2010. december 17., péntek

Újabb levélváltás Dan Culcerrel (2)

"Összes műveim" Bukarestben, 1976-ban
(Ígéretemhez híven, alább olvasható válaszom Dan Culcer tegnap közzétett levelére.)


*

Kifakadásodat megértem és aláírom, hasonló helyzetben magam is ledöbbennék, hiszen a budapesti December 1 epizód is mélységes szégyennel tölt el, mintha az én hibám lenne a magyar fővárosban kialakult helyzet. Könnyű lenne a román nagykövetségre hárítanom a konfliktus kipattanásának felelősségét, elvégre minden józanul gondolkodó ember számára napnál világosabb lehetett: nemzeti ünnepet ülni egy olyan ország fővárosában, amelytől háborús vesztesként óriási területeket csatoltak el, ráadásul éppen azon a napon, melyen Trianonban az országvesztést bejelentették, csakis diszkréten és illedelmesen - hogy úgy mondjam: lábujjhegyen - szabad. Aki ezt másként gondolja, azt nyugodtan provokátornak vagy jobbik esetben is érzéketlennek lehet tartani. Így aztán a Nemzeti Színház kibérlésének követségi ötlete kimerítette a szándékosság fogalmát. De egy ilyen kérést eleve diplomatikusan el is kellett volna utasítani, hiszen Budapesten bőven akadt még a Nemzetin kívül ünneplésre méltó helyiség december elsejére is, ami senkinek sem szúr szemet.


De ha már szóba került: amikor 1990 nyarán törvénybe foglalták, hogy a levitézlett augusztus 23-a helyett mely dicső történelmi dátum képviselje a továbbiakban a román öntudat országos ünnepét, a számos józan és logikus javaslat ellenére - emlékszem, mily sokan szerették volna 89-es fordulat napjait az egész romániai népközösség napjává emelni - a lehető legszerencsétlenebbre, a legkirekesztőbb üzenetűre esett a végső választás; történetesen arra, amely a történelmi román büszkeség mellett sose moshatja le magáról a magyar gyász valamennyi negatív érzelmi töltetét. 


A döntés valahol érthető is volt: elvégre ugyanaz a logika diktálta, mint annak idején az augusztus 23-i bukaresti orosz bevonulás esetében, amit aztán román fegyveres felkeléssé sminkelve, a politika két legyet ütött egycsapásra: egy szovjet és egy patrióta legyet! Lényegében akkor is Erdély volt a tét, s legőbb nemzeti értéket ma is Nagy-Románia eszméje keltett. Román szemmel ésszerű, de nem szerencsés üzenet ez a több nemzetiségű romániai társadalomnak.


Tudom, hogy e kérdésben ma ilyen véleményt megfogalmaznom némileg frivol módon hangzik, hiszen valamikor 1968-ban én magam írtam le a bukaresti magyar ifjúsági lap főszerkesztőjeként, első oldalas vezércikkben azt, amire nem igazán van mentség, legfeljebb csak magyarázat: hogy Erdély egyesülése Romániával, a kommunistának mondott időszakban meghozta az ország minden lakosa számára a teljes jogegyenlőséget. Ez egy olyan jelszó volt, amit hosszú időn átt fennen hangoztattunk. És ha mindezt azért írom le, mert ekként hiszem is, talán még megbocsátható naivitás lett volna. Ámde e sorok úgy születtek, hogy közben tudtam: nem az igazságot, annak csupán a bennem élő hő óhaját, szándékát, reményét vetem papírra úgy, mintha az máris kézzelfogható valóság lenne. Az 1918-as esemény félszázados évfordulójára a laptól megkövetelt vezércikkel magam isvalami hasonló csapdába estem, mint most a Nemzeti Színház igazgatója Budapesten, s mindketten jóhiszemű balekségünk levét isszuk meg. Nemzettársaim, kollégáim nem túlzottan díjazták kényszerű gesztusomat, s ma úgy látom, román ismerősem szemében sem kimondottan ettől lettem rokonszenves. De ha akkor nem volt hozzá bátorságom, ma talán még nem késő szabadon kimondani azt, amit gondolok - már csak azért sem, hiszen ezen a téren Te mindig is merészebben és konokabbul előttem jártál. A Te utad egyenesebb, európaibb volt, ugyanakkor azért sok mindent nem tapasztaltál meg a saját bőrödön, mert hiányzott hozzá a személyes motivációd.


Ilyen kérdés például az, amit Te úgy nevezel, hogy a magyarok asszimilációtól való félelme. És amit károsnak, terméketlennek, visszahúzó erőnek tartasz. Igazad van, e félelem amennyire racionális, egyben épp olyan irracionális is. Próbáld meg elképzelni az erdélyi magyarság utolsó kilencven esztendejét, amelyben - pár év kivételével - következetesen a legyőzött, a sarokba szorított helyzetét éreztették vele, nehogy egy pillanatra is megfeledkezzék róla. A társadalmi-gazdasági pozíciói fokozatos visszaszorítását, megcsonkítását, majd szinte teljes ellehetetlenítését úgy élte megnemzedékről nemzedékre, mint egy folyamatos felőrlést, asszimilációt, aminek csak a legöntudatosabbak voltak képesek úgy-ahogy ellenállni. 



Sok évet eltöltöttem román nyelvi környezetben - Bukarest volt életem felívelő, aktív korszakának 35 évi színhelye! -, s meg kell vallanom neked, hogy a kényszerű alkalmazkodásnál, a nyelvi besimulásnál alig van gyötrelmesebb színjáték, ami mély nyomokat hagy annak a személyiségében, aki önhibáján kívül, nem saját akaratból kényszerül vállalni anyanyelve, sajátos műveltsége és szellemi igényei karanténba helyezését. Ráadásul nem csak saját magáról van szó, hanem egész családjáról - élettársáról és utódairól, akik egy meghatározhatatlan, egymásba játszó, amorf szellemiségben kénytelenek önértéküket keresni és abban az általános közhangulatban nőnek fel, hogy a népesség, amelyhez vérségileg tartoznak, a város többségi lakossága szemében legyőzött ellenség, történelmileg igen távoli időkig visszavezetve a viszálykodások, sérelmek, jogok és területi igények gyökereit.


Megalázó és kilátástalan élmény újra és újra átélni, majd magadban feldolgozni, hogy a véleményed, még ha kizárólag a saját ügyedet érinti is, minduntalan szembe találja magát az el- és megkerülhetetlen többséggel, amely mint egy végzetes árnyék vetül a legmerészebb, legoptimistább elképzelésed fölé is. Az értelem, a számítás rendszerint megpróbál mindezeken a buktatókon racionálisan, hűvös fejjel fölemelkedni, a hátrányból előnyt kovácsolni, a kisebbségi helyzet elbizonytalanító közegéből a töblettudás, a csakazért is bizonyítás páncélja mögé menekülni, de ez csak igen kevés embernek sikerül akár az eliten belül is, mert az emberek többsége elsősorban élni, elvegyülni és anyagilag boldogulni szeretne, ehhez pedig elég a lemondás, a néma beilleszkedés, az igazodó hasonulás a többségi mezőnyhöz.


Sokat töprengtem ezeken a nyugtalanító kérdéseken, miközben családommal a helyünket kerestük a mindenféle másságot jól tűrő, ugyanakkor érzéketlenül bekebelező Bukarestben, és számtalanszor meghánytuk-vetettük, miként biztosíthatnánk gyermekeink számára nem csak odahaza, de óvodában-iskolában is az anyanyelv gyakorlásának közegét, hogyan óvjuk meg őket a mindennapok agressziójától, amely esetünkben nem egyszer akár abban is megnyilvánult, hogy nyilvános helyen le kellett nyelnünk az ellenséges megjegyzéseket, amiért magyar nyelven szóltunk egymás közt. Ez annál visszásabb volt, mert eközben a hivatalos, fennen hangoztatott kurzus mindenütt azt hirdette, hogy testvériség és jogegyenlőség lengi be az egész országot, tengertől a nyugati határig, ám az elvet és a gyakorlatot vajmi nehéz volt egymás mellé illeszteni. Ekkor született Összes műveim című versciklusom, amelyben próbáltam megfogalmazni, hogy a beszéden, a szavakon, a kijelentéseken túl létezik egy valóság, amit ha úgy élünk meg, ahogy az tisztességes, akkor az a mi körülményeink között többet ér akár egy írói életműnél is. A gyerekek, a hátrahagyott utódok, a folytatás, a továbbmenekített öntudat értékeire próbáltam ráirányítani a figyelet, amikor az alábbi verset írtam:


összes műveim / mint aki pénzét


1.  mint aki pénzét számlálgatja
     lelkesülten amit
     ezért azért munkája után de
     még inkább a kis és nagy
     eltévelyedések árán begyűjtött


2.  mint aki összkomfortos házát hideg
     meleg vizes garázsát s benne
     kocsit meg a hozzávalókat
     a csempét a fehér
     zongorát a teli kamrát mutogatja
     fűnek fának


3.  mint aki előtt
     feldereng hány
     fogaskereket csiszolt harminc
     éven át reggel
     héttől délután háromig vagy
     délután háromtól este
     tizenegyig


4.  mint aki elégedett
     magával és ősz fejjel se látja be hogy
     elpuskázta az életét


5.  mint aki lyukas
     lábast hasadt teknőt becsülettel foldozott


6.  mint aki
     összegyűjtött verseiben lapozgat az őszi napon


7.  úgy simítok végig három
     gyermekünk fején
     hajnaltájt mikor a legjobban
     alusznak ám sürget az idő talpra
     álomszuszékok mert
     az anyanyelvhez való jog a leg-
     kérlelhetetlenebb ébresztőóra
     van akit hatkor
     költ másoknál negyed nyolckor csönget


Tudom, hiszen életem majd egész menete bizonyítja, hogy a félelem rossz tanácsadó. A beolvadás, az önfeladás - és nem csupán etnikai vonatkozásban - olyan, mint egyfajta halál. Amit tragikus veszteségként, megsemmisülésként él át az ember, akkor is, ha ennek látszólag nincsen tudatában. Pedig, ha jól megnézzük, talán a kultúrák érintkező határsávjában, ahol a választásra kényszerült ember többféle kötődésére alapozva próbál kilábalni a kutyaszorítóból, olyan sajátos nyereséget könyvelhet el a különben nyilvánvaló veszteségek helyett, amik önértékét növelik, egyéniségét színezik, társadalmi komfortérzetét növelik. De ezt a fajta tudatosságot, a másság konstruktív beépítését csak nagyon kevesen vállalják, éppen ezért fehér hollónak számítanak.


Ma is csodálattal és elismeréssel gondolok arra a fiatal Szabédi Lászlóra, aki 1940 őszén, nem sokkal a bécsi döntés és a magyar hatóságok északerdélyi beiktatása után, saját kezdeményezésre mintegy nyilvános demonstrációként, hogy a fordulat nem jelenthet egyet a számlák törlesztésével, tanítói állást vállalt egy Kolozsvár környéki színromán falu román iskolájában, hogy az ottani gyermekeket tanítsa. Valószínű, hogy üzenetértékű gesztusát fölöttébb furcsának találták kortársai, amit ő megtetézett azzal is, hogy isten háta mögötti élete üres óráiban a helyi népköltészet darabjainak gyűjtésére és magyar nyelvű tolmácsolására adja a fejét. Ráadásul a báréi csujogatások Frunza verde - Zöld levél címmel meg is jelentek 1945-ben, s a hozzá írt előszóban ekként foglalt állást: „Az itt következő román népi verseket, chiuiturákat 1940-41 telén gyűjtöttem a Kolozs megyei Báré községben /természetesen az itt közölteknél jóval többet/. Azért fordítottam le belőlük egy csokorra valót magyarra, mert úgy tetszett nekem, hogy alkalmasak annak ábrázolására, mennyire rokon a magyar és román népi műveltség.”


A hídat kereste hát a lehető legalkalmatlanabb körülmények között is Szabédi László az egymástól jól elkülönített és egymással szemben felajzott táborok között, azt a kapcsolatot, mely tartósan és békésen összeköthetne bennünket. Sajnos, úgy látom, hogy az effajta magatartásnak erősen  hitele veszett az évtizedek folyamán, s manapság újra nincs becsülete, hiába teszik egyre nyilvánvalóbbá a történelem halmozódó tanulságai, hogy sem az elzárkózás, sem a szembehelyezkedés, se az örökös rivalizálás a többségi érdekekért nem oldanak meg semmit, csak a közöttünk lévő árkokat mélyítik, erőinket gyöngítik, közérzetünket mérgezik. Az a tény, hogy a jelenlegi magyarországi hivatalosság nem tekinti szövetségesének a szlovákiai Híd/Most magyar-szlovák pártot azért, mert a kisebbségi magyarság érdekeinek szlovák tagokkal együtt, a közös megbékélés talaján kíván érvényt szerezni, számomra azt jelzi, hogy a mi párbeszédünk egyesek szemében amolyan úri passziónak, nemzetárulók kupaktanácsának minősül.


Erre pedig én mondom azt, veled együtt: olyan tragikus csapda ez, amiből nem is tudom, létezik-e kiút.


Cseke Gábor

6 megjegyzés:

Elekes Ferenc írta...

Minden falusi házban van szűrő és szita. Énnekem C. Noica észjárása a szűrőm és szitám.Itt van Noicanak egy Dan Culcerhez írott levele, azon engedem át most levelezésetek lényegét. Íme: "Iubite Domnule Culcer…
îţi scriu un rînd chiar în cursul cînd primesc scrisoarea dumitate. Deschis vorbind, d-ta nu vei putea face nimic acolo, copiii da, inclusiv Ioana, dacă pleacă la timp. Cauza românului nu mai poate fi servită de acolo. In schimb trebuie servită cauza europeană şi e bine că ştii maghiara. Trebuie pace şi înţelegere cel puţin ăntre intelectuali. Un ultim sfat : preferaţi provincia. Este infinit mai bine în provincie, pentru integrarea în altă comunitate şi petnru evitarea fenomenului de respingere foarte acut peste tot şi mai ales în metropole. De altfel, eviţi în felul acesta şi contactul cu pămîntenii. Dacă puteţi, uitaţi (deocamdată) şi limba. Veţi vedea mai tîrziu, mari şi mări. Că sunteţi totuşi de aici şi vă veţi întoarce la propriu sau la figurat, în satul natal, slujindu-l mai bine decît dacă nu-l veţi fi lăsat în urmă cîţiva ani.
Cu o românească îmbrăţişare…”

Fordítsa le, aki akarja. Megéri.

Elekes Ferenc írta...

Utólagos megjegyzés: Az idézett Noica-levelet Dan Culcer blogjában találtam, tehát nyílvános helyen.Azért láttam jónak ide betenni, mert nagyon tanulságos és szép levél. Remélem, Dannak nem lesz kifogása e mozdulatom ellen!

Dan Culcer. Écrivain roumain vivant en France depuis 1987. írta...

Kedves Barátom,
nagyon is jónak tartom ezt az ötletet. Megjegyzem hogy a Securitate másolta le ezt a Noica levelet, az eredeti nincs meg.
Cu toată prietenia, Dan

Elekes Ferenc írta...

Bálint Dénestől kaptam egy kedves levelet néhány nappal ezelőtt.Ezt írja:


Szia Pajtás!

Nos, lefordítottam. Nekem megérte!
Íme:

“Írok egy sort éppen az Ön levele érkezésének folyományaként. Nyíltan kimondva, Ön ott nem tud már semmit sem tenni, a gyermekei igen, beleértve Ioánát is, feltéve ha még időben elmegy. A román ügyet onnan már nem lehet szolgálni. Viszont szolgálni kell az európaiságunk ügyét, és ezét jó, hogy ismeri a magyart.

Béke és egyetértés kell legalább az értelmiségiek között. Egy utolsó tanács: válassza a vidéket. A más közösségekben való beépüléshez, illetve a nagyon kiélezett és főleg a nagyvárosokra jellemző elutasítás elkerüléséhez, végképp jobb a vidék. Egyébként meg, így kerülheti el a földiekkel való kapcsolatát is. Ha teheti, felejtse el (átmenetileg) a nyelvet is. Később fogja majd látni a magasságokat és a mélységeket. Hogy mégis csak innen való, és formálisan vagy ténylegesen visszatérve, a szülőfalújában jobban fogja majd szolgálni, mint akkor, ha néhány éven át nem hagyta volna hátra.
Román öleléssel…”
C.Noica.


Arra lennék kíváncsi, sikerült-e ezen a szűrőn minden lyukat az eredetivel azonos megosztásban „pozícionálni”. Már csak azért is, hogy újfent ugyanaz a tanulság csordogáljon belőle.

Ölellek Barátom és amint látod, figyelő szemeim, pláne Téged soha nem kerülnek el.

Bárcsak hozna ez az Újesztendő még néhány évtizedet a számunkra. Hátha ez alatt megint összefutnánk egy éjszakára, szavalni és gondolkodni – például Zilahon.

Baráti üdvözlettel,
Bálint Dénes.

Mit is válaszolhatnék? Talán azt, hogy amiképpen a világon minden,idővel a szűrők is romlanak. Mégis, azt mondom, ugyanaz a tanulság csordogál, ha figyelmesek vagyunk, s van bennünk kellő megértés és jóindulat.

Leveled nagyon szépen köszönöm, kedves Dénes!

Elekes Ferenc írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
Elekes Ferenc írta...

Azért töröltem, mert ugyanazt a megjegyzést kétszer küldtem el