 |
| Duca miniszterelnök |
Meggyilkolták Duca miniszterelnököt, Romániában ostromállapot van
1934 január
Bukarest, december 31.
Vasárnap reggel a fővárosban, Kolozsvárott, Nagyváradon és mindenütt, ahol a kormány ostromállapotot hirdetett, hatalmas plakátok jelentek meg a falakon és nagy csoportok olvasták a hadtestparancsnokok lakonikus rendelkezéseit.
Rövid és erélyes mondatok hozzák az ország tudomására: az összes nyilvános helyiségeket éjfélkor be kell zárni, január 2-ig mindenkinek be kell szolgáltatnia a birtokában lévő fegyvereket, tilos minden magánjellegű egyenruha vagy jelvény viselése, minden nyilvános gyűlés vagy uccai fölvonulás. Az egész ország területére kihirdették az előzetes cenzúrát. A vasárnap reggeli lapokból megállapítható, hogy a cenzúra nem gördít akadályt olyan cikkek megjelenése elé, amelyek a Duca miniszterelnök ellen elkövetett borzalmas merénylet értelmi szerzőit nemcsak a vasgárda körében keresik.
A cenzura átengedett olyan híreket is, amelyek szerint a merényletért Vajda volt miniszterelnök is felelőssé tehető, mert a vasgárdisták agitációját nemcsakhogy nem fékezte, hanem bátorította is.
Megjelenhetnek korlátlanul azok a francia lapvélemények is, amelyek többé-kevésbé burkoltan a német nemzeti szocialista szellemet teszik meg a merénylet szellemi szülőanyjának.
Egyébként a lakosság a legnagyobb megnyugvással, sőt helyesléssel fogadta az ostromállapotot és az előzetes cenzúrát, mert általános az a vélemény, hogy a vasgárda maradékait máskép kiírtani nem lehet.
A katonai hatóságok kérlelhetetlen eréllyel járnak el. Vasárnap is többszáz vasgárdistát tartóztattak le és ezek között sok pópa van, akik egyes vidékeken a terrorista mozgalom vezérei, szítói vagy eszközei voltak. A minisztertanács azt is elhatározta, hogy törvényjavaslatot készít, amely megfoszt hivatalától minden olyan köztisztviselőt, tanítót és papot, aki a vasgárdához valaha is tartozott vagy működését rokonszenvvel kísérte.
Olyan szigorú lesz a készülő törvény, amelyet az összeülő parlament nyilván egyetlen ülésben fog megszavazni, hogy ehhez foghatót még diktatórikus uralom alatt álló országokban sem hajtottak végre. A belügyminiszter a Calendarul, az Inainte és a Timpul Nou című vasgárdista lapok megjelenését egyszer és mindenkorra betiltotta és kijelentette azt is, hogy a vasgárdának semmiféle címen nem jelenhet meg többé lapja Romániában.
A külföldi ujságírókat vasárnap magához kérette Anghelescu miniszterelnök, aki helyett Vlahide államtitkár magyarázta meg, miért volt szükség az ostromállapotra és az előzetes sajtócenzurára. Hangsúlyozta az államtitkár, hogy előkelő külföldi lapokban olyan hírek jelentek meg, amelyek szerint Duca a gyilkos előtt letérdelt és így könyörgött életéért. Más külföldi hírek szerint a király személyesen vitte a súlyosan sebesült miniszterelnököt a pelesi kastélyba és Duca az ő karjai között halt meg. Az United Press a király ellen elkövetett merényletről számolt be és bejárta a külföldi sajtót a vasgárda vezére, Zelea Codreanu meggyilkolásának híre is. - Dacára a sok álhírnek - mondotta a miniszterelnökségi államtitkár - , a cenzura nem vonatkozik a külföldi sajtóra.
Romániában nincs szó arról, hogy a fasizmus kirobban a liberális kormányzat ellen, a merénylet elvetelmült összeesküvők műve, olyan desperádoké, akiknek életeleme a rendzavarás, a verekedés és a gyilkolás.
Az országban teljes a nyugalom és általános a gyilkosság feletti megdöbbenés.
Száz osztrák horogkeresztes átlépte az olasz határt, hogy Németországba masirozzon
1934 január
Bécs, január 14.
Ugyanakkor, amidőn Materna mérnök vezetése alatt 200 osztrák horogkeresztes átlépte a magyar határt, hasonló események játszódtak le az olasz-osztrák határon. Eddig nem került nyilvánosságra, hogy Tarvisionál egy önkéntes munkatábor 100 tagja katonai rendben, teljes felszereléssel és poggyásszal átlépte a határt és arra kérte az olasz hatóságokat, hogy engedjék őket továbbvonulni Németországba.
Az olasz rendőrség ugyanúgy járt el, amint a magyar határrendőrség tette: letartóztatta az osztrák horogkeresztes fiatalembereket. A kormány utasítására közölték velük, hogy akiknek érvényes útlevelük és pénzük van, azok tovább utazhatnak, de a többinek haladéktalanul vissza kell térni Ausztriába, mert Olaszországban való tartózkodásuk nem kívánatos.
Vasárnap Bécsben ismét papírpetárdás tüntetéseket rendeztek a nemzeti szocialisták és a hatodik kerületben kócból készült horogkereszteket gyujtottak meg.
A rendőrség húsz fiatalembert letartóztatott és a wollersdorfi internáló táborba szállította őket.
Ugyancsak izgalmas tüntetést rendeztek a horogkeresztesek a Hallban megtartott nagy tiroli síversenyen, amelyet emiatt nem lehetett befejezni.
A zágrábi kisantant-konferencia programja
1934 január
Zágráb, január 22.
Hétfőn kezdődik a horvát fővárosban a kisantant konferenciája. Jugoszlávia talán legszebb és legeurópaibb fővárosában. A zágrábi konferenciának némi politikai mellékíze is van: tüntetést kíván jelenteni Magyarország, de talán méginkább Olaszország felé. A francia és olasz külpolitika közeledése egy fontos európai kérdésben, az osztrák függetlenség és állami önállóság megvédésének kérdésében bizonyos nyugtalanságot keltett újból a kisantant-kormányok körében.
A zágrábi tanácskozások elsősorban három kérdés körül forognak. Az első az osztrák probléma, a második a reviziós mozgalom és a harmadik a kisantant viszonya Olaszországhoz.
Ami Ausztriát illeti, ma már kétségtelen, hogy ebben a kérdésben nem egységes a kisántánt három államának felfogása.
Benes fentartás nélkül támogatja a francia politikai akciókat, sőt minden befolyásával erélyesebb cselekvésre igyekszik ösztökélni a Quai d’Orsayt, viszont a román politikai körök, mint ez a legutóbbi kormányválság alkalmával is élesen kidomborodott, csak fentartással fogadják a francia iránymutatást és inkább egy semleges álláspont felé hajlanak. Még élesebb az eltérés az osztrák kérdésben Belgrád és Prága között, mert a jugoszláv politika igen jelentős tényezői az olasz nyomás enyhítésére szivesen kacérkodnának a berlini kormánnyal.
A revizió kérdésében annál egységesebb a kisantant kormányának felfogása. Ami az Olaszországhoz való viszonyt illeti, a Prága és Róma között az elmult két évben uralkodó feszültség az osztrák helyzet kiélesedése folytán enyhült ugyan, de viszont a római kormány nem újította meg a közeljövőben lejáró román-olasz barátsági szerződést, ami annak a jele, hogy a francia-olasz közeledés enyhítő hatása délkeleti és balkáni vonatkozásokban a kisantant felé még nem mutatkozik.
Általános volt az a feltevés, hogy a zágrábi konferencián igen behatóan fogják tárgyalni a kisantant és a kialakulóban levő balkáni blokk kölcsönös viszonyát. Maximos görög külügyminiszter lett volna hivatva arra, hogy a zágrábi tárgyalásokon Görögországot és Törökországot képviselje, de úgy látszik, hogy a görög külügyminiszter úgy Rómában, mint Londonban hűvös fogadtatásra talált. Ebben teljes magyarázatot nyert az a tény, hogy Maximos vasárnap estig nem érkezett meg Zágrábba.
Jeftics külügyminiszter vonata már vasárnap reggel befutott és estére megérkeztek Genfből Benes és Titulescu is. A tanácskozások hétfőn délelőtt tíz órakor kezdődnek a zágrábi báni palotában. Délben a zágrábi polgármester ebédet ad a vendégek tiszteletére, délután folytatódnak a tanácskozások, este bál és fogadás lesz a báni palotában. Kedden délelőtt a miniszterek Belgrádba utaznak, ahol aznap délután Sándor király együttes kihallgatáson fogadja őket. Este hat órakor sajtófogadás lesz a jugoszláv külügyminisztériumban, éjfélkor pedig Benes és Titulescu elhagyják Belgrádot.
Új nevet kapnak a hónapok Németországban
1934 január
Berlinből jelentik:
A belügyminisztérium most tanulmányozza a hónapok új elnevezésének kérdését. A nemzeti szociálista párt kezdeményezésére sok helyen már a régi német neveket használják és ennek hivatalos elfogadását eddig csak az a megfontolás akadályozta, hogy a hónapok nevének megváltoztatása nem fog-e a külfölddel való érintkezésben gyakorlati nehézségekkel járni.
A kisantant államok elzárkózása
1934 január
A Vámpolitikai Központ jelentésének legszomorúbb része az a beszámoló, amelyet a cseh, jugoszláv és román kereskedelmi forgalom eredményeiről tettek közzé.
Csehországgal már több mint három éve, 1930. december 16-a óta van a magyar állam szerződésenkívüli állapotban és az azóta történt kísérletek nyilvánvalóan mutatják, hogy a csehek nem is akarnak velünk normális gazdasági viszonyt fenntartani. Különböző pótegyezményekkel és árucsere-megállapodásokkal szabályozzuk kereskedelmi forgalmunkat, amelynek lebonyolítása többnyire nehézségbe ütközik.
A csehek részéről „váratlan komplikációk” lépnek fel, amelyek megakadályozzák, hogy exportunk ebben az irányban megfelelően alakuljon. Ily körülmények között szinte csodálatos, hogy az 1932. évi forgalmat nagyjából fenn tudtuk tartani. De ez az alig 30 millió export és mintegy 25 millió import milyen messze van az 1930-as év 173 millió pengős behozatalától és 153 milliós kivitelétől?
Jugoszláviával kereskedelempolitikai viszonyunkat az 1929. évi XLVI. Sz. beiktatott legfőbb kedvezménye szerződés szabályozza. Transzferszerződésünk azonban nincs Jugoszláviával, ami számos hátránnyal jár. Leginkább az ott is életbeléptetett devizarendszabályok azok, amelyek külkereskedelmi forgalmunkat kedvezőtlenül befolyásolják. A tavaly is megkötött 1:1 arányú árucsere egyezmény nem pótolja a normális forgalmat.
Románia felé újabban számos kezdeményezés történt, hogy külkereskedelmi forgalmunk élénküljön. Legfontosabb importcikkünk onnan a fa és az ásványolaj; export szempontból leginkább magyar ipari termékek jöhetnének szóba. A mult év októberében kötelezettséget vállaltunk a fabehozatali engedélyek haladék nélkül való kiadására, anélkül, hogy előre megkövetelnénk a magyar kivitel igazolását. Hasonló obligót vállalt a bukaresti kormány is.
Mindenesetre kívánatos volna, hogy a magyar kivitel Románia felé lendületet kapjon, mert e szomszédunkkal való kereskedelmi mérlegünk állandó passzivitása nemcsak a magyar, hanem a román érdekeket is sérti.
Erdélyi irodalom
1934 január
Az erdélyi irodalom Trianon utáni fogalom. A magyar irodalom őskora óta mindig voltak erdélyi íróink, akik szűkebb hazájuk levegőjét, tájait, népét, életformáit és történetét írták meg, de sem nekik, sem másnak nem jutott eszébe erdélyi irodalomról beszélni, a fejedelemség századaiban sem, amikor a magyar műveltségnek speciális fókuszai voltak Erdélyben. Csak a nagy államszakadás utáni időkben kezdett az erdélyi irodalom fogalma ébredezni, majd elég hamar öntudatosodni.
Az okok ismeretesek: az elszakítás első évei valóban elszakították az erdélyi magyarságot, a csaknem hermetikus határzárak majdnem lehetetlenné tették, hogy könyv, lap, folyóirat Budapestről átjusson rajtuk; a közönség egyszerre olvasmány nélkül maradt s ezt az alkalmat felhasználta úgyszólván mindjárt az első naptól kezdve néhány ottrekedt íróember, hogy munkateret és kenyeret teremtsen magának folyóiratok, lapok alapításával. A nagyobb városok napisajtója is megerősödött, mióta megszabadultak a budapesti lapok versenyétől s a közönség kizárólag rájuk volt szorulva.
Az első kezdőkhöz mások csatlakoztak és csakhamar elindult egy olyan fejlődés, amely tudatosan hangsúlyozta az egyetemes magyar irodalomtól különböző, sőt autonóm voltát, különböző eltévesztett kísérletek után végre az Erdélyi Helikonban megszervezkedett s ma már bizonyos irodalomtörténeti jelentőség igényével lép fel, olyasféle külön tagjaként a magyar irodalomnak, amilyen a németeknek a svájci. Erősen érzi önmagát s ezt néha kissé naivul is elárulja mémoirekben, visszaemlékezésekben, saját erdélyi programot alakított ki magának, nagy vitákban tisztázta céljait és feladatait, vagy legalább kibeszélte magát róluk.
Kétségkívül fel tud mutatni néhány igazi értéket, létrehozott néhány valóban kitűnő művet, az átlaga körülbelül egyezik a magyarországi irodalmi termés átlagával színvonal dolgában s nemcsak saját szervezete van, hanem bizonyos mértékig közös gondolata is. Ezek után nem lehet tagadni, hogy különálló tagja a magyar irodalomnak, a nemzet egy a történelem viharától más életformákra kényszerített s más hatalmi atmoszférában élő tagjának irodalmi kifejezése.
Már irodalomtörténet-írója is akadt Tolnai Gábor személyében, aki Erdély magyar irodalmi élete című Szegeden megjelent könyvében részletesen elmondja fordulatait az első kezdetektől fogva máig, hangsúlyozva; hogy nem kritikát ír, hanem az irodalmi élet képét igyekszik történetileg megrajzolni. A fiatalosan buzgó, itt-ott kissé pongyolán írt könyv adatainak felhasználásával próbáljuk itt meg az erdélyi irodalom képét megadni.
Az első kezdők mind olyanok voltak, akik már az államszakadás előtt is túl voltak az első próbálkozásokon. Nagyváradi, kolozsvári, aradi újságírók, tanárok. Legtöbbjüknek munkája addig nem sok figyelmet tudott ébreszteni, de most egyszerre bizonyos nyomatékot kapott s egy részüké csakugyan neki is lendült.
Csak szerény vidéki kör számára dolgozó kisvárosi perspektívából egyszerre egy nagy országrész perspektívájába kerültek. Budapest felől is hamar feléjük fordult a figyelem: érdeklődve néztük, mire tudnak menni ezek az erdélyi fiúk, magukra hagyatva, egyedül. Sőt idővel bizonyos nimbusza is támadt az erdélyi írónak, nem csupán műveinek értéke, hanem jórészt erdélyi volta és az ehhez fűződő jóleső magyar képzetek révén.
Ez volt az erdélyi irodalom romantikus első korszaka, amikor a budapesti biztatástól is tüzelve, felduzzadt önérzettel vetette magát a munkába. Súlypontja előbb Nagyváradon volt rövid ideig, aztán ismét rövid időre áthelyeződött Marosvásárhelyre, míg végül Kolozsvárott, az erdélyi magyar élet ősi gyujtópontjában állandósult. Az első időben hiányos szelekció lassankint komolyabb kritikának adott teret s az Erdélyi Helikonban irodalmi színvonalon álló orgánumot teremtett magának.
Ezek nagyobbrészt meglehetősen közismert dolgok, ismerjük erdélyi írók mémoire-szerű írásaiból és budapesti írásokból is. Azt azonban még eddig nem állapították meg, hogy a nagy politikai fordulat által teremtett, sok tekintetben ösztönző külső körülményeken belül a belső ösztönzést, a szellemi irányt és az irodalmi stílusformákat honnan kapta az erdélyiek irodalma.
Erről először Tolnai Gábor könyvében találok nézetem szerint teljesen helytálló megállapítást, amelynek összefoglalása az ő fogalmazásában így szól: “Az erdélyi irodalom nem helyi gyökerekből nőtt ki, az erdélyi literatura lokális kiterjedése az ú. n. "modern irodalom"-nak. Ez a gyors kivirágzás az Ady körül csoportosult irodalmi korszak szellemi televényéből sarjadozott ki. Az új erdélyieknek a modern magyar irodalom ízlés- és formavilága adta az indítást.”
Ez valóban így van és természetes, hogy így van. Az erdélyi írók mondhatni mind fiatal emberek voltak a kezdés idején, magától értetődően helyezkedtek el az irodalom ama vonalán, ahol akkor a magyar irodalomban a harcos aktualitás és a legnagyobb eredményeket felmutató mozgalom volt.
Lélektani lehetetlenség lett volna rájuk nézve a 90-es évek és az ezekből visszamaradt irodalmi szellem és stílus formáihoz való csatlakozás. Náluk bizonyos felszabadulás is állott be, felszabadulás az alól a nyomás alól, amelyet nálunk a hivatalos hatalom és a reá támaszkodó társadalmi hatalmak az új irodalom ellen alkalmaztak. A konzervatív erők lecsökkenése, majdnem teljes megsemmisülése, ami együtt járt az állami hatalomnak idegen kezekbe való jutásával, szabadjára engedte a haladó szellemet.
Azt az ellenforradalmi szellemet, amely nálunk az 1919 utáni években ránehezedett az írókra és az irodalomra, az erdélyiek nem érezték. Mint Tolnai Gábor részletesen kifejti, Ady, Móricz és Szabó Dezső voltak az erdélyiek legnagyobb ösztönzői. Az erdélyi irodalom tehát mindenképen a Nyugat körüli és a Nyugat hatása alatt kifejlett irodalom édes gyermeke. S nincs minden irónia nélkül, hogy olyan lapok és folyóiratok, melyek a Nyugat és írói ellen állandó hadjáratot viseltek, de az erdélyi írókat tüntetően felkarolták, ezen a réven az általuk üldözött szellem egy változatát bocsátották falaik közé.
Miben erdélyi ez az erdélyi irodalom? Mennyiben más, mint a többi magyar irodalom? Legelőször a témaválasztásban mutatkozik a különbség, de ez is a legfelületesebb. Elvégre Jósika és Kemény, más régi írók is Erdély történelmének témáit írták meg, mégse sorozzuk őket az erdélyi irodalomba. A történeti regények rövid divatja után az írók java része a mai erdélyi élet ábrázolására tért át, minden esetben túlságosan tudatos elhatározással s ezen a téren éppen ennél a tudatos programszerűségnél fogva a legjobb tehetségek is csak a félsikerig tudtak eljutni.
Túlságos közelről nézték az ábrázolt dolgokat, nem volt hozzájuk elegendő távlatuk és ábrázolásuk vonalait megmerevítette vagy eltorzította a politikai és társadalmi tendencia. De akár a történelmi, akár a mai tárgyú írásokon érzik valami, amit a mi itthoni irodalmi törekvéseinken, az átlagot nézve, nem a csúcsokat, sokkal kevésbé érzünk: az írói missziónak az erős átérzése, az írói munka hivatás jellegének komoly tisztelete. Több áhítatot érzek ki műveikből mesterségük iránt, az irodalom nemzeti fontosságának spontánabb, sőt talán naivabb átélését.
Ez részben szűkebb horizontjuknak, részben az erdélyi magyar társadalommal való szorosabb együttélésüknek is tulajdonítható, részben talán kompenzálása annak a küzdelmes életnek is, amelyet éltek és élnek. Külön kell beszélni az erdélyiek székely csoportjáról, amely tudatos és programszerű regionalizmusból fakadt, Tamási Ábeljének első részével kiemelkedett a székelykedés állapotából és mai irodalmunk egyik legszebb termékét adta, az egyetemes magyar irodalom tiszta értékét.
Ami valódi értéket termelt az erdélyi irodalom, az már közkincsévé lett az egész magyar irodalomnak, ami középszer vagy annál is kevesebb értékű benne, az odahaza is már-már a feledésbe ment. Amit Erdély irodalmi téren létrehoz, egyenrangú és nagykorú tényezője a magyar irodalomnak. A rendőri válaszfalak is, legalább az irodalmi műveket illetőleg az első időkhöz képest erősen meglazultak s remélhetőleg előbb-utóbb le fognak omolni.
Az a szükség, mely az erdélyi irodalmat mint külön csoportot létrehozta, már ma is kevésbé érezhető, mint nyolc-tíz év előtt volt. Nem tartom lehetetlennek, hogy idővel az erdélyi irodalom visszaolvad az egyetemes magyar irodalomba s helyreáll a régi állapot, mikor lesznek, mint mindig, erdélyi írók, de senki sem fog külön erdélyi irodalomról beszélni. Ennek bizonyos jelei már ma is láthatók, az erdélyi írók külön-erdélyisége csökkenőben van, Erdély egyre inkább csak témaforrás lesz számukra.
Ezt a feltevést erősíti az is, hogy ma az erdélyi irodalomnak nincs succrescenciája. A legfiatalabb, már a román uralom alatt felnőtt nemzedék nem mutat bátyáihoz fogható írói képességeket. Az ifjúság elfordul az irodalomtól a szociális és kultúrális munka felé s ma már nem az irodalomban látja az erdélyi magyarság egyedüli kifejezési módját. Az irodalmi élménytől a szociális élmény felé fordul s ki tudja, mekkora fordulatot jelent ez az egész erdélyi magyarság kultúrájára nézve?
Schöpflin Aladár
 |
| A nótagyűjtő polgármester |
1934 január
,,Öreg generálisok bogarakat gyűjtenek...
Én régi népdalok után keresgéltem...”
Egy kazal gyökérről tépett,. szagos réti virág: egy darab szívvel gereblyézett, ősi magyar világ - ez a Magyar Nótakincs. Az embernek önkénytelenül is rigmusokban kell írni, beszélni róla. Rálapozok egyre. A szentgyörgyi piacon szappant árul egy asszony... Vesd össze például ezzel az újkori slágerrel: A babám budakeszi - Hol a lány odateszi - A pici száját - Hol a puszi vár...
Vagy ezt például: Áll a malom, áll a vitorlája. - Szép molnárné, mit főz vacsorára? - ezzel a szomorú útszéliséggel: Gyúrd Rozi - ne citerázz Rozi - Hisz úgyse lát Rozi - Most az anyád...
Mert ez is nótakincs. Pesti nótakincs,
Négyezer kristálytiszta, ódon magyar dal. Nem foxtrott. Egyik sem blues. Ami vers, táncolható vers benne: csárdás. Magyar csárdás. Magyarok táncolták egykor s nem szenegáli négerek. Régi magyarok. Utódaik ma is élnek még valahol a kék Duna mentén...
A Magyar Nótakincs fedőlapján egy patinás név olvasható újkori nyomtatással, ez: Bárczy István
Az egykori pesti polgármester. Az egykori magyar igazságügy miniszter - nótagyűjtő lett. Lélekkutató... Lélekkutató és lélekmentő a drágalátos népi hagyományokat elmerítő pesti mocsáron!
A BSZK Rt Akácfa uccai székházának elnöki szobájában nyitok rá az ősz nótagyűjtőre.
- Ősidők óta nótaszerető ember voltam - dől hátra zöld ripszes díványán. - Tíz évig nem volt semmi dolgom...
Álmodozva adagolja ceruzám alá a regélő szavakat.
- Ilyen magamfajta nyugdíjas ember mindig keres valamit... Öreg generálisok bogarakat gyűjtenek... Vagy a magyarok eredetét kutatják... Én régi népdalok után keresgéltem...
Szürke szemei olvadékonyan megmosolyognak.
- Amíg ide nem jutottam... Ide: ez a BSZK Rt elnöki széke... Ezalatt a tíz év alatt kezdtem ezeket a nótákat leírogatni... Egyszerre úgy megdagadt az egész, hogy valóságos kis gyűjtemény lett belőle...
Szinte hízik az emlékezés gyönyörétől.
- Akkor elkezdtem őket kiváltogatni. A múzeumban, az Akadémián régi kéziratok, régi kiadványok után kezdtem kutatni... A legrégibb időkig mentem vissza s végigkutattam mindent, egészen napjainkig...
Felpattant helyéről, egészen izgatott lesz.
- Mikor látja az ember ezt a tespedést, mely a magyar szellemiségen úrrá lett, rá kell jönnie, hogy ezt múlhatatlanul föl kell frissíteni... A megújhodásnak alulról kell jönnie!
Már nem a nótagyűjtő: az államférfi beszél...
- Ez a kor szelleme. Ugyanúgy, ahogy Petőfi is alányúlt a maga idejében a magyar szellemiség tespedtségének...
A BSZK Rt elnöki szobája meglepetten fölfülel. El nem képzelheti, mi köze lehet régi magyar nótákhoz - a pesti villamosközlekedésnek...Bárczy István megtanítja rá, hogy ez az igazi magyar villamosvezetés... Ezek a nóták egy laikus ember gyűjtése... Fő célja, hogy a magyar közönség megismerje őket a maguk ősi egyszerűségében, szépségében, eredetiségében.
Hangja szinte árbocra szalad, mint egy dicsőséges lobogó:
- Népdalokban (úgy a versi, mint a zenei részt értve ezalatt) olyan gazdag, olyan tehetséges a magyar, hogy e tekintetben páratlanul áll a nemzetek versenyében!
Csendes szemeiben mintha magnézium lobbanna meg.
- A megújhodásnak alulról kell jönnie! - ismétli. Művészetünk, irodalmunk: merő mesterbeli fogások sorozatából áll... Legnagyobb ritkaság az eredeti, őszinte, magyar hang... Ha jön egy-egy parasztművész, parasztköltő, úgy hat, mint valami friss, üdítő lelki-fürdő!
Szent igaz.
Művészeinket, költőinket, íróinkat: mintha egyetlen láthatatlan karmester vezényelné. Egymást másolják, egymást utánozzák. Költőink szedőgép alá írnak verseket, festőink aranyblondelekbe terveznek képeket.
A falvak apró ablakos, mestergerendás, fehérre meszelt falai között pedig csámcsogva terpeszkedik az új dal, melyet jól fizetett kávéházi sztárokkal énekeltet s szállít pihenő magyaroknak a magyar rádió:
Gyúrd Rozi - ne citerázz Rozi - Hisz úgyse lát Rozi - Most az anyád...
A franciák közölték Dollfuss kancellárral, hogy a kisantanttal együtt ellenzik a olasz-osztrák-magyar blokk tervét
1934 február
Párizs, február 25.
Vasárnap szokatlan élénkség uralkodott a francia külügyminisztériumban. Barthou külügyminiszternél már a kora reggeli órákban megjelent Köster német nagykövet, azután Madariaga spanyol nagykövet, Dovgalevsky orosz nagykövet és Ludon holland követ tettek látogatást a Quai d’Orsay-n.
A diplomaták tanácskozásait elsősorban Eden angol főpecsétőr tárgyalásaival hozzák kapcsolatba, ami a francia külpolitika fokozott akcióbalépését teszi szükségessé. Eden berlini tárgyalásiról a német sajtó nagy optimizmussal és megelégedéssel ír, de azért mértékadó párizsi vélemény szerint korai arra gondolni, hogy a lefegyverezés, illetve Németország újrafegyverkezésének kérdésében közös angol-olasz-német front alakulna ki, amely nyomást gyakorolna Franciaországra.
Az angol diplomata, aki jelenleg Rómában van, hazautazása közben meg fog állani Párizsban és közölni fogja Doumergue miniszterelnökkel és Barthou külügyminiszterrel a német és olasz ellenjavaslatokat. Ha ezek a javaslatok alkalmasak a német-francia ellentétek áthidalására, úgy illetékes vélemény szerint a francia kormány nem fog komoly mérlegelés elől elzárkózni, de viszont abba nem egyezik bele, hogy Olaszország úgy a fegyverkezés, mint a középeurópai probléma megoldása tekintetében magához ragadja a nemzetközi politika irányítását.
Nyilván a Quai d’Orsay-nak ezzel az elhatározásával függ össze az a diplomáciai lépés, amelyet a Paris-soir szerint a bécsi francia követ tett Dollfuss kancellárnál. Miután a kancellár befejezte Suvich külügyi államtitkárral a szombat délutánt betöltő tanácskozásait, Clauzel francia nagykövet megjelent a kancellári hivatalban, ahol háromnegyed óra hosszat időzött.
Kétségtelen, hogy egyrészt információkat szerzett Dollfuss és Suvich tanácskozásairól, de az is bizonyos a Paris-soir szerint, hogy tudomására adta Dollfuss kancellárnak, hogy Franciaország nem helyesli az olasz-osztrák-magyar blokk tervét, és hogy ezt a tervet a kisantant is a leghatározottabban visszautasítja.
Mit kereshet mezőgazdaságunk és iparunk Szovjetoroszországban
1934 február
Túlzott reményeket kár volt fűzni a római jegyzékváltáshoz: a szovjet kormánynak a magyar kormány részéről történt nemzetközi jogi elismeréséhez. Közvetlen és azonnal lemérhető hatása ennek a diplomáciai ténynek inkább a politikai térre esik; a várható gazdasági eredmények nehezen becsülhetők fel.
A szovjetbirodalom gazdasági fejlődésének az a lázas és viharos korszaka, amelyet a négy év alatt végrehajtott ötéves terv jelképezett, már lezárult. Elmúlt az az idő, amikor Oroszország minden mozgósítható értékét piacra vetette, minden hitelfeltételt elfogadott, csak azért, hogy a nagyszabású iparosítást, amelytől saját politikai és a birodalom stratégiai helyzetének megerősödését remélte, végrehajthassa.
Ebből a nagy orosz üzletből, amely 1927-31 között zajlott le, kimaradtunk, és pedig azért, mert bizonyos körök Bethlen István gróf terveit 1924-ben és 1927-ben meghiusították. Az orosz piacon azonban még ma is lényeges üzleti lehetőségek mutatkoznak. A beviteli lehetőségek csökkentek ugyan, a második ötéves terv lényegesen kisebb árubevitelen épült fel, a gép- és gépalkatrészimport egy év alatt a felére csökkent, de a magyar ipar és mezőgazdaság számára még mindig mutatkoznak kiviteli lehetőségek Oroszországban.
Az orosz gazdaságpolitikában ma nem a nagy elvi elgondolásokon, hanem a mindennapi szükségletek kielégítésén van a hangsúly. A mindennapi falat hús s a mindennapi tányér főzelék gyakran hiányzik az orosz munkás asztaláról, s ezért az orosz kormány a legközelebbi két-három évben nagymennyiségű tenyészállatot és főzelék- s veteménymagvat lesz kénytelen külföldről behozni.
Az orosz éghajlatnak és az orosz takarmánynak a magyar vetőmag és a magyar tenyészállat ideálisan megfelel s ez a magyar mezőgazdaság kereseti alkalma lesz az orosz piacon. Ami az ipart illeti, az ötvenszázalékos visszaesés ellenére is Oroszország az elmult évben januártól szeptemberig kerek kétszázmillió aranyrubel, százmillió dollár értékű gépet és gépalkatrészt importált és ötvenmillió dollár értékű villamos felszerelési tárgyat és alkatrészt. Ez a bevitel ebben az évben előreláthatólag fokozódni fog. Az orosz vasúti rendszer az ötéves terv végrehajtása alatt szörnyen leromlott s a vasutak teljesítőképessége a felére csökkent. Síneket és teherkocsikat az orosz ipar elegendő számban gyárt maga is, de mozdonyokat, elsősorban villamos mozdonyokat, már importálniok kell: ez az egyik bekapcsolódási lehetősége a magyar iparnak.
Oroszország az elmult öt évben óriási teljesítőképességű villamos erőközpontokat épített, de nem tudja elektrifikálni a centrálék körül az ipart, nem tudja a nagy fogyasztótömegeket bekapcsolni, mert ehhez a villanyos szerelési anyagok, kapcsolók, vezetékek, izolátorok, transzformátorok irtóztató tömegére van szüksége. Évtizedekig fog tartani, amíg az orosz bányák, iparvidékek, nagy mezőgazdasági termelőközpontok elektrifikálása be lesz fejezve, amíg kiépül a kapcsolat a már meglévő áramtermelő központok és a fogyasztás között s ez volna a magyar ipar másik nagy bekapcsolódási lehetősége.
Természetesen dőre dolog volna feltenni, hogy az oroszok tárt karokkal fogadnak bennünket s hogy misem könnyebb, mint Moszkvában nagy megrendeléseket szerezni! Erről a pesti „luftüzletek” közvetítői igen hamar meg fognak győződni. Alapos és képzett emberekre van szükség, ha komolyan ki akarjuk építeni a magyar-orosz kapcsolatokat.
A magyar diplomácia, sajnos, nem bővelkedik kereskedelmileg képzett erőkben s ezért a magyar kereskedelmi képviseletet Moszkvában élesen el kell különíteni a követségtől. Az üzlet üzlet! - amelyet nem kötnek mindig kesztyűs kézzel. A kesztyűt hordják csak diplomaták Moszkvában is, de az üzletet bízzuk azokra, akik értenek hozzá - a magyar iparosokra és kereskedőkre.
Az erdélyi irodalom jövője
Válasz Schöpflin Aladár cikkére
1934 február
A Nyugat 1934. január 16-i számában Schöpflin Aladár Tolnai Gábornak az erdélyi irodalomról írt könyve összefoglalásaképen több, teljességgel helytálló megállapítás mellett két egymásból következő olyan következtetésre jut, amelyeket lehetetlen szóvá nem tennem.
Ez a két megállapítás pedig így szólt: 1. az erdélyi irodalom, különállásának erőteljes hangsúlyozása után, most már végleg és visszavonhatatlanul felolvadt az egyetemes magyar irodalomban s mint erdélyi irodalom többé nem létezik, 2. a különálló erdélyi irodalom további fennmaradását lehetetlenné teszi az a körülmény, hogy az erdélyi irodalomnak nincs succrescenciája, azaz utánpótlása, mert az erdélyi magyar fiatalság a maga teljes egészében elfordult az irodalomtól és egész érdeklődését a társadalomtudományi kérdések foglalják le.
Nem ismerem Tolnai Gábor könyvét s így nem tudom megállapítani, hogy e két következtetést maga a szerző, vagy pedig Schöpflin Aladár teszi-e meg, de bármint is legyen, kétségtelen az, hogy az első következtetésnek új jelenségként való feltüntetése hibás, míg a második következtetés teljességgel hamis.
Ha félretesszük ugyanis azokat a nyilatkozatokat, amelyek a multban erősen és ellentmondást nem tűrően hangoztatták a magyarországi és az erdélyi irodalom között fennálló lényegbeli eltéréseket és ha csupán az irodalmi termést vizsgáljuk - ami egyedül irányadó ilyen kérdésekben - akkor világosan megállapítható, hogy az úgynevezett külön erdélyi irodalom kezdetei kezdetétől egészen máig mondanivalóiban, felfogásában és megjelenési formáiban soha, egy pillanatig sem szűnt meg az egyetemes magyar irodalom egy része lenni.
Ezt maga Schöpflin Aladár is megállapítja cikkében és mindenkinek igazat kell adnia neki abban, hogy “az erdélyi irodalom... mindenképen a Nyugat körüli és a Nyugat hatása alatt kifejlett irodalom édes gyermeke”. Ha voltak is egyes irodalompolitikai nyilatkozatok, amelyek a teljes elkülönülést hangsúlyozták, valódi, kimondott eretnekség sohasem vert gyökeret.
A most bekövetkezett és a Schöpflin részéről kissé túlbecsült változás legfeljebb az, hogy ezeket a nyilatkozatokat véglegesen elmosta az idő, de az erdélyi irodalom csak az maradt, ami volt: az egyetemes magyar irodalomnak szerves része, aminthogy más nem is lehetett.
Komolyabb jelentőséggel bír azonban az a kérdés, hogy vajjon
valóban megszűnik-e az erdélyi irodalom utánpótlás híján?
Erre a kérdésre nevek felsorolásával nem lehet válaszolni, noha már a nevek felsorolása is nyilvánvalóvá tehetné, hogy Schöpflin állítása legalább is részben megdönthető. Egyelőre több érdeklődésre tarthat számot annak a problémának megvitatása, hogy Tolnai Gábor és vele együtt Schöpflin Aladár miért nem bírnak tudomással olyan körülményekről, amelyek talán mégis azt igazolnák, hogy az első erdélyi írónemzedék kidőlése még mindig nem jelenti az erdélyi irodalom halálát.
Schöpflin Aladár cikke nem említ egy igen kézenfekvő körülményt. Ugyanis az erdélyi írók közül azok, akik Schöpflin szavai szerint az egyetemes magyar irodalom értékeivé váltak már s ennélfogva az erdélyi magyar irodalomnak az egyetemes magyar irodalomba felszívódott élcsapatát képezték, legnagyobb részben még abba a korosztályba tartoznak, ami Magyarországon még fiatalnak számít.
A magyarországi irodalmi viszonyokat tekintve tehát ők a második nemzedék csapatában gyalogolnak s így tulajdonképen olyan elbírálás alá kellene esniök, mint a magyarországi modern irodalom első utánpótlása. Ha tehát Magyarországon még egyelőre nem lehet utánpótlás nélkül szűkölködő irodalomról beszélni, akkor Erdélyre vonatkozólag is kockázatos ilyen kijelentéseket tenni.
Ám ahogy Magyarországon is megvan már a második utánpótlás, éppen úgy felfedezi a helyzettel ismerős Erdélyben is ezt a második (Erdélyben természetesen első) utánpótlást, ami - a véletlen különös játéka, vagy más körülmények folytán - Schöpflin Aladár és talán Tolnai Gábor előtt is rejtve maradt.
Az erdélyi fiatalabb írónemzedék ugyanis a felszínrejutás szempontjából képtelenül mostoha körülmények között van. A magyarországi folyóiratok és hírlapok hasábjai zárva előttük s így természetesen a magyarországi bíráló szeme nem akadhat meg rajtuk.
Komoly irodalmi súllyal bíró folyóirat pedig Erdélyben egy, legfeljebb kettő van, amiket azonban Magyarországon alig olvas el valaki s így nem is nyerhet pontos képet az egymást felváltó nemzedékek előretöréséről, vagy visszahúzódásáról. Kiadó viszont Erdélyben egész a legutóbbi napokig szintén csak egy volt, az Erdélyi Szépmíves Céh, s ez a dolgok természete szerint nem rendelkezett megfelelő eszközökkel arra, hogy a feltörekvő fiataloknak megfelelő megjelenési lehetőséget biztosítson. Ha pedig a fiatalok nem jelentkezhetnek, akkor valóban könnyű megérteni, hogy ez a némaság Schöpflin Aladár előtt egyértelmű az utánpótlás hiányával.
Mert az a körülmény, hogy az erdélyi fiatalság jókora része feszült érdeklődéssel fordul a társadalomtudományi kérdések felé, nemcsak Erdélyre szorítkozó jelenség. Senkisem cáfolhatja meg azt a tényt, hogy a társadalomtudományok ma különösképen érdeklik az egész világ ifjúságát. De akkor aztán nem lehet az erdélyi irodalom megszünésének okául azt a körülményt említeni, hogy az erdélyi fiatalság szociológiai tudományszomja következtében az írói célkitűzések erősen csökkenő irányzata tapasztalható.
Ezek után pedig annak bizonyítására, hogy az erdélyi irodalmi utánpótlás nevekben sem szűkölködik, felsorolok egy-két egészen fiatal írót, akik a jelen pillanat erdélyi kritikusa szemében úgy tünnek, mint a megkezdett munka komoly folytatói. Dsida Jenő, Varró Dezső, Bányai László, Kiss Jenő lirikusok, Szenczei László, Mélius N. József, Grandpierre Emil, Janovics András prózaírók, Jancsó Elemér, Vita Zsigmond esszéisták nevét említem kapásból és úgy érzem, hogy ez ismeretlen nevek mögött rejtőző írók között lesznek, akik biztosítani fogják az erdélyi magyar irodalom további fennmaradását.
Szemlér Ferenc (Brassó)
Legendás kincsek hazatérése
1934 február
A Nemzeti Múzeum rendkívül érdekes külön kiállításon legendás történelmi kincseket mutat most be a közönségnek. A bécsi Hofmuseumban a magyar történelmi mult rengeteg ereklyéjét őrizték és e nagyértékű ereklyék egyrésze tért most vissza hozzánk évszázados viszontagságok után.
A visszaérkezett magyar kincsek legnagyobb része könyv és okirat, köztük a magyar történelem legfontosabb kútfői. Anonymusnak, Béla király névtelen jegyzőjének hártyára írott könyve a legrégibb magyar kútfő. Értékét pénzben ki sem lehet fejezni.
Hazakerült Kézai Simon mester krónikája, mely IV. László korában készült. Itthon van végre a híres Bécsi Képes Krónika, a magyar történelem legszebb és legrégibb képes kútfője, mely a XIV. században, készült Nagy Lajos számára, s az elmult századok során úgyszólván egész Európát végigvándorolta, míg hozzánk visszakerült.
Mátyás király kincseket érő Corvináiból is visszakaptunk 16 darabot, a renaisszance magyar király hajdan legendás könyvtárának kis töredéke csak ez. A többi? A török pasáktól az olasz humanistákig mindenkinek jutott belőle a mohácsi vész után.
A hazakerüli művészeti tárgyak közül a legnagyobb értéket Mátyásnak és Beatrix királynénak fehér márványba faragott domborművű hírek arcképei képviselik. A feltevés szerint a quattrocento egyik kiváló művésze mintázta őket természet után és Miksa császár vitette annakidején Bécsbe.
A visszakapott fegyverek között a legértékesebb és legnevezetesebb egy kicsiny, színezüst lovagi páncél. Miféle törpe harcos hordta valamikor? Egy 9 esztendős gyermeké volt ez a vert ezüst páncél, II. Lajos királyé, aki nevelőapjától, Miksa császártól kapta ajándékba, mikor eljegyezte a császár unokáját. Sok rendkívül értékes fegyverritkaság maradt azonban Bécsben, köztük Báthory István páncélja. Zrínyi Miklósnak, a szigetvári hősnek sisakja.
Rákóczi fakult zászlaja is hazakerült hozzánk, farkasbőrös vezér előtt vitték s utána mezitlábas hadak hajráztak hajdani csatákon. Fakult, foszlott emlék. A harciszerszámok közt búsong a vitrinben egy egyszerű vaskalap. Állítólag Tomori érsek viselte volna a mohácsi csatában.
Az ötvösművészeti ritkaságok közül bizony kevés holmi került hozzánk vissza. Ez is azt bizonyítja, hogy a vas maradandóbb az aranynál. Mert a történelmi értékű aranyékszereket a kapzsi tulajdonosok a századok folyamán beolvasztották, hogy a puszta aranyat eladhassák. Bizony nem törődtek ők azzal, hogy milyen értékek mennek így veszendőbe.
Mária királyné halotti koronája és országalmája mégis hazakerült. Itthon van annyi viszontagság után Nagy Lajos ereklyetartó keresztje is. Viharvert páncélok is pajzsok, vertmarkolatú kardok, sárguló pergamentek... Felbecsülhetetlen kincs mind. Nem aranyértékük, hanem történelmi becsük réven. A történelmi mult legendás idejéről regélnek.
 |
| Az élettől búcsúzó Móra |
1934 február
Utoljára a Studióban találkoztam vele. A felolvasóteremből jött ki kicsit fáradtan, de a szemében akkor is ott ült az a jóságos mosoly, amely annyira jellemezte Móra Ferencet. Gyalogosan vágtunk neki a városnak. Lassan róttuk az uccákat és közben Móra Ferenc magáról beszélt...
Nem az lett belőlem, mint aminek készültem - kezdte a mesélést. - Mikor a negyedik elemibe jártam, a köhögős Horváth tisztelendő úr nagyon szeretett, mert már akkor is majdnem olyan jó fiú voltam, mint most, csak természetesen okosabb, megkérdezte apámat, anyámat, hogy nem akarnak-e papnak adni? Mért ne akartak volna szegények! Kétfajta úriembert ismertek, a tisztelendő urat, meg a végrehajtó urat. A tisztelendő úr mindig jó volt hozzánk, nem esett nehezükre a választás.
Úgy volt, hogy augusztus huszonnyolcadikán visz a tisztelendő úr Kalocsára a jezsuitákhoz, 1889-ben volt ez, tízéves koromban. Előtte való este édesanyám megfoltozgatta az ingecskéimet, elimádkoztatta velem még a Hiszekegyet is, de bizony másnap reggel nem jött értem a tisztelendő. Nekem kellett hozzá elszaladni a Kápolna uccába felkelteni. A szobája nyitva volt, az olyan jó embernek mint ő, nem kellett félnie senkitől. Ott is feküdt az ágyban fal felé fordulva,de olyan mélyen aludt, hogy nem bírtam felébreszteni. Nem is ébresztette fel más, csak az arkangyalok trombitája. A tüdőbajos tisztelendő meghalt arra a napra, amelyiken a kalocsai jezsuita atyák várták a félegyházi mezítlábas kis novíciussal.
Az egyetemen tanárnak készültem, még pedig természetrajzból. Nagyon szerettem a virágot már mikor a félegyházi árokparton szaggattam is a pipitért. (Két mesterség van, amihez igazán értek: az egyik a csokorkötés, a másik a szappanbuborék fúvás.) De a mikroszkópi gyakorlatokat is szerettem,sőt azon ritka természetrajzos tanárjelöltek közé tartoztam, akik a tanulmányi kirándulásokon meg tudták különböztetni a rozsot a búzától. Mágocsy Dietz Sándor professzor úr tán máig sem bocsátotta meg nekem, hogy asszisztense nem lettem...
De, hát, mondom, sohase az lettem, aminek indultam. Szegedre jöttem riporternek és megválasztott a város könyvtárosnak a Kultúrpalotába. „Hazánk legkomolyabb könyvtárosa” - így hívott a gazdám, Tömörkény István igazgató úr és kiküldött ősöket előkurkászni a föld alól, mint könyvtárost.
- Hogyan csináljam - kérdeztem megrökönyödve - hiszen nem értek én ahhoz? Sose láttam ásatást.
- Hát aztán - vont vállat Tömörkény - mögötte a fene az olyan kutyát, amelyiket tanítani köll az ugatásra.
Csakugyan a magam nyomorúságán tanultam ki a régészetet. Azt hiszem! Több mesterséget már nem is tanulok az életben és most már igazán nem leszek más, mint ami vagyok: az összes hiábavalóságok tudora.
Az irodalom? Hm. Erről, ha lehet, ne beszéljünk, mert sok gyönge oldalam közt ez a leggyöngébb!
Póz nélkül mondom és nem ellentmondás reményében. Szerénytelenség nélkül beszélhetnénk irodalmi sikerekről. Nem a bírálatokra gondolok, mert azok lehetnek udvariassági tények is. Nem a kiadóra, aki haragszik rám, hogy nem adok neki kéziratot, hanem arra a pár ezer levélre, amikben ismeretlen szívek üzenik nekem, hogy szeretnek. Gyerekek, anyák, fiatal lányok, komoly tudósok, munkások, ezredesek, táblaírók, pesti hordák, főispánok, - no csak nyugalmazottak - miniszterek, - aktív is van közöttük - sőt pesti újságírók is... Hát ezeket a leveleket komolyan veszem és ezekből látom, hogy az nem irodalom, amit én csinálok. Egy ember, akit az élet leszoktatott a nagyképűségről, az élet apró bajairól és örömeiről beszélget az emberekkel az élet nyelvén... Nem mondom, műveltem én valamikor komoly irodalmat is. Tizenhatéves koromban jelent meg az első az Új Idők-ben, de álnév alatt, mert nem akartam, hogy a testvérbátyám neve protezsáljon, aki akkor nagyon népszerű költő volt. Negyvenéves koromig nem is került az ország elé más dolgom, csak a verseim. De a verseim se gyűjtöttem kötetbe és tán az egyetlen költő voltam, akit kötet nélkül választottak be a Petőfi Társaságba. (Máig is azt hiszem, hogy a bátyámmal tévesztettek össze, aki sokkal különb költő, mint én voltam!)
Nem vagyok hetvenéves, amennyinek akkor látszom, mikor őszre fésülöm a hajamat. A jövő nyáron június 2-án leszek ötvenötéves. Ez az a kor, amikor komoly embernek már illik tisztában lenni azzal, hogy mi kívánnivalója van neki az élettől. Én tisztában is vagyok vele. Egy pulikutyát kívánnék, annak egy ólat, az ólhoz egy tiszta kis udvart, ahhoz egy rendes kis házat, üveges tornáccal, ahol elférnének azok, akik fel akarnak köszönteni születésnapom alkalmából. S mikor a szónok már köszörülné a torkát, akkor én kilépnék a kamraablakon a kertbe, füttyentenék a pulinak és elszöknénk erdőre mezőre, még azon is túl, ahol a madár sem jár... Ahol nincs tinta, nincs újság, nincs telefon, csak térdig érő gyep van, amiben ki lehet aludni ötvenöt esztendőt...
Móra Ferenc lelke csütörtök hajnalban kiszökött a kamraablakon, a kertbe, onnan az erdőbe, mezőre, még azon is túl, ahol a madár sem jár... Szobájában néma a telefon. És a Vadember, a kis Ferenc úgy zokog...
Forrás: huszadikszazad.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése