Kőkorszaki utazás - 1934-ben

Idén február 2-án vízaknai barlanglakások története után kutattam emlékeze-

temben és az

irodalomban. A téma most újra előjött, amikor a huszadikszazad.hu történelmi sajtóportál egy 1934-es közleményére bukkanok.

A riport, amit alább mellékelek, a figyelemfelkeltő újságírás klasszikus szabályai szerint készült, és jelzi, hogy a "kőkorszaki" múltba visszaka csintó életforma mennyire elterjedt volt az emberi nyomor világtérképén...

*

Budafok és Budatétény sziklakatakombáiban 3000 ember lakik!

1934 augusztus

Akar-e a kőkorszakba utazni? – kérdezte orvos barátom. – Wells időgépe helyett felülünk a méregdrága HÉV villamosra és 30 perc alatt a barlanglakók világába érkezünk! Már ott sétálunk Budafok tabánszerű házai között. Az útmenti telkeken a földből kémények emelkednek ki. Füstölgő kémények sokasága – házak nélkül! Hátborzongató látvány!

– Hol vannak a házak?

– A lábunk alatt.

Nyolc-tízméteres mélységekben, ahol a szilákba vájt katakombák oduiban emberek élnek.

A Budatétényig terjedő hegyoldal barlangokkal van aláaknázva, Budatétény lakosságának 30 százaléka barlanglakó. Ezeket az állati ólaknak sem megfelelő odukat a levegő át nem járja, a sziklafalak vizesek és penészesek, talaja nyirkos, melyből egyszerre csak forrás fakad s kiönti a mélységek lakóit, mint az ürgéket! Nagy esőzések idején a földalatti város barlangjait elárasztja az árvíz, ilyenkor a tűzoltók sietnek a lakók segítségére.

Budafok őslakói vájták e lakásokat a sziklahegyekbe, a szőlő- és gyümölcskertek alá. Ott éltek, dolgoztak s az apáról fiúra szálló vagyont gyarapítva, megépítették városi házaikat. Az üresen maradt barlangokat bérbe adták!

Visszahökkentő bűz fogad, mikor belépünk Boda Miklós cipészmester földalatti lakásába, ahol negyedmagával él, két sápadt gyermekkel és beteg feleségével. Alvilági homály, penészgomba szaga és kriptai nyirkosság lehellete árad.

– Száz pengő lenne az évi bér, – szól – ha tudnám fizetni...

A Török ucca alatt lakik Bleicher Antalné három tüdőbajos gyermekével. Zokogva mondja:

– Uraim, a Saját Otthon Szövetkezetnek 275 pengőt fizettem, éheztem, sziklapincében laktam négy évig, csakhogy fizetni tudjak. Most a pénz is elveszett, a gyermekek meg tüdőbajt kaptak...

Adamszkinénak kilenc gyereke van, nyolc fiú, egy leány. Az ura kőműves, van munkája, két fia is dolgozik. Megélnek. Mindegyik gyerekre jut egy karéj kenyér. Nevetve, jókedvűen felel:

– Nyolc fiam van és mindegyik fiamnak van egy lánytestvére!

A Hosszúhegy ucca a barlangváros előkelő negyede, olyan, mint Pesten a Belváros. Az ittlakók legtöbbje ház-, illetve barlangtulajdonos. Nun Andrásnéhoz lépek be, ágyon fekszik; rémesen köhög.

– Nem cserélném el tíz épült házért ezt a barlangot! – mondja a vénasszony. – Nem kell félni a tűztől, meg szép a kilátás. Hét gyermeket neveltem fel ebben a sziklaházban...

A konyhaablakon át a Dunára látni és Csepel-sziget kéményerdőire. Megjárva ezt a dantei alvilágot, már a budai hegyoldal tavaszi levegőjét szívjuk.

– Budafok és Budatétény katakombáiban – szól orvos barátom – 3000 ember él! Hogy egészségügyi és erkölcsi szempontból ez mit jelent, azt nem kell magyarázni. A város anyagi ereje kicsi ahhoz, hogy ezt a szörnyű problémát megoldja.

Jön a villamos, kezet fogunk.

– Ön a kőkorszakból – így búcsúzik – már vissza is érkezett a huszadik századba. De nekem itt kell maradnom az alvilág elkárhozottai és betegei mellett.

Illusztráció: budafoki barlanglakás

Újabb barlang-emlékek

1.

Gyerekkorom óta vonzottak a barlangok (ezt már tavaly, november 25-én is megírtam). Igaz, azóta gyakorlatilag eltelt fölöttem az élet, s ez alatt is csak két valódi barlangba sikerült betennem a lábam: az aggteleki cseppkőbarlangba, illetve a Gyergyószentmiklós melletti Súgóba. Az első kényelmes iskolai kirándulás volt, a második kissé körülményesebb, de pozitív élményekkel.

A barlanglátogatásban mindig az volt a legfelemelőbb pillanat, amikor újra kijutottunk a fényre. (Ugyanez az ábra a bányában is.)

Külön élményt jelentettek a fellegvári barlanglakások, melyekhez az egykori Lépcső utcán, a várhoz vezető úton lehetett eljutni, rálátni az ott lakók teljes nyomorúságára. Nem jártam bennük, inkább kuriózum volt, rossz emlék... Nem is tartottuk barlangnak azokat az odúkat, amelyekben szalma, rongyok, eszkabált bútorok hevertek nagy összevisszaságban, s olykor füst bodorodott elő az ajtónak szolgáló barlangnyíláson.

Aztán lebontották az Urszuhoz amúgy negyed órai járásra lévő Lépcső utca szegényeinek kalibáit, egy sor bérházat emeltek a Fellegvár tövébe, sétányt építettek ki a tetőig, s ma már elegáns szálloda trónol odafent, egy barlangodú pedig, fémráccsal elzárva, márványtáblán jelzi, hogy "ez az odú egyike azoknak a lakásoknak, melyet a tőkés-földesúri rendszer a dolgozóknak biztosított."

Szegény dolgozók! - gondoltuk akkor, mélyen megindítva a propaganda révén, aztán hogy-hogy nem, 2007-ben, fényképészekkel Vízaknán járva a városka egyik szélén látványos, homokkőbe vájt barlanglakásokat fedeztünk fel, amelyekben népes családok éltek. A meghökkentő látvány hálás témának kínálkozott, fotózták is a kollégák, ahogy érték, ám kissé lelohadt a kedvük, amikor a város polgármestere nyomatékosan kérte őket: kerüljék el azt a vidéket, mert holmi "botrányra éhes" bukaresti újságírók nemrégiben kipellengérezték a helységet, részletesen bemutatva a barlanglakó családokat, illetve hogy a polgármesteri hivatal nem hajlandó segíteni a sorsukon.

A fotósok nyeltek egyet, de nem kommentálták az esetet. Fotóik biztosan jó helyen vann ak és várják a "feltámadást".

2.

Hazaérve megkerestem a Romania libera (2007. március 17) tudósítását, amiből megtudhattam, hogy a vízaknai barlanglakások nem mai "létesítmények". Akkor népesültek be ismét, amikor 2000-ben, egy talajcsuszamlás miatt mintegy húsz szegény család dombra épített háza odalett. A fedél nélkül maradottak beköltöztek a néhány üres barlangba, s éveken át éltek ott, amíg nagy nehezen új lakás került a számukra. Egy ötgyermekes család maradt ott továbbra is, várva a felülről megigért, de nehezen érkező "csodát".

Az újságírók nem felejtették el odaírni, hogy e barlangokban tengődnek Szeben megye legnyomorúságosabb emberei, alig pár kilométerre az akkor éppen "európai főváros" Nagyszebentől.

3. 

Időközben kezembe került egykori rajztanárom, néhai Vámszer Géza Életforma és anyagi műveltség című tanulmánygyűjteménye (Kriterion, 1977), s abban rábukkantam az Adatok a XX. században még lakott erdélyi barlangokról című tanulmányra (rövidített változatát a kolozsvári néprajzi múzeum 1957-58-as évkönyve közölte). Az írás részletesen, illusztrációkkal kísérve tárgyalja a fellegvári barlanglakások és a szilágysomlyói Boszorkány-soron az ötvenes években még létező barlanglakások kialakulásának és fennmaradásának történetét, lakberendezését, az ott lakók sajátos életmódját, szokásait. A tanulmány váratlanul a vízaknai barlanglakások vázlatos bemutatásával ér véget:

"Vízaknán, amely a Szeben megyei közismert fürdő közvetlen közelében levő község, 1945-ben jártam. A település régiségét ma már felhagyott, római kori sóbányái és a XIII. században épült román stílusú református temploma igazolja. Eleinte vásároshely volt, később emelkedett városi rangra. Annál meglepőbb volt számomra az, hogy ebben a városi múltú községben még léteznek lakott barlanglakások. Vízakna valamikor fazekas központ is volt. A hegy oldalába vágott barlanglakásokban — feltételezhetően — ma is a régi fazekasok leszármazottai laknak, mivel itt, a község szélén találták meg a szükséges agyagot. Ezt bizonyítaná az is, hogy mai napig Fazekasok utcájának nevezik azt a falurészt, ahol ezek a barlanglakások vannak.

Ezekhez a barlanglakásokhoz jól megépített, rendezett melléképületek tartoznak. A kerítés deszkából készült, elöl nagy kapuval, a lakásajtó előtt néhol lépcsős feljárattal. A homlokzat felett kis tető van az eső, az erős napsütés, esetleg egy külső földomlás ellen. Az egészről olyan benyomásunk lehet, mintha egy falusi gazdaság  előtt  állanánk.

A legtöbb itteni barlanglakásnak van két kicsi ablaka az ajtóbejárat két oldalán, vagy ha csak egy ablaka van, az nagyobb méretű. Az ajtó felső részén levő ablakon keresztül mindenképp jut egy kis világosság az, egyébként sötét barlanglakásba. Mindezek a homlokzati részt széppé, barátságossá teszik, legalábbis szebbek így, mint az említett kolozsvári fellegvári és szilágysomlyói hasonló barlanglakások.

Az említett barlang- és pincelakásokon kívül vannak, illetve voltak még Erdélyben sziklákba vájt vagy természetes kis barlangok, de ezek többnyire nem szolgáltak állandó lakhelyül, hanem csak háború esetén nyújtottak ideiglenes menedéket a környező lakosságnak. Némelyikben még ma is találunk téglafalmaradványokat és más nyomokat. Némelyekről még írásbeli oklevelek is megemlékeznek, másokról a szájhagyomány őrzött meg főként háborús történeteket, eseményeket. Ilyenek vannak a Tordai-hasadékban, a torockói Székelykő oldalaiban, a révi barlangnál, Kidén, Poklostelkén (Dobokán túl) és a Székelyföldön, amelyekről Orbán Balázs   is megemlékezett.

Tudományos szempontból is fontos lenne, ha valaki vidékenként összeírná és leírná ezeknek a barlangoknak a néphagyományban élő történeteit és az illetékes múzeumok szakemberei is több figyelmet szentelnének rájuk."

Nincs tudomásom róla, hogy ez a szakember által megfogalmazott óhaj (imperatívusz?) azóta teljesült volna, az viszont egészen biztos, hogy a vízaknai barlangok ma már nem azt a képet mutatják, amit Géza bátyánk láthatott fél évszázaddal korábban: a lepusztulás és az eltűnés oly fázisaira bukkantunk 2007-ben, ami biztosan előrevetítheti a jól belátható véget. De addig még hány és hány újságírónak, magamfajta szájtátinak szolgál majd szenzációként, kuriózumként az, ami csöppet sem rendkívüli, nem csoda: a világ számos helyén természeti realitás. Sőt, vannak helyek, ahol divat és nagyszerű építészeti megoldás...

Azt sem tudom megmondani, mit érzek, hogyan alakul a sorsom, ha egy barlanglakásban vagyok kénytelen felcseperedni. Nekem már ez a barlangonkívüli élet jutott. A barlangi embernek biztosan megfizethetetlen menedék. És nem csak neki...

A kolozsvári barlanglakásról készült vázlatot Vámszer Géza rajzolta Cholnoky Jenő 1940-es fényképfelvétele nyomán. (Hasonló, a fellegvári viskókat és déli domboldalt ábrázoló Cholnoky fotó - itt.)

Amikor majdnem barlangkutató voltam

A barlangászat - régóta tudom - nagyon izgalmas és kellemetes foglalatosság. Éppen csak az érdeklődésen kívül hosszas gyakorlat, állóképesség és - sajna -, megfelelő felszerelés kell hozzá.

Életem első barlangi élményét Kolozsváron éltem meg, amikor is a város északnyugati felén húzódó dombocska (minél jobban öregszem, annál dombocskábbnak tűnik a hajdani Magas Hegy), a Fellegvár tövében laktunk, kis görbe utcánk, az Urszu egyenesen egy galagonyás oldalba torkollott, onnan már csúszós agyagösvényeken kapaszkodva lehetett kijutni a gerincre.

Lihegtető egy túra volt, de akkor álltuk a sarat.

A gerinc alatt, meredeken leszakadva, sárgásvörös agyaggal átszőtt homokfal meredt az égnek. Minden kölyök a környékről odagyűlt ott játszott önfeledten: úgy nézett ki, mint egy miniatűr vadnyugat, beleértve mindjárt a Sziklás Hegységet is. Indiánok, marhatolvajok és becsületes úttörők mind megfértünk a galagonya- és a kökénybokrok árnyékában (kutya erősen tudtak szúrni azokkal a túlméretezett töviseikkel!), a homokfalban pedig versengve vájtunk egyre mélyebb rejtekhelyeket, odukat. Egyesek szabályos alagútrendszert kapartak ki a játszadozással töltött délutánok során - a homok könnyen mállott, megadta magát, éppen csak ki kellett hordani. 

Azt persze nem sejtettük, mert honnan tudhattuk volna kellő  tapasztalat híján, hogy a lábánál megbontott homokfal egy idő után összeroskad, mert ha kikaparjuk az alját, nincs ami megtartsa.

A játszótársak közül az egyiket egyszer csúnyán odafogta a hegyomlás. Mi éppen indiánosdit játszottunk, ő volt a szolgálatos őrszem a bonyolult, szűk barlangjáratban, odabent vigyázott a fegyvereinkre és az elemózsiára (savanyúcukor és pattogatott kukorica, amit a játszma végén akartunk elfogyasztani, a nagyobbik részt a győztesek, a kisebbet a legyőzöttek...), s hirtelen azt láttuk, hogy megindult a homokfal oldala, egyre gyorsuló suhanással szánkázik lefelé, egyenesen a barlangbejáratra, amelyen aztán roppant homokkúpként megállt. Percekig nem tudtunk magunkhoz térni az ijedelemtől: féltünk, hogy ez csak a kezdet, s újabb lavina következik. 

A homokkúp mögül egyre fojottabban és halkabban hallatszott pajtásunk vistása.  Már nem tudom, melyikünk ébredt fel elsőnek s ugrott a homokdombhoz, gépies, gyors mozdulatokkal lapátolva hátrafelé, a lába között, kutya módjára a homokot. Némán követtük példáját, attól féltünk, szüleink megtudják az esetet és soha többé nem engednek fel a Fellegvárra. Egy kicsit a pajtásunkért is dobogott a szívünk, bár igazán el se tudtuk képzelni, hogy valami baja történhet.

Mi voltunk az Élet fiai, a Legyőzhetetlenek...

Nem mondom el, hogy találtunk rá. Szerencsétlen, össze-vissza csinálta magát, arca valósággal elfeketült, alig lélegzett már, sokkot kapott. Homokkal dörzsöltük be a hátsó felét, hogy eltüntessük az ürüléknyomokat, mások vadalmával kínálták. Valakinek eszébe jutott a barlang mélyén hagyott elemózsia, de senki nem mert utána menni, így estig a bokrok tövén tanakodtunk, hogyan tegyük meg nem történtté az esetet.

Szerencsénk volt. Szüleink akkor mással voltak elfoglalva. Dúlt az osztályharc, meg a békeharc is. Ezt a plakátokról mi is leolvashattuk. Akkor tanultam meg, hogy minden egyes jó jegy egy hatalmas csapás az imperialisták fejére. Néha tőlem is kaptak egy-egy becsületes fejbekólintást...

Ha nehezen is, a félelem rendre oldódott bennünk. Azóta azért roppant körültekintő vagyok, ha a föld alá kényszerülök: minden neszre, zajra fülelek, s ha nem is mondom vagy mutatom, a páni félelem kis szikrája ott lüktet a torkomban.

Azóta jártam igazi barlangban is, még az aggteleki cseppköveket is megcsodáltam. Leereszkedtem a parajdi sóbányába, tébláboltam az egeresi kaolinbányában, sőt Lónyán is meghordoztak a szénfalak között... De barlangkutató nem lett belőlem.

Cseke Gábor

Fotó Osephe Cahane (Bukarest): A sóhegy