Újabb levélváltás Dan Culcerrel

Kifogások, provokációk, gyanakvások

(Ma a Dan levelét adom közre, holnap következik az én válaszom. A téma rendkívül időszerű. Még mindig...)


*


Hozzáfűznék egyet s mást Románia nemzeti napja alkalmával a budapesti Nemzeti Színház körül támadt botrányhoz. Nem véletlen, hogy e nap épp December Elseje. Véleményem a következő: a nagykövetség hiát követett el. Sőt, meglehet, némi provokáció is volt a dologban. Igaz, nem igazán értem, mi e botrányból a haszon. Ám a magyarok, akik most a történteket osztják-szorozzák, ugyan csak hadilábon állnak a gondolkodással.


Amennyiben a magyar államnak, s természetesen az ország majd minden lakosának, akárcsak Románia valamennyi magyar polgárának december elseje gyásznap, adódhattak volna más megoldások is.
Egy magyar állampolgár azt javasolta például, hogy a budapesti megemlékezést tartsák meg semleges pályán, ne egy jelképértékű intézményben. 


A másik megoldás az lehetett volna, hogy figyelmen kívül hagyják a kialakult helyzetet, ám a tény, hogy mégsem ezt tették, számomra azt jelenti, hogy Budapesten léteznek olyan politikai erők, akik gesztusaikkal szimbolikus éretékű választási tőkét szeretnének begyűjteni.


Ilyesmire láttunk már példát a kádári időkben is, amikor Budapesten azt a Gróza Pétert ünnepelték, aki a Ceausescu-éra által nem igazán kedvelt, mellőzött politikus volt.


Ezzel mindjárt párhuzamba állítható a sepsiszentgyörgyi polgármester azon döntése, hogy március 15-ét szabadnappá nyilváníttatja. Van-e egyáltalán valamilyen különbség a két akció, a magyarországi tiltakozások és a sepsiszentgyörgyi polgármester tévesen értelmezett hatásköri túlkapása között? Úgy hiszem, nincsen. Mindkettőt provokációnak tekinthetjük. De kinek és miért érdeke erre az útra lépni?


Egy csöppet sem zavar engem március 15-e megünneplése. Azzal a feltétellel, hogy ne szítson újabb provokációkat bármelyik oldalon. Még akár egy munkaszüneti nap erejéig sem. Ünnepi alkalom ez a magyarok számára, még ha nem az anyaországban, hanem más államokban élnek is. Ezesetben viszont, biztosítsuk kivétel nélkül valamennyi magyar számára e nap megünneplését Romániában, akárha vallási ünnepről beszélnénk, mert így vagy úgy, lényegében erről van szó, és nem csak a sepsiszentgyörgyi városháza hivatalnokai számára, hiszen ők se magyarabbak többi fajtestvérüknél.


A sepsiszentgyörgyi románoknak ugyanakkor a jogegyenlőség alapján biztosítsanak megfelelő szabadnapot. Ámde hová vezet ez a nyughatatlan különjog- és sajátosság-hajhászás? Vagy egyenlőek vagyunk, vagy nem.


Létezik még egy út, az értelemé, a józan tisztánlátásé. Mondjunk le az olyan nemzeti ünnepekről, melyek konfliktusokat, egyik a másik általi legyűrését idézik fel. Vajon, közel vagyunk az ébredéshez, vagy ellenkezőleg, tovább süllyedünk az ehhez hasonló partikularitások hangsúlyozásának dágványába?


Nyíltan felteszem hát a kérdést magyar és román barátaimnak, akárcsak magyar és román ellenségeimnek: mi célja van ennyi ugrabugrálásnak? Jól kiszámítható reagálásokat kiprovokálni Budapesten? Erdély újrafelosztása? Erdély integrálása Magyarországba? Románia egységes államisága megbontását célzó akció, ama régi ürügy jegyében, hogy egy “soknemzetiségű” államról van szó, amely még csak nem is egységes?


Paradox helyzetbe kerültünk. Minél többet szövegelünk európai értékekről, államok feletti egységről, globális politikáról, annál erősebbek azok a hangok, melyek kétségbe vonják e megoldást és mindent megtesznek politikailag mozgosítani azokat az erőket, akik revíziós érdekekből kikezdik e térség etnikumközi viszonyrendszerét.


Ismételten leszögezem határozott véleményemet: a kis és közepes államok egységének meggyengülése övezetünkben örökké a birodalmi politikáknak kedvezett. A hajdani áldozatok Magyarország és Ausztria voltak, akik egy legyengült és könnyen szétcincálható birodalmat örököltek. 1940 után Románia jutott e sorsra. Az elmúlt század végén pedig Jugoszlávia. Ezeket az államokat nem lehet egy lapon emlegetni. Remélem, elismerhetjük, hogy Románia nem volt és ma sem nagyhatalom, még csak Jugoszlávia típusú soknemzetiségű állam sem. Ámde most is ebben sántikálnak. A fellazítás eszközei, sorrendben Horvátország, Albánia, Koszovó és Macedónia voltak. Ideje föltenni a kérdést: van-e ezek után valamelyes lehetőség  a nemzeti önrendelkezés elvének alkalmazására?


Hiszen az állami egység bomlasztásának folyamata, amit az etnikai önrendelkezés végletekig vitt alkalmazása gerjeszt, csakis olyan közigazgatási egységekhez vezethet, melyek semmifajta tényleges autonómiával nem bírnak. Én ugyanis nem hiszem, hogy a Székelyföldnek, melynek autonómiájáért annyira hadakoznak egyesek, bármilyen halvány esélye is lenne akár egy szemernyi területi autonómiára is. És nem azért, merthogy a román állam netán gátolja e folyamatot. Hanem mert e törekvést szorgalmazók súlyos tévedésben vannak. A helyi etnikai elit hatalma, életerős gazdasági szerkezet, ellenőrizhető és sokoldalú, gazdag helyi források nélkül nem lehet tartós. A székelység nem rendelkezik elegendő középtávú ásványi, energia és nyersanyagtartalékokkal. Egy olyan kereskedelem pedig, amely nem számol az enklávé-jellegből fakadó helyzettel, elképzelhetetlen. Nemhogy övezetek, egész államok jártak már pórul általuk ellenőrizhetetlen gazdasági-pénzügyi szorongatottság következtében.


Az asszimilációtól való félelem, ami láthatóan valamennyi magyar elképzelés és döntés eredője, olyan tragikus csapda, amiből nem is tudom, létezik-e kiút.


A sepsiszentgyörgy polgármester az apró léptek politikáját mímeli. Amit én gyerekesnek találok, miközben ő ravasznak és hatékonynak képzeli magát. Ahelyett, hogy előszednék a régi elképzeléseket, amelyek a kiprovokált etnikai összetűzések megoldásához vezetnének, közepes nagyságú államszövetségeket hozva létre, amivel ellensúlyozhatnák a Franciaországhoz, Angliához és Németországhoz hasonló nagy államok politikáját, a kis országok hagyják magukat az orruknál fogva vezetni, a nacionalista csoportocskák pedig épp e félrevezető politika szekerét tolják. Magyarországnak nem arról kellene ábrándoznia, hogy egy dunai államszövetséget elnököljön, de sutba se kellene dobnia az elképzelést, amelyből az összes érintett államok, Ausztriától Bulgáriáig, hasznot remélhetnének.


Épp ezért a Székely Nemzeti Tanács meghívása a magyar Országgyűlésbe Magyarország tényleges és távlati tervei ellen szóló aktus, nem beszélve a romániai vonatkozásokról. E tanács létesítése pedig ellentmond a magyar nép érdekeinek, aki történelmi egységét nem fogja tudni megteremteni más, szomszédos államok megbontása vagy gazdaságilag megalapozatlan etnikai körzetesítés révén, csupán az államok fölötti és a közös régióérdekek érvényesítése mentén, amivel szembeszállhat a környezeti katasztrófákkal és elkerülheti a régi vagy éppen erőre kapó nagyhatalmaktól (mint pl. Oroszország) való függést.

Dan Culcer