves Roman úr állítása. Feledni tudni kell és lehet is, ha békében akarunk élni. (Székely Márton Kossuth, Tacs, 1992. február   19.) 

S hány kedves emlék köt a régi kollégákhoz! Eleinte nem tudták felfogni, miért nem tudok nekik AMO szappant hozni, és miért Bukarestbe jöttem tanulni Budapest helyett, ha egyszer magyar vagyok? Sok időbe telt, amíg megértették, végül is elfogadtak annak, aki voltam, s minden nyelvi baklövésem ellenére nagyszerűen megértettük egymást. Vajon, ha most találkoznánk, ugyanolyan szeretettel néznének rám? Mit mondanának és mit kérdeznének? És ahányszor az irredenta magyarokról hallanak, eszükbe jutok-e s velem együtt mindaz, amit meséltem magunkról, szokásainkról, nyelvünkről, iskoláinkról? Most, amikor a tavasz, a megújulás, a jó győzelmét a rossz fölött ünnepli a románság, szeretnék volt kollégáim mellére egy-egy márciuskát tűzni. Jó volt együtt, sokat tanultunk egymástól, nem zavarta őket másságom, s bizony nekem is csak akkor jutott az eszembe, amikor otthon aggódva kérdezgette mindenki : hogyaan fogadtak a románok, éreztetik-e veled, hogy... (Éltes Enikő, 1992. március 6.)

1989. december 22-től ki voltam nevezve mint polgármester a Front részéről. A választásokon nem indultam. Most az a helyzet, mint polgármester, úgy hiszem, az egész országban én vagyok az első munkanélküli. Mi s teendő? (Székely Gábor, Komandó) — Nem tudjuk, milyen munkája volt '89 decembere előtt, de talán logikus lenne, ha ott folytatná, ahonnan a Front kiemelte. (Záróra, 1992. március 7—8.)

Most pedig itt vannak, mindjárt kettő is jelentkezik, alig egy hetes eltolódással: az.Erdélyi Magyar Kezdeményezés, illetve a Szabadelvű Kör! A pillanat egyedisége miatt talán ünnepelni is illő volna. Mégsem teszem. Próbálom szoktatni magam a gondolathoz, hajtogatom a logikailag nyilvánvaló igazságot: a sokszínűség, a többféleség éltetése a demokrácia próbaköve, mégsem élem át azt a lelki megrendülést, amit annak idején: az RMDSZ „monolitjának" szinte ösztönös létrejötte, életre hívása okozott. Ha pedig őszinte vagyok, és papírra vetem, akkor a leghelyesebb kifejezés minderre: a csalódás szorongatottsága. Más iskolába iratkozva, régi osztályát, társait odahagyva érzi így magát az ember, mintha kijátszva, elárulva, kiszolgáltatva. És érzem a korábban egyazon jégtáblán utazók keserű zavarát, miután a menedéket adó természetes tutaj darabokra töredezett és menthetetlenül távolodnak egymástól a rajtuk megkapaszkodók, egyesek azzal a hiú vigasszal, hogy valahol, a föld folytonos görbületét követve, talán még összefutnak egyszer... (Cseke Gábor, 1992. március 20.)

MAJDNEM BOTRÁNNYAL végződött Arad polgármesterének első fogadóórája. Mivel több mint 300-an iratkoztak fel és szinte valamennyien lakásügyben, az új vezetőségi testület a nyílt és közvetlen párbeszéd mellett döntött. Az egybegyűltekben viszont forrongott a sok, régen felgyűlt keserűség. Nemigen lehetett elhitetni velük, hogy ezentúl új  lakáskiosztási rend lesz majd, a törvényesség  és a társadalmi igazságosság szellemében. (Péterszabó Ilona, 1992. március 24.) 

 A SZERKEZET • A törvény úgy szól, hogy a (választott) polgármestereknek minden lényeges határozatát a (kormány által kinevezett). prefektusnak kell jóváhagynia. A dolog kísértetiesen hasonlít a Karinthy Frigyes által feltálált ébresztőóra-elzárószerkezethez: abban a pillanatban, amidőn a kis kalapács megindul, hogy megüsse a csengőt, egy önműködő kar visszahúzza. Egyszerű. (Szász János, 1992. április 1.)

A Kovászna megyei román napilapban megjelent egy egyetlen kérdésből és rövid válaszból álló interjú Petre Roman pártelnökkel. Az újságírónak arra a kérésére, hogy üzenjen valamit a Kovászna megyei románoknak, a pártelnök azt felelte: „Hamarosan gondolkodni fogunk azon; hogy konkrét módon a segítségére siessünk a Hargita és Kovászna megye románságának." Erre mondja az erdélyi ember, hogy most már nem tudjuk, féljünk-e, vagy megijedjünk. (B. Kovács András, 1992. április 2.)   

Április harmadika délutánján, összefüggő műsort sugárzott az Eutelsat II. F—3 műholdja. Bemutatták a magyar műholdas szórási rendszert,: amelynek köszönhetően a világ (s világunk) szenzációit élőben, a történés pillanatában láthatjuk. Néprajzi, idegenforgalmi érdekességékből állt a műsor, s angolul meg magyarul gyakran megjelent a szalaghír: a kísérleti műsort ea MOVI videostúdiójából sugározzák a Conus Communications, a News Network, a Magyar Műsorszóró vállalat és az Országos Mikrohullámú Központ közreműködésével. Vasárnap már Huszarik ragyogó filmjét, a Szindbádot láthattuk Latinovits Zoltánnal a címszerepben. (Oláh István, 1992. április 8.)

