Ami nem fér be a konstancai telefonkönyvbe

Blogom 2008. szeptember 30-i bejegyzésében ("Vissza-

néztem 

félutamból..."  – 

 Magyar szó 

a Duna

 partján) 

galaci magyarok körében készített 1993-as riportsorozatomat reprodukáltam úgy, ahogy az annak idején megjelent a Romániai Magyar Szóban. A bejegyzés végén jeleztem, hogy ugyanazon év őszén sor került az utazás folytatására, amikor ugyanannak a Nagy Endre lelkésznek a meghívására ellátogattam a konstancai magyarok közé is... Az erről szóló riportsorozat mintegy szellemi folytatása a korábbi vállalkozásnak...

*

Hívások rabságában

Ismét a végeken... Galac után; kora ősszel, amikor már mindenki a termést szemrevételezi a dobrudzsai földeken, megosztva magát a kukorica és a szőlő ígérete között...

Előttem akkurátusan, betűrendben vezetett névsor; 317 magyar család neve. Valamennyien Konstanca megyében laknak. Méghozzá a következő leosztásban:

Konstanca 266

Năvodari           4

Mangalia         24

Neptun         10

Cernavodă           3

Hârşova           1

Medgidia         10

A névsort özvegy Szabó Zoltánné konstancai lakos állította össze a helyi telefonkönyv alapján. Természetesen, kezdetben többen szerepeltek rajta, olykor egyesek veretes magyar nevekkel, de elég volt egy telefonbeszélgetés velük ahhoz, hogy az ember vegye az írószerszámot és határozott vonallal kihúzza őket a lajstromról: nem vállalták magyarságukat. Avagy ki tudja, családilag, az egyéni opciót tekintve már túlvoltak azon, hogy valamely kisebbséghez sorolják magukat. Bemosódtak a nagy átlagba.

Szabó Zoltánné Aranyosgyéresről származott a tengerpartra, 1968-tól él Konstancán. Férje, aki pár éve meghalt, alezredes volt a tengerészeti főiskolán. Ő maga a konstancai telefonközpont felügyelője. Régóta motoszkált benne a gondolat, hogy egy ilyen névösszeíró és -ellenőrző akciót jó volna lebonyolítani, kihasználva azt az előnyt, hogy a munkahely kommunikációs esélyt biztosít számára, de most bevallja - félt. Féltette a férjét, a beosztását, a család biztonságát. Férje tragikusan korai halálával ez a félelem egycsapásra szertefoszlott. Összeállította az ellenőrzendő listát. Kezdődött a már-már végeérhetetlen telefonálgatás. Ami sokszor nem egyszerű, rutinbeszélgetésből állt, hanem ismerkedésből, emberi közeledésből, családi adatok begyűjtéséből...

Három éven át élt a hívások rabságában a gyászból a cselekvésbe menekülő asszony. Miközben gyermekük, Gyöngyi a fiatalok törvényszerű sorsát élte: iskolát, majd egyetemet végzett. Az idén államvizsgázott a bukaresti műegyetemen. Géptervező lett. Természetesen: munka nélkül. Az egykor nevezetes "técsémé" (TCM) végzősei után most nincs ki kapkodjon...

Anya és lánya a konstancai magyar gyülekezet lelkeinek számítanak. Ami tájékozottságukat illeti, mindenkin túltesznek: megjelenésétől kezdve birtokukban van a Romániai Magyar Szó teljes gyűjteménye, arra mindig kispórolták az előfizetést, hűséges olvasóink és kritikusaink is egyben. Mindjárt mondják is: a legutóbbi Barométer rejtvényei rosszul jelentek meg... (Hát persze, röstelkedem az egész szerkesztőség nevében, a rejtvényrácsokat a nyomdában, préselés előtt, a ragasztás műveleténél a présmunkás egyszerűen... fölcserélte. Mi pedig már csak későn kapcsoltunk...)

A három évi telefonálgatás eredménye, a lajstrom: a konstancai magyarság tükörcserepe. Tulajdonképpen hézagos, hiszen csak azok lehettek rajta, akiknek telefonjuk van. A többiek, az ismeretlenségben rejtezők egyelőre elérhetetlenek.

Akik viszont tudnak egymásról, havonta egyszer gyülekeznek a központban, a konstancai németség imaházában, ahol a Galacról átruccanó Nagy Endre tiszteletes református istentiszteletet tart. A szertartás után, az előtérben terített asztal körül, szendvics, aprósütemény, kávé, némi ital mellett elbeszélgetnek az ismerősök, illetve ismerkednek az újonnan jöttek. Van köztük református, de jön ide katolikus, unitárius, olykor még ateista is - az egyetlen hely, ahol a szertartás magyar nyelven folyik. És a hangsúly a találkozáson van...

Vasárnap a hálaadás ünnepéről emlékeztek meg, s ebből mindenki leszűrhette magának, vallási színezetétől függetlenül, hogy - ki mint vet, úgy arat. Igaz, csak negyvenen voltunk a teremben (azt mondják, máskor annyian szoronganak, még ülőhely se jut mindenkinek), mert a naptártól eltérően még tartanak az utolsó szünidős, szabadságos napok, de a parajdi Tamási Ferenc például most ismerkedik a konstancai magyarsággal: 1973 óta él a tengerparton, 3 gyermeke van, építkezésen dolgozik mint toronydarus, de nem hallott a gyülekezetről. Munkatársa, Tokai János hegesztő szólt neki s hozta magával, s a régiek is úgy örvendenek ennek az egyetlen új arcnak is, hogy rá kellett jönnöm: itt elsősorban nem mennyiségi kérdés a hovatartozás, hanem minőségi. A gyülekezet, ha akár csak egyetlen személlyel is gyarapodik, perpsektívát könyvelhet el: hogy nem fogyunk - sőt, növünk! Ha valaki örökre elköltözik, amellett, hogy pótolhatatlan űr marad utána, a fogyásra, az apadásra figyelmeztet...

A beszélgetések során konstancai vendéglátóim elmondták odakerülésük rövid történetét. Gagea Katalin és Grigorov Mária például a helyi zeneiskolában tanítanak, mindketten Gyergyóditróról jöttek, miután egyikük a kolozsvári konzervatóriumot, másikuk  a marosvásárhelyi pedagógiai intézetet végezte. Munkájukat szeretik, megbecsülik őket. Egyszerűen azért jöttek ide, mert ide szólt a kihelyezés...

Susanu Magdolna orvosi asszisztensnő, nyárádszeredai születésű. Kőolajszállító hajókon dolgozik, a tengerészek egészségügy ellátását biztosítja. Fia, Leonard, aki maga is hajós, szintén itt van az istentiszteleten...

Deborah Sándor katonatiszt volt nyugdíjazásáig. Maroshévízről származik, felesége székelyföldi, fia-lánya megmaradtak magyaroknak.

Ipó Sándor Székelyudvarhely szülötte, szintén a katonaság alkalmazottja, családjában románul beszél, felesége román.

Máté Kis Loránd történész, restaurátor a helyi múzeumban. Az egyetemet a Bolyain kezdte s a Babeş-Bolyain fejezte be, a hatvanas évek elején. A közösség egyik mozgató rugója.

De van-e értelme az ilyen névsorolvasásnak? Hiszen a lista hosszú, a tér pedig szűkre szabott.

A megmaradás képletéhez több támpontot nyújthat néhány egyéni sors bevilágítása. A Herbst, a László, a Tokaji, a Nagy család életének alakulása az utóbbi esztendőkben.

Muszájból lettem órásmester

Herbst István és felesége, született Gergely Erzsébet a konstancai német imaház közelében, a központban, udvaros-földszintes házban laknak.

A nyugdíjas lét mindennapjai. Már ami a 64 éves, fiatalos külsejű, jól megtermett férfit illeti, mert felesége összesen másfél évet ha fel tud mutatni életében "a munka mezején", igazoló iratokkal. Élete a család otthoni szolgálatában telt el, s ebből is 40 esztendő Konstancán.

Sok ez vagy kevés? "Mintha csak ma lett volna, hogy ide érkeztünk" - mondja Erzsébet asszony. Dési születésű, de Kolozsváron élt a család, ott kerülnek össze a férjével, 1963-ban megesküdnek, 1964 márciusában "tengerre szálltak". Fiatal házasokként a nulláról indultak, semmijük nem volt. Csak egy nagyobb szoba, amit a katonaságtól kaptak, ahol Herbst István szolgált. Született egy fiuk, aki iskolái folytán már félig románnak nevelkedett, de ragaszkodtak hozzá, hogy otthon velük anyanyelvén beszéljen. A fiú elvégezte a tengerészeti főiskolát, ma tiszt. Felesége, bár Fehér Gabriela a neve, nem nagyon barátja a magyaroknak, gyermekeiket románoknak nevelte. A kikötő mellett laknak, tömbházlakásban, két trolibuszra kell átszállni, míg Herbstéktől odaér az ember.

Nyugdíj után, Erzsébet asszony biztatására már-már hazaköltöztek Kolozsvárra, ahol még öccse él; a család többi része, a szülők már a Házsongárdban. de Herbst István, az előnyös lakáscsere ellenére sem akarta magára hagyni a fiát, meg aztán, zilahi születésű lévén, idegennek, gyökértelennek érezte magát a Fellegvár alatt. A cserére felkínált lakás kint volt a Monostori negyed végén, az erdő alatt, közlekedési eszközöktől távol...

Maradtak.

- Ide honosodtunk, de gyökeret nem vertünk - foglalja össze Erzsébet asszony konstancai életük summáját. Éxs elmondja: ahogy telik az idő, egyre nagyobb honvágy fogja el. olyankor utaznia kell Kolozsvárra, semmi sem tudja tartóztatni. Az első napok nehezen telnek, nem találja a helyét, de aztán úgy beleszokik az erdélyi létbe, hogy végül a hazajövetel okoz gondot. mdeg az egyre drágább útiköltség - mert ő, nem lévén nyugdíjas, nem részesül az évi néhány ingyen utazásban.

- Tengünk-lengünk itt - mutat szét a lakályosan berendezett, két szoba konyhás, pincés lakásban. - De még ezt se tudtuk megvenni az államtól, mert régi ház, valami bolgároké volt, akik a háború után elmentek innen, őket kártalanították, a lakást mégse árulják... A gyereken kívül semmit nem csináltunk az életben...

Semmit?

A nyugdíj, ami 89 előtt 3500 lej volt, most a 60 ezret üti, de úgy elmegy, mintha nem is lenne... S a plénzről mindjárt szóba kerül a Caritas.

Erzsébet asszony kolozsvári öccse vállalta, hogy ő betesz helyettük is, csak küldjék a pénzt... Tavasszal, amikor náluk járt, hogy epekő operációját intézze, egyszer már szinte-szinte beadta a a derekát. Sokallta, amit a doktor a műtét fejében elvárt és hátat fordított a kórháznak. A megmaradt pénzt viszont nem volt szíve "kidobni" a bizonytalanra. A férje most korholja: milyen jó lett volna a nyeremény!

A Caritas igazi polip - még az ország másik felében is az ember után nyúl. Pedig Herbsték jól látják: a kolosvári árak a legmagasabbak az országban. És ott mindenki nyakra-főre költekezik, szórja a pénzt, ami ahogy jött, úgy megy is el...

Herbst István fanyarul gombolyítja vissza karrierjének történetét. Édesapja falusi tanító volt, egyik faluból a másikba ment; ő maga is, mert hatan voltak testvérek, ahogy felcseperedett, kereste a munkalehetőséget. Nagykárolyban beállt egy órásmesterhez inasnak, de az hamar megszabadult tőle. Onnan Magyarláposra került, a fivéréhez, nővéréhez, akik beajánlották egy másik mesterhez. Az viszont ivásra adta a fejét, csődbe ment. Onnan is kikerült. Szolyva-Visó következett. Számára mindegy volt, mit dolgozzon, csak pénzt keressen... Konstancára került katonának. Az irataiban, bár az inasságon sem jutott túl, az órás mesterség volt feltüntetve. Aztán a katonaságnál kérdezték, ki az órás, Herbst István jelentkezett. Gondolta, csak könnyebb lesz az élete. Nekifeküdt, hogy bepótolja az elmulasztott, hiányzó tudást. Három vizsgát kellett letennie a nyolc jelentkezőnek. Ő lett a legjobb. Sőt, a vizsgáztatója, az egyetlen mester, valami ballépése miatt hamarosan kikerült a hadseregtől, s Herbst István egyedül maradt a tengeri kronométerekkel, műszerekkel.

Tíz éven át dolgozott nyugodtan, háborgatás nélkül: milyen iskolája van, megvan-e a képesítése, senki se kérdezte. Hagyták, hogy végezze a dolgát. Amiből akadt elég. Meg voltak vele elégedve. Mikor munkakönyvét kiállították, rájöttek: még a 7 osztályról sincs érvényes bizonylata, mert a háború után ide-oda hányódott a család. Mesterségéről csak egy kézzel írott, magyar nyelvű szerződés tanúskodott, aláírta Sebestyén László... Hát azt nem fogadhatták el. Bukarestbe küldték, szerezze meg az oklevelét. Ott levizsgáztatták valami órások, aztán nyugdíjazásáig senki sem bántotta.

Már megvolt a gyerek, de még mindig egyetlen szobában laktak. Kérvényt nyújtott be. Jóvá is hagyták, kapott egy tömbházlakást. Amire gyorsan rátette a kezét egy tiszt, helyette felkínálva a saját lakását. Herbst Istvánnak, egy szoba után, az is jó volt. Igaz, siralmas állapotban találta, de kipofozták. Berendezték.

Még akadt egy kellemetlenség az életében. Valaki befújta, s  váratlanul beidézték a szekuritátéra. Pedig életében nem volt gondja a politikával, munkájával meg volt elégedve, miért panaszkodott volna? Igaz, a napi bosszúságokról olykor beszélgetett volt a műhelyben, meg magyarázott is valamit társainak Erdély történelméről, mikor az még fejedelemség volt... Minden szava külön jelentésben foglalva, kifordítva, agyonmagyarázva, egy dossziéban, ott hevert a szekunál. Egész családját, minden rokonát lenyomozták. Majd keresztkérdésekkel zaklatták. Ő azt mondta: ha bűnösnek találják, ítéljék el, de ő úgy tudja, becsületesen végzi a  munkáját... Nagy huzavona után felmentették, de előbb  eléje tették az ügycsomót, nézze meg, ki mit írt róla. "Az egyikük - mondja Herbst István - ma is itt járt nálam, hozott egy órát, javítani, mert a nyugdíj mellé még egy kis pótlás nem árt... Ő nem tudja, hogy én tudom, mert engem nem vezet a bosszú. Mit érnék vele? Ez volt akkor... Ez volt az életünk. Ma lehet, másként van... Bár nem tudom, ha most lennénk fiatalok, vinném-e annyira, amennyire vittem... Fiam tengerésztiszt, bár nem engedtük vízre, nehogy valami baja történjen... Becsületes ember..."

Herbst István vászonba kötött, vaskos kéziratot vesz elő a szekrény mélyéről. Manual de orologie - áll a címlapon. 20 példányt sokszorosítottak belőle, a szakoktatás céljára. Szerzője Herbst Stefan, kiadta a Tengerészparancsnokság.

A könyv: életének szakmai mérlege. Valahol büszkesége. Míg muszájból órásmester lett, a mesterség titkait is kifürkészte. Fedélzeti kronométerek és hajóműszerek tudósa lett. Nem akarta magával vinni tudományát. Tanítványokat nevelt, jó szakembereket. S ez a könyv is... Talán egyszer kiadják, reménykedik.

S nyomatékul előveszi másik, még készülő könyvét, de már ebből is oldalak százait mutathatja be: a hajókronométerek javításának kézikönyve. Rajzokkal, ábrákkal, adatokkal.

Ennyi lenne egy élet?

Herbsték pirulva, szabadkozva mosolyognak: a nulláról kezdték.

Egy család - két lakásban

A konstancai megyei kórház közelében iskola, az iskola körül régi, de immár otthonossá lakott, alacsony tömbházak. Még téglából épültek, annak idején. Az egyik lépcsőházban két, egymással szemben nyíló ajtón egy-egy magyar család névtáblája: a László Péteré és a Tokai Jánosé.

Ösztönösen is "névsor szerint" csengetek...

Ám ahhoz, hogy a család fejével találkozhassak, immár végleg elkéstem: László Péter egy éve, pontosabban augusztus 8-án olyan távolra költözött, ahonnan nincs többé visszatérés. És ez az esemény akaratlanul is végig ott lebeg a házigazdák és közöttem: minden gondolat az elhunyttól indul el és hozzá fut vissza valamiképpen.

- Úgy hiányzik! - sóhajt özvegy László Anna, aki férje halála óta hirtelen elvesztette biztonságát. - Mindig mondta nekem: te végezd a dolgodat, én vásárolok! Te láss a gyerek után, csináld meg az ételt, én vásárolok...

A gyerek: a harmadik osztályos Ivanovics Fábián, a kisebbik László leány, Judit mozgássérült fia. Természetszerűleg, körülötte forog itt minden e lakásban. Ráadásul Judit öt esztendeje elvált a férjétől, látogatás nélkülin elvégezte a közgazdasági egyetemet, nappal meg dolgozott. Ma a mamaiai szállodáknál könyvelő. Bárhogy is vesszük, családfenntartó. Szerencsére, kelendő mestersége van... Szomorúan mosolyog:

- Jól lehet vele keresni, de csak akkor, ha az alapmunka mellé még más megbizatást is szerez az ember. Nekem erre nincs időm, a gyerek miatt. Ügyelni rá, iskolába, gyógytornára vinni...

A baleset szüléskor történt: a csecsemőt fogóval segítették világra, a fogó megsértett valamit az agyközpontban, Fábián sokáig nem tudott felállni, járni. Most, harmadikos korára, hála a sok foglalkozásnak, ha nehezen is, de feláll, járogat.

Szívesen, kedvesen beszélnek róla anya és nagymama, amíg a jól megtermett, lányos képű srác izeg-mozog közöttünk, a bekapcsolt televízióra lesve, amelynek képernyőjén éppen az Aranyszarvas fesztivál versenyzői váltogatják egymást a mikrofonnál. Látszik, ő itt a család életének értelme; a központ.

Mikor iskoláskorú lett, szanatóriumba adták, ott kezdte az első osztályt. De a benti zsúfoltság miatt alig tudtak vele foglalkozni. A második évharmadtól kezdve kivették, s a közeli iskola igazgatónője sugallatára akadt egy tanító néni, aki befogadja az osztályába. A jólelkű macedón asszony javasolta: igaz, hogy neki a törvény szerint kötelessége volna hazajárni a beteghez órát tartani, de járassák inkább iskolába, ne szakadjon ki a gyerektársadalomból... Naponta vitték és hozták azóta Fábiánt. Aki szorgalmas tanuló, s akire az egész osztály úgy vigyáz, mint a szemefényére. Egyszer, még az elején kötött bele az egyik gyerek, de az is megkapta tőlük a magáét...

Jó iskola az, emlékszik Judit, amikor ő járt oda, akkor se tettek különbséget a gyerekek között. Járt oda török, görög, macedón, román, magyar.

- Össze vagyunk itt vegyülve nagyon...

Lászlóék sose titkolták magyarságukat. Nem is nagyon tehették volna: héjjasfalviakként telepedtek meg 1964-ben Konstancán. Az apa építőmunkás volt, kiejtésük elárulta származásukat. De a László Péter önzetlensége és felesége segítő szelleme megszelídítették a közeget, amelyben éltek.

- Még túl jó is a mama - így Judit -, hány szomszédasszonynak dagasztotta meg a húsvéti kalácsot, sütött tésztát... De a papát is nagyon szerették, amikor a temetése volt, jöttek a lépcsőházból, segítettek mindent, a volt munkatársai koporsót csináltak, mindenki megmutatta a jóságát...

Azt boncolgatjuk, miben rejlik az emberi jóság? Özvegy László Anna esküszik: az ő édesanyjánál jobb embert nem ismert. Tőle tanult asszonyi alázatot és szolgálatkészséget, odaadást. Az egykori "postásnagymamára" az unokák is rajongva emlékeznek vissza. Arra a töpörödött nénire, aki az utóbbi években a teleket Konstancán töltötte, hogy ne kelljen a kevéske fájával fűtenie odahaza, a faluban. De már március elején nagyon készülődött haza, aztán amikor elvitték, s látta a kertje sarkában még dermedező havat, nagyot sóhajtott: "Ejsze, még maradhattam volna..."

Közben vendégek érkeznek: a "szomszédok". Kiderül, a Tokai család nem más, mint a nagyobbik László leány, a férje és a tizenkettedikes Klárika, a lányuk. Két évbe telt, amíg sikerült kijárni, hogy távoli lakásukat elcseréljék erre, ahol külön vannak és mégis együtt, ahol a két család valóban segítheti egymást - mindig akkor és úgy, ahogy valamelyiknek éppen szüksége van rá.

Tokai János szintén építkezésen dolgozik, hegesztő. 1963-ban került Konstancára, 67-ben ismerkedett meg a feleségével: a közelben akadt munkájuk, meglátta, szóba álltak, 1968-ban összeesküdtek. 11 évig laktak a László családdal egy fedél alatt, megszületett Klárika, aztán kaptak lakást, végül sikerült a lakáscsere is... A feketegyarmati származású férfi azt számolgatja: sajnos, mind a Tokai, mind a László família neve lassan már nem mentődik tovább, a leánygyermekek miatt... Majd a másik gond, a munkalehetőségek beszűkülése kerül napirendre. A telepen dobálják őket össze-vissza, egész évben másfél hónapot ha dolgozott, hol ide, hol oda "detasálták" (tetszik látni, már magyarul is elfelejtünk beszélni...). Gyengén fizetnek, a munkát viszont megkérik, ehhez bezzeg van tehetségük... Tisztában van azzal, hogy a munkanélküliség árnya őket is elérheti. Felesége már nem dolgozik. Otthon teszi hasznossá magát...

Az idősebbik László leány szégyenlősen mosolyog: ő volt az, aki a lakáscserét kijárta. Kitartóan járt kihallgatásra, egyik szervtől a másikig, nem hagyta magát. Sikerült.

- Itt vagyunk együtt, annak örülünk... A születésnapokat, ünnepeket együtt üljük, közösen. A gyerek, Fábián is közös gondunk. Nincs olyan tél, hogy ne füstölnénk szalonnát, ne csinálnánk kolbászt, disznósajtot, amit kell... Anyuka nagyon ügyes ebben...

- Olyan rövid az élet! - pironkodik az özvegy. - Érezze az ember, hogy ér valamit. Nekem nem volt soha nehéz, amit elvégeztem. A kenyérdagasztás sem. Mind szidtak otthon: ne süssek, jó ez a másik kenyér. Hadd el, lelkem, mondtam Péternek is, hadd érezzük, milyen a jó kenyér íze. A lerben is megsül...

Gyermekkori kenyérsütések emlékeit elevenítik föl. Az elcsent cipókat, a káposztalapin sütött kenyér ízét. A falon színes tájkép. Héjjasfalváról festette a művész.

- Midig, mikor átjövök - mondja az idősebb László leány - a friss, héjjasfalvi levegő mintha megcsapna. Szeretjük azt a képet...

Klárika jövője kerül terítékre. Érettségi után szeretne bölcsészetre menni. Angolra vagy franciára. Nyelvkészsége van. Magyarul például egyedül tanult meg, édesanyja ábécéskönyve alapján. Most magyarul levelezik egyik unokatestvérével, aki Köröskisjenőn lakik.

Kérdik egymást: vajon elmondtak-e mindent, ami lényeges? Magam sem tudom. Egy életről talán a végtelenségig lehetne beszélni, amíg pont nem kerül a végére.

Állóképbe merevítjük a riportot, amelynek mottója: jó együtt. A többi meg úgyis elvégeztetik.

Három hajó magánkézen

Nagy Jánost és családját sokan ismerik szerte az országban. És talán mégse...

Igaz, hogy az egykori hosszújáratú hajóskapitány karrierjét részletező, illetve hosszú távollétei alatt a család gondját hordozó feleség vallomásait tartalmazó riport az 1989-es Előre Naptárban látott napvilágot - A partról nézve címmel -, s annak idején közel 80 ezer példányban jutott el az olvasóhoz, most, az eltelt idő okán ismét föl kell elevenítenünk néhány életrajzi mozzanatot.

Nagy János Petrozsényben született, hajóstiszt lett a tengerészeti főiskolán, később a Craiova, majd a Firiza vegyes áruszállító hajók parancsnoka, 1987-től a közlekedésügyi minisztérium hajózási részlegének egyik főigazgatóságán dolgozott mint tapasztalt szakember, s  ott érték az 1989-es események...

Felesége, Nagy Mária-Magdolna ugyancsak petrozsényi, egy évvel fiatalabb a férjénél. Gyermekkoruk óta ismerik egymást, jó barátok, s Magdi emlékszik még: János 4-5 éves lehetett, amikor először megkérte a kezét. És már akkor nem kapott kosarat... Követte a férjét a tengerpartra, s örökké a szárazon várva, az időközben megszülető gyerekeket - előbb Janikát, majd Erikát - nevelve telt el az ideje, előbb honvágyban, de végül a meggyökerezettség biztonságában. Tömbházlakást vásároltak, konstancaiak lettek. Az ott élő magyarság tevékeny tagjai.

Mikor először ismerkedtem velük, Janika még iskolába járó kamaszfiú volt - ma már bukaresti egyetemista, most éppen az őszi szesszió miatt volt távol az otthontól. Az akkor még kislány Erika pedig azóta felcseperedett, szépen fejlett ifjú lány lett.

A családfenntartók élete is jelentős változáson ment keresztül.

János otthagyta a minisztériumot és - privatizált. A hajósutakon, parancsnoksága hosszú évei alatt szerzett vezetői, szervezői tapasztalatára és a szakma határokon túli kapcsolatrendszerére alapozva, beleugrott a legmerészebb kalandba: saját flottát létesít. Persze, nem egyedül: társakkal. Egykori iskolatársát, a szintén hajós Havu Mihait és egy Iancu nevezetű tulceai "gyereket" főzött meg a terv életképességéről, s hármuk társulásából alakult a HIN (a Havu, Iancu és Nagy kezdőbetűiből) vállalkozás, amelynek immár három hajója is van: a 8 ezer tonnás Oraviţa, a 4800 tonnás Călăraşi és az ugyanakkora Smârdan. Vegyes szállításra rendezkedtek be India, Szíria, Törökország irányába. Úgy néz ki, hogy mihelyt stabilizálódik nálunk a gazdasági helyzet, sikerül hosszabb időre kiépíteni egy fix távú útvonalat, műtrágya szállítással, aminek ezután is lesz keletje.

Mint ilyenkor az lenni szokott, az ember mindjárt nekiszegzi a vállalkozónak a kérdést: megérte? megéri?

A rábólintás több mint határozott. 

Nagy János - s általában a hajós - a távlatok embere. A pillanatnyi hasznon túl jobban érdekli a később begyűjthető termés. Maga a tény, hogy merülésvonalon vannak, tehát hogy nem ráfizetéses a vállalkozás, azt jelzi, hogy van benne jövő.

Természetesen, a mozdonyvezetők sztrájkja csúnyán bekavart nekik. Legalább 60 ezer dollárt veszítettek a be nem tartott határidők, a veszteglés miatt. Mert itt minden késést fekbérben, büntetésben, kamatos kamatban számítanak...

A Călăraşi is megjárta, mert eltörött menet közben a hajótengelye, s Angilában kellett megcsináltatni, 700 ezer dolláruk bánta. Azt remélik, hogy az ilyen átmeneti nehézségek után most már emelkedni fognak...

De hogy lettek hajótulajdonosok? Ez furdalja inkább az olvasó oldalát, s  legalább annyira az enyémet is, úgy hogy a kérdést nem lehet kikerülni, Nagy János pedig nem szereti a kitérő válaszokat.

- Az az igazság, hogy 1989 után kiderült, amit eddig is tudtunk, a Navrom fülig adósodott fűnél-fánál. Akkora pénzekkel tartozott mindenfelé, hogy gazdaság legyen a talpán, amely azt kifizeti. Többek között az ARMAR Londonnak is tetemes összeggel maradt adósa. E tartozások törlesztését vállaltuk mi annak fejében, hogy a néhány hajó a miénk legyen. A vállalkozás volt a mi vásárlóerőnk. Azt mondtuk: amit az állam nem tudott s talán nem is akart visszafizetni, azt megtesszük mi. A hasznot tehát egyenesen átutalják. Az ARMAR ügynököket adott, akik mozgatják előre a boltot, mert nekik is érdekük, hogy visszakapják a pénzüket...

Amit hallok, azok már a szabad piac meséi. Amiről, úgy tűnik, országosan nehezen akarunk tudomást venni. A hajózás, a tengerjog törvényei nem tegnap-tegnapelőtt alakultak ki. A flotta elvesztése, elkótyavetyélése is azért volt nálunk lehetséges, mert az ország olyan üzleteket akart kötni, amelyek a szocialista jogrendszernek talán megfeleltek, de a nemzetközi előírásoknak nem. Persze, hogy úgy játszottak ki bennünket az élelmes üzletemberek, ahogy csak tudtak. Nem beszélve arról, hogy saját szakembereink is inkább azt tanulták meg a múltból, hogyan lehet megfejni az államot. Így aztán oda jutottunk, hogy a Navrom árai, díjai jóval magasabbak, mint a világpiaci szint. Mert legalább a fele, a jó része mellékutakon "elcsorog". Így történhet meg, hogy amíg állami hajók napi 3 ezer dolláros kikötőköltséget számolnak el, addig a HIN hajói 1500 dollár körül fizetnek. Gondolhatjuk, hogy nem létezik kétféle tarifa...

Már elnézést a sok dollárért, szabadkozik Nagy János, de e területen dollárban, valutában kell számolni, az a fizetőeszköz. A könyvelést Magdi végzi, aki végre felszabadult a házimunka egyhangú nyomása alól és maga is legalább olyan fontos embernek érzi magát a vállalkozásban, mint a minden hájjal megkent tengeri medvék...

Egy családról akartam beszámolni, hétköznapjaikról, s végül minden gondolatunk az üzlet körül járt. De hát ezt nem lehetett elkerülni. A Nagy család, éppen a magánvállalkozás révén, saját életét, távlatát teremti újra. Ehhez egy pillanatra sem szabad elfelejtenie, hogy az idő pénz s az elszalasztott pillanatok sose térnek vissza.

Magyarságukat a kisközösséghez tartozásuk folytán őrzik. S talán a példán át, a megkínlódott siker révén, hogy romániai magyarként, pusztán a tudásra és a tapasztalatra alapozva, meg lehet kapaszkodni ebben az ingoványos, ám mégis a nagyvilág felé sodródó valóságban...

Cseke Gábor

(Megjelent 1993 őszén a Romániai Magyar Szóban)

Fotó Daczó Dénes: Horgonyon

A tenger és a víz lovagja (Emlékek Cousteau-ról)

Jaques-Yves Costeau ifjúkorom rajongott alakja. Az az ember, aki elhitette velem, hogy a szárazföldi élet csak egy gyáva és korlátolt kísérlet az ember részéről, hogy belakja bolygóját, az igazi távlatok és a nagy lehetőségek a víz alatt, a "hákettőo" birodalmában várnak rá.

    "– Mi az ördögnek mászkálnak maguk a tenger alatt? – kérdik sokszor gyakorlatias embertársaink. Számunkra ez a kérdés örök talány marad.

    A földön az állatok és növények lakta réteg igen vékony, nem magasabb a nagy fáknál. A bolygók világának méreteihez képest a madarak is csak csúsznak-másznak. Az óceánokban és a tengerekben viszont mindenütt lüktet az élet, az élet tere ezerszer tágabb, mint a miénk.

Az ember be fog hatolni a tengerbe. Nem tehet másképp. A Föld lakossága olyan ütemben szaporodik, hogy maholnap a kontinensek erőforrásai elégtelenekké válnak. De a tenger bőségesen szolgáltat húst, növényi táplálékot, ásványi anyagokat, műtrágyát, ásványolajat és antibiotikumokat. Meghódításának első állomása a “szárazföldi plató" birtokbavétele, azé a – kétszáz méternél nem mélyebb párkányzaté, amely karimaként övezi a szárazföldeket. A vezeték nélküli búvárkészülék csak a felét nyitja meg ennek a birodalomnak. Ha a hatékony ipar támogatja majd a laboratóriumok és kutatóközpontok munkáját, az ember rövidesen maradéktalanul birtokába veheti ezeket a gazdag tartományokat. De ahhoz, hogy úrrá lehessen rajtuk, meg kell ismernie a tenger minden titkát, az alámerülés minden csínját-bínját."

...E szavakkal zárja világhíressé lett könyvét  Jaques-Yves Costeau kapitány, aki Frederic Dumas nevű társával 1954-ben adta ki A csend világát, a kalandvágyók és a természetbúvárok azóta is igen kedves olvasmányát. Amelynek nyomán film is készült és amelytől egyszer, 1969-ben, egy aradi utazás alkalmával, az aradi vértanúk sírja mellett ülve, kölcsönvettem az elhíresült címet is, egy hosszabb poémámhoz.

A poéma eredeti formájához készült invokáció is (amit aztán később leoperáltam a versről), ez mindent elárul valóság- és művészeteszményemről, arról, hogy Cousteau kapitány tulajdonképpen a reáliák, a földi és vízi dolgok mindennapi poézisével fertőzte meg híveit.

A világ mindig újratermi önmagát

cikornyásan indázva,

miként a jókedvű rigóhang:

magnóra veszem, de egyszer csak

vége, vége a szalagnak,

s talán most fújja a legszebben;

boruljatok hát le a világ előtt,

ahogy lábunkra hajolnak

mélyen a bokrok...

Az a bizonyos "szalag" arra a táskamagnóra utal, amit egy meghitt, csöndes pillanatban bekapcsoltam a Maros partján és hűségesen rögzítettem a koranyári csönd természeti hangjait, zörejeit. A poéma első formája tulajdonképpen egyféle forgatókönyv volt, amelyben a verses szöveg az aláfestésként szüntelen jelenlévő hangeffektusokra utaló rendezői utasításokkal váltakoztak. Akkor még azt hittem, hogy a vers és az őt generáló, általam "ellopott" hangháttér elválaszthatatlanok, egymás nélkül semmitmondóak. Ma már másként látom a dolgokat, de ez a történeten és annak kifejletén mit sem változtat.

A csend világa

(aradi vértanúk sírja mellett ülve)

1

olyan ez az este jó enyheség mint egy

születésnapi ígéret

a lábszáramon hangya jár

csiklánd

itt elfolyik a víz nem háborog akár a tenger

északnyugatra tizenhárom vértanúk

több mint száz éve

szomorú szakálluk hekyett a hars füvek

bozontosan suhognak

álmosan tépdes belőlük egy tehén

így látom a világot atyásnak jónak

2

a csönd nálunk

bolyhos s dübörgő neszekkel van teli

ahogy a lomha búvár füle kattog a mélyben

de csak ülünk a tág folyók előtt

elrévedőn

hogy ez a zaj lesz biztos az utolsó

még ez a motor eldörög

s ringó öledre dőlhetünk szabadság

így volt ez világos előtt is

azóta fekszenek apró mosollyal e víznyalta földben

tizenhárom vértanúk

türelmük végtelen

az nem lehet mondják hogy nyári esteken

történelmi zajokra hallgatózzak

ha már pihenni vágyok

figyeljem inkább mint sziszeg a fű

vagy 

mit fecsegnek a lányok

3

idilli hely e zöld halmok vidéke

kis nevetés száll tréfa úszik át

talán

már vértanúnak is beállanék

a nemtudomhányadiknak

mert ez a tizenhárom csak kis csapat

a megkínzottak végtelen

sorfalában

de csörtet jő felém egy füttyögő halász

nagy csizmával még nagyobb szenvedéllyel

a füvek alázatosan hajlanak

a szerelmesek

riadtan rebbennek széjjel

4

hallgassam tán a vén folyó meséit

míg közbekotyog néha a világ

a hullámokat csöndes tanúkként vallatnám

erről-arról

egyformán szólnak a jótestű leányról

ki sikló hátukon szétveti lábát

így mondják el a tragédiát is

fáradt kiszikkadt öregasszonyok

még kuncognak is egyet-egyet közben

ők mindent láttak

én csak álmodom

hogy csönd lesz végre

s nem bukik fől a nap dühödt

golyóktól átlőtt vállakon

5

az osztag elvonul

fáradtak mindahányan

az osztag messze jár

mi lépkedünk fegyvertelen

feléd

nézd meg e hős libákat is

utánunk szólnak

szidnak mint a bokrot

sorsuk fölött bár kifent penge dönt

a tűz

raccsolva ejti a szentenciát

ó lábadozó lélek

állj elém

így szelídül majd hozzánk a világ

6

a túlsó oldal kőpart

rajta sétány

a deszkahíd még kongón átvezet

mindenkit eltűrt 

katonát és spiclit

postást kíváncsi gyermeket

füvet tépni induló öregasszonyt

ittast könnyű lányt anyát

adóst és börtöntölteléket

meg mindenféle nációt

ha nőtt a víz maga is szenvedett

bömbölt fölötte sok habzó vita

és megemelkedett ha elvonult a lárma

lecsorgatta magáról a vizet

és átvezet a túloldalra

ismét

mely kőpart

rajta sétány

fölötte a haldokló  csönd rongyait viszed

7

mint gondoltam

megtartott engem is

nem sejthette a roppant súlyokat szívemben

mért tette mondd

talán hogy elfelejtsem

a csattanó golyók utáni csöndet

megvigasztaljon

néhány tökmagárus buzgó imája

nyikorgó hinta szelíd szédülése

verébzsinat a gesztenyék alatt

vizet hasító bárka durrogása

a gyerekkocsik ártatlan zenéje

miért tette mondd

a vértanúk ma letepernek

nincsen tőlük menekvés

s míg károgásba fúl a tétova cselekvés

nyomomban jár bicskával

egy bolond

8

míg emlékezem

úgy felejtek én

ahogy a föld ma dörgölődzik hozzám

hűs nyugalom lesz a zeném

kevés virág a bodzán

álmodjatok százhúsz éve nem élők

amíg mi itt ezt azt elrendezünk

álmodjatok ti tegnapi halottak

nem adjuk olcsón

hitvány életünk

*

1990-ig Cousteau kapitány megmaradt elérhetetlen eszménynek és szellemnek, ám az év utolsó heteiben hirtelen hús-vér valójában feltűnt a bukaresti televízió adásában. Kiderült, hogy helikopterével váratlanul Bukarestbe érkezett, majd végigrepült a Duna delta fölött is, hogy előkészítse 1991-re tervezett dunai expedícióját, amelynek során útba kívánta ejteni az Al-Dunát és a Deltát is.

Alexandru Mironov tudományos szakíró, amúgy matematikatanár, majd a Stiinta si tehnica (Tudomány és technika) tudománynépszerűsítő lap szerkesztője, abban az időben a televízió tudományos adásának riportere volt, s ilyen minőségben napokig vadászta a legendás Kapitányt, amíg az végre megközelíthetővé és szóra bírhatóvá szelídült. Az interjú, amit ez alkalommal adott, tulajdonképpen csak bevezető volt 1991-es érkezéséhez és szándékaihoz, de világosan kitetszett belőle, hogy nagyon fontosnak találja az egész Európát befogó folyam, a Duna állapotát józanul felmérni. Óvakodik a nyilatkozatoktól, hiszen a vizsgálat hosszan tartó, fáradságos munka, nem felelőtlen fecsegés és bölcsködő véleménymondás. Némileg rá is pirít a riporterre, aki a kikunyerált lehetőségből a maximális hasznot szeretné kihajtani: 7 napjába telt, amíg végigrepült a folyam teljes hosszán, s egyformán látott szívmelengető és iszonyatos dolgokat. De a konklúziót megtartja magának, mert még bizonyosan visszatér ide. Utána elsorolta néhány ismert elvi álláspontját az ember és a "csend világa" jövős kapcsolatáról és türelemre intette a nézőket: 1991-ben újra ellátogat Romániába!

*

Cousteau kapitány, akár az óramű, kitartott minden korábbi terve mellett, s  amikor  megtudtuk, hogy 1991 februárjában Budapesten nemzetközi sajtóértekezleten ismerteti dunai expedíciójának célkitűzéseit, a Romániai Magyar Szó saját tudósítót küldött ki az eseményre.

Lapunknak nyilatkozik a legendás Cousteau kapitány

Elindult a Duna-expedíció

Mire e sorok nyomdába kerülnek, már valahol Paks vagy Mohács térségében fodrozza a Dunát, de talán még inkább repeszti a jeget, szélesíti a víztükröt az a magyar jégtörő, melyet a világhírű tengerkutató, búvár-biológus-ökológus és soha nem fáradó utazó, Jaques-Yves Costeau bérelt, hogy húszfőnyi csapatával egy éven át Közép-Európa legnagyobb folyóját vallassa, feltárja ökológiai veszélyforrásait, hogy aztán tudományos programot dolgozzon ki a megmentésére, vízminőségének javítására, élővilágának megóvására. Korábban hasonló céllal járta végig a Cousteau-csapat az Amazonast, Missisippit és a Nílust, készített filmet a Világ felfedezése sorozatnak, rádöbbentve a világot korunk  civilizációjának természetromboló és egyúttal jövőt veszélyeztető hatására.

Mielőtt nevezett jégtörő elrugaszkodott volna a budapesti Duna-rakparttól, a budai Rózsadomb-szállóban kétnapos nemzetközi tanácskozást tartottak, ahol tíz nemzetközi szervezet és a nyolc Duna-menti ország képviselői  a folyó vízgyűjtőjére vonatkozó ökológiai egyezményt készítették elő. Lényegében ez a dokumentum biztosítaná, hogy a térségben csak olyan beruházások és fejlesztések valósuljanak meg, melyek figyelembe veszik az ökológiai szempontokat. Mint hangsúlyozták: a Duna medence élővilágának megőrzése elsőrendű feladat nem csak a térség lakóinak jövője, de az egész kontinens érdeke szempontjából! A magyar kezdeményezésre megrendezett Duna-konferenciára Keresztes K. Sándor környezetvédelmi és területfejlesztési miniszter meghívta Cousteau kapitányt is, aki a tanácskozás befejeztével, illetve expedíciójának elindulása előtt nemzetközi sajtóértekezletet tartott.

Cselekedni kell - kezdte -, mert az emberi élet minősége kihat a víz minőségére, miképpen a víz minősége az élet minőségére. Miután ennyi ártalom éri környezetünket, mindennapi életterünket, ismét rá kell döbbennünk arra, ami korábban olyan természetesnek tűnt: a víz maga az élet! S lévén, hogy a legnagyobb vétket a tehcnológiával követtük el a természet ellen, a tehcnológia eszközével hozhatjuk helyre e hibákat.

Most vállalt missziójára térve, Cousteau kapitány megemlítette, hogy tavaly már végzett egy "felderítést" a Dunán. Repülővel próbálta feltérképezni: hol vannak a legveszélyeztetettebb szakaszok és szennyező gócok, illetve az ökológiailag legjobban lerombolt részek. Egyértelművé vált számára, hogy a víz állapota a Fekete-tengerhez közeledve mind jobban romlik. Keveselte a védett területeket, mind számukat, mind nagyságukat. Ami bennünket, romániaiakat különösen érint, nagyon leromlott állapotban találta a Duna deltáját. Egy kérdésre válaszolva kijelentette, hogy ezt már korábban tudta, járt a Deltában már jóval előbb  és már akkor felvette a kapcsolatot a Román Akadémiával, hogy megpróbáljanak a helyzeten változtatni. A mostani expedíció - amelyet repülő, helikopter, megfelelően felszerelt laboratórium, búvárok s a kor megannyi  nagyszerű eszköze segít - hangsúlyozottan foglalkozik a Deltával, hiszen az ottani gazdag élővilág megmentése messze nem csak romániai érdek.

A kontinens minden részéből jelen lévő ráédiótudósítók, tévések, rádiósok figyelmét külön felhívta: az expedíció munkája szorosan kapcsolódik az adott Duna menti országok környezetvédelmi szakembereinek teendőihez, velük összhangban és együttműködve, tudásukat felhasználva dolgoznak. Arra törekednek, hogy a Duna vízminőségével kapcsolatos gondokat a legnyíltabban feltárják a világ előtt és irányítsák a figyelmet a helyrehozható hibákra. Ha valami kijavítható, at ki kell javítani! Az intő jelek felmutatásával a kormányokat rá kell szorítani, hogy minden érintett kérdésben  az ökológiai szempontok alapján hozzák meg döntéseiket.

Ehhez kapcsolódott a Romániai Magyar Szó kérdése: lát-e Cousteau kapitány megfelelő készséget az együttműködésre a politikusok részéről is? Mert sajnos, az ökológiai károk és általában a környezetvédelem kérdéseiben sokkal inkább az egymásra mutogatás, mint az együttműködés volt jellemző az érintett Duna menti országok részéről!

- Ha most nem cselekszünk, akkor késő lesz! A széthúzást és az egymásra mutogatást el kell felejteni! Európán belül a Duna sorsa is felelős emberek kezőbe kell hohgy kerüljön. hatni kell a politikusokra, hogy felismerjék: soha még ilyen lehetőség, mint napjainkban, nem volt, és ezt a lehetőséget a jövő, a közös jövő érdekében meg kell ragadni. Éppen ezért a döntéseket olyan emberekre kell bízni, akik átérzik a közös felelősséget és van bátorságuk olyan döntéseket hozni, melyek a szűk területi vagy akár nemzeti érdekeket alárendelik az egész térség érdekeinek. Ezek a politikusok nem csak a vizet nézik, hogy hol és mennyire szennyeződik vagy nem szennyeződik, de figyelembe veszik az egész ökológiai rendszert, amelyben élünk...

Mikor a kapitánuy a jövőt említette, többször is megsímogatta a mellette álló kislány fejét. Sokan nem tudtuk, ki ez a kislány és egyáltalán, mit keresnek egy ilyen komoly, ha úgy tetszik, férfias témát taglaló sajtóértekezleten szorgalmasan jegyzetelő gyermekriporterek. Aztán a kapitány többször beszélt róluk. Elmondta, hogy gyermekek is részt vesznek a dunai expedícióban! Méghozzá abból a korábbi tapasztalatból kiindulva, hogy igen fogékonyak a témára, nagyon szívesen dolgoznak együtt a felnőttekkel és az ő fellépésüknek, tiltakozásuknak nagy súlya lehet, mert a gyermekek kiáltására jobban odafigyel a világ. Amikor például az Antarktiszon végzett környezetszennyező bányászat ellen hiába emelt szót, a hat kontinenst képviselő hat gyermeket vitt magával sarkvidéki kutatómunkára. Ők mondják el a világnak szomorú tapasztalatukat! A készült filmet százezer példányban küldték szét a különböző államokba, kormányokhoz, szervezetekhez, újságokhoz, tévéadókhoz. Az eredmény nem maradt el: a természetromboló bányászatot leállították!

Remélhetőleg, ilyen hatékonyan ,űködnek együtt Cousteau kapitánnyal a vele most vízre szállt gyermekek is.

Budapest, 1991. február 17.

Sike Lajos

(Romániai Magyar Szó, Szabad szombat melléklet, 1991)

* 

Pár hónappal később, amikor a Duna-expedíció Romániában folytatódott, a romániai közélet alakítói nagyszabású fogadtatást rendeztek Cousteaunak Bukarestben, s a Román Akadémia tagjává választották. Ezúttal én voltam a kiküldött tudósító, aki Székely Sándor fotós kollégámmal együtt ott szorongott az akadémia előadó termében.

Parancsnok az Akadémián

Jaques Yves Cousteau, a nyolc ikszen túli tengerésztiszt, akit mindenki csak "Mon Commandant"-nak szólít, állta a szavát: miután februárban megígérte Budapesten, hogy hamarosan a Duna alsó folyásához látogat, most itt jár tájainkon. És az ortodoxok húsvétjának hétfőjén egyenesen a Román Akadémia látta vendégül, tiszteletbeli tagjai közé iktatni. Hogy az eseményt hány akadémikusunk tisztelte, ne firtassuk, de hogy nem velük telt meg az Akadémia gyűlésterme, az bizonyos. Mindenes etre, Alexandru Barladeanu jelen volt, s természetesen Mihai Draganescu elnök is, aki a tulajdonképpeni ceremóniát vezette.

Ceremónia? Néhány meleg elnöki szó, utána Mihai Bacescu akadémikus méltatta a vendég sokoldalú tehetségét. Tengerésztiszt, környezetvédő, felfedező, mélytengeri búvár, filmes, szakíró, óceán- és folyamkutató stb., munkájából az egész emberiség részesedik, ha komolyan veszi intéseit...

Mert Cousteau parancsnok minden szava megszívlelendő. Még azok is, amelyek látszólag a francia akadémián verik el a port, mondván, hogy meglepte az itteni operativitás, mert az odavaló bekerülése majdnem két évet tartott. Nyilvánvaló: ahová túl könnyen be lehet kerülni, ott baj lehet a színvonallal. De ezt csak mi gondoljuk hozzá, mert az akadémia örökifjú Parancsnoka nem rabja a formaságoknak, egyetlen cél fűti: minél több embert megnyerni globális föld- és életszemléletének. Szerinte a világűr meghódítása kismiska a Föld meghódításához képest. Közös "űrhajónk", amelyet határainkkal országokra szabdaltunk ugyan, az űr távlatából nyilvánvalóan egyszéges egész, a természet oly csodája, mely feltehetően egyedülálló, vagy ha nem is, de legalább páratlan ritkaság a világegyetemben. Az akadémikus Parancsnok szerint e csodát két elem: a levegő és a víz megléte élteti; ez utóbbi, folyékony állapotában és a földi élet ringatójaként, minden bizonnyal csakis bolygónk "előjogához" tartozik.

Jellemző epizódot mesél: amikor Neil Armstrong a Holdra lépett, ő és a Calypso Alaszka egyik szigeténél tartózkodott. S miközben egy hangszóróból hallatszott a holdutazó távoli hangja, amint az ismeretlen égitest kietlen tájait ecsetelte, a hajótelefonon a tenger fenekén tartózkodó búvár ismertette a csodálatos vízimélyi látványt. Nyilván, a kontraszt aláhúz valamit: földi életünk átmentésével kell elsősorban törődnünk a további 4-5 milliárd év nemzedékei számára, hiszen körülbelül ennyire tehető, amíg a Nap bekebelezi bolygóit s véget ér az, amit földi életnek nevezünk.

Természetesen, a jelenlévő újságírók egy részét rettentően érdekelte, milyen benyomása van a Parancsnoknak az Al-Duna ökológiai állapotáról. Cousteau határozottan elutasította a kérdést: a kutatások alig kezdődtek el, felelőtlenség némely impresszió alapján következtetéseket levonni. Maradt a diplomatikus megfogalmazásnál: "a helyzet lehetne rosszabb is". Amit mindannyian, évtizedek óta jól tudunk. A gond az: sose érjük meg, hogy a "helyzet" zsákjának mélyén kotorásszunk...

Cseke Gábor

(Romániai Magyar Szó, Szabad szombat, 1991)

*

Hogy az expedíció deltai szakaszán tulajdonképpen milyen munkát is végzett a Kapitány, arról Kiss János Botond neves Delta-kutató, volt környezetvédelmi államtitkár 2003-ban A Hét hasábjain (január 16-i szám) ekként emlékezett vissza:

– Az 1989-es események – annyi más változás mellett – engem is visszahoztak a Letea szigeti számkivetettségből és lehetővé tették, hogy a Bioszféra Rezervátum védőrségét megszervezzem. Már működőképes, sőt félve tisztelt intézmény voltunk, amikor 199l augusztusában sor került Cousteau kapitány  deltai látogatására. Tudtuk, hogy már azelőtt is próbálkozott egy úttal a Duna torkolatvidékére a tenger felől, de kénytelen volt a felségvizeken kívül maradni, mert nem engedték be a deltába. Most viszont a kormányfő, Petre Roman  minden lehető támogatást megadott, olyan mertekben, hogy még én is, aki a terület őrszolgálalát vezettem, csak annyit tudtam: jön a kapitány, vagy már itt is van valahol. Így történt, hogy amikor először futottak össze útjaink a világhírű óceánkutatóval, épp "keresztbetettem" neki. Nem szándékosan, csak hát nem tudtunk egymás terveiről. A gödénytelepen voltunk tucatmagammal egy gyűrűzési akción, hisz akkoriban még ragyogott az őrtestület címere, tudományos munkát is végeztünk. Nos, épp a csokoládébarna gödényfiakat emeltük ki a hálócsapdából, hogy meggyűrűzve visszaeresszük a körülöttünk nyájként torlódó madárcsapatba, amikor hirtelenül-váratlanul egy francia felségjelekkel ellátott helikopter ereszkedett fölénk. Az öreg gödények nyugtalankodni kezdtek, s a kötelező nekifutás után levegőbe dobták magukat s felcsavarodtak a magasba. Erre a helikopter is valamivel feljebb emelkedett, de távcsővel tisztán láttam a pilótát s a nyitott ajtóban egy dühösen hadonászó, szakállas fiatalembert. Világos volt, hogy valamit megzavartunk; mint később kiderült,  a gödénytelepet szerették volna filmezni. Aztán a szakállas beljebb húzódott, s az ajtóban megjelent a jellegzetes vörös sipka, alatta a mindenki által ismert, tekintélyes orr. Ekkor döbbentem rá, hogy azt a személyiséget látom, aki - mint a könnyű búvárfelszerelés tökéletesítője, a mélység titkainak szemünk elé varázsolója, fáradhatatlan védője, a víz alatti világgal megajándékozta az emberiséget. Elordítottam a legényeimnek a szenzációt, s mindannyian meglengettük terepszínű egyensapkánkat. A Kapitány visszaintett, aztán eltűnt a piros arca, fölötte a piros sipka, s a helikopter elhúzott valamerre. Sajnáltuk, hogy a mindenki által tisztelt világhíresség dolgavégezetlenül távozott, de mi meggyűrűztünk azon a délelőttön héáromszáz gödényfit...

Később megtudtam, hogy a kapitány Sfantu Gheorghén ütötte föl a főhadiszállását, ott horgonyoz a magyar hajó,, mert a Calypsot éppen javították. Többedmagammal meglátogattam a hajó fedélzetén. Szívélyesen fogadott, s ezt csak akkor kezdtük igazán értékelni, amikor rájöttünk, milyen lázas munkatempóban van az expedíció összes tagja. A hajó tatján lévő helikopter fellszállón épp akkor dübörgött el az aluminiummadár, motoros gumicsónakok jöttek-mentek, rajta a filmekről már jól ismert piros sapkás búvárok, filmesek. A kapitány valami forgatókönyvet is tanulmányozott, s azt csodáltam, hogy is van mindenre ideje. Nem is igen tudtunk társalogni, egészen addig, amíg végre sikerült kiragadni csoportjából s Diana nevű kislányával együtt átvinni a Rétisasra. ott már a miénk volt! Nekivágtunk a kanyargós víziútnak, s szabadon meríthettünk a neves kutató bölcsességének kútjából... Szerencsénkre a francián-angolon kívül németül is kitűnően beszélt, így nem voltak kommunikációs nehézségeink, de akkor is talált a szó, amikor mindnyájunk köZponti kérdése, a környezetvédelem, természetvédelem kérdése került sorra. S hogy rendkívüli háttérismereteinek  birtokában, milyen rálátással kezelte a mi problémáinkat is, arra elég egyetlen  példa. A következőket mondotta:

"Minden országnak olyan a környező természete, amilyet megőriz, megbecsül, illetve kialakít magának. Csodálkoztok, hogy nálatok pusztul a természet, tarolják az erdőket, szennyezett a víz, a levegő. Mindez csak azért, mert nem becsülitek meg azt, ami itt kivételesen sokkal jobb állapotban maradt, mint Európa többi részén. Itt más szemlélet, értékelmélet alakult ki. Honnan látható ez számomra is, aki néhány napja vagyok csak itt? Elég megnéznem a bankjegyeiteket. Lám, más ország olyasmit népszerűsít a közkézen forgó bankón, amit nagyra tart, ismertetni érdemesnek méltat: művészeket, államférfiakat, ritka növényeket-állatokat" – ezzel elővette a tárcáját s abból a régi 25 lejesünket, rajta az ismerős apokaliptikus ipari tájjal, a füstölgő kohókkal, pipáló gyárkéményekkel, parabolahűtőtornyokkal.

Uzlinára érve megtekintettük a látogatási központnak szánt épületegyüttest, s a kapitány elmondta, világszerte miként működnek az ilyen típusú intézmények. Csüngtünk szavain, mert abban az időben természetvédelemről nem sok ismeret forgott közkézen nálunk, s ma is csak csodálkozom, hogyan lehetett annyit is megvalósítani a Védterület s a Deltaőrség érdekében, amennyi sikerült. Igaz, lelkesedésünk határtalan volt, még nem igázott le a politikai álláspontba foglalt kiscsoporti érdek...

A kapitánytól hallottam először a regionális környezetvédelem gondolatáról, a határon átmenő, több ország kezelésében lévő védterületekről.  A biológiai sokféleség, s ennek védelmi igénye természetesen nem ismeri az országhatárokat, hatékony intézkedések pedig csak nemzetközi színvonalon lehetségesek...

Uzlina után tisztelte meg városunkat a kapitány egy csodálatos előadással. Személyes megvalósításként akkor szereztem meg a személyes ajánlást is Cousteau Vízi barátaink című könyvének lapjára. Másnap továbbutazott, s további kapcsolataink csak a nagy néha váltott levelekre szorí tkoztak. De az idő kereke isméát fordított sorsomon, s amikor hivatali buzgóságomban megszorongattam egy túlságosan magas állású személyiséget, kitanácsoltak a Deltaőrségtől. Így odavesztek anyagi emlékeim, a levelek is. Aztán a kapitány elhajózott a végtelen túlvilági vizekre,  s már csak az egyre fényesedő emlékek közötti tallózás maradt...

                                                       

*

2004-ben  Pótkávé címen vezettem egy blogot a Káfé honlapján, amelyben a világsajtóban olvasott "csöndes szenzációkat" próbáltam meg szeszélyesen, egyéni szempontok alapján szemlézni. A mintegy ötszáz bejegyzésre rúgó anyagban turkálva rábukkantam az alábbi bejegyzésre, ami úgy tűnik, Cousteau-élményem végjátéka is lehetne...

"Hat éve áll elhagyottan, tehetetlenül a legendás hírű Cousteau kapitány hajója, a Calypso La Rochelle kikötőjében, miután 1996 januárjában egy ütközés következtében elsüllyedt Szingapúr mellett. A kapitány pedig egy évvel később mondott végső búcsút az árnyékvilágnak. 

Hányan olvastuk a Calypso fedélzetén történtekről szóló útibeszámolóit, hányan láttuk a Cousteau-expedíciókról készült filmeket? A valamikori amerikai kotróhajóból átalakított kutatóhajó több évtizeden át bebarangolta a glóbusz tengereit, mozgó stúdiója volt számos nagy értékű természettudományos filmnek. 

A hajó mostoha sorsa a tulajdonjog bonyodalmaiban keresendő. A Calypsót egy neves ír sörgyáros, Guinness vásárolta meg Máltán, 1950-ben, majd később rábízta a francia ellenállásban érdemeket szerzett hórihorgas, kalandvágyó, jellegzetes piros kötött sapkájával fogalommá vált Cousteau kapitány gondjaira. Igy kezdődött a Calypso karrierje. 

1956-ban a fedélzetén forgatott A csend világa cimű film (Louis Malle rendezésében) elnyerte a Cannes-i filmfesztivál Aranypálma díját, illetve a zsűri különdíját. Ami elindította a Calypsót és kapitányát az óceánok védelméért folytatott mozgalom felé. 

Egy ilyen hajónak vétek elpusztulnia. Ebben állapodtak meg a tulajdonos örököse, a Cousteau-társaság és a hajó restaurálását vállaló amerikai cég képviselői. A főjavítás végének céldátuma: 2005 vége. Az új életre kelő bázist tudományos és környezetvédelmi központtá kívánják alakítani. 

Vajon születnek-e még fedélzetére új legendák, új kapitányok?"

Csíkszereda, 2008. november 15. 

Cousteau kapitány a Román Akadémián * Fotó: Székely Sándor