"Mint egy gonosztevő..."

Kivártam egy napot, hogy leülepedjen bennem mindaz, amit Elekes Feri a blogjában az itt elmesélt és be is mutatott riportfilmmel kapcsolatosan leírt. Mert ha azon melegében ülök le, biztosan hosszasan szólok, magyarázkodom, érvelek, pontosítok.


Elmúlt egy nap és már-már oda jutottam, hogy minek is szólni? Hiszen ha így látja, így látja, nincsen ebben semmi rendkívüli, sem természetellenes. A riportfilm elkészült, azt meg lehet nézni, egyszer, kétszer, ahányszor akarja az ember és lehet róla véleményt formálni. A Ferié pedig az, amit megírt a Cseke c. bejegyzésben. Tudomásul veszem. Én lehetenék az utolsó, aki azt mondhatja: igaza van, a film kijátszott engem magam ellen. Még ha történetesen így is lenne igaz. 


Mindez hozzátartozik a nyilvánossághoz. Az is, amit a riportban rólam mutattak, amit elmondtam s ahogy elmondtam. És az is, amit Feri elmondhatott. Helyben vagyunk: szabadon lehet beszélni, mert kiengedtem a szellemet a palackból. Tiszteletben tartom mindkét véleményt. Így látják - hát így látják. Ha a tükörnek szeretnék továbbra is élni, akkor most továbbra is mardosna belül valamiféle hiú berzenkedés. De az leapadt tegnap óta.


Ma már csak ez a bejegyzés maradt belőle.

A "Jelentésekről" - riportfilm a TVR bukaresti magyar adásában

Időpont: 2010. november 1, kb. 16.30-16.50-ig
A televíziós riport szöveges átírása, helyenkénti betoldásokkal, kommentárral.


Konferanszié (Mosoni Emőke) felvezetője:


Cseke Gábor író, közíró.  Jelentések - magamról c. kötete 2009-ben jelent meg a kolozsvári Polis kiadónál. A könyv kilóg az emlékiratok sorából, ugyanis a szerző nem magyarázni akarja a múltat, hanem szembe próbál nézni vele. A következőkben Cseke Gábor az Ifjúmunkásnál és az Előrénél eltöltött évekről, valamint tévedéseiről vall.


*


Léptek, október esti sötét (Csíkszereda) utcáin. Kopogó lábbeli zaja. Őszhajú, esőkabátos, megereszkedett vállú férfi látszik hátból, amint távolodva lépeget. Mintha magában motyogna...


- Konfesszió? Napló? 


Most szemből látszik, amint közeleg. (Magamra ismerek benne: én vagyok, ahogy a tükörben szoktam látszani. A bal a jobb felemen, a jobb a balon...)


- Naplóregény? Emlékezés?


Ezúttal csak a léptek látszanak, amint lépcsőn ereszkednek alá. A lépcső elhasznált, kopottas...


A lépcsőről a könyv fedőlapjára vált a kamera, amelyen egy ellenfényben feltündöklő aluljáró kijárata látszik, amint egy alak kilép rajta a fénybe, egy másik meg éppen aláereszkedik. A kamera a könyv címére siklik: 

Cseke Gábor 

Jelentések magamról

Emlékezések ellenfényben

Polis

"Jelentések" - egy tévériportban

Mosás után / Pusztai Péter fotója az Ifjúmunkásból

(Ahogy én láttam...)


Ami meglepett és meg is döbbentett - ugyanakkor jó érzéssel töltött el - az elmúlt napokban, az az, hogy a már említett tévériporthoz szükséges felvétel ötlete, amely időben nem, de idegileg lekötötte hétfőmet és keddemet, igazából egy olyan nemzedék részéről érkezett, amelyik a gyermekeim generációja.


Ferencz Judit, az RTV bukaresti magyar adásának riportere, aki három évvel idősebb legkisebb fiamnál - mellesleg ugyanabba a bukaresti magyar iskolába jártak éveken át, a bukaresti magyar gyerekek ugyanolyan zilált, időhiányos és atomizált életét élték - keresett meg azzal, hogy a László Herbert Márk révén kezébe került Jelentések olyan erőteljesen foglalkoztatja, kérdések egész özönét támasztva benne, hogy érdemesnek találna egy kb. 25 perces riportfilmet szánni rá, vállalom-e.

A Jelentések-ről - kényszerszünetben

Hajóúton vagyok a Deltában
 (nyolcvanas évek - fotó Imreh S. István)

Nemsokára egy éve, hogy megjelent a Jelentések - magamról c. könyvem, de még mindig zajlanak körülötte az események. Jövő hét elején tévériportot akarnak készíteni vele kapcsolatban, amihez illik felkészülni, hogy a stáb ne vesztegesse rögtönzésekkel a drága idejét. Nem mondhatnám, hogy ínyemre van ez a fajta szereplés - semmifajta szereplés nem melegít, bár valamikor, tapasztalatlan koromban azt hittem, nincs annál felemelőbb és nagyszerűbb, mint a világot jelentő deszkákon kivágni a magas Cét vagy lángra gyújtani a hallgatói szíveket. De ha már vállaltam a könyvben való megmérettetést, akkor nem térhetek ki egy ilyen felkérés elől.


Úgy hogy most lélekben a jövő hétre készülök. Félreteszem Angéla naplóját - talán nem is árt neki a pár napos pihentetés -, takarítgatok, lomtalanítok a dolgozószobámban, port törlök, a könyvtárat rendezgetem. A fejleményekről majd utólag beszámolok.


A napokban futott be hajdani kollégám, jó kenyeres pajtásom tollából egy talán érdemen felüli méltatás a Jelentések-ről. A Nyíregyházán élő Máriás Józsefről van szó, akivel együtt végeztem Kolozsváron 1962-ben a magyar nyelv és irodalom szakot,

A Jelentések... - az Óceán partjáról nézve

Idén május elején Dancs Artur barátom (lásd tavalyi, június 5-i bejegyzésemet) hazaugrott Amerikából, ahol immár több mint egy éve szolgál egy repülőtársaság kötelékeiben. Erdélyben járva, felkeresett engem is, s magával vitte a Jelentések - magamról dedikált példányát, sejtetvén, hogy majd tudatja velem olvasói benyomásait. Ami a továbbiakban be is következett, két részletben. Igaz, hogy az alábbi írások csupán magánlevelek, de az ő engedélyével használom fel őket, számomra viszont értékes jelzések arról, hogy még mit s merre tovább...

*

2010. május 28.

Kedves Gábor!

Azt nem volt, amikor elmondjam, hogy visszatérvén, belemerültem a Jelentésekbe. Biztos, hogy, amikor teljesen kivégeztem, írni fogok Neked róla, de most is jelezni akartam, hogy talán az első olyan olvasmányom, amit - ha hajnali 4-kor utazom is a buszon dolgozóba menet - szívesen veszek elő, mert noha hajnalban az embert minden irritálja, a Te soraidat jólesik olvasni, olyan, mintha beszélgetnél hozzám. Ez az egyik oka, hogy most ezt megírom Neked.

A másik meg az, amiről épp most hajnalban olvastam, az idő nélküli emberekről. Egy ideje foglalkoztat ez a gondolat engem, az, hogy egy teljes generáció nem képes a mának élni, míg az újabbak CSAKIS abban. És épp ama érkezésem utáni rakparti beszélgetésben ezeréves barátnémmel, aki szinte még egy napon is született velem, éppen erről beszélgettünk.

A dokumentum jellegén túl a könyved számomra rengeteg választ is segít találni önmagamra, generációnkra. Azt hiszem, túl a rendszer és a körülmények leírásán, egy másik generáció (akikkel szintén meglehetősen csúfosan elbánt a sors) szemszögéből segítesz nekünk is jobban megérteni azt, mindazt, ami velünk történt s történik.

Ez most csak úgy eszembejutott olvasás közben.

Folytatom...

Ölellek.

Art

*

2010. július 1.

Most jutottam a könyved végére. A réteges tálalás segített nekem, hogy akkor s ott kapjam elő, ahol s amikor épp van néhány csendes percem nyomon követni a leírtakat - olvasni. Nem is hiszem, hogy bárki is azt várná egy ilyen volumenű visszatekintést a kezébe véve, hogy az majd lexikálisan és kronológiai rendben sorakoztatja elé a dolgokat.

Elolvasgattam nagy részét a könyvről szóló recenziókat, ilyen-olyan véleményeket, interjúkat, bemutatókat. Annyiféle vélemény, s talán minden elhangzott már, én most csak baráti sorokat írok Neked, s hozzáteszem azt, amit mindazokon túl nekem nyújtott a Jelentések. Debivel nem értek egyet, ez nem egyéjszakás olvasmány. S nekem sem azért sok nappalra és éjszakára volt szükségem, hogy végére járjak, mert lassú olvasó vagyok, hanem mert sok megemésztendő és gondolatébresztő dolog felett nem tudtam úgy továbblépni, hogy ne időzzek el.

Nem tudom, már ki írta, de miközben olvastam, nekem is sokszor az járt a fejemben: "Kár volt..." Ugyanakkor tudom, hogy amikor nekiveselkedtél, akkor Te már jól tudtad, mivel jár az önmagad lemeztelenítése, s azt is tudtad, hogy ezt nem elsősorban másokért akarod kiírni magadból, hanem önmagadért. De ez a világ most annyira hazug, annyira felszínes és annyira képmutató, hogy károgok itt, és noha tudtam, "mi a könyv vége" , aggódtam érted, míg olvastam. Vajon mi lesz? Vajon mi történik vele? Vajon sikerül-e önmagára talánia? Sikerül-e megbékélnie önmagával a végére?

Érdekesnek találtam, hogy miközben mindenféle kimondhatatlan dologról számot vetsz, nem beszélsz például a barátaidról. Többet tudok a szerelmeidről (még ha valaki épp ezt kifogásolta is, hogy arról keveset szóltál) mint a bizalmas jóbarátaidról. Volt-e olyan, aki ennek az egész kálváriának a során melletted állt, támogatott emberileg, ott volt...? Tényleg teljesen magadban oldottad meg a családi életen túli életedet s annak mindenféle hullámhegyét-völgyét?

Amint korábban írtam is, a könyved tulajdonképpen egy jó hosszas beszélgetés volt Veled számomra. Válaszokat kaptam, megoldásokat, magyarázatokat magamra nézve, miközben megismerkedtem életeddel. Másfél generáció távolából mondasz ki helyettem gondolatokat, magyarázod meg, mit és miért érezhettem akkor úgy. Én sem a Te generációd nem vagyok, aki felnőttként végigélte azt a korszakot, de az sem vagyok, aki egyáltalán nem élte meg, csak könyvekből tanul róla meg archív filmanyagokból. Valahol a kettő közt még volt egy eléggé elfuserált generáció - mienk. Meg vagyok győződve ma már róla, hogy ha a kommunista éra kitart, ebből a csapatból az előzőnél is fejevesztettebb, megtévedtebb, sérültebb népek kerülnek ki. Hogy nem így lett, ez csak a véletlen műve, de semmiképp sem a mi erényünk.

Szóval én személy szerint csak tanulhatok mindebből, amit leírtál. Annyira jelen értékű, annyira kivetíthető mai mindennapi életünkre, vívódásainkra, sikereinkre, botlásainkra, megalkuvásainkra...

Szerencsém volt Milos könyvéhez, egyszer pdf-ben át is küldted az anyag egy részét. Abban még nevek is vannak. Mégis most tudtam igazából megélni mindazt, amit elmondani szeretnél. Hogy ne higgyem azt, hogy csak mert én is öregedtem, elővettem, s beleolvastam, de most is úgy találom, a Jelentések sokkal gördülékenyebben és letisztultabban mesél.

És hát én is bosszantó módon rákérdeztem Csíkszeredára. Hogy nem volt a kérdés mögött semmiféle egyéb gondolat a puszta kíváncsiságomon kívül, minden bizonnyal elhiszed, és nem is hiszem, hogy valamennyire is fontos, amit én mondok vagy gondolok. Csak eszembe jutott ez is. Talán magam miatt ez is. Szerintem különben "jól áll" Neked Csík.

Hajnalodik. Abbahagyom most itt ezt a levelet. És ha még eszembe jut ez-az, úgyis elmondom.

Ölellek sok szeretettel,

Art

*

Ennyi személyesség után tartozom Arturnak annyival, hogy válaszomat az ő véleménye után illesszem:

2010. július 1.

Drága Artur!

Nagy öröm a mai reggel. Mert nyertem egy újabb olvasót, aki még a kérdéseivel, az esetleges kritikai megjegyzéseivel is mind egyet mond: érdemes volt. Azt, amit nem tudtam akkor elmondani senkinek, most a világra zúdítottam. Aki megérti és magába építi, hasznára válik. Aki nem, azon nem segíthetek.

Jól látod: nem voltak barátaim. Sok ismerősöm volt, akikről hittem, hogy akár barátok is lehetnek, de idejekorán meg kellett állnom a határnál: még oly jó barátom előtt is titkot tartani - akár éppen az ő érdekében. Hogy ne tegyem ki esetleg annak, hogy ellenem kelljen vallania. Hosszú évekre menő, érzelmet, nyugalmat és figyelmet felemésztő színjáték volt ez, amit ha deklaratíve írok meg, akkor valahogy nem hiteles, akár még kérkedésnek is hat. De gondolom, mindez kirajzolódik, kicseng a vallomások mélyéről.

Az igazi, a lehetséges barátokat, a majdnem barátokat ott hagytam, hűtlenül, Kolozsváron. Azzal, hogy Bukarestbe kerültem. Hiába voltak az alkalmi visszatérések, további kapcsolatok, az, ami megerősödhetett volna és tartóssá válhatott volna, "lábon száradt". Kiégett.

De lehet, hogy nyugtalanító kérdésed majd egy újabb valaminek a kezdetét indítja el bennem: miért nem bíztam én az emberekben, hogy lehet odáig eljutni? Nyilván úgy, hogy az ember korábban nagyon sokakban bízik, mindenkit eredendően jónak és szeretni valónak tart...

Sok szeretettel és köszönettel

csg

Illusztráció: A Jelentések az Óceán partján, ahol Artur oly szívesen időzik (ha van ráérő ideje)

Mindenki asztalán az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár

Szabó T. Attila monumentális munkája - azt is mondhatnánk: életműve - néhány napja elérhető és ingyenesen használható az interneten, a Magyar Elektronikus Könyvtár jóvoltából. Olyan jelentős kultúrtett ez, amelynek ma még föl sem lehet mérni a jelentőségét. Egy bizonyos: szellemiségünk tudományos alapforrásaiból egyre több került globálisan elérhetővé a világ bármely részéről. Az eseménnyel kapcsolatban idevágom a Jelentések - magamról c. könyvem (Polis, 2009) azt a fejezetét, mely Szabó T. Attila műve "nehéz szülésének" egyik sajnálatos közjátékára világít rá. Az események 1980-ban történtek, kb. egy évvel azután, hogy búcsút mondtam az Ifjúmunkás szerkesztőségének, s az ifjúsági szervezettől odahelyezett Varga Jóskának adtam át a lap kormányrúdját.

*

Egy év telt el talán a búcsúnk óta, amikor Varga Jóska izgatott hangját hallom a telefonban:

- Siess, mert azonnali segítségre van szükségem!

Jól esett ekkora bizalom, s örömmel szakítottam időt, hogy minél hamarabb találkozhassunk. Jóska egy sokszorosított, ún. kancelláriai írógéppel készült (különleges, nagy karakterű betűi voltak, kétszerakkorák, mint egy szokványos írógépé, hogy a főnökök - s mindenek előtt a pártfőtitkár - szemüveg nélkül is könnyen áttekinthessék) román nyelvű jelentést adott át Szabó T. Attila zseniális és monumentális munkájáról, az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tárról.

- Otthon majd elolvasod, utána pedig ismét tárgyalunk - búcsúzott.

Gyalog indultam haza, s útközben apróra fogva lépteimet, kiváncsian átfutottam a jelentést. Forogni kezdett velem a világ...

A Varga által rám bízott irat története a következő volt: a jobb felső sarkában ágáló Szigorúan titkos! (Strict secret), fokozott figyelemfelkeltésül még alá is húzott felirat megtette a kellő hatást, az ember mindjárt úgy vette a kezébe, mintha már az érintésével is főbenjáró bűnt követne el. (Ámbár az efféle “márkajelzés” általában nem hiányzott szinte egyetlen, a pártközpont által láttamozott, a kancelláriákban át- meg átfogalmazott, kibővített, agyonszerkesztett dokumentumról sem.)

Ezúttal egy belső jelentésről volt szó, amelyet ismeretlen szerzők (elemzők?) vetettek papírra az országos ideológiai bizottság nevében. Ez a bizottság volt az a közvetlen pártvezetésű, de társadalmi részvétellel szervezett reprezentatív csúcsszerv, amely időről időre megvitatta az eszmei front időszerű kérdéseit, jelenségeit és eseményeit s problémás esetekben, elhajlásokat tapasztalva vagy éppen soros útmutatás végett, meghúzta a vonalat, a követendő sávot. A bizottságot politikailag és ideológiailag ún. Megbízható, “jó” elvtársak alkották, élen a párt ideológiai titkárával, de benne voltak a főbb pártlapok főszerkesztői, a művelődési tárca funkcionáriusai, a nőszövetség, a szakszervezetek, a KISZ stb. Nem túl gyakori összehívása előtt a vitára szánt témákban vitaindítókat és határozati javaslatokat küldtek szét szorgalmas szürke eminenciások, hogy a tényleges összejövetelek már egy félig lejátszott mérkőzés benyomását keltve, egy-két óra alatt véget érjenek. A bizottsági döntések általában sosem szolgálták a művelődés, a művészet és a demokrácia igazi elveit, hanem mindig valami tiltást, egyfajta kiemelten balos szigort kényszerítettek rá a szellemi tevékenység egészére.

A kezemre játszott titkos iratban kizárólagosan Szabó T. Attila akkor már 2 kötetre rúgó - az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár második kötete, a Cs-Elsz 1978-ban látott napvilágot - munkáján veri el a port, s javasol olyan intézkedéseket, melyek gyakorlatilag nem csak hogy diszkreditálják ezt az összmagyar viszonylatban is páratlan vállalkozást, hanem lehetetlenné teszik további folytatását.

A jelentés szerzői előbb ideológiailag próbálnak keményen belémarni a nagy tudósba, azt inszinuálva, hogy a szótár példaanyagának megválogatása következetesen az erdélyi magyar kultúrfölényt igyekszik sugallani, s erre utal az a tény is, hogy szerző és munkatársai nem domborítják ki eléggé: Erdély ősi román föld; de a történelmi évszámok feltüntetése és az archaikus magyar nyelvi elemek szerepeltetése, az erdélyi magyar nyelv ismételt hangsúlyozása mind-mind irredenta gondolatokat ébreszthetnek az olvasóban.

Mindezekre rájátszik viszont az az ideológiai „megfontolatlanság” is, hogy a könyvet nem előzi meg semmiféle erre utaló előszó, jegyzetanyag, amelyben a szerzők bemutatnák Erdély szervesen Romániához kapcsolódó „valóságos” történelmét, illetve azt a példamutató támogatást, amit a kommunista párt, személyesen Ceausescu pártfőtitkár nyújt a nemzeti kisebbségek kultúrájának fejlesztéséhez, anyanyelvi művelődésük biztosításához.

Az iratban szerepeltek olyan megjegyzések is, hogy a példaanyagban a szerzők túlságosan sokszor használják az erdélyi helységek magyar elnevezését, annak ellenére, hogy erre vonatkozóan világos párt- és állami utasításokat dolgoztak ki a sajtó és a kiadói tevékenység részére...

Így folyt a bemázolás oldalakon keresztül, míg a titkosított irat végén lapidáris egyszerűséggel a javasolt intézkedések sorakoztak: amennyiben a munka szerzői nem vonják le a következtetéseket a kritikai megjegyzésekből, illetve a Kriterion Könyvkiadó nem hat oda, hogy ezeket a mulasztásokat minél hamarabb pótolják, az ideológiai tanács kérni fogja a munka végleges leállítását s a kiadáshoz előirányzott tetemes papírmennyiség (lexikonformátumú, 5-600 oldalas kötetekről van szó) más célokra való átirányítását.

Másnap Varga Jóskával sétáltunk egy jó nagyot a sajtóház előtti macskaköves téren, ahol jobbra-balra tekintgetve elmondta: a jelentést ő is mástól, a KISZ KB propaganda titkárátó kaptal, aki egy évvel korábban még közvetlen főnöke volt, azzal a megbizatással, hogy mivel ő személyesen nem tud magyarul, nem is érti pontosan, miről van szó, készítsen számára e jelentéshez egy tájékoztató följegyzést a Szótárral kapcsolatos tudnivalókról, mutassa be röviden ezt a kiadványt, hogy ha kell, legalább szavazáskor némileg “érdemben” foglalhasson állást.

Jóska szegény maga se tudta, mihez kezdjen a feladattal, de jó katonaként összevágta a bokáját, most meg bennem remélte megmentőjét: nagyon kért, hogy a lehető legdiszkrétebben készítsem el a tájékoztatót, amit majd neki átadok, ő meg továbbítja a titkárnak, a “tranzakció” pedig a mi kettőnk titka marad.

Egy délutánt és egy hajnalomat vette igénybe az az igyekezet, hogy megismertessem román nyelven a szótár jellemzőit, kezdve a történetével, miszerint ez egy nyelvtörténeti, tudományos munka, amit személyesen a pártfőtitkár utasítására kezdtek kiadni, miután a kiadó képviselője 1968-ban felvetette előtte, hogy a megcsontosodott cenzúra akadályozza a kisebbségi alapművek kidolgozását és megjelentetését. A román nyelvű szótárirodalom számos friss darabjának áttanulmányozása után azt is a tájékoztatóba foglaltam, hogy gyakorlatilag egyikben sincs ideológiai jellegű előszó vagy dokumentáció, valamennyi szigorúan szakszerű, nem követelik meg egyiktől sem, hogy leszögezze önmaga helyét az ideológiai mezőnyben, illetve hogy a pártideológia téziseit hangoztassa. Mindaz, amit a kötet szerkesztőitől elvárnak, hangoztattam, símán megoldható egy utólagos pótkötettel - használati utasítással -, de még egyszerűbb, ha a sajtó oldja meg ezt a feladatot, miközben a lapok bemutatják, esetleg éppen kritikailag elemzik magát a munkát.

A végére nem mulasztottam el gyengébbek kedvéért odaírni, hogy ez a munka tulajdonképpen a szerző, Szabó T. Attila nyelvészprofesszor életműve, minden segítség nélkül, magánszorgalomból évtizedeken át gyűjtötte össze az anyagot, anyagilag senki nem támogatta, a jelentésbe foglalt számonkérő hang ezért nem korrekt, sőt etikátlan, ugyanakkor szégyen Romániára nézve, aki büszke lehetne, hogy a világ tudományossága által elismert páratlan művet ő segített nyilvánosságra kerülni. Végkonklúzióként ott volt a felkínált “mentőkörülmény” is: a két kötet és a továbbiak megjelenése éppenséggel azt igazolhatja, hogy a társadalom, a párt messzemenően gondoskodik a kisebbségi kultúra fejlesztéséről, úgy, ahogy az következetesen benne van a pártdokumentumokban...

A szöveget, illetve a titkos jelentést eleve több példányban legépeltem. Az első példányt elvittem Varga Jóskának, de a kópiákról már nem szóltam. A másodikat odaadtam a Kriterion igazgatójának, Domokos Gézának, aki mit sem tudott a készülődő támadásról - amelynek éle félig-meddig az általa vezetett intézményt vette célba -, egy harmadikat főnökömnek, az Előre főszerkesztőjének, aki szintén tagja volt az ideológiai tanácsnak.

Sejtettem, hogy Domokos azonnal akcióba lendül: mihelyt megértette, miről van szó, felkereste az akkori Politikai Könyvkiadó vezérigazgatóját, Valter Romant (a rendszerváltás utáni első román miniszterelnök, későbbi külügyminiszter, Petre Roman apját), aki jól tudott magyarul, tagja volt a spanyol polgárháborúban részt vett román internacionalista brigádnak, ismerte Hemingwayt, Capát, a nemzetközi kommunista mozgalom számos vezetőemberét. Élő kövületként, sok kompromisszummal és árulással a lelkiismeretén, de még mindig viszonylag gerincesen tartotta a vállát az összeroppanni készülő ideológiai építmény alatt. Domokos tudta, hogy Valter Romannál meghallgatásra talál, akiben maradt annyi elvhűség, hogy át fogja érezni: itt aljas támadásról, ravasz kicsinálósdiról van szó.

Egy hét múlva aztán, bár a tanács napirendjén szerepelt ugyan a jelentés, Valter Roman javaslatára - aki elmondta, hogy Szabó T. Attila milyen jelentős személyiség és tulajdonképpen büszkék kellene hogy legyünk rá, sőt, minden támogatást megadni neki a továbbiakban -, az előkészített anyagot egyöntetűen elvetették... Sőt, mindjárt készült is mutatóban néhány méltató cikk, televíziós riport a szótárról és szerzőjéről.

Illusztráció: az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár nyitólapja a MEK-en

"Jelentések" - önmagammal tusakodva

Eddig ahány megközelítés, annyi szempont fogalmazódik meg jelentéseimmel kapcsolatban. Úgy tűnik, ez jó is, rossz is. Jó, mert alaposan körbejárják a könyv zilált, réteges szerkezetét, mint egy minden oldaláról más-más módon magát mutató alkotmányt. Rossz, mert újabb ötleteket adnak ahhoz, esetleg érezhetően tudatosítják, hogy miképpen lenne jó még dolgozni a könyvön, illetve mire kellett volna még tekintettel lennem, hogy mindenkinek tetsző mű szülessék.

De van-e egyáltalán ilyen alkotás? Micsoda kérdés, persze, hogy van: a remekművek. Amikor úgy érezzük, hogy hozzá se tudnánk szólni, mert minden, amit mondanánk, nem érintené az illető alkotást és a kritikusra utalna vissza. Hol vagyok én ettől?

Debreczeni Éva írta nemrég a Jelentések-ről: "Annyira kíméli kortársait, ismerőseit a rossz fénybe kerüléstől, hogy egyeseket csupán névbetűvel szerepeltet, ami zavaró lehet azoknak, akik nem ismerhetik a történet összes szereplőjét. De hát egy szerző előre félhet, ki tudja, ki miért sértődik meg: amiért benne van vagy amiért kimaradt a visszaemlékezésből...? Ezért inkább óvatos."

Mondhatom, hogy nem eléggé... Ahogy telik az idő, egyre több jelét észlelem annak, hogy a nagy körültekintésem és az előre, fennen meghirdetett szándékom dacára, itt is, ott is elbaltáztam: úgymond rosszat vagy hamisat is szóltam. Apróságokban, az igaz, de hát az ördög ott bújik meg, vagy nem?

Egy volt kollégám, akivel egy sajnálatos ifjúkori afférom volt, amit az illető s én magam is azonnal megbántunk, de azóta se tisztáztuk vagy hoztuk szóba, bár név szerint nem szerepel a Jelentésekben, mégis magára ismert, mondván: ő teljesen elfelejtkezett életének ama epizódjáról. Töprengek, hogy akkor ez hogy van? Nem emlékszik, de azért mégis?

Családtag említi meg, hogy bizonyos kritikus helyzetben ő dehogy is zokogott, én viszont ezt állítom. Másik családtag életmozzanatáról kiderül, hogy amit én tudtam róla - mert szüleim ekként tálalták - az köszönőviszonyban sincs azzal, amit mások az igazságról tudnak.

És még hányan lehetnek, nevesek és névtelenek, akik érthető módon, széljegyzetelnék a könyvet?

Sok esetben kételkedő, de alapjában véve hiszékeny ember vagyok. Szeretem olybá venni mások állításait, történeteit, beszámolóit, hogy azok valósak. Még olyankor is, amikor nyilvánvaló, hogy kételkednem kellene... De hát: ő mondja, ő tudja... Az az ő igazsága.

Ugyanígy, megvan a magam igazsága is. Ami lehetne akár objektív is, de bizony, legtöbbször nem az, mert ilyen egyáltalán nem létezik. A világot ahányan vagyunk, annyiféle szemlélettel látjuk, értelmezzük. Memóriánk is sokszor megtréfál. A miénk, persze, csalhatatlan, a másoké bizony ki-kihagy, torzít. S ha ez így van, akkor végül is többé-kevésbé mindenkinek a memóriája kikezdhető, felülvizsgálatra szorul. A mész nem kegyelmez. Rövidebb vagy hosszabb távon, de rakódik, dolgozik. Pusztít...

Ez most afféle védekezés akar lenni részemről? Nagyon úgy nézhet ki, pedig a helyzet valóban az, hogy elsősorban én vagyok az, aki azt szeretné és elvárná, hogy írásaiban a valóság és a róla szóló állítások passzoljanak. Én vagyok az, aki nem szeret semmit a fantáziájára bízni, mert úgy gondolja, hogy a valóság elég olyan elemet szolgáltat az alkotónak, amelyek újrarendezésével, műbe emelésével egy új, öntörvényű világ teremthető. Miközben...

A fantázia állandóan dolgozik. Kitölti a valóságtöredékek közötti réseket, repedéseket. Mintha cserépszilánkokból alkotnának újra egy valamikori vázát. Amelynek a restaurátor ki kell hogy találja adott ponton bizonyos hajlatait, formáját, folytonosságát. Azon töprengek, vajon riportjaimhoz, amelyek úgymond a valóság mentén keletkeztek, mekkora adag saját gyártmányú "adalékot" használtam fel, hogy látszólag minden a helyére kerüljön? És hogy ezek az adalékok változtattak-e valami lényegeset az egész arányain, belső logikáján és igazságán?

Nem lett volna egyszerűbb mégis regényben kivetíteni mindazt, ami végül jelentésekbe kényszerült? Vagy jobban kellett volna ügyelnem arra, hogy életemből egyedül csak magamra mutassak és mindenki mást, barátot, rokont, közeli ismerőst, ellenséget, egyforma önmegtartóztatással tartsak a mélyárnyékban? De hát miféle élet ez? Hiszen nem voltam remete, s azt sem mondhatom, hogy senkivel nem kommunikáltam mostanig. A légüres tér marhaság, nem létezik... Alaposabban kellett volna nyomoznom életem mellékszálaiban? Mindennek elvégezni a próbáját és az ellenpróbáját, ahogy a matematika rigolyái előírják? Kételkedni akkor is, amikor szentül meg vagyunk győződve valamiről?

Jó-e az én-fajta hiszékenységem, vagy szabaduljak meg tőle gyorsan? S ha eddig nem sikerült, az ezután hátralévő, nem túl hosszú és nem is túl dicső szakaszban még kevesebb esélyem marad a változásra? Mondjuk, ez akár lehet egy elfogadható, de nagyon olcsó álláspont. (Na tessék: újra a mentegetőzés, a kibúvás, a felállított léc megkerülése...)

Ezek szerint szerencsésebb, ha valaki megmarad alanyi költőnek? Mert akkor csak magát cincálhatja szét. Akkor viszont az a baj, mert bármelyik önvallomását ellene fordíthatják, s elnevezhetik csapodárnak, vagy éppen kőszívűnek, nyeglének, érzelgősnek, attól függően, hogy ki mit olvas ki a sorok mögül. Mert ilyen a beszédünk, a nyelvünk: sokféle szinten más-más az információértéke. Vagy tán nem is a nyelv ilyen, hanem mi tesszük ilyenné? Bennünk él a sokféle értelmezés lehetősége és a szándéka? Mi használjuk fel gyógyszer vagy méreg gyanánt? Létezik-e egyáltalán gyógyító szó és van-e mérgező kifejezés? Fullánkos beszéd? Hízelgő szó? Nem az ember az, aki gyógyít, mérgez, megszúr valakit vagy hízeleg valakinek? Persze, szavakkal teszi, de büntetlenül semmit sem kenhetünk a szavakra. Visszalőnek ránk...

A Romániai Magyar Szóban, s részben a régi Káfén is, vita folyt egyszer arról, hogy melyek a szabadosság határai az irodalomban, létezik-e korlátlan szabadság a művészi kifejezésben. Úgy emlékszem - később megpróbálok utánakeresni, mert a téma megérdemel egy külön misét - , mindenki mondta a magáét, a fiatalok a nagyszájú szabadosság mellett kardoskodtak, én valami olyasmit mondtam, hogy a szavak meg vannak alkotva, kezünk ügyében állnak, rajtunk áll, hogy mire használjuk fel őket. Művészien indokolt, "súlyos" esetben bármelyik szavunknak funkciója lehet egy műben.

Azt hiszem, kissé messzire kalandoztunk a Jelentések-től... De mára ennyi elég is.

Illusztráció: Pusztai Péter rajza rólam, amikor a hetvenes években szivárványhártya gyulladás miatt kalózkötést hordtam a félszememen... Ami alatta van, azt magam fűztem hozzá...

"Jelentések..." - a Szamosban

„…ártatlan vagy és mégis mindent elkövettél”

(Cseke Gábor: Vallató éjszaka)

Cseke Gábor könyve, a Jelentések magamról - Emlékezések ellenfényben a Polis Könyvkiadó gondozásában jelent meg Kolozsvárott, 2009-ben

Ne fogjon senki könnyelműen e könyv olvasásához, csak aki szereti az álmatlan éjszakákat. Ám aki meg akar tudni ki nem mondott igazságokat, megtapasztalni a valóság egy szeletkéjét az elmúlt negyven-ötven év romániai magyar értelmisége egy bizonyos rétegének, az újságíróknak sorsáról, az át fogja rágni magát a nem rövid és nem vékony, nem túl nagy betűs könyvön.

Az olvasó kétféle lehet esetünkben. Egyik az ifjú, aki már e félhomályos idők elmúltával született, s talán csak halvány emlékei vannak, vagy szüleitől hallott arról az “átkos” rendszerről, melyről a szólam sztereotípiákba fúl, ha bárhol szó esik a szocializmus építésének nagas Déva-váráról. Másik a kortárs, az öregedő, a sokat megélt, aki “lássuk csak, megírta-e (helyettem) mindazt, amit kellett volna, s amit nem lehetett annak idején?” gondolatokkal kezd hozzá a böngészéshez.

Előbbiek számára talán kötelező olvasmány is lehetne ez a mű, mint ahogyan sok önéletrajzi regényt lenyomtak annak idején a torkunkon, s szorgalmas tanulókként átrágtuk magunkat a számunkra unalmas kampányműveken is. Ezekhez képest Cseke Gábor könyve érdekfeszítő olvasmány.

A másik kategória, amelybe jómagam is tartozom, miközben kissé kilógok belőle, ezzel szemben átélheti újra azokat a sötét éveket, amelyeket megszépít immár a messzeségből a fiatalság-bolondság szívmelengető élménye, előhozva a lelki spájzból a mézes-lekváros emlékeket. Azért lógok ki belőle, mert bár átéltem a hetvenes-nyolcvanas éveket, mégsem voltam (akkoriban még) újságíró, tehát a könyvben leírtak egy része nekem is “újság”.

Egy másik szempont szerint is kétféle lehet az olvasó: aki ismeri a szerzőt személyesen avagy névről, írásaiból, s a másik, aki sosem hallott még róla.

Cseke Gábor író, költő, újságíró annak idején az Ifjúmunkásnál kezdte karrierjét, és az Előre (1989-től Romániai Magyar Szó) országos magyar napilapnál folytatta, nyugdíjazásáig, a Kolozsvár-Bukarest-Csíkszereda Bermuda-háromszögében mozgolódva. Ebben a könyvben kiírja magából évek hosszú során felhalmozódott összes lelkifurdalását, önmagával folytatott vitáit és megalkuvásait az akkori körülményekkel, melyekben kénytelen-kelletlen cinkosává vált a rendszernek, mi több, olykor öklendezve szült dicsőítő szövegek miatt is marcangolja önmagát. Mintegy lelki szükséglet ez a hosszú önvallomás, egyben hű és aprólékos dokumentaristaként üti fel az elmúlt fél évszázad nagykönyvét, előássa a szocialista idők Romániáját, boncolgatja kisebbségi magyar újságíróként megélt kompromisszumait.

Nem volt könnyű újságírónak lenni azokban az időkben, amikor az újságok egyedül csak a párt propagandáját harsogták, és kötelező volt ajnározni a nép legnagyobb fiát, a pártvezért, az államelnököt, N. C.-t, mert ha nem, ütött-vágott a cenzúra. Na de honnan tudhatta előre a hatvanas években a fejét újságírásra adó fiatal, hogy a kommunizmus utópista eszméi később diktatúrába kövülnek? Még Morus Tamás is hiába tette nyakát ilyesmire. Utólag persze már mindenki okos. Az utópiából minket leginkább csak a második rész érdekel. Kérdezzük csak meg önmagunktól: 1989-ben gondoltuk volna, hogy húsz év múlva ez lesz belőle - s belőlünk?

Ugye, hogy nem?...

Újságírónak lenni mindig is valamiféle “előkelő” dolognak számított. Az irodalomban jeleskedő diákok, írói és költői vénával megáldottak, mivel az írásból nem lehetett megélni, ha nem akartak tanári pályán, vidéken, eldugott falvakban lassú májpusztító életre szenderülni, hát sokan belevágtak a sűrűjébe, és elmentek nyakkendős úriembernek, hírlapot írni. Lap szerencsére volt elég, még magyar nyelvű is, kellett a szemszúrás a külföldnek. Később aztán minden egyre csak sorvadt, miközben a képmutatás és maga a rémes pártvezéri kétfülű tabló egyre nőtt. És elhatalmasodott vele együtt az elnyomás, a nélkülözés, a kétségbeesés. Akik már nem bírták, elmenekültek más országokba, akik maradtak, azoknak számolniuk kellett azzal, hogy a túlélés érdekében sok gyomorforgató dologban lesz részük, s nem tudták, meddig kell még tűrniük.

Cseke Gábor elmeséli, miként is került bele a lélekdaráló gépezetbe, és mivel sajnálatos módon tehetséges is volt, vezető pozíciókba jutott, ennek előnyeivel és hátrányaival: nagyobb fizetés, több mozgási lehetőség, olykor még külföldön is, ugyanakkor több “nyalnivaló”. A jószívű főnök ráadásul a mások piszkos munkáját is magára vállalta, hogy ne sodorja beosztottait abba a bűzös maszlagba, amibe ő hivatalból többször is belelépett. Elénk tárja e könyvben a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek Bukaresti magyarságának életét, megismerteti az olvasóval családja történetét, jobbára a száraz tények oldaláról. Érzelmei csupán a saját magát megalkuvással vádoló részekben törnek elő, más lelki dolgok elsikkadnak: szerelem, barátság - minden mellékes. Annyira kíméli kortársait, ismerőseit a rossz fénybe kerüléstől, hogy egyeseket csupán névbetűvel szerepeltet, ami zavaró lehet azoknak, akik nem ismerhetik a történet összes szereplőjét. De hát egy szerző előre félhet, ki tudja, ki miért sértődik meg: amiért benne van vagy amiért kimaradt a visszaemlékezésből...? Ezért inkább óvatos.

Sok érdekes szövegrészt idéz Cseke Gábor előző írásaiból is, ezáltal az is megismerheti alkotói világát, aki eddig netán nem olvasott tőle semmit. És résnyire bepillanthatunk a múlt század végi (ez a huszadik volt, ne feledjük!) újságírás boszorkánykonyhájába is, ami inkább taposómalomhoz hasonlított, semmint kéjutazáshoz - bár a vidéki tudósítók utazhattak eleget, ami ezekben az években afrikai expedíciókkal ért fel, mind az időjárási viszontagságok, mind a váratlan veszélyes kalandok esélyeinek tekintetében. Erősen hiányolható e korrajzból - ha már élettörténet - a szerelmi szál kibontakozása, ezen a téren sokkal szemérmesebb, mint politikailag...

A szerző ezt a könyvét, mintegy vezeklésként, talán azért írta meg, hogy tovább verselhessen. Mert Cseke Gábor prózái sem rosszak, de a versben megtalálja valódi önmagát. És mivel annak idején épp e területen kompromittálódott bizonyos kötelező dicsőítő versek kikínlódásával, saját magának azt a büntetést szabta, hogy eltiltja magát egy időre a költészettől. Szerencsére immár e szakmai életútjáról kimerítően részletes önvallomása által feloldozást nyert és kapott. A poétáról a lakat lehullt, és annyi penitenciát gyakorolt már, hogy még másoknak is adhat kölcsön a lelki tisztaságból, akik a meaculpázást még nem tették meg - és tán már nem is fogják.

Debreczeni Éva

Megjelent a szatmári Szamos c. lap májusi számában

"Jelentések..." - elkészült az ÚMSZ-interjú

Persze, csak az első változata. Nem garantálom, hogy nyomtatásban ennyi megjelenhet, de igyekeztem becsületesen válaszolni majd minden kérdésre. Mint észrevehető, a kérdések sorrendjén és terjedelmén is változtattam. Dokumentum gyanánt helyezem itt el, hogy látni lehessen: ilyen formája is volt a virtuális beszélgetésnek...

*

Beindított vívódások könyve

Cseke Gábor szerint az írás szabadsága ugyanazt jelenti, mint az élet szabadsága

Nyolc évvel ezelőtt, 2002. május 18-án, az ÚMSZ mai szerkesztőségi szobáinak egyikében, a soros lapszám megjelenése utáni csöndben születtek meg az első gondolatai, oldalai annak a könyvnek, amit a Polis Könyvkiadó Jelentések - magamról. Emlékezések ellenfényben címmel adott ki. A szerző, Cseke Gábor, lapelődünk - a Romániai Magyar Szó - vezető munkatársa több mint negyven esztendős újságírói pályája gyakorlatilag ahhoz a szocreál épülethez kötődik, amit valamikor Scanteia Háznak neveztek, s ma a Szabad Sajtó Háza nevét viseli. A könyv, akárcsak a szerző élete a romániai újságírás s a tőle elválaszthatatlan köz- és magánélet közelmúltja körül forog; önvallomás, amelynek erőteljes és tanulságos közösségi, etikai hozadéka van. Beszélgetésünk a szerzővel, aki máig is rendszeresen közöl lapunkban, kiemelten erre összpontosít.

Ágoston Hugó

- Könyvében említést tesz arról, hogy az első megfogalmazást Milos könyve címen 2002-2003 között, internetes blogon hajtotta végre. Miért kellett egy már kész művet átírni, újraírni? És miért kellett várni vele hét évet?

- Az a próbálkozás, amibe nyolc évvel ezelőtt belevágtam, beláthatatlan volt, alkalomszerű és nyers. Újságírói módszerekkel készült: tartós idegfeszültségben eltöltött munkanap végén, röptében, mindig csak addig nyújtózva a szöveggel, ami egy fél-, maximum egy órába belefér, eleinte többnyire rögtönözve. Az alaposabb dokumentálódásra csak az első hónapok rutinjának megszerzése után keríthettem alkalmat. A napi penzumként szaporodó fejezeteket, naplóbejegyzéseket biztató felkérésre írtam, formailag Andrassew Iván budapesti író legkisebbik fiának, Milosnak címezve, életem nagy tanulságairól, de méginkább tévedéseiről. Iván pedig, akivel az erdélyi költészet antológiájának önkéntes digitalizálása végett kerültem emberközelbe, minden este elhelyezte saját internetes portálján, külön blogban, látványosan, illusztrációkkal körítve. Másnap reggel, a szerkesztőségi számítógépet nyitva, már olvashattam a legfrissebb fejezetet. Estefelé viszont már küldhettem az újabb penzumot. Így ment ez egy éven át. Esetleges, túlzsúfolt, alaktalan mamutépítmény lett belőle, ma is olvasható a neten, de ebben a formájában nem könyvbe való... A szerkesztőségi munkából végleg kivonulva, a hegyről legurított, óriási hólabda újra gyúrására vállalkoztam: a nyersanyag egy részét mellőztem, újabb fejezeteket, részleteket illesztettem be, bővítettem ki, javítottam át, majd pihentettem és ismét átírtam. Ma sem vagyok biztos abban, hogy ez a szerkezet a legszerencsésebb, de le kellett állnom vele, nehogy a sok pepecselés miatt munkám eső utáni köpönyegnek bizonyuljon...

- A könyvben szereplők hol saját nevükön, hol álnévvel, hol csak kezdőbetűkkel vagy egyenesen személytelenül jelennek meg. Miért ez a finomvegyes bánásmód velük, meghúzódik-e mögötte valamilyen belső logika, magyarázat?

- Máris leszögezem: munkámnak egyetlen fiktív szereplője sincsen! Írás közben viszont nagyon kellett ügyelnem arra - mert mindennél fontosabb szempontnak tartottam -, hogy tartsam magam a címben megfogalmazottakhoz: a jelentések elsősorban és hangsúlyosan rólam szóljanak, s a hozzám legközelebb álló személyekről is úgy, hogy lehetőleg kellő tapintattal beszéljek róluk. A névvel szereplők mondhatni félig-meddig önálló figurák, fontos szerepet játszottak az életemben. Akiket közülük némileg védeni kívántam, mert bizonytalan voltam abban, hogy jónéven veszik-e felfedésüket, inkább csak vezetéknevük vagy teljes nevük kezdőbetűivel említettem. A név nélküli vagy álneves szereplők esetében az volt a döntő, hogy nem ők állnak a szóban forgó helyzetek középpontjában, így fölösleges rájuk irányítani a fényforrásokat. E szigorú, bonyolult játék végigvitele óvott meg attól, hogy kritikusaim szemében úgy tűnhessék: jelentéseim másokat sértő önigazolások...

- Nem egy olvasó vélekedett úgy, hogy a könyvben szívesen látott volna részletes, kimerítő vallomást olyan sajtóintézmények belső életéről, történetéről, mint az Ifjúmunkás, az Előre, a Romániai Magyar Szó. Nem volt szándékában ezekkel foglalkozni, vagy erején felüli kihívásnak érzett volna egy ilyen feladatot is?

- Többen s mindenek előtt volt pályatársak szerették volna, ha teljes szerkesztőségi "keresztmetszeket", "látleleteket" hozok. Ezt a csapdát azonban meredeken kikerültem. Abból a meggondolásból, hogy előbb mindegyikünk rakjon nyilvános rendet a saját dolgait illetően, mert csak ez szolgáltathat hiteles alapot ahhoz, hogy valaki, talán majd éppen az Utókor, elvégezhesse a szükséges átfogó értékelést. Ha ilyesmire fecséreltem volna az időmet, ugyancsak önigazolás íze lett volna a dolognak. Tudom például, hogy az Ifjúmunkás-os korszakomban társaim sokszor megalkuvónak, simulékonynak, gyávának, félénknek - a jelenség ragozható, de végül is ugyanarról van szó - tartottak, s mert vezetőjük voltam, ez a velük való kisebb-nagyobb konfliktusaim, döntéseim révén is leírható. Ahelyett viszont, hogy azt keresném, kinek volt egyik-másik helyzetben igaza, inkább azzal foglalkoztam jelentéseimben, hogy tüzetesen megvizsgáljam: valóban megalkuvó vagyok-e és hogy ezt miként értem tetten saját magamon, életem folyamán?

- 1970-től, tehát fiatal koromtól, magam is a bukaresti sajtóban dolgozom, nagyjából ismerem a könyv szereplőit. Mi, akik A Hétnél dolgoztunk - ezt akkor is éreztük, de a Jelentések... elolvasása után még világosabban tudatosodik bennem - minden baráti kapcsolatok és „átjárhatóság” ellenére sokkal szabadabb szellemben dolgoztunk. Az Ifjúmunkás remek „interaktivitása”, olvasóival, a fiatalokkal való kapcsolata jó „példa” volt A Hét szerkesztésében, de a világra még nyitottabbak voltunk, a lap műhely- és fórum-jellege valós demokráciát hirdetett és képviselt a zsarnokság közepette. Vajon, mivel magyarázható, hogy ez lehetséges volt? Talán nem voltunk annyira szem előtt, mint a pártsajtó? Vagy mert főszerkesztőnk, Huszár Sándor jobban tudta „tartani a hátát”?

- A kemény korszakok ugyan elvárják, az élet maga azonban nem ismeri a vagy-lagos válaszokat. Huszár Sándor főszerkesztői személyisége biztosan egyik tényezője volt annak, hogy A Hét gárdája liberálisabb hangulatban élhette meg a szocialista lapcsinálás mindennapjait, de önmagától ez sose sikerülhetett volna neki, mert még nagyon sok, meghatározó történelmi előfeltételre és körülményre volt szükség a viszonylagos szabadság illúziójához. Csak néhányat említek: az Előre és A Hét sosem voltak azonos "súlycsoportban": az egyik napilap volt, a másik művelődési hetilap. Az egyik a napi politika aktív szócsöve, a másik az ideológia karámjába terelt művészet és tudomány fóruma. Az egyik kötelezően harcos agitátor, maga a sarló és kalapács - mint néhány más román laptársa a pártsajtó első vonalában -, a másik amolyan pórázon tartott ideológiai játszótér, igaz, ugyanolyan merev szabályokkal és elvárásokkal, de végül is játszótér. Az 1948-tól működő Előrénél (Romániai Magyar Szónál) korban megállapodott, zömmel régivágású, elsősorban politikai szempontok alapján toborzott közösség dolgozott, aki ráadásul egy 1956-tal kapcsolatos, idejében elfojtott szerkesztőségi rebellió után, nyomasztó "büntetőszázadi" légkörben élt, indulatokat pacifikálni és kordában tartani odahelyezett, katonás főszerkesztővel a nyakán. A Hét viszont csak 1970-ben alakult - októberben lenne 40 esztendős, ha nem múlik ki évekkel ezelőtt - jórészt kellően képzett, tehetséges, szakterületükön jártas fiatalokat toborozva. Nem véletlen az Ifjúmunkás és A Hét ön által említett "egymásratalálása", hasonló szellemi légköre. 1979-ben az Ifjúmunkástól az Előréhez kerülve egyik napról a másikra kellett megtapasztalnom, hogy mennyire bonyolult, merev, önjáró gépezetnek lettem az aprócska része, és ha ennek ellenére valamit "szabadon" meg kívánok valósítani, jobb ha csak magamra számítok. Esetleg reménykedhetek mások hallgatólagos "félrenézésében". Farkastörvényű, idegfeszítő világ volt: nap mint nap közvetlenséget, már-már haverséget játszani egymással szemben, és közben lehetőleg rejtve maradni...

- Könyvében - sok tekintetben ma is érvényesen, bár ma a lista egyszerre lehetne bővebb és tömörebb, és az elkötelezettség és a lojalitás fogalmai más mezőben és másképp érvényesek - összefoglalja, mi kell hozzá, hogy valaki főszerkesztő legyen. Teszi ezt, miután „bármilyen fiatalon is csöppentem valamikor a számomra túl nagy - a főszerkesztői - székbe, 1979 őszéig nekem is elkoptak az oroszlánkörmeim; törvényszerű volt átadni a váltóbotot a fiatalságnak”. Hogyan látja a mai fiatalosítási hullámot, különösen a hozzáértés és a szakmai alázat szempontjából? Mi kell ma ahhoz: főszerkesztőnek lenni?

- Kizárólag csak különbejáratú, saját bőrömön megszenvedett, botcsinálta tapasztalatról számolhatok be, az említett listát is, amely megtalálható a könyv 25-27. oldalán, csak azért állítottam össze, mert attól tartottam, hogy az Ifjúmunkás éléről való leváltásom után, az ifjúsági szervezettől a laphoz helyezett, annak belső problémáit, az újságírás belső világát nem ismerő mozgalmár utód rövid idő alatt és látványosan felgyorsíthatja a lap addig minden eszközzel késleltetett mélyrepülését. A listán szereplő tanulságokat nekem is jó lett volna korábban felismernem, de így is örvendek, hogy nem volt teljesen hatástalan a "végrendelkezésem"... A fiatalítási hullámmal amúgy nincsen semmi baj, az mindig egészséges, a probléma inkább az, hogy ma már több a lap, a sajtófórum, mint a hozzáértő ember, s a verseny, a hajtás pedig óriási, kegyetlen. Ma könnyebb, de egyben nehezebb is sajtót csinálni... Legjobb lesz, ha csak azt idézem a könyvből, amit a listából ma is érvényesnek vélek.

"Főszerkesztőnek lenni (mi kell hozzá): * Szilárd, alapos politikai meggyőződés. * Félelem nélkül a saját fejünkkel gondolkozni. * A lapot ért rosszindulatú és egyéb támadásokat ügyesen kivédeni és leszerelni (amelyek veszélyeztethetik egy lap egzisztenciáját) * Magyarnak lenni itt, Romániában; elsajátítani, erősíteni a saját nemzetiségi műveltséget. * Ismerni a hazai magyar és román sajtót, napirenden lenni ezek eseményeivel. * Ismerni a lapvezetés dokumentumait, rendet tartani az irattartókban. * Megismerni és próbára tenni az embereket. * Bízni bennük, segítséget kérni tőlük, hagyni dolgozni őket, főként olyan területen, ahol a legtöbbet nyújtják, munkára serkenteni őket, gondjaikat, panaszaikat orvosolni és CSAK VÉGSŐ ESETBEN MEGHÚZNI A VÉSZFÉKET. * A problémákat a közösségen belül megoldani, közös erővel, nem pedig felső, hatalmi segítséggel. * Alaposan ismerni a levelezést: mivel fordulnak a laphoz; a munkatársak miként és mennyire pontosan oldják meg őket. * A lapban megjelent bírálatokat eljuttatni az illetékesekhez, minden elkezdett ügyet következetesen végig vezetni. * A kap lényegi, egzisztenciális gondjaira összpontosítani (lapterjesztés, bővítés, tematikai egyensúly, munkagan gulat, tervezés, méltányos szellem, fizetések, az irányító szervekkel való kapcsolat, ellenőrzés, reprezentálás, érdekvédelem - a többit elvégzik a szerk. tagjai). * Csakis képzett, alapos nyelvi kultúrával rendelkező embereket fölvenni, akik húznak is a laphoz. Nem bedőlni a karrieristáknak! * Olvasni, olvasni, olvasni! * Nyomdai-műszaki tudnivalókat rendre elsajátítani. * Mindenkit türelemmel meghallgatni, és csak azután, higgadtan ítélni.* Kis dolgokban nagylelkűen engedni, nagy dolgokban határozottan állást foglalni, a lelkiismeret szerint. * A lapkészítésben a kirívó hibákra összpontosítani. A kis dolgokat utólag szóvá tenni és nyomon követni, kijavítják-e. * A hazai magyarság szellemi életével, személyiségeivel a bensőséges kapcsolatot kialakítani; ugyanígy a román szellemi élet kiválóságai felé is. * Súlyos gond, bizonytalanság esetén megbízható emberekkel tanácskozni, aztán saját fejjel dönterni, intézkedni. Utána még mindig van idő és lehetőség a hatalmi erőkhöz folyamodni. * Mindent megtenni, hogy a lap ne válhasson faliújsággá és megőrizze, sőt továbfejlessze egyéniségét."... Sajnálom, de nagyon keveset kellett elhagynom...

- Cenzúra és öncenzúra - nyilvánvaló kényszert és kihívást jelentett mindkettő. Mégis különbözőképp fogták fel - és különféleképpen alkalmazták - a lapokat vezető (fő)szerkesztők. Ma már tudjuk, hogy az önagresszió - amilyen az öncenzúra is - és feldolgozása a legveszélyesebb, személyiségromboló életstratégia. Felszabadulást jelentett-e önnek a könyvében erről írni, ezt „kibeszélni?

- Felszabadulást jelentett az egész könyv maga. Az a tény, hogy a gyakorlatban is megkóstolhattam, milyen az és mivel jár, amikor mindent szabad és bármit le lehet írni, szöges ellentétben a korábbiakkal, minden korábbi tapasztalatomnál többet ért. Persze, tőlem nem lehet többet várni, minthogy ebben is óvatos duhaj maradjak, de a kétféle gyakorlat után határozottan vallom, ahogy könyvemben is megfogalmaztam: "Író embernek nem könnyű, ugyanakkor kutya kötelessége rádöbbennie arra, hogy az írás szabadsága ugyanazt jelenti, mint az élet szabadsága: addig vagyunk szabadok, amíg nem sértünk másokat. Természetesen mindez nem áll egy teljesen magánhasználatra készülő, önkörében maradó műre, de mindaz, ami a nyilvánosság leghalványabb esélyére is igényt tart, az együttélés szabályaihoz kell hogy idomuljon."

- A Jelentéseket olvasva úgy tűnik, mások mintha kevésbé (voltak) önemésztők. Nem túl szigorú önmagával? Önnek (volt) fontosabb ez a szembenézés, ez az önvizsgálat, nekünk, kortárs tanúknak volt fontosabb, vagy pedig a mai nemzedékeknek?

- A könyvet megírni nekem rendkívül fontos volt. De sokat töprengtem azon is: a világért, annak jobbulásáért tettem-e azt, amit tettem? Vagy egyszerűen csak önző módon magamért, mert nem hagyott nyugodni mindaz, amit évtizedeken át magamba rejtettem? A visszajelzésekből, kritikákból ítélve úgy láttam, távolról sem magánérdekű ez az emlékezés. Társadalomtudományokat oktató tanárember írta például: “Ajánlottam elolvasásra munkatarsaimnak, fiataloknak is. Meg vagyok győződve, hogy újra és újra elő fogom venni, hogy utánanézzek egyes, általad leírt jelenségeknek, eseményeknek...” Akadt költő, akit önvizsgálattal végződő poéma írására ösztönzött a könyv, egy íróbarátom pedig elolvasván, menten nekiállt fölvázolni a saját “jelentéseit”. E beindított vívódások, továbbgondolások miatt kezdem most már teljes bizonyossággal nem csak hinni, hanem tudni is, hogy nem volt kár megírni ezt a könyvet. Még akkor sem, ha az értékelés során túl könnyűnek találtatnak a vétkeim és épp ezért groteszknek, talán még enyhén operettesnek is a megvallásukhoz használt módszer komolysága, az őszinteség foka. Elő-elővéve a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején írt verseimet, mint amilyen például a Vallató éjszaka is, nem egyet találok közöttük, melyekben sűrítve, pár gondolatfutam erejéig minden ott van, amiről ez a könyv szól... De az is lehet, hogy a Jelentések... elkészülte nélkül minden korábbi próbálkozás csak elszórt cserép, tükördarab, szilánk marad, így viszont az egész mintegy varázsütésre összeállt... Azt hiszem, mindent megmagyaráz ez a sor: "ártatlan vagy és mégis mindent elkövettél"... Mert ez az igazság. Ezért íródott meg a Jelentések.

- Most pedig fordítva a kérdésen: nem túlságosan elnéző önmagával? Tudjuk mi, hogy van ez, ravasz dolog: elmondom én magamról a rosszat, s ezzel elejét veszem, hogy mások mondják el, esetleg bővebben és súlyosabban...

- Miért tagadnám, hogy ilyesmi is megjárta a fejemet? A saját magunkra kiosztott ítéletbe hamarabb belenyugszunk, mint ha mások ítélkeznének felettünk. De ez csak egy része az egész igazságnak, hiszen könyvem, a magamról szóló jelentések alapján az olvasó szabadon megítélheti: mentséget, felmentést kerestem-e velük nem túlságosan dicső pályámra, vagy inkább csak terítettem bennük a kártyáimat...

- Hogyan tovább, Cseke Gábor?

- Ha gyönge poénnal akarnám elütni az interjú élét, akkor most azt válaszolnám, hogy "Előre". A poénkodás ösztönének ekként eleget téve, a közeljövőben szeretném “szigorúan válogatott verseim”-et kiadni, Szerpentin vándora címmel, mely némileg "rímel" majd a Jelentésekre.

Cseke Gábor (1941, Kolozsvár) - újságíró, költő, író.

A Babeş-Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán végzett (1962), 1962 és 2005 között az Ifjúmunkás, az Előre, majd a Romániai Magyar Szó belső munkatársa. Főbb munkái: Déli harang (versek, 1967), Elveszett birtokok (versek, 1969), Tornác (próza, 1970) A tuskó (gyerekregény, 1979), Érzelmes levelek (regény, 1980), Ellenállás (versek, 1980), Bármely rendelést vállalok (regény, 1982), Az ítélet születése (versek, 1983), A megtalált kulcs (elbeszélések, 1989), A bozót (regény, 1989, 2008), Álruhában. Mai kalandok (1989), Kölcsönsorok. Mai román költők (2005), Tükörterem (válogatott versek, 2005), Lírai tőzsde. Fontos versek (2006), Sashegyen innen, Sashegyen túl (gyermekregény, 2007), Csöndfűrész zenéje (Álmodott versek, 2008), Székelyföldi vízikerekek nyomában (Pro Print, 2008; Ádám Gyula fotóművésszel közösen); Jelentések - magamról. Emlékezés ellenfényben (Polis, 2009). Főbb internetes művei: Öböl - versek egy fotógyűjteményhez (), Milos könyve napló (); Fehér titok. Mai kalandok (riportok; ); Futóbolond. Három történet ().

Illusztráció: Korabeli riportfotó az Ifjúmunkás 50. éves jubileumi ünnepségéről, amint "Cseke Gábor, az Ifjúmunkás főszerkesztője a lap harcos múltjáról, jelenéről, jövőbeni feladatairól beszél" * Fotó: Új Élet