Festő kerestetik (Timár János)

A minap érdekes újságcikkre bukkantam

a huszadikszazad.hu honlapon.

Száraz, kurtácska, inkább

figyelemfelkeltő szöveg volt

a XX. század első negyedéből datálva,

íme:

Egy fiatal festőművész, akinek nagy sikereket jósolnak

1926 október

Marosvásárhely utcáin télen-nyáron sétálgat egy kalapnélküli fiatalember, akiről mindenki tudja, hogy Timár Jánosnak hivják és nagyon tehetséges festőmüvész. Neve Budapesten sem ismeretlen 1917-ben kiállitása volt a Nemzeti Szalonba. Tanulmányait Strobl mesternél kezdte. Bejárta a külföld nagy városait. Kolozsvárott állami kitüntetésben és ösztöndijban részesült, szovátai kiállitását Mária királyné is megtekintette és több festménye a királyi udvar birtokában van. Kompozicióinak különössége ellenére mindenütt a közvetlen életet, a hus és vér hatását érezzük.

A végtelenül leegyszerüsitett formák jellemzik. Kitünő karakterérzéke van és nemcsak a hasonlatosság elérésére, hanem az egyéniségnek és jellemnek reprodukálására is törekszik. A piktura mellett szobrászmüvészettel is intenziven foglalkozik. Timár János valószinüleg rövid időn belül Budapestre költözik és itt kollektiv kiállitást rendez. Szakemberek, akik látták ujabb munkáit, nagy sikereket jósolnak a fiatal festőmüvésznek.

*

Miután ezt elolvastam, keresni kezdtem számos könyvespolcon vagy az interneten elérhető forrásanyagban a marosvásárhelyi csodagyerek nyomát, de sehol nem bukkantam még utalásra sem. Pedig léteznie kell nyomnak, bizonyítéknak arra nézvést, hogy ez az ember itt élt közöttünk, mellettünk, szüleink mellett, s ha nem is Erdélyben, de Magyarországon, hiszen Budapestre készült költözni - a korabeli újságcikk szerint.

Mivel Marosvásárhelyról származott a tudósítás, megkérdeztem Elekes Ferenc barátomat, hallott-e valamit erről a festőemberről. Jól tudtam, hogy Feri kezén számost ismert és ismeretlen, sokszor már félig elfeledett művész alkotása ment keresztül; immár nem működő régiségboltja sokfelé kacsingatott, hozzá bejöttek az információk, még ha nem is akarta, a régi holmik szívesen tapadnak azokhoz, akik kedvvel és szenvedéllyel dédelgetik a múltat, akárha az öregek fejét simogatnák.

Feri akkor vakart egyet a fején, hümmögött, de nem tudott segíteni. Pár napi hallgatás után aztán, pontosabban 2009. április 20-án az alábbi értesítés érkezett tőle, egy reprodukcióval együtt (1. kép):

"Timár János egy képét sikerült azóta fölfedeznem. Olyan 40x40-es kép, szép, fekete rámában. Sárga színek, hegyoldal, fákkal, jó szemmel megcsinálva. Úgy 400 eurót kérnek érette. Nem vettem meg. Hogy a szerzőjük ki volt, nem tudják. Aláírás jobbra, lent, Timár, l935. Akkor születtem. Ennyi az eredmény...

(A felvételt a mobilommal csináltam, üveg van a kép előtt, ezért csíkos egy helyen a kép.)"

Ezalatt még egy próbát tettem az internettel, s egy szűkítettebb szempontú keresés nyomán végre előugrott a Timár János festő neve, sőt egy portrét is találtam róla (2. kép), amit szerelme, Korb Erzsébet festőnő készített róla a huszas években (Alterego, 1920 körül. Olaj, vászon; 111 x 90,5 cm. Magántulajdon.)

Korb festményén a fényben fürdő hegyek előtt szintén két félalak magasodik, az Alterego azonban nem két személy portrészerű megfestése, erre a cím is utal. A képen egy férfi megkettőzött, több síkon dichotomisztikus alakja jelenik meg. A kompozíció nemcsak az egymással szembeforduló két férfi statikus-dinamikus pózának, illetve a felöltözöttség-ruhátlanságnak az ellentétpárjára épül, a lendületes ívben egymásnak feszülő "ikerfigurák" a racionálisan kontrollált felettes én és az elfojtott ösztön-én feszültségét, konfliktusát személyesítik meg. A zaklatott lélekállapotot a Szőnyiével ellentétes, mozgalmas beállítás és az eltérő karakterű táj is tükrözi: a Kettős arckép párába vesző, szelíd lankái helyett felhők felé törő hegyormok húzódnak a háttérben. A kép modellje egyébként beazonosítható személy, Tímár János festő, Korb akkori szerelme, akinek jellegzetes profilja Aba-Novák Vilmos több rajzán is feltűnik. - olvasható a Szőnyi István és köre c. virtuális kiállítás bemutató anyagában.

Tehát akkor mégis igaz! Timár János - munkáival - valahol itt rejtőzik közöttünk. Vajon egyedüli eset, vagy még akadnak hozzá hasonló, rejtőzködő művészeink, akikről majd csak ezután kell lefújjuk a port?

A "múzeumképes" (Györkös Mányi Albert)

Tragikus, furcsa sorsok egyike a tordaszentlászlói Györkös Mányi Alberté. Kívülről, professzionális képzés nélkül - műkedvelőként - érkezett a képzőművészet világába, életében elkönyvelték naív festőnek, néhány elkötelezett kritikusát leszámítva (Kántor Lajos járt ebben az élen, aki monográfiát is írt róla és elismertetését következetesen támogatta), most, halála után mégsem róla szól a fáma, nem művészetével, sajátos festészeti látásmódjával és stílusával foglalkoznak leggyakrabban az interneten, hanem az általa az erdélyi magyarságra hagyományozott lakás és műterem - amelyből a mai Györkös Mányi Albert Emlékház kinőtte magát - rendezvényeinek műsorával.

A drága, angyali jó Berci, aki annyira szerette a feléje áradó jóindulatot, arra gondolhatott, hogy ez a hagyományozó gesztusa majd megengeszteli az utókort, leszereli az előítéleteket és megtartja őt a művészet kollektív emlékezetében. Holott a neve így elsősorban inkább védjegy és cégér, mint a művészre utaló mementó...

De hogyan is szól az egész történet?

Az első híradást, tudtommal, én írtam róla, még azon melegében, hogy tordaszentlászlói barátai - Bazsó Zsiga, Kiss János - lelkendezve fölvittek hozzá akkori, főtéri műtermébe. A szűk baráti társasággal heurisztikus pillanatokat éltünk át...

Györkös Mányi Albert két képe alá

(Ifjúmunkás, 1967. január 5.)

"Téli műterem, kellemes hőfokú lakás - gazdag szobácska. A természet szűken mért 3x4-es mesés világba tágul, nincs tenyérnyi kihasználatlan tér a falon: képek, képek, képek, öt kemény esztendő termése; felbuzgó, későn lelt borvízforrás buggyanásához hasonló adakozás, akarat, erő...

Öt éve "született", fiatal festő képeit nézegetem. Nem tudok róluk sokat szólni - ők szólnak hozzám, s ebben a pillanatban azt kívánnám, bárcsak szólhatna mindannyiunkhoz a kolozsvári Györkös Mányi Albert ötéves emberi üzenete, aki - mint csodálkozó inasa, Tordaszentlászlóról csöppent változó, induló világunkba, s inaskodáson, éji magántanuláson, virágok szeretetén, munkáséleten, zenetanárságon át jutott el az elsimuló, tárulkozó vizek végtelenjére: a festészethez.

Véletlen?

Felesége képzőművész. A festék, az ecset, a színek harsogása, földi eredete családi életének meghittségéhez tartoztak. Egyik nap festék marad a palettán, tréfára fordul a szó:

- Nem festenél valamit?

- De...

S fél óra múlva kész az első kép. Sutaságaival, egyenetlenségeivel is elsöprő rádöbbenés a valódi életcélra: azóta fest, több mint háromszáz (!) kép áll a háta mögött (egy hónapig hetente futottam fel hozzá ezt vagy azt tisztázni munkáival kapcsolatban - s mindig új, friss csillogású vásznakat rakott állványta), öt tartományi tárlaton vett részt, s akik régóta ismerik, azt mondják - éveket fiatalodott. Évei száma talán a biológiai beteljesedést jelzi. Színekben, formákban gondolkozó lelke azonban hamvas, mintha most vágna neki a világnak.

Eddigi munkáiból gazdag egyéni tárlat állhatna össze."

*

Ezután következett a valódi felfedezés: Kántor Lajos is felkereste a műtermet, s attól a perctől kezdve volt már gyakorlati, értő támasza is Bercinek. Rendszeres, alapos romániai és külföldi önképzéssel a festészet belvilágában is egyre otthonosabb, befogadják a tartományi-megyei tárlatokra, 1969 után pedig egyre gyakrabban rendezhet egyéni kiállítást. Munkásságának velejét remekül adatolja Murádin Jenő szócikkel az Artportal-on.

*

1993. május 27-én Györkös Mányi Albert távozik az élők sorából. Élete utolsó évtizede tragikus fordulatot jelent mind magánéleti, mind szakmai vonatkozásban. Dolgozik, de nem érzi igazán, hogy a társadalom valóságosan is elfogadja felajánlkozását. Amíg Kolozsváron éltem, sokszor összejöttünk. A baráti biztatásra mindig szükség volt. Ahogy ezek kikoptak, elmaradtak, elbizonytalanodott. Bukaresti életem alatt egyszer keresett fel - tárlata nyílott a fővárosi Petőfi Házban -, nekem ajándékozott képei alatt üldögélt a nappaliban, elégedetten a pillanattal, az emlékek megelevenedésével, tobzódó színekben látta a világot, de már a magába zárkózott, távolságtartó Bercit láttam magammal szemben. Szorongó szívvel írtam róla a nekrológot, amely így Balla Zsófia két remek versdedikációjával emelkedett a művészi kegyelet megérdemelt szintjére.

Ellopott színek

(RMSZ, 1993. július 3-4.)

"Györkös Mányi Albert szokatlan életutat járt be. Amilyen rendhagyóan nyugtalanító volt a halála, ugyanolyan volt sorsának is az alakulása.

Az 1922-ben született tordaszentlászlói gyermek magánúton végezte középiskoláit, majd zenekonzervatóriumban szerzett oklevelet: fuvola szakos tanár lett. Tizenkét évi háborítatlan pedagógusmunka következett. Felesége, Jakab Ilona festőnő a múzsa, a példakép szerepében egy idő után félig komolyan, félig tréfásan a paletta mellé csalja. "Berci" ámulva élvezi a festegetést.

1963-ban, alig egy évvel a kíváncsi kaland kezdete után már tartományi tárlaton szerepel. Harminc évnyi kemény munka következett: siker, barátok, a jövevényt befogadó pályatársak, érdeklődő műkritikusok, publicitás, díjak. S egyre többször az otthagyott, a visszahívó szülőfalu...

S ugyanakkor az egyéni sors kudarcai: élettársa egyre kétségbeesettebb rivalizálása, válásuk, majd az asszony súlyos betegsége, pusztulása... Az öregkori magány, s végül a meghasonlás. A búcsútalan búcsú...

...Számos kiállítással a háta mögött, egy hetvenes évek végi interjúban így vallott képeiről:

- Nagyrészt saját tulajdonomban vannak. Mint már említettem, ragaszkodom hozzájuk... Néhány kitűnő művészek műtermében talőálhatók. Számomra legnagyobb ösztönzés talán az volt, hogy általam nagyra becsült képzőművészek képet, szobrot cserélnek velem. Szerkesztők, gyűjtők falán van néhány kompozícióm. A múzeumokban még nem kaptam helyet, nem tudom, mikorra érek "múzeumképessé". Azt mondják, ehhez meg kell halni. Hát erre nem vagyok hajlandó, ennyit nem ér meg az ügy, inkább festek. Minél többet. Ötvenöt éves vagyok. Még van időm s kedvem is a munkához...

Györkös Mányi Albert mára egycsapásra "múzeumképessé" lett. Úgy látszik, hirtelen megcsappant a kedve, esetleg ellopták eddigi összes színeit? Vagy az idejét tudta egyre szűkösebbnek? Hadd ne találgassuk. ismerkedjünk meg inkább, ha tehetjük, csodálatos képvilágával."

Balla Zsófia versei Györkös Mányi Albert képei alá:

Kergető

Gurulnak a hegyek felett -

Álmélkodnak az emberek

ennyi vöröset és ennyi sárgát

ennyi holdat és ennyi fáklyát

és ennyi elmaradt hársfát -

És ennyi csend és ennyi éjjel

ahol egymást ölelő fény kell

Jég alatt

A halak eltévedtek a jég alatt

vízben idegek

hidegek

szemük kiáltásuk

horgon

mindegy hogy állok vagy topogok:

meleg kályhához igyekeznek a halak.

Idemerészkedsz, hogy kifogjalak?

*

Tíz évvel az életből való távozása után Aniszi Kálmán így méltatja festészetének jelentőségét a Hitelben (Egy jelentős erdélyi festő. Györkös Mányi Albert, 2004 április):

"Több mint érdekes, festészetének lényegéhez tartozik, hogy ami bekerül a képek mezejébe – lett légyen szó zsúpfedeles apró házakról, monumentális vagy kisebb templomokról, portrékról vagy egész alakos figurákról –, majd minden gótikusan megnyújtott. Még a kolozsvári Fő téri templom előtt álló tömbszerű női kórus is alárendelődik ennek a törvénynek. Amíg a kórusok vagy az összefogódzkodva táncoló lányok tömbszerűsége a hagyományőrző közösségek kohéziós erejét, kikezdhetetlenségét sugallja, addig a képek gótikusan megnyújtott szerkesztésmódja minden bizonnyal egy tisztultabb világba való elvágyódás vizuális érzékeltetésére szolgál, az adott és a kellő, a valóságos és az eszményi dinamikus-dialektikus egységére utal. Ugyanezt az ideát, művészi törekvést, ha nem éppen ars poeticát juttatják kifejezésre a tájba komponált stilizált fák is. Minden létező egyazon irányba hangolt, a képmező valamennyi “lakója” felfelé törekszik, minthogyha egy láthatatlan, hatalmas erő vonzaná ellenállhatatlanul őket egy igazságosabb és méltányosabb közösségi élet felé.

Györkös Mányi Albert munkáin a rajznak alárendelt szerepe van. A figurák megrajzolásában a szerző a részletektől szándékosan eltekint, a kontúrok elmosódottak, mindenhol nyugalom, béke honol, egy morálisan feddhetetlen társadalmi létállapot felé terelve a befogadó fantáziáját.

A rajznál hasonlíthatatlanul fontosabb szerepet szánt a színeknek. Majdnem azt mondtam: a színnek. Hisz csupán néhányat használ. És mind között a fehér az uralkodó. Olyan fehéret, mint őnála, még nem lát(hat)tunk senkinél. Ahogy van tizianvörös – ugyanúgy beszélhetnénk – mutatis mutandis – Györkös Mányi-féle fehérről is. Ami persze sohasem tiszta fehér: a behavazott táj inkább kékesfehéren irizál. A fehérnek ez a hol alig kivehető, hol jól látható keveredése a kékkel, illetve áttűnése a hideg kékbe, térszerűvé mélyíti a síkot, sajátos hangulatot kölcsönözve a képeknek. A színek mesteri használatával a művész mintegy kiemel bennünket a fizikailag és morálisan elidegenedett mindennapokból, és átvezet egy tisztultabb univerzumba."

Itt látható egy kis tárlat varázslatos, immár mindenképpen "múzeumképes" munkáiból...

Illusztráció: Györkös Mányi Albert egy évvel halála előtt, tordaszentlászlói gyűjteményes tárlatának megnyitóján (1992). Fotó: Csomafáy Ferenc