Színek a palettán (9)

(Közhely, gondolom, hogy amikor az ember visszatekint, olyan okos tud lenni, hogy csak...)

- Két év múlva, a kolozsvári egyetemen meg is kaptuk a szükséges leckét: jött egy Kádár Tibor nevezetű festő tanár, aki teljes egészében a rajzolás logikájára tette a hangsúlyt, s akkor jöttünk rá, hogy a középiskolában mennyi fölösleges dolgot műveltünk, hogy addig sifikáltuk a rajzlapon az orrokat meg a szemeket, amíg belegebbedtünk. És hogy mennyivel jobb a szerkezeti és a tartalmi lényegét nézni elsősorban a rajznak, egy alaknak, aktnak, akárminek... Ha ezt annak idején Kádár-módjára tanítják, állapítottuk meg, mennyire előrébb juthattunk volna! Sajnos, a felületre, a látszatra többet kellett adnunk, a lényeg helyett...

- Embernek nagyon jó, rendes volt Piskolti tanár úr, hihetetlenül lelkes valaki, a dési művészcsapattal nőtt fel, kimondottan modern, sajátos képvilágot teremtett, majd mikor jött a nagy társadalmi változás, és mindent, amit addig csinált, azt kikiáltották dekadensnek, áttért egy meredeken más stílusra, ami nem igazán illett rá... A régi munkáiból, amit még láttam, azok fantasztikusak, gyönyörűek, síkszerűek, egy kicsit a Van Gogh-i dekorativizmusra emlékeztet, ami nem véletlen, Incze Pista bácsival, meg Mohival indult együtt Désről, nagyon jó és kemény szakmai háttérrel... Tragikusan furcsa, ahogy a két háború között elindulnak egy közös mederben, amelyben az egyéniségük remekül ki tud bontakozni, s akkor jön egy hirtelenül más világ, ami teljesen kiborítja őket és egészen mást diktál nekik. A kényszerben is próbáltak helytállni. A kései munkái se rosszak, nagy mesterségbeli tudás van bennük, de az már nem az igazi Piskolti volt. Utólag, látván a két világháború közti alkotásaikat, rádöbbenünk, milyen nagy a szakadék, és milyen nagy a veszteség is egyúttal. A munka becsülete megmaradt, de valami hiányzik, elveszett...

*

PISKOLTI Gábor, festőművész (Dés, 1913. jún. 22 - Marosvásárhely, 1970. okt. 18.): Főiskolai tanulmányait a kolozsvári Képzőművészeti Akadémián (1930-31) és a bukaresti Képzőművészeti Főiskolán (1931-35) végezte. 1935-től 1952-ig Marosvásárhelyen a Református Kollégium, majd a Művészeti Líceum rajztanára. Járt tanulmányúton Olaszországban, Franciaországban és a Szovjetunióban. 1951-1957 között tanári munkája mellett a marosváráshelyi Művészeti Múzeum főmuzeológusa volt. Első önálló kiállításával 1934-ben mutatkozott be Désen. Számos alkalommal állította ki képeit különböző erdélyi városokban, 1943-ban Budapesten is. Műveinek nagy része figurális kompozíció, arckép, csendélet. Sok képe van állami tulajdonban, több festménye a marosvásárhelyi múzeum képtárában látható. A halálra táncoltatott lány balladáját a sepsiszentgyörgyi magyar színház előcsarnokának freskóján örökítette meg. (Kereső.hu)

*

- Nagyon érzékeny embernek láttam őt... Akkoriban mozgékony, fürge gyerek voltam, s éppen vége volt a tartományi tárlatnak, ahol ő is kiállított, s azt mondta nekem: Marcika, itt van két vagy három kép, ezt légy szíves, vidd el hozzám haza. Nem messze lakott, a Poklos patak partján, az egykori Hangya szövetkezet mellett, most már sajnos ott mindent lebontottak, oda kellett neki a lakására hazavigyem a tárlatról a képeit...

- Egyszer éppen viszek két munkát, hát disznóvágásra érkezem, a két képpel a hónom alatt, a feleségével persze azelőtt telefonon beszélt, ott leültettek, friss tepertőt tettek elém, s amíg abból a finom házikenyérrel jó étvággyal falatoztam, érkezik a mester is, s azt mondja: a katonának s a diáknak még egy tányérral! Szót kellett fogadni, de már nem fért belém... Volt nálam egy sportújság, az egyik kollégám, nagy sportkedvelő, megkért rá, vegyek neki egy sportújságot, adott pénzt is, s abból az újságból tekertem egy suskát, egy olyan tölcsérfélét, amilyenben a kakast árulták, s amit a tányérból tudtam, beleraktam, hogy majd jó lesz otthon, de én olyan rosszul lettem aztán, úgy megcsömöröltem tőle, hogy azóta se lássam a töpörtyűt.

- Kilencedikesek voltunk, ősszel édesapámmal mentem fel a városba évkezdésre, s akkor vett nekem egy pár cipőt. Vásárhelyen éppen jó esős ősz volt, a bakancsot valami gyenge disznóbőrből csinálhatták, mert az esőtől, a pocsolyák vizétől egy adott pillanatban a lábamról lemállott. Széthullt szabályosan! Szégyeltem megírni haza az igazságot, s ha hiszed, ha nem, egy jó darabig mezítláb jártam Vásárhelyen. Tanáraim egyre csak nézték, mindenki akart nekem cipőt hozni, de nem hagyta a büszkeségem, az istennek nem akartam elfogadni... Pedig jók voltak, szépek cipők voltak... Éjszakánként dolgoztam, öntéssel foglalkoztam, fundamentumot ástam, s volt nekem ebből valami félretett, összegyűjtött pénzem. A katolikus templom mellett, a sarkon volt egy ügyes cipőüzlet, ahol kinéztem a kirakatban egy bakancsot. Délután a perspektíva volt az utolsó óránk, s én még az esti zárás előtt a boltba akartam érni, ezért elmentem Piskolti tanár úrhoz, mondván, szeretnék venni egy pár bakancsot, de félek, nehogy bezárjon. Meghökkent: hogy-hogy vásárolni? Mutatom a lábam, tessék nézni, milyen a cipőm... Rettentően el volt csodálkozva, s azt firtatta, honnan van neked pénzed, otthonról kaptad-e? Mondom, nem. Egyre gyanúsabb lett neki a dolog, faggatott, s akkor elmondtam, hogy dolgoztam és félretettem... Jó, ettől tovább nem firtatott, s kijelentette, az első órát megtartjuk, de a másodikat felfüggesztjük, s elmegyek veled, nehogy átverjenek. Úgy is lett, s addig próbáltunk, amíg olyan bakancsot nem vettem, hogy öröm volt hordani.

- A tanáraimban rengeteg humánum, felelősség, szeretet élt a tanítványok iránt... És mindenki ilyen pozitív módon emlékszik vissza rájuk, a tanár úrra is, nemcsak én... Igaz, volt amikor ő is kiborult, mert nem bírta a szemtelenséget, s még inkább nem a trehányságot, erősen fegyelem- és rendtartó ember volt... Kissé fájdalmas, hogy abbyira feledésbe merült az ő munkássága... A csíkszeredai szemészeten látni ma is néhány orvosportrét, amit ő készített rendelésre, szép, becsületes rajzok, fénykép után készültek, s mindig eszembe jut, amikor rájuk nézek, hogy Gabi bácsi mennyivel jobb sorsot érdemelt volna...

(Néhai Nagy Pál a következő. Akiről már-már legendák is keringenek...)

