Kóválygások a Hyde Parkban (11-15.)

(Rég nem tettem föl ide a Hyde-parkos ciklusom újabb darabjaiból. Most egy-két napig, amíg a kanadai naplót pihentetem, ide iktatok néhányat.)

*

11. Tűzevő és tűzivó

Tűzevő és tűzivó

lesz itt egy demonstráció:

frakkban tessék csak befelé

az asztal és a szék elé

hol szemben ül két bús lovag

merőn nézik a lángokat

kardjuk pisztolyuk nincs sehol

középütt egy üveg honol

mérgek gyűlnek a szájban

a nyugalom tökéletes

ülnek az éjszakában

Szél vonít a vizek felett

vitorlát bontó ég alatt

tálakban égő falatok

le ne egyétek magatok

tüzet rágcsál a tűznyelő

víg zeneszóra majszol

a szél egy-egy jobb falatot

arcukba fújva sarcol

Leperzselt homlokukon

van még tér sebhelyeknek

tűznyelő és tűzivó

elég volt szédelegnek

egymást a vízből ki de be

mindig a másik éri be

ne érje lába lábvize

a tóba tenni venni le

hogy ki ne hűljön a szíve

eljuthatunk-e messzire

A tűz leég az asztalon

ugye jóllaktál angyalom

éghet csak éghet míg kihűl

mosolyunk fénye zsírba sül

igyál barátom melegít

lelkemet visszaadtad itt

2010. június 24, Szent Iván napján

12. A tapló

Egy úr ki a parkban vedelt

bort fogyasztott de sört lehelt

ott éjszakázott ott delelt

ott nyaralt és ott is telelt

egyszer egy fán taplóra lelt

hosszasan bámult a fára

mint a kis nyúl a szamárra

rajt' a furcsa micsodára

mint egy nagy tenyér kitárva

ugyanbiza mi az ábra

addig állt ott amíg déltájt

morcos úr is arra sétált

s meglátta e mélabélát

ahogy bűvölte a vén fát

s nevén nevezte a témát:

uram megmondaná nekem

az az izé mi fán terem?

s mi történik ha leveszem

és a hónom alá teszem

fogom magam s hazaviszem?

morcos uram mint egy vadló

odaprüsszent: ez nem való

minden felnőtt s minden apró-

gyermek tudja mire való

az az izé: az a tapló

éppen hogy csak meg nem szólal

Isten ellát minden jóval

s mindent megnevez egy szóval

kenyeret ad csöppnyi sóval

minek ide annyi sóhaj?

ki a dolgokra így rálát

mindegyre járatja száját

nézik egymást és nem látják

saját szemükben a szálkát

s közben a taplós fát kivágják

2010. július 3.

13. A tévelygő

Azt hitte csak egy park a sok közül

belépett s úgy nézett körül

mint aki annak is örül

hogy egy kis árnyék rávetül

nem tudta hogy itt úgy szabad

ahogy falak közt rab a rab

s szabadsága egy része csak

annak amit a sors kiszab

ahogy egy félénk nyúl lapít:

száját tátva várt valamit

zsenge füvet úti lapit

vagy szélsodorta zsírpapírt

mindennek szabott thelye van

s ha felismered merre van

egyik s másik is zordonan

léptél be s elmész boldogan

2010. július 3.

14. Kontratenor

Azt hitték a házban ahol

lakott hogy madár trillázik

a falak mögött

soha nem ereszthette ki igazán a hangját

ahogy bőséges ebéd után

viszont a nadrágszíját

igen

a környékbeli macskák

így is

ijedtükben gyakran futottak fára

ő ezért szokott rá a Parkra

szabadon röptetni

legmagasabb férfihangját

mely már-már a kontraalttal kacérkodott

és a világ láthatta-hallhatta hogy ez jó

pontosabban nem látott-hallott benne

semmi rosszat

így aztán a kontratenor

egész nap

eregette epedő liedjeit cikornyás dallamait

az ég felé pipás a bodori

füstöt

ő dalolta

ő hallotta

meg pár méterre tőle

egy füldugós

morcos

kubikus

kezében a

ratatata

retetete

lég-

kala-

páccsal!

20í0. július 9.

15. A nyelvész már-már köszöni az égnek...

...hogy ezt a parkot átjátszotta a földieknek

neki már be se kell járnia

a világot ha

a különböző nyelvi jelenségekre

kíváncsi mert

idejön megnyilvánulni az egész világ

neki csak fülelnie kell

és fürgén pontosan jegyezni

majd meggyőzni a tömeget arról

hogy szándékai tisztán

tudományosak

jegyzeteiből sosem lesz feljelentés

csak ártalmatlan szociolingvisztika

netán argókutatás

de lehet hogy megmarad a nyelvjárástan

tág klasszikus keretein belül

minden azon múlik

hogy hisznek-e neki

s nem verik idő előtt agyon

vagy mások be nem szervezik

2010. július 10.

Torontói nyaraink: A harmadik utazás (7)

2009. július 22., szerda.

Lefújjuk a múzeumi látogatást, az asszonyok nekilátnak varrni és virágot ültetni. Én kenyeret hozok és a kézirataimmal foglalkozom. A talpam nehezen gyógyul, nappalra leragasztom, de éjszakára szabadon hagyom, hogy szellőzzön a seb.

Holnapra nagy esőt jósolnak. Az óvoda közös kirándulásra készült az állatkertbe, Anna is kellene menjen mint meghívott szülő, aki segít vigyázni a rendre annyi gyermek között, de a viharjelzés miatt lefújják a kirándulást.

2009. július 23., csütörtök.

Éjszaka óta egyvégtében esik, majd csak délután áll el az eső. Csak kenyérért és ceruzabélért mozdultam ki a házból. Az utóbbi években előszeretettel írok ceruzával. Szeretem a grafit diszkrét siklását a papíron. Ehhez persze olyan minőségű hegy is szükséges, ami nem áll mindig a rendelkezésemre. A mostani vásár a lehető legrosszabb: fillérekbe került ugyan, de valahányszor a papírhoz érintem a ceruza hegyét, azonnal lepattan a vége. Máskor meg a grafit annyira szennyezett, hogy csak kaparja a papírt, de nem hagy rajta látható nyomot. Délután Marika a könyvtárba megy velem, viszi a korábban kikölcsönzött kazettákat, már előre örvend az újaknak.

Estefelé valami múló, de kifejezetlen kellemetlen lustaság vesz erőt rajtam. Kifutottam volna a formámat? Nem találom a helyem, s őszintén mondom, szinte semmihez sincs kedvem, legszívesebben aludnék, álmodoznék...

2009. július 24., péntek.

Éjszaka újabb hatalmas vihar. Dobpergéshez hasonlóan kopogott a háztetőn, a ház folyosója fölötti tetőablak üvegén. Reggel minden vízben úszik, és egész nap hol megered, hol eláll...

Marikával sétára indulok, különösebb cél nélkül. Leveleket tépdesünk apróra, vagy belelépünk az apróbb pocsolyákba, amitől a víz messzire freccsen - mindezek jótékonyan lekötik a figyelmét. Tudom, hogy nem a legnevelő hatásúbb módszerek ezek, de apró, ártatlan cinkosságoknak tűnnek, amelyek visszaidézik a gyermekkor öncélúságát.

Anna egyik fényképalbumában talált egy gépelt román nyelvű verset, amit még Attila, a legnagyobb fiam írt kilencedik osztályos korában. Meglepően korrekt, akár egy hibátlan sablon, de a jobbik fajtából. Most visszajuttatjuk Attilának. Úgy rémlik, román nyelv és irodalom tanárja hagyta fel leckének, hogy írjanak román nyelvű verset adott témára. S mintha nekem is megmutatta volna annak idején...

Toronto 175 éves. Egyre többször teszi szóvá a média, nagy hírverést csapnak az évfordulónak. Európai szemmel nézve egy ilyen évforduló nevetséges, mint ahogy túlontúl egyszenek tűnik egy történelmi visszapillantóban áttekinteni a kanadai állam egész történetét. Alig idézi fel az ember a kezdeteket, a gyarmati szemlélet csak azokat az időszakokat tekinti komolyan veendőknek, amikor az első telepesek megkezdték hódító háborúikat és még inkább szélhámosságaikat.

A 175 év itt valódi történelmi életkornak számít. A könyvtárban mindenkinek könyvjelzőket osztogatnak, amiket régi fényképekkel illusztrálnak, s az ízléses reklámcsíkokon az esemény alkalmával nyitott internetes portálra is utalás van. Egész este a régi kanadai fényképgyűjteményekben lapozgatok és lépten-nyomon feltűnik az az óriási különbség, ami külsőségeiben is a jelen és a közelmúlt között feszül...

2009. július 25., szombat.

Ma is bolond idő kavarog. Európa fölött, s főként Magyarországon és Erdélyben a kánikula boldogítja a népet. Délelőtt a parkban, marikával és Annával. Szerencse, mert délután ismét szakadt az eső.

Gabi és Anna egy partyra készülődnek, Ilonkával itthon maradunk a gyerekekkel. Először fordul elő, hogy ránk bízzák teljesen a házat. A vasorát én készítem elő, Marika a Laptop előtt ül,boldogsága felhőtlen, nincs gondom vele. Hideg ételeket tálalok, Marika pedig jóízűen falatozik mindenből: sonkából, uborkából, paprikából, tojásból, pástétomból, sajtból, olajbogyóból, kenyérből és tésztát is kér.

Marika melletti ügyeletemben lefordítok egy különösen nehéz Labis verset, amit Anda Calugareanu hatásos éneke tett közismertté. A kinyomtatott szöveget éveken át kezem ügyében tartottam, ám lefordíthatatlannak tartottam és mindegyre félresepertem. Nem tudom, mi történhetett ma, hogy a pergőn szakadó, ismétlődő zápor nyomasztó délutánján hirtelen emészthetővé, értelmezhetővé vált a számomra, ami önmagától hozta a lefordíthatóságot is.

NICOLAE LABIŞ

Mi, nem!

(Noi, nu!)

Volt, aki legyőzte magában

saját hibáját, hazug rettenetét,

De addig hosszú az út, sok a tennivaló,

Hol oázist ringat a messzeség.

Kiégett nemzedékek hullnak el,

Nevetésük hűs csillagot ér,

Ki veszti el majd győzelmi hitét

A jelen csalóka ösvényeiért?

Közülünk ki lesz, aki meghal

Mielőtt cserben hagyná a teste?

Ki fogja kitépni majd a szívét,

Ha már túl nehéz a terhe?

Mint rossz-féle szél, mint durva sértés,

A kérdés átsüvít a lelkeken.

- Hallga csak, hallga csak, halljad!

Mert mi nem! Mi sohasem! Mi, nem!

2009. július 26., vasárnap.

Az este már nem tértem vissza a nap befejezésére. Későn ugyan, de békésen ért véget a szombat. A lányok megfürödtek, Ilonka elaltatta Marikát. Éjfél előtt pedig megérkeztek Annáék is: felszabadultan, jókedűen.

Reggel 8-kor kenyérért. Az utcák még kihaltak, csak a kocogók és a kutyasétáltatók töltik meg élettel a fertályt. Meg én...

Játszunk az udvaron: szobrozunk és bújócskázunk. Klasszikus gyerekjátékok, mindegyre kéznél vannak. Elered az eső, másfél órán át ömlik és még hátravan a délután. Amúgy Anna névnapja van, felköszöntjük. Andrea búvártanfolyamra ment. Két héttel korábban tesztelték, ma teszi le a kötelező vizsgát.

A macskának feltűnően habzik a szája és időnként rettentően nagyokat köpköd, krákog. Kissé tartunk tőle, nehogy a veszettség kezdeti jele legyen, jobbik esetben is valami mérgezés. Felkészülünk, hogy reggelig nem engedjük be, akkor viszont egyenesen kézi ketrecbe zárjuk, s Anna reggel elviszi az állatorvoshoz.

2009. július 27., hétfő.

Reggel 8-ig Tips az istennek se mutatkozik. Mintha érezné, hogy rejtőzködnie kell, különben mehet az állatorvosi rendelőbe... Reggeli után Anna észrevette, amint behúzódott a kerítés árnyékába, ketrecbe csalta s el is robogott vele, hogy a tervbe vett falumúzeumi kirándulást se kelljen elhalasztanunk. Szerencsére, az orvosnál nem töltöttek sok időt, aki szerint nincs szó mérgezésről, a mája rendben van, a probléma az lehet, hogy az állat idősecske már, szervezete nehezebben visel el akár egy gyomorrontást is. Egy-két napig tartsuk megfigyelés alatt és ha lehet, ne eresszük ki.

Be is zárjuk az üres házba, kocsiba vágjuk magunkat s irány a Black Creek - vagyis a Fekete Patak...

(Folytatom)

Illusztráció: Ez is belefér a 175 év történelembe - a torontói Bay Street, az 1904-es tűzvész után. Romeltakarítók. (City of Toronto Archives, Series 402, Item 8)

Torontói nyaraink: A harmadik utazás (6)

2009. július 18., szombat.

Hűvös reggel. A TVR International-t nézve a tegnap este ugyanilyen, bizonytalan előrejelzést jósoltak Erdélyre. Miközben Péter fiunkkal beszélünk szkájpon, halljuk, amint Újpesten nagy dörgésekkel vonul fel a zivatar, csak úgy recseg a számítógépen keresztül.

Annával és Marikával sétálok egyet, ahhoz a parkhoz megyünk, ahol Kanada-napkor is voltunk és ahonnan végignéztük a tüzijátékba borult eget. Olyan figurákat végez Marika a szereken, amiket két héttel ezelőtt még félt megtenni.

Ebédidőben újabb galibát okoz a fagylalt. Alig ülünk asztalhoz, Marika már kéri is. Képes egy falatot sem enni, csak megkapja kedvenc édességét. Nagy bőgés után Gabi valahogy belédiktálja a levest és megkapja az utolsó fagylaltot, mert Anna fogadkozik, hogy többé nem tart a házban egy fikarcnyit sem.

Délután Ilonka és Anna kereskedelmi őrjáratra indulnak, mi meg lecseréljük a vizet az akváriumból; pontosabban Gabi cseréli, mi meg bámuljuk. Ezalatt a lányoknak megígéri, hogy a vízcsere után elmegyünk egy halas üzletbe, s választhatnak maguknak saját élő példányokat. Az üzlet, amely a Tropical Fish névre hallgat, jókora lerakat. Látványszerűen van berendezve: hosszú akváriumsorok keresztezik egymást, keringünk közöttük, a vízalatti élővilág minden elképzelhető csodáját megcsodálhatjuk. Az akvárium oldalán kis táblácskán tudnivalók az illető fajták életmódjáról, táplálásáról, szokásairól származási helyéről, áráról. Többször is végigbámulunk minden akváriumot, míg megszületik az Andrea és a Marika személyes döntése és kis, férgekre emlékeztető halak hamarosan egy erős műanyagzacskó vízben úszkálnak, a lányok nagy megelégedésére.

A raktár hátánál különleges látnivaló: egy törpecápa úszkál körbe-körbe egy nagyobb üvegmedencét. Ketrecében kerengő tigrisre emlékeztet, minden kör után dühösen villan átható, sötét tekintete, látszik gyilkos fogazata. Medencéjén felirat adja tudtul, hogy hetente egyszer, pontosan meghatározott időben nyilvános etetésére kerül sor, amikor is közönség nézheti végig, miként kapja el és falja fel az akváriumba dobott véres húsdarabokat.

Este roston sült falatokból - hús, zöldség - állítjuk össze az ebédet, s bár tartunk az esőtől, Gabi begyújtja a szabadtéri tűzhelyet a rostély alatt, s néhány kósza cseppet leszámítva a zuhé elkerül minket.

Peter Sellers-szel a főszerepben végignézzük A Party c. vígjátékot, s halálra röhögjük magunkat.

2009. július 19., vasárnap.

Újabb hűvös reggel. Ma korán megyek kenyérért a Galatiba, hogy legyen elég a reggelihez. Gabi búvárkodni készül, csomagol, felszerelését - búváröltöny, oxigénpalack, úszólábak stb. - rakosgatja. Mi még nem tudjuk, mihez kezdünk a továbbiakban.

Amikor mindenki otthon van, Marika gyakorlatilag senkire se hallgat. Ilyenkor nehéz lefoglalni. Elvinném biciklizni, de még nem hajt biztonságosan, félő, hogy bármilyen apró, de baleset éri. Egyedüli módszer figyelmének a lekötésére, ha odaültetik Anna laptopja elé. Órákon át képes elszórakozni az ötletes gyermekportálokon található rajz- és logikai feladványokkal, zenés tréfákkal.

Reggel írtam néhány baráti sort és néhány alkalmi strófát a Botár Laci születésnapjára. Holnap mutatják be ugyanis azt az albumot, amit Ádám Gyulával ketten szerkesztettünk erre az alkalomra, s amelynek korrektúráját még indulás előtt elvégeztem. Így ha nem is személyesen, de lélekben én is ott leszek a távoli tárlatnyitón. Laci délután (Erdélyben: már jókor este) válaszolt is, megköszönte a gesztust.

Annával és Marikával elmentem a parkba, visszük a biciklit is. Ketten valahogy megpróbáljuk kordában tartani a kislány buzgalmát. Alig érünk a dolláros üzlethez, Marikát elkapja a pisilhetnék. Nyilvános vécé pár lépésre, a Galatinál működik, de Anna előbb vásárol valamit s amíg a pénztárnál kiállja a sort, a kislány majdnem lecsurgat engem, aki próbálom temperálni, hogy tartson ki.

Sajnos, majd minden az Anna fején csattan. A mi bajaink, a gyermekek gondja, mindenre figyelnie kell. Nem is tudom, sokszor hogy bírja energiával.

Délután tollaslabdázás Marikával. Ezalatt belelépek a füvön egy hegyes ágba. Pillanatnyilag túlteszem magam rajta, de egy óra eltelte után már komolyan sajog, alig tudok rálépni. Ennek az orvoslása is Annára hárul: kimossa, bekötözi a sebet, én meg átkozom magam a könnyelműségemért. Fogadkozom magamban, hogy többé nem járok mezítláb a füvön, de idővel, ha majd jobban érzem magam, biztosan nagylelkűen feloldom a tilalmat.

A vasárnap valahogy nem túl rokonszenves nap számomra ebben a felállásban. Ennyiféle érdektől szétcincálva nehéz úgy kitölteni az időt, hogy mindenki úgy érezze: elég figyelmet kap a többiektől, nincs elhanyagolva.

2009. július 20., hétfő.

Szürke, nyomott hétkezdet. Pedig szép, meleg napnak ígérkezett az elején. De aztán elállunk attól az ötlettől, hogy a farmra menjünk, s akkorra halasztjuk, amikor Marika óvodában van és így nagyobb hatékonysággal gyűjthetjük be a termést.

Reggel elsétálok Marikával a Galatiba, az is egy órányi mozgást jelent számára a szabad levegőn. Útközben fűszálakat, gyomvirágokat tépdesünk. A boltban kis bevásárlószekeret szerez és a polcok között szorgalmasan tolja maga előtt, ő viszi a kenyeret a pénztárhoz, s a kasszagép mellett megvárja, amíg fizetek.

Délelőtt az udvaron vízzel játszunk. Van néhány vizipisztoly a játékos dobozban, egymást fröccsentjük le vele. Hagyom Marikát saját feje után menni, nem merem túlságosan nyilvánvalóan irányítani, mert tegnap is egz adott ponton rám szólt: egyedül akarok játszani!

Esőfelhők kergetőznek. A nap éget, a szél hűt. A kettő furcsa egyveleget alkot.

Este Gabi elviszi a lányokat kerékpározni, Ilonka és Anna sétálni indulnak, én „szabadot” veszek ki és otthon maradok. Kipróbálom a Google Chrome „portable” programját, amit adathordozómra telepítettem, s úgy tűnik, egész jó hatásfokkal működik.

Marika bőgve érkezik haza, mert Andrea gyerekes lelkesedéssel elkezdett versenyezni vele és az apjával, akik persze alulmaradtak a versengésben. Gabi hossza vigasztalásba kezd, amíg sikerül lecsillapítania a kis versenyzőt.

2009. július 21., kedd.

Kenyérvásár. Megyünk a farmra. A lábam továbbra is érzékeny, állandó kötést igényel. Remélem, nem járok majd úgy, mint régen, a katonaságnál, amikor a cipő megfertőzte a sebet. Igaz, hogy elég volt pár napi mezítlábas otthon ülés és begyógyult a makacsnak tűnő seb.

Másfél órát töltünk a mezőn. Szedünk két kisebb kosárka epret (a gyümölcs már az utolsókat rúgja), egy zacskó zöldborsót és két nagy zacskó zöldbabot. Egészen zsenge termés, még nyersen is igen jó ízű. Estebédre már abból falatozunk - kolbásszal és kenyérrel.

Délután elered az eső. Marákiának ajándékba elhoztuk Fekete István Vuk-ját DVD-n, de a kanadai lejátszó nem ismeri fel az európai gyártási kódot. Gabi sokat kínlódik, amíg beállítja a készüléket. Marika egy darabig érdeklődéssel nézi a történetet, de amikor a vadász lövésétől Vuk nagyapja meghal, felpattan a diványról és dühösen dohogja: rossz ez a film, többet nem nézem! Az alagsorba hívja az apját, hogy nézzék meg az új halakat, vajon nem pusztultak-e el.

Holnap újabb kirándulás vár ránk: Anna ezúttal a textilmúzeumba kapott belépőket.

(Folytatom)

Illusztráció: Bodri az Annáék virágoskertjében

Torontói nyaraink: A harmadik utazás (5)

2009. július 15., szerda

Marika ma is óvodába ment, mi pedig kihasználjuk a szabad délelőttöt, illetve azokat az ingyenes belépőket, amelyeket szombatonként osztogatnak a közeli közkönyvtárban, a különböző torontói kiállításokra. Sok az igénylő, ezért jókor sorba kell állni, hogy ne térjünk haza üres kézzel: a belépők száma erősen korlátozott.

Legutóbb Annának szerencséje volt, a torontói kerámia múzeumba (Gardiner Museum) szerzett 5 személyre szóló jegyet. Andrea elhívja Fatima nevezetű barátnőjét is és Anna vezetésével, étellel-vízzel felpakolva, elindulunk a metró felé. Hosszú utazás után a Museum megállónál kiszállunk. Egész csokorékban állnak ott a múzeumok: a Gardinerral átellenben például a történelmi múzeum (Royal Ontario Museum) az egyiptomi piramisok világát és civilizációját kínálja tárlat formájában megtekinteni - állandó kiállított anyagai mellett.

A Gardiner egy szenvedélyes gyűjtőházaspár magángyűjteményéből nőtt ki, amelyben az i. e. 3500-től napjainkig találni értékes kerámiákat. Az első benyomás mindjárt az, hogy egy múzeum hatékonyságát a rend és a tisztaság biztosítja. A régi családi épületet háromszintes, modern múzeumépület váltotta fel, amelynek bebarangolásához a kapunál eligazító térképet és rengeteg tájékoztató anyagot kapni a különféle termekben található tárgyakról, gyűjteményekről. Étterem, konferenciaterem, alagsori műhelyek egészítik ki a múzeumot. Ez utóbbiakban gyakorlati tanfolyamokat tartanak érdeklődőknek, 3-400 dollár fejében, tanulóknak csökkentett díjért.

Izgalmas élmény végigjárni az amerikai Georg Ohr Rising keramikus fotókkal gazdagított vándorkiállítását. A Biloxiban (Mississippi) született művész a modern kerámia egyik megteremtője. A 19. század második felében alkotott, az ezredforduló táján munkáinak jó része (kb. 10 ezer darab) egy tűzvészben megsemmisült, s tulajdonképpen utána kezdi el a „biloxi kerámia”-ként ismert modern alkotásait készíteni, amelyek később nagy hírnevet szereznek számára. Életében azonban kinevették, bohócnak tartották, amihez hozzájárult különc, torzonborz kinézete is. Egy Ohr-kerámia ma szinte egy vagyont ér, s a vándorkiállítást a művész szülővárosában alapított Ohr múzeum vándoroltatja, arra érdemesnek talált külföldi múzeumokba, mindenek előtt az Egyesült Államokban. A torontói kiállítás az egyetlen kanadai állomás volt - a világon sok helyen versengenek azért, hogy vendégül láthassák a közel félszáz darabot számláló kollekciót. Az itt látható darabon jól megfigyelhető, hogy Ohr értelmezésében a modernség nem a torz, eszement, elgyúrt formákat jelenti, hanem a funkcionalitás megőrzése mellett alkotó fantáziáját az ízléses díszítésben éli ki. Ami pedig extrém külsejét illeti - hát az igaz, hogy Chaplin kedvenc csavargóinak egyikére emlékeztet... De azért jó fej lehetett!

Jó lenne elmesélni mindazt, ami e háromszintes épületben található. Külön csoda a kínai és a japán porcelánholmik világa,, a porcelánfestmények divatjának a bemutatása, de belefáradunk még a bámulásába is. Andrea és barátnője hatalmas léptekkel, jóízűen társalogva gyalogolnak végig a múzeum labirintusán, mi még a feléig se jutottunk, amikor ők már leviharzanak az emeletről és amíg mi is méltóztatunk végezni, elkéreznek egy kis tekergésre a múzeum körül. Anna kissé szorongó szívvel, de elengedi őket, abban a tudatban, hogy Andreánál ott a telefonja, s bármikor elérhető. Sajnos, tévedett: a telefon a ruhatárban maradt, az ételes csomagokkal, amiket érkezéskor leadtunk a kapunál. Szerencsére nem volt rá szükség...

Este újabb filmet nézünk meg: Polanskitól a Vámpírok bálja. Mire vége van, már csak Gabival ketten ülünk a videó előtt, a többiek kidőlnek...

2009. július 16., csütörtök.

Marika ma úszótanfolyamra megy. Mikor hazajönnek, Anna elviszi Andreát moziba, majd bevásárol. Amíg távol van, én vigyázok Marikára (a legegyszerűbb foglalatosságot választom: tévézünk), majd megebédelünk.

Délután elviszem Marikát a könyvtárba. Pontosabban úgy teszek, mintha nem tudnám az utat, mire ő nagylelkűen kalauzol, mutatja, melyik utcán és milyen irányba forduljunk. Szerencsésen célt érünk, de a bejáratnál sem nyugszik, amíg meg nem mutatja, hogyan működik az automata ajtónyitogató, amit különösen a gyermekek nagy előszeretettel működtetnek: egy fémkorongot kell megnyomni a bejárat mellett, amely egy sűrített levegővel működő zárat hoz működésbe, amitől majdnem hangtalanul kicsapódik az ajtó, így nem kell a gyermekeknek és az üregeknek erejüket megfeszítve nekiveselkedniük a masszív ajtószárnyaknak.

Marika a kazettákra bukik mostanában, Disney rajzfilmek közt válogat, sikerül is hazahozni pár olyan tekercset, amit egyszer már kikölcsönzött, de sebaj. Az ismétlés nem akadály... Hazafelé egy másik útvonal felé terelem, amelyen körülményesebben érünk haza, élénken tiltakozik, hogy nem arra kell menni. Míg ott huzakodunk, gépkocsi tülköl ránk, Gabi érkezik haza, erre szokott kanyarodni, megáll, hogy beüljünk, de Marika nem hajlandó rá, inkább velem jön tovább s int az apjának, hogy hazamehet... Játszadozva, nevetgélve érünk haza, éppen vacsoraidőre. Marika nem sokat eszik, tudja, hogy van még otthon fagylalt, makacsul azt követeli, mire felküldik a szobájába, ahol addig sír, míg bele nem alszik. Az egész éjszakát átalussza, s kipiheni a hét fáradalmait.

Este Danny de Vito egy vígjátékát nézzük végig Gabival (Nagyokosok). Most már eleve csak ketten szállunk ringbe, mikor már elcsendesedett a ház.

2009. július 17., péntek.

Ma Tamás öcsémhez készülődünk ebédre. Előtte Ilonkával elmegyünk a Galati üzletbe, kenyeret és virágot veszünk. Hol napos, hol felhős, nyomott az idő. Megállapítjuk: egészen bolond ez a nyár. Anna térképet nyomtat a számunkra, hogy biztosan eltaláljunk Tamásékhoz, hiszen az öt évvel ezelőtti ismereteink már mit sem érnek.

Reggelente egyre későbben virrad már, amióta túl vagyunk a leghosszabb nappalon (Szent Iván). A hálószoba ablakán át a kertre látok, ahol Gabiék napelemes világítótesteket szúrtak le a virágok közé. Eleinte fél hatkor már egyik sem világított, („lehunyták a szemüket”) s ahogy teltek a napok, előbb csak egy, majd kettő, majd már négy test is fénylett a borongós hajnalban, mint valami szentjánosbogarak.

Jól haladok az antológiával. Napközben kézírással fordítok, reggelente beírok. Ilyenkor csak az a gond, hogy ilyenkor szinte mindent újra fogalmazok. A borús délelőttön Anna és a lányok elmennek egy közeli parkba „piknikezni”, mi majd két óra tájban útnak indulunk Tamásékhoz.

Simán elérünk minden lényeges pontot, átszállóhelyet. A jelzett metróállomásról felhívjuk Tamást telefonon, percek alatt ott terem s a térképnek megfelelően, szépen elgyalogolunk hozzájuk. A ház mellett aprócska konyhakertet használnak, amelyben mindenféle zöldség és fűszernövény szorong, testvériségben és nagy bujaságban. Az emeleti lakásban is sok a virág, a növény, mindenütt cserepek virítanak. A kis lakásban minden ugyanúgy van, mint öt évvel ezelőtt.

Buksi lelkesen fogad bennünket, viszont még inkább várja az ebédet. Megérkezik Ági húgunk is, minden nagyon ízletes és finom, valahonnan nagyon jó képviselőfánkot vásárolt egy cukrászdában, nehezen tudjuk abbahagyni, addig nem nyugszunk, míg el nem pusztítjuk. Megjegyzem magamban, hogy családi vitáink heve most valahogy eltompult, senki se vállalta a meredek szembenállást.

Lóg az eső lába a levegőben, miközben hazafelé tartunk, Gabi és Anna várnak a megállóban, esernyővel. Jó is, mert már csorog is az égből, mintha dézsából öntenék.

A Váratlan c. klasszikus krimit nézzük meg este, Frank Sinatrával a főszerepben. Egyszerű, jól pörgetett, egy csomós valós eseményt előzetesen "beígérő" alkotás. (Benne van pl. a majdani Kennedy-gyilkosság lehetséges magva is...)

(Folytatom)

Torontói nyaraink: A harmadik utazás (4)

2009. július 12., vasárnap.

Marika 5 éves. A korai ebédnél, amikor az utolsó kanál leveseket is belé akarja diktálni az anyja, akkor ilyen szöveg hangzik el: „Még csak 5 kanál levest egyél meg, ahány éves vagy.” A gyermek pislog néhányat, majd ügyesen megmódolt spekulatív válasszal tromfol: „Csak akkor leszek 5 éves, ha már elfújtam a tortán a gyertyákat.” Mit lehet erre mondani? A torta kész van már ugyan, de felszeletelésének szertartása majd csak délután, a gyerekbuli kellős közepén történik majd.

A partyra 7 gyermek és a szüleik hivatalosak. Reggel óta nagy nálunk a készülődés: Anna a terítékeket rendezi, Andrea takarít, porszívózik. Gabi az udvart telepíti be székekkel és a körülötte sündörgő, levakarhatatlan Máriával is foglalkozik. Én is igyekszem besegíteni neki, de amikor az apja itthon van, én nehezen rúghatok labdában. Az apa az első számú favorit, majd az Anya mindig és minden időkben, majd egyféleképpen én következem: szívesen elfogad játszótársnak.

Pontban 3-kor megérkeznek az első vendégek: Dombi Tamás és családja (Sandy, Sacha). Majd sorban, a többiek: Diána és Attila (plusz a gyerekek: Bátor és a hugocskája), Anna barátnői és gyermekeik, végül Dombi Ágica, Angelo és a kis Sophie. Hűsítő, étel, sör, jó hangulat. Azt a feladatot kaptam, hogy legyek Anna helyett a buli fotósa: lehetőleg minden fontos mozzanatot örökítsek meg, figyeljem a gyermekek mozgását, de a felnőttekről se feledkezzek meg.

Andrea felnőttes, megértő segítsége nélkül a kicsik játszadozása szinte semmit sem érne. Ő viszont alaposan és előre átgondolt tervvel vágott neki a délutánnak: arcfestő műhelyt nyitott a kerítés mellett, egy fiatal fácska enyhet adó árnyékában, ahová az elején egymás sarkára taposva tülekedtek a gyerekvendégek, s a kerítésre kiakasztott minták közül választhattak. Majd a különféle társasjátékok következtek, amelyekben felülmúlhatatlan játékmesternek bizonyult, s az volt az érdekes, hogy adott ponton maga is annyira feloldódott a gyerekes hangulatban, hogy valósággal magával sodorta az egész társaságot.

A hagyományos születésnapi torta pillanatától mindenki megilletődött. Anna ragaszkodik ahhoz, hogy ne ipari módon, mindenféle mű-nyersanyagból készült édesség kerüljön ilyenkor az asztalra, hanem saját készítésű sütemény, torta, amiről tudni lehet, hogy mit és mennyit tartalmaz.

Bármilyen jól telt is a móka, amihez a szép idő is asszisztált, este fáradtan nyúlunk el valamennyien az alagsorbeli hűvösben, a puha mokettán, s Marikával együtt rendre kibontjuk az ajándékokat. Az itteni szokásnak megfelelően ugyanakkor mindegyik meghívott gyerekvendég, búcsúzáskor, kapott a háziak részéről egy kb. 5 dollárt érő ajándékcsomagot, benne olcsó, egyszerű játékok, figyelmességek.

Nekiülünk egyik-másik társasjátéknak, hogy kipróbáljuk hatékonyságát, de hamar beleununk mindenbe.

2009. július 13., hétfő.

Még mindig tart a torontói közalkalmazottak sztrájkja. Amikor érkeztünk, már javában bűzlöttek az utcára kirakott kukák, a dugig tömött nyilvános szemétgyűjtő konténerek, amelyek lassan sűrű levet is eresztettek a tűző napon. De nem csak a torontói szemetesek mutatták meg, hogy nélkülük nehezebben megy a városlakók élete, hanem minden olyan közalkalmazott, akiket az önkormányzati költségvetésből fizetnek. Így kútba esik Andrea vágyva-vágyott úszótanfolyama is, mert az uszoda személyzete maga is kénytelen volt szolidaritást vállalni a szemetesekkel, a közterület karbantartókkal és egyéb hasonló szerzetekkel. A tiltakozásra az ágazatban történt bizonyos kereseti előjogok megnyirbálása miatt került sor, s mert a tisztaság őrei tudják - naponta tapasztalják -, hogy szerepük kivételesen fontos Torontó élhetően tartásában, ennek megfelelően agresszíven viselkednek. Lenne ugyan egy átmeneti megoldás, hogy a lakások tárlóiban felgyűlt, szelektíve tárolt szemetet, hulladékot a polgár saját költségén és fáradságával szállítsa el az átvevő központokba, Gabi ki is próbálja ezt a forgatókönyvet, de azt kell tapasztalnia, hogy az átvevők körül szigorú sztrájkőrség működik, amely „nagy kegyesen” 10-15 perces időközönként engednek közel egy-egy gépkocsit, s attól is csak korlátozott mennyiségű szemetet fogadnak be. Megalázó helyzet, de az égen kívül nincs kihez fellebezni...

Nekünk még szerencsénk van - mondja Gabi -, a kertvárosi házak mellett legtöbbször szerszámraktár is van, ahol egy ideig meg lehet gyűjteni a szemetet. De a bérházak legtöbbjének csak egy-két napi tárolásra való szeméttárolóik vannak, több nap után a hulladék kiguvad és a gyalogjárón, a házak körül, mellett, előtt szaglik, érik...

Tamás öcsémmel találkozom ma délelőtt, s amíg beérek a központban, élőben láthatom mindazt, amit a vejem korábban elmesélt. Most negyed órával hamarabb érek a találkára, Tamés és Bodrija már ott vannak, de még a park közepén kószálnak, akkor készültek a metróállomásd felé indulni. Messziről észreveszem őket, Tamás fehér szakálla és Bodri hófehér báránygöndörségű bundácskája csak úgy villognak a park fáinak sűrű árnyékában.

Leülünk az út közelében egy padokkal kerített deszkaasztal mellé, a parkon időnként eléggé heves szélrohamok sepernek végig. A kistermetű, játékos buksi önfeledten fetreng, futkározik körülöttünk,, úgy tűnik, nem tud betelni gondtalan életével. Később átsétálunk a park kutyás részlegére, ahol az állatok immár póráz nélkül, szabadon fickándozhatnak, kergetőzhetnek. Akkora köröket írnak le, mintha lóversenypályán lennének, ösztönösen jó érzéssel dől be egy-egy kutya a kanyarban. Mozgásuk kaotikusságát látva, így képzelem el a molekulák és az atomok mozgását: látszólag céltalan, ide-oda száguldásnak.

Végül átadtam Tamásnak néhány utóbbi, magammal hozott könyvemet, e-mail címet cseréltünk és jelezte, hogy várnak egy látogatásra. Végül a Yonge úti átkelőnél elválunk.

Ezalatt Ilonka és a család a farmon tartózkodnak, ezúttaé zöldpaszulyt és epret szednek. Délután 4 óra tájban vetődnek haza. Megtisztítom a zsenge paszulyt, lesz belőle leves és marad mélyhűteni való is, az epret pedig pár nap alatt kivégezzük.

2009. július 14., kedd.

Kedd délelőtt a vásárlásoké. Én is beadom a derekam, s miután Marikát beadjuk az óvodába, elhajtunk a Shapard utcai Wal-Mart-ba, ahol csukamájolajtól kezdve zoknin, ingen, és még ki tudja, mi mindenen át mindent kapni. Ajándékokat választunk az otthoniaknak, délután vetődünk csak haza. Ilonka és Anna még visszamennek este, hogy visszacseréljék azt, ami nem jó vagy nem nyerte meg a tetszésüket.

Érdekes, az ilyen napokon, amikor annyi mindenen siklik át a szemem, egyik üzletbe be, a másikból ki, szinte semmilyen élmény nem marad meg bennem. Átsiklom a világon, mint a napfény a kirakatüvegen - és annyi.

Este filmet nézünk. Chaplin Nagyvárosi fények. Mindannyian harsányan nevetünk, meg el is érzékenyedünk közben, élen Andreával. Micsoda régi film - és mégis úgy hat, mintha ma készült volna. A remekművek titka...

(Folytatom)

Illusztráció: A szülinapi torta bűvöletében

Torontói nyaraink: A harmadik utazás (3)

2009. július 8., szerda

Reggel 10 óra 1 perckor tárcsáztam Tamást. Anna, az élettársa vette fel, és tudatta velem, hogy az öcsém már elment Bodrival, s nem tudta, megkaptam-e a délutáni üzenetét. Semmi baj, mondtam, akkor majd találkozunk a megbeszélt helyen... Egy órai utazás után leszállok a Rosedale állomáson. Átvágok a forgalmas utcán, megvan a jelzett park is, hosszan elnyúlik a város szívében, végignézek a tágas, füves térségen, de nem látok ismerős alakot. Körbejárok a fák árnyékában elhelyezett pihenőpadok és -asztalok között, minden arrajárónak jól az arcába nézek, közben félszemmel a távolabb felbukkanó személyeket figyelem, különös tekintettel a kutyásokra, meg akinél történetesen kerékpár is van. 11.10-kor telefonálok Tamásékhoz, de akkor már senki nem veszi föl a kagylót. Szalagra mondom, hogy részemről megérkeztem, 12-ig a parkban lófrálok, utána elmegyek. Leülök egy padra és onnan figyelem a járókelőket, mindenféle irányból, de senkit sem látok, aki Tamásékra emlékeztetne.

12-kor elindulok, hogy megkeressek egy táplálkozáskiegészítő termékeket forgalmazó üzletet, ahol Anna valamilyen természetes gyógyszereket (Rutine) foglalt le, amiket ideje lenne kiváltani. Az üzlet egy aluljáróban elhelyezett vásárlóközpont zegzugában található, a Yonge és a Bloor kereszteződésénél, ahonnan a metróállomáshoz vezető bejárat is nyílik. Jó szimatomnak és szerencsémnek köszönhetően hamar rábukkanok, s 1 órakor már otthon is vagyok. Éppen jókor - mondják -, mert Tamás már keresett. Menten felhívom, s mihamar tisztázzuk is, hogy a félreértés onnan származott: nem figyelt rám, amikor azt mondtam, hogy előzetesen amúgy is hívni fogom. Ő meg azt hitte, nem kaptam meg az üzenetét, a korábban megbeszélt helyre megyek, s ő odasietett, a Summerhill-i állomáshoz, hogy ne kerüljük el egymást.

Hát elkerültük. Talán majd máskor, nagyobb szerencsénk lesz.

2009. július 9., csütörtök.

Levél megy Pusztai Péternek: végre, sikerült eldöntenünk, mikor alkalmas számunkra a hozzájuk utazás. Augusztus 7-10 közötti napokra gondoltunk. A válasz nem késlekedik: várnak, csak majd írjuk meg a vonatérkezés idejét. Az interneten megkeresem, majd ki is nyomtatom a menetrend vonatkozó részét.

Az eltelt 5 év során a Pusztai házaspár nem mindennapi kalandon ment keresztül. Múltkori látogatásunkkor éppen abban a pillanatban találkoztunk, amikor a kíváncsiság és a nyughatatlanság még egyszer fellobbant életükben s akkor ugyan még csak tervezték, ám röviddel elválásunk után meg sem álltak Tunéziáig. Kanadai házukat eladták, mindenüket hajóra tették s a kanadai zord időjárásból egy melegebb, mediterrán klíma alá költöztek. Az egyszer már megkóstolt Európa helyett valami áthatóbb, mélyebb nyugalomra és békére vágytak, nem túlságosan távol Európától, de azért megfelelő tisztes távolságra a túlcivilizált élet hullámverésétől. Valaki azt mondta volt nekik, talán nem is érdek nélkül, hogy Tunisz épp egy ilyen hely, s ekként telepedtek le váratlanul Afrika északi részén, nem túl messze a tengerparttól.

Egy év elteltével már tudták: torkig laktak a tunéziai élettel, amelynek rendjébe sehogy sem tudtak beilleszkedni. A tunéziaiak közül senki se értette meg, miért telepedik meg ott két, korábban Kanadában élt európai, ha idejövetelük mögött nincs valami mögöttes szándék? Ők pedig nem bírták elviselni a helybeliek gyógyíthatatlan gyanakvását. Nehezen kialakított rokoni-családi hálójuk, s mellettük az egzisztenciát nyújtó grafikai vállalkozásuk igazából mégis csak Kanadában működik igazán, még ha hullámzó esélyekkel és haszonnal, de azokat legalább ki lehet számítani. Ezért aztán Péterék, a tuniszi kaland után, a költözéssel járó minden tetemes, ám szükséges költséget vállalva, visszatértek Montreal vonzáskörébe, de immár nem Pierrefonds-ban, hanem Vautreuil-Dorion-ban vásároltak némileg kisebb házat a korábbi rezidenciánál. De ez mit sem változtatott azon a tényen, hogy nekünk majd megint csak a dorvali állomáson kell leszállnunk.

Javában készülődünk a Marika közeledő születésnapjára. Ilonka és Anna szaporán vásárolgatnak, kihasználják a kevéske szabadidőt.

Közös megegyezéssel kialakított é(let)rendünk, amiben természetesen az Annáék által megszokott rendhez igazodunk: reggeli (ki mikor éri), könnyű ebéd 1 órakor (leves és valami), este felé (legtöbbször 6-7 között) bő vacsora, amikor megjön Gabi a munkából. Elfogadható szokásnak tűnik, talán otthon is bevezethető belőle valami, bár mi már eléggé megszoktuk a saját szertartásunkat. Most mégsem jelent nehézséget áttérni az újításra.

Sorra jelentkeznek az otthon maradt barátok, ismerősök: Kocsis Francisko új szerzőket javasol abba a román költői antológiába, amit már odahaza elkezdtem, de amelynek a nyersanyagát magammal hoztam torontói tartózkodásomra. A nyíltság jegyében, elkezdem naponta felrakni urszu2 nevezetű blogomra a készülő antológia fejezeteit. Így bárhonnan nyomon követhető a koncepció és a tartalom alakulása, a fordítások minősége. Francisko megítélése szerint „va fi o adevarata carte de referinta.” És bár így is sok még a fordítani valóm, szívesen veszem az újabb javaslatokat.

2009. július 10., péntek.

Fejembe veszem, hogy puszta nosztalgiából, elgyalogolok Annáék régrebbi házáig és bejárom a hajdani helyszíneket: a Lescont, a vizes parkot, az Andrea volt iskoláját, az üzletközpontot, ahonnan a kenyeret vásároltam. A Nymarkon álló ház most szomorúan, elhanyagoltan néz rám a túloldalról. Nem merészkedek a közelébe, csak fél szemmel pislogok, ahogy titokban mustrál valakit vagy valamit az ember. Érzem, hogy fölösleges érzékenykednem, a mostani lakásukkal Annáék jelentőset léptek előre, kényelmesebb is, jobb a beosztása, az emlékeken kívül semmit sem veszítettek a cserén.

Telefonálok Tamásnak: ha megfelel neki, jöjjön el ma délután hozzánk, amennyiben nem, úgy találkozzunk hétfő délelőtt ugyanott, ahol a hét elején sikeresen ellőttük a találkánkat. Végül az utóbbi mellett döntünk, közös megegyezéssel.

2009. július 11., szombat.

Özönvízszerű eső zúdul ránk reggel. Szerencsére, előtte még sikerült eljutnom kenyérért. Bőrig áztam volna, ha útközben ér utól a felhőszakadás. Minden csupa pára, nyomott égbolt, egyfolytában izzadunk.

Marika egy nappal hamarabb megkapta a bizicklijét. Nem tud betelni vele. A vásárláshoz ugyanis szükség volt az ő jóváhagyására is: Gabiék olyan modellt akartak megvenni számára, ami elnyeri az ő tetszését is. Nem volt könnyű, mert a kislány elsősorban a külsőségek alapján ítél, elkápráztatja a csillogás-villogás, a praktikumot inkább a felnőttek látják belé a játékszerbe. Végül egy olyan kerékpárt hoznak haza, amelynek pót támaszkerekei is vannak hátul (ezeket alkalomadtán el lehet távolítani), így könnyű megtartani az egyensúlyt. Hátránya: a gyermek hozzászokik ahhoz, hogy nem kell egyensúlyoznia, mert úgy sem dől fel. Késő estig folyik az ismerkedés a masinával...

Két hét telt el útnak indulásunk óta. Úgy elrepült, mint a semmi. Úgy fekszünk le, hogy másnap zsúfolt program vár ránk: a születésnapi bulinak kifogástalanul kell lezajlania.

(Folytatom)

Illusztráció: a szülinapi csodabicikli, útra készen, bukósisakkal

Torontói nyaraink: A harmadik utazás (2)

2009. július 2., csütörtök.

Eperlekvár főzéssel kezdődik a nap. Marika is segít: ő adagolja rozsdamentes üstbe a megmosott gyümölcsöt, én meg a krumplitörővel szétroncsolom.

Ismét előlépek fő kenyérvásárlónak. A fő bázis a Galati üzlet, amely igaz, hogy eléggé magasocska árakkal operál, de választéka és árukészlete viszonylag közel áll az európai ízléshez. A bőséges péktermék kínálatból ki is szűrünk egy European Bread nevű nagyobb cipót, amely erősen emlékeztet a hagyományos erdélyi kenyérre. (Később, amikor felfedezzük ennek kukoricaliszttel kevert változatát is, amelynek gusztusosan sárgás színe tojást és napot egyaránt idéz, akkor következetes hívéül szegődünk.) Gabi kedvence egy tömény, erősen barna színű, teljes kiőrlésű rozskenyér, annak a helyét is lokalizálom, s olykor arab lepényt vagy gyűrű formájú péksüteményt is vásárolunk, de sose fölös mennyiségben, legtöbbször egyik napról a másikra.

Úgy tűnik, kerül megfelelő orvosság Ilonka lábára. Éppen csak el kell mennünk utána, hogy Ágnestől átvegyük valahol a központban. A kiruccanást másnapra halasztjuk.

Misiék interneten keresztül jelentkeztek: hazaértek. Éppen csak becsöppentek a lakásba, ki se bontották a csomagjaikat, előbb a lányukkal, majd velünk diskuráltak. Kölcsönösen örvendünk, hogy szerencsésen megjártuk a nagy távolságot, megnyugtatnak, hogy a lakás körül minden redben.

2009. július 3., péntek.

Anna eljön velünk az Ágnessel való találkozóra, hogy el ne tévedjünk. Öt év mégis nagy idő, fejünkből kikoptak az egyszer már megtanult útvonalak. Meg aztán a kiindulópont, az Annáék lakása is változott. Meg kell tanulnunk az utat a hozzájuk pár száz méterre lévő buszállomásig (42-es busz), arról az átszállást a Finch végállomási metróra, majd a leszállást a Bay állomáson, ahol is összefutunk a húgommal.

Kibújunk a föld alól, s a forgalmas központi utca egyik oldalán álló kőpadokra ülünk, egy könyvesbolt előtti nyílt teraszon, ahol rengetegen megfordulnak, állandó a ki-bejáró forgalom a boltba. Továbbá galambok és verebek egész hada látogatja, kolduló szándékkal a környéket. Marika etetné őket, majd úgy tesz, mintha megfogná valamelyiket, a madarak óvatosan menekülnek, de azért helyben maradnak. Edzettek már a váratlan helyzetekhez. Beszélgetünk, fagylaltozunk, fényképezkedünk. Majd hazafelé, a buszállomástól a házig, szabályosan bőrig ázunk. A házak nem úgy épültek e fertályban, hogy az ember menedéket találjon valamelyik tetőkiugró vagy tornácfedél alatt, esetleg egy kapumélyedésben. Csak a fák jelentenének védelmet, ha nem ázna át hamar dús koronájuk.

Este ismét ragyog a természet, melenget az alkonyi nap. Ma egy kissé távolabbi parkba indulunk, amit a család erdős parknak nevez, mert bár az utcáról nyílik hozzá a bejárat, valójában egy házak közötti, kiterjedt, dimbes-dombos, erdei növényzettel benőtt zöldövezetről van szó, melynek alján patak csörgedez, amely nagyobb esők idején jócskán megduzzad és elárasztja a partján vonuló ösvényt. Gabi, Marika és én e romantikusabb, ám nyaktörőbb, sáros utat választjuk, Ilonka és Anna a civilizált, aszfaltozott ösvényen jutnak ugyanahhoz a hídhoz, ahová mi liánokon, vihar ledöntötte fatörzseken, sűrű csalánoson átmászva-átgázolva jutottunk. A hídtól aztán, kis emelkedő után egy szelíd halmocska tetején békés játszótér kínálja szolgálatait. Marika beleveti magát a változatosság örömeibe, egyre nyaktörőbb mutatványokat próbálgatva, irígylésre méltó makacssággal és kitartással.

2009. július 4., szombat.

Kimerítő házimunka a kertben. Anna és Ilonka virágok után mennek, mi, többiek addig itthon lézengünk. Egész nap viharos széllökések teszik kellemetlenné a kintlétet. De azért kitartóan játszunk Marikával a kertben, amíg rá nem ununk az egészre. Az unalmat rendszerint az alagsorban berendezett játékteremben (itt zajlik a vasalás és mindenfajta kézimunka, fúrás-faragás, de meg zenehallgatás is, de megfelelő a tér a társasjátékoknak, itt van felállítva egy terepasztalon egy miniatűr vasúti makett, itt van a családi akvárium is, a díszhalakkal és ide szorulunk szórakozni, ha kedvezőtlen odakint az időjárás.)

2009. július 5., vasárnap.

Gabi reggel korán elindul, barátaival búvárkodik. Szabadidős szenvedélye, nem szeretné elveszíteni a megszerzett gyakorlatot. A Torontó környéki tavak nagyszerű terepet biztosítanak a búvársporthoz.

Mi az állatkertbe készülődünk: ételt csomagolunk, mindenkinek a befogadóképessége és az ízlése szerint; vizet tartalékolunk, külön kis palackokban, elosztjuk a helyeket az autóban, majd késő délutánig kószálunk a roppant Zoo-ban, amely a világ élvonalába tartozik.

Az állatkert amúgy fárasztó nagyüzem, s nem csak az ott dolgozóknak. Rengeteget kell gyalogolni, amíg bejárjuk minden zegét-zugát, komoly térképsimeretekre van szükség ahhoz, hogy az elszórt, egységekként működő részlegeket is bejárjuk. Több részlegen átalakítás, bővítés folyik: az északamerikai terület és állataik rejtve maradnak előttünk, mert a grizzly medve tanyáját és az indián „településeket” korszerűsítik. Talán majd ősszel - hangzik az ígéret, így látogatásunk inkább Ausztrália, Ázsia és Afrika körzetére korlátozódik. Korábbi tapasztalataimhoz képest az itteni állatok jókora, félig-meddig természetes környezetet képező területen élnek, mégis foglyok. És ez meglátszik rajtuk, különösen a látogatókkal való kontaktusaik idején.

Andrea minden iránt érdeklődik, kíváncsian szemlélődik, olykor magányosan bóklászik egy-egy állat ketrece tájékán. Marika az első óra után beleun a sok figyelésbe és magyarázatba, könnyebb időtöltés után vágyik. Mi, felnőttek a két szándék között örlődünk, igyekszünk mind a kettőnek lehetőleg eleget tenni.

Az állatkert mellett különben mindenféle mutatvánnyal csábító, szórakoztató park is működik. Ez a fajta üzleti párosítás majd minden kanadai közszolgálati intézménynél tapasztalható: a nevelés és a tájékoztatás mellett a biznisznek is „mennie” kell.

2009. július 6., hétfő.

Kiábrándítóan prózai indulású hét. Éppen csak kezdünk belerázódni itteni életünk ritmusába. Terveket se igazán szövögetünk, estefelé telefonálok Tamás öcsémnek, hogy leszögezzünk egy találkozót. Csak a rögzítő válaszol, bemondom, amit akarok, de aznap már nem hív vissza.

2009. július 7., kedd.

Délben, amikor Anna és Ilonka a városba készülődnek, jelentkezik Tamás, akivel megegyezek, hogy másnap, vagyis szerdán délelőtt találkozunk egy parkban, ahová ő a Buksi nevezetű kiskutyájával rendszerint sétálni szokott. Még megígérem, hogy 10-kor, mielőtt elindulnék, felhívom telefonon. Célállomásnak Summerhill-t jelöli meg a már ismert metróvonalon, azzal, hogy a kijárattól csak átkelek a forgalmas Yonge úton és már ott is a park, a parkban pedig Bodri és én”. Délután a rögzítőn újabb üzenet várt: tévedtem, így Tamás, a korábban említett megálló helyett a Rosedale állomás a helyes, az út átkeléséről szóló tanács továbbra is helyes. Tudomásul vettem a korrekciót, de nem jeleztem vissza, gondolván, hogy másnap indulás előtt amúgy is beszólok neki. (Magam sem gondoltam, hogy mekkora félreértés lesz az egészből...)

Marika kedden és szerdán az óvodában tartózkodik. Olyankor a családnak is szabadabb az élete, jut idó független, lazább programokra is. Estefelé aztán fáradtan, elcsigázva, nyűhösen tér haza a kislány, de fél óra-egy óra alatt összeszedi magát, felélénkül, később meg alig lehet lefektetni.

(Folytatom)

Illusztráció: a kenguru a torontoi Zoo-ban. Háttérben a nagy, szabad tér, de ez mit sem változtat fogolyságán...