A következő címkéjű bejegyzések mutatása: visszhang. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: visszhang. Összes bejegyzés megjelenítése

2010. július 11., vasárnap

A Jelentések... - az Óceán partjáról nézve


Idén május elején Dancs Artur barátom (lásd tavalyi, június 5-i bejegyzésemet) hazaugrott Amerikából, ahol immár több mint egy éve szolgál egy repülőtársaság kötelékeiben. Erdélyben járva, felkeresett engem is, s magával vitte a Jelentések - magamról dedikált példányát, sejtetvén, hogy majd tudatja velem olvasói benyomásait. Ami a továbbiakban be is következett, két részletben. Igaz, hogy az alábbi írások csupán magánlevelek, de az ő engedélyével használom fel őket, számomra viszont értékes jelzések arról, hogy még mit s merre tovább...

*

2010. május 28.

Kedves Gábor!
Azt nem volt, amikor elmondjam, hogy visszatérvén, belemerültem a Jelentésekbe. Biztos, hogy, amikor teljesen kivégeztem, írni fogok Neked róla, de most is jelezni akartam, hogy talán az első olyan olvasmányom, amit - ha hajnali 4-kor utazom is a buszon dolgozóba menet - szívesen veszek elő, mert noha hajnalban az embert minden irritálja, a Te soraidat jólesik olvasni, olyan, mintha beszélgetnél hozzám. Ez az egyik oka, hogy most ezt megírom Neked.

A másik meg az, amiről épp most hajnalban olvastam, az idő nélküli emberekről. Egy ideje foglalkoztat ez a gondolat engem, az, hogy egy teljes generáció nem képes a mának élni, míg az újabbak CSAKIS abban. És épp ama érkezésem utáni rakparti beszélgetésben ezeréves barátnémmel, aki szinte még egy napon is született velem, éppen erről beszélgettünk.

A dokumentum jellegén túl a könyved számomra rengeteg választ is segít találni önmagamra, generációnkra. Azt hiszem, túl a rendszer és a körülmények leírásán, egy másik generáció (akikkel szintén meglehetősen csúfosan elbánt a sors) szemszögéből segítesz nekünk is jobban megérteni azt, mindazt, ami velünk történt s történik.
Ez most csak úgy eszembejutott olvasás közben.

Folytatom...

Ölellek.
Art

*

2010. július 1.

Most jutottam a könyved végére. A réteges tálalás segített nekem, hogy akkor s ott kapjam elő, ahol s amikor épp van néhány csendes percem nyomon követni a leírtakat - olvasni. Nem is hiszem, hogy bárki is azt várná egy ilyen volumenű visszatekintést a kezébe véve, hogy az majd lexikálisan és kronológiai rendben sorakoztatja elé a dolgokat.

Elolvasgattam nagy részét a könyvről szóló recenziókat, ilyen-olyan véleményeket, interjúkat, bemutatókat. Annyiféle vélemény, s talán minden elhangzott már, én most csak baráti sorokat írok Neked, s hozzáteszem azt, amit mindazokon túl nekem nyújtott a Jelentések. Debivel nem értek egyet, ez nem egyéjszakás olvasmány. S nekem sem azért sok nappalra és éjszakára volt szükségem, hogy végére járjak, mert lassú olvasó vagyok, hanem mert sok megemésztendő és gondolatébresztő dolog felett nem tudtam úgy továbblépni, hogy ne időzzek el.
Nem tudom, már ki írta, de miközben olvastam, nekem is sokszor az járt a fejemben: "Kár volt..." Ugyanakkor tudom, hogy amikor nekiveselkedtél, akkor Te már jól tudtad, mivel jár az önmagad lemeztelenítése, s azt is tudtad, hogy ezt nem elsősorban másokért akarod kiírni magadból, hanem önmagadért. De ez a világ most annyira hazug, annyira felszínes és annyira képmutató, hogy károgok itt, és noha tudtam, "mi a könyv vége" , aggódtam érted, míg olvastam. Vajon mi lesz? Vajon mi történik vele? Vajon sikerül-e önmagára talánia? Sikerül-e megbékélnie önmagával a végére?

Érdekesnek találtam, hogy miközben mindenféle kimondhatatlan dologról számot vetsz, nem beszélsz például a barátaidról. Többet tudok a szerelmeidről (még ha valaki épp ezt kifogásolta is, hogy arról keveset szóltál) mint a bizalmas jóbarátaidról. Volt-e olyan, aki ennek az egész kálváriának a során melletted állt, támogatott emberileg, ott volt...? Tényleg teljesen magadban oldottad meg a családi életen túli életedet s annak mindenféle hullámhegyét-völgyét?

Amint korábban írtam is, a könyved tulajdonképpen egy jó hosszas beszélgetés volt Veled számomra. Válaszokat kaptam, megoldásokat, magyarázatokat magamra nézve, miközben megismerkedtem életeddel. Másfél generáció távolából mondasz ki helyettem gondolatokat, magyarázod meg, mit és miért érezhettem akkor úgy. Én sem a Te generációd nem vagyok, aki felnőttként végigélte azt a korszakot, de az sem vagyok, aki egyáltalán nem élte meg, csak könyvekből tanul róla meg archív filmanyagokból. Valahol a kettő közt még volt egy eléggé elfuserált generáció - mienk. Meg vagyok győződve ma már róla, hogy ha a kommunista éra kitart, ebből a csapatból az előzőnél is fejevesztettebb, megtévedtebb, sérültebb népek kerülnek ki. Hogy nem így lett, ez csak a véletlen műve, de semmiképp sem a mi erényünk.

Szóval én személy szerint csak tanulhatok mindebből, amit leírtál. Annyira jelen értékű, annyira kivetíthető mai mindennapi életünkre, vívódásainkra, sikereinkre, botlásainkra, megalkuvásainkra...

Szerencsém volt Milos könyvéhez, egyszer pdf-ben át is küldted az anyag egy részét. Abban még nevek is vannak. Mégis most tudtam igazából megélni mindazt, amit elmondani szeretnél. Hogy ne higgyem azt, hogy csak mert én is öregedtem, elővettem, s beleolvastam, de most is úgy találom, a Jelentések sokkal gördülékenyebben és letisztultabban mesél.

És hát én is bosszantó módon rákérdeztem Csíkszeredára. Hogy nem volt a kérdés mögött semmiféle egyéb gondolat a puszta kíváncsiságomon kívül, minden bizonnyal elhiszed, és nem is hiszem, hogy valamennyire is fontos, amit én mondok vagy gondolok. Csak eszembe jutott ez is. Talán magam miatt ez is. Szerintem különben "jól áll" Neked Csík.
Hajnalodik. Abbahagyom most itt ezt a levelet. És ha még eszembe jut ez-az, úgyis elmondom.

Ölellek sok szeretettel,
Art

*

Ennyi személyesség után tartozom Arturnak annyival, hogy válaszomat az ő véleménye után illesszem:

2010. július 1.

Drága Artur!

Nagy öröm a mai reggel. Mert nyertem egy újabb olvasót, aki még a kérdéseivel, az esetleges kritikai megjegyzéseivel is mind egyet mond: érdemes volt. Azt, amit nem tudtam akkor elmondani senkinek, most a világra zúdítottam. Aki megérti és magába építi, hasznára válik. Aki nem, azon nem segíthetek.

Jól látod: nem voltak barátaim. Sok ismerősöm volt, akikről hittem, hogy akár barátok is lehetnek, de idejekorán meg kellett állnom a határnál: még oly jó barátom előtt is titkot tartani - akár éppen az ő érdekében. Hogy ne tegyem ki esetleg annak, hogy ellenem kelljen vallania. Hosszú évekre menő, érzelmet, nyugalmat és figyelmet felemésztő színjáték volt ez, amit ha deklaratíve írok meg, akkor valahogy nem hiteles, akár még kérkedésnek is hat. De gondolom, mindez kirajzolódik, kicseng a vallomások mélyéről.

Az igazi, a lehetséges barátokat, a majdnem barátokat ott hagytam, hűtlenül, Kolozsváron. Azzal, hogy Bukarestbe kerültem. Hiába voltak az alkalmi visszatérések, további kapcsolatok, az, ami megerősödhetett volna és tartóssá válhatott volna, "lábon száradt". Kiégett.

De lehet, hogy nyugtalanító kérdésed majd egy újabb valaminek a kezdetét indítja el bennem: miért nem bíztam én az emberekben, hogy lehet odáig eljutni? Nyilván úgy, hogy az ember korábban nagyon sokakban bízik, mindenkit eredendően jónak és szeretni valónak tart...

Sok szeretettel és köszönettel
csg

Illusztráció: A Jelentések az Óceán partján, ahol Artur oly szívesen időzik (ha van ráérő ideje)

2010. április 19., hétfő

Pót-Káfé: Két levél


Két levelünk érkezett a Káfé portál "elhunytával" kapcsolatban, Gergely Tamás továbbította őket Stockholmból. Mindkettőt közeli munkatársaink írták, a szövegeket egy az egyben közöljük.

*

Hendi Péter írja:

Szomorú hír. Azt hiszem, éppen pénteken mentek nyomdába a szövegeim, melyek mellett - mint köszönettel az őshazára - utalok a stockholmi Káfé-ra az internet címet is megadva, amire viszont hiába fognak ráklikkelgetni a fruszrált olvasóim. Sebaj. Néha épp az a siker, ha az ember nem elérhető.

A Káfét tényleg sajnálom. Mindenkiért. Talán személyesen is lesz alkalmunk beszélni róla, mert szeptember elején, ha eloszlik az izlandi korom, néhány napra Stockholmban leszek.

péter


Gyalai István írja:

Ez nem vidám fejlemény! Nagyon sajnálom - talán van (technikai) megoldás mégis? Én valahogy eddig ezt tapasztaltam - technikai problémának valahol mindig van/lesz technikai megoldása...
És valamilyen alternatíván is bizonyára lehetne elmélkedni, mondanám. Ez a "nincs remény"-szindróma valahol az 1980-as Romániát juttatja eszembe – hogy aztán micsoda parádés cirkusz legyen a nagy kilátástalanságból... Minden a feje tetejére állt - azóta inkább: "nincs megállás..."

Szép és jó vállalkozás volt. S mint minden, ami technikára alapul - technikailag igenis sebezhető. Erre tanít bennünket végül is ez az újfajta szimbiózis a digitális dolgokkal.

S az is igaz: egy kicsit intő jel az ilyesmi. Ne becsüljük le a hagyományos beszédet, az "egyszerű" kapcsolatokat azon az alapon, hogy minden időm a világháló-halászattal telik. (Én például - csak egy példa! - kb. tíz-húsz e-mail után legalább egy-két acéltollal-diópáccal megírt levelet eresztek útjára. Miért is ne?...)

gy. i.

Illusztráció: a Káfé régebbi címlapjainak egyike

2010. február 22., hétfő

"Jelentések..." - levelekben, ajánlásokban


Lehet, hogy kissé túlcsorogta magát a téma, vagyis hogy a könyvemről minden kis szösszenetet, véleményt összegyűjtök s ide tornyozok, de amíg önkéntelenül adják magukat a különböző szövegek, állásfoglalások, nincs miért elhallgatni őket. Különben is, elhatároztam, hogy tanulságképpen összegyűjtöm mindazt a megnyilvánulást, ami a Jelentések-kel kapcsolatban eljut hozzám, hiszen lassan ideje lenne nekifogni a folytatásnak - annak a tükörnek, ami immár nem rám irányulna, hanem mindazokra, akik életem során meghatározó kapcsolatba, alkotó interakcióba kerültek velem, a szó lehető legtágabb értelmében...

*

Először is itt a helye annak a két lektori véleménynek, amelyek kétféle szemszögből és megközelítésből ítélték meg a Polis kiadóhoz 2008-ban benyújtott eredeti kéziratot, s amelynek következtében a megjelenés esélye egy másik, következő pályázatig halasztódott.

(Igaz, hogy e véleményekről nekem, szerzőnek nem lenne szabad tudnom, de mert lecsengett, lezárt ügyekről van szó, a könyv már több hónapja piacon, semmilyen érdemi döntést nem fognak se pró, se kontra befolyásolni...)

1. Szemelvények:

"...egy nagyon gazdag tényanyaggal megterhelt szubjektív emlékirat."

"Nyersanyagként ez egy fontos mű lehetne. De ami az egésznek a felépítettségét, koncepcióját, megszerkesztettségét illeti, arról nagyon lesújtó véleményem van. Ez így szalmakazal, sem kronológia, sem egy tematikus, sem valamilyen követhető szempontrendszer nem támogatja az olvasót abban, hogy mikor hol van, mikor mi történik és így a szerző csapongó emlékezete... valószínűsíthető helyei ötlenek szembe, a végig nem mondott történetek, a le nem írt nevek és monogramok. És még a rengeteg csapnivaló vers meg versrészlet is zavaró."

"...borzasztó nehezen olvasható. Meg kellene írni vagy legalább meg kellene szerkeszteni. Sok-sok törlés kellene."

2. Teljes szöveg:

"Azt kell mondanom, hogy a jelentések korában élünk. Vajon nem született észrevétlenül egy ilyen (nevű) irodalmi műfaj: hol fikció, hol dokumentum jellegű?
Cseke Gábor számvetése életével megkapó, rokonszenves olvasmány. Visszapillantása az elmúlt évtizedekre önéletrajz is egyben, de nem a szokványos értelemben. Emlékek: megsárgult újságoldalakon vagy kötetben megjelent versek, újságcikkek, riportok, interjúk, újságírói terepezések történetei, találkozások, ismerkedések emberekkel... őszinte, pátosznélküli szavakkal elmondva. Az elfogultság persze elkerülhetetlen, de csak annyi van belőle, amennyi feltétlenül szükséges a magyarázatokhoz, az önismerethez. Nincs félrekacsintgatás az olvasó, netán az utókor felé. Egy gondolkodó ember szembesül az idővel, a történelmi változásokkal, önmaga mai és régi énjével. „Szorongok, borongok – írja – még hányan vagyunk, akik csak Istent hívhatjuk tanúként tetteink, szándékaink tisztaságát illetően? És ugyan mit ér ez az igazolás , amikor a világ nem a becsületszóra kíváncsi, hanem a TETTEKRE?” (212. oldal)
Cseke Gábor 1962-től újságíró. Pályájának számottevő része Bukaresthez kötődik.
Tudatosan vállalni a szerepjátszást mint túlélési stratégiát, közben megőrizni valami állandó belső világot, ahová vissza lehet húzódni, s ahol magyarázatot lehet találni a színlelésre – tulajdonképpen ismerős képlet a hetvenes-nyolcvanas évek romániai magyar értelmiségei számára. Ha válaszfalat lehetne húzni egy ember egy-élete „közepén”, akkor – persze túlzással – azt mondhatnánk, hogy a külső világ szerepe az újságírás, a belsőé pedig a versírás. A versírás is egyféle szelep volt: olykor segített kibeszélni azt, ami az újságírásban megengedhetetlen és tiltott volt, segített földolgozni lelkileg-szellemileg a konfliktusokat a „tudom” de „kell” között, a vers segített az újságíró által kötött kompromisszumok valamilyen ellensúlyozásában. A szerző adott pillanatban a versírást „kényszervallomás”-nak nevezi. A Vezeklés című verséről fogalmaz így, pedig ez már 1989 után született... nem szégyenkezik bevallani, hogy fél a szabadságtól, hiszen évtizedekig másoktól determinált életet élt.
Nincs meghatározott kronológiai sorrend. A múlt egyre áttűnik a jelenen, valósággal követeli a magyarázatokat. Az idő szubjektív – az emlékek rövidítik, hosszabbítják a szakaszait, fontossága az éppen felbukkanó gondolattársításoktól függ.
Cseke Gábor vallomása – „jelentése” – egyszer sem válik olyan önigazolássá, amely másokat sértene. Mentségkeresés, enyhítő körülmények találása: mindez a szubjektivizmus jellegzetessége – Cseke Gábor jól tudja ezt, de azt is tudja, hogy emberi léptékkel mérve hol van az önbecsülés tisztességes határa. Jó ízléssel, arányérzékkel mindig megáll az önelemzésben ennél a pontnál... "

*

Gagyi Józseftől kaptam nemrég az alábbi sorokat:

"Többszörösen is örvendtem a könyvednek - mint aki személyesen ismer és ezt az ismerősséget mélyíti el az, amit olvas, meg mint akit kutatóként érdekel a korszak, amelynek egyik tanúja voltál, és amely korszakról, vagyis személyes sorsnál sokkal többről szól ez a könyv. Megörvendtem a benne megnyilatkozó, ritka őszinteségnek, józanságnak is, ahogy elemzed a saját szerepedet. Ajánlottam elolvasásra munkatarsaimnak, fiataloknak is. Meg vagyok győződve, hogy újra és újra elő fogom venni, hogy utánanézzek egyes, általad leirt jelenségeknek, eseményeknek."

Szinte egyidőben érkezett Bágyoni Szabó Pista tömör értékelése, miután a kézirat kihordása során kitartó biztatásával serkentett és munkára nógatott:

"Így, kézbe-vehetően, még nagyszerűbb magadba-néző könyved. A Magunkba-néző! Istenem... lenne még vér a pucájukban másoknak is...
Túltettél az én "konténeremen" már azért is, mivel Te a központi, mondhatni legmagasabb "helyzetekbe" került vidéki magyar értelmiségi ember szemszögéből tudod nézni és megítélni az önmagában vívódó romániai magyar vezető garnítúra (alkalmanként kényszerű, de valamelyest elképzelt önfeláldozás-féle) helyzetét. Érdemed, hogy Te nem kimagyarázni szándékozod a helyzetet, hanem a történelmi helyzetekbe illesztve MEGmagyarázni. A ráció képletei szerint. Bethlen Gáborék "modus vivendi"-je szerint.
Úgy vélem, hogy végülis Te hordasz indokokat az én Konténereim alá...
Gondolom, számodra az sem érdektelen, hogy többünk véleménye szerint egyik legmeghatározóbb erdélyi munka, amely az önmagunkkal való szembenézés eredményeként jött létre az utóbbi években.
Nemrég (a stockholmi EKE budapesti éves könyvbemutatóján...) Dávid Gyulával ezt fogalmaztuk meg.
Fájdalmasan őszinte munka. Gratulálok hozzá!"

Egy budapesti barátom, maga is régi motoros, egykori újságíró olvasás közben így morfondírozta el magát:

"Könyveden félig átrágva magam és a napi blogokat is hozzáolvasva, kezem látni az ellenfényt az alagút végén. Bár egyesek szerint az csak egy eltévedt időutazó mozdony lámpája; akkor is eligazít valamelyest.
Nekem majdnem minden új (hisz én csak az utóbbi húsz évben ismertelek meg egy kicsit, az országgal egyetemben); az is, hogy ennyire benne voltál a nomenklatúrában. Bár a nagy káderrendező pályaudvaron te legfeljebbb egy kis tolatómozdony lehettél, akire néha rákapcsolták az üres vagonokat, hogy vinné ki őket a rakodórámpához. Dehát a kis kávédaráló is benne van az állomási brancsban ..
A hazai nomenklatúrában már nagyobb lehetne a merítésem. Néha elnézem őket, magamban sajnálkozva: tudom, egyiknek sem lesz bátorsága beleállni az ellenfénybe. Nem értenek a fotózáshoz: ellenfényben aura keletkezik az ember körül (sokkal nagyobb ragyogás, mint amekkorát önfényezéssel el lehet érni)..."

Illusztráció: kilátás utolsó bukaresti lakásunk konyhaablakából, a kilencedik emeletről. Ezt láttam éveken át a fővárosból

2009. november 5., csütörtök

A póttag (Petru Popescu)

9.

Kissé kiszellőztettem a fejemből Petru Popescu szerelmi történetét és a köréje szövődött legendát, s ez a pár nap kihagyás jó volt arra, hogy végigkísérjem, milyen reakciókat váltott ki a szerző még folyamatban lévő bemutatkozó körútja (lásd A póttag 6. részében), miként vélekedtek más olvasók is a könyvről és milyen visszhangok érkeznek címemre az eddigi bejegyzésekkel kapcsolatban.

Itt van mindjárt két amatőrfelvétel a You Tube-on (1 ; 2 ), mindkettő nagyváradi találkozókról készült. Igaz, csak pár perces részletek Popescunak a könyvet magyarázó, a kiadás körülményeit taglaló előadásaiból, de jól mutatják emberünk didaktikus, ex chatedra előadói stílusát, azt az igyekezetet, amivel megpróbál közel kerülni az emberekhez, de minden okoskodó mondatával egyre távolabb sodródik tőle...

Volt, aki az Antena 3 special tévéadás október 23-i adásában hallgatta végig azt az interjút, amelyben Petru Popescu arról lebbentette fel a fátylat, valójában milyen kapcsolat fűzte őt Zoia Ceausescuhoz. A szem- és fültanú szerint "EZ a póttag nem az a póttag, aki lenni akar. Az esti mondataiból még csak ki sem szivárott egy gyűszűnyi öngúny, humor, inkább az amerikai életformáról, az ottani sikereiről beszélt és a hazafelé való igyekezete, mely új távlatokat nyithat, itthoni befogadására. Száraz ember. Udvarolni is úgy udvarol, hogy közben cementgyárakra gondol. Ennek az embernek a kezébe nem való a szerelem, sem a hatalom, sem pedig a penna. Fogalma sincs például az alázatról... Ez a Zoé pedig a tévé képernyőin nem is néz ki rosszul. Ha jól van beállítva a kamera. És talán éppen az ő élete érne meg egy jó regényt. Abban az életben csak föl lehetne fedezni valamit, ami ma is érdekelheti a népeket. A póttag élete szürkébb a cementnél."

Pár nappal később újabb adalék érkezett ugyanonnan: "Az este ismét meghallgattam ezt a Popescut, akivel egy kolozsvári rádiós beszélgetett. Ez az ember úgy tesz, mintha ő lenne a hibátlanság, a világ legnagyobb írója, aki ráadásul még jó hazafi is. És szépen eltávolított magától ez a tökéletes író! Mintha ő nem emberből lenne csinálva!"

Egy másik vélemény szerint a kor az, ami érdekes, amelyben A póttag cselekménye lejátszódik. Az illető korabeli kolozsvári és bukaresti emlékeket idéz fel, amikor "a jó idők végét" éltük, az 1968-as romániai függetlenségi kiállás miatti reménykedés lassan bezárkózó éveit.
Kváron nagyon távol álltunk attól a társadalmi körtől, amelyről a történet szól. Nem is bántuk. Pedig Elena "távolról" az igazgatónk volt. (A kolozsvári Kémiai Intézeté - cs.g.) Az 1970-es években gyakran látogattam az ICECHIM nevezetű bukaresti központunkba. Egyszer találkoztam Elenával, jobban mondva vele és a sleppjével. Az 1970-s évek egyik árvize alkalmával Bukarestben rekedtem. Az ICECHIM-be igyekeztem, amikor szembe jött velem. Fehér köpenyben volt, ami nagy ritkaságszámba ment. (Állítólag civilben szokott a "dolgozószobája" kerevetén szunyókálni.) Elena a Dimbovita hídja felé tartott, lihegő aktivisták követték szapora léptekkel. Kiváncsiságom győzött, és a nyomukba szegődtem. Elena a híd közepén megállt, és a veszélyes közelségben hömpölygő, sáros víztömegre meresztette a szemét. A nem éppen barátságos tekintettől a fővárost fenyegető áradat megszeppent, a hullámok visszahőköltek. Nem hinném el, ha nem láttam volna személyesen a modern kor "Árvízi Hősét" akció közben.

Ugyanez a forrás jelezte, hogy személyesen ismerte Dan Vintit, Zoia egyik "kikosarazott" szerelmét, együtt jártak tanulmányi versenyekre, s 1985-ben találkoztak utoljára. A hírek szerint "leesett a kolozsvári Medicala III szülészet lépcsőjén - mindig fapapucsban járt - és szörnyethalt... Dan és Zoia kapcsolatát Dan szülei ellenezték a legjobban. Kolozsváron az a hír járta, hogy az öreg Vinti doktor nem találta megfelelő partinak a suszterinas lányát".

És még egy anekdotikus adalék, ugyanonnan:

Akkortájt látogatott a párttitkár és neje Kolozsvárra. Ion Gheorghe Maurert "kísérték", aki az országgyűlési képviselőnk volt. Maurert személyes, baráti kapcsolat fűzte a nemzetközi tenintélynek örvendő vegyészhez, Raluca Ripan akadémikushoz, intézetünk igazgatójához. Azt suttogták, hogy az agg Ripan néni nem adta meg az elvárt tiszteletet a first ladynek, mert így fogadta: "- Am auzit ca iti place chimia". Pár hétre-hónapra rá új igazgatót kaptunk..."

Ellentmondásos fórumbejegyzéseket olvashatni a Supleantul-ról az interneten is. Az egyik oldalon a téma merészségét és autentikusságát hangsúlyozza a hozzászóló, mire megszólal az ellenvélemény is, amely egyszerűen politikai giccsnek, fércműnek nevezi Popescu legújabb regényét, amit az író - bevallása szerint - idén februártól, erőltetett menetben vetett papírra, bár részleteit évek óta fogalmazgatja magában, de csak most volt lelkiereje leülni és egyhuzamban kiírni magából ezt a történetet.

Időközben igyekeztem felhajtani Petru Popescu más, külföldön született műveinek román változatát, amelyek közül az Oaza (Oázis) és a Revelatie pe Amazon (Meglepetés az Amazonon) kerültek a kezembe, mindkettő a dokumentáris, non-fiction próza vonulatához tartoznak.

Míg az első felesége szüleinek (Blanka és Mirek Friedmann) német lágeréletéről szóló mélyinterjújából építkezik s tár föl bensőséges, hiteles szerelmi kapcsolatot egy olyan világból, amelyben a mély emberi érzések erőteljesen sérültek, addig a másik egy neves amerikai fotográfus-antropológus, Loren McIntyre naplója és emlékezése alapján az Amazonas forrásvidékének felfedezésével együtt a hamisítatlan, még ősiségében érintetlen indián életmód szellemiségét, logikáját és működését fedi föl. Mindkét könyvben föltétlen erény az erőteljes valósághűség, a tények szenzációja melletti elkötelezettség, viszont nem válik előnyükre a túlrészletezés, a szerkesztési szempontok körüli bizonytalankodás.

Ugyanakkor - nem írtam volna le, de többször megérintett tényszerűségében - egyik könyvén sem éreztem, hogy román író könyvét olvasom. Nem éreztem semmit. Szentül meg voltam róla győződve, hogy egy jó mesterember szól hozzám, aki mindent tud, mindent elmond tárgyáról, de nem küld felém villanásnyi üzenetet sem. Mintha nem is léteznék...

Mintha az ő létezése lenne a fontos.

(Beléremegtem a felismerésbe: talán a Petru Popescu ürügyén saját tükörképemmel nézhettem farkasszemet??!!!)

Illusztráció: Petru Popescu a nagyváradi bölcsészkaron tartott könyvbemutatón