- Nagy Pál talán a legfiatalabb, a legrugalmasabb és a legszélesebb látókörű tanárunk volt a legelső generációból. Önmarcangoló típus volt, rengeteget dolgozott és közben kísérletezett, a diákjaival is próbált sokmindent megosztani, valami újat hozni az oktatásba, egyáltalán a tanár-diák viszonyba is. Egész életében csupa kétely volt az iránt, amit csinált, mindig sokat gyötrődött a művek fölött, amiket évente kiállított. Döbbenetesen keresgélő valaki volt, a vásárhelyiek közül ő volt az, aki a legtöbbet kísérletezett, az egész huszadik századi művészetet a kisujjában hordta. Óriási könyvtára volt, rengeteget költött erre, állandóan hozta az órára is a könyveket, olyasmire is felhívta a figyelmünket, amire csak később került volna sor. A nevelési módszerei is olyanok voltak, hogy nagyon hamar közel került a gyerekekhez, képes volt élménnyé tenni a tantárgyát. Valósággal tapadtunk rá, s elfogadott szellemi társnak, szívesen vitt magával, cipelt valósággal, örvendett, ha körülötte diákok nyüzsögtek... Év közben is magával vitt bennünket tájképezni, egy-egy hétvégén, vasárnap. Még télen is elmentünk vele, s akkor elkéreztetett a nevelőtől, Simon Feri bácsitól, megmondta, hogy né, el akarom vinni ezt, ezt, ezt, megnevezte az egész társaságot, szóval el akarom vinni őket festeni. Persze, ha tanárral mentünk, minden további nélkül megtehettük. Pali nagyon sokszor magával vitt, néha hajnali ötkor keltünk, s akkor kimentünk ide vagy oda, a Kövesdombra, vagy a környékre, ahová csak lehetett, a Hét fák-hoz, ahol hét jegenye állt a Maros-parton, s vele együtt dolgoztunk ott, festettünk. Máskor látnunk kellett, hogy a teljes csőd hangulatában kínlódott a munkával, később azt is megértettem, mi zajlott le benne, mikor nem megy az alkotás, hogy micsoda lelki tusába képes keveredni ilyenkor az ember önmagával. Mi akkor ebből csak azt láttuk, hogy idegesen lekente, levakarta, majd a földhöz verte a vásznat vagy a kartont, s felháborodva mondta nekünk, hogy hitvány kölykei, fogalmatok sincs, milyen könnyedén csináljátok meg a dolgaitokat...

- Egyszer, mikor már végeztem volt, mentem fel Vásárhelyre, s megkerestem Palit, mert nagyon jó haverségben voltunk, ő volt az első a tanáraink közül, aki összepertuzott velünk, s akkor elmesélte: ha tudnád, mennyire felbosszantottatok akkor régen! Nekifogtatok, csináltátok a munkátokat, ahogy értétek, ösztönösen, ahogy jött belülről, amennyit tudtatok, én meg közben ott kínlódtam mellettetek, a gondolataimmal, a szándékaimmal, s az istennek se akart sikerülni...

- Ez egy volt a nagyon sok ilyen esetből, de ezen túl még rengeteget mesélt és okított bennünket, menet közben leültünk, vitte mindenki a kis batyuját, ő meg kirakta velünk együtt az övét, közösen falatoztunk, ezek csodálatos dolgok, ahogy befogadott abba a világba...

*

NAGY Pál (1929-1979) festő, grafikus, művészeti író (Szatmárnémeti 1929. január 12. - Erdőszentgyörgy 1979. június 18.) 1938-44: marosvásárhelyi Városi Festőiskola, mestere: Aurel Ciupe, Bordy András; 1948-ban Balázs Imrével a Székely Színház plakátjait készítette. 1948-49: Magyar Művészeti Intézet; 1950-52: kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola, mestere: Kovács Zoltán, Miklóssy Gábor. 1952-76 között a Marosvásárhelyi Képzőművészeti Középiskola tanára. 1969, 1972: Káplár Miklós-díj, Hajdúsági Művésztelep. Művészetét az állandó megújulás és kísérletezés jellemzi. Festményein jelképteremtő erővel mutatta föl az elidegenedés jelenségeit, a nemzetiségi-kisebbségi lét sorskérdéseit. Készített illusztrációkat, grafikai sorozatot, foglalkoztatta a monumentális művészet is. Kiállításokat nyitott meg, kritikai írásokban elemezte a kortárs művészet jelenségeit. Nagy elméleti és gyakorlati tudással, mint a marosvásárhelyi Képzőművészeti Középiskola tanára (1952-76) nemzedékeket készített föl a művészpályára. Az egyetemes művészetről és a kortárs képzőművészet jelenségeiről szóló esztétikai írásait Barangolásaim a képzőművészetben c. kötetében adta közre (Bukarest, 1979 és Budapest, 1999) * Egyéni kiállítások: 1957 • Marosvásárhely [Benczédi Sándorral], 1964 • Gyergyószentmiklós [Balázs Imrével], 1965 • Csík Rajoni Múzeum, Csíkszereda • Székelyudvarhely • Székelykeresztúr • Erdőszentgyörgy [Balázs Imrével], 1969 • Stúdió Színház előcsarnoka, Marosvásárhely, 1975 • Új Élet Galéria, Marosvásárhely, 1978 • Korunk Galéria, Kolozsvár, 1979 • Vatra Galéria, Marosvásárhely, 1980 • Kultúrpalota, Marosvásárhely (gyűjt., kat.), 1981 • Sepsiszentgyörgy • Művelődési Ház, Székelyudvarhely • Művelődési Ház, Gyergyószentmiklós, 1984 • Új Élet Galéria, Marosvásárhely, 1985 • Korunk Galéria, Kolozsvár, 1986 • Lázár-kastély, Szárhegy, 1990 • Kós Károly Szépmíves Céh 1994 • Vármegye Galéria, Budapest (kat.), 1998 • Buja Formák, Czóbel Galéria, Hatvan 1999 • Újpest Galéria, Budapest • Duna Galéria, Budapest. (artportal.hu)

*

(Jó érezte magát veletek mint tanár? Nem furdalta az ambíció, hogy művészként többre vihetné, hogy tanárként mellőzött?)

- Sorsának több keresztje is volt, először is egy idegbajos édesanyja, ha jól tudom, egy biztos, nehezen lehetett kezelni, nagyon gyakran jött be a Kultúrpalotába a néni, s zavarta Palit a maga problémáival. Pali ilyenkor már fogta is a fejét, ha meghallotta a hírt, hogy megint itt van az édesanyád... A másik teher az volt, hogy Kemény János bácsinak, a bárónak volt a veje, vagyis Kemény Zsuzsának a férje, ezért aztán Palit sokan és sokat piszkálták, nehezteltek rá, s ahol csak lehetett, belecsíptek, rúgtak, ejtették, s csak az ő hihetetlen tehetsége és akarása tartotta benne a lelket, de egész végig, amíg csak élt, rúgták, ki-ki, ahogy tudta. Láttuk mi ezt... Maradjon köztünk, de a többi tanár kolléga is egy kicsit úgy volt, hogy Palit nem tartották normálisnak, egy kerékkel többje van, úgy vélték... De egyikük se írta meg a csodálatos festészeti könyvet, amit ő viszont megtett, s a Kriterion Kézikönyvek sorozatában jelent meg, még az éltében jelent meg... Ő volt az, aki minden egyes kiállításra valami újjal, valami mással jelentkezett. Minduntalan új eljárási módokkal kísérletezett, és nem volt önző alkotó, nagyon örvendett, ha valamit fölfedezett, valami olyan dolgot, hogy azt gyorsan át is adja másnak. Szívesen elbeszélgetett veled, elmondta, hogy ő mit csinált, hogy csinálta, próbáld meg te is, vidd tovább, hátha lesz belőle valami...

(Ezt meglepődve hallom, hogy nálatok ma is ennyire őrzik a “recepteket”... Az irodalomban az effajta titkolózás elképzelhetetlen és nevetséges, s talán bármely más művészetben is... )

- Őrzik bizony, de még hogy! Olyan titkolózás folyik, hogy csak! Pedig valóban nevetséges, ahogy mondod, hiszen a technológiai receptek, a technikák ötszáz éve így vagy úgy, de teljességükben le vannak írva. Szőnyi István például két fokos kötetben megírta a festészet iskoláját, s abban aztán minden tudnivaló benne van. Most újra kiadták, kiegészítve a modern világ technológiai eljárásaival, abba is egy csomó dolog még bekerült. Hányszor előfordul, hogy kézdezel egy kollégát, ezt vagy azt hogyan kivitelezte, s buzgón kezdi csűrni-csavarni a dolgot, mellébeszél, én pedig magamban élvezem a kínlódását, s nem értem, mi a titkolnivaló ebben? A főiskolán Balaskó Nándor bácsi tanította nekünk a technológiát, az iskolában pedig Nagy Pál. Olyan komoly füzetet állítottam össze az előadásai alapján, mert ő aztán elmondott minden receptet, eljárást, hogy mikor a főiskolán megmutattam Balaskó bácsinak, ő csak rábólintott: na, erre akkor rátetézünk. Olyan ez, mint a szakácskönyv: leírják benne a receptet, aztán vagy meg tudod csinálni, vagy nem. Tőled függ, a tehetségedtől...

- Voltak Palinak heppjei is... Gaál Andris mesélte, hogy mentek át a határon egyszer, Palinak el volt törve a karja, gipszbe volt rakva, s az őrök előtt elkezdett viccelni, hogy a gipsz alatt van a titok. Tudod, hogy levágatták a kezéről a gipszet?

(Hogyan fogadták a kollégák, a volt tanítványok tragikus halálának a hírét? Azért kérdem, mert akkor egész Erdély beszélt erről, még akik nem is ismerték igazából...)

- Óriási döbbenet volt a számunkra, ahonnan csak tudtunk, jöttünk a temetésre s ott voltunk, annyian voltunk, hogy nem gondoltam volna. A gyászt növelte, hogy hármas tragédia történt, hiszen a kocsiban, amivel felmásztak a fára, ott volt a felesége, Zsuzsa is, s velük együtt Varga Katalin grafikus, tehát szintén kolléga...

- Pali egy valóságos kútfő volt, rajta keresztül például egy csomó mindent tudtunk meg a Helikon történetéről is, a Keményekkel való rokonsága révén, amit különben sose tudtunk volna meg. Mikor nyáron gyakorlatra mentünk Marosvécsre, ott a saját szemünkkel megláthattuk a helikoni asztalt is, ahol valamikor nagy íróink tárgyaltak. Persze, a mi időnkben a kastélyban javítóintézet volt, fegyveres őrök védték, el ne szökjenek a trógerek. Az asztal kint állt, a Helikon-kertben... Tizedikes korunkban vagy haton is festegettünk ott, az asztal körül, akkor még nem volt tudomásunk róla, hogy milyen komoly műemlék az a masszív kődarab, fogtuk magunkat, s fekete olajfestékkel, vastag, nyomtatott betűkkel, olvashatóan felírtuk az asztal talpára a nevünket. Ez eddig rendben... Egy év múlva újra Marosvécsen vagyunk, s hát, egyik délután váratlanul négyszögbe állítanak föl ebéd után. Olariu és Nagy Pali elkezdik kérdezni a jónéptől, hogy tudjuk-e, a képzőművész növendék hová írhatja fel a nevét? Mindenki mondott ott mindent össze-vissza, hogy hol szabad s hol nem szabad, de Paliék erősködnek: rendben, de még hová nem írhatja fel a nevét? Azt hiszed, nekünk eszünkbe jutott az egy évvel korábbi csínyünk? Hallgat hát mindenki, mire felolvassák a névsort, ami nem más, mint ami fel van írva a várkert egyik asztalának a lábára. Szégyenszemre, ki kellett állnunk. Nagyon jó, irány a várkert, a mocskot letakarítjátok, s holnap újra összehívjuk a négyszöget, akkor majd eldől a sorsotok.

- A helikoni asztal alja jó durvára van faragva, s vért izzadtunk, amíg szeggel meg minden elképzelhető eszközzel valahogy levakartuk azt a sok vastag festéket, valamennyi nevet.

(Oldószerrel nem boldogulhattatok volna?)

- Hol volt akkor oldószer, te? Szeggel csináltuk! Az volt az eszköz... Másnap megint négyszögbe állítottak, s nekünk, vétkeseknek kiadták az ukázt, hogy adjuk le a szalmazsákot, amin aludtunk. Ott, a tömeg előtt szépen kiürítettük a zsákokat, átadtunk minden kincstári holmit a gondnoknak, és csak akkor közölték velünk, hogy két hétre ki vagyunk csapva...

(Folytatom)

Illusztráció: Piskolti Gábor Kompozíció-ja (1940)

Színek a palettán (8)

(Olariu Gheorghe, avagy Gyurka, ahogy ti hívtátok, a művészet-

történész a követ-

kező. Végre, egy fiatal tanár... Mi újat hozott a számotokra?)

- Gyukai nem csak művészettörténész volt, hanem festőművész is. Akkor végezte a bukaresti egyetemet, a többi tanárunkhoz képest egészen fiatal volt. Sajnálatosan korán elment. Nagyon kedveltük őt, már a fiatalsága okán is, mert hangulatos, közvetlen volt, s nagyszerűen adott elő. A művészettörténet pedig a kedvenc tantárgyaink közé tartozott. Ez különben normális, mert az így is kellett hogy legyen. Ő lett a múzeum, a képtár igazgatója is, s gyakran vitt át menet közben a képtárba, magyarázta nekünk a Bernády-gyűjtemény darabjainak értékeit, akkor tanultam meg tőle, mi az, hogy képelemzés, hogyan kell egy képet vagy egy szobrot nézni, mit kell nézni rajta... Persze, lépcsőzetesen haladtunk előre az időben, a történelmi korokban, stílusokban, minden tanévnek megvolt a korbeosztása, utolsó évre értünk el a 19-20. századi művészetekhez.

- Gyurka Bukarestből egy teljesen más művészi szemléletmódot hozott magával festészetében, azt szerette volna, ha mi is azzal a szürkés árnyalatű, ködös maszkkal látnánk a világot, ellentétben a harsányabb erdélyi színvilággal, mint amilyenhez Bukarestben szokott. A Iasi-ban, Bukarestben végzetteket ugyanis menet közben rávezették arra, hogy poros szürke szemüvegen át nézzék a világot, amelyik így sokkal meszesebb, elmosódottabb a miénknél. Voltak is neki emiatt kisebb művészi összeütközései...

*

A szárhegyi enciklopédiából idézzük ide adatait:

OLARIU Gheorghe fesőművész (Marosvásárhely, 1929. július 19- Marosvásárhely, 1984. október 6)A kolozsvári Ion Andreescu főiskolán kezdi tanulmányait (1949-1952) és a vukaresti Nicolae Grigorescun fejezi be, 1954-ben szaktanulmányait. A marosvásárhelyi Művészeti Múzeum igazgatója volt. Főbb kiállítások: Marosvásárhely (több ízben is), Tusnádfürdő, Székelykeresztúr, Borszék, Székelyudvarhely, Segesvár. 1975-ben vesz részt a Barátság festőtelep életében, 2 művet hagy maga után (Szárhegy, Táj napraforgóval).

*

(Barabás István bácsi, aki „megmentett” téged a festészet számára, de amúgy nagyon sok tanuló festőtanára... Róla mit mondanál még?)

- Őt úgy kell elneveznem, hogy “az aranyember”, mindenféle szempontból. Nem csak azért, amit értem tett. És nem csak én vélekedek így...

- Hihetetlenül meleg lelkű, kellemes, közvetlen ember, annyira tiszteltük, hogy nem igaz... Bármikor leült velünk beszélgetni, viccet mondani, megkérdezte, mit csinálsz, hogy vannak a szüleid, soha nem emelte fel a hangját, a műhelyben végigjárt mindenkit a korrektúráknál, megmutatta a dolgokat, hogyan kellene csinálni, persze mindig hozzátette, hogy gyerekek, ez nem kötelező, úgy csináljátok, ahogy tudjátok, csak én így gondoltam... Egy külön világ volt az, ahogyan ő viszonyult mindenhez... Ő volt talán az egyike azoknak, akik emberség szempontjából a leginkább benne maradt a lelkünkben. Ezáltal...

- Mert Incze például, megtartotta az órát, s azzal kész, ámen... De Barabás Pista bácsi... Történt vele olyan is, hogy szólt, menjünk a színházba, lógjunk egyet, amikor látta, hogy elfáradtunk az órán, hagyjuk a fenébe a dolgot, üljünk fel a kakasülőre, nézzük végig a próbát, hallgassunk zenét, vagy üljünk le és beszélgessünk, tegyük félre a dolgokat... A modellnek odaszólt, hogy szálljon le a pódiumról, lazítson, csináljon akármit... A tűzbe mentünk volna érte, ha azt kérik tőlünk... Ez nem csak az én meglátásom, az egész iskolát végig lehetne kérdezni, ugyanez lenne a végeredmény.

- Már említettem, hogy a tanároknak én voltam a mindenese, így Pista bácsinak is. Volt egy két világháború közötti masinája, azt takarítgottam. A családban négyen gyereke volt, abból ketten szintén festők lettek, de a felesége is az volt, Bortnyik lány, a híres Bortnyik család tagja. Amikor Pista bácsi90 éves lett, akkor mind a négyen kiállítottak közösen... Olyan is előfordult sokszor, hogy Pista bácsiék színházba készülődtek, s előtte betelefonált a bentlakásba: Marci, gyere, vigyázz a gyermekekre; máskor meg, hogy az udvart rendbe kéne tenni, a szemetet összegereblyézni, elégetni, satöbbi... A lányomék ma úgy laknak Vásárhelyen, hogy éppen a Pista bácsiék kertjével találkozik a kerítésük. Valahányszor megyek hozzájuk, mindig eszembe jutnak a régi dolgok...

- Pista bácsi volt akkor a képzőművészeti szövetség tartományi fiókjának az elnöke, kellett járnia Bukarestbe gyűlésekre. Egyik pénteken csak azt mondja nekem: - Marcika, figyeljen ide, nagy baj van... - Tessék tanár úr... - Holnap délután, a Kultúrpalotába, ahol a kiállító helyiségek vannak (ott volt a Pista bácsi műterme, ma már átalakították...), itt a kulcs, mert szombat délután négy órára jön Kőszegi Margit, a színésznő. Tudja-e ki az? - Hát hogyne tudtuk volna... - Festem a portréját, folytatta, és jönni fog, ő már tudja, hová kell ülni, s arra kérem Marcit, hogy a hátteret fesse meg...

- Na, ettől a zabszem egyből a fenekembe került, két napig alig aludtam. Méghogy Kőszegi Margitot fessem... egy ilyen név... Hogy jövök én ahhoz... Nem tudom, de akkoriban annyira képesek voltunk rácsodálkozni valakire, ez ma már valahogy nem létezik... Én öregedtem volna meg?...

- Pontban négykor kopogtatott Kőszegi művésznő... - Jó napot kívánok, tetszik tudni, a Pista bácsi... - Tudok róla, mondja, s hát itt az inas helyette? - Igen, igen, bólogattam, ahol máskor is tetszett ülni, oda kérem leülni... - S a Mester megengedte, hogy engem fessen őhelyