A barlangászat - régóta tudom - nagyon izgalmas és kellemetes foglalatosság. Éppen csak az érdeklődésen kívül hosszas gyakorlat, állóképesség és - sajna -, megfelelő felszerelés kell hozzá.
Életem első barlangi élményét Kolozsváron éltem meg, amikor is a város északnyugati felén húzódó dombocska (minél jobban öregszem, annál dombocskábbnak tűnik a hajdani Magas Hegy), a Fellegvár tövében laktunk, kis görbe utcánk, az Urszu egyenesen egy galagonyás oldalba torkollott, onnan már csúszós agyagösvényeken kapaszkodva lehetett kijutni a gerincre.
Lihegtető egy túra volt, de akkor álltuk a sarat.
A gerinc alatt, meredeken leszakadva, sárgásvörös agyaggal átszőtt homokfal meredt az égnek. Minden kölyök a környékről odagyűlt ott játszott önfeledten: úgy nézett ki, mint egy miniatűr vadnyugat, beleértve mindjárt a Sziklás Hegységet is. Indiánok, marhatolvajok és becsületes úttörők mind megfértünk a galagonya- és a kökénybokrok árnyékában (kutya erősen tudtak szúrni azokkal a túlméretezett töviseikkel!), a homokfalban pedig versengve vájtunk egyre mélyebb rejtekhelyeket, odukat. Egyesek szabályos alagútrendszert kapartak ki a játszadozással töltött délutánok során - a homok könnyen mállott, megadta magát, éppen csak ki kellett hordani.
Azt persze nem sejtettük, mert honnan tudhattuk volna kellő tapasztalat híján, hogy a lábánál megbontott homokfal egy idő után összeroskad, mert ha kikaparjuk az alját, nincs ami megtartsa.
A játszótársak közül az egyiket egyszer csúnyán odafogta a hegyomlás. Mi éppen indiánosdit játszottunk, ő volt a szolgálatos őrszem a bonyolult, szűk barlangjáratban, odabent vigyázott a fegyvereinkre és az elemózsiára (savanyúcukor és pattogatott kukorica, amit a játszma végén akartunk elfogyasztani, a nagyobbik részt a győztesek, a kisebbet a legyőzöttek...), s hirtelen azt láttuk, hogy megindult a homokfal oldala, egyre gyorsuló suhanással szánkázik lefelé, egyenesen a barlangbejáratra, amelyen aztán roppant homokkúpként megállt. Percekig nem tudtunk magunkhoz térni az ijedelemtől: féltünk, hogy ez csak a kezdet, s újabb lavina következik.
A homokkúp mögül egyre fojottabban és halkabban hallatszott pajtásunk vistása. Már nem tudom, melyikünk ébredt fel elsőnek s ugrott a homokdombhoz, gépies, gyors mozdulatokkal lapátolva hátrafelé, a lába között, kutya módjára a homokot. Némán követtük példáját, attól féltünk, szüleink megtudják az esetet és soha többé nem engednek fel a Fellegvárra. Egy kicsit a pajtásunkért is dobogott a szívünk, bár igazán el se tudtuk képzelni, hogy valami baja történhet.
Mi voltunk az Élet fiai, a Legyőzhetetlenek...
Nem mondom el, hogy találtunk rá. Szerencsétlen, össze-vissza csinálta magát, arca valósággal elfeketült, alig lélegzett már, sokkot kapott. Homokkal dörzsöltük be a hátsó felét, hogy eltüntessük az ürüléknyomokat, mások vadalmával kínálták. Valakinek eszébe jutott a barlang mélyén hagyott elemózsia, de senki nem mert utána menni, így estig a bokrok tövén tanakodtunk, hogyan tegyük meg nem történtté az esetet.
Szerencsénk volt. Szüleink akkor mással voltak elfoglalva. Dúlt az osztályharc, meg a békeharc is. Ezt a plakátokról mi is leolvashattuk. Akkor tanultam meg, hogy minden egyes jó jegy egy hatalmas csapás az imperialisták fejére. Néha tőlem is kaptak egy-egy becsületes fejbekólintást...
Ha nehezen is, a félelem rendre oldódott bennünk. Azóta azért roppant körültekintő vagyok, ha a föld alá kényszerülök: minden neszre, zajra fülelek, s ha nem is mondom vagy mutatom, a páni félelem kis szikrája ott lüktet a torkomban.
Azóta jártam igazi barlangban is, még az aggteleki cseppköveket is megcsodáltam. Leereszkedtem a parajdi sóbányába, tébláboltam az egeresi kaolinbányában, sőt Lónyán is meghordoztak a szénfalak között... De barlangkutató nem lett belőlem.
Cseke Gábor
Fotó Osephe Cahane (Bukarest): A sóhegy
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése