Régenvolt dolgok: A rubincsőrű madár (8)

Nem tartozik szorosan a költő halálához, de az lenne az igazi újságírói feladat, megtudni: mit csinál, mivel foglalkozik ma Portik Imre, aki azóta már tisztes öregember kell hogy legyen, ha nem is a száz évesek fajtájából, de a megállapodottakéból egész bizonyosan. Elképzelem, hogy valahol a szülőfalujában, Gyergyóremetén készül az újabb nagy találkozásra barátjával, aki 1956 karácsonya óta az égi kocsmákat járva keresi a beteljesülés boldogságát...

Az a fajta újságíró, aki egy ilyen kihívásra azonnal hétmérföldes csizmába ugrik és csapot-papot hagyva megindul feltörni a titok pecsétjét, már nem én vagyok. Most csak azon tűnődöm, hogy van az, hogy 1973-ban az Új Élet folyóirat képes volt szóra bírni ezt az embert, Labis közeli barátját, hogy elmondja, milyen volt a kettejük kapcsolata, majd hosszú évtizedek teltek el, amíg megírta emlékező könyvét - románul, de székelysége dacára sehol a médiaprérin magyarul nem mutatkozott; vagy csak én nem voltam elég figyelmes?

Új Élet-beli feltűnésére is úgy bukkantam, hogy a kor erdélyi fotográfiai törekvései után kutatva, számról számra átlapoztam a hetilap teljes gyűjteményét, s az 197/4-es szám vége felé, a 20. oldalon szemembe ötlött a jókora rajzolt cím: Labissal a Székelyföldön. S a végén az aláírás: Portik Imre. Miután elolvastam az emlékezést, szinte magától adódott a megoldás: Portikot valószínűleg a szerkesztőségben dolgozó Török László bírhatta szóra - apropóját nehezebb kideríteni, ugyanis Labisnak éppen akkor semmilyen kerek évfordulója nem volt -, az írásból ugyanis kitetszik, hogy Török a két bohém, pénztelen irodalmi főiskolás időleges felpártolója és "mecénása" is volt egyben...

Portik se többet, se kevesebbet nem állít annál, mint hogy Labis, a maga zsenge 21 éve ellenére is a magyarok igaz barátjának bizonyult. Hogy ez mennyire fontos egy költői életmű megítélésében, nem kívánok befolyásolni senkit, az viszont nagy kulturális nyitottságra vall, ha valaki olyan listát vezet a maga kulturális bepótolni valóiról, amelyen olyan nevek szerepelnek egymás mellett, mint Hölderlin, Hegel, Herakleitosz, Kant, Proust, Nietzsche, Descartes, és ráadásul Lukács György is, továbbá számon tart románra fordított Petőfi- és Ady-verseket, s olyan kijelentésre ragadtatja magát, hogy Madách Ember tragédiájéát többre tartja Goethe Faustjánál. Mindezt Portik megtalálta Labisnál, akit sikerült többízben is meghordoznia a Székelyföldön.

"Mindössze néhány szót, amit tőlem tanult, tudott magyarul, de örömünket, bánatunkat egyaránt megértette. Szülőfalum, Gyergyóremete dombos határát járva egyszer csak megállt, és rugdosni kezdte a burgonyaföldet.

- Nálunk is ilyen rossz a föld. Sokat kell dolgozni rajta, s keveset terem. Mégis évszázadokon át ott maradtak az emberek. Nem kerestek jobban termő földet, mert szeretik a helyet, ahol születtek. Sem török, sem tatár nem tudta elűzni őket...

Gyalogszerrel, szekéren vagy rönköket szállító tehergépkocsin utazgattunk, s a látottak alapján a költő arra a következtetésre jutott, hogy a moldvai románok és az erdélyi székelyek lelkivilága sokban hasonlít egymáshoz. Közös vonásokat, lírai árnyalatokat, hangulati motívumokat fedezett fel legszebb székely népballadáinkban (amelyeket én mondtam el neki utazásaink közben) és a román epikus népköltészet egyes alkotásaiban."

Portik Imre ezután részletesen elmeséli, hogyan melegedtek össze a Lövétéről származó Török Lászlóval, aki akkoriban a Romániai Magyar Szó hírlapírója volt. Portik már korábbról ismerte, s 1953 nyarán azért indultak el felkeresésére, mert a két írófőiskolás diáknak időnap előtt elfogyott az ösztöndíja, s az éhség arra kényszerítette őket, hogy rendre fölkeressék ismerőseiket. Sehol sem volt szerencséjük, egyedül Török Lászlót találták otthon...

"Bemutattam neki költő barátomat, akiről már azelőtt is többször beszéltem vele, s miután már néhány szót váltottunk, elrontottam az ünnepi hangulatot, monsdván:

- Lacikám, hagyjuk a beszélgetést, előbb adj valami ennivalót, aztán majd diskurálhatunk.

Laci egy kicsit meglepődött, és előszedte, ami harapnivaló egy legénylakásban akadt. Az ablakpárkányról az asztalra került a félbarna kenyér, s valahonnan szalonnát és paradicsomot is elővett. Míg mi ettünk, Laci felöltözött és mellénk ült.

- Most már beszélgethetünk - szóltam Lacinak, mikor megüresedett az asztal. Elmeséltük neki, hogy s mint jutottunk az ő kenyerére... Nem osztottuk be az ösztöndíjunkat. S hogy ne maradjunk éhesek, Laci meghívott egy közeli kerthelyiségbe, ahol bőséges vacsorával és borral vendégelt meg. Borozgattunk, s közben Labis verseket mondott szép zengésű, dallamos hangján. Vendéglátónk elválásunk előtt meghívott, látogassuk meg máskor is, s még valami pénzt is nyomott a zsebembe, hogy legyen még néhány lejünk, míg megkapjuk az ösztöndíjat..."

Labis halálának évében, 1956 tavaszán jártak együtt utoljára a Székelyföldön. A Gyilkos-tótól a Béákási-szoros felé haladva betértek egy fogadóba, ahol csíki favágókkal hozta őket össze a sors. Portik tolmácsolt, s Labis úgy beszélgetett el a legényekkel, akik a vendég kedvéért még énekeltek is dalaikból. Labist ez a találkozás arra a lakodalomra emlékeztette, amelyen 1954-ben, Maroshévízen vettek részt Portikkal, egy magyar lány és egy román fiú esküvőjén, amely később versírásra ihlette a költőt. Így született meg a Lakodalmi köszöntő című verse...

Ennyi volt Labis életének közvetlen magyar vonatkozása, s bár a halálhoz vezető úton mellékszálnak tűnik, örvendek, hogy általa némileg "meghosszabbíthattam" a költő életét.

Illusztráció: Labis szekéren (archív)

Magyar "trófeák" a tengerentúlon

Pár évvel ezelőtt olvastam, hogy a brit légitársaság (márkanevén a British Airways) nyilvánvaló turisztikai érdekből, no meg a kuriózumok általános népszerűsége miatt közzétette azoknak a látnivalóknak a listáját, amelyek a világot bekószáló, utazni vágyó magyarok büszkeségét növelhetik. Tette ezt már csak azért is, mert egy friss felmérésből kiderült: minden 4. világutazó magyar a tengeren túli kalandokat kedveli. Így aztán érthető, hogy a válogatott kuriózumok is elsősorban ezt a területet célozzák meg.

És ha már a lista elkészült, akkor néhány tétel erejéig ismerkedjünk meg mi is a tengeren túli magyar "trófeákkal".

Mindjárt elsőnek ott van az a Bartók emléktábla, melyet 2004. október 31-én avattak fel a New York államban lévő Saranac Lake városkában, éppen abban a házban, ahol a híres magyar zeneszerző 1945-ben élete utolsó nyarát töltötte. Az 1940-ben Amerikába emigrált Bartók hamvait ugyanakkor 1988-ban hozták haza Magyarországra.

Az sem újdonság, gondolom, hogy az amerikai földrész amúgy gazdag Kossuth-emlékekben. New Yorkban mindenképpen érdemes fölkeresni - sugallja a brit légitársaság - a nagy 48-as forradalmár szobrát (1928-ban avatták, nemzetközi részvétellel), de a 2001-ben létrehozott washingtoni Kossuth-ház is méltó arra, hogy útitervbe iktassuk (pontos címe: Massachusetts Ave, NW Washington, D.C. 20036 U.S.A.). 1990. március 15-én ugyanakkor a washingtoni Capitolium épületében felavatták Kúr Csaba alkotását, Kossuth Lajos bronz mellszobrát.

Detroitban járva, a makói születésű Galamb Jánosra emlékezhetünk, aki 1903 őszén érkezett meg New Yorkba, 1905. december 4-én lépett be a detroiti Ford Motor Company munkatársai közé. Henry Ford hamar felfigyelt Galamb műszaki zsenialitására és 1907-ben megbízta egy új autó tervezésével. Galamb József rövid idő alatt elkészült a tervekkel, és 1908. október 1-én kigördült a gyárkapun az első Ford T- modell, amelyből azóta több mint 15 millió darabot gyártottak. Persze, a mostani recesszió némileg elhalványítja e fegyvertény jelentőségét, de nem tudja semmissé tenni. A magyar tervező emlékére különben táblát állítottak a Ford detroiti központjában.

Kirkland-ben található a Perth Amboy-i Magyar Református Egyházközség, amely az egyik legrégibb magyar gyülekezet Amerikában. Dr. Kaciány Géza, a szervező lelkipásztor 1903. augusztus 30-án tartotta itt az első istentiszteletet. Perth-ben 1925-ben bontották le az első, magyar mesterek által fából emelt templomot, mivel a gyülekezet létszáma jelentősen megnőtt - közel 300 főt tesz ki napjainkban -, és építették meg a jelenlegit.

Híres továbbá a Chicagóban 1995-ben megnyílt Parika étterem, a magyaros ízek e "temploma", illetve érdemes fölkeresni a Hawai-szigeteken a Nobel-díjas Békésy György magyar származású orvos emlékéről elnevezett egyetemi laboratóriumot. De Hollywoodhoz is fűződnek magyar emlékek. Egyik ilyen az a herendi porcelántábla a XXth Century Fox Filmstúdió nagyvetítőjében, mely az alapító emlékét őrzi: William Fox, a 20th Century Fox "szülőatyja", Fried Miklósként (1879-1952) ugyanis a hegyaljai Tolcsváról származott és még gyermekként került ki Amerikába.

Nem a hivatalos lajstromban, hanem egy nemrégiben a Pallas-Akadémiai Könyvkiadónál megjelent könyvben (P.Pap Leonárd: Erdélyi ferences nyomdák és kiadványok. Bibliotheca Transsylvanica, 63.) olvasom, hogy a múlt század huszas éveiben Erdélyből elszármazott ferencesek Amerikában kusztódiát alapítottak, amely 1992-ig népes tagsággal működött. A ferencrendiek működése azóta sem szűnt meg, s az ottani magyarság körében végeznek népnevelő, karitatív munkát. Younstown-ban ugyanakkor, a hatvanas-hetvenes években Szomorúak Vigasztalója néven Mária kegytemplomot alapítottak, amely körül a csíksomlyói búcsú idején hasonló eszmeiségű körmenetet rendeztek az amerikai magyar katolikusság részére.

Külön kuriózum az a sangháji létesítmény, mely jó pár éve Shanghai Global Paradise néven hatalmas parknak adott helyet. A világ jó néhány híres épületének és emlékművének építették itt fel a méretarányos mását. Megtalálhatóak voltak itt a gizai piramisok, a berlini Brandenburgi kapu vagy a Mount Rushmore-ba vésett amerikai elnökszobrok, csakúgy mint a magyaroknak kedveskedve, a főbejárattal szemben, a Hősök tere 90 százalékos méretarányú másolata. Sajnos, hogy az Index.hu értesülései szerint a park hamarosan befuccsolt, s az azsia.net honlap galériájának segítségével sokan meggyőződhetünk: a híres tér szobrai már-már felismerhetetlen romokban hevernek.

Így múlik el a világ dicsősége?

Illusztráció: Kúr Csaba clevelandi Kossuth-mellszobra, és a sangháji Hősök tere maradványai

Ami nem fér be a konstancai telefonkönyvbe

Blogom 2008. szeptember 30-i bejegyzésében ("Vissza-

néztem 

félutamból..."  – 

 Magyar szó 

a Duna

 partján) 

galaci magyarok körében készített 1993-as riportsorozatomat reprodukáltam úgy, ahogy az annak idején megjelent a Romániai Magyar Szóban. A bejegyzés végén jeleztem, hogy ugyanazon év őszén sor került az utazás folytatására, amikor ugyanannak a Nagy Endre lelkésznek a meghívására ellátogattam a konstancai magyarok közé is... Az erről szóló riportsorozat mintegy szellemi folytatása a korábbi vállalkozásnak...

*

Hívások rabságában

Ismét a végeken... Galac után; kora ősszel, amikor már mindenki a termést szemrevételezi a dobrudzsai földeken, megosztva magát a kukorica és a szőlő ígérete között...

Előttem akkurátusan, betűrendben vezetett névsor; 317 magyar család neve. Valamennyien Konstanca megyében laknak. Méghozzá a következő leosztásban:

Konstanca 266

Năvodari           4

Mangalia         24

Neptun         10

Cernavodă           3

Hârşova           1

Medgidia         10

A névsort özvegy Szabó Zoltánné konstancai lakos állította össze a helyi telefonkönyv alapján. Természetesen, kezdetben többen szerepeltek rajta, olykor egyesek veretes magyar nevekkel, de elég volt egy telefonbeszélgetés velük ahhoz, hogy az ember vegye az írószerszámot és határozott vonallal kihúzza őket a lajstromról: nem vállalták magyarságukat. Avagy ki tudja, családilag, az egyéni opciót tekintve már túlvoltak azon, hogy valamely kisebbséghez sorolják magukat. Bemosódtak a nagy átlagba.

Szabó Zoltánné Aranyosgyéresről származott a tengerpartra, 1968-tól él Konstancán. Férje, aki pár éve meghalt, alezredes volt a tengerészeti főiskolán. Ő maga a konstancai telefonközpont felügyelője. Régóta motoszkált benne a gondolat, hogy egy ilyen névösszeíró és -ellenőrző akciót jó volna lebonyolítani, kihasználva azt az előnyt, hogy a munkahely kommunikációs esélyt biztosít számára, de most bevallja - félt. Féltette a férjét, a beosztását, a család biztonságát. Férje tragikusan korai halálával ez a félelem egycsapásra szertefoszlott. Összeállította az ellenőrzendő listát. Kezdődött a már-már végeérhetetlen telefonálgatás. Ami sokszor nem egyszerű, rutinbeszélgetésből állt, hanem ismerkedésből, emberi közeledésből, családi adatok begyűjtéséből...

Három éven át élt a hívások rabságában a gyászból a cselekvésbe menekülő asszony. Miközben gyermekük, Gyöngyi a fiatalok törvényszerű sorsát élte: iskolát, majd egyetemet végzett. Az idén államvizsgázott a bukaresti műegyetemen. Géptervező lett. Természetesen: munka nélkül. Az egykor nevezetes "técsémé" (TCM) végzősei után most nincs ki kapkodjon...

Anya és lánya a konstancai magyar gyülekezet lelkeinek számítanak. Ami tájékozottságukat illeti, mindenkin túltesznek: megjelenésétől kezdve birtokukban van a Romániai Magyar Szó teljes gyűjteménye, arra mindig kispórolták az előfizetést, hűséges olvasóink és kritikusaink is egyben. Mindjárt mondják is: a legutóbbi Barométer rejtvényei rosszul jelentek meg... (Hát persze, röstelkedem az egész szerkesztőség nevében, a rejtvényrácsokat a nyomdában, préselés előtt, a ragasztás műveleténél a présmunkás egyszerűen... fölcserélte. Mi pedig már csak későn kapcsoltunk...)

A három évi telefonálgatás eredménye, a lajstrom: a konstancai magyarság tükörcserepe. Tulajdonképpen hézagos, hiszen csak azok lehettek rajta, akiknek telefonjuk van. A többiek, az ismeretlenségben rejtezők egyelőre elérhetetlenek.

Akik viszont tudnak egymásról, havonta egyszer gyülekeznek a központban, a konstancai németség imaházában, ahol a Galacról átruccanó Nagy Endre tiszteletes református istentiszteletet tart. A szertartás után, az előtérben terített asztal körül, szendvics, aprósütemény, kávé, némi ital mellett elbeszélgetnek az ismerősök, illetve ismerkednek az újonnan jöttek. Van köztük református, de jön ide katolikus, unitárius, olykor még ateista is - az egyetlen hely, ahol a szertartás magyar nyelven folyik. És a hangsúly a találkozáson van...

Vasárnap a hálaadás ünnepéről emlékeztek meg, s ebből mindenki leszűrhette magának, vallási színezetétől függetlenül, hogy - ki mint vet, úgy arat. Igaz, csak negyvenen voltunk a teremben (azt mondják, máskor annyian szoronganak, még ülőhely se jut mindenkinek), mert a naptártól eltérően még tartanak az utolsó szünidős, szabadságos napok, de a parajdi Tamási Ferenc például most ismerkedik a konstancai magyarsággal: 1973 óta él a tengerparton, 3 gyermeke van, építkezésen dolgozik mint toronydarus, de nem hallott a gyülekezetről. Munkatársa, Tokai János hegesztő szólt neki s hozta magával, s a régiek is úgy örvendenek ennek az egyetlen új arcnak is, hogy rá kellett jönnöm: itt elsősorban nem mennyiségi kérdés a hovatartozás, hanem minőségi. A gyülekezet, ha akár csak egyetlen személlyel is gyarapodik, perpsektívát könyvelhet el: hogy nem fogyunk - sőt, növünk! Ha valaki örökre elköltözik, amellett, hogy pótolhatatlan űr marad utána, a fogyásra, az apadásra figyelmeztet...

A beszélgetések során konstancai vendéglátóim elmondták odakerülésük rövid történetét. Gagea Katalin és Grigorov Mária például a helyi zeneiskolában tanítanak, mindketten Gyergyóditróról jöttek, miután egyikük a kolozsvári konzervatóriumot, másikuk  a marosvásárhelyi pedagógiai intézetet végezte. Munkájukat szeretik, megbecsülik őket. Egyszerűen azért jöttek ide, mert ide szólt a kihelyezés...

Susanu Magdolna orvosi asszisztensnő, nyárádszeredai születésű. Kőolajszállító hajókon dolgozik, a tengerészek egészségügy ellátását biztosítja. Fia, Leonard, aki maga is hajós, szintén itt van az istentiszteleten...

Deborah Sándor katonatiszt volt nyugdíjazásáig. Maroshévízről származik, felesége székelyföldi, fia-lánya megmaradtak magyaroknak.

Ipó Sándor Székelyudvarhely szülötte, szintén a katonaság alkalmazottja, családjában románul beszél, felesége román.

Máté Kis Loránd történész, restaurátor a helyi múzeumban. Az egyetemet a Bolyain kezdte s a Babeş-Bolyain fejezte be, a hatvanas évek elején. A közösség egyik mozgató rugója.

De van-e értelme az ilyen névsorolvasásnak? Hiszen a lista hosszú, a tér pedig szűkre szabott.

A megmaradás képletéhez több támpontot nyújthat néhány egyéni sors bevilágítása. A Herbst, a László, a Tokaji, a Nagy család életének alakulása az utóbbi esztendőkben.

Muszájból lettem órásmester

Herbst István és felesége, született Gergely Erzsébet a konstancai német imaház közelében, a központban, udvaros-földszintes házban laknak.

A nyugdíjas lét mindennapjai. Már ami a 64 éves, fiatalos külsejű, jól megtermett férfit illeti, mert felesége összesen másfél évet ha fel tud mutatni életében "a munka mezején", igazoló iratokkal. Élete a család otthoni szolgálatában telt el, s ebből is 40 esztendő Konstancán.

Sok ez vagy kevés? "Mintha csak ma lett volna, hogy ide érkeztünk" - mondja Erzsébet asszony. Dési születésű, de Kolozsváron élt a család, ott kerülnek össze a férjével, 1963-ban megesküdnek, 1964 márciusában "tengerre szálltak". Fiatal házasokként a nulláról indultak, semmijük nem volt. Csak egy nagyobb szoba, amit a katonaságtól kaptak, ahol Herbst István szolgált. Született egy fiuk, aki iskolái folytán már félig románnak nevelkedett, de ragaszkodtak hozzá, hogy otthon velük anyanyelvén beszéljen. A fiú elvégezte a tengerészeti főiskolát, ma tiszt. Felesége, bár Fehér Gabriela a neve, nem nagyon barátja a magyaroknak, gyermekeiket románoknak nevelte. A kikötő mellett laknak, tömbházlakásban, két trolibuszra kell átszállni, míg Herbstéktől odaér az ember.

Nyugdíj után, Erzsébet asszony biztatására már-már hazaköltöztek Kolozsvárra, ahol még öccse él; a család többi része, a szülők már a Házsongárdban. de Herbst István, az előnyös lakáscsere ellenére sem akarta magára hagyni a fiát, meg aztán, zilahi születésű lévén, idegennek, gyökértelennek érezte magát a Fellegvár alatt. A cserére felkínált lakás kint volt a Monostori negyed végén, az erdő alatt, közlekedési eszközöktől távol...

Maradtak.

- Ide honosodtunk, de gyökeret nem vertünk - foglalja össze Erzsébet asszony konstancai életük summáját. Éxs elmondja: ahogy telik az idő, egyre nagyobb honvágy fogja el. olyankor utaznia kell Kolozsvárra, semmi sem tudja tartóztatni. Az első napok nehezen telnek, nem találja a helyét, de aztán úgy beleszokik az erdélyi létbe, hogy végül a hazajövetel okoz gondot. mdeg az egyre drágább útiköltség - mert ő, nem lévén nyugdíjas, nem részesül az évi néhány ingyen utazásban.

- Tengünk-lengünk itt - mutat szét a lakályosan berendezett, két szoba konyhás, pincés lakásban. - De még ezt se tudtuk megvenni az államtól, mert régi ház, valami bolgároké volt, akik a háború után elmentek innen, őket kártalanították, a lakást mégse árulják... A gyereken kívül semmit nem csináltunk az életben...

Semmit?

A nyugdíj, ami 89 előtt 3500 lej volt, most a 60 ezret üti, de úgy elmegy, mintha nem is lenne... S a plénzről mindjárt szóba kerül a Caritas.

Erzsébet asszony kolozsvári öccse vállalta, hogy ő betesz helyettük is, csak küldjék a pénzt... Tavasszal, amikor náluk járt, hogy epekő operációját intézze, egyszer már szinte-szinte beadta a a derekát. Sokallta, amit a doktor a műtét fejében elvárt és hátat fordított a kórháznak. A megmaradt pénzt viszont nem volt szíve "kidobni" a bizonytalanra. A férje most korholja: milyen jó lett volna a nyeremény!

A Caritas igazi polip - még az ország másik felében is az ember után nyúl. Pedig Herbsték jól látják: a kolosvári árak a legmagasabbak az országban. És ott mindenki nyakra-főre költekezik, szórja a pénzt, ami ahogy jött, úgy megy is el...

Herbst István fanyarul gombolyítja vissza karrierjének történetét. Édesapja falusi tanító volt, egyik faluból a másikba ment; ő maga is, mert hatan voltak testvérek, ahogy felcseperedett, kereste a munkalehetőséget. Nagykárolyban beállt egy órásmesterhez inasnak, de az hamar megszabadult tőle. Onnan Magyarláposra került, a fivéréhez, nővéréhez, akik beajánlották egy másik mesterhez. Az viszont ivásra adta a fejét, csődbe ment. Onnan is kikerült. Szolyva-Visó következett. Számára mindegy volt, mit dolgozzon, csak pénzt keressen... Konstancára került katonának. Az irataiban, bár az inasságon sem jutott túl, az órás mesterség volt feltüntetve. Aztán a katonaságnál kérdezték, ki az órás, Herbst István jelentkezett. Gondolta, csak könnyebb lesz az élete. Nekifeküdt, hogy bepótolja az elmulasztott, hiányzó tudást. Három vizsgát kellett letennie a nyolc jelentkezőnek. Ő lett a legjobb. Sőt, a vizsgáztatója, az egyetlen mester, valami ballépése miatt hamarosan kikerült a hadseregtől, s Herbst István egyedül maradt a tengeri kronométerekkel, műszerekkel.

Tíz éven át dolgozott nyugodtan, háborgatás nélkül: milyen iskolája van, megvan-e a képesítése, senki se kérdezte. Hagyták, hogy végezze a dolgát. Amiből akadt elég. Meg voltak vele elégedve. Mikor munkakönyvét kiállították, rájöttek: még a 7 osztályról sincs érvényes bizonylata, mert a háború után ide-oda hányódott a család. Mesterségéről csak egy kézzel írott, magyar nyelvű szerződés tanúskodott, aláírta Sebestyén László... Hát azt nem fogadhatták el. Bukarestbe küldték, szerezze meg az oklevelét. Ott levizsgáztatták valami órások, aztán nyugdíjazásáig senki sem bántotta.

Már megvolt a gyerek, de még mindig egyetlen szobában laktak. Kérvényt nyújtott be. Jóvá is hagyták, kapott egy tömbházlakást. Amire gyorsan rátette a kezét egy tiszt, helyette felkínálva a saját lakását. Herbst Istvánnak, egy szoba után, az is jó volt. Igaz, siralmas állapotban találta, de kipofozták. Berendezték.

Még akadt egy kellemetlenség az életében. Valaki befújta, s  váratlanul beidézték a szekuritátéra. Pedig életében nem volt gondja a politikával, munkájával meg volt elégedve, miért panaszkodott volna? Igaz, a napi bosszúságokról olykor beszélgetett volt a műhelyben, meg magyarázott is valamit társainak Erdély történelméről, mikor az még fejedelemség volt... Minden szava külön jelentésben foglalva, kifordítva, agyonmagyarázva, egy dossziéban, ott hevert a szekunál. Egész családját, minden rokonát lenyomozták. Majd keresztkérdésekkel zaklatták. Ő azt mondta: ha bűnösnek találják, ítéljék el, de ő úgy tudja, becsületesen végzi a  munkáját... Nagy huzavona után felmentették, de előbb  eléje tették az ügycsomót, nézze meg, ki mit írt róla. "Az egyikük - mondja Herbst István - ma is itt járt nálam, hozott egy órát, javítani, mert a nyugdíj mellé még egy kis pótlás nem árt... Ő nem tudja, hogy én tudom, mert engem nem vezet a bosszú. Mit érnék vele? Ez volt akkor... Ez volt az életünk. Ma lehet, másként van... Bár nem tudom, ha most lennénk fiatalok, vinném-e annyira, amennyire vittem... Fiam tengerésztiszt, bár nem engedtük vízre, nehogy valami baja történjen... Becsületes ember..."

Herbst István vászonba kötött, vaskos kéziratot vesz elő a szekrény mélyéről. Manual de orologie - áll a címlapon. 20 példányt sokszorosítottak belőle, a szakoktatás céljára. Szerzője Herbst Stefan, kiadta a Tengerészparancsnokság.

A könyv: életének szakmai mérlege. Valahol büszkesége. Míg muszájból órásmester lett, a mesterség titkait is kifürkészte. Fedélzeti kronométerek és hajóműszerek tudósa lett. Nem akarta magával vinni tudományát. Tanítványokat nevelt, jó szakembereket. S ez a könyv is... Talán egyszer kiadják, reménykedik.

S nyomatékul előveszi másik, még készülő könyvét, de már ebből is oldalak százait mutathatja be: a hajókronométerek javításának kézikönyve. Rajzokkal, ábrákkal, adatokkal.

Ennyi lenne egy élet?

Herbsték pirulva, szabadkozva mosolyognak: a nulláról kezdték.

Egy család - két lakásban

A konstancai megyei kórház közelében iskola, az iskola körül régi, de immár otthonossá lakott, alacsony tömbházak. Még téglából épültek, annak idején. Az egyik lépcsőházban két, egymással szemben nyíló ajtón egy-egy magyar család névtáblája: a László Péteré és a Tokai Jánosé.

Ösztönösen is "névsor szerint" csengetek...

Ám ahhoz, hogy a család fejével találkozhassak, immár végleg elkéstem: László Péter egy éve, pontosabban augusztus 8-án olyan távolra költözött, ahonnan nincs többé visszatérés. És ez az esemény akaratlanul is végig ott lebeg a házigazdák és közöttem: minden gondolat az elhunyttól indul el és hozzá fut vissza valamiképpen.

- Úgy hiányzik! - sóhajt özvegy László Anna, aki férje halála óta hirtelen elvesztette biztonságát. - Mindig mondta nekem: te végezd a dolgodat, én vásárolok! Te láss a gyerek után, csináld meg az ételt, én vásárolok...

A gyerek: a harmadik osztályos Ivanovics Fábián, a kisebbik László leány, Judit mozgássérült fia. Természetszerűleg, körülötte forog itt minden e lakásban. Ráadásul Judit öt esztendeje elvált a férjétől, látogatás nélkülin elvégezte a közgazdasági egyetemet, nappal meg dolgozott. Ma a mamaiai szállodáknál könyvelő. Bárhogy is vesszük, családfenntartó. Szerencsére, kelendő mestersége van... Szomorúan mosolyog:

- Jól lehet vele keresni, de csak akkor, ha az alapmunka mellé még más megbizatást is szerez az ember. Nekem erre nincs időm, a gyerek miatt. Ügyelni rá, iskolába, gyógytornára vinni...

A baleset szüléskor történt: a csecsemőt fogóval segítették világra, a fogó megsértett valamit az agyközpontban, Fábián sokáig nem tudott felállni, járni. Most, harmadikos korára, hála a sok foglalkozásnak, ha nehezen is, de feláll, járogat.

Szívesen, kedvesen beszélnek róla anya és nagymama, amíg a jól megtermett, lányos képű srác izeg-mozog közöttünk, a bekapcsolt televízióra lesve, amelynek képernyőjén éppen az Aranyszarvas fesztivál versenyzői váltogatják egymást a mikrofonnál. Látszik, ő itt a család életének értelme; a központ.

Mikor iskoláskorú lett, szanatóriumba adták, ott kezdte az első osztályt. De a benti zsúfoltság miatt alig tudtak vele foglalkozni. A második évharmadtól kezdve kivették, s a közeli iskola igazgatónője sugallatára akadt egy tanító néni, aki befogadja az osztályába. A jólelkű macedón asszony javasolta: igaz, hogy neki a törvény szerint kötelessége volna hazajárni a beteghez órát tartani, de járassák inkább iskolába, ne szakadjon ki a gyerektársadalomból... Naponta vitték és hozták azóta Fábiánt. Aki szorgalmas tanuló, s akire az egész osztály úgy vigyáz, mint a szemefényére. Egyszer, még az elején kötött bele az egyik gyerek, de az is megkapta tőlük a magáét...

Jó iskola az, emlékszik Judit, amikor ő járt oda, akkor se tettek különbséget a gyerekek között. Járt oda török, görög, macedón, román, magyar.

- Össze vagyunk itt vegyülve nagyon...

Lászlóék sose titkolták magyarságukat. Nem is nagyon tehették volna: héjjasfalviakként telepedtek meg 1964-ben Konstancán. Az apa építőmunkás volt, kiejtésük elárulta származásukat. De a László Péter önzetlensége és felesége segítő szelleme megszelídítették a közeget, amelyben éltek.

- Még túl jó is a mama - így Judit -, hány szomszédasszonynak dagasztotta meg a húsvéti kalácsot, sütött tésztát... De a papát is nagyon szerették, amikor a temetése volt, jöttek a lépcsőházból, segítettek mindent, a volt munkatársai koporsót csináltak, mindenki megmutatta a jóságát...

Azt boncolgatjuk, miben rejlik az emberi jóság? Özvegy László Anna esküszik: az ő édesanyjánál jobb embert nem ismert. Tőle tanult asszonyi alázatot és szolgálatkészséget, odaadást. Az egykori "postásnagymamára" az unokák is rajongva emlékeznek vissza. Arra a töpörödött nénire, aki az utóbbi években a teleket Konstancán töltötte, hogy ne kelljen a kevéske fájával fűtenie odahaza, a faluban. De már március elején nagyon készülődött haza, aztán amikor elvitték, s látta a kertje sarkában még dermedező havat, nagyot sóhajtott: "Ejsze, még maradhattam volna..."

Közben vendégek érkeznek: a "szomszédok". Kiderül, a Tokai család nem más, mint a nagyobbik László leány, a férje és a tizenkettedikes Klárika, a lányuk. Két évbe telt, amíg sikerült kijárni, hogy távoli lakásukat elcseréljék erre, ahol külön vannak és mégis együtt, ahol a két család valóban segítheti egymást - mindig akkor és úgy, ahogy valamelyiknek éppen szüksége van rá.

Tokai János szintén építkezésen dolgozik, hegesztő. 1963-ban került Konstancára, 67-ben ismerkedett meg a feleségével: a közelben akadt munkájuk, meglátta, szóba álltak, 1968-ban összeesküdtek. 11 évig laktak a László családdal egy fedél alatt, megszületett Klárika, aztán kaptak lakást, végül sikerült a lakáscsere is... A feketegyarmati származású férfi azt számolgatja: sajnos, mind a Tokai, mind a László família neve lassan már nem mentődik tovább, a leánygyermekek miatt... Majd a másik gond, a munkalehetőségek beszűkülése kerül napirendre. A telepen dobálják őket össze-vissza, egész évben másfél hónapot ha dolgozott, hol ide, hol oda "detasálták" (tetszik látni, már magyarul is elfelejtünk beszélni...). Gyengén fizetnek, a munkát viszont megkérik, ehhez bezzeg van tehetségük... Tisztában van azzal, hogy a munkanélküliség árnya őket is elérheti. Felesége már nem dolgozik. Otthon teszi hasznossá magát...

Az idősebbik László leány szégyenlősen mosolyog: ő volt az, aki a lakáscserét kijárta. Kitartóan járt kihallgatásra, egyik szervtől a másikig, nem hagyta magát. Sikerült.

- Itt vagyunk együtt, annak örülünk... A születésnapokat, ünnepeket együtt üljük, közösen. A gyerek, Fábián is közös gondunk. Nincs olyan tél, hogy ne füstölnénk szalonnát, ne csinálnánk kolbászt, disznósajtot, amit kell... Anyuka nagyon ügyes ebben...

- Olyan rövid az élet! - pironkodik az özvegy. - Érezze az ember, hogy ér valamit. Nekem nem volt soha nehéz, amit elvégeztem. A kenyérdagasztás sem. Mind szidtak otthon: ne süssek, jó ez a másik kenyér. Hadd el, lelkem, mondtam Péternek is, hadd érezzük, milyen a jó kenyér íze. A lerben is megsül...

Gyermekkori kenyérsütések emlékeit elevenítik föl. Az elcsent cipókat, a káposztalapin sütött kenyér ízét. A falon színes tájkép. Héjjasfalváról festette a művész.

- Midig, mikor átjövök - mondja az idősebb László leány - a friss, héjjasfalvi levegő mintha megcsapna. Szeretjük azt a képet...

Klárika jövője kerül terítékre. Érettségi után szeretne bölcsészetre menni. Angolra vagy franciára. Nyelvkészsége van. Magyarul például egyedül tanult meg, édesanyja ábécéskönyve alapján. Most magyarul levelezik egyik unokatestvérével, aki Köröskisjenőn lakik.

Kérdik egymást: vajon elmondtak-e mindent, ami lényeges? Magam sem tudom. Egy életről talán a végtelenségig lehetne beszélni, amíg pont nem kerül a végére.

Állóképbe merevítjük a riportot, amelynek mottója: jó együtt. A többi meg úgyis elvégeztetik.

Három hajó magánkézen

Nagy Jánost és családját sokan ismerik szerte az országban. És talán mégse...

Igaz, hogy az egykori hosszújáratú hajóskapitány karrierjét részletező, illetve hosszú távollétei alatt a család gondját hordozó feleség vallomásait tartalmazó riport az 1989-es Előre Naptárban látott napvilágot - A partról nézve címmel -, s annak idején közel 80 ezer példányban jutott el az olvasóhoz, most, az eltelt idő okán ismét föl kell elevenítenünk néhány életrajzi mozzanatot.

Nagy János Petrozsényben született, hajóstiszt lett a tengerészeti főiskolán, később a Craiova, majd a Firiza vegyes áruszállító hajók parancsnoka, 1987-től a közlekedésügyi minisztérium hajózási részlegének egyik főigazgatóságán dolgozott mint tapasztalt szakember, s  ott érték az 1989-es események...

Felesége, Nagy Mária-Magdolna ugyancsak petrozsényi, egy évvel fiatalabb a férjénél. Gyermekkoruk óta ismerik egymást, jó barátok, s Magdi emlékszik még: János 4-5 éves lehetett, amikor először megkérte a kezét. És már akkor nem kapott kosarat... Követte a férjét a tengerpartra, s örökké a szárazon várva, az időközben megszülető gyerekeket - előbb Janikát, majd Erikát - nevelve telt el az ideje, előbb honvágyban, de végül a meggyökerezettség biztonságában. Tömbházlakást vásároltak, konstancaiak lettek. Az ott élő magyarság tevékeny tagjai.

Mikor először ismerkedtem velük, Janika még iskolába járó kamaszfiú volt - ma már bukaresti egyetemista, most éppen az őszi szesszió miatt volt távol az otthontól. Az akkor még kislány Erika pedig azóta felcseperedett, szépen fejlett ifjú lány lett.

A családfenntartók élete is jelentős változáson ment keresztül.

János otthagyta a minisztériumot és - privatizált. A hajósutakon, parancsnoksága hosszú évei alatt szerzett vezetői, szervezői tapasztalatára és a szakma határokon túli kapcsolatrendszerére alapozva, beleugrott a legmerészebb kalandba: saját flottát létesít. Persze, nem egyedül: társakkal. Egykori iskolatársát, a szintén hajós Havu Mihait és egy Iancu nevezetű tulceai "gyereket" főzött meg a terv életképességéről, s hármuk társulásából alakult a HIN (a Havu, Iancu és Nagy kezdőbetűiből) vállalkozás, amelynek immár három hajója is van: a 8 ezer tonnás Oraviţa, a 4800 tonnás Călăraşi és az ugyanakkora Smârdan. Vegyes szállításra rendezkedtek be India, Szíria, Törökország irányába. Úgy néz ki, hogy mihelyt stabilizálódik nálunk a gazdasági helyzet, sikerül hosszabb időre kiépíteni egy fix távú útvonalat, műtrágya szállítással, aminek ezután is lesz keletje.

Mint ilyenkor az lenni szokott, az ember mindjárt nekiszegzi a vállalkozónak a kérdést: megérte? megéri?

A rábólintás több mint határozott. 

Nagy János - s általában a hajós - a távlatok embere. A pillanatnyi hasznon túl jobban érdekli a később begyűjthető termés. Maga a tény, hogy merülésvonalon vannak, tehát hogy nem ráfizetéses a vállalkozás, azt jelzi, hogy van benne jövő.

Természetesen, a mozdonyvezetők sztrájkja csúnyán bekavart nekik. Legalább 60 ezer dollárt veszítettek a be nem tartott határidők, a veszteglés miatt. Mert itt minden késést fekbérben, büntetésben, kamatos kamatban számítanak...

A Călăraşi is megjárta, mert eltörött menet közben a hajótengelye, s Angilában kellett megcsináltatni, 700 ezer dolláruk bánta. Azt remélik, hogy az ilyen átmeneti nehézségek után most már emelkedni fognak...

De hogy lettek hajótulajdonosok? Ez furdalja inkább az olvasó oldalát, s  legalább annyira az enyémet is, úgy hogy a kérdést nem lehet kikerülni, Nagy János pedig nem szereti a kitérő válaszokat.

- Az az igazság, hogy 1989 után kiderült, amit eddig is tudtunk, a Navrom fülig adósodott fűnél-fánál. Akkora pénzekkel tartozott mindenfelé, hogy gazdaság legyen a talpán, amely azt kifizeti. Többek között az ARMAR Londonnak is tetemes összeggel maradt adósa. E tartozások törlesztését vállaltuk mi annak fejében, hogy a néhány hajó a miénk legyen. A vállalkozás volt a mi vásárlóerőnk. Azt mondtuk: amit az állam nem tudott s talán nem is akart visszafizetni, azt megtesszük mi. A hasznot tehát egyenesen átutalják. Az ARMAR ügynököket adott, akik mozgatják előre a boltot, mert nekik is érdekük, hogy visszakapják a pénzüket...

Amit hallok, azok már a szabad piac meséi. Amiről, úgy tűnik, országosan nehezen akarunk tudomást venni. A hajózás, a tengerjog törvényei nem tegnap-tegnapelőtt alakultak ki. A flotta elvesztése, elkótyavetyélése is azért volt nálunk lehetséges, mert az ország olyan üzleteket akart kötni, amelyek a szocialista jogrendszernek talán megfeleltek, de a nemzetközi előírásoknak nem. Persze, hogy úgy játszottak ki bennünket az élelmes üzletemberek, ahogy csak tudtak. Nem beszélve arról, hogy saját szakembereink is inkább azt tanulták meg a múltból, hogyan lehet megfejni az államot. Így aztán oda jutottunk, hogy a Navrom árai, díjai jóval magasabbak, mint a világpiaci szint. Mert legalább a fele, a jó része mellékutakon "elcsorog". Így történhet meg, hogy amíg állami hajók napi 3 ezer dolláros kikötőköltséget számolnak el, addig a HIN hajói 1500 dollár körül fizetnek. Gondolhatjuk, hogy nem létezik kétféle tarifa...

Már elnézést a sok dollárért, szabadkozik Nagy János, de e területen dollárban, valutában kell számolni, az a fizetőeszköz. A könyvelést Magdi végzi, aki végre felszabadult a házimunka egyhangú nyomása alól és maga is legalább olyan fontos embernek érzi magát a vállalkozásban, mint a minden hájjal megkent tengeri medvék...

Egy családról akartam beszámolni, hétköznapjaikról, s végül minden gondolatunk az üzlet körül járt. De hát ezt nem lehetett elkerülni. A Nagy család, éppen a magánvállalkozás révén, saját életét, távlatát teremti újra. Ehhez egy pillanatra sem szabad elfelejtenie, hogy az idő pénz s az elszalasztott pillanatok sose térnek vissza.

Magyarságukat a kisközösséghez tartozásuk folytán őrzik. S talán a példán át, a megkínlódott siker révén, hogy romániai magyarként, pusztán a tudásra és a tapasztalatra alapozva, meg lehet kapaszkodni ebben az ingoványos, ám mégis a nagyvilág felé sodródó valóságban...

Cseke Gábor

(Megjelent 1993 őszén a Romániai Magyar Szóban)

Fotó Daczó Dénes: Horgonyon

Hullámok hátán Kanadában (Galántha H. Judit)

Sok-sok érzelmi szál fűz Kanadához. Azt nem mondhatom, hogy mindenáron szeretnék ott élni, de azt igen, hogy nem egy hozzám közel álló ember otthona, így hát nem lehetek közömbös iránta.

Elsőbben kisebbik öcsém vándorolt ki Torontóba, családostól, s azóta is ott él. Utána húgom és családja mondtak búcsút Európának, s kötöttek ki ugyancsak Torontóban, majd kevéssel a 89-es fordulat után legnagyobb fiam vette kézbe családjával a vándorbotot s kezdett új életet, félig-meddig testvéreim támogatását is élvezve. Közben évek óta, Montreal mellett (Pierrefondsban) már ott élt Pusztai Péter és Irina is, legjobb barátaink Bukarestből, akik Svájcból költöztek át az óceánon s segítették át rendre az egész Pusztai famíliát.

1995-ben Anna lányunk és férje, Gabi utaztak el végleg, kezdetben a fiamék szárnyai alá, s onnan hamarosan önálló életre keltek. Már Kanadában született meg Andrea unokánk. Gyerekeinknek köszönhetjük, hogy  két ízben is - előbb1994-ben, majd 2004-ben - hosszabb időt tölthettünk otthonukban. Másodszor éppen akkor voltunk ott feleségemmel, amikor a kis Mária született, így valamennyi nagyszülői élmény is ragadt ránk...

Mindkét alkalommal felkerestük Pierrefonds-ban Pusztaiékat, nagyon kedvesen vendégül láttak otthonukban és mindvégig a tenyerükön hordoztak. Felejthetetlen napok, hetek voltak ezek.

Nem csoda, ha rendszerint felkapom a fejem, valahányszor Kanadával kapcsolatos híradást olvasok, hallok. Érdekel az ott élők sorsa. Nem irígylem őket, bár tudom, mert láttam, hogy másként élnek, mint az európaiak, nagyobbak és biztosabbak a lehetőségeik, de a problémák ott is azok és ha az ember nem makkegészséges, ha nem életerős és optimista beállítottságú, akkor bizony, ott is megkörnyékezik a kétely és a kilátástalanság szellemei.

Nemrég a marosvásárhelyi Vatra folyóirat legújabb, 2008/8. számát vettem ki a postaládámból. Mintegy esztendeje, hogy megismerkedtem Kocsis Franciskóval, ő elintézte, hogy a szerkesztőség mutatványpéldányt küldjön minden hónapban, ami hallatlanul megkönnyíti kapcsolatomat a színvonalas mai román irodalommal. A mostani szám tematikus, s a Kanadában élő románok életével foglalkozik, annak társadalmi-szellemi-művelődési sajátosságait boncolgatja, a kanadai román irodalom és művészet alkotásait, jelenségeit elemzi. Minderről pedig eszembe jut, hogy 1994-es ottlétem idején magam is érdeklődtem a kanadai magyarok boldogulása iránt, megismerkedtem néhány érdekes személyiséggel. Itt van mindjárt a keletkutató Galántha H. Judit, akivel Pusztaiéknál jöttünk össze. Judit és a férje ott laktak Péterék szomszédságában, könnyű volt megbeszélni a közös vacsorát, amelynek elköltése után sort kerítettünk egy interjúra is...

Megtalálom az arra a napra vonatkozó bejegyzést kanadai naplómban:

"Szóval, a tegnap elegem volt az autózásból. Ezért ma délelőttre Ilonkának gyalogos sétát javasolok. Kinn esik az eső, talán elviszi a havat, ami még mindig ott ül a kerteken.

Valamiért nem megy a házifűtés, Péter ideges lesz, hogy szerelőt kell hívni, de aztán valahogy megoldódik magától a helyzet.

Péteréket rávesszük, maradjanak csak otthon, van elég munkájuk, mi addig bekóboroljuk a „falut”, ebédre hazajövünk. Péter kezembe nyom egy csőre töltött fényképezőgépet – egyet a sok tucat közül, amelyek a nappaliban, üveg mögött vagy azon kívül kelletik magukat (Péter hobbija, gyűjti a gépeket) -, legyen, ha valami olyasmit látok vagy emléket akarok. Kissé félve akasztom a nyakamba: féltem az esőtől, meg hogy valami baja történik s a lelkemen szárad. Összesen 5 felvételt kattintottunk el, a még jeges-havas Szt. Lőrincz folyó partján, bebarangoltunk minden sétányt, majd elindultunk Montreal felé, az országút mellett, lehorgonyoztunk útközben egy benzinkút közeli szupermarketnél, ahol lakótelep is volt a háttérben, ismerkedtünk az árakkal, az árubőséggel, a kiszolgálási stílussal. No, meg arra is jó volt az üzletbe be, majd ki, majd megint be taktika, hogy mikor már nagyon fáztunk kint, akkor gyorsan átmelegedtünk. Mikor már túl meleg nek találtuk bent, akkor kiléptünk a nulla fok körül ingadozó hűvösbe.

Péterék izgultak, hogy eltévedünk. Örömmel látták, hogy csak eláztunk. Bent lehúzzuk magunkról a vizes holmikat.

Otthon Péter készítette ebéd: svájci leves, párolt hal, zöldségsalátával, könnyű bor. Mindenki jóízűen eszik: a szakács csak udvariasságból. 

A délutánt olvasással töltöm. Karinthy krokijai, novellái. Fotóalbumokat lapozgatok. Újságokat, lapokat. Nincs túl meleg, a macska kitartóan üldögél mellettem, estére vendégek ígérkeztek: Judit és a férje. A nő a rádiónál dolgozik, jó beszédkészsége van, most ő ad nekem interjút, a kanadai magyarokról. A férje se hagyja magát, közbeszól, az információk kiegészülnek. Majdnem éjfélig diskurálunk. Kiderül, Jutka Kőrösi Csoma Sándor kutató is, többször járt Nepálban, könyve jelent meg kutatásairól, ideadja – Kolozsváron jelent meg, 1990 után! (a kiadót Tar Károly volt kollégánk vezette, aki pár éve szintén megfordult Péteréknél)." 

*

Hullámok hátán Kanadában

Galántha Hermann Judit tavaly ilyenkor még a Szabad Európa Rádió kanadai tudósítójaként jelentkezett Montrealból, most viszont munkanélküliként, új szakma elsajátítása közben ismerkedtünk meg vele Pierrefondsban, Montreal kertvárosában. A SZER előtt a Kanadai Nemzetközi Rádió munkatársa volt, a magyar nyelvű műsorok felelős szerkesztője, s széleskörű élettapasztalata alapján kérdeztük a kanadai magyarság léthelyzetének jellegzetességeiről.

Galántha H. Judit 1944 szeptemberében született a magyarországi Tompán, a gimnázium után a pécsi rádióhoz került bemondónak. 1968-ban hagyta el az országot, s Franciaországon, majd Svájcon át jutott el Kanadába, ahol elvégezte a montreali tudományegyetemet.

1990-ben több héten át követte Kőrösi Csoma Sándor egykori ázsiai útját, élményei nyomán született naplója (Fehér hegyek, kék pipacsok) 1992-ben látott napvilágot a kolozsvéári NIS kiadónál.

- Rádiós pályafutása kényszerű megszakadásával a tibeti hagyományos gyógyászat bizonyos ágában képezi újra magát. Mennyire egyéni sors ez s mennyire kanadai jellegzetesség, hogy ily meredeken váltania kellett?

- Szomorú szakmai búcsúm a közép-kelet-európai változásoknak tudható be, bár szerintem még kissé korai volt föladni mind a kanadai magyar adást, mind a SZER magyar adását. De hát az intézményes döntésekkel szemben nem igen van apelláta, s rövid idő leforgása alatt, egymás után kétszer kerültem az utcára. Ez egy nagyon általános jelenség Kanadában, amióta a gazdasági változások végigsepertek rajtunk. Egyik pillanatról a másikra húzták ki a lábunk alól a talajt. A váltás sajnos, nem olyan könnyű, s nem csak azért, mivel már egy megállapodott korba jutottam, amikor általában is nehezebb az átállás. Bizonyos kanadai iparágak, a szabadkereskedelmi egyezmények következtében elvándorolnak, teljesen megszűnnek,s  maradnak elsősorbana  számítógéppel kapcsolatos, informatizált ágazatok, amikhez viszont az átlagember, aki korábban egy attól teljesen idegen területen dolgozott, nehezen tud hozzáidomulni. Egy ötven felé járó ember, amennyiben nem soka  matematikai affinitása, szabályosan gondba esik. Az említett válság milliókat érint, tehát a kanadai magyarokat se kerüli el.

- Milyen a kanadai magyarság jelenlegi rétegződése?

Az első kanadai magyar telepesek a XIX. század utolsó évtizedeiben, Esterházy Pál jóvoltából kerültek a prérire. Akkor alakult Kaposvár és Békeváer. Az első katolikus, a másik református népesség s csak a vasút választotta el őket. A harmadik generáció leszármazottjai már nem beszélnek magyarul, de a vallási megosztottság, ökumenizmus ide vagy oda, fennmaradt... A kaposvári katolikus templom nagyon jó állapotban van, mert a lakosok átadták a kanadai műemlékvédő felügyelőségnek, s a renoválást nagyon komolyan veszik Kanadában. Békeváron viszont úgy döntöttek, hogy ők gondoskodnak a templomról és az öreg temetőről, mire az utóbbi időben annyira tönkrement, hogy amikor 1986-ban arra jártam, hatalmas lyuk ásított a plafonon, a padok pedig tele voltak a m,ennyezetről beesett meszes hulladékkal. Igaz, a kaposvári templom terméskőből emelt építmény, a békevári viszont féából készült, erdélyi stílusjegyekről árulkodik... A második kitelepedési hullámra a két háború között került sor, majd jöttek az ötvenhatosok, később a hatvannyolcasok, most pedig az utolsó, az erdélyi hullám tetőz.

- Számszerűleg milyen nagyságrendű a kanadai magyarság?

- Az utolsó hivatalos népszámlálási adat szerint lélekszáma mintegy 200 ezerre tehető. Ennyien valamilyen formában magyarnak vallják magukat. Ennek kb. a fele Magyarországon született, másik fele pedig a mostani utódállamokban. Általános jellegzetesség, hogy egy idő után nagyjából mindenkinek elferdül, elkopik az anyanyelve. Mivel kanada hivatalosan kétnyelvű ország, nekünk mint idevéándoroltaknak tulajdonképpen még két nyelvet kell megtanulnunk. Például itt, Québecben, ahol a hivatalos a francia, ezt automatikusan beszélni kell, de aki tudja mellette az angolt, az kimondottan jó dolog, mert ha kiteszi innen a lábát, már csakis az angollal boldogul. Nem beszélve arról, hogy az angol lassan világnyelvvé növi ki magát.

- Milyen szórásban élnek Kanadában a magyarok?

- Nem jártam a világ olyan sarkában, ahol ne találkoztam volna magyarral. Még Thaiföldön is akad néhány, pedig az már igazán távoli ázsiai sarka a világnak. de találkoztam magyarral az alaszkai aranyásók között, akinek eszkimó felesége volt, az aranyrögöket pedig a fekhelye alatt rejtegette, s csak rendre, apránként váltotta pénzzé, nehogy istentelenül megadózzák... Azt vettem észre, hogy a magyarok megválogatják azt a helyet, ahová mennek. Ahol nem mutatkozik boldogulási lehetőség, nekik pedig nem muszáj odamenniük, akkor biztos, hogy nem is mennek oda. A magyarokat általában ott kell keresni, ahol pénz van, munka- és boldogulási lehetőség. Ezért nem igen találni Új- Founlandon vagy Új-Skóciában magyarokat.

- Foglalkozás szerint milyen a rétegződésük?

- Erre úgy válaszolnék, hogy Montrealban volt egyszer egy rikkancsnő is. De létezik három virágkertész is, akikről én tudok, bár azt a foglalkozást, amit a kerttel rendelkezők nagy száma tesz nélkülözhetetlenné, szabályosan kisajátították az olaszok... Gyakorlatilag minden foglalkozási ágban találni magyart. Van jó néhány orvos, egy-két művész is előfordul, bár ez utóbbiak nehezen boldogulnak kanadában. Nagyon tehetséges művésznek kell lennie valakinek, hogy támogassa is az állam. Igaz, létezik azért egy bizonyos keret, amiből némi ösztöndíj igényelhető, én is pályáztam, hogy a második könyvemet megírhassam Kőrösi Csoma Sándor és a hagyományos tibeti orvoslás kapcsolatáról, de úgy látom, nem tartották eléggé "kanadainak" ahhoz, hogy állami támogatásban részesüljek.

- Kanadában nem egyszer hallani a magyar mérnökegyesületről. Mi ennek a szerepe?

- Létezik helyi és országos mérnökegyesület is. Montrealban például a leghíresebb tavaszi esemény, a Szent István Bál, amin többek között az elsőbálos lányokat szokták bemutatni. Amolyan díszmagyaros, lakkos-frakkos esemény ez, ami nagyon szép és impozáns, de annyira drága, hogy egyre kevesebben engedhetik meg maguknak, főként a jelenlegi gazdasági helyzetben. Nos, a bált a mérnökegyesület rendezi minden évben.

- Milyen szükséglet hívta életre az egyesületet?

- Elsősorban társadalmi. Ha valaki relative frissen érkezett mérnök s belép a társaságba, munkahelyi üresedés esetén egy régebbi tagtársa be tudja őt protezsálni. Ezenkívül tapasztalatcseréket is szerveznek... De léteznek kulturális egyesületek is, mint a Bethlen Gábor irodalmi és baráti kör, a Mocsári irodalmi társaság, a Szent István Klub, amelyek rendszeresen tartottak kulturális előadásokat, egy-egy vendégelőadó részvételével... Az utóbbi időben mindez valahogy ellaposodott, legalább is én így érzem. Az emberek mind jobban belesüllyednek az itteni életbe, hiszen 56 régen volt, 68 óta is eltelt egy kis idő. Ezalatt az ember annyira beágyazódik az ittenki környezetbe, hogy nincs már szüksége "mankóra", egy bizonyos értelemben beszűkült társaságra, nincs rá szüksége, hogy csakis az anyanyelvén kommunikáljon, mert képes a hivatalos nyelveken társalogni. Anyai tapasztalatom alapján is állíyhatom, hogy  a második generáció már igen kevéssé magyar. Van egy 18 éves lányom, aki itt született, apja-.anyja magyar, otthon magyarul beszélünk, a gyermek 4 éves koráig csak magyarul beszélt. Elkezdte nézni a televíziót, angolul és franciául, s 6 éves korában már nem szólalt meg anyanyelvén. Ért magyarul, s ha nagyon sarokba szorítják, ha olyanokkal beszélget, akik csak magyarul tudnak, akkor udvariasságból előveszi minden magyar tudományát. De soha nem keresi a magyarok társaságát. Hiába tudja azt magáról, hogy magyar származék, s hiába megy Magyarországra is szívesen látogatóba, mert amikor onnan visszajön, akkor ez itt Kanada, ami elsősorban angol és francia. Az, hogy magyar, valahogy nagyon távol esik tőle. Ha pedig nálunk ez a helyzet, elképzelhető, mi van egy olyan családban, ahol az egyik szülő nem is magyar... Én csodálom azokat az erdélyi családokat, melyekben a fiatalok megmaradtak magyarnak. természetesen, nekik annyi előnyük megvolt, hogy közel volt a magyar rádió és televízió állandó hatása s könnyebb volt számukra a megkapaszkodás.

- A lemorzsolódás, beolvadás természetes folyamatok. Érdemes-e fölöttük tragédiázni, vagy az ellensúlyra kell összpontosítani?

- Gyászolni kár, mert ez az élet természetes velejárója. Hogy meddig marad magyar a magyar, az itt mindig egy óriási kérdőjel. Szerintem igazán az a magyar, aki magyarnak vallja magát. Ha a lányom mondja, ám legyen, hiszen ha nyelvében nem is, vérében még az. Ha viszont azt vallja, hogy ő kanadai s a nyelvet is elvetette, akkor nincs mit tenni ellene... A közép-európai változásokkal egyidőben érdekes módon megugrott a kanadai magyarok érdeklődése az anyaországi valóság iránt: merre tendál otthon a politika, milyen a kulturális élet. Korábban ezt valahogy mindenki diszkrétebben, egyénileg, a rokonok, az ismerősök révén valósította meg. Most viszont a kanadai magyar média hangsúlyosan azzal foglalkozik, hogy mi történik Magyarországon. Nem azzal, hogy mi van itt, hogy Pista bácsi vagy Julcsa néni befejezte az aratást és hogyan sikerült a termés, pedig a prérilakókat ez igazán érdekelheti, hanem hogy a magyarországi politikai pártok miként fenekednek egymással. Mintegy külső szemlélőként is aktív életet folytatnak Magyarország felé. Nem kevesen vannak azok, akik bele is akarnak szólni az ottani politikai életbe, szavazni kívánnak... Véleményem az, hogy nekem sose lesz olyan alapos képem a honi helyzetről, mint azoknak, akik ott élnek. Kissé fonák dolognak tartom, hogy szavazhassak arról, miként rendezzék be az otthonmaradottak az életüket. Még ha szívemben, lelkemben magyar is vagyok, hivatalos állampolgárságom a kanadai. Nem lenne igazságos eljárás részemről a közbekotyogás... A beleszóláshoz való jog követelése elsősorban az idősebb nemzedékre jellemző, a fiatalabbak inkább már csak fél füllel figyelnek oda - ha odafigyelnek egyáltalán! -, hogy miről beszélnek a szülők.

- Más nemzetiségekhez képest Kanadában mekkora a magyarok beilleszkedési foka?

- Sietősebbek másoknál. Mindig volt bennük egy nagy adag törekvés. Saját bőrömön tapasztaltam, hogy ha mefgmaradtam volna a magyarok szűk körében, soha semmire nem viszem az életben, vagy legalább is sokkal több időmbe került volna a karrier. De magam is ismerek nem egy és nem két ötvenhatos menekültet, aki bár közel negyven év telt el idejövetele óta, nem tanult meg se angolul, se franciául, egész életét magyarul élte le. de nem is vitte sokra. Anyagilag kényelmesen élt, de nem voltak különösebb igényei, megmaradt a maga szűk körében, a magyar kollégákkal, egyéb nem érdekelte... Egy másik sajátosság, hogy ahány egyház, felekezet, templom létezik, megvan a maga kis kutlurális élete, törekvése, s gyakran előfordul, hogy  az ember a sajátján kívül nem tudja, mi történik egyikben vagy a másikban. Magam a montreali sziget nyugati csücskén lakom, 35 kilométerre a katolikus magyar templomtól, és nem sokkal közelebb a reformátushoz. De kinek van ideje, hogy egy átdolgozott, kemény hét után, ilyen távolságról, szombaton vagy vasárnap bejárjon? Esetleg lesse, hogy melyikben-másikban van valami érdemleges tevékenység? Elsősorban az újonnan jöttek a lelkiismeretesebbek, akiknek szükségük van, hogy otthonérzésükben megerősítést nyerjenek.

- Fél évszázad múltán mit gondol, mi lesz az itteni magyarsággal?

- A mostani gazdasági-társadalmi változások annyira mélyek és erőteljesek, hogy jelenleg fortyogó katlanhoz hasonlít az életünk. Még a következő húsz esztendőt is nehéz kikövetkeztetni. Annyira megingatta az embereket a biztonságukban, ami még betonszilárdnak tűnt a tegnap, az ma egyszerűen megszűnt, hogy az ember csak nézett: te jó ég, mi lesz velünk? És ez ma milliók életérzése... Annyit azért megkockáztatok, hogy a magyarság megőrzésének vágya még élni fog vagy  20-25 évig, de aztán valahogy elkopik a jelentősége. És akkor, aki elmarad, az elmarad, aki megmarad, az megmarad. Természetesen a megmaradók a kanadaiak lesznek, a magyarok valahol jobbra-balra felszívódnak... Hozzájuk képest a kínaiak gettószerűen élnek, nem is nagyon akarják megtanulni a befogadó ország hivatalos nyelvét, remekül boldogulnak a maguk zárt közösségeiben, külön utcáikban, negyedeikben, ahol mellesleg a bolti és az utcai feliratok is kínaiak. Beállnak mondjuk kereskedőknek, ezt nagyon hozzáértően csinálják, akárcsak a vendéglői munkákat, s életük végéig megmaradnak a pályán. Abban viszont szinte tökéletesek... Az olaszok törtetőek, de azért makacsul őrzik az identitásukat, számszerűleg is sokan vannak. Oénzük van, mert például minden vasárnap súlyos százezrekért kibérelik az egyik montreali tévéadót, s reggeltől délutánig olaszul megy a műsor, benne helyet kap a helyi adó és az olasz tévé műsora is.

- A kanadai magyar média mennyire segíti elő az identitástudat fenntartását?

- Az anyanyelvű média nélkülözhetetlen. Az más kérdés, hogy a fő tendencia mindinkább az óhazára való hazakacsintás, az ottani fejlemények boncolgatása, a helyi információk rovására. Ettől függetlenül, ha ennyink se lenne, eléggé szomorú állapotba kerülnénk és teljesen szétszóródnánk. legalább ennyivel tartozunk a magyarságunknak. Igaz, a magam részéről be kell vallanom, vajmi kevés hasznát veszem a montreali tévé magyar adásának, mert az adásidők olyankor vannak, amikor vagy már nem nézek tévét, , vagy nem vagyok otthon, esetleg teljesen elfelejtkezem róla. Sajtó nélkül viszont teljesen ki lennénk szolgáltatva az egyéni sorsnak, még inkább elsikkadna magyarságunk. szerintem, az itt élőket is ngyon érdekelné egy Duna TV szerű kezdemény, idősek és fiatalabbak egyaránt nyomon követnék a magyar kultúrát. Csakhogy rengeteg pénzbe kerülne, ezért eléggé utópisztikusnak tűnik. Clevelandból, az Egyesült Államokból jött hír valami hasonló elképzelésről, ahol nemzetiségi televíziós hálózat alakul, de mert az ottani és a kanadai kábelrendszer között nincs összedolgozás, nem valószínű, hogy az adás Montrealig eljut. Pedig már egy ilyen lépés nagyban lassítaná a lemorzsolódást.

Cseke Gábor

(Megjelent a Romániai Magyar Szó Szabad szombat c. mellékletében, 1994. május 7-8-án)

*

A Duna TV adásai évek óta foghatók már műholdról Kanadában is, s az internet nagyméretű elterjedésével számos magyar csatorna jó minőségben elérhető.

A lemorzsolódás, ha lassabban is, de folytatódik...

A fotón: Galántha Jutka a kilencvenes években...