Gyerektükör / Milyenek a barát fogai (4)

(Bemutatom a barátomat...)

—  Az alig négy esztendős kis barátom a szomszédunkban lakik. Mindennap már korán reggel bekopog hozzám, szétnéz, megkérdi, tanultam-e, és játszani szólít. Ha van tanulnivalóm, szívesen üldögél mellettem, amíg elkészülök a leckéimmel. Ha édesanyám valami munkát bíz rám, végig ott forgolódik körülöttem. Míg iskolaidő van, reggel elkísérem az óvodáig, délben pedig igyekszem, hogy minél hamarabb megfoghassam kis kezét és hazáig kísérjem.


—   Amíg nem tudtam írni-olvasni, vonzott a  képeskönyv. Néztem őket, főleg, amiben állatok voltak. Aztán próbáltam lerajzolni, átmásolni a rajzokat. Belenéztem szüleim könyveibe is, de csak titokzatos, érthetetlen  vonalakat láttam bennük. Csodáltam, mit tudnak annyit nézni rajta. Első osztályban kezdtem megérteni azt, amit addig nem. A könyv nem engedett magától elszakadni se az iskolában, se otthon. A könyvvel meseországok határait léptük át, legyőztük a hétfejű sárkányt, hogy elnyerhessük a királylány kezét. Csakhogy amikor épp a miénk lett volna a jutalom,  édesanyám hangja riasztott fel: „Anti, hozz be fát!"


—  Vidáman folyt a játék a fagycsípte őszi levelek tengerében, amikor idegen kislány érkezett közénk.   Ahogy hancúroztunk, azt vettem észre, mind követi a búvóhelyemet. Egyszer kettesben maradtunk a farakás sarkában, s beszédbe elegyedtünk. Az ember általában azzal kezdi az ismerkedést, hogy bemutatkozik. Mi akkor még ezt is elfelejtettük. Jó volt hallgatni  a hangját. Végig Zsuzsi nevű babája történetét mesélte. Tátott  szájjal  hallgattam,  s  megjegyzésekkel  vigasztaltam,  amikor oda ért, hogy az egyetlen lény, akit ő úgy szeretett, elhagyta örökre, mert egy kirándulás alkalmával ottmaradt egy fenyő alatt. Mindvégig keserű arccal nézett rám, s én igyekeztem átérezni fájdalmát. Észre se vettük, hogy besötétedett. Másnap ismét találkoztunk. Kisült, hogy Klárinak hívják, s csak egy évvel nagyobb nálam. Büszkén mondta, hogy már nem búsul a Zsuzsiért, mert az én vigaszom többet ért neki minden   játékpolcnál.


—  Az én barátom román, Puju, Pitesten lakik és 14 éves. A táborban ismerkedtünk meg. Épp az uzsonnát osztották, s közben láttam, hogy néhány fiú leült csoportunkhoz beszélgetni. Kérdeztem, volna-e kedvük focizni. Kedvük lett volna, csak labda nem. Bemutatkoztunk, elbeszélgettünk, hívtak estére moziba, ott nagyon jól telt. Aztán mentek Galacra kirándulni, s kértem, vegyen egy labdát. A pénztárosnő elvette a pénzt, s Puju ment, hogy válasszon labdát az üzletből. Visszafelé a nő elfelejtette, hogy már nála van a pénz, s lett nagy vitatkozás belőle. Puju nem hagyta magát, s nemsokára meg is került a 20 lej ... Nagyon sokat segített nekem. Filmeket és fílmezőgépeket cipeltünk a táborból az üdülőtelepre, s beállt velem cipekedni. Mikor eljött az utolsó nap, este beállított a barátaival s elbúcsúztunk. Nagyon fájt, hogy el kell válnunk. Ahogy hazaérkeztem, két napra rá levelet kaptam tőle, két barátjától pedig képeslapot. Én is küldtem egy fényképet magamról és testvéreimről, s úgy számítjuk, következő nyáron fölkeressük egymást.


—  Későn jöttünk ki a moziból. Teréznek jókedve volt, dőltünk el a kacagástól. Utcánkból kicsi utca ágazik ki, s a mezőre visz. Odaértünk, s hát egy ember állt ott, mintha leselkedne! Futás haza, hozzánkig . . . Bezártam az ajtót, hallgattunk. Teréz azt mondta, ő látta, amikor az ember utánunk megindult. Tíz perc múlva kopogtat valaki az ajtón, s mi remegve hallgatunk. „Teréz, nyissatok ajtót!" — szólt a kintlévő, s Teréz megismerte az édesapja hangját. Jól megszidódtunk... Az történt, hogy édesapja aggódott a távolmaradása miatt, s előnkbe indult. A kisutcánál megállt, cigarettára gyújtott. Hogy a gyufa el ne aludjon, a kert mellé állt. Nagy kacagást hallott, s látta, mi vagyunk, éppen akkor futamodtunk meg s tűntünk el a kanyarban. ,,Biztosan megijedt, hogy megszidódik" — gondolta az apa és hazament. Teréz, persze nem volt otthon. Így jött el hozzánk az apa, hogy a lánya iránt érdeklődjön.


—  Az én barátom nem szeret árulkodni, s ha valaki vele grimaszkodik, azt megkergeti, majd kacag, hogy a másik hogyan szalad. Nem azt kacagja, hogy szedi a lábait, hanem azt, amint fut-fut, esik ki a keksz az illető zsebéből és összetörik darabokra. Akkor megáll, de a barátom nem hagyja, hogy álljon meg, és egy pindurka kővel úgy tesz, mintha meghajítaná.  Aztán csak jön az apja annak a gyermeknek és szidja a barátomat, hogy miért hajigálta kővel az ő fiát. Nem érti, hogy ez csak játék.

Gyerektükör / Milyenek a barát fogai (3)

("Örök harag...")

—  Kinézek az ablakon s látom, valaki sír. Szaladok ki, s hát a barátnőm sír. Miért sírsz, Hajni? Nem szól semmit, s csak másnap böki ki, hogy azért, mert megbántottam.


—  Egy nappal az iskolakezdés előtt bementem hozzájuk, s mint két okos, szétszedtük a fényképezőgépet, s a filmet is elrontottuk. Másnap a kazettofon szalagját bontottuk ki, hogy lássuk, hasonlít-e a filmhez. Szüleim leszidtak, s ezért megharagudtam rá.


— Nem írta le a házi feladatát, én nem adtam oda a füzetem, mert azt mondta a tanár, hogy aki másnak a füzetéből írja ki a feladatot, az hármast kap, és még az is, akié a füzet volt. Gyula megharagudott, s két hétig tartott a harag. Mikor egyszer mentünk haza, szólítottam, hogy béküljünk ki, mert éreztem, hogy barátra van szükségem.


—  Ugyanazt akartuk olvasni mind a ketten. A könyv kicsit el is hasadt, ahogy huzigáltuk. Aztán megegyeztünk, hogy szerre olvassuk el, kár ezért összekapni.


—  Amikor lett Emesének a kistestvére, mi mindenféle rossz tulajdonságokat kívántunk neki, s akkor ő megharagudott, viszont mikor a leckékben kellett volna hogy segítsen, akkor nem volt aki, mert őt megsértettük.


— Én is bántottam, s ő is engem. Tört egy vesszőt és akart egyet reám ütni játékból, mire a fülemre ütött, és én megcsaptam.


—  Meg is mondtam: örök harag, szalmakalap... De beárult az édesapjának, aki feljött nálunk, és megmondta az én édesapámnak, aki nagyon megszidott.  Én még akkor se békültem, csak egy hét múlva.  Rá két hétre feljött megint az apja, hogy hát, ugye, ki vagytok békülve? Mondom nagy mérgesen, hogy ki, de nem vele ülök. Hát ezért megint megszidódtam. A másik héten lett nevelői óra, s unokanővérem tudatta az  osztályfőnökkel:  velem  akar  ülni.   Visszaültették.   Felfogadta,   hogy többé nem fogunk veszekedni...  Nem az ördögöt, mind  csak úgy veszekedünk továbbra is!

Gyerektükör / Milyenek a barát fogai (2)

(Bajban ismerszik meg...)

—  Olyan  tehénnel   indultunk  kóréhordani,  amelyiknek  alig  három hete maradt csak a borjúzásig. Én csak egy kicsi kórót akartam felrakni, nehogy a súlytól a tehén elvesse a borját, de Laci barátom azt mondta, rakjunk csak többet. Hallgattam rá, s jól felraktuk a szekeret, nagy buglya lett. Otthon örvendtem, hogy nem tértünk kicsi kóróval haza, s igazat adtam a barátomnak.


—  Szüleink fürdőre utaztak, s otthon hagytak minket a barátnőmmel.  Este,  kapuseprés  után  kint beszélgettem,  s hát egy ember megy be nálunk.  Azt mondja,  telefonálnia  kell  valahova. Nem  ismertem,  de nem mertem kiküldeni. A házban jól szétnézett, s érdeklődött, mikor jönnek a szüleim. Én nem mondtam meg s nagyon féltem. Mikor elment, máris  szaladtam  Tündéért,  s  kértem  jöjjön  hozzám,  mert nem merek egyedül otthon maradni. Bejött, az állatokat elzártuk, s hívott, aludjunk inkább náluk. Másnap kiderült, hogy egy ismerős ember volt a látogató, s így félelmem alaptalan volt. De azért jobb volt félni, mint megijedni.


—  Zsolt a nagymamájának segített, amikor átkerékpároztam hozzá. Szép nyári délután volt, túra közben kimelegedtünk. Mivel rajtam kevesebb ruha volt, a folyóhoz érve hamarabb ledobáltam magamról, s még Zsolt előtt a vízbe ugrottam. Ekkor nagyon rossz érzés fogott el, elvesztettem az eszméletemet.  Amikor magamhoz tértem,  a  parton voltam, s éreztem, hogy valaki ütemesen nyomkodja a mellkasomat. Próbáltam felemelkedni,  de nem  sikerült.  Egy fél óra múlva megértettem,  hogy mi is történt. A víz hideg volt, s én felhevülve rosszul lettem ugrás közben. Zsolt, mikor látta, hogy nem bukkanok föl, utánam szökött. Erősebb szervezetű lévén, megbirkózott a hideggel, kivonszolt a partra, s a többi fürdőzővel együtt életre keltett.


—  Biciklizés közben találkoztam  Mikivel.  Mondta nekem, hogy ne menjek ki a központba, mert a milícia járőrje ellenőrzi a forgalmat. Én azért  is  kimentem,  megfogtak,  mert nem volt  lámpám. Bár fogadtam volna meg a Miki szavát!


—  Édesanyánk  előreküldött,   ha   érkezik  a  csorda,   engedjük  be   az állatokat.  Alig értünk a faluvégre, jöttek a félelmetes bivalyak.  „Menjünk vissza", pityeregtem.  „Nem lehet — szólt Emőke, a barátnőm —, mert a tehén elkóborol,  s kereshetjük."  Erre az egyik bivaly elbődült mellettünk, s ránk szegezte rettenetes szemét. Szívem majd kiugrott a helyéről.  Emőke megszorította a kezem:  „Menjünk szép lassan!"  Lépésenként lestünk hátra.  Mikor elmúlt a veszedelem,  futásnak eredtünk. Épp akkor közeledtek az állatok, s kaput kellett nyitnunk. Este átmentünk apóhoz, s elmeséltük neki, hogyan jártunk. Megvigasztalt minket, hogy a bivaly nem veszélyes, sőt hasznos, s adott mindkettőnknek egy-egy csésze habos bivalytejet.


—  Tornaórán a legjobb tanuló ki kellett hogy válassza a jó kézilabdásokat.   Engem  is  elválasztott,  de  a  barátnőmet  nem.   Mondtam  neki, ha nem választja a barátnőmet, én se játszok. Muszáj volt elválassza.


—  Nem vittem el a füzetemet az iskolába, s a jó barát kisegített a bajból, adott egy füzetet, s leírhattam a leckét.

Gyerektükör / Milyenek a barát fogai (1)

(Ismerkedés)

—  Édesanyám őrá is vigyázott, amíg az ő mamája munkában volt. Mászó babák voltunk, s kapaszkodtam fel a székre és mindenhová, de neki nem  engedtem  a  mászást,  fenyegettem, na-na,  nem  szabad!   Egy hónappal vagyok nagyobb nála ... Csak a padlón engedtem mászkálni, játékokat adtam a kezébe, hogy ne sírjon.


—  Vidáman szaladok be a gazdaság udvarára, van ott egy régifajta cséplőgép, azon jól lehet csúszkálni. Egyszer azt veszem észre, hogy fennakadtam, s csüngök, mint kabát a fogason. Éppen jött a szomszéd gyerek, akivel aznap ismerkedtem össze az óvodában. Biztosan csúszkálni akart, s lesegített.


—  Szeptember   15-e   reggelén   édesanyám   elvezetett   az   iskolába. A szép, tágas tanteremben beültem egyedül a legelső padba. Három nap múlva kis vékony leányka jött az édesapjával, sírni kezdett, hogy ő kivel fog ülni. Engem választott.


—   Három nappal később mentem csak iskolába.  Szokatlan volt, s könnyezni kezdtem, hogy ki mellé ülök. A tanító néni mosolygott: „Aki mellé akarsz!" Egy dundi kislányt választottam, az első padból, mert én vézna voltam, s nagyon megtetszett a pufók orcája. Ötödikben is egymás mellé ültünk, mert egy osztályba kerültünk. Sajnos, később egy fiú mellé ültettek, mert időnként figyelmetlenek voltunk.


—  Halászni mentem, de ő már ott volt. Melléje ültem, kérdeztem a nevét. Én is megmondtam az enyémet, kezet fogtunk, majd ő így szólt: „Szervusz, te kis öcsi, ezentúl a barátom vagy!" Mikor jövök az iskolából, felültet a biciklijére, mert ő nagy fiú, és hazáig hoz.


—  Nagyon búsultam, mert ahová utaztunk, nem volt barátnőm. Egyszer hozzám jön egy kislány: „Miért búsulsz?" — „Azért búsulok, mert nincs kivel játszódnom." — „Játsszunk ketten", mondta.


—  Jött haza a mezőről, a kicsi szekérrel, s láttam, nehéz neki a terű. Szembe mentem véle, segítettem haza húzni. Otthon mondta, ha bajban leszek, csak neki szóljak.


—  Mi a barátságunkat egy verekedés után kezdtük, amikor egy ablakot is kitörtünk. Másnap kezet fogtunk, azóta nagyon jól összetartunk.


—  Összeismerkedtem egy vézna kislánnyal, aki pingpongozik s bajnokságot is nyer. A nyáron felkerestem, s láttam, jobb karját egyenesen leengedve tartotta. Ezen meglepődtem. Szeme szomorkás volt, míg elmesélte; baleset érte, eltörött a jobb karja, s éppen műtétre készül. Megszégyeltem magam, ő meg elfordult. Biztosan nem kellett volna kérdezősködnöm.


—  Labdáztam, s a labda beesett hozzájuk a szomszédba. Ő visszadobta. Én szándékosan ismét átdobtam, s így kezdtünk a labdával játszadozni . . . Mogyorót is akartunk egyszer törni, a mogyorót kőre tettem, barátom a körmömre követ dobott, a köröm megkékült és leesett. Nagyon összevesztünk, aztán a körmöm kinőtt, s mi is kibékültünk.


—  Szilárd nyulat hozott pároztatni, de tévedésből apát hozott, nem anyát.  Hívott, segítsek visszavinni az állatot, s utána úgy elmerültünk a játékban, hogy csak este vetődtem haza. Másnap adtam neki egy nyulat, mondtam: válasszon.


—  Borvízért mentem az erdőre, kerékpárral. Ott találkoztam Péterrel. Panaszolta, hogy elromlott az övé, két órán át kínlódtunk vele, nem tudtuk megjavítani. Esteledett. Elhatároztam, én se ülök kerékpárra. Útközben sokat beszélgettünk.


—  Idegenben voltunk hokizni a csapattal. Mérkőzés végén egy fiú az ellenfél csapatából megszólított: „Haver, jössz hozzánk lakni?" Én azt mondtam, mehetek. Átöltöztünk s mentünk. Levente nagyon szépen, nagyon jól ellátott. Kérdezte, megyünk-e egyet a városba? Mondtam, hogy mehetünk. Mutatott cukrászdákat, mozikat, múzeumokat. Este vele és két testvérével játszottunk. Másnap kellett hazajönni, s mondja nekem: „Te,  Attila, írjál nekem levelet!" Aztán írtam neki.


—  Kiültem az udvarba harmonikázni. Egyszer csak a szomszéd Tibi felállt a kertre, s nézett. Volt egy nagybőgője, s a testvérének egy hegedűje. Szóltam, hozza át a bőgőt s a testvére a hegedűt. Feljöttek, s estig zenéltünk, egyvégtében.


—  Eltörött a szánkó alatta! Én mondtam Adolfnak: dobd el a szánkód az útból, s gyere hozzám, én felültetlek, van hely az enyémen!


—  Ötödikben   még   nem   ismertük   jól   egymást.   Osztályfőnöki   óra után szünetre mentünk. Játék közben a nagyok véletlenül behasították a fejemet. A közelben nem volt más osztálytársam, csak Attila. Elvitt az orvosi rendelőbe,  s a következő szüneten javasolta, legyünk jóbarátok.


—  Megbetegedett  anyukám, s  én zokogva mentem iskolába.   Padtársnőm kérdezte, mi bánt, én elmondtam neki mindent, s hogy nincs ki injekciót adjon  anyunak.  Megvigasztalt, hogy  az  édesanyja  ápolónő,  s elhívja hozzánk.


—  Édesanyám azzal költött, hogy menni kell az erdőre, reggelit vinni édesapámnak, aki Szentesben kaszált. Egyedül féltem az úttól, de elindultam. Ahogy kiértem a kapun, egy szőke kislány jött szatyorral a kezében. Kiderült, ő is az erdőre tart. Örültünk, hogy nem kell egyedül mennünk. Útközben tehéncsordával találkoztunk, kutyák támadtak ránk. Megijedtünk, de bátorítottuk egymást, mintha egyikünk se félt volna. Másnap újra együtt voltunk.

Gyermektükör / A megtalált kulcs

1984 telén, néhány székelyföldi iskolában egy eltervezett riport végett fogalmazási versenyt irattam elemista tanulókkal, arra kérve őket, hogy meséljenek családjukról, testvéreikről, otthoni mindennapjaikról. A kitépett füzetlapokra írt hosszabb-rövidebb vallomás-cserepekből utólag érdekes, őszinte mozaik állt össze, melynek egyetlen szerzője a kommunikációra éhes, romlatlan gyermeki lélek. A most elkezdett kollektív beszámoló nem kitalált olvasmány: hiteles dokumentumok a megtartó emberi kapcsolatok megannyi élő, személyes változatáról




(Házunk)

—  Hegyi tanyáról költöztünk be a községbe, mert édesanyám félt a fák susogásától.


—  Szülőházam egy hatalmas sziklatömb lábainál áll. Sok kiránduló keresi fel fényképezőgéppel a helyet, hogy megörökíthesse a ritka látványt.


—  A folyóhíd a házunk előtt. A borbély a szomszédban, a számtantanárunk a másik felől lakik.


—  Szeretem, hogy nem a főút mellett lakunk, mert télen nem kell nagyon félni, hogy elüt az autó, amikor a dombról lesiklik a szánkó.


—  Házunk bütüjénél két tujafa áll. Kapunk zöldre festve, ez édesapám   kedvenc   színe,   nem   hiába erdőn dolgozik. A ház előtt keskeny szurokjárda szalad végig. Onnan a lépcsőre jutunk, ahol tarka, cserepes virágok sütkéreznek a napfényben. A házban négyen élünk: édesanyám, édesapám, a testvérem és én.




(Mi és a szüleink)


—  Virágos kertet alakítottunk, s a nyáron violák, rózsák tarkították házunk elejét. Az udvaron jonatán és más almák teremnek, s a kaszálásból hazaérve, a fa tetején el-elcsemegézgetek néhány piros gyümölcsöt.


—  Szobánk  érdekesen  van  berendezve,  mert mindent  behordtam, ami csak elképzelhető. Van fali poszter, lemezjátszó, sok baba, de azok már inkább  csak  díszek.  A lemezjátszót  sokat használjuk...  Hét  éve költöztünk ide, addig egy más házban laktunk, nem volt saját lakásunk. Ott csak egy szobánk volt, s nem szerettünk a felnőttekkel esténként egy helyiségben lenni.


—  Valahányszor városra megyek, kívánkozom  haza.  És ha hazakívánkozom, édesapám ezt jónéven veszi s máskor is elvisz magával. De ha sírok, akkor haragszik . . .


—  Édesapám haja szürke, termetre sovány. Édesanyámnak barna a haja, kicsit alacsony, kövérkés asszony. Piros arca akár a rózsa. A néném elég magas, karcsú, haja barna. Könnyen felidegesíthető. Hogy én milyen vagyok? Ezt nagyon nehéz leírni; rólam van szó és az embernek nehéz magáról beszélni.

Bajor-idézés (3)

Egy főszerkesztői irattartó titka

Az egykori Előre szerkesztőségi kacatjainak 1990-es kiváncsi "csáklyázása" közben, az egykori főszerkesztői irodában, egy fiók mélyén néhány irattartóra bukkantam. Egyikből mindjárt 3 eredeti Bajor-kézirat, illetve azok mellékelt gépi átirata került elő, feltehetően abból az időből (a hatvanas évek vége, hetvenes évek eleje), amikor Bajor Andor az országos bukaresti magyar napilap kolozsvári fiókszerkesztőségének fizetett munkatársa volt, s penzuma abból állt, hogy heti egy szatirikus írással ellássa az Előrét. Természetesen, jeles írónk szövegeinek csupán egy része látott napvilágot, s úgy tűnt, az éppen fölfedezett kéziratok addig a főszerkesztői süllyesztőben aludták kényszerű álmukat. Szerkesztői kéz nyoma nem látszik rajtuk, az eredeti kézírás és a gépirat úgy lapulnak egymáson, érintetlenül, ahogy a névtelen gépírónő, munkája végeztével GEM-kapoccsal összetűzte őket. A közöletlenség mellett szól az a tény, hogy Bajor az esetek döntő többségében gyöngybetűs szövegeit kézírással, kis alakú füzetlapokra, egyetlen példányban rótta. Amit elküldött a szerkesztőségnek, abból neki nem maradt másodpéldánya. A gépiratok szerkesztési szempontból viszont annyira "szűzek", hogy a gépírónő bántó elhallásai is javítatlanul vártak a leletre kiváncsi utód beavatkozására. És bár nem törvényszerű, hogy az elfektetést kizárólag főszerkesztői cenzúra, óvatosság diktálta volna, a szatírák szövege (és szövegmögöttisége) erre engedett következtetni. Előfordulhatott, hogy a Bajor "szerkesztését" személyesen ellátó főszerkesztő egész egyszerűen megfeledkezhetett a szatíraíró eme penzumairól, de ennek az esélye csekély. Hisz érdekes módon, valami furcsa "véletlen" folytán mindig azok a kéziratok kerültek végzetesen e süllyesztőbe, amelyek kényelmetlenek lehettek volna a lap számára. A Káfé most a Romániai Magyar Szó 1991-es közlése nyomán rendre átmenti őket a világhálóra. (Cseke Gábor)

BAJOR ANDOR

Cigaretta-szünet

Az előadó már egy órája ismertette a dohányzás ártalmait, a szenvedély rabjait megkergült birkáknak és közveszélyes öngyilkosoknak nevezte, amikor a hátsó sorból egy mindenre elszánt hang közbekiáltott:

- Mikor tartunk cigaretta-szünetet?

Erre az előadó aranykeretes pápaszeme alól föltekintett és a gyönge akaratú emberek szelídségével megkérdezte:

- Hát tartsunk?

- Tartsunk - mormogta a tömeg, az előadó pedig bólogatott.

- Akkor hát tartsunk! Tíz perc cigaretta-szünet következik, de semmivel sem több, mert még sok a mondanivalóm.

A hallgatóság kitódult a folyosóra, kis köröket alkotott és fújni kezdte a füstöt. Kint ácsorgott az előadó is, körötte az előadás ál-érdeklődőivel, szerény és szorgos mindennapi stréberekkel, akik örökké körbeveszik a tudomány bennfenteseit.

- Az elvtárs mit szól hozzá, hogy milyen sokan eljöttünk - kérdezte öblös hangon az egyik marcona, miközben rágyújtott egy szűrős marosestire.

- Szépen begyűlt a terem - bólintott udvariasan az előadó és elpirult, mint egy nagylány -, csak azt nem értem,, hogy miért nem jöttek el a nők is? Egyet sem láttam a pódiumról...

- Megmondom én, hogy miért van így, miképpen alakult a nagy helyzet - szólalt meg egy torzonborz üstökű álérdeklődő, egy csomag szűrő nélküli kárpácit szorongatva a markában.

- Miért? Mi történt?

- Ide csak férfiakat vezényeltek ki, mert azt mondták, hogy egy nemibetegséget fognak földolgozni.

- Szóval magukat is kivezényelték - mondta sajnálkozva az előadó és a kabátzsebében kotorászott, majd sóhajtva hozzátette:

- Akárcsak engem.

- Nem tetszik tudni, miért nem lehet kapni sepsiszentgyörgyi szelektet? - puhatolózott egy ragyásképű, füstkarikákat eregetve.

- Konkrétan nem tudom - mondta hivatalos hangon az előadó -, de valószínűleg azért, mert bővítik a sepsiszentgyörgyi dohánygyárat.

- De azért a Targu Jiuban gyártott szelekt sem rossz - vetette közbe az érdeklődők körének egyik újabb tagja és rágyújtott egy bukaresti marinárra.

- Nem rossz, de nem is jó - mondta az előadó -, mert hiányzik az aromája. Szóval, egy leheletnyivel keserűbb az íze.

- És mia véleménye az előadó elvtársnak a diplomata cigarettáról? - érdeklődött egy gyerekember.

Az előadó bólintott.

- Jó, csak egy kicsit illatosabb a kelleténél. Én édesnek találom.

- Parancsol belőle egyet? - nyújtotta feléje az ifjú, de az előadó megrázta a fejét.

- Megmaradok a magaménál - s azzal kihúzott egy csomag kentet.

A tisztviselők köre ámuldozott:

- Előadó elvtárs - kiáltott föl a sepsiszentgyörgyi szelekt híve - ez aztán csuda, honnét szerezte?

- Bizony - felelte az előadó - ez nem is olyan könnyű, mint ahogy egyesek képzelik. Nekem van egy vendéglőfelelős barátom, és attól veszem nagyobb tételekben. De a legtöbben úgy járnak el, hogy felülnek egy bárszékre, kitesznek maguk elé egy ötlejest, és azt mondják a bárpincérnek, hogy valaki a pénzt ottfelejtette. Erre a bárpincér tudja, miről van szó, félrehívja a fogyasztót és ad neki egy huszasért egy csomag kentet. Mert ez nem is olyan egyszerű, ahogy egyesek elképzelik...

Az előadó fölkattintotta a gázöngyújtóját és elégedetten pöfékelt.

- Drága mulatság - sóhajtott föl a szűrős marosesti gazdája -, én megmaradok a magaménál.

- Drágának drága - bólintott az előadó -, de megéri, mert ezt szoktam meg. Én például a marosestitől köhögök, mert nem szoktam meg, és nekem például a marosesti határozottan árt. Egy előadás szünetében megkínáltak vele és ha hiszik, ha nem, úgy elkezdtem köhögni, hogy alig tudam folytatni az előadásomat.

- Akkor is erről a mostani témáról tetszett beszélni?

- Akkor is - hagyta helyben az előadó. - Tudniilllik én két témakörről szoktam előadást tartani. Az egyik a mai ember erkölcse, a másik pedig ez a mostani.

- És melyikről beszél szívesebben - kérdezte az egyik ál-érdeklődő, aki füstfelhőbe temetkezett, mint a drégeli rom.

Az előadó elnyomta a kentjét és a tömeg felé fordult:

- Vége a cigaretta-szünetnek.

Majd az ál-érdeklődőknek válaszolt.

- Hogy melyik témáról beszélek szívesebben? Tudja a fene. Amivel éppen megbíznak. Nekem mindegy.

És megindult a pódium felé.

BAJOR ANDOR

A konyha körül

A kórház konyhája körül estefelé összegyülekeznek a kóbor kutyák, a tudományos kísérletek katonaszökevényei. A homályban is látszik a bundásokon, hogy nincsenek a rendhez hozzáidomítva; lomposak, tarkák, szabálytalanok és esendőek, nem ismerik a vezényszavakat, kivéve a takarodó bejelentését.

Ha nem mondják nekik, hogy "takarodjatok", az már üdvözlésnek, sőt szívélyes vacsorameghívásnak számít. Ezért hajlandók farkcsóválva köszönteni azt, aki nem szól hozzájuk. Sőt melléje szegődnek és a kóbor kutyák szószólóját szimatolják a tanácstalan sétafikálóban.

Első nap, amikor váratlanul egy kutyafalka közepében találtam magam, úrrá lett rajtam az ijedelem, sarkon fordultam és bizonytalan léptekkel igyekeztem menekülni. Mozdulataimból bármely emlősállat, a nyulat is beleértve, a félelmet olvasta volna ki. A lompos gyülekezet azonban elvesztette a helyzetet felfogó érzékét. Behúzott farokkal kezdtek el rohanni mellettem, és arra törekedtek, hogy minél jobban megelőzzenek, mígnem a látszat szerint üldözőjükké vagy hajcsárukká váltam. Mondhatni nagylelkűen előlegezték számomra a kegyetlenség virtusát, ami lassan úrrá is lett rajtam, miközben vegyes érzelmekkel szaladtam utánuk.

Elhatároztam, hogy az első kutyát jól oldalba rúgom, ha utolérem. Alantas szándékomnak azonban nem tudtam érvényt szerezni, mert a kutyáka futásban óriási gyakorlatra tettek szert.

Pillanatok alatt szétszaladtak és amikor visszafordultam a konyha felé, rövid idő múlva újra találkoztam a megugrott falkával. De már mint régi ismerőst üdvözöltek, lapítottak és csóválták a farkukat.

Én fölemeltem egy kallódó lécet, mire lehasaltak és a legbátrabb közelebb kúszott és a lécet kezdte nyalogatni. Szégyellem bevallani, de rásóztam; egyrészt mert az előbb megkergettek, másrészt meg nem értem őket utol.

Erre a csapzott kuvasz alázatosan nyöszörgött és a lécet úgy nyalogatta, mint egy gyermek a fagylaltot. Kissé fájt tőle a foga, de tele volt a szeme örömmel.

- Mars! - mondtam neki, mire szűkölve hátrahúzódott és átadta helyét egyik irigy vetélytársának; így hát az is nyalogatta a lécet, mintha csak egy jó orrba vágás hiányoznék neki a tökéletes boldogsághoz.

Nem ütöttem meg. Nem jóságból, hanem mert beláttam a verés fölöslegességét. Vagy talán a lécet sajnáltam, amelyen áhítatosan sorra végignyalták volna.

Közben a konyháról csontokat és ételmaradékokat dobtak ki, szó nélkül, ami azt jelentette, hogy a kutyák a lehető legmelegebb hangon meg vannak hívva vacsorára. Nem akartam végignézni a marakodásukat, így hát magukra hagytam őket, csak éppen a lécet vágtam közéjük. Egy kutyát el is találtam, ez otromba nagy állat volt, felnyüszített és dühében beleharapott a legkisebb kuvasz fülébe, hogy fájdalmát megtorolja.

Azzal elvonultam és csak másnap jutottak eszembe a konyha körül settengő kutyák.

Ott lapultak bizonytalan őrhelyeiken, mintha a világot akarnák megvédelmezni a konyhától. A világ házőrzői voltak, morogva törtek reá a világ felé repülő csontokra, galuskákra. Nyilvánvaló volt, hogy amíg a földkerekséget ilyen ebek védelmezik, addig egyetlen galuskát sem lehet merénylő szándékkal a nagyvilág pofájába vágni. És ez így gazdaságos, mert a kutyákat nem a békés földkerekség, hanem a békétlen, csörömpölő konyha élelmezte.

És a kutyák fölmérték eredendően bizonytalan helyzetüket, hamis házőrzői mivoltukat, féltek a világtól és tisztelték a csontot hajigáló konyhát.

Közelebb mentem hozzájuk és reászóltam a bestia kutyára, arra, amelyiket előzőleg eltaláltam a léccel.

- Kutyuska... Kutyuska - mondtam neki barátságosan, mire a nagy dög vicsorítani kezdett.

- Takarodj - kiáltottam reá ijedten, de ezt a kutya-dúvad meg is értette. Lehasalt, és farkával jobbra-balra verni kezdte a port.

Csapzott hegyesfülű tökfejében összezavarodtak a szavak. A szidalom asztali áldást jelentett, tudta, hogy ha leteremtik, abból csont származik a végén.

De a becézés gyanús volt és szokatlan, mert nem sejtette, hogy az efféle szép szavak után miféle korbácsot vesz elő a világ.

Illusztráció: Nagy P. Zoltán fotója Bajor Andorról, amikor a hatvanas évek végén ellátogatott a csíkszeredai napilap szerkesztőségébe

"Női" dolgok

Azt kérdi váratlanul - bár biztos megvan rá az alapja - távoli jóbarátom, hogy volt-e nekem tévébemondó barátnőm? Kérdése egy olyan levélben bukkant fel, amelynek nem ez volt a fő tárgya, így válaszomban nem reagáltam kíváncsiságára... Pár nap múlva számonkéri az elmaradt választ, firtatván, hogy miért tértem ki a számadás elől?

Jó, hát most ez épp az a hely, ahol megtehetem, mert a válasz kissé kacifántos...

Az egyszerű válasz a következő: valóban, volt tévébemondó barátnőm, de amikor közelebbi ismeretségben voltam vele, akkor még nem volt tévébemondónő... Mikor azzá lett, tudtommal azt tanácsoltam neki, hogy ne tegye, mert ezetleg olyan vizekre evez, amelyek magukkal sodorják...

A bonyolultabb válasz: azt hiszem, nem volt tévébemondó barátnőm. Ha barátom olyan értelemben kérdezné, hogy volt-e valami köztem és egy ilyen kaliberű nőszemély között. Viszont volt az életemben sok nő, aki tetszett, amúgy virtuálisan. Ez az időszak különösképpen a tizenéves koromra volt jellemző, amikor még iskolába jártam. Később is megesett, de minden esetben megmaradt az egyoldalú tetszés és a távolból való szemlélődés, időleges rajongás szintjén. És elég hamar kiveszett belőlem...

Az említett tévébemondó "barátnőm" is egyike lehetett volna egy ilyen virtuális kapcsolatnak, de végül nem lett az. Bár külsejével mindenképpen rászolgálhatott volna. Engem keresett meg a férjével együtt, a nyolcvanas években, Bukarestben, hogy állásra lenne szüksége, csak magyarul tud, milyen munkalehetőségeket tudok javasolni? Akkoriban az Előrénél dolgoztam, tudtam azt, hogy a korrektúra örök átjáróház, jönnek-mennek az emberek, főként érettségizett fiatalok, ha jól ismeri a magyar nyelvet és megbecsüli magát, biztosan gyökeret ereszthet...

És lőn...

A szerkesztőségben sokan megfordultak utána, de ő nem élt vissza varázsával. Aztán a rendszerváltás után meglátta őt egy újdonsült miniszter. És elvitte magával titkárnőnek. Aztán jött a tévébemondás. A történet ilyen sovány és csak ennyi...

De legújabb könyvemben (Jelentések - magamról. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2009) van egy fejezet diákkori női dolgaimról. Idevágom. Hátha barátom ettől teljesebbnek érzi a választ. (Kissé bonyolult, nem?)

*

A nők...

Énünk, személyiségünk kiegészítői. Együtt élni velük roppant nehéz, de nélkülük talán még nehezebb. (Most nem veszem számba az eltévelyedéseket, csupán a többséget mozgató ösztönt.)

Számomra talán a valóságosnál is misztikusabb, kiismerhetetlenebb világot jelentenek - annak ellenére, hogy két lánytestvér társaságában nőttem fel -, megannyi tabu vette körül őket. Gyerek- és kamaszkorom egy fiúgimnázium falai között telt, a koedukáció akkor éppen megint nem volt divatban, csak reggelenként és délben leshettük az utunkba akadó lányokat, amint éppen hazafelé vonultak, ki egyedül, ki csoportosan, a pár utcányira található leánylíceumból. Hiába, hogy közvetlenül előttünk, alig kéznyújtásnyira lépdeltek tova az utcán, kis erőfeszítéssel akár meg is ragadhattuk volna őket, úgy tűnt, hogy valami elérhetetlen, valóságfölötti messzeségben ringatóznak, kacarásznak előttem, és hiába szaporázom meg a lépteimet, soha nem érem utol őket.

Bántott, szörnyen zavart, hogy a külsőm satnya, esetlen, csöppet sem férfias, de még azon belül is enyhén nevetséges fickó vagyok, és ez ellen nem tehetek semmit; mindezt pedig szorongva vetettem össze a lányok számomra nyilvánvaló és vitán felüli kecsességével, bájosságával. Nem értem fel ésszel, hogy tud a természet ugyanarra a földre két ilyen, egymástól gyökeresen különböző lényt teremteni. És mi az, ami őket törvényszerűen elválasztja egymástól, még akkor is, ha jóban-rosszban évtizedeket éltek le együtt.

(Könnyen meglehet, hogy ezek inkább csak az én dilemmáim, bár nem eredendően az enyémek, hiszen örököltem őket, ha nem is génjeimben, hagyományokban mindenképpen.)

Senkinek be nem vallott, titkos szerelmeim voltak elegen, ezekről egyoldalúan és kizárólag csakis nekem volt tudomásom.

Érettségim előtt egy évvel például hirtelen megpillantottam az egyik ismerős család lányát, V. Hajninak hívták.

Valahonnan a kolozsvári Rákóczi út végéről érkezett, el kellett haladnia a kis utcánk előtt, reggelente lestem az érkezését, amint gyalog, egyenes derékkal, felvetett fejjel, komolyan, kis kreol arcával, vállára hulló indiánfekete hajjal, szinte táncos léptekkel közeledett, haladt el mellettem, majd távolodott előttem formás lábain. Mindig is apró termetű lány volt, pontosan nem is tudom, hogyan és mikor lett hirtelen nagylány a szememben. De egyszer csak megtörtént a káprázat...

Ugyanabba a képzőművészeti iskolába járt, akár az öcsém, meg később egy darabig a húgom, ők jól ismerték egymást, irigykedtem is miatta, miközben én csak a távolból sóhajtoztam a közelsége után, s be kellett érnem annyival, hogy reggelente, ha sikerült elcsípnem a megfelelő időpontot, harminc-negyven lépéssel mögötte kitartóan követtem, egészen a főtérig s gyönyörködtem magányos, reggeli menetelésében. Olykor hazafelé is elém került, s a reggelihez hasonló szertartás makacsul folytatódott.

Hajniról annyit tudtam, hogy az édesapját koholt vádak alapján letartóztatták. Jeles egyetemi tanár volt, a szociográfia professzora, nemzeti alapon támadták kutatásait és kapcsolatait. Sok gyereke volt, ha jól emlékszem, ugyanannyian voltak, mint a mi családunkban, s egyik napról a másikra maradtak apa, kenyérkereső, családfenntartó nélkül. Ez a negyvenes évek végén igen súlyos helyzetet jelentett - az asszonyok csak az ötvenes évek elején, amikor már gyökerestől megfordult minden, ami addig természetes volt az életükben, kezdtek tömegesen munkát vállalni - nem egyszer éppen a börtönbe jutott, az elhurcolt, a kényszermunkára ítélt férjek okán.

Gyerekként is próbáltam átérezni, mit jelent az apanélküliség. Azt hiszem, ez az átérzés külön is nyomott a latba, amikor először éreztem úgy, hogy muszáj a Hajni nyomába szegődnöm.

Számomra szinte elképzelhetetlen volt az apahiány; mindig kéznél volt az apánk. Soha, egy pillanatig nem hagyott el, és tetteit úgy igazította, hogy azok várható következményei lehetőleg ne a családján csattanjanak. Csodálatosan sikerült ez neki. Szerencséje lett volna? Nem tudom, én azt hiszem, talán inkább óvatos volt. Nem került túl közel a politika fazekához, nehéz lett volna látványos bűnbakot csinálni belőle.

Elemistaként sosem felejthetem azt a reggelt sem, amikor gyermekkorom egy másik „nője”, Veronka, Kurkó Gyárfás egyetlen, alig négy éves kislánya ott pityergett a lépcsőházunkban, lakásunk ajtajával átellenben, leguggolva, a fal mellett, feje tetején masnival szorosan összefogott hajcsokra reszketett a zokogás ütemére, s hiába gyűltünk köré mi, bérházbeli gyerekek, értelmes szó nem jött ki a torkán. Időnként felnézett ránk, nagy szeme könnyben úszott és mintha vádlóan tekintett volna kivétel nélkül mindenkire. Nagyon szerettem volna akkor megvigasztalni, de hát szinte semmit sem értettem az életből, ostoba, éretlen kölyök voltam, még ha Veronkánál pár évvel idősebb is... Később, a szüleinktől tudtuk meg, mi is történt, amit teljes valójában akkor föl se fogtunk, meg sem értettünk, mint ahogy Veronka is inkább csak érzésből siratta aznap éjjel elhurcolt édesapját, a Magyar Népi Szövetség akkori elnökét, és csak évtizedekkel később, jóval az apa kései kiszabadulása és halála után, a kilencvenes évek végén, édesanyja egykori elmondásai nyomán próbálta maga előtt is rekonstruálni azokat az időket, egy érdeklődő riporter unszolására.

„- Én 45 januárjában születtem, és márciusban költöztünk fel Kolozsvárra... Aztán'50-ben hoztak el engem nagyszüleim. Édesanyám '54-ben jött Kolozsvárról haza. Anyu addig nem dolgozott, de amikor aput elvitték, akkor (1950 januárjában) munkába állt... 1949. november 3-án, állítólag este, mert már le voltunk feküdve, úgy mesélte anyu: kopogtak az ajtón, bejöttek, házkutatást tartottak, elvették a pisztolyát, persze arra volt engedélye, mást nem kaptak. S akkor azt mondták, menjen velük, olyan három napra, Bukarestbe. A három napból lett aztán 16 év, úgy elvitték. Aztán elvettek mindent... Nekem azt kellett mondja édesanyám, hogy iskolában vannak... Nem volt szabad, hogy a család mondja, mi történt velük, hogy le vannak tartóztatva. Csak miután iskolába kezdtem járni, csak azután mondta meg édesanyám, hogy be van zárva. De az egész Kolozsvár tudta: elvitték anélkül, hogy valakivel is szóba állt volna. Meg volt félemlítve, de nem csak ő, hanem mindenkinek a családja, akiket elvittek. Anyum mesélte, voltak olyanok, akik el is váltak azután a férjeiktől, mert a gyerekre behatással volt. Nekem sincs meg az érettségim, nem sikerült, hogy letegyem. Édesanyám nem is vált el... Csak'64-ben jött Kolozsvárról a távirat, hogy menjünk érte, mert Balogh Edgáréknál van; őket kapta meg Kolozsváron, mikor megérkezett. Útbaigazították, hogy kit keressen meg, aki esetleg a családjáról tud. Mi nem tudtunk róla semmit. Ő sem tudta, hogy nem vagyunk Kolozsváron... (Szabó Kati: 16 évig hozzátartozói sem tudtak semmit róla * Kurkó Gyárfás, a nép fia. Romániai Magyar Szó, 1998. augusztus 7.)

A lányokhoz fűződő érzelmeimet mindig befolyásolta egyfajta szánalom, együttérzés. A komoly, okos, enyhén szenvedő, magukba forduló nők rendszerint nagyobb vonzerőt jelentettek számomra, mint a kacérok, a kikészítettek, a messzire csillogók, a mindenki által körülrajongottak.

Hajnival kapcsolatos gyávaságomat csak tetézte az a körülmény, hogy mindegyre szorongva gondoltam arra, mi sülne ki esetleges kapcsolatunkból, ha két ilyen „egészségtelen” családi hagyományt: az én értelmiségi hátteremet, meg az ő apanélküliségét, netán még egybe is fűznénk... Taszított és egyben vonzott helyzetünk problematikussága, s addig-addig halogattam a döntést, hogy közben az egyetemre kerültem, amikor is, a másfajta időbeosztás okán, sajnálatosan elmaradoztak a reggeli, már-már leplezetlenül nyílt „kísérgetések”. Fájdalmasan hiányzott ugyan a Hajni látványa, de e hiány egyben problémamentessé is tette az életemet. Valahogy sikerült belekérgesednem a helyzetbe.

Az egyetemen aztán, váratlanul, rámtört a színészség divatja. A bölcsészet akkoriban hemzsegett meg nem értett, kigolyózott színpadi zseniktől, akiket mindjárt az első vagy a második év után eltanácsoltak a vásárhelyi színiakadémiáról, s a hasonló tanrend okán viszonylag könnyen be tudtak illeszkedni a bölcsészet életébe. Mindjárt pár hónappal az egyetem beindulása után nagyszabású versmondó verseny indult a Bolyain, boldog-boldogtalan beiratkozhatott, pályázhatott, amolyan nagy népi szellemi maraton volt ez, nem az egyetlen abban az időben, minden területen dívtak a tömegversenyek, az úgynevezett „szpartakiádok”.

Csak úgy forrt az évfolyam a versenyláztól, mindenki verset keresett, verset tanult. Akkor került kezembe éppen Kosztolányi, a pesti nagybátyáméktól ajándékba hozott Hét évszázad magyar versei első kiadása folytán, ez volt első találkozásom a válogatott magyar költészettel, mely egyszerűen lenyűgözött és letepert.

Az Akarsz-e játszani pedig végképpen... Választásom egy pillanat műve volt: olvastam, ízlelgettem, deklamáltam a verset, s annyira el voltam telve üzenetével, hangzásvilágával, meg voltam győződve afelől, mindenkit lehengerlek majd vele, hogy pillanatra se kételkedtem sikeremben.

Tartaléknak egy másik, ezúttal József Attila verset tanultam meg. E fiatalkori költeménye kevéssé jellemző rá, ezért talán nem is idézik túlságosan sokszor...

József Attila

Rög a röghöz

Jöjj, testvérkém, atyánk, a bujdosó nap

a távol falujába ballagott.

Fönn már kigyujtják üvegét a holdnak,

a hamvas, égi templomablakot.

Fészkében ring a száz cikázó fecske,

szívemben minden mámoros szavad.

Reszket -- mint ujjunk -- mind a levelecske

és röghöz szorul a rög és tapad.

Egymás mellett mi is rögök vagyunk most,

minket a gyönge, friss vetés szeret.

Jöjj, kedvesem, tested lelkembe hullasd,

bennünk a föld barázdát rejteget.

Az est sötét báránya ballagóba,

feketébb hulló selyemgyapja már.

És szőke hajad mintha mező volna,

mit teljesen betölt a holdsugár.

Igazából eldönteni se tudtam, hogy melyik darabot részesítsem előnyben. Reggeltől estig egyet mondtam magamban a varázsosnak talált sorokat, s mindenik mögé odaképzeltem Hajnit - más nőt akkor még nem is próbáltam vágyaimmal illetni -, Kosztolányit is, József Attilát is tulajdonképpen az ő felidézése végett gyakoroltam be. Ahányszor ugyanis felmondtam magamnak a verseket, annyiszor éltem át láthatatlan közelségét. E nevetségességig gyerekes rajongást most azért nem szégyellem megvallani, mert semmivel nem törődve, rettentően jól éreztem magam a palástja alatt.

Amúgy általában tartottam a versektől, a szövegtanulástól, mert nem volt jó szövegmemóriám, mindegyre belesültem. Képtelen voltam hosszabb textusokat pontosan megjegyezni, felmondani, örökké fennállt a felsülés veszélye. Most viszont úgy éreztem, legyőzhetetlen vagyok, és képes voltam szembenézni egy esetleges kudarccal is.

Ami nem maradt el.

Ma is élénken átélem azt a siralmas nyekergést és meg-megbicsakló prozódiát, amit a zsűrinek kénytelen volt végighallgatnia, én pedig nem mertem végleg feladni, miközben rémülten figyeltem a bennem ágáló, egyre zavarodottabb ripacsot, amint hatásra és sikerre törne, de eszközei hamisak, felszínesek és közönségesek...

Még a selejtezőn kiestem. Azt hittem, mindenki a bukásomon kéjeleg, hogy köznevetség tárgya lettem, s nem volt hová rejtőznöm. Pedig hát a kutya se törődött az én fiaskómmal. Ma már biztosan tudom, hogy a zsűri igen sokunk botcsinálta versmondását méla közönnyel és alázatosan keresztényi türelemmel szenvedte végig, de hát másként nem lehetett volna kiszűrni a színjátszásra alkalmas személyeket a sok szerepelni vágyó fickó közül, márpedig egy ambiciózus, harcos szellemű egyetemnek akkoriban sikereket kellett fölmutatnia a diákműkedvelés terén is.

A Bolyai Tudományegyetem külön presztízskérdést csinált abból, hogy nagy létszámú, többszólamú énekkara, sokszereplős színjátszó-csoportja, számos tevékeny, reprezentatív diákköre legyen. Ebben a felfokozott sikerhangulatban sokan érezték úgy, hogy a tanulás mellett jó tartozni valahová, egy szűkebb diákközösséghez, amelyben barátságok és szerelmek, vagy ha nem, hát egyszerűen csak tartósnak ígérkező emberi kapcsolatok szövődnek.

Kudarcom ettől kezdve egy ideig az énekkarhoz sodort, amelyhez éveken át hű maradtam, amíg aztán végképp el nem kapott az önképzőköri (Gaál Gábor kör) szereplési láz. Ennek ellenére, kacérkodásom a színpaddal csak nem akart múlt időbe kerülni. El-eljártam a csoport színpadi próbáira, amelyek nyilvánosak voltak, s az egyetemi díszterem jobb oldali páholyából, félig-meddig már a színpad fölött, ahonnan a kulisszák mögé és fölé is be lehetett látni, élvezettel kísértem végig az éppen születő előadást, amelyet unos-untalan megszakítottak a rendezői utasítások. Különösen ínyemre voltak az ismétlések, amelyek során egy-egy jelenetet addig próbáltak el, mígnem a tökéletességig csiszolták. Kitartó téblábolásom felkelthette a rendező figyelmét, mert egyik alkalommal váratlanul feljött a karzatra és megkérdezte, nem akarnék-e világosító lenni a truppban. Kicsit meghökkentem, mert nem tudtam, mi fán terem az a beosztás, mire ő elmagyarázta, hogy a színpadra irányított, a karzatról kevés erőfeszítéssel elérhető reflektorokat kellene rendezői utasítás szerint kezelnem, magyarán oda mozdítanom a fénynyalábot, amerre a játék ritmusa és értelme megkívánja. Olykor az égők elé bádogkeretre kifeszített, vörös, sárga, zöld, kék, narancs, türkiz és egyéb fényszűrőkkel, amelyek egyszerű celofánból készültek és könnyen szakadtak, kell majd „kikeverni” a megfelelő árnyalatokat - alkonyt, sejtelmes holdfényt, vakító napsütést vagy sápadt belső hangulatvilágítást... Szóval, ha akarom, máris munkába állhatok, ismerkedjem a műszerekkel, itt vannak a szomszédságomban, s ha nekem megfelel, a következő próbán már a világosítás is hivatalosan működhetne...

Ráálltam, elvégre tényleg nem tűnt ördöngösségnek. Ráadásul semmilyen különösebb felelősséggel nem járt. Ennek ellenére a fény ura lehettem. A reflektoraim nélkül az egész játék sápadt, élettelen fényben, kisszerű szürkeségben zajlott, az irányított fénynyalábban viszont még a levegőben úszó porszemek is valósággal táncra perdültek. Igaz, a forróságtól néha ki-kigyulladt valamelyik szűrő celofánja, vagy felrobbant a reflektorba helyezett nagy fényerejű, foncsorozott belsejű égő, olyankor pedig percekig ténylegesen is én lettem az igazi főszereplő, a nézők egyemberként a színpad fölé kiugró karzat jobb vagy bal sarkára meredtek, ahol én a reflektorok mögötti sötétség gyomrában, a jótékony homályban rejtőzködtem, s az volt a feladatom, hogy minél gyorsabban hárítsam a hibát, a figyelmet pedig magamról ismét a színpadra tereljem...

Egyik ilyen foglalatosság közben, éppen egy új előadás végső simításai közben, a hátam mögül, barátnője után érdeklődve, a sötétből megszólított egy lányhang. Mit sem sejtve hátrafordultam.

Hajni volt.

Belémnyilallt a fájdalom, hogy akkor jelent meg ismét életemben, amikor az elkerülhetetlen veszteségbe már-már beletörődve, lemondtam volna róla. Annyira meglepett váratlan felbukkanása, hogy kapkodva kombinálni kezdtem, holmi valószínűtlen fordulatban reménykedve: biztosan miattam jött el az előadásra, csak nem akarja bevallani, s hogy tulajdonképpen nekem válaszolnom kell erre a burkolt kihívásra...

Micsoda gyermetegség volt részemről ez az okoskodás!

Ő ugyanis valóban a barátnőjét kereste, én pedig, ha akarok tőle valamit, nyugodtan lehettem volna bármikor kezdeményező. De akkor ezt valahogy nem értettem meg.

Így aztán, nem várt találkozásunk dacára, mindkettőnket másfelé vezetett az utunk. Mire rászántam volna magam, hogy áttöröm a közöttünk mindig meglévő távolságot, neki már javában udvaroltak: egyetemre járt, majd férjhez ment, majd nénémmel ugyanabban az iskolában tanított, a férjével együtt, a két család ráadásul össze is járt, amit én immár csak távolról, szintén családosként és rezignáltan figyeltem, s csak ritkán melegítettem föl emlékezetemben a félbehagyott regényt. Most is inkább csak azért hozakodom vele elő, mert azok az évek, napok a boldog, az ártatlan, bár sok boldogtalan pillanatot okozó érzelmesség jegyében teltek.

A lányok továbbra is érdekeltek, s próbáltam magamnak megmagyarázni azt a furcsa tapasztalatot, ami a szemem előtt vált nyilvánvalóvá, s azóta is újra meg újra bekövetkezik, hogy bár a fiúk csöppet sem értéktelenebbek a lányoknál (sőt! - mondják sokan mások), az iskolában, de még az egyetemen is örökké az a látszat, mintha a női nem járna az élen, a nők tudása jobban sziporkázna, tehetségük inkább kimagasodna. Egy ideig még tartják is a szintet, aztán egy idő után fokozatosan alábbhagynak, elszürkülnek, háttérbe vonulnak, elsikkadnak, felszippantja őket a közönséges élet.

Micsoda rejtély ez?

Hogyan vesztheti el csillogását egy lény, aki nem régen még pompázott, ragyogott, jeleskedett, aztán hirtelen egyszerűen csak köznapi lett, mint mindenki más. Sokat töprengtem ezen, újságíróként is, s a nyolcvanas években körkérdéssel kerestem meg néhány igen tehetségesnek ítélt, kezdő költőnőt, akik civilben jobbára még diákok voltak: hogyan látják ők ezt a jelenséget?

Érdekes riport született annak idején a kérdezz-felelekből, most viszont váratlanul előkerült az írás nyersanyaga is, a befutott válaszok egy része. Az egyik legtanulságosabbat egy zsibói lány írta, aki matematika szakot végzett az egyetemen, ma tanárnő ugyancsak Zsibón, két gyermek anyja, férjével irodalmi kört szerveznek, iskolai lapot szerkesztenek, írnak, fordítanak. A Romániai Magyar Szóban is rendszeresen közöltek, időnként kedvesen üzenünk egymásnak, a régi barátság jogán.

„Hogy miért tűnik el nyomtalanul annyi tehetség? Mert nem meri, vagy nem tudja vállalni a harcot. Mert gyenge. És a gyengéket nem illeti még az emlékezés sem. Sok a lányok között a tehetséges, mert a tinédzser korban érzelmileg fejlettebb a női nem, mert felébred benne minden kis kacér vágy, amit Pandora a világra szabadított. És most - valljuk meg - úgy érzi, birokra kelhet akárkivel, felülkerekedik. Ilyenkor éltanuló a lány, a fiúk hátul kullognak az érdemek felsorolásában, és amikor a szoknyákat dicsérik, nekik nem marad sok jó szó...

Aztán tavaszra nyár jön, majd újabb tavasz, és a fiúk tovább birkóznak és vidáman kergetik egymást az udvaron, és a műhelyben a mester lassan mindent rájuk bíz, mi meg a háttérbe szorulunk, egyszerre kiderül, hogy X vagy Y nem is olyan szamár, mint hittük, egyre jobb válaszokat ad, és egyszerre mindenről lehet vele beszélni, és nem tudjuk, mikor szedett össze annyi komoly gondolatot, mikor ért minket utol, mikor szárnyalt át fölöttünk, legtöbbünkön.

És egyszerre gyengéknek érezzük magunkat, becsapottaknak, mint amikor az elejtett gyöngyszemet nem vesszük fel, mert úgy rémlik, üveg, és kiderül, hogy igazgyöngy, de közben már felvette más. És megbántottan hallgatunk, megesküszünk, hogy majd még meglátják ők, és akkor egyszerre kimondják a mi gondolatainkat, a röppenő szavakat pedig nem lehet magunknak követelni, mert nem mi bocsátottuk azokat szárnyra. És begubózunk, és behúzzuk magunkat csigaházunkba, nem marad, csak a sajnálat, hogy miért is nem mertük megtenni a lépést, meg az értetlenség, hogy hiszen egyenlő esélyekkel indultunk, és a magunkban való csalódás, hogy nem tettünk meg majd semmit abból, amit terveztünk. Mert akkor, az első ébredéskor mi is azt terveztük, hogy gyökerestül felforgatjuk a világot, és minden rosszat kiirtunk, s olyannak építjük újra a földet, amilyennek megálmodtuk...

Az éremnek van egy másik oldala is. Előbb csak a copf, a rövid zokni kopik le egy leányról, aztán lassan az iskola is oda lesz, és akkor jön a háztartási gondok tömkelege, nem egy esetben egy házsártos, magát kiszolgáltató élettárs, gyerekek, pelenkamosás ésatöbbi, ésatöbbi. Ilyen környezetben tényleg kevés asszonyt ismerek, akinek ideje és ereje maradt volna a világ rendjén való elmélkedésre is. Tehetségének talányos labirintusában Sylvia Plath (hétköznapok hosszú során egy angol költő, Ted Hughes felesége) volt ilyen igazi Asszony. És még ő sem bízott saját tehetségében. Ha már a példáknál tartok, azt is említenem kell, hogy nem is olyan régen a nőírók-költők még álnéven írták alá szerzeményeiket, mert mindenki (tisztelet a kivételnek) hitetlen, rosszmájú csodálkozással rázta a fejét: nini, egy asszony tollat mert fogni a kezébe!

És bárha telnek az évek, a bizalmatlanság marad, s minden férfiolvasóban ott az elszántság, hogy egy nő versét vagy regényét érzelgősnek, sziruposnak címkézze - miért? Mert így szokta meg... Előítélet, lenézés? Meg aztán, a női nem még tényleg gyenge. Hiányzik az akaraterő is, a hitvallás százszázalékos vállalásához, mindig ott lappang a merész álmok mögött a túlontúl praktikus mi lesz ezután. Igen, a férfiak megtanítottak minket talpraesetten, prózai módon gondolkozni, mert ők igen is, túl gyakran járnak a fejükkel a levegőben, és valakinek fogni kell a gyeplőt...” (Kelt 1980 februárjában, egy 19 éves lány gondolatai lecsapódásaként.)

Kedves emlékként őrzöm a fenti sorokkal majdnem konvergens többi választ is. Mintha általuk közelebb kerültem volna a női lélekhez, bár ez a közeledés csak egy láthatatlan határig képes jutni. Ott megáll az ember és nincs tovább: minden csupa elmélkedés és zene...

Róluk szólva továbbra is ostobának és tehetetlennek érzem magamat. Pedig megjátszhatnám a győztest, a Rómeót, lelki életemről akármit írhatnék - ugyan, ki jönne rá? A Hajnik, az Annák, a Gyöngyik, a Veronkák, a Gabriellák és a többiek, akik bár csak álmok és néma rajongásom távoli tárgyai voltak, már régen felszívódtak az időben, emlékké váltak, talán nem is voltak soha. Talán csak álmodtam... Vagy mégsem?

Az én múltba vesző nőim maguk elé meredők, esetleg szemüvegesek, festetlenek, lelkesek, ugyanakkor tartózkodóak is, nem túl magasak, sose túlöltözöttek, magányosak, védtelenek, a munkát megbecsülők, megbízhatók, szavukat állók.

Sose tudtam eldönteni, mi számomra a fontosabb: az én rajongásom, vagy az a válasz, a visszacsatolás, ami arra érkezik? És mert nagyon nem szerettem s ma sem szeretek csalódni, megelégedtem a dilemma első alternatívájával, a másodikat mindig a szerencsére bíztam, de gyakorlatilag szinte semmi sem jött be titkos számításomból.

Az egyetemi színjátszócsoport is azért vonzott magához, mert ott megtaláltam egy kistársadalom minden erővonalát: a társaságban közvetlenül kapcsolatban állhattam a színpadon magukat megmutató, szerepet játszó kollégákkal. S eközben nekem is megvolt mellettük a magam külön szerepe. Olyan, amiben senki sem tudott felülmúlni. Amiben én voltam az ász. Kissé hittem is abban, hogy az én fényeim nélkül nincsen valódi előadás, mert a világosító nélkül minden sápadt, közönséges, prózai. A világosító olyan, mint a táltos ló, aki mindaddig gebének látszik, amíg nem etetik meg egy vedernyi parázzsal... Tetszett ez a mindenen felüliség, meg tán az is, hogy a rendező úgy bánt velem, akár egy hímes tojással. Persze, ma már tudom, hogy elsősorban azért, nehogy otthagyjam a csapatot. Nehezen talált volna még egy olyan bolondot, aki a rajongásig ragaszkodik ehhez a munkához. Nekem valahogy megérte: a reflektorok kedvemre elém hoztak, kiemeltek, minden ízében fénybe vontak mindenkit, akit látni akartam vagy szerettem. Közben pedig én is bátran hősszerelmesnek érezhettem magamat - miközben azért sejtettem, később meg már tudtam is, hogy a babért mindig mások aratják le.

Fotó: André Zsuzsanna / Poháron át