Megnyirbált "mese"

Sok évtizednyi szerkesztői munka után - amelynek fortélyait nem az etika, inkább a gyakorlatban alkalmazott szokásjog diktálta - azon kaptam magam, hogy egy verselő fiatal nő alaposan leteremtett, mert átszerkesztve, megstilizálva közöltem egyik versét a Romániai Magyar Szó Szabad szombat mellékletében, az Előszoba irodalmi pályázat anyagainak keretében.

A közölt vers így hangzott:

Előszoba-rovat

Gáll Anna:

Mese

mintha öregemberek meséit hallgatnám

amikor rád gondolok

"Egyszer volt, hol nem volt,

volt egyszer egy terebélyes aranyalmafa.

Aranyalmafának két álomszép ága,

e két szép ágának két aranyalmája."

csakis egy tőről bírom felfogni a létünk

szeretőm, testvérem, atyám és fiam

hogyan lehetsz te? - kérdem

ezt sehogy sem értem

csak érzem

hogy ez a szerelem

már

nem az a szerelem

valahogy más

ez már a létem

a sorsom

ami már akkor volt amikor

nem volt

mi sem voltunk te sem meg én sem

már akkor ott élt valami

az aranyalmafa gyökerében.

(RMSZ, Szabad Szombat melléklet, 1994. december 10-11.)

A közlés után egy-két héttel levél érkezett a szerzőtől.

Tisztelt Cseke Gábor úr!

Nem tudom, hogyan kezdjem a levelem, hisz azt sem tudom, kihez kell fordulnom, de mivel önnek küldtem el a verseimet, önhöz írom panasozmat is.

Előrebocsátom, hogy senkit sem szeretnék megsérteni, de hangot kell adnom, véleményem szerint, jogos felháborodásomnak.

Önök amikor meghirdették az Előszoba pályázatot, elfeledték megjegyezni, hogy a beküldött munkákat saját ízlésükre formálják. Bár "mese" a versem címe, nem népmese - gondolom - érti, mire célzok.

A versben egy egyén saját érzésvilágát, gondolatait fejezi ki, sajátos módon. Ez lehet, hogy tetszik, lehet hogy nem annak, aki a kezébe veszi, de változtatási joga nincs.

Önnek joga van kritikát írni, megteheti, hogy nem közli az újságban a beküldött munkát. Továbbá adhat nekem tanácsokat, amit szívesen veszek, s ha az egyéniségemnek megfelel, meg is szívlelem. De nem közölhetnek egy olyan verset, amit tudtom nélkül "megreformáltak", s mellette mégis az én nevem szerepel. Hogyan vállalhatnám érte a felelősséget, ha nem az én munkám, mert már nem az.

Nem az a célom, hogy ismertté váljon a nevem, hanem, hogy eljuttassam gondolataimat a hozzám hasonlóan gondolkodókhoz. reményt adjak, ha képes vagyok rá, mint nekem adott és ad Szilágyi Domokos, Kányádi Sándor és még sorolhatnám. Nem az adott erőt, hogy ők híres költők, hanem gondolataik sajátos stílusuk.

Miért közlik a verseimet, ha nem jók? Inkább soha ne jelenjen meg versem nyomtatásban, minthogy meglepetten olvassam a nevem mellett egy számomra idegen alkotást.

Ha tudtomra hozta volna meglátásait, saját belátásom szerint kijavítom, s így nem esik ki belőle az, ami számomra fontos, egyéni, rám jellemző.

A vers nem kilós áru; lecsípünk belőle, hozzáteszünk.

Remélem, ebben egyetértünk.

Gondolom, mindannyian tudjuk, akik a verset szeretjük, mennyit jelenthet egy vajon, talán, valahogy szócska. Pl. vajon ha anyatej helyett... - Kányádi Sándor.

Kérésem az volna, hogy nyilvánosságra kerüljön ellenvetésem, különben nem vállalhatok felelősséget a közölt versért. Legalább oda lehetett volna írni. javított példány.

Lehet, hogy ezzel a levéllel kizárom magam az Előszobából, bár mint írta, már szinte bent voltam. Mégsem engedhetem meg magamnak, hogy szó nélkül hagyjam a történteket. Egészen más az, ha tduok róla.

A szerzői jogot fenntartom. Veszteni lehet, de csak felemelt fővel.

... s az vesse rám az első követ, aki biztosan eltalál, mert meghalni nem szeretek, de ha muszáj: egyszer bőven elég. - Szilágyi Domokos.

Tisztelettel:

Gáll Anna

Gyergyóalfalum 1994. XII. 13.

(Ui. tördelés: ara- nyalmafa)

*

Az eredeti kézirat nyomdai átírása:

Mese

mintha öregemberek meséit hallgatnám

amikor rád gondolok

"Egyszer volt, hol nem volt,

volt egyszer egy terebélyes aranyalmafa.

Aranyalmafának két álomszép ága,

e két szép ágának két aranyalmája."

Valahogy így vagy ahhoz hasonlón:

de csakis egy tőről bírom felfogni a létünk

szeretőm, testvérem, atyám és fiam

hogyan lehetsz te? - kérdem

ezt sehogy sem értem

csak érzem

hogy ez a szerelem

már

nem az a szerelem

valahogy más

ez már a létem

a sorsom

ami már akkor volt amikor

nem volt

mi sem voltunk te sem meg én sem,

de az aranyalmafa gyökerében

ez itt az a... szerelem?

Ó édesem,

mi ez? - mondd meg nekem!

*

A kihívás nyílt volt és őszinte, s mindenképpen hasonló választ követelt. A levélváltást akár postán is lebonyolíthattuk volna, de mert úgy éreztem, hogy nem egyedi esetről van szó, s múltamba tekintve, nagyon sok hasonló vétségben elmarasztalhatom magamat, a tisztázásnak is a nyilvánosság előtt a helye. Azokban az években, hónapokban tanultuk meg s gyakoroltuk igazából, mit is jelent számunkra - szerkesztők és olvasók számára egyaránt - a szabad sajtó. E tanulságok jegyében fogalmaztam meg válaszomat, amely a Gáll Annáéval együtt, Levélváltás az Előszobában cím alatt jelent meg 1995 január 7-én, ugyancsak a mellékletben:

Kedves Gáll Anna!

Levele szerző és szerkesztő viszonyának, az alkotás belső törvényeinek velejét, sarkalatos pontjait érinti. ha őszinte akarok lenni magamhoz, már vártam egy ilyen jelzést, egy nyíltan berzenkedő hangot, joggal lázadó öntudatot.

Különösen nagya veszély és kockázat akkor, ha a szerkesztő nem kiforrott, még útkereső, hangjukat próbálgató szerzőket próbál hozzásegíteni a közléshez.

Nem mosakszom, hiszen amit elkövettem, az ím, az inkriminált verskézirat fakszimiljén látható. A költői szándék is,a kimetszett "eredetiség" és a betoldott "idegen test" úgyszintén.

A konzultálás elmaradásának egyetlen oka az, hogy a Szabad szombat szerkesztését a földrajzi távolságok okán nem igen tudjuk alkotóan élővé, a szerzőkkel való gyakori kapcsolat révén működővé tenni. Ha most e kézirattal szemben felmerült kifogásaim kapcsán Gáll Annával levélváltásba kezdtem volna, talán sosem kerül sor a közlésre, meret kényelmi okokból csak a tökéletesnek vélt kéziratokat részesítem előnyben, és így mindazt, ami idő- és munkaigényes, önvédelmi reflexből mellőzni vagyok kénytelen.

Helyes - mondja G.A. itteni levelének logikája -, akkor ne is közöljék a versemet, mintsem olyan szöveget lássak viszont, ami nem az enyém.

De vajon így és az történt-e, ahogy ő mondja, gondolja?

Formailag mindenképpen.

De lényegileg?

Hát valóban annyira eredeti sorok-félsorok-passzusok azok a (főleg elhagyott) verselemek, amik szerkesztő szerint hiányukkal többet segítenek szerzőjükön, jobban hangsúlyozzák valóságos eredetiségét, mint ha makacsul ragaszkodik hozzájuk? És annyira eredeti lenne az eredeti logikájától és szóhasználatától az a sor, amit a szerkesztői műtét során mintegy protézisként beépítettem a verstestbe? Hiszen valamennyi elemét és logikáját a szerzőtől kölcsönöztem! Egyedül a valami szó kívülről jövő, de tartalmilag-hangulatilag talán mégsem, mert egyszerűen és slágeres sekélységeket tömörítő szerepénél fogva ugyanazt fejezi ki, mint a kimetszett részek - a bizonytalanságot, a talánt, a sejtelmességet, a nyitva hagyott kérdést, a három pont (...) kiskapuját.

Szerkesztő lehajtott fejjel várja szerzők, olvasók véleményét az ügyben, hiszen itt nem csupán egyetlen emberről van szó. nem Gáll Anna az egyetlen, akin a szerkesztői kéz esztétikai műtétet hajt végre, vállalván a beavatkozás etikátlanságának ódiumát, mert a szerkesztés nem mindig vértelen küzdelem a kéziratokkal, az írói szándékokkal a napfényre jutásért.

Különösen Előszobás - pályakezdő - szerzőink vannak hangsúlyozottabban ama helyzetben, hogy joggal és érthetően várják az eligazítást, a véleményt soraikról, alkotásaikról. Számosan vannak és egész embert igényelnek, aki egész egyszerűen nem lehetek, legalább is jelenlegi körülményeink között. Egyetlen üzenetváltási mód működik úgy-ahogy, s aki tud, olvasson belőle a sorok között: a közlés nyilvánossága. Igen, tulajdonképpen a mese ilyetén való közlése egyfajta, Gáll Annának szóló levél szerepét is be kívánta tölteni. Sajnálom, hogy ez lett belőle, töpreng azóta is a megoldáson a restelkedő szerkesztő:

Cseke Gábor

*

A levélváltást nem követte semmi: az olvasók hallgattak, Gáll Anna többé nem jelentkezett, s amikor a pályázat nyomán kiadandó kötet anyagát válogattam, semmiképp nem bosszúból, de a tisztázatlanság okán végül is mellőztem a Mesét. Így akaratlanul is az történt, amit a szerző előre megjósolt: levelével kizárta magát az Előszobából.

Azóta is azt súgja nekem valami, hogy mindez az én lelkemen szárad...

Mozdulatok (Zsigmond Márton)

Az 1946-ban született Zsigmond Marcit Bukarestben ismertem meg, a hetvenes évek derekán, amikor még az Ifjúmunkás élén ügyködtem, ő meg a Grigorescu Művészeti Akadémia monumentális festészet szakának hallgatójaként fel-feljárt hozzánk, feltöltődni magyarsággal, újságírói tájékozottsággal, erdélyi hírekkel.

Csíkdánfalva szülötteként elég jól viselte a román főváros sajátos hangulatát és nyüzsgését, képzőművészetileg fel volt készülve az ottani modern törekvésekre, s valami hihetetlen ambícióval próbálta bizonyítani, hogy a székely akár a jég hátán is megél...

Egyszer egy olajfestménnyel állított be, amit a gyergyószárhegyi kastély romjairól készített. Sietős, kidolgozatlan, de igen jellemző, tehetséges munkának tűnt a tekintélyes méretű vászon, s mert nem kért túl sokat érte, az éppen akkor felvett, dugipénznek szánt cikkdíjamból gyorsan lepengettem neki az árát, s a kép azóta a szobám falán lóg. (Érdekes, hogy sok évre rá, amikor Csíkszeredába költöztem, s 2005-ben Marci meglátogatott, nem ismerte fel a saját képét. Halványan emlékezett, hogy egyetemista korában néhány munkáját kis pénzért eladta, de hogy ez is az ő "szülötte" lenne, az kérdéses.)

Zsigmond Márton aztán elvégezte az egyetemet, Csíkszeredába került, s 1986 nyarán összefutottunk: ő éppen biciklire szállt, hogy kikarikázzon Zsögödre, ahol az iskolában ideiglenesen felvert műtermében akadt dolga. Én szabadságomat töltöttem Csíkszentkirályon, s mert kíváncsi voltam, mire vitte az életben, az egyik nap felkerestem. Látogatásom nyomán született ez a jegyzet, amelyben nem neveztem nevén Marcit, mert óvni akartam a rosszindulatú irigyektől. Akik ismerték, tudták, hogy róla van szó, de formailag nem lehetett beleakadni, hogy ő az írás főhőse. Biztosan akadtak, akik ezt nehezményezték volna...

Kövek között

(Előre, Vasárnap melléklet, 1986. szeptember 21.)

Zsögöd egy kicsiny mellékutcája mélyén, kongó iskolateremben ül a művész, aki nemrég volt fiatal, de lobogó sörényében mind jobban hódítanak a deres hajszálak.

Ez az üldögélés olyan, hogy a művész széke alatt, a padlón kiterítve teremnagy papíroson nyúlánkoznak a készülő munka kirajzolt körvonalai. Előtte, állványon a kicsinyített tervrajz, s az egyik sarokban a majdani mozaik színei-formái sejlenek elő az egymáshoz passzított kövecskék ezreiből.

A művész keze ügyében kalapács, vágóvas, ládákban a különböző kőfajták, feketétől az égetett agyagszínen át a szikrázó mészfehérig. Halk koppanásokkal törik a kő, folyik a végtelen sakkjátszma, a mozaikdarabok ide-oda rakosgatása, illesztgetése; a művész kőfaragó, mérnök, tűrelemjátékos, építőmunkás és látnok is egy személyben, szabad idejében pedig természetjáró, aki valahány érdekes közetet hajít feléje a véletlen, alázatosan és kíváncsian lehajol érte, színezetét, erezetét, anyagszerűségét veszi szemügyre, s azt latolgatja, mennyire illik majd a mindent elnyelő, készülő mozaik-mezőbe...

Mert a művész legkevesebb három esztendeig eljegyezte magát ezzel a munkával; körülbelül ennyire becsüli a „sakkjátszma" időtartamát. Utána még egy esztendőbe kerül a felrakás, mivel a mozaik valamely megyei középülelet hivatott díszíteni. De a művész, aki foglalkozására nézve tanár, családilag pedig kétgyermekes apa, minden szabad idejét monumentális elképzelésének álddozza, s úgy beszél az az előtte álló időről, mint aki csupán a következő heteket-hónapokat tapétázná ki szándékaival. Rövid távú tervek helyett nagyjából egész életét, hivatását beméri, s mindentől függetlenül, kitartóan rakosgatja köveit munkaidő után, pihenés helyett, éjféli lefekvés előtt.

Hiszek az ilyen művészben. Mellesleg, egyszer már bebizonyította - amikor szülőfaluja kultúrotthonának homlokzatát díszítette ki egyes-egyedül nagyméretű mozaikkal -, hogy az alkotás napszámosmunkáját épp úgy vállalni tudja, mint a dicsőségét.

Ami, ha jól tudom, néhány elismerő kézfogásból, baráti hátba veregetésből, protokolláris áldomásból - melynek elkoccintani valójáról ő maga gondoskodik -, s a mostanihoz hasonló ámuló megemlékezésekből és méltatásokból tevődik össze.

Ül kőporosan a művész egy elhagyatott tanterem közepén, szűrt fényben, keze ügyében kalapács, vágóvas, telnek az évek, de őt mindig ott találjuk majd, éppen soros munkájába temetkezve, mert rá örökké lehet számítani.

Hűsége, akár a biciklié, amely ott vár rá különben a folyosó falának támasztva; maga a száguldás szunnyadó ígérete.

***

A sakkozással nem volt gond, de a megvalósítás kegyetlenül kinyúlt: a mozi homlokzatára elképzelt monumentális munka csak 1994-ben fénylett föl, s azóta, bár a mozi végleg beadta a kulcsot, a homlokzat még továbbra is él, s Csíkszereda legértékesebb monumentális műkincse. Székely Sándor barátom, az Előre / RMSZ fotóriportere készítette az itt látható felvételt Marciról, amint a mozaik elé emelt állványon a városra tekint...

2004 őszén ellátogattam a Gyermek sétányon található műtermébe, amit egy csökkentett komfortű 3 szobás panellakásból alakított ki. Egy üveg bor mellett rendre bemutatta mindazt, amit az utolsó találkozásunktól eltelt év alatt alkotott, köztük mintegy száz aktot, amelyekből 12-őt felajánlott az RMSZ és a Káfé honlap számára. Szinte jelzésszerű, kifejező rajzai nagyon megkaptak, s azt hiszem, az érdeklődésemnek is köszönhető, hogy ő maga is kezdte komolyan venni ezt a műfajt. Olyannyira, hogy 2007 őszén azzal kecsegtetett: hamarosan tárlatot rendez aktjaiból, s engem kér majd fel, hogy megnyitó beszédet tartsak. Az időből kissé kifutva, a tárlatra (Mozdulatok címen) tegnap, április 3-án került sor a csíkszeredai Kriterion Házban, ahol az alábbi gondolatokat tártam a közönség elé:

Zsigmond Márton aktjai

Mozdulatoknak nevezi legújabb tárlata címében testábrázoló munkáinak gyűjteményét Zsigmond Márton, aki bevallása szerint több mint egy évtizede rajzolja, akár vázlat, akár véglegesen kivitelezett grafika formájában női és férfi aktjait. Hogy mennyire tudatos programról van szó, avagy inkább fokozott érdeklődésről, netán szakmai ujjgyakorlatról, esetleg csak pótcselekvésről, bizonyos belső válságjelek elfedéséről - de elképzelhető, hogy részben valamennyiről, az talán az eredményt tekintve nem túl érdekes. Az a tény viszont, hogy a kendőzetlen emberi test egy képzőművész érdeklődésében ekkora szerepet játszik, egyrészt természetes, másrészt rendhagyó is a mai trendeket tekintve. Ha az akt lexikális meghatározásából indulunk ki, akkor az mindenek előtt egy emberközpontú művészeti érdeklődés és kifejezési eszköztár tökéletesítésének az esélyeit hordozza.

"Akt - írja a Pallas nagy lexikona -

ruházott v. mezitelen élő emberi alak, melynek helyzetét és tartását a szobrász vagy a festő állapítja meg és tanulmány céljából lerajzolja. A személyt, aki aktul szolgál, élő modelnek nevezzük. Minthogy a művész csak akkor képes az élő modelen mindazt helyesen és jól látni, ami lényeges és jellemző, ha alaposan ismeri az emberi alak csontszerkezetét, izomzatát és mindazt, amiből az ember külső formája áll, azért az akt után való rajzolást megelőzi és kiegészíti az anatómiai tanulmány. Az aktrajzolás a természethűségre törekvő művészetnek egyik legfőbb és nélkülözhetetlen segédeszköze és mint ilyen fontos szerepet játszik a szobrászat és a festészet történetében."

Amihez ma már nyugodtan hozzátehetjük a fotográfiát is.

Szakértők dolga és kompetenciája lenne megvizsgálni, hogy mivel magyarázható ez a mai, tömegszerű elfordulásnak látszó tendencia az emberi testtől és annak valóban testszerű ábrázolásától a művészetekben, hiszen a művészettörténet a testábrázolásnak nem csak igen nagy számú remekművét tartja számon, de a test és stúdiuma mindig ott van a művészeti képzés alapjainál, a művészi fegyelem elsajátításának és gyakorlásának iskoláiban.

"Száz meg százféle változatban mutatja nekünk az aktot a művészetek története, mintha határa sem volna az emberi test variálásainak. Művelődési viszonyok, a kor hangulata, a mester egyénisége csapódik le bennük, épp úgy mint minden más festett vagy mintázott tárgyban, amelyek kiszemelése azonban változik az idők változásával, holott az akt mint a művészi tanulmányok objektuma, szinte állandóan szerepel a műhelyekben, olyan időkben is, amikor az akt szemlélete már nem tartozik a mindennapi élmények közé, mint egykor a görög művészet virágkorában" - írja 1915-ben Lyka Károly a Művészet című folyóiratban.

Ilyen szempontból is jelzés értékű az a kitartás, amivel Zsigmond Márton hosszú távon ébren tartja magában ezt a mélyen humanista-reneszansz elkötelezettségű művészi érdeklődést, akkor is, amikor kifelé inkább egy nonfiguratív, színesztétikai kísérletező szándék mellett kötelezi el magát. Mostani tárlatán, amelyre már évek óta készül, tulajdonképpen azt bizonyítja aktjaival, hogy művészi vívódásai, törekvései az örök emberi iránti érdeklődésében is olyan széles palettán mozognak, annyi változatát fedezik föl és rögzítik a mozdulatokkal üzenő testbeszédnek, hogy gyakorlatilag kimeríthetetlen tárházát hozzák létre a művész újrateremtő kedvének.

Némileg szubjektív megjegyzésként azzal zárnám bevezetőmet, hogy 2004-ben, amikor a művész szegről-végről megmutatta nekem műtermét, s méginkább azt, ami ott készült az évek folyamán, s rácsodáloztam már akkor jelentős mennyiségű akt-grafikájára, tulajdonképpen egy újabb nagyívű műre készülődött, s a test rejtélyeit csak tanulmányként örökítette meg tolla, ceruzája. Most viszont meggyőződésem, hogy amiként Zsigmond Márton hajdanán, válogatott kavicsokból és kőzetekből, hallatlan türelemmel és kombinációs készséggel megteremtette a maga monumentális mozaikját a csíkszeredai mozi homlokzatára, pár évre rá ugyanazzal a monumentális kitartással ásta magát az emberi test kifejező erejének tanulmányozásába, létrehozva e mai, rendhagyó, óriásmozaikkal felérő seregszemlét.

Csíkszereda, 2009. április 3.

Múltidéző: Amikor Trianon beintett (13)

A huszadik

szazad.hu portál advent első hetében archív közleményeiben elért az első világháborút lezáró párizsi békekon-

ferenciához, illetve Trianonhoz. E történelmi pillanat gyökerestől megváltoztatta Magyarország és az elcsatolt területek, köztük Erdély életét. Rovatunk a honlap anyagaiból készült lényegi válogatásban, hétről hétre, lépésről lépésre korabeli lapok alapján igyekszik nyomon követni, mi minden történt velünk Trianon óta. A román centralizációs politika láthatóan nincsen ígyére a frissen odacsatolt területeknek: Erdélynek, Besszarábiának, Bukovinának...

Ady szobra

1921 szeptember

Három napilapban olvastam Ady Endre szobráról, amelyet Goga Oktavián olá kultuszminiszter, költőtársa akar Nagyváradon és Csucsán fölállítani.

Kettő azzal a megjegyzéssel kíséri, mily álnok gonoszság így pellengérezni a magyarokat a külföld előtt. A harmadik nem kiséri megjegyzéssel.

Azt hiszem ez tesz legokosabban.

Nem is jó bolygatni az ilyen ügyet. Mert kérdem szerényen, hát ha például Ady Endrének volna már egy szobra Budapesten, mondjuk, akkor hogy festene a Goga Oktavián álnok gonoszsága? Ugyebár, nem is festene álnok gonoszságnak. Még meggyanúsíttathatná magát a magyarfaló fajtabeliéitől, hogy a külföld nem egészen tudhatja, hogy tűz és víz között bajos a baráti közeledés egymás kára nélkül.

Az ötlet azonban tényleg ördögi és meghökkentő. Pl. vegyük esetét, hogy Goga ki is viszi tervét és oda állít egy műremek Adyt Nagyvárad főterére, hogy még ürügy se lehessen rá eltakarítani onnan, vagy mással helyettesíteni, majd ha - amiben nem bízni kötélrevalóság magyar embertől -, ha Nagyvárad megint magyar lesz.

Nem, nem is jó bolygatni ezt az ügyet. Nem bizony, lám éppenséggel most, a Jókai szobor késő leleplezése idején. Mert lám, lám, így lesznek aztán kínos csúfságok mulasztásokból. Így olvashatni aztán kissé ühümgetve a mai lapok 99%-ában Ady Endre neve után a nagy, a legnagyobb magyar költő jelzőt. Míg, nem is oly rég, legfeljebb egyben lehetett ugyanezt olvasni száz lap közül.

Bizony még nem is olyan rég ideje, hogy egy-egy kis vidéki lapot felütve vidulni lehetett, hogy habriggál a Nyugat ellen, a Nyugatból tanult szóösszetételekkel s fordulatokkal, mik önkéntelen megragadtak a feje kis szemétládájában. Hogy vádol magyartalansággal magyarokat, akiktől magyarul tanult beszélni.

Lám, lám, így válnak nagy magyar költőkké Gyóni Gézák (minden tisztelet és kegyelet az embernek) és Hangai Nemtudommásik nevét és a többiek, mialatt az Adyk csak a paródiák és hajsza révén jutnak hírhez, helyesebben hírhedtséghez, mint holmi irodalmi Rózsa Sándorok.

Azt írja például egyik versében Gyóni Ady Endrének címzetten:

..."Kinek bátor ívén mágnesszekered hiába rohant át"...

Ejnye, ejnye, hát ezt a hangot hol is olvastam már? - gondolkodik az olvasó. Talán az Ady paródiákban?

Így van ez. Így van ez a Halász Imrékkel, akiktől hetven esztendeig meg se kérdi senki: ember! hiszen te nagy dolgok közvetlen szereplője voltál, miért nem adod elő őket?

De aztán így tarthatnak Goga Oktaviánok Ady előadásokat a nagyváradi magyaroknak és terveznek szobrokat a magyar költőknek és kell pokoli álnokságnak bélyegezni és lenyelni csúfságnak. Mert hogy nem kartársi megbecsülésből teszi, ki kétkedhet ezen a magyarok közül? De miért ne tudja Goga bebizonyítani ezt a külföldnek? Mit mondok!

Nem is kell sok hamis érvhez nyúlnia. Hisz elővehet egy néhány év előtti újságcikket valamelyik magyar irodalomtársaság hivatalos nagysága tollából és talán nemcsak a külföldnek olvashatja el, hanem magának a magyar nagyságnak idézheti fejére, hogy íme, neki kellett fölfedeznie és pártfogásába vennie a magyarok nagy költőjét.

Így van ez.

Tersánszky J. Jenő

(Goga Oktáviánról bővebben itt!)

*

Erdély forradalom útján

1922 február

Kolozsvár, febr. 11. * A bukaresti kormány elveszítette a fejét. Az általános választások küszöbén a liberális Bratianu számüzte az erdélyi román nemzeti pártot előbb a kabinetből, azután a régi királyságból. Az autonóm közigazgatás helyébe a maga szerveit ültette. A tömeges letartóztatások, üldözések és bebörtönzések napirenden vannak.

Aki a kormány politikájával ellenséges véleményt vall, nincs többé biztonságban. A falvakat hatóságilag szervezett verekedő csőcselék járja be s mindenkit agyonveréssel fenyegetnek, aki nem hajlandó Bratianu szekerét huzni. A városokban a söpredék dervistáncot jár s mindenütt rombol és fosztogat. A kormány szolgálatában álló tisztviselők erőszakoskodnak, lopnak, csalnak és zsarolnak.

A liberálispárt központi jelöltjei a kerületi vezetők visszautasították s a lokálpatriolizmus ürügye alatt közveszedelmes alakokat léptetnek föl képviselőjelölteknek.

A terror és megfélelmlítés eszközeihez nyiltan sorakozik a nyilvános vesztegetés és korrumpálás minden módja.

A kormány e fellépésével a veszedelembe dönti az ország nyugalmát és létét, a román nemzeti párt és néppárt szövetségre lépett, hogy a választásokon keményen szembenézhessen azzal a Bratianuval, aki lábbal tiporta az 1918. évi december 12-én kiadott 3631. és 3632. számu királyi dekrétumokat.

Dr. Maniu Gyula nyiltan és félreérthetetlenül körvonalazta álláspontját a király előtt, ki ellenezte, hogy a Bratianu-kormány centralisztikus politikáját az országra nézve károsnak és veszedelmesnek tartja.

Az erdélyi román nép már megunta a királyságbeli kiküldött basák zaklatását és alig várja az alkalmat, hogy megszabadulhasson üldözőitől és zsarolóitól.

A dolgok már odáig fejlődtek, hogy Erdély és Románia között a kapcsot csupán a nyers katonai hatalom biztosítja a maga brutális intézkedéseivel és haditörvényszékeivel.

A gyulafehérvári egyesülési határozat félretétele s az állampolgárok jogainak semmivevevése azt eredményezte, hogy a nagy városok és falvak fehér házainak falain vörös krétával azt írta: "Erdély az erdélyieké!"

Az utóbbi időben Kolozsvárt történt vandalizmusok lehetetlenné tették, hogy a magyarság teljes erővel küzdelembe vihesse a maga politikai energiáját s ha a helyzeten nem változtatnak, félő, hogy Erdély magyarsága a forradalom utjára lép.

Ugyanilyen állapotok vannak Beszarábiában és Bukovinában. Könnyen megtörténhetik, Bratianu a harmadik román nemzetgyülés összeülésekor azt fogja látni, hogy az az annektált területek képviselői legelkeseredettebb ellenzői lesznek minden egyesítésnek és centralizálásnak...

Dr. M. Gy.

Forrás: www.huszadikszazad.hu

Illusztráció: Ady Endre

Paulovics László és az irodalom

Az 1937-ben Szatmárnémetiben született, 1985-ben Németországba távozott, majd újabban a Budapest melletti Szentendrén megtelepedett Paulovics László íróportréi megfordultak már Budapesten, majd Kolozsváron, s 2004 szeptemberében Csíkszeredában arattak nagy sikert. A szeredai Kriterion-házban megrendezett tárlaton maga a művész is jelen volt, s a kiállított negyvenvalahány munka – a mostanig létező mintegy hatvanból – rangos irodalmi névsorolvasással ért fel. Általában olcsó megoldásnak tartom adatszerű felsoroláshoz folyamodni, itt most mégis helyénvalónak s kézenfekvőnek látszik, ugyanis a portréval szereplő írók lustrájából világosan kirajzolódik az az értékrend, ami Paulovics rajzeszközét megihleti és mozgatja.

A klasszikusnak számító erdélyi irodalomból, illetve a lezárt életművű eltávozottak közül Jékely Zoltán, Tamási Áron, Reményik Sándor, Nyirő József, Kaffka Margit, Makkai Sándor, Dsida Jenő, Ady Endre, Szabédi László, Kuncz Aladár, Áprily Lajos, Kós Károly, Horváth Imre, Bajor Andor, Bánffy Miklós, Wass Albert, Gulácsy Irén, Kemény János, Kemény Zsigmond, Apáczai Csere János, Jósika Miklós, Szabó T. Attila, Szilágyi Domokos, Gellért Sándor, Páskándi Géza, Székely János, Hervay Gizella, Palocsay Zsigmond személyisége és szellemisége szerepelnek a portrésorozatban, míg a jelenkoriak közül Kányádi Sándor, Sütő András, Lászlóffy Aladár, Lászlóffy Csaba, Kocsis István, Beke György, Farkas Árpád, Banner Zoltán, Bodor Ádám, Kántor Lajos és Szőcs Géza.

A tárlatot megnyitó Székedi Ferenc közíró a képzőművészet és az irodalom ötletes, találó, kiegyensúlyozott ötvöződésének nevezte a kiállítást, majd így fogalmazott:

„Nemzedékem, pontosabban nemzedékemnek azok a tagjai, akik már a múlt század hetvenes éveiben úgy vélték, hogy Romániában az erdélyi fogantatású, de európai és egyetemes kitekintésű gondolkodás és alkotómunka közösségünk szellemi megmaradásának az egyetlen lehetséges útja, már azokban az években megismerkedtek Paulovics Lászlónak az Utunkban, A Hétben megjelent metszeteivel, de mondhatnám azt is, hogy gyorsan rátaláltak Árkossy István, Bencsik János vagy Tóth László munkáira is. Akkor volt még valami a levegőben, ami arra utalt, hogy a bezártság kemény szocialista-realista évei után Romániában is a nyitottság időszaka következik. Fellendült a könyvkiadás, megélénkült a színházi élet, nem csupán az előadások, hanem azok a díszletek is valódi élményt jelentettek, amelyeket Paulovics László készített Szatmáron. A tágabb tüdejű lélegzetvétel azonban nem sokáig tartott: kezdetben fokozatosan, lépésről-lépésre, majd utána a lehető legdurvábban ránk csukták az ajtót, és volt, akinek olyannyira elege lett az egészből, hogy fogta magát és elment. A nyolcvanas évek közepén, német földön, a mindent újrakezdés nem lehetett egyszerű Paulovics Lászlónak, hiszen idegen közegben kemény munkával bizonyítani sokkal nehezebb, mint itthon puszta fecsegésből építeni fel homokvárakat. Paulovics Lászlónak a hihetetlen munkabíráson túl azzal volt szerencséje, hogy majd’ minden alkotása az egyetemes emberi értelem- és érzelemvilágból indult ki, azokat a csupán látszólag egyénre szabott gondolkodási-értelmezési mechanizmusokat kereste, pontosabban azokat volt képes két dimenzióban megjeleníteni, amelyek közösek az emberben. Az elemzés, a részletek kibontása vagy éppen elhagyása, a jelképek keresése, vagy a lehetséges jelképpé való átalakulás meglátása a legkisebb részletben is, az emlékezet szerepének a kutatása, a részekből új meg új egész összeállítása nem csupán az alkotáshoz, hanem a teremtéshez illő intellektuális munka. Ráadásul ha mindez olyan színvilággal és formaérzékkel társul, mint a Paulovics Lászlóé, akkor nyugodtan elmondható: íme az absztrakt vagy az absztrakt felé hajló művészetnek az a bizonyossága és az a nyugalma, amelyet oly sokan keresnek akár napjainkban is, de olyan kevesen találnak meg.".

A fiatalkorától következetes könyvillusztrátori munkát is vállaló művész törekvéseiről, a tárlatban kifejezésre jutó elemző szintézis mibenlétéről az egykori iskola- és pályatárs, Márton Árpád festőművész értekezett. Felemlítette: legutoljára éppen 30 esztendeje állított ki Paulovics Csíkszeredában, ugyanakkor kereken ötven éve annak, hogy a nagybányai művészeti iskola megszűntével az ott tanulók átkerültek a marosvásárhelyi művészeti líceumba, s e vándor szatmári osztály egyik markáns tanulója volt Paulovics is. Elmondta: mindig is irigyelte a szatmári kollégákat azért a könnyedségért, amivel a művészet dolgait kezelték, stílust kerestek, témát választottak, technikát alkalmaztak. Felemlítette a jóbarát és a pályatárs, Cseh Gusztáv kihívását, aki az erdélyi főemberekről készült, kitűnő és korszakalkotó sorozatával leütötte az arcképcsarnokba szervezett hagyomány- és értékátmentés alaphangját. Paulovics esetében mindez olvasást, stúdiumot, személyes vagy szellemi kontaktust feltételezett a képtárban szereplő minden egyes íróval. „Úgy érzem magam e kiállításra belépve – hangsúlyozta Márton –, mintha az erdélyi magyarság nagy kávéházában lennénk, szinte hallok beszélni mindenkit, akit itt megidéztek. Valahol Ady is itt ül közöttünk, meg a nagy Bánffy Miklós, amint kezet fog helikonos társával, Kemény Jánossal. Nem a megszokott alkotóportrék ezek, hanem maguk az értékek visszajuttatása. Az írás, a gondolat és az arc egysége élteti őket egy hosszabb, folyamatos gondolatsor mentén."

Paulovics László megköszönte, hogy a Székelyföldön is úgy fogadták, mintha hazajönne, s úgy érzi, ez mondanivalója egyetemességének szól, annak a művészi attitűdnek, amelyet tragikus véget ért mesterétől, Kádár Tibor festőművésztől mentett át. Úgy érzi, feladatává nőtte ki magát ez a vállalkozás, és további elmélyülésre ösztönzi majd őt, hogy ihletetten fölépíthesse valamennyi jelentős erdélyi alkotó portréja mögötti szellemi hátteret. Jó iskola volt mindehhez a szatmári évtizedek kenyérkereső színházi tervezőmunkája, valamint a sajtó- és könyvillusztráció felvállalása is.

Cseke Gábor

(RMSZ, Színkép, 1004 őszén)

Illusztráció: Paulovics László önarcképe. Még több portré a Káfé honlap képtárában

A "múzeumképes" (Györkös Mányi Albert)

Tragikus, furcsa sorsok egyike a tordaszentlászlói Györkös Mányi Alberté. Kívülről, professzionális képzés nélkül - műkedvelőként - érkezett a képzőművészet világába, életében elkönyvelték naív festőnek, néhány elkötelezett kritikusát leszámítva (Kántor Lajos járt ebben az élen, aki monográfiát is írt róla és elismertetését következetesen támogatta), most, halála után mégsem róla szól a fáma, nem művészetével, sajátos festészeti látásmódjával és stílusával foglalkoznak leggyakrabban az interneten, hanem az általa az erdélyi magyarságra hagyományozott lakás és műterem - amelyből a mai Györkös Mányi Albert Emlékház kinőtte magát - rendezvényeinek műsorával.

A drága, angyali jó Berci, aki annyira szerette a feléje áradó jóindulatot, arra gondolhatott, hogy ez a hagyományozó gesztusa majd megengeszteli az utókort, leszereli az előítéleteket és megtartja őt a művészet kollektív emlékezetében. Holott a neve így elsősorban inkább védjegy és cégér, mint a művészre utaló mementó...

De hogyan is szól az egész történet?

Az első híradást, tudtommal, én írtam róla, még azon melegében, hogy tordaszentlászlói barátai - Bazsó Zsiga, Kiss János - lelkendezve fölvittek hozzá akkori, főtéri műtermébe. A szűk baráti társasággal heurisztikus pillanatokat éltünk át...

Györkös Mányi Albert két képe alá

(Ifjúmunkás, 1967. január 5.)

"Téli műterem, kellemes hőfokú lakás - gazdag szobácska. A természet szűken mért 3x4-es mesés világba tágul, nincs tenyérnyi kihasználatlan tér a falon: képek, képek, képek, öt kemény esztendő termése; felbuzgó, későn lelt borvízforrás buggyanásához hasonló adakozás, akarat, erő...

Öt éve "született", fiatal festő képeit nézegetem. Nem tudok róluk sokat szólni - ők szólnak hozzám, s ebben a pillanatban azt kívánnám, bárcsak szólhatna mindannyiunkhoz a kolozsvári Györkös Mányi Albert ötéves emberi üzenete, aki - mint csodálkozó inasa, Tordaszentlászlóról csöppent változó, induló világunkba, s inaskodáson, éji magántanuláson, virágok szeretetén, munkáséleten, zenetanárságon át jutott el az elsimuló, tárulkozó vizek végtelenjére: a festészethez.

Véletlen?

Felesége képzőművész. A festék, az ecset, a színek harsogása, földi eredete családi életének meghittségéhez tartoztak. Egyik nap festék marad a palettán, tréfára fordul a szó:

- Nem festenél valamit?

- De...

S fél óra múlva kész az első kép. Sutaságaival, egyenetlenségeivel is elsöprő rádöbbenés a valódi életcélra: azóta fest, több mint háromszáz (!) kép áll a háta mögött (egy hónapig hetente futottam fel hozzá ezt vagy azt tisztázni munkáival kapcsolatban - s mindig új, friss csillogású vásznakat rakott állványta), öt tartományi tárlaton vett részt, s akik régóta ismerik, azt mondják - éveket fiatalodott. Évei száma talán a biológiai beteljesedést jelzi. Színekben, formákban gondolkozó lelke azonban hamvas, mintha most vágna neki a világnak.

Eddigi munkáiból gazdag egyéni tárlat állhatna össze."

*

Ezután következett a valódi felfedezés: Kántor Lajos is felkereste a műtermet, s attól a perctől kezdve volt már gyakorlati, értő támasza is Bercinek. Rendszeres, alapos romániai és külföldi önképzéssel a festészet belvilágában is egyre otthonosabb, befogadják a tartományi-megyei tárlatokra, 1969 után pedig egyre gyakrabban rendezhet egyéni kiállítást. Munkásságának velejét remekül adatolja Murádin Jenő szócikkel az Artportal-on.

*

1993. május 27-én Györkös Mányi Albert távozik az élők sorából. Élete utolsó évtizede tragikus fordulatot jelent mind magánéleti, mind szakmai vonatkozásban. Dolgozik, de nem érzi igazán, hogy a társadalom valóságosan is elfogadja felajánlkozását. Amíg Kolozsváron éltem, sokszor összejöttünk. A baráti biztatásra mindig szükség volt. Ahogy ezek kikoptak, elmaradtak, elbizonytalanodott. Bukaresti életem alatt egyszer keresett fel - tárlata nyílott a fővárosi Petőfi Házban -, nekem ajándékozott képei alatt üldögélt a nappaliban, elégedetten a pillanattal, az emlékek megelevenedésével, tobzódó színekben látta a világot, de már a magába zárkózott, távolságtartó Bercit láttam magammal szemben. Szorongó szívvel írtam róla a nekrológot, amely így Balla Zsófia két remek versdedikációjával emelkedett a művészi kegyelet megérdemelt szintjére.

Ellopott színek

(RMSZ, 1993. július 3-4.)

"Györkös Mányi Albert szokatlan életutat járt be. Amilyen rendhagyóan nyugtalanító volt a halála, ugyanolyan volt sorsának is az alakulása.

Az 1922-ben született tordaszentlászlói gyermek magánúton végezte középiskoláit, majd zenekonzervatóriumban szerzett oklevelet: fuvola szakos tanár lett. Tizenkét évi háborítatlan pedagógusmunka következett. Felesége, Jakab Ilona festőnő a múzsa, a példakép szerepében egy idő után félig komolyan, félig tréfásan a paletta mellé csalja. "Berci" ámulva élvezi a festegetést.

1963-ban, alig egy évvel a kíváncsi kaland kezdete után már tartományi tárlaton szerepel. Harminc évnyi kemény munka következett: siker, barátok, a jövevényt befogadó pályatársak, érdeklődő műkritikusok, publicitás, díjak. S egyre többször az otthagyott, a visszahívó szülőfalu...

S ugyanakkor az egyéni sors kudarcai: élettársa egyre kétségbeesettebb rivalizálása, válásuk, majd az asszony súlyos betegsége, pusztulása... Az öregkori magány, s végül a meghasonlás. A búcsútalan búcsú...

...Számos kiállítással a háta mögött, egy hetvenes évek végi interjúban így vallott képeiről:

- Nagyrészt saját tulajdonomban vannak. Mint már említettem, ragaszkodom hozzájuk... Néhány kitűnő művészek műtermében talőálhatók. Számomra legnagyobb ösztönzés talán az volt, hogy általam nagyra becsült képzőművészek képet, szobrot cserélnek velem. Szerkesztők, gyűjtők falán van néhány kompozícióm. A múzeumokban még nem kaptam helyet, nem tudom, mikorra érek "múzeumképessé". Azt mondják, ehhez meg kell halni. Hát erre nem vagyok hajlandó, ennyit nem ér meg az ügy, inkább festek. Minél többet. Ötvenöt éves vagyok. Még van időm s kedvem is a munkához...

Györkös Mányi Albert mára egycsapásra "múzeumképessé" lett. Úgy látszik, hirtelen megcsappant a kedve, esetleg ellopták eddigi összes színeit? Vagy az idejét tudta egyre szűkösebbnek? Hadd ne találgassuk. ismerkedjünk meg inkább, ha tehetjük, csodálatos képvilágával."

Balla Zsófia versei Györkös Mányi Albert képei alá:

Kergető

Gurulnak a hegyek felett -

Álmélkodnak az emberek

ennyi vöröset és ennyi sárgát

ennyi holdat és ennyi fáklyát

és ennyi elmaradt hársfát -

És ennyi csend és ennyi éjjel

ahol egymást ölelő fény kell

Jég alatt

A halak eltévedtek a jég alatt

vízben idegek

hidegek

szemük kiáltásuk

horgon

mindegy hogy állok vagy topogok:

meleg kályhához igyekeznek a halak.

Idemerészkedsz, hogy kifogjalak?

*

Tíz évvel az életből való távozása után Aniszi Kálmán így méltatja festészetének jelentőségét a Hitelben (Egy jelentős erdélyi festő. Györkös Mányi Albert, 2004 április):

"Több mint érdekes, festészetének lényegéhez tartozik, hogy ami bekerül a képek mezejébe – lett légyen szó zsúpfedeles apró házakról, monumentális vagy kisebb templomokról, portrékról vagy egész alakos figurákról –, majd minden gótikusan megnyújtott. Még a kolozsvári Fő téri templom előtt álló tömbszerű női kórus is alárendelődik ennek a törvénynek. Amíg a kórusok vagy az összefogódzkodva táncoló lányok tömbszerűsége a hagyományőrző közösségek kohéziós erejét, kikezdhetetlenségét sugallja, addig a képek gótikusan megnyújtott szerkesztésmódja minden bizonnyal egy tisztultabb világba való elvágyódás vizuális érzékeltetésére szolgál, az adott és a kellő, a valóságos és az eszményi dinamikus-dialektikus egységére utal. Ugyanezt az ideát, művészi törekvést, ha nem éppen ars poeticát juttatják kifejezésre a tájba komponált stilizált fák is. Minden létező egyazon irányba hangolt, a képmező valamennyi “lakója” felfelé törekszik, minthogyha egy láthatatlan, hatalmas erő vonzaná ellenállhatatlanul őket egy igazságosabb és méltányosabb közösségi élet felé.

Györkös Mányi Albert munkáin a rajznak alárendelt szerepe van. A figurák megrajzolásában a szerző a részletektől szándékosan eltekint, a kontúrok elmosódottak, mindenhol nyugalom, béke honol, egy morálisan feddhetetlen társadalmi létállapot felé terelve a befogadó fantáziáját.

A rajznál hasonlíthatatlanul fontosabb szerepet szánt a színeknek. Majdnem azt mondtam: a színnek. Hisz csupán néhányat használ. És mind között a fehér az uralkodó. Olyan fehéret, mint őnála, még nem lát(hat)tunk senkinél. Ahogy van tizianvörös – ugyanúgy beszélhetnénk – mutatis mutandis – Györkös Mányi-féle fehérről is. Ami persze sohasem tiszta fehér: a behavazott táj inkább kékesfehéren irizál. A fehérnek ez a hol alig kivehető, hol jól látható keveredése a kékkel, illetve áttűnése a hideg kékbe, térszerűvé mélyíti a síkot, sajátos hangulatot kölcsönözve a képeknek. A színek mesteri használatával a művész mintegy kiemel bennünket a fizikailag és morálisan elidegenedett mindennapokból, és átvezet egy tisztultabb univerzumba."

Itt látható egy kis tárlat varázslatos, immár mindenképpen "múzeumképes" munkáiból...

Illusztráció: Györkös Mányi Albert egy évvel halála előtt, tordaszentlászlói gyűjteményes tárlatának megnyitóján (1992). Fotó: Csomafáy Ferenc