Szeretnék román vállalatokat látni Magyarországon akár kizárólagos román tulajdonban, akár vegyesvállalati formában. Ez elősegítené a román kivitel bővülését Magyarország felé. Hangsúlyozni szeretném: mindent elkövetünk annak érdekében, hogy a kétoldalú gazdasági együttműködésben azonosítható különféle akadályokat a lehetőségek függvényében eltávolítsuk. (Székely László beszélgetése Kádár Béla magyar külgazdasági miniszterrel, 1992. április 6.)

MÉGIS:  MEGTUDHATJUK, MIÉRT LŐTTÉK LE PÉCSI NORBERTET? • Habár a sajtó akkor nem írhatott róla, a hír így is hamar elterjedt és megdöbbenttette a közvéleményt: három esztendeje, hogy Szatmárnémeti alatt, az országhatártól hét kilométerre (!) lelőttek egy békésen bicikliző, 14 éves fiút. A hazai jogvédelem torz helyzetét, a hatalom támaszainak kiváltságait. mi sem  jellemzi jobban, mint az a tény, hogy Pécsi Ferenc parlamenti képviselő a tragédia után csak három évvel tudta megindítani a pert fia, Norbert meggyilkolásának ügyében. Hiába küldte beadványait a legkülönbözőbb helyekre, interpellált a parlamentben, a határőrséget nem lehetett perbe fogni, hogy az igazság kiderüljön. (Az- akkori hivatalos indoklás szerint ugyanis nem szándékos lelövésről volt szó, a golyó úgymond, visszapattant a Szamos töltésétől. Tegyük hozzá: a gyepes töltésről! Végül az Emberi Jogvédelmi Ligához folyamodott, amelynek sikerült kieszközölnie a per megindítását. Az elmúlt napokban a nagyváradi katonai törvényszéken megtartották az első tárgyalást, amit nyilván több követ az elkövetkező hetekben, hónapokban. Pécsi Ferenc azt nyilatkozta a sajtónak: az volt a benyomása, a kijelölt elnöklő bíró — a kolozsvári katonai bíróságtól — igyekszik korrektül levezetni a pert, többek    között ezért is bízik az igazság kiderítésében... (Sike Lajos, 1992. április 21.)

Bizony, elkelne egy asszonypolitikus az RMDSZ parlamenti frakciójában. Gyakorlatias észjárású, kifogástalan nyelvtudású, empátiára késztető, kapcsolatteremtő s -alakító józan asszony. Nos, a kolozsvári rádióban a minap Kántor Erzsébet műfordító, nyugalmazott román szakos tanár nyilatkozott abbéli szándékáról, hogy vállalná a nem kevés teherrel járó politikai szerepkört. Nyilván, ha jelölik. És amennyiben megválasztanák persze. Az őszinteség — a szándék bevallása — a bátrak erénye. Egy szavazata máris van Kántor Erzsébetnek. (Miklós László, 1992. április 24.)

GÓLYASORS • Kertes házban lakom Sepsiszentgyörgyön. A ház mögött két hatalmas fenyőfa. 1988-ban e két fa hegyén telepedett le két gólya, külön-külön. Lábon állva, fészekrakás nélkül gubbasztották át az éjszakákat egész nyáron át. Reggel korán eltávoztak munkába és estére mindig megérkeztek, leszálltak a fákra. Ez így ment évek során át. 1991-ben csak az egyik jelent meg a fán, hiába várta a társát egész nyáron... Megfigyeltem, hogy a magányos gólya felváltva hol az egyik, hol a másik fán gubbasztotta át az éjszakát. Megtörtént, hogy egy-két napot hiányzott, már-már azt hittem, eltűnt. Végül ősszel,csak innen tőlem távozott el. Most, amikor már a gólyák kell hogy érkezzenek, több helyen jelentkeztek is, az „enyém" még nincs sehol. Mint jelenséget írom le, bár nem vagyok babonás, hogy az egyik fa azóta kiszáradt. Remélem, a társa megmarad, s a minden évben itt nyaraló gólya sem lesz hűtlen a kerthez. (Ugron János, Sepsiszentgyörgy, 1992. április 29.)

Nagy port vert fel a sajtó egy részében, hogy András Imre parlamenti képviselőnél a börvelyi határátkelőnél „románellenes" dokumentumokat találtak. Aztán kiderült, hogy a parlamentből „ellopott dokumentumok" a Hivatalos Közlöny — Monitorul Oficial — példányszámai, amit bel- és külföldön bárki megrendelhet. Az ügy többszöri mosása és szellőztetése után, a hatalom is elismerte, hogy vámosai — enyhén szólva — túlbuzgóak voltak, de Imre visszakapta az elkobzott dokumentumokat, és most ismét egy csomag Monitor boldog tulajdonosa. Újra boldogan olvashatja a parlamenti felszólalásokat, köztük a sajátját, s tovább csóválhatja a fejét: oh, jogállamiság, merre vagy, mikor jön el végre a te országod? (Sike Lajos, 1992. április 30.)

BÜNTETÉS • Kolozsvár polgármestere 30 ezer lejjel bírságolja meg azokat az intézményeket, üzleteket, magánvállalatokat, amelyek   kétnyelvű, azaz magyar feliratot is használnak. Valóban, napocaliptikus dolgok ezek. (Szász János, 1992. május 6.)

Naszód város új polgármestere helyett egy másik férfit vertek meg. Ez úgy történt, hogy az új polgármester a város köztisztaságán javítandó, kemény kézzel pórázra fogta a köztisztasági alkalmazottakat, lelkiismeretes munkát követelve tőlük. Sajnos, az alkalmazottaknak más volt a véleményük, s erről úgy akarták „meggyőzni" a polgármestert, hogy „ruhát" ígértek neki. Az akció lebonyolításával nem várakoztak sokáig. Néhányan közülük egy este, ittas állapotban eldöngették a polgármestert. Vagyis azt hitték a sötétben, hogy a szakállas férfi, akit vernek, a polgármester. Ugyanis a függetlenként bejutott városfő szakállt visel. Arról nem szól a fáma, hogy a polgármester adott-e fájdalomdíjat a helyette eldöngetett szakállas polgártársának. (Guther M. Ilona, 1992. május 13.)

A belügyminisztérium legutóbbi Sajtótájékoztatójának adataiból: míg 1991-ben 12 358 gazdasági   bűncselekményt   jegyeztek, ezek száma 1992 első négy hónapjában16 443-ra ugrott; az erőszakos bűnesetek száma a tavalyi 23 037-ről pedig 29 450-re! Ugyanakkor több mint 30 ezer külföldi él törvénytelenül az országban (fele török, a többi szomáliai, kínai, indonéz, albán, arab), hazazsuppolásukhoz több mint 17 millió dollárra lenne szükség. (Távirati stílusban, 1992. május 19.) 

A maroshévízi cipőgyár 1066 alkalmazottja nem tudta lenyelni elégedetlenségét, amikor a május eleji bérkiosztáskor egyesek fizetését valóságos hozománynak, másokét viszont csúfolkodásnak tekintették, ezért a figyelmes munkások a három órán át gyűrűbe, sarokba szorított igazgatókat lemondatták jövedelmező funkciójukról, aminek egyik azonnali következménye az lett, hogy a megrendelést, nyersanyagellátást biztosító külföldi partnerek nyomban lemondták a további együttműködést. (Komán János, 1992. május 26.)

Létszámunk túllicitálásával magunknak árthatunk — lásd a nagyváradi helyhatósági választásokat. Sok rátermett politikusunk kieshet a parlamenti választási küzdelemből, ha olyan szavazókra számít, akik csak sejtéseinkben léteznek. Azt se higgyük komolyan, hogy a népszámlálási eredmények befolyásolják a nemzetiségi intézményhálózat kiépítésének terveit. (Egyáltalán: folyik itt most tervezés? Még annyi sem, mint a legliberálisabb piacgazdaságban!) Naiv dolog azt képzelni, hogy 3 millió magyarnak kétszer ennyi iskolát létesítenek, aztán majd azok is megtelnek valahogyan ... Meggyőződésünk: ezekkel az érvekkel nem tántorítjuk el a számháborúzástól azokat, akik erre már régóta készülődnek. Kár. Újból energiát pazarlunk el, ahelyett, hogy azt is épülésünkre fordítanánk. Hogy akik ittmaradtunk, legyen hol maradnunk. És idővel az elszakadóknak is legyen hová hazatérni. A mennyiség sohasem elhanyagolható szempont. De van eset, amikor a minőség a döntő. (Nits Árpád, 1992. június 2.)

A costinesti-i sajtókollokviumon történt: a SOTI független tévétársaság fiatal riportere interjút akart készíteni a SRI szóvivőjével, Ulieru úrral. Pechére az Academia Catavencu egyik munkatársánál érdeklődött az úr kinézése után, aki heccből bemutatta őt a kollégájának, Mircea  Tomának. Toma úr halálkomolyan válaszolt a hírszerzőknek kijáró legkényesebb kérdésekre, mire az interjú vége felé a riporter rájött, hogy átejtették. Volt benne annyi  humorérzék, hogy a riportot nem dobta el...     (Távirati stílusban, 1992. június 3.)

Mi e sorokkal feleletet szeretnénk adni arra a kérdésre, amit önök 1992. június 12-én a pénteki újságban feltettek, hogy 1 millió lej nyereményt kap az, aki megfejti azt a kérdést, ki ölte meg Laura Palmert a Twin Peaksből. A mi véleményünk  szerint... (Nagy Csaba, Felsősófalva) — Szándékosan haraptuk el levele végét, mert önhöz hasonlóan mi is tudjuk (németországi ismerősöktől, ahol a filmsorozat már korábban lefutott) a gyilkos személyét, ön sajnálatosan félreértette hírünket: mi arról    számoltunk be, hogy a bukaresti vicclap 1 millió lejt vár az olvasótól annak fejében, hogy ne árulja el a gyilkos kilétét. Vagyis... ne lője le a film poénjét! (Záróra, 1992. június 20—21.)

Magunk keresése az elnevezése annak a nagyszabású RMDSZ—TEMISZ közös akciónak, mellyel Temesvár, akárcsak '89 decemberében, most is azt bizonygatja, hogy az élen jár. Az akció célja: a temesvári magyarság feltérképezése, számbavétele. A szervezők azt ígérik, hogy a közeljövőben minden temesvári magyart felkeresnek és megkérdeznek magyarságáról, szociális helyzetéről. Az akció által létrehozott adatbank nemcsak az RMDSZ jobb működését, az információ áramlását, a tagság „megmozgatását" eredményezné az elképzelések szerint, hanem afféle főpróba lehet az országos önmegszámlálás előtt. (Gazda Árpád, 1992. július 15.)

Domokos Géza, elhatározásához híven, hogy visszavonul a politikai életből, levélben közölte a háromszéki RMDSZ felkérésére, hogy újabb mandátumra képviselői jelölést nem tud vállalni. Levelében egészségi állapota és a Temesvári Kiáltvány 8-as pontja mellett hivatkozik ama szándékára is, hogy a művelődési életben vállalna feladatokat. (B. Kovács András, 1992. július 17.)

MEGKERÜLT! — mármint az a tíz csomag könyv, amit a tavasz óta vár a szatmárnémeti MADISZ. A feladó, a nagyváradi nyomda, többször is azt válaszolta krónikás telefonos érdeklődésére, hogy az RMSZ-zsebkönyvek sorozatban   megjelent Erdélyi egyházaink évszázadai c. köteteket rég elküldte. De lám, a postai bélyegző szerint csak július 7-én tette fel a 600 példányt! Minden jó, ha a vége jó, ezúton, beszüntetjük a két hónapja meghirdetett körözésünket a könyvek kézre kerítése ügyében, s akik még más forrásokból nem szerezték be a hézagpótló kiadványt, azok keressék fel a szatmárnémeti MADISZ-t. (Sike Lajos, 1992. július 24.)

Boldog, aki mindezt hiszi/ én nem hiszem. / Boldog, aki benne bízik, / már nincs hitem. / Boldog, aki folyton mehet, / én maradok. / Boldog, aki öreg lehet, /én aggódok. / Boldog, aki ma is örül, / mert húst kapott. / Boldog, aki haza jutott, / én itt vagyok. / Boldog, aki nem tudja, mi / a gyűlölet. / Boldog, aki itt is / boldog lehet. (Komán János: Ateista vers, 1992. augusztus 1—2.)

Tófalvi Zoltán Korunkbeli tanulmánya megpróbálja nyakon csípni azt a csapdát, amit az 1989 decembere utáni sajtószabadsággal együtt porondra lépett szabadpiaci viszonyok a kisebbségi média elé állítottak. Hogy a hirtelen előttünk megnyíló óceán végtelenjében mindenki megpróbált magának úszni, felszínen maradni, az szinte természetes. Hiszen nem létezett az az önzetlen gazdasági erő, amely intézményesen a hónunk alá nyúlt volna, hogy átsegítsen a legszégyenteljesebb nincstelenség örvényein. Az RMDSZ túlontúl el volt foglalva a saját szervezésének belső ellentmondásaival, választási és parlamenti csatarozásaival,  semhogy érdemi figyelmet szenteljen az erdélyi magyar sajtó gazdasági problémái globális — tehát a lehető legésszerűbb — megoldásának. Így aztán minden lap a saját  bölcsességére, hagyományaira és ambícióira alapozva próbált meg többnek és fórumabbnak lenni, mint azelőtt. Az olvasók rá a tanúk, hogy   kinek-kinek ez menyire sikerült. Egy biztos: az idővel törvényszerűen fogyatkozó erők, az erodálódó erkölcsök, a társadalmi eufória múlása kitörölhetetlen    nyomokat hagytak lapjainkon. (Cseke Gábor, 1992. augusztus 7.) 

Kolozsvár utcáin is megjelentek a nyugati divat nyomán az úgynevezett reklámemberek, akik reklámöltözetbe bújva róják a város forgalmasabb utcáit. (Kisgyörgy Réka, 1992. augusztus 19.)

Sok világraszóló eredmény született és került be a rekordok könyvébe. Miért ne kerülne bele a bukaresti állami bélyeggyár „találmánya is", mely egyedüli lehet a földkerekségen, nevezetesen a ragasztó nélküli bélyeg. Nyálas ember legyen a talpán, aki például a 10 lejes bélyeget fel tudja . ragasztani a borítékra, hogy az ne hulljon le róla azonnal és örökre... Orvoslásképpen a gyergyószentmiklósi postahivatalban bevezették a bélyegragasztót, amelyet díjtalanul használhatunk. Nem tudom, máshol mi a helyzet, de a postahivatalok szíves figyelmébe ajánlom e kényszermegoldást. Csak még annyit mondhatok, nagyon szégyellem, hogy ide jutottunk, s ne mondja nekem senki, hogy ezért is a múlt rendszer a hibás. Azt hiszem, a bélyeggyártóknak is szégyellniük kell... (Thomán Béla, Gyergyószentmiklós, 1992. augusztus 21.)  

               

HATÁS • A televízió egyik választasi adásában látom, hogy egy már szerepelt jelölt vagy küldött vagy szószóló, hogyismondjam csak (aznap 40 fokot mértek) — szundikál. Hát akkor mi, a nézők? (Szász János, 1992. augusztus 21.)

Beszterce régi központjában az egyik bizományi utcai standján áruló fiatalasszony emígy kínálta (270 lej/kg) a kristálycukrot: „Luaţi cu încredere, îi zahăr  unguresc!" (Vegyenek bizalommal, magyar cukor!) (Guther M. Ilona, 1992. augusztus 92—23.)

Románok! Mindig is úgy vélekedtem,  hogy a nemzeti kérdés mindennemű politikai meggondolás és számítás fölött áll. Tehát ma inkább, mint bármikor, joggal hívom fel a figyelmet, hogy vannak sötét  erők, amelyek provokációkkal, széthúzás  és gyűlölet szításával szeretnék a románságot a demokrácia elhivatottságát nélkülöző népként állítani az egész világ elé, amely képtelen jó együttélést folytatni a  más etnikai származású román állampolgárokkal. Felhívlak benneteket, ne hagyjátok magatokat provokálni! Isten vezéreljen benneteket! — Mihály. (Királyi nyilatkozat a nemzeti kérdésben, 1992. augusztus 29—30.)

Mint megtudtuk, tegnap délután — már lapzárta után — Domokos Géza, az RMDSZ elnöke   Temesvárra, az éhségsztrájkoló Tőkés László püspökhöz utazott. Ugyanakkor az RMDSZ parlamenti csoportja közleményben hangsúlyozza: Tőkés László „tettét indokló nyilatkozatát a bátor gesztus iránti mélységes egyetértéssel és illő tisztelettel vettük tudomásul ..."  (Záróra,  1992.  szeptember 4.)

... Egy ésszerűsítési intézkedés, ami tulajdonképpen a minisztériumok személyi állományának visszanyesését célozta, „teljesen véletlenül" éppen azt az államtitkári munkakört tartotta fölöslegesnek, mely a romániai kisebbségek művelődési kérdéseit hangolta össze, véleményünk szerint nem is erdeménytelenül, és mindenképpen méltányosan, a legégetőbb igényekre odafigyelve. Ezzel a sajátosan kisebbségi ügyek kormányszintű képviselete immár a múlté, s jöhet megint majd a világszintű önigazolás a kormány részéről, miszerint jogában áll kinevezni és visszahívni a minisztereket, az államtitkárokat, s csak azért, mert e jogával él, azért nem vethet senki követ rá. Csakhogy ez a magyarázat már a magyar prefektusok botrányakor is együgyűnek és célt tévesztettnek bizonyult; másodszor már azok is nehezen veszik be, akik korábban hajlottak hitelt adni neki. (Cseke Gábor, 1992. szeptember 10.)

A temesvári Popa Sapca úti börtönben az elítéltek 94,1 százaléka Emil Constantinescura adta le szavazatát; a 790 szavazó közül 646-an a DK-t, 15-en a Romák Általános Unióját, 7-en pedig az RMDSZ-t támogatták szavazatukkal. (Gazda Árpád, 1992. október 2.)

Panaszkodnak a mehedinti-i roma vőlegények: egy szép lány ára már két lóéval vetekszik. De panaszkodnak az apák is: nehéz az inflációs hozományt előteremteni... (Távirati stílusban, 1992. október 6.)

Egyesek szerint államfőnk bányászegyenruhát kellett volna ajándékozzon Michael Jacksonnak... (Távirati stílusban, 1992. október 8.)

Pedig a vers, mellyel együtt dobbanunk: úgy kell rejtett arcunknak, mint a mindennapinak — melyet rajtunk kívül mindenki lát — a tükör... (Éltes Enikő, 1992. október 14.)

Ezúton mondok köszönetet mindazoknak a magyar, román, és külföldi testvéreimnek, településeknek, társadalmi intézményeknek, és szervezeteknek, pártoknak, folyóiratoknak, csoportosulásoknak, és jeles személyiségeknek, akik 1992. szeptemberi éhségsztrájkom idején állásfoglalásukkal és szolidaritásukkal a társadalmi igazságosságért folytatott harcomat támogatták. (Tőkés László, 1992. október 17—18.)

Funarék szerint az RMDSZ „éppen a román hadsereg napjára időzített" országos tanácsülése súlyosan sérti a „román" nemzeti büszkeséget és az állam törvényeit (melyeket sürgősen szigorítani kell), mert képviselőink Magyarországnak esküsznek hűséget a Szt. Mihály templomban. (Távirati stílusban, 1992. október 27.)

Egy nagybányai líceum 200 diákja tüntetőleg nem hajlandó bemenni az iskolába, mert a házi rendtartás kötelező egyenruhát és civilizált frizurát ír elő; ők viszont „rockerek". (Távirati stílusban, 1992. október 29.)

A Románia liberá telefoninterjút közöl Tőkés László püspökkel, amelyben az RMDSZ tiszteletbeli elnöke kijelenti: a KOT következő ülésén megvitatják Domokos Géza menesztését az elnöki székből. Az elnöki kabinetből ugyanakkor azt közölték a román ellenzéki napilappal, hogy Domokost csak a kongresszus menesztheti. (Távirati stílusban, 1992. november 4.)

Tőkés László pontosít a Romania liberaban: ő nem mondta egy korábbi telefoninerjúban, hogy Domokos Gézát meneszteni fogják az RMDSZ éléről. Mert ő jól tudja, hogy az elnököt csak a kongresszus mentheti fel. (Távirai stílusban, 1992. november 12.)

MUNKAMEGOSZTÁS • Mintha hiábavalóan tűztem volna tollhegyre Ion Iliescut, mégis megválasztották. A demokratikus munkamegosztás közöttünk továbbra is fönnáll: ő elnököl, én meg bírálom. (Szász János, 1992. november 20.)

Alighanem rekordot állítanak fel a gelenceiek a voksolásban, hiszen a vasárnapi szavazással az idén immár hetedszer járulnak az urnák elé. A tét: a polgármester megválasztása. (Flóra Gábor, 1992. november 28—29.)

Hétfő, november 30 — déli 13 óra. A kolozsvári főtéren mintegy 100—150 ember — románok és magyarok — gyűlt össze. Figyelik a Mátyás-szobor körüli fejleményeket. A Mathias Rex felirat alá már megfúrták a 4 lyukat, ahova hamarosan felkerül az inkriminált Iorga-idézet. Egyelőre csak megdöbbenéssel nyugtázzuk emlékművünk megcsúfolását. Ezt az újabb ostoba provokációt. (Miklós László, 1992. december 1.)

A magyar kisebbség tudomásul kell hogy vegye, hogy kisebbség és nincs joga a főnökséghez. Legfeljebb a szék hátát foghatja (attól függ, hogy azt is hol). (Szabó Irma, Detrehemtelep, 1992. december 3.) 

DOMOKOS GÉZA ELBÚCSÚZOTT BUKARESTTŐL • ... Az ő dolga rendezni önmagával azt, amit adott és elvett 38 év Bukarest/sors. És meggyőződésem, hogy a fővárosi barátai körében, az itt összegyűlt bukaresti magyarság hallgatásával is marasztaló színe előtt szinte gyermekien őszintén vallani tudó Domokos Gézára újból rátalál az író... (Éltes Enikő, 1992. december 4.)

A szerda esti vendégségek nyomán, amelyről terveink szerint nem hiányzik majd a kávé, némi harapnivaló, esetenként egy-egy pohár ital, hűsítő, szeretnénk megjelentetni rögtönzött vitáink anyagát. Meggyőződésünk ugyanis, hogy a parlamenti tevékenység, illetve a zajló közélet legfontosabb problémáinak sokszempontú megközelítése és nyilvánossá tétele növelni fogja képviselőink felelősségét, álláspontjuk kidolgozásában (...) toleranciájuk művelésében. (RMSZ, 1992. december 4.)

Sóvárgó irigységgel gondolok mindazokra, akik az elkövetkezendő napokban hazatérnek és jelen lehetnek a kolozsvári színházi ünnepségeken. S rég nem látott barátokkal, ismerősökkel közösen örvendezhetnek-tiszteleghetnek a 200 éves Thalia oltára előtt. Ez alkalomra bizonyára megtérnek a régi otthon hajlékába — a sétatéri palotába — művészek és nézők, idegenbe szakadt hazánkfiai és a város tékozló fiai. Milyen könnyes, vidám fiesta lesz Kolozsváron, s milyen felejthetetlennek ígérkezik a nagy találkozó, ha a fennvaló is így akarja. (Kiss Zsuzsa, 1992. december 5—6.)

December elsejei és 4-i számunkban hibásan jelent meg egy apróhirdetés szövege. A békéscsabai hirdető nem használt báli ruhákat, csizmákat, és cipőket árul, mint ahogy azt közöltük, hanem ,,használt bálás ruhákat", csizmákat és cipőket... (RMSZ, 1992. december 8.)

— Személy szerint elsősorban azt hiszem, hogy mind az akció, mind az időpont a kolozsvári románok és magyarok közötti feszültségkeltést szolgálja, ugyanakkor káros hatással lehet az egész ország román többsége és a magyarok közti kapcsolatra. (...) Egy ilyen krízishelyzetben a kolozsvári polgármester eljárásához hasonló lépésnek diverzió jellege van, amely csak aktivizálja a szélsőséges zónákat. (Éltes Enikő interjúja Emil Constantinescuval, 1992. december 8.)  

TISZTELT OLVASÓINK! • A mára beígért nyomdászszakszervezeti sztrájk következtében csütörtöki lapszámunk — legnagyobb sajnálatunkra — nem tud elkészülni. (1992. december 9.)

A műholdas műsorszórás és a Duna tévé jóvoltából karácsony óta napi 8 órán át nézhetnek magyar tévéadást azok, akik rendelkeznek a megfelelő vevőberendezéssel. Háromszéken e boldog keves'ek közt kedvező volt a visszhangja az első napok műsorának. Láthattunk interjút Sütő Andrással és dr. Imreh István történésszel. Helyi vonatkozású riportot is sugároztak az illyefalvi ifjúsági  központról és fellépett a műsorban a Háromszék Állami Népi Együttes tánckara. (B. Kovács András, 1992. december 30.)

A négynapos ünnep alatt szilveszter éjén Bukarestben egész negyedek maradtak villany, gáz, fűtés és víz nélkül. Ami persze nemcsak a hangulatot rontotta, hanem tragédiákba fúló eseményekhez is vezetett. (Gyarmath János, 1993. január 5.)

Befutott a Romániai Magyar Szó címére az első ügyészségi kereset sajtóper ügyben. A Hargita megyei ügyészség (Pál Lajos ügyész) kiállította 1993. január 4-én keltezett dokumentumból kiderül, hogy Pataki Imre úr rágalmazásért bepanaszolta a lapot, amiért múlt év november 4-i egyik közleményében (Csiky kertelés — a KOT-on) személyét érintő valótlan információkat közölt... (Záróra, 1993. január 8.)

Meghökkentő szövegű kézzel írt, félívnyi papírlap került a kezembe a minap. Reszkető öreg kézzel írta a zilahi Ady Julianna, hogy kilép az RMDSZ-ből. Szándékát előrehaladott korával indokolta. Nem országos jelentőségű esemény, de mégis elgondolkoztatott az indoklás és az, hogy kilépési szándékát román nyelven fogalmazta meg. Erős a gyanúm, hogy a nagyon idősek, magukra hagyatottságukban nem tapasztalják az érdekvédelmi szövetség törődését. (Fejér László, 1993. január 15.)

Kormányprogram nincs, költségvetés nincs, a törvényhozás szünetel. Ami egyben azt is jelenti, hogy az úgy ahogy beindított reform elakadt, minden szinten a lehető legnagyobb a tájékozatlanság jövőnket illetően. (Gyarmath János, 1993. január 21.)

Láttunk eddig Besztercén építkezésnél dolgozó rabokat, termésbetakarító rabokat... Január l-jétől barátkozhatunk az éjszakánként utcát seprő rabok látványával. (Guther M. Ilona, 1993. január 22.)

Attól tartok, nem a sajtó rombolja az RMDSZ-t a tagság széles tömegében, hanem a civakodók sajtónk felmorzsolásától sem riadnak vissza, amikor teszik a sértődöttet. És félő, hogy a harmadik kongresszus után sem csitul ez az aknamunka. Mindig lesznek, akik lecsúszva, félreállítva érzik magukat és az ilyeneknek saját személyükön kívül semmi sem drága. Ezért sem ártana bevezetni a közlési díjat. Szélesen értelmezett önvédelemből. (Nits Árpád, 1993. január 22.)

A moldovai írószövetség saját kiadója nemrég alapkönyvet jelentetett meg: a Borászok kézikönyvét    (Cartea vinificatorului). A könyv - stílusosan - borozgatás közbeni bemutatásakor a szerzők hangsúlyozták: az írószövetség román nyelven író tagjai erejüket és torkukat nem kímélve siettek a hosszas szovjet-orosz uralom alatt nyelvevesztett besszarábiai bortermelő parasztság segítségére ezzel a kézikönyvvel. Hogy a borászok mindig megtalálják — még a harmadik liter után is — a megfelelő román szavakat, s ne valamiféle keverék „madárnyelven " beszéljenek a borral, szőlővel kapcsolatos dolgokról. Az persze a jövő zenéje, hogy a bort (a vodkához) leginkább kísérőként iszogató orosz ajkú moldovánok leegyszerűsített nyelvhasználatának színvonalát mennyire emeli majd a szóban forgó alapiromány. (Siklósi Nándor, 1993. január 27.) 

... Egy korkedvezménnyel nyugdíjba vonult kolozsvári tanárnő elhatározta, hogy a Sepsiszentgyörgytől kb. 20 kilométerre fekvő Mikóújfaluba telepszik egy évre román nyelvet és irodalmat tanítani... Irigylésre méltónak tartom azt a határozottságot és vállalkozó szellemet is, amely a kolozsvári tanárnőt e pillahatban jellemzi, hiszen úgy tudja felrúgni az adottságokat: kényelmes életkörülményeit és családi viszonyait, ahogyan kevesen ... A mikóújfalusi albérleti szoba hangulata a romantikus pályakezdés éveit idézi fel. Bár Kántor Erzsébet életében ez a fordulat távol áll attól, hogy romantikus indíttatású legyen. A székelyföldi körülmények, a mikóújfalusi tél, a tanügyi viszonyok mind-mind erről győznek meg. (Kisgyörgy Réka, 1993. január 29.)

A Romániai Magyar Szó ... farsangi bálja alkalmával január 30-án megejtett nyilvános sorshúzáson legfiatalabb kolléganőnk, Éltes Enikő a székelyföldi Zelch Ervin számát húzta ki az urnául szolgáló dobozból. A sorsolás nyertese, a bukaresti Est Europa Center kft. által felajánlott színes Samsung 5-ös készülék birtokosa Sepsiszentgyörgyön lakik. — Mindjárt elájulok! — csapta össze a kezét a háziasszony, amikor vasárnap este a friss örömhírrel felkerestük. A 63 éves nyugdíjas mérnökcsaládfő rögtön felkelt betegágyából, amibe az évszak átka, az influenza döntötte. A felvillanyozott család annyira nem tudott betelni örömével, hogy megfogalmazására folyton új szavakat keresett. (B. Kovács András, 1993. február 2.)

Határozott pechje van az újságíróknak: hiába vonultak ki fölös számban Iliescu elnök fogadására a Farkas utcai egyetem elé. Háromnegyed 11-kor Kolozsvár illusztris vendégének még híre-hamva sem volt. Holott látogatását, találkozóját a város tudományosságával az interdiszciplináris laboratórium munkaközösségével a Tudomány és élet c. szimpózium keretében délelőtt 10-re hirdették meg. A pontosság ugye királyok erénye s Iliescu úrra nem vonatkozik (ha már Mitterrand francia elnököt is megvárakoztatta annak idején!) • A várost köd üli meg. A Tarom járatait felfüggesztették. Előzetes híreink szerint az államelnök vonattal megérkezett ugyan a reggeli órákban, de valószínű, hogy az éjszakai bumlizás fáradalmait piheni ki, azért késik. A rendőrség mindazonáltal kivonult a város „stratégiai" pontjaira, nagyobb csoportosulásokat (drukkerek, ellen-drukkerek) nem észleltünk... • Végül néhány perccel 11 óra után a prefektúra protokollosztályának vezetője ... igazolta sejtésünket: az Erdélyt megülő vastag köd miatt az elnöki repülő nem szállhatott fel... (Miklós László, 1993. február 6—7.) 

... Február 5-re hirdette a megyei turisztika a madarasi Hargitán lévő menedékház árverezését. Az utóbbi fél esztendőben igen csak kijutott a háznak: a Stolojan-kormány egyik legutolsó döntése átutalta a katonaságnak. Ezt a döntést hatálytalanította a jelenlegi kormány. Az is nyilvánvaló, az általános tiltakozásra. A turisztika alighogy ismét kézbe kapta a menedékházat, sebtében elárverezte volna. Most a helyi bíróság döntése szerint nem árverezhető az objektum és — ez is a köz véleménye — az egész ügyre egyféleképpen lehet pontot termi: ha a város tulajdonába kerül. (Oláh István, 1993. feburuár 10.)

Vajon mit gondoltak nem udvarhelyi olvasóink, akik látni is szerették volna: mi is történt ott? Hogy csak mese habbal az egész farsang, s azért döcögtünk a Székelyföldre, hogy Illyés Kingát és Gáspárikékat élőben láthassuk? ... Milyen tükör az, amely nem képes, bár egy pillanatra, az egészet adni, az egész lényegét, az arcból csupán egy anya jegyet, s a mozgásból csupán fintornyit? A tévénézők láthatták, hallhatták, érezhették azt a forróságot, ami körülvett bennünket? Érzékelhették a sorshúzást, a színes tévé kisorsolását — amiért az egész történt tulajdonképpen — körülvevő, torokba felszaladó csöndet, a tombolatárgyak véget nem érő fogyásával növekvő örömet, a falnak állított újságírókat, ahogy szemtől szemben az Olvasóval, gombóccal a torkukban vallanak? S láthatták végig, hogy az egész egy jól sikerült „buli" (és nem előadás), ahol végül is a főszereplő az udvarhelyi olvasó lett, az ő gyerekei, akik gátlás nélkül játszhatták Fortunát, táncolhattak a színpadon, ahol a mindennapok egyre nyomasztóbb és egyre türelmetlenebbül viselt nyomorúsága egyetlen éjszakára kívül rekedt a sportcsarnok ajtain ... Gondolkodtam eleget, hallgassak, elég bajuk van a magyar adás szerkesztőinek ilyen csip-csup dolgokon kívül is, támadják őket nap mint nap, laposra akarván kalapálni munkájukat, ami bizony, mindannyiunkat fájdalmasan érint. S mi leszünk talán az utolsók, akik befogjuk a szánkat az értük való harcban, mert tudjuk: ha az újságra nem is lesz pénzük az embereknek, a televíziót mindaddig nem fogják lemondani, amíg magyarul is szól hozzájuk. De éppen ezért kellene mindig, minden filmkockával a helyzet magaslatán állniuk és azt mutatniuk, ami ténylegesen történik és történt. Hiszen nagyobb hatalmat képviselnek kameráikkal, mint mi lázasan kopogó írógépeinkkel vagy firkáló tollainkkal.... (Éltes Enikő, 1993. február 17.)

A hét legjobb politikai viccének tartják a kolozsváriak Funar pártelnöknek azt a kezdeményezését, hogy az RNEP és az RMDSZ országos vezetősége a hét végén kezdjenek tárgyalásokat. A televízió híradásában felröppentett hírt a szélsőséges nacionalista támadásoknak leginkább kitett kolozsvári RMDSZ-szervezet meglepetéssel fogadta... A hétvégi találkozóra már csak azért sem kerülhet sor, mert szombaton Gyergyószentmiklóson gyűlésezik az RMDSZ Képviselői Tanácsa és esetleg ott dönthetnek a tárgyalások felvételéről ... (Miklós László, 1993. február 18.)

Alulírott Deáky András gyimesbükki lakos, a községi RMDSZ elnöke tiltakozom Adrian Paunescu Vremea c. fasiszta újságjában 1993. március 4-én megjelent cikke ellen, melynek címe: Vasárnap Gyimesen (Bacau megyében) kitört az RMDSZ és Magyarország háborúja Románia ellen. A cikkben írottak egyáltalán nem felelnek meg a valóságnak, kitalálmány az egész... bűnös, megfélemlítő írásnak tartom, amely az itt élő  csángómagyarokat és románokat próbálja egymásnak uszítani. (Deáky András, Gyimesbükk, 1993. március 9.)

Kudarcba fulladt és szalmacséplésnek bizonyult a háromszéki pártszervezetek újabb egyeztetési tárgyalása is, melynek feladata közös prefektus jelölt állítása lett volna. Az RMDSZ ragaszkodik eddigi közismert álláspontjához, s ebben többen támogatják a román pártszervezetek közül is. A leggyakrabban előforduló két név az előterjesztett listákon a mostani társprefektusoké. Különálló javaslattal rukkoltak elő a DK pártjai egyfelől, és az NMDF-fel szövetkezett — na ki? — RNEP másfelől. A különbség a két javaslat között: az első egy magyar jelöltet ültetne a prefektusi székbe, a másik pedig ragaszkodik a vatrás múltjáról jól ismert NMDF-es vezér személyéhez. (B. Kovács András, 1993. március 13-14.)

A gyergyószentmiklósi Figura Társaság az erdélyi magyar színjátszás 200 éves évfordulója tiszteletére március 22—27. között megrendezi az erdélyi magyar színházak fesztiválját. Ennek keretében 23-án este 19 órától fellép a Figura Stúdiószínház. A játék a tékozló fiúról c. előadásra (stúdióváltozat) sok szeretettel meghívjuk szerkesztőségük 1 képviselőjét — Pázmán Attila titkár, Gyergyószentmiklós. (Záróra, 1993. március 16.)

„MEGGONDOLTUK" • Győrffi Kálmán vagyok Gyergyószentmiklósról, a Figura Stúdió színháztól. Ezelőtt két nappal elküldtünk egy faxot, arra szeretném kérni önöket, hogy tekintsenek el tőle, mert idejét múlta, meggondoltuk. — Ha az erdélyi magyar színházak fesztiváljáról van szó, sajnos nem tudunk eltekinteni, már keddi lapszámunkban örömmel hoztuk le a hírt. A magunk részéről kérjük mi is olvasóinkat: felejtsék el! (Záróra, 1993. március 18.)

Válogatta és szerkesztette: Cseke Gábor–Éltes Enikő

Békességes otthon * Fotó: Bálint Zsigmond