Ami nem fér be a konstancai telefonkönyvbe

Blogom 2008. szeptember 30-i bejegyzésében ("Vissza-

néztem 

félutamból..."  – 

 Magyar szó 

a Duna

 partján) 

galaci magyarok körében készített 1993-as riportsorozatomat reprodukáltam úgy, ahogy az annak idején megjelent a Romániai Magyar Szóban. A bejegyzés végén jeleztem, hogy ugyanazon év őszén sor került az utazás folytatására, amikor ugyanannak a Nagy Endre lelkésznek a meghívására ellátogattam a konstancai magyarok közé is... Az erről szóló riportsorozat mintegy szellemi folytatása a korábbi vállalkozásnak...

*

Hívások rabságában

Ismét a végeken... Galac után; kora ősszel, amikor már mindenki a termést szemrevételezi a dobrudzsai földeken, megosztva magát a kukorica és a szőlő ígérete között...

Előttem akkurátusan, betűrendben vezetett névsor; 317 magyar család neve. Valamennyien Konstanca megyében laknak. Méghozzá a következő leosztásban:

Konstanca 266

Năvodari           4

Mangalia         24

Neptun         10

Cernavodă           3

Hârşova           1

Medgidia         10

A névsort özvegy Szabó Zoltánné konstancai lakos állította össze a helyi telefonkönyv alapján. Természetesen, kezdetben többen szerepeltek rajta, olykor egyesek veretes magyar nevekkel, de elég volt egy telefonbeszélgetés velük ahhoz, hogy az ember vegye az írószerszámot és határozott vonallal kihúzza őket a lajstromról: nem vállalták magyarságukat. Avagy ki tudja, családilag, az egyéni opciót tekintve már túlvoltak azon, hogy valamely kisebbséghez sorolják magukat. Bemosódtak a nagy átlagba.

Szabó Zoltánné Aranyosgyéresről származott a tengerpartra, 1968-tól él Konstancán. Férje, aki pár éve meghalt, alezredes volt a tengerészeti főiskolán. Ő maga a konstancai telefonközpont felügyelője. Régóta motoszkált benne a gondolat, hogy egy ilyen névösszeíró és -ellenőrző akciót jó volna lebonyolítani, kihasználva azt az előnyt, hogy a munkahely kommunikációs esélyt biztosít számára, de most bevallja - félt. Féltette a férjét, a beosztását, a család biztonságát. Férje tragikusan korai halálával ez a félelem egycsapásra szertefoszlott. Összeállította az ellenőrzendő listát. Kezdődött a már-már végeérhetetlen telefonálgatás. Ami sokszor nem egyszerű, rutinbeszélgetésből állt, hanem ismerkedésből, emberi közeledésből, családi adatok begyűjtéséből...

Három éven át élt a hívások rabságában a gyászból a cselekvésbe menekülő asszony. Miközben gyermekük, Gyöngyi a fiatalok törvényszerű sorsát élte: iskolát, majd egyetemet végzett. Az idén államvizsgázott a bukaresti műegyetemen. Géptervező lett. Természetesen: munka nélkül. Az egykor nevezetes "técsémé" (TCM) végzősei után most nincs ki kapkodjon...

Anya és lánya a konstancai magyar gyülekezet lelkeinek számítanak. Ami tájékozottságukat illeti, mindenkin túltesznek: megjelenésétől kezdve birtokukban van a Romániai Magyar Szó teljes gyűjteménye, arra mindig kispórolták az előfizetést, hűséges olvasóink és kritikusaink is egyben. Mindjárt mondják is: a legutóbbi Barométer rejtvényei rosszul jelentek meg... (Hát persze, röstelkedem az egész szerkesztőség nevében, a rejtvényrácsokat a nyomdában, préselés előtt, a ragasztás műveleténél a présmunkás egyszerűen... fölcserélte. Mi pedig már csak későn kapcsoltunk...)

A három évi telefonálgatás eredménye, a lajstrom: a konstancai magyarság tükörcserepe. Tulajdonképpen hézagos, hiszen csak azok lehettek rajta, akiknek telefonjuk van. A többiek, az ismeretlenségben rejtezők egyelőre elérhetetlenek.

Akik viszont tudnak egymásról, havonta egyszer gyülekeznek a központban, a konstancai németség imaházában, ahol a Galacról átruccanó Nagy Endre tiszteletes református istentiszteletet tart. A szertartás után, az előtérben terített asztal körül, szendvics, aprósütemény, kávé, némi ital mellett elbeszélgetnek az ismerősök, illetve ismerkednek az újonnan jöttek. Van köztük református, de jön ide katolikus, unitárius, olykor még ateista is - az egyetlen hely, ahol a szertartás magyar nyelven folyik. És a hangsúly a találkozáson van...

Vasárnap a hálaadás ünnepéről emlékeztek meg, s ebből mindenki leszűrhette magának, vallási színezetétől függetlenül, hogy - ki mint vet, úgy arat. Igaz, csak negyvenen voltunk a teremben (azt mondják, máskor annyian szoronganak, még ülőhely se jut mindenkinek), mert a naptártól eltérően még tartanak az utolsó szünidős, szabadságos napok, de a parajdi Tamási Ferenc például most ismerkedik a konstancai magyarsággal: 1973 óta él a tengerparton, 3 gyermeke van, építkezésen dolgozik mint toronydarus, de nem hallott a gyülekezetről. Munkatársa, Tokai János hegesztő szólt neki s hozta magával, s a régiek is úgy örvendenek ennek az egyetlen új arcnak is, hogy rá kellett jönnöm: itt elsősorban nem mennyiségi kérdés a hovatartozás, hanem minőségi. A gyülekezet, ha akár csak egyetlen személlyel is gyarapodik, perpsektívát könyvelhet el: hogy nem fogyunk - sőt, növünk! Ha valaki örökre elköltözik, amellett, hogy pótolhatatlan űr marad utána, a fogyásra, az apadásra figyelmeztet...

A beszélgetések során konstancai vendéglátóim elmondták odakerülésük rövid történetét. Gagea Katalin és Grigorov Mária például a helyi zeneiskolában tanítanak, mindketten Gyergyóditróról jöttek, miután egyikük a kolozsvári konzervatóriumot, másikuk  a marosvásárhelyi pedagógiai intézetet végezte. Munkájukat szeretik, megbecsülik őket. Egyszerűen azért jöttek ide, mert ide szólt a kihelyezés...

Susanu Magdolna orvosi asszisztensnő, nyárádszeredai születésű. Kőolajszállító hajókon dolgozik, a tengerészek egészségügy ellátását biztosítja. Fia, Leonard, aki maga is hajós, szintén itt van az istentiszteleten...

Deborah Sándor katonatiszt volt nyugdíjazásáig. Maroshévízről származik, felesége székelyföldi, fia-lánya megmaradtak magyaroknak.

Ipó Sándor Székelyudvarhely szülötte, szintén a katonaság alkalmazottja, családjában románul beszél, felesége román.

Máté Kis Loránd történész, restaurátor a helyi múzeumban. Az egyetemet a Bolyain kezdte s a Babeş-Bolyain fejezte be, a hatvanas évek elején. A közösség egyik mozgató rugója.

De van-e értelme az ilyen névsorolvasásnak? Hiszen a lista hosszú, a tér pedig szűkre szabott.

A megmaradás képletéhez több támpontot nyújthat néhány egyéni sors bevilágítása. A Herbst, a László, a Tokaji, a Nagy család életének alakulása az utóbbi esztendőkben.

Muszájból lettem órásmester

Herbst István és felesége, született Gergely Erzsébet a konstancai német imaház közelében, a központban, udvaros-földszintes házban laknak.

A nyugdíjas lét mindennapjai. Már ami a 64 éves, fiatalos külsejű, jól megtermett férfit illeti, mert felesége összesen másfél évet ha fel tud mutatni életében "a munka mezején", igazoló iratokkal. Élete a család otthoni szolgálatában telt el, s ebből is 40 esztendő Konstancán.

Sok ez vagy kevés? "Mintha csak ma lett volna, hogy ide érkeztünk" - mondja Erzsébet asszony. Dési születésű, de Kolozsváron élt a család, ott kerülnek össze a férjével, 1963-ban megesküdnek, 1964 márciusában "tengerre szálltak". Fiatal házasokként a nulláról indultak, semmijük nem volt. Csak egy nagyobb szoba, amit a katonaságtól kaptak, ahol Herbst István szolgált. Született egy fiuk, aki iskolái folytán már félig románnak nevelkedett, de ragaszkodtak hozzá, hogy otthon velük anyanyelvén beszéljen. A fiú elvégezte a tengerészeti főiskolát, ma tiszt. Felesége, bár Fehér Gabriela a neve, nem nagyon barátja a magyaroknak, gyermekeiket románoknak nevelte. A kikötő mellett laknak, tömbházlakásban, két trolibuszra kell átszállni, míg Herbstéktől odaér az ember.

Nyugdíj után, Erzsébet asszony biztatására már-már hazaköltöztek Kolozsvárra, ahol még öccse él; a család többi része, a szülők már a Házsongárdban. de Herbst István, az előnyös lakáscsere ellenére sem akarta magára hagyni a fiát, meg aztán, zilahi születésű lévén, idegennek, gyökértelennek érezte magát a Fellegvár alatt. A cserére felkínált lakás kint volt a Monostori negyed végén, az erdő alatt, közlekedési eszközöktől távol...

Maradtak.

- Ide honosodtunk, de gyökeret nem vertünk - foglalja össze Erzsébet asszony konstancai életük summáját. Éxs elmondja: ahogy telik az idő, egyre nagyobb honvágy fogja el. olyankor utaznia kell Kolozsvárra, semmi sem tudja tartóztatni. Az első napok nehezen telnek, nem találja a helyét, de aztán úgy beleszokik az erdélyi létbe, hogy végül a hazajövetel okoz gondot. mdeg az egyre drágább útiköltség - mert ő, nem lévén nyugdíjas, nem részesül az évi néhány ingyen utazásban.

- Tengünk-lengünk itt - mutat szét a lakályosan berendezett, két szoba konyhás, pincés lakásban. - De még ezt se tudtuk megvenni az államtól, mert régi ház, valami bolgároké volt, akik a háború után elmentek innen, őket kártalanították, a lakást mégse árulják... A gyereken kívül semmit nem csináltunk az életben...

Semmit?

A nyugdíj, ami 89 előtt 3500 lej volt, most a 60 ezret üti, de úgy elmegy, mintha nem is lenne... S a plénzről mindjárt szóba kerül a Caritas.

Erzsébet asszony kolozsvári öccse vállalta, hogy ő betesz helyettük is, csak küldjék a pénzt... Tavasszal, amikor náluk járt, hogy epekő operációját intézze, egyszer már szinte-szinte beadta a a derekát. Sokallta, amit a doktor a műtét fejében elvárt és hátat fordított a kórháznak. A megmaradt pénzt viszont nem volt szíve "kidobni" a bizonytalanra. A férje most korholja: milyen jó lett volna a nyeremény!

A Caritas igazi polip - még az ország másik felében is az ember után nyúl. Pedig Herbsték jól látják: a kolosvári árak a legmagasabbak az országban. És ott mindenki nyakra-főre költekezik, szórja a pénzt, ami ahogy jött, úgy megy is el...

Herbst István fanyarul gombolyítja vissza karrierjének történetét. Édesapja falusi tanító volt, egyik faluból a másikba ment; ő maga is, mert hatan voltak testvérek, ahogy felcseperedett, kereste a munkalehetőséget. Nagykárolyban beállt egy órásmesterhez inasnak, de az hamar megszabadult tőle. Onnan Magyarláposra került, a fivéréhez, nővéréhez, akik beajánlották egy másik mesterhez. Az viszont ivásra adta a fejét, csődbe ment. Onnan is kikerült. Szolyva-Visó következett. Számára mindegy volt, mit dolgozzon, csak pénzt keressen... Konstancára került katonának. Az irataiban, bár az inasságon sem jutott túl, az órás mesterség volt feltüntetve. Aztán a katonaságnál kérdezték, ki az órás, Herbst István jelentkezett. Gondolta, csak könnyebb lesz az élete. Nekifeküdt, hogy bepótolja az elmulasztott, hiányzó tudást. Három vizsgát kellett letennie a nyolc jelentkezőnek. Ő lett a legjobb. Sőt, a vizsgáztatója, az egyetlen mester, valami ballépése miatt hamarosan kikerült a hadseregtől, s Herbst István egyedül maradt a tengeri kronométerekkel, műszerekkel.

Tíz éven át dolgozott nyugodtan, háborgatás nélkül: milyen iskolája van, megvan-e a képesítése, senki se kérdezte. Hagyták, hogy végezze a dolgát. Amiből akadt elég. Meg voltak vele elégedve. Mikor munkakönyvét kiállították, rájöttek: még a 7 osztályról sincs érvényes bizonylata, mert a háború után ide-oda hányódott a család. Mesterségéről csak egy kézzel írott, magyar nyelvű szerződés tanúskodott, aláírta Sebestyén László... Hát azt nem fogadhatták el. Bukarestbe küldték, szerezze meg az oklevelét. Ott levizsgáztatták valami órások, aztán nyugdíjazásáig senki sem bántotta.

Már megvolt a gyerek, de még mindig egyetlen szobában laktak. Kérvényt nyújtott be. Jóvá is hagyták, kapott egy tömbházlakást. Amire gyorsan rátette a kezét egy tiszt, helyette felkínálva a saját lakását. Herbst Istvánnak, egy szoba után, az is jó volt. Igaz, siralmas állapotban találta, de kipofozták. Berendezték.

Még akadt egy kellemetlenség az életében. Valaki befújta, s  váratlanul beidézték a szekuritátéra. Pedig életében nem volt gondja a politikával, munkájával meg volt elégedve, miért panaszkodott volna? Igaz, a napi bosszúságokról olykor beszélgetett volt a műhelyben, meg magyarázott is valamit társainak Erdély történelméről, mikor az még fejedelemség volt... Minden szava külön jelentésben foglalva, kifordítva, agyonmagyarázva, egy dossziéban, ott hevert a szekunál. Egész családját, minden rokonát lenyomozták. Majd keresztkérdésekkel zaklatták. Ő azt mondta: ha bűnösnek találják, ítéljék el, de ő úgy tudja, becsületesen végzi a  munkáját... Nagy huzavona után felmentették, de előbb  eléje tették az ügycsomót, nézze meg, ki mit írt róla. "Az egyikük - mondja Herbst István - ma is itt járt nálam, hozott egy órát, javítani, mert a nyugdíj mellé még egy kis pótlás nem árt... Ő nem tudja, hogy én tudom, mert engem nem vezet a bosszú. Mit érnék vele? Ez volt akkor... Ez volt az életünk. Ma lehet, másként van... Bár nem tudom, ha most lennénk fiatalok, vinném-e annyira, amennyire vittem... Fiam tengerésztiszt, bár nem engedtük vízre, nehogy valami baja történjen... Becsületes ember..."

Herbst István vászonba kötött, vaskos kéziratot vesz elő a szekrény mélyéről. Manual de orologie - áll a címlapon. 20 példányt sokszorosítottak belőle, a szakoktatás céljára. Szerzője Herbst Stefan, kiadta a Tengerészparancsnokság.

A könyv: életének szakmai mérlege. Valahol büszkesége. Míg muszájból órásmester lett, a mesterség titkait is kifürkészte. Fedélzeti kronométerek és hajóműszerek tudósa lett. Nem akarta magával vinni tudományát. Tanítványokat nevelt, jó szakembereket. S ez a könyv is... Talán egyszer kiadják, reménykedik.

S nyomatékul előveszi másik, még készülő könyvét, de már ebből is oldalak százait mutathatja be: a hajókronométerek javításának kézikönyve. Rajzokkal, ábrákkal, adatokkal.

Ennyi lenne egy élet?

Herbsték pirulva, szabadkozva mosolyognak: a nulláról kezdték.

Egy család - két lakásban

A konstancai megyei kórház közelében iskola, az iskola körül régi, de immár otthonossá lakott, alacsony tömbházak. Még téglából épültek, annak idején. Az egyik lépcsőházban két, egymással szemben nyíló ajtón egy-egy magyar család névtáblája: a László Péteré és a Tokai Jánosé.

Ösztönösen is "névsor szerint" csengetek...

Ám ahhoz, hogy a család fejével találkozhassak, immár végleg elkéstem: László Péter egy éve, pontosabban augusztus 8-án olyan távolra költözött, ahonnan nincs többé visszatérés. És ez az esemény akaratlanul is végig ott lebeg a házigazdák és közöttem: minden gondolat az elhunyttól indul el és hozzá fut vissza valamiképpen.

- Úgy hiányzik! - sóhajt özvegy László Anna, aki férje halála óta hirtelen elvesztette biztonságát. - Mindig mondta nekem: te végezd a dolgodat, én vásárolok! Te láss a gyerek után, csináld meg az ételt, én vásárolok...

A gyerek: a harmadik osztályos Ivanovics Fábián, a kisebbik László leány, Judit mozgássérült fia. Természetszerűleg, körülötte forog itt minden e lakásban. Ráadásul Judit öt esztendeje elvált a férjétől, látogatás nélkülin elvégezte a közgazdasági egyetemet, nappal meg dolgozott. Ma a mamaiai szállodáknál könyvelő. Bárhogy is vesszük, családfenntartó. Szerencsére, kelendő mestersége van... Szomorúan mosolyog:

- Jól lehet vele keresni, de csak akkor, ha az alapmunka mellé még más megbizatást is szerez az ember. Nekem erre nincs időm, a gyerek miatt. Ügyelni rá, iskolába, gyógytornára vinni...

A baleset szüléskor történt: a csecsemőt fogóval segítették világra, a fogó megsértett valamit az agyközpontban, Fábián sokáig nem tudott felállni, járni. Most, harmadikos korára, hála a sok foglalkozásnak, ha nehezen is, de feláll, járogat.

Szívesen, kedvesen beszélnek róla anya és nagymama, amíg a jól megtermett, lányos képű srác izeg-mozog közöttünk, a bekapcsolt televízióra lesve, amelynek képernyőjén éppen az Aranyszarvas fesztivál versenyzői váltogatják egymást a mikrofonnál. Látszik, ő itt a család életének értelme; a központ.

Mikor iskoláskorú lett, szanatóriumba adták, ott kezdte az első osztályt. De a benti zsúfoltság miatt alig tudtak vele foglalkozni. A második évharmadtól kezdve kivették, s a közeli iskola igazgatónője sugallatára akadt egy tanító néni, aki befogadja az osztályába. A jólelkű macedón asszony javasolta: igaz, hogy neki a törvény szerint kötelessége volna hazajárni a beteghez órát tartani, de járassák inkább iskolába, ne szakadjon ki a gyerektársadalomból... Naponta vitték és hozták azóta Fábiánt. Aki szorgalmas tanuló, s akire az egész osztály úgy vigyáz, mint a szemefényére. Egyszer, még az elején kötött bele az egyik gyerek, de az is megkapta tőlük a magáét...

Jó iskola az, emlékszik Judit, amikor ő járt oda, akkor se tettek különbséget a gyerekek között. Járt oda török, görög, macedón, román, magyar.

- Össze vagyunk itt vegyülve nagyon...

Lászlóék sose titkolták magyarságukat. Nem is nagyon tehették volna: héjjasfalviakként telepedtek meg 1964-ben Konstancán. Az apa építőmunkás volt, kiejtésük elárulta származásukat. De a László Péter önzetlensége és felesége segítő szelleme megszelídítették a közeget, amelyben éltek.

- Még túl jó is a mama - így Judit -, hány szomszédasszonynak dagasztotta meg a húsvéti kalácsot, sütött tésztát... De a papát is nagyon szerették, amikor a temetése volt, jöttek a lépcsőházból, segítettek mindent, a volt munkatársai koporsót csináltak, mindenki megmutatta a jóságát...

Azt boncolgatjuk, miben rejlik az emberi jóság? Özvegy László Anna esküszik: az ő édesanyjánál jobb embert nem ismert. Tőle tanult asszonyi alázatot és szolgálatkészséget, odaadást. Az egykori "postásnagymamára" az unokák is rajongva emlékeznek vissza. Arra a töpörödött nénire, aki az utóbbi években a teleket Konstancán töltötte, hogy ne kelljen a kevéske fájával fűtenie odahaza, a faluban. De már március elején nagyon készülődött haza, aztán amikor elvitték, s látta a kertje sarkában még dermedező havat, nagyot sóhajtott: "Ejsze, még maradhattam volna..."

Közben vendégek érkeznek: a "szomszédok". Kiderül, a Tokai család nem más, mint a nagyobbik László leány, a férje és a tizenkettedikes Klárika, a lányuk. Két évbe telt, amíg sikerült kijárni, hogy távoli lakásukat elcseréljék erre, ahol külön vannak és mégis együtt, ahol a két család valóban segítheti egymást - mindig akkor és úgy, ahogy valamelyiknek éppen szüksége van rá.

Tokai János szintén építkezésen dolgozik, hegesztő. 1963-ban került Konstancára, 67-ben ismerkedett meg a feleségével: a közelben akadt munkájuk, meglátta, szóba álltak, 1968-ban összeesküdtek. 11 évig laktak a László családdal egy fedél alatt, megszületett Klárika, aztán kaptak lakást, végül sikerült a lakáscsere is... A feketegyarmati származású férfi azt számolgatja: sajnos, mind a Tokai, mind a László família neve lassan már nem mentődik tovább, a leánygyermekek miatt... Majd a másik gond, a munkalehetőségek beszűkülése kerül napirendre. A telepen dobálják őket össze-vissza, egész évben másfél hónapot ha dolgozott, hol ide, hol oda "detasálták" (tetszik látni, már magyarul is elfelejtünk beszélni...). Gyengén fizetnek, a munkát viszont megkérik, ehhez bezzeg van tehetségük... Tisztában van azzal, hogy a munkanélküliség árnya őket is elérheti. Felesége már nem dolgozik. Otthon teszi hasznossá magát...

Az idősebbik László leány szégyenlősen mosolyog: ő volt az, aki a lakáscserét kijárta. Kitartóan járt kihallgatásra, egyik szervtől a másikig, nem hagyta magát. Sikerült.

- Itt vagyunk együtt, annak örülünk... A születésnapokat, ünnepeket együtt üljük, közösen. A gyerek, Fábián is közös gondunk. Nincs olyan tél, hogy ne füstölnénk szalonnát, ne csinálnánk kolbászt, disznósajtot, amit kell... Anyuka nagyon ügyes ebben...

- Olyan rövid az élet! - pironkodik az özvegy. - Érezze az ember, hogy ér valamit. Nekem nem volt soha nehéz, amit elvégeztem. A kenyérdagasztás sem. Mind szidtak otthon: ne süssek, jó ez a másik kenyér. Hadd el, lelkem, mondtam Péternek is, hadd érezzük, milyen a jó kenyér íze. A lerben is megsül...

Gyermekkori kenyérsütések emlékeit elevenítik föl. Az elcsent cipókat, a káposztalapin sütött kenyér ízét. A falon színes tájkép. Héjjasfalváról festette a művész.

- Midig, mikor átjövök - mondja az idősebb László leány - a friss, héjjasfalvi levegő mintha megcsapna. Szeretjük azt a képet...

Klárika jövője kerül terítékre. Érettségi után szeretne bölcsészetre menni. Angolra vagy franciára. Nyelvkészsége van. Magyarul például egyedül tanult meg, édesanyja ábécéskönyve alapján. Most magyarul levelezik egyik unokatestvérével, aki Köröskisjenőn lakik.

Kérdik egymást: vajon elmondtak-e mindent, ami lényeges? Magam sem tudom. Egy életről talán a végtelenségig lehetne beszélni, amíg pont nem kerül a végére.

Állóképbe merevítjük a riportot, amelynek mottója: jó együtt. A többi meg úgyis elvégeztetik.

Három hajó magánkézen

Nagy Jánost és családját sokan ismerik szerte az országban. És talán mégse...

Igaz, hogy az egykori hosszújáratú hajóskapitány karrierjét részletező, illetve hosszú távollétei alatt a család gondját hordozó feleség vallomásait tartalmazó riport az 1989-es Előre Naptárban látott napvilágot - A partról nézve címmel -, s annak idején közel 80 ezer példányban jutott el az olvasóhoz, most, az eltelt idő okán ismét föl kell elevenítenünk néhány életrajzi mozzanatot.

Nagy János Petrozsényben született, hajóstiszt lett a tengerészeti főiskolán, később a Craiova, majd a Firiza vegyes áruszállító hajók parancsnoka, 1987-től a közlekedésügyi minisztérium hajózási részlegének egyik főigazgatóságán dolgozott mint tapasztalt szakember, s  ott érték az 1989-es események...

Felesége, Nagy Mária-Magdolna ugyancsak petrozsényi, egy évvel fiatalabb a férjénél. Gyermekkoruk óta ismerik egymást, jó barátok, s Magdi emlékszik még: János 4-5 éves lehetett, amikor először megkérte a kezét. És már akkor nem kapott kosarat... Követte a férjét a tengerpartra, s örökké a szárazon várva, az időközben megszülető gyerekeket - előbb Janikát, majd Erikát - nevelve telt el az ideje, előbb honvágyban, de végül a meggyökerezettség biztonságában. Tömbházlakást vásároltak, konstancaiak lettek. Az ott élő magyarság tevékeny tagjai.

Mikor először ismerkedtem velük, Janika még iskolába járó kamaszfiú volt - ma már bukaresti egyetemista, most éppen az őszi szesszió miatt volt távol az otthontól. Az akkor még kislány Erika pedig azóta felcseperedett, szépen fejlett ifjú lány lett.

A családfenntartók élete is jelentős változáson ment keresztül.

János otthagyta a minisztériumot és - privatizált. A hajósutakon, parancsnoksága hosszú évei alatt szerzett vezetői, szervezői tapasztalatára és a szakma határokon túli kapcsolatrendszerére alapozva, beleugrott a legmerészebb kalandba: saját flottát létesít. Persze, nem egyedül: társakkal. Egykori iskolatársát, a szintén hajós Havu Mihait és egy Iancu nevezetű tulceai "gyereket" főzött meg a terv életképességéről, s hármuk társulásából alakult a HIN (a Havu, Iancu és Nagy kezdőbetűiből) vállalkozás, amelynek immár három hajója is van: a 8 ezer tonnás Oraviţa, a 4800 tonnás Călăraşi és az ugyanakkora Smârdan. Vegyes szállításra rendezkedtek be India, Szíria, Törökország irányába. Úgy néz ki, hogy mihelyt stabilizálódik nálunk a gazdasági helyzet, sikerül hosszabb időre kiépíteni egy fix távú útvonalat, műtrágya szállítással, aminek ezután is lesz keletje.

Mint ilyenkor az lenni szokott, az ember mindjárt nekiszegzi a vállalkozónak a kérdést: megérte? megéri?

A rábólintás több mint határozott. 

Nagy János - s általában a hajós - a távlatok embere. A pillanatnyi hasznon túl jobban érdekli a később begyűjthető termés. Maga a tény, hogy merülésvonalon vannak, tehát hogy nem ráfizetéses a vállalkozás, azt jelzi, hogy van benne jövő.

Természetesen, a mozdonyvezetők sztrájkja csúnyán bekavart nekik. Legalább 60 ezer dollárt veszítettek a be nem tartott határidők, a veszteglés miatt. Mert itt minden késést fekbérben, büntetésben, kamatos kamatban számítanak...

A Călăraşi is megjárta, mert eltörött menet közben a hajótengelye, s Angilában kellett megcsináltatni, 700 ezer dolláruk bánta. Azt remélik, hogy az ilyen átmeneti nehézségek után most már emelkedni fognak...

De hogy lettek hajótulajdonosok? Ez furdalja inkább az olvasó oldalát, s  legalább annyira az enyémet is, úgy hogy a kérdést nem lehet kikerülni, Nagy János pedig nem szereti a kitérő válaszokat.

- Az az igazság, hogy 1989 után kiderült, amit eddig is tudtunk, a Navrom fülig adósodott fűnél-fánál. Akkora pénzekkel tartozott mindenfelé, hogy gazdaság legyen a talpán, amely azt kifizeti. Többek között az ARMAR Londonnak is tetemes összeggel maradt adósa. E tartozások törlesztését vállaltuk mi annak fejében, hogy a néhány hajó a miénk legyen. A vállalkozás volt a mi vásárlóerőnk. Azt mondtuk: amit az állam nem tudott s talán nem is akart visszafizetni, azt megtesszük mi. A hasznot tehát egyenesen átutalják. Az ARMAR ügynököket adott, akik mozgatják előre a boltot, mert nekik is érdekük, hogy visszakapják a pénzüket...

Amit hallok, azok már a szabad piac meséi. Amiről, úgy tűnik, országosan nehezen akarunk tudomást venni. A hajózás, a tengerjog törvényei nem tegnap-tegnapelőtt alakultak ki. A flotta elvesztése, elkótyavetyélése is azért volt nálunk lehetséges, mert az ország olyan üzleteket akart kötni, amelyek a szocialista jogrendszernek talán megfeleltek, de a nemzetközi előírásoknak nem. Persze, hogy úgy játszottak ki bennünket az élelmes üzletemberek, ahogy csak tudtak. Nem beszélve arról, hogy saját szakembereink is inkább azt tanulták meg a múltból, hogyan lehet megfejni az államot. Így aztán oda jutottunk, hogy a Navrom árai, díjai jóval magasabbak, mint a világpiaci szint. Mert legalább a fele, a jó része mellékutakon "elcsorog". Így történhet meg, hogy amíg állami hajók napi 3 ezer dolláros kikötőköltséget számolnak el, addig a HIN hajói 1500 dollár körül fizetnek. Gondolhatjuk, hogy nem létezik kétféle tarifa...

Már elnézést a sok dollárért, szabadkozik Nagy János, de e területen dollárban, valutában kell számolni, az a fizetőeszköz. A könyvelést Magdi végzi, aki végre felszabadult a házimunka egyhangú nyomása alól és maga is legalább olyan fontos embernek érzi magát a vállalkozásban, mint a minden hájjal megkent tengeri medvék...

Egy családról akartam beszámolni, hétköznapjaikról, s végül minden gondolatunk az üzlet körül járt. De hát ezt nem lehetett elkerülni. A Nagy család, éppen a magánvállalkozás révén, saját életét, távlatát teremti újra. Ehhez egy pillanatra sem szabad elfelejtenie, hogy az idő pénz s az elszalasztott pillanatok sose térnek vissza.

Magyarságukat a kisközösséghez tartozásuk folytán őrzik. S talán a példán át, a megkínlódott siker révén, hogy romániai magyarként, pusztán a tudásra és a tapasztalatra alapozva, meg lehet kapaszkodni ebben az ingoványos, ám mégis a nagyvilág felé sodródó valóságban...

Cseke Gábor

(Megjelent 1993 őszén a Romániai Magyar Szóban)

Fotó Daczó Dénes: Horgonyon

"Visszanéztem félutamból..." (Magyar szó a Duna partján)

Beke György, illetve Tar Károly korábbi (1989 előtti - Cs. G.) híradásai után e sorok nem kívánják monografikus ráérősséggel ismét fölfedezni a témát: az Erdélyen kívülre kényszerült magyarságra való rácsodálkozást. Immár tudjuk, hogy vannak, léteznek, számszerűleg ha nem is túl sokan, de egyáltalán nem megvetendő történelmi gyökerekkel, hagyományokkal.

Hogy milyen távlattal? És milyen társadalmi-gazdasági valóság közepette? Erre kerestem a választ 1993 nyarán, s kezdetnek éppen Galacon.

Miért ott?

A véletlen hozta így. Szórványban működő RMDSZ-szervezetekről próbáltunk gyorsfelvételt készíteni telefonon, s Galacon vették fel leghamarább a kagylót.

Mezei Géza elnök, miközben megadta a kért útbaigazításokat, elmondta: nem kényeztették el őket, közösségüket a lapok. Se a múltban, se '89 után. Ebből megértettük a nem is túl burkolt célzást, és megígértük: még július közepe táján sort kerítünk a látogatásra.

Legközelebb volt Vásárhelyhez

Szombat reggel. Az emberek ilyenkor, hét végén inkább ráérnek a beszélgetésre, ismerkedésre. Mezei Géza gépészmérnök vár az állomáson. Egyenesen a színházzal átellenben lakó Székely Levente állatorvoshoz igyekszünk. A kapu egy kertvendéglő teraszáról nyílik udvarukra, a teraszon még csak a fehér műanyag asztalok és székek várakoznak kirakva, kliensekre lesve. 

Az udvaron erős indájú, dús fürtű szőlőlugas alatt ugyanolyan műanyag asztal. három székkel.

Egyenesen a közepébe vágunk. Az érdekel az életutakban: miért pont Galac, s ha már Galac, hogyan tovább?

Székely Levente olyan, amilyen a neve: székelyesen egyenes. Édesapja tasnádi, édesanyja nagyernyei. Még gyerekkorában elváltak, ő az édesanyjánál maradt. Vásárhelyen tanult a Bolyaiban, majd a kolozsvári agronómián.

- Akkor az volt a politika, hogy például 76-on végeztünk mint állatorvosok 1981-ben, ebből 6 volt a külföldi, így is mondtuk nekik, tehát Erdélyen kívüli. Amiből 4-en az alsó vidékről, 2-en meg Moldvából. A többi 70 gyerek mind egy szálig erdélyi volt. S közöttük 8-an magyarok. Kihelyezéskor Erdélyben volt 30 szabad hely. A harmincból húsznál megvolt a szükséges nagybácsi, az illető testvérének, fiának, lányának a stb. apja s ott már sima volt a helyzet... Voltak ezek a buletin-ügyek, hogy valaki egyik napról a másikra például vásárhelyi lett... Minden lehetőséget elszipkáztak előlem. Marosvásárhelyre 3 hely volt... S akkor elővettem a térképet, ránéztem, hogy hová van direkt vonat. Mert ez a déli rész maradt még szabadon, Erdélyen túl. Néztem: Temesvár-Vásárhely-Galac. Gyorsvonat. Jó! Ilyen alapon sokan jöttek ide. Van tehát egy közvetlen vonat, méghozzá gyorsvonat, lehet jönni Galacra! Közben 1982-ben megismertem a feleségemet, akkor egyetemista volt, Géza bácsinak a tanítványa, román a csaj, ittragadtam. Egyelőre...

- Az eltelt immár 12 esztendőből melyik volt a legnehezebb? Hiszen már-már úgy érezte, hogy meg kell szöknie...

- Azt hiszem, a 88-89-es évek... Nem is tudom elmondani, hogy mint munka... Mert az nehéz volt mindaddig, amíg a farmon dolgoztam kint, 86-ig mint farmfőnök és állatorvos. Reggeltől estig ott kellett ülni, 1200 állat, amiből 400 tehén, száz alkalmazott, minden... 89-ben viszont volt ez a politikai munka, akkor már trösztnél dolgoztam, az állami gazdaságoknál, koordináltunk, ellenőriztünk. Olyan nyomás volt rajtunk, azt se tudtuk, mihez kezdjünk magunkkal. Rosszabb volt,. mint a farmon. Mert ott, amikor éln akartam, lefeküdtem. Ha szünet volt, akkor szünet... De itt? Zavartak ki ellenőrizni, hogyan osztják ki azt a kicsi korpát, hogyan fejnek, akkor gyorsan vissza, gyűlés, az esti fejéshez megint nyomás ki...

- Ahhoz képest ma mi van a munka frontján?

- Ma? ... Hát ma komolytalan gazemberség! Senki se hallgat senkire, mindenki nagyon okos, s az állam pénzét magyarán mondva basszák el úgy, ahogy érik s ahogy tudják... Nem is nagyon megyek terepre, nem megyek ám... Úgy ha kiküld a diri, ha muszáj... Van egy pár ember, olyan régi vágású, akikkel lehet dolgozni, akik szeretnek csinálni, akikkel érdemes... Most a magyaroktól hoztam egy gépet, az este kimentem itt az egyik farmra, láttam, hogy ott rendesek. A készülék olyan, hogy a preklinikus masztitiszt kimutatja. Elektromos mérőműszer, a tejvezető képességet méri. Ez rengeteget számít a tehénnél, hogy ne akkor vegyük észre a betegséget, amikor a tőgye már be van gyulladva, abból, hogy a gondozó látja, kevesebb tejet adott és egy kicsit forró, mert olyankor már nehéz kikúrálni az állatot. Nem tudom, érdekli-e magukat ez, de már elmondom röviden, a gépet nekem ideadták reklámban, hogy terjesszük tovább. 164 dollárba kerül, nem olyan kibírhatatlan ár ez. Egy párnak megmutattam, húzták a száhukat: á, ugyan, minek? De... Így, úgy, egyszer a kajára kell a pénz... De volt, akit érdekelt. Néztük, próbáltuk. nagyon egy jó dolog. Szóval, van, akivel lehet dolgozni, de a nagyobb része... És szerintem ezt tudatosan csinálják a főnökök ott, ahol még az állam az úr, mutatni kell, hogy né, nem megy és nem megy, jön  a csőd, s hát akkor adjuk el... Mert ha jól menne, akkor már licitálnak s akkor felmegy az ár is.

- Az RMDSZ-szel hogy került kapcsolatba?

- A templomban találkozunk Géza bácsiakkal s a többiekkel, akikkel itt vagyunk. Az, hogy RMDSZ... Találkoztunk mint emberek, a templomban. Elbeszélgettünk, s mondtuk, hogy hogy megy, hogy nbem megy... Az első fontosság az lenne, hogy valamit építsünk. Ahhoz meg pénz kellene. A tagdíjból az nem jön ki, bár itt még több összegyűl, mint más helyeken, elég sokat ad., aki ad... Nem ártana egy külön helyiség a szervezetnek. Az, hogy az egyház befogad, az nem minden. Vannak katolikusok, akik nem jönnek el a református templomba. Pedig az nem vétek, hogy oda menjek, még ha más is a hited, na de mi van, ha valaki nem így gondolkozik? Aztán kevés a tiszta magyar család is. A tiszteletes úrékon kívül alig van. Él még itt egy tanár házaspár, Székely Lehel, férj-feleség, román iskolában tanítanak, hívtuk magunk közé, szóba is állnak velünk, minden, de nem jönnek és nem jönnek...

- Nem gondolkozott azon, hogy netán hazafelé venné az irányt?

- Múlt héten is ilyen ügyben jártam el, de ez olyan nagy lépés, hogy jól meg kell gondolni, legalább is manapság. Édesapámnak van sok földje Tasnádon, a fél faluval pereskedik, a nagybátyámék állandóan hívnak, hogy jó volna hazaköltözni, de egyszer azért meg kellene nyerni a pereke tis. Anélkül nincsen értelme... Marosvásárhelyen? Szép város, ismerem is, de nekem mint állatorvosnak a jó helyek már mind foglaltak... Visszatérve az itteni magyarságra, ha valamit mi is akarunk úgy mint RMDSZ, mi is neki kell álljunk valaminek, hogy pénzt szerezzünk. Hogy mi is nyerekedünk mellette, hát kell nyernünk, mert az nem korrekt, hogy mindent ingyen végezni... Arra mindig van kereslet. De helyiség kell hozzá és pénz, mert senki sem ad semmit hitelbe... De sajnos, ha az ember itt becsületesen akar csinálni valamit, akkor nem megy semmire. Vagyis: becsület... Egyszerűen nem lehet becsületesen kereskedni! Olyanok a törvények, hogy nem lehet! Én megpróbáltam itt a szomszédaimmal, ezen a teraszon itt, tetszett ugye látni, ketten vagyunk az udvaron, saját lakásban, ők jöttek utánbam, én már itt laktam, azt mondtam, dolgozzunk együtt, kompromisszumos alapon, hagyok én is, lehagy ő is, csinálunk együtt egy jó üzletet. Megindultunk a tavaly, nehezen, de utána ment jól. Jöttek az őszi hidegek, akkor leállt. De én azt akartam, hogy becsületesen menjen az egész. Az, hogy aki decit iszik, az egy deci legyen, hogy tiszta legyen minden., hogy ha kell, a pincér álljon melletted, hogy az asztal minden reggel lemosva, hófehér legyen, az abrosz illatosított... A két hónap alatt 15 pincért cseréltem ki. Az egyiknek a hangja volt nagy, a másik a decit lopta meg, a harmadik leült a klienssel beszélgetni. Már szégyelltem az egészet... Sajnos, a társam se volt olyan, hogy mellém álljon. Csak én kiabáltam, csak én váltogattam az embereket, ő meg azt mondta, azért nem megy a bolt, mert elriasztok mindenkit...

- És most megy?

- Mit tudom én? Nem is érdekel! Már azt kívánom, inkább essen minél többet az eső. Mert segít rajtunk, az állami gazdaságokon, s ezeken pedig... Az az igazság, hogy nagy a szárazság, kellene az eső. Igaz, a szőlő nagyon szép lesz... Géza bácsi, megvan, fogjuk adni a szőlőt, a mustot, kinek kell egy tonbnával, annyit, akinek egy fél, egy felet, megszervezzük, csak kell egy helyiség... De addig is megbeszélem a barátokkal...

Tervezgetések közepette búcsúztunk: viszontlátásra, talán éppen szüretkor.

Távlatok nélkül?

Nagy Endre református lelkész Déváról származott Galacra s vette át az egyházközséget, amely akkor alakult meg itt, a Duna-parton, amikor a székelység, munkalehetőség után nézve, csoportosan megtelepedett a galaci és brailai hajóépítő telepek mellett. Akkor templom, iskola létesült összefogásuk nyomán, a lelkész egymaga volt a néptanító is.

Több mint ezer lélek élt Galacon, s szinte ugyanannyi Brailán is. A múlt század (a XIX. század - Cs.G.) közepét írták akkor.

Az 1862-ben épült brailai templomot akár sok erdélyi gyülekezet megirigyelhetné, annyira impozáns, de sajnos, erősen fogyóban a hívek száma. Magyar felirat s vele együtt az épület fenntartásához hozzájárulók nevei hirdetik ma: ez már inkább a magyarság múltjához, történelméhez tartozik.

Az első telepesi hullámban érkezett Duna-parti magyarság a hajóépítő ácsságot, a vasutasságot karolta fel, s az első világháborúig a misszió kiderjedt Ogyesszáig, Konstantinápolyig.

A háború után megfogyatkozott a galaci magyarság. Ehhez hozzájárult az is, hogy a házasságok zöme itt vegyesen köttetett, s a második nemzedék már nemigen tudott magyarul. Léteznek század elejéről (a XX. századról van szó - Cs.G.) származó családok, a magyar nevet még viselik, de a nyelvet már nem beszélik.

A legutóbbi népszámlálás után, amikor az itteni magyarság szervezkedni kezdett, a telefonkönyv alapján próbálták feltérképezni, ki az, akire még számítani lehet - Galacon, Brailán, Konstancán. Nagy Endre lelkész tapasztalata szerint olyan nevűek is, mint Kiss, Kecskés vagy Váradi, románul válaszoltak a telefonban: sajnos, nem tudnak magyarul...

A galaci népszámlálás több mint 400 magyart tart ma nyilván, amiből a református egyház alig 50-60 embert tud felmutatni.

- Az idén negyedszer történt meg - állapítja meg Nagy Endre -, hogy meghal valaki, aki magyar volt, református volt, mi nem tudtunk róla, de az volt a kérése, hogy mi temessük el, ne az ortodoxok... Az egész gyászgyülekezetben ketten-hárman ha vannak ilyenkor magyarok...

A közösségépítés a legnagyobb gond a lelkész számára. Ennek fontosságát hangsúlyozza minden alkalommal, s mondja a most már apadó számban a galaci egyetemre jövő fiatalságnak is, hogy az összetartás  a megmaradás kulcsa.

A változások után, 1989 lelkes decemberének napjaival a város szívóhatása erősen megapadt: élelmiszeriparit az erdélyiek immár végezhetnek Aradon és Szebenben is. A valamikor nagy jövővel kecsegtető kombinátok napjai, a kétségbeesett fenntartási kísérletek ellenére is, meg vannak számlálva. Innen inkább már csak mennek az emberek, mint jönnek.

Nagy Endre 1984 óta él Galacon. Amikor idejött, úvgy élt teológus-körökben a galaci egyházközösség híre, mintha büntetőszázad lenne. Az oda helyezett lelkészek kétévenként kicserélődtek. Maga sem tudja, hogyan ragadt itt.

- A hatvanas-hetvenes évek gazdasági fellendülése sok színmagyar családot hozott magával Galacra. A fizetések is viszonylag nagyok voltak az országos átlaghoz képest. Mondhatom, e családok voltak a közösségi életünk magja. Az utóbbi években viszont a kilencven százalékuk hazahúzódott Erdélybe. A gyülekezetben újabb emberek bukkantak fel, akik mostanig nem nagyon jártak. Legtöbbször az gátolta őket, hogy olyan helyen dolgoztak, mely nem engedte számukra kimutatni a hitüket... Kicsiny közösség voltunk, szüntelenül figyeltek bennünket, s mi tudtuk, hogy a veszély leginkább belülről leselkedik ránk. Egyesek a maguk módján még becsületesek is voltak, titkon figyeleztettek, hogy vigyázzunk. Az ilyen két fronton is dolgozott... A változások óta egy biztos: félni nem kell. Igaz, ennek ellenére még sokan félnek, de aki erre hivatkozik, az inkább magát próbálja kimagyarázni... Ha a perspektívát nézzük, az itteni szórványmagyarságnak nagyon sok távlata, jövője nincsen, ez az igazság, ezt be kell vallanunk. A második generáció magyarul nem tud, az esetek nagyobb részében vegyesházasságról van szó. Akiknek kijött a lépés, az idősebbek, tartják velünk a kapcsolatot, de az a jó pár száz, akit ma nem tudunk felmutatni, az elsiklott valahol... A múltkor például összekerültem egy Szeben környékéről ideszármazott gépésszel, az édesanyja is magyar, részeges ember, kidobták a munkájából, a szervízben dolgozott, hallotta, hogy magyarul beszélünk, ő is megszólalt. Vagy, nemrég elromlott a telefonunk, kértük, küldjenek ki szerelőt. Kijött egy fiatalember, Lovász Andrásnak  hívják, előkerestem az anyakönyvi adatait, szülei székelyek, nyugdíjasok, elmentek, ő megnősült, felesége román...

A vasárnapi istentisztelet előtt, a templom melletti csöppnyi gyepen hívek gyülekeznek. A templomban a galaci baptisták éppen akkor fejezték be saját szertartásukat: imaház híján a reformátusok vendégszeretetével élnek.

Kivonulásuk után megpattannak a függönyös templomablakok, a huzatos dunai levegő gyorsan átjárja a fehérre meszelt, puritán helyiséget.

Huszonöten gyűltünk össze, a krónikással és a lelkész családjával együtt, ennyien hallgatjuk az Igét, majd mikor Nagy Endre befejezte a szertartást, a jelenlévők röviden bemutatkoznak.

Papp Mihály brassói, felesége magyar, két gyermekük van, unokájuk, nyugdíjasok. 1964 óta élnek Galacon... Noblák Mihály három évvel később érkezett, felesége román, gyermekei nem tudnak magyarul, a kombinátban dolgozik... Fazekas Lóránt 1953 óta él Galacon, itt végezte az egyetemet, a hajógyárban dolgozott... Török Gizella 1976-tól él Brailán, két kislánya van, beszélnek magyarul, vasárnaponként a tiszteletes úr hozza át őket kocsival az istentiszteletre, Mina Karola nénivel és lányával együtt, akik szintén brailaiak...

Nevek, évszámok, szégyenlős mosolyok, pár kendőzetlen adat között feszülő életsorsok sugallják: ha nem is kecsegtető a jövő, de még itt vannak. Ma huszonöten, holnap talán csak tizenhatan, holnapután harmincan. Mikor milyen a szórványlét hullámjárása...

Mellettem fiatal, jókötésű férfiember ül a padban: Zsigmond Attila valamikor Galacon végezte a sporttanárit, kézilabdázott, itt edzősködött, az egyetemen ismerkedett meg jövendő feleségével, Imolával, aki élelmiszeriparit végzett, jelenleg Brassóban élnek... Hogy mit keres most mégis Galacon?

Ez már egy külön történet.

Nem neveltem nacionalistákat

Zsigmond Attila sporttanár vendégségbe érkezett Galacra, feleségével és kisfiával együtt: Imola asszony édesanyja ugyanis, Mihály Sára történelemtanárnő mondhatni ízig-vérig galaci lakos.

Férjével, néhai Mihály Imrével, aki az ötvenes években szintén a történelem búvárlását választotta életcéljául, mindjárt az egyetem elvégzése után itt telepedtek meg. Életkezdőkként, fiatal házasokként, Imre az egyetemen tanított, Sára egy ideig a könyvtárban, majd a műzeumban, végül a közeli iskolában kapott állást.

Két lányuk, Imola és Andrea tősgyökeres galaciak. Itt nevelkedtek, itt jártak iskolába, románul tanultak, mindketten élelmiszeriparira jártak. Imola, a nagyobb lány férjhez ment, majd Brassóba költözött családjával - ott adódott számukra munkalehetőség. Andrea nemsokára végez, de a munka terén neki sincs nagy perspektívája szülőhelyén.

Édesanyjával már csak ketten lakják a valamikor annyira forgalmas, örökké nyüzsgő tömbházlakást.

Mihály Imre ugyanis, ez a szorgalmas és a munkát mindig zokszó nélkül felvállaló közösségi ember váratlanul kidőlt a sorból; gyorslefolyású betegség végzett vele, még 1989 előtt. Az egészséges család kiheverte ugyan, de tagadhatatlanul  megszenvedte a veszteséget.

Anya és lánya már csak emlékeket őriznek Galacról, igazából azt számolgatják, mikor és hogyan vegyék az irányt Imoláék nyomán.

S mert addig Andreának el kell végeznie az egyetemet, hát édesanyja még nem kérte a nyugdíjaztatását, pedig joga lenne már rá. Tanít a közeli iskolában, rengeteg volt tanítványa köszön rá az utcán, ott laknak a környéken, megismerik...

Mihályné büszke rá: akárhogy is fordult a dolog a történelem tanításával, bárhogyan változnak is a tankönyvek, és sohasem inkább a történelmi igazság javára, ő úgy végezte a munkáját, úgy adta elő a tananyagot, hogy az a gyerekekből ne nevelhessen kis majdani nacionalistákat. A keze alól kikerülő galaci tanulók megtanulhatták az évtizedek során, hogy ebben az országban a különböző nemzetiségű emberek, egymás mellett és együtt éltek, boldogultak - nem egymás ellenére...

A történelemtanárok azt hitték, 1989 után jobb világ köszönt majd az oktatásra, a tudományra. Elnézve az új tankönyveket, kiderült: semmi nem változott, csupán a hangsúlyok módosultak a szövegben. (Régebb pl. külön fejezetként tanították az 1907-es parasztfelkelést, a mai tankönyvben ez ma csak egyetlen mondat, amelynek a befejezése hírül adja, hogy a társadalmi megmozdulásokat indokolatlanul súlyos megtorlások követték... Az 1922-as sztrájkok szintén a szőnyeg alá kerültek. Viszont részletesen helyet kap most a könyvben a királyi családdal kapcsolatos számos apró részlet, hogy ki mit csinált, és ki kinek az atyafia...)

A román munkahelyi környezet, gyermekeik román iskolában való kényszerű taníttatása ellenére, a Mihály házaspár vette magának a fáradtságot és magyar lányokat nevelt odahaza. Akik olvasnak, beszélnek anyanyelvükön.

Ezt az áldozatot - mert a külön törődés azzal járt - sok galaci magyar szülő már nem tudta meghozni.

A Mihály család otthonában különben, 1989 óta mintha megfogyatkozott volna az élet, a fiatalság. Korábban a Galacon tanuló magyar diákok valóságos központja volt itt: felugrottak tanácsért, könyvért, jó szóért, otthonos hangulatért.

- 1989 decemberében is, micsoda nyüzsgés volt itten, hogy reménykedtünk - emlékezik Mihály Sára. - De ahhoz képest, milyen kevesen vagyunk, olyan különböző foglalkozásúak és igényűek, mégis csak tettünk valamit az összetartás végett... Sokat köszönhetünk a lelkésznek is. Az, hogy megünnepeltük a száz éves brailai templomot. Megünnepeltük március 15-ét, majd Petőfiről emlékeztünk meg, levetítettük a magyar történelemről készült filmsorozatot... A kicsi lépéseket nem szabad megvetni ott, ahol valamikor szinte-szinte csak állóvíz volt. Persze, még lenne mit tenni. Korábban vállaltam, létesítsünk RMDSZ-könyvtárat, én elvégzem a szakmunkát, adok egy csomó könyvet is, csak a férfiak csináljanak polcokat... Polcok nélkül hiába penészednek ott a könyvek... Valószínűleg, most már megcsináljuk. Vagy, megírjuk a galaci egyház történetét. Gazdag levéltár van, rendbe rakva, de soha senki nem foglalkozott vele tudományos szempontból.  Nagy eseményekre nem bukkanhatunk bennük: nevek, cselekedetek állnak feljegyezve mindazokról, akik itt fenntartották a magyarságot.

Nézegetjük az óránkat. Mindjárt befut a brassói gyors. Andrea az állomásra indul, hogy fogadja Imoláékat. Látogatóba érkeznek az unokával, a három és fél éves Alpárral. Aki annak idején szintén Galacon született.

Hogy Andrea elmegy, Mihályné nevetve emlegeti fel anyanyelvtanítási szülői tapasztalatait.

- A nagyobbikat úgy tanítottuk, előbb megtanult magyarul, utána románul, nem keverte a két nyelvet. A kicsivel ez nem sikerült: román lány volt, ej, olyan finom vegyesen beszélt, mind a két nyelvet kellett tudni ahhoz, hogy valaki megértse. Vegyítette a magyart, románt, volt úgy, hogy magyar szóhoz román végződést tett és fordítva. Úgy mondta, ahogy neki könnyebb volt... De nem hagytuk. Megtanultunk könyv alapján írni és olvasni. Mondhatom, helyesen írnak, mintha iskolát végeztek volna. Ez a tapasztalat nagyon segítette őket az idegen nyelv tanulásában is.

Aztán megtelik a lakás fiatalsággal. Nevetés, ölelkezések, kicsomagolás. Az unoka birtokba vesz mindent...

Csöndesen visszahúzódunk Mezei Gézával. Nagyot sétálunk a Duna-parton. Saját családjáról mesél. A bákói román feleségéről, lányáról-fiáról. Mindenkinek megvan az önmegmaradáshoz illő saját tapassztalata. Ahány sors, annyi tanulság.

Nagy Endre lelkész  mondotta a délelőtt:

- Egy biztos, az itt élő románság nem gyűlölködő. Egyszerűen nem szégyelli elismerni, hogy az itt megtelepedett magyarok a szorgalomban, tudásban elöl járnak. Meglátszik ez például a kombinátban is, aki csak ért valamit a szakmához vagy kitűnt a magyarok közül, az mind megkapta a maga élhelyét... Mikor rendbehoztuk az egyházi épületet, sokan eljártak az utcában s dicsértek bennünket, milyen ügyesek ezek a magyarok, hogy építkeznek... Egy-két sajtóincidenst leszámítva, Galac nem sértette magyarjait. Ezért is tudtak itt megmaradni.

Cseke Gábor

(Megjelent a Romániai Magyar Szó 1993-as évfolyamában. Még ugyanazon év őszén sor került az utazás folytatására, amikor ugyanannak a Nagy Endre lelkésznek a meghívására ellátogattam a konstancai magyarok közé is... )

Acélsirály * Fotó: Ilie Stan (Galac)