2010. március 1., hétfő

"Jelentések..." - egy újdonatúj poémában


Vasárnap délután felhívott Ferencz Imre költő Hargitafürdőről, s az iránt érdeklődött, hol találkozhatnánk a mai nap folyamán. Ugyanis a csíkszeredai könyvbemutató óta olvassa a Jelentések-et, ami versírásra ihlette, s azt szeretné megmutatni nekem.

Ma délben találkoztunk s az alábbiakat nyomta a kezembe azzal, hogy versének ihletforrása lévén, tegyek velük, amit akarok. Úgy gondolom, itt a legjobb helyük, a Jelentésekről szóló beszámolók közt.

*

2010. III. 1.

Kedves Gábor!

Ez a vers, mint egyfajta lasagomba, a te könyved törzsén nőtt ki hirtelen (gombamódra!) és én csak a micéliumot (mi cél?) adtam hozzá.

Az magától értetődik, hogy elsőként Téged kell beavatnom az ügybe: mit szólsz hozzá, mit lehet kezdeni vele, van-e kivetnivaló benne, módosítással-adjusztálással hasznosítható-e stb.

A versbe a könyvedből való kifejezéseket, passzusokat is beépítettem (ezeket kiemeléssel jeleztem). E pár sort vedd bevezetőként...

*

Ferencz Imre
Bumeráng

E költeményt szereztem 2010 február végén,
Cseke Gábor: Jelentések magamról című visszaemlékezését olvasva

Szégyenkezem, mégis vagyok.
Nem volt bátorságom egyszer
neme mondani, s aztán
lassan-lassan, kortyonként
mindennapos lett a gyávaság;
a kompromisszum.
A jellem, a tartás a fontos,
vagy menteni a bőröd?
Vajon a kettő összeférnek?
De hiszen aki nem alkudott,
hová jutott? Túlélő lett
túl is, ahová futott.
S ha nem tudott túlélni,
hát áldozat lett, halott.

Korpa közé keveredsz,
és megesznek a disznók.
Disznók közé vegyülsz
és megeszed a korpát...
Magyarázni a bizonyítványt
nem érdemes azért,
hogy remélhesd:
elégtételt nyersz, feloldozást.
Kitől e kegy?
Csakis magaddal
számolhatsz el magadnak,
a nyilvánosság előtt!

Kísér a szégyen
mint az árnyékod.
Sötétség délben.
Hogyan, miként történhetett
meg így, ez az élet,
az életem, az enyém?
Tagadhatatlan, hogy velem
történt meg és
nem nélkülem...
És hogy most megszenvedem,
ezt kiérdemeltem...

Kísért a félelem,
hogy nem kapsz bizalmat,
hogy elveszíted azt...
Hisz előtted volt
naponta
a hinta-palinta
a szomorú példa.

És félve gondoltál
az áramszünetre. Berzenkedve.
Mi lesz, ha nem szólal
meg egyszer
az önvédelem riasztócsengője?
Mert a cél szentesíti az eszközt.
Mert aki nem velünk, az ellenünk.
Mert előbb is,
utóbb is felfalja fiait
a rend.
Nem feledhetem Rubasovot.
Ide írom a kivonatot:

Valamennyi alapelvünk helyes volt, a végeredmény mégis hibás.
Diagnosztikáltuk a kórt, megállapítottuk a baj okait, azonban hiába folyamodtunk a szikéhez, a testen új kelések keletkeztek.
A mozgalomnak nem voltak fenntartásai, hömpölygött előre célja felé.
A sodrában vízbefúltak tetemeit kirakta a partra.
Az egyéni indítékok közömbösek voltak a számára: nem érdekelte az egyén lelkiismerete, mi jár a fejében, mi rejlik a szívében.
A Párt csak egy bűnt ismert: a kijelölt iránytól való elhajlást.
Büntetés is csak egy létezett: a halál.
Az volt a logikus megoldás.
A vizsgálóbírót már kivégezték.
Meghalok némán.
Kegyelmet miért kérnék?
(Arthur Koestler: Sötétség délben)

Az ember mondhatná,
sokan mondják is:
akkor úgy volt,
és most is így van!
J-nek most is egy a véleménye:
"Na's akkor mi van?"

Ébred a lelkiismeret.
Van aki gyónni elmehet,
és bűnét gyóntatóban hagyja.
Hogy mit azt csak ő tudja.
Elmond két miatyánkot,
két üdvözlégyet,
egy hiszekegyet.
És áldozáskor áhítattal
az oltárhoz vonul.
Sokaknak jól bevált
recept. Csak nem neked!
Visszaeső bűnös,
visszaeső gyónó,
visszaeső áldozó...
Az Isten örök megbocsájtó.
Tied a mennyek országa...

Bőröd mentetted?
Mire jó az?
Próbáltál rendes lenni,
csak a rend nem volt rendes?
Hitted, majd rendeződik?
Lódulj.
Lódened átitatta a kor,
áthatolt bőröd pórusain.
Mint aki fokhagymát evett,
téged a Balkán megevett,
te balek,
és visszaöklendezett.

Állok a tükörteremben,
egyedül vagyok,
sokan vagyok.
Írok és megsokszoroz
a kiadó...

Miért a bűntudat,
hisz a világ utólag
elfelejt, esetleg futólag
egyet még rúg beléd.
Kell neki majd
frissebb falat.
Táskával vitted és
elégett a sok kacat.
Pernye szállt felette
és te megsejtetted:
ez a Gutenberg-galaxis...

A függöny felgördült,
a legtöbb színész elszaladt.
Maradtál, s a színpadod
most a kínpadod.
De kik a nézők?
A hajdani tapsolók?
Ujjal mutogatnak rád,
egyetlen mércéjük az ujj.
Mögéje bújnak és üzennek
fűnek-fának,
szabad sajtónak
névtelenül.

Számomra a hallgatás, a ferdítés,
a kényszerű fintor,
a számlabenyújtás
a minimalizálás –
szégyentelen tett!
Meg kell találnom tetteim
forrásáig az utat,
amit menet közben elfedtek
az illúziók, a torz hitek,
a bizonytalanságok,
az apró gyávaságok...

Ki hogyan él túl egy kort?
Svejk és Josef K.
kortárs volt...

Kortársaim, akik belesimultak
a tájba, hirtelen harsányak lettek,
hangoskodók, számonkérők,
amikor kikászálódtak
a rendszer romjai alól,
székhelyostromlók,
tülekedők a közszereplés
közterein.
Zsebtükör sincs a zsebükben
hogy belenézhessenek!

Kavics került a gépezetbe,
Dávid kavicsa,
és recsegni-ropogni kezdett
a rádió, a televízió...
--------------------------------
Íme kipakoltál a vámnál,
batyuidat kiraktad.
Holott már nincs határ.
Mégis a révnél és a vámnál
szolgálatos
a lelkiismereted.

Gyámoltalan vagy,
mint akiről egyik napról a másikra
levették a gipszet,
s ki egyenesbe akar kerülni
az élet girbe-gurba útjain,
vagy immár a lejtőn...


Magadnak tartozol
a vallomással,
nem a gyóntatóknak,
a számonkérőknek,
a felszólítóknak,
a fanyalgóknak,
a kajánkodóknak,
akik az elsáncolt fedezékben
szépen meghúzódtak.

Jól tudod, ki mi volt
és ki mi nem.
Jól tudod, hogy ki mi ma már...

(Én visszaeső költő
diktátor-dicsőítő,
rossz versekkel
rohasztottam
a diktatúrát!
Így is felfogható.
De maradjon zárójelben
e strófa.)

Pimasz a jelen,
neki már nem lesz
lelkifurdalása.
A rágógumit kiköpi,
ha megrágta...

Üzenem a jövő harcosainak,
hogy a továbbiakban ne ránk,
eltűnőkre mutogassanak,
hanem feleljenek mindazért, amit
a mi tévedéseinkre
kísértetiesen emlékeztetve
elkövettek!
Akik azt hiszik, szabadok.
A pénzért lihegő
gályarabok...

*

(A kivastagított sorok Koestler könyvére, a dőlt betűsek Cseke vallomására utaló vendégszövegek.)

Illusztráció: Bagoly. Ferencz Imre faszobra * Fotó Ádám Gyula

1 megjegyzés:

Elekes Ferenc írta...

A gipsz levétele


A Ferencz Imre versének nagyon örvendek. Oly finoman gyűjti egybe azt a jelenséget, amit Cseke vastag, apróbetűs könyvben éveken át kikínlódott, hogy se elvenni, se hozzátenni nem kell már semmit. Esetleg annyit, hogy azt a gipszet, amit most Cseke levett hirtelen, ő is rakta fel magára, annak idején. A rend csak röhögött a markába, lám, milyen fegyelmezetten, mondhatni szótlanul gipszeli be magát valaki, csak azért, hogy a szent ügynek ő is részese lehessen. Mert valljuk be : senkit nem köteleztek arra, hogy főszerkesztő legyen. Még arra sem, hogy újságot írjon. És most sincs másképpen semmi.

„Miért a bűntudat,
hisz a világ utólag
elfelejt, esetleg futólag
egyet még rúg beléd.”

Ezt írja Ferencz Imre. És igaza van néki. És abban is igaza van, amikor azt mondja a mai rendről :

“...üzennek
fűnek-fának,
szabad sajtónak
névtelenül. “

De mennyire igaza van ! Szabad sajtónak, névtelenül... Megszaporodtak a névtelen hősök, a névtelen bátrak, nagy lett a divatja a kezdőbetűs neveknek, a sunyiságnak, az elkenésnek. De még lépek egyet : a Jelentések is tele van kezdőbetűs nevekkel. Cseke most nem magát védi. Másokat véd. Nem akar senkinek kellemetlenséget és álmatlan éjszakákat. Csak önmagát teríti ki. De ki előtt ? Tudom, mert ő bevallja : önmaga előtt szeretne elszámolni. De ez szerintem teljességgel fölösleges igyekezet. Mert amint Ferencz Imre írja :

“ Jól tudod, ki mi volt
és ki mi nem.
Jól tudod, hogy ki mi ma már...”

Hogy akkor mi haszna a Jelentéseknek ? Talán az, hogy példát mutat, miképpen lehet megtisztulni. Ha ugyan van, aki meg akar tisztulni. Mert ahogy elnézem ezt a világot, s az ember természetét, mindenütt csak gipszelést látok.

Marosvásárhely, 2010, március 2.