...avagy miért késik Trianon "regénye"
Két éve is megvan már, hogy Trianon árnyékában töltöm a napjaim, gondolataimra mindegyre a történelem ama sorsdöntő pillanatának hálója vetül. Pedig nem szavalok róla, nem búsongok és nem is révedezek, az öklömet se rázom - bár egyesek szerint illene, sőt nagyon kellene -, egyszerűen csak azt szeretném megérteni, hogy mi történt 1918-19-ben és azután, egészen máig, ami miatt a gyomor makacsul visszaöklendezi ezt a többször is lenyelt, de jóformán megemésztetlen, keserű gombócot?
A vonatkozó történelmi adattár, a folyamatábra ismerős. Az esemény köré fonódott, azt beburkoló egyre tömöttebb érzelmi felhő úgyszintén. A huszadikszazad. hu portál révén pedig napról napra, hétről hétre, évről évre sikeresen ismerkedem sajtóban megmutatkozó utóéletével, utóhatásával. Hiszen minden, ami Trianon után következett, nem egyéb, mint ugyanannak a szakadásnak, csonkulásnak, nemzeti szorongatottságnak a hosszan elnyúló árnyéka, atmoszférája és dimenziója is egyben. Az ebből való időről időre megkísérelt kitörés, az átmeneti belenyugvás, a közömbösség, majd az újra fellángoló (felélesztett?) békétlenség, revíziós indulat pedig, mint valami ködszerű permet nyirkos bizonytalansága, az élet szinte minden megnyilvánulásán otthagyja a nyomát...
Szövegeket kóstolgatok-válogatok, amelyekben rejtezni-túlélni sejtem a Trianonnal tovatűnni vélt, elsüllyedt világ értékrendjét, reményét és erkölcsét. Miközben azok is éppen úgy érdekelnek, melyek a túllépést, az előretekintést, a köldökzsinór végleges elvágását szorgalmazzák. Tudom: a téma már sokakat megszólított, töprengésre késztetett, a két világháború között, és azután is. De mind az irodalom művelői, mind a kérdésben tudományosan búvárkodók is valahogy mindig csak nekifutottak a kérdésnek, mert mire kiérlelhették volna a tanulságokat, Trianon új és új alakot öltött, gyökerében kifogásolt ítéletét ráadásul megerősítették a második világháború utáni béketárgyalások is. Ami által a történelem csúfosan megismételte önmagát, a reményteljesnek vélt játszmában a magyarság ismét a vesztes oldalra sorolt be, s e kettős kudarc után a zűrzavar és a kivezető út keresése talán még kétségbeesettebb és ellentmondásosabb.
Krzysztof Varga, lengyel-magyar vegyes házasságból származó lengyelországi író nemrég Turulpörkölt címmel visszhangos regényt írt a magyar nemzetkarakterológiáról. Jól ismeri a magyarországi viszonyokat, az ezredforduló utáni években hosszabb időt töltött Budapesten, a 2006-os őszi zavargások idején tudósított az eseményekről, s ekkor született nemrég magyarul is megjelent, ironikus hangvételű munkája. Alapállása erősen rokonszenvező, de egy pillanatra se kíméli a magyarokat: úgy tapasztalta, mintha "a magyarok tudatosan ásnák önmagukat egyre mélyebbre a nemzeti frusztrációjukba." A nagyszámú turulról szólva - mely a könyv egyik vezértémája - nem mulasztja el megjegyezni, mennyire fura a számára, hogy a XXI. században a politikai, társadalmi, gazdasági viták mitológiai szimbólumokhoz nyúlnak vissza. Egy másik meglátása szerint úgy tűnhet, hogy "Trianon a legfontosabb magyar szó. És Trianonban az a legszomorúbb, hogy ezt a tragédiát nem tudták sikerekkel gyógyítani. Nem számítva az ötvenes években a futballban elért eredményeket, nem arattak igazi sikert a magyarok. Pedig életmentő volna valami vitathatatlan eredmény a gazdaságban, vagy a sportban, amire mindenki büszke lehet. Ami mentálisan erősebbé tenné az országot." Szerinte a megoldás csakis a Kolumbusz tojásához hasonlóan egyszerű lehet: "El kell engedni az ilyen tragédiákat. A lengyelek zöme ezt már megtette. A saját életével, a családjával, a munkájával, az üzletével foglalkozik, nem a nemzeti sorskérdésekkel."
Mielőtt szót fogadnék, és "elengedném" a témát, megállok az irodalomnál, amely a magyar sorskérdésekben mindig is hallatta a hangját (az más kérdés, hogy milyen szinten és milyen eredménnyel). Tünetértékű ugyanis, hogy a trianoni sokkot az első húsz esztendőben gyakorlatilag inkább a líra volt képes az események súlyához és jelentőségéhez mérten elviselni s viszonylag gyorsan le is reagálni. (Megemésztésről nem beszélnék, mert mint később majd kiderül, ahhoz nem elégségesek a költészet eszközei...) 1996-os tanulmányában (Trianon és az irodalom) Pomogáts Béla globális nagyvonalúsággal állapítja meg, hogy a magyar költők, írók világszemléletüktől és pártállásuktól függetlenül egyazon "őszinte fájdalommal beszéltek a trianoni Magyarország nyitott sebeiről, az elszakított magyarság mostoha helyzetéről és fájdalmairól", ám példái, amiket idéz vagy amikre hivatkozik, szinte kivétel nélkül költői alkotások, olykor publicisztikák és nagyritkán elbeszélő próza. Abban viszont tökéletesen helytálló az értékelése, hogy mindenek előtt az elveszített területekről származó írástudók panaszszavára hívja fel a figyelmet, illetve arra, hogy a trianoni trauma hozta létre, gyöngyözte ki az elcsatolt területek kisebbségi magyar irodalmait is, a maguk sajátos élmény- és tudatvilágának megfelelően.
"A trianoni fájdalmak hatották át az erdélyi, a felvidéki és a délvidéki magyar írók műveit - szögezi le -, sőt azt is megállapíthatjuk, hogy a kisebbségi magyar irodalmak igen nagy részben éppen a trianoni fájdalmakból születtek. Kolozsvár, Nagyvárad, Pozsony, Kassa és Szabadka magyarjai mindenképpen úgy érezték, hogy a trianoni rendelkezések a magyarság ezeréves nemzeti létét sodorták veszélybe, és az új határok elvágták a természetes, megszokott és nélkülözhetetlen kulturális és személyes összeköttetéseket. A kisebbségi sorsba kényszerített magyar író egyszersmind magára is maradt, hiszen elválasztották a nemzeti kultúra éltető közösségétől és ha íróként és magyarként fenn akart maradni, neki magának kellett írói alkotásai által új emberi közösséget létrehoznia. A kisebbségi magyar író ezért nemcsak történelmi csalódottságának, sérelmeinek és gyötrődésének adott hangot, hanem annak a felelősség- és küldetéstudatának is, amelyre a nemzeti közösség újjáalakításának és a nemzeti identitás fenntartásának erkölcsi parancsa kötelezte."
A két világháború közötti korszak Magyarországában Trianon mint téma nem hogy nem volt tabu, hanem a mindegyre erősödő, a harmincas évek második felében politikai aktivitásba is átcsapó revíziós mozgalom még ösztönözte is az alkotókat az igazságtalannak tartott döntés ostorozására, a kérdés napirenden tartására. Éppen ezért tűnik paradox jelenségnek az, hogy az első és második bécsi döntés között született,a trianoni tragédiába ágyazott első nagylélegzetű regény, Méliusz József Város a ködben c. műve számos gáncs és viszontagság, szám szerint tizennégyrendbeli próbálkozás és ugyanannyi elutasítás után végül is csak 1969-ben láthatott napvilágot, s azóta sem nyerte el megérdemelt helyét irodalmi értékrendünkben.
Mi állhat e kalandos, már-már abszurd kudarc hátterében? - a továbbiakban ezzel kívánok foglalkozni, de mint majd a későbbiekből kiderül, a témát most sem sikerül "elengedni", mert a szálak ismét csak Trianonhoz, a tragédia recepciójához vezetnek.
Illusztráció: temesvári képeslap, 1901-ben feladva
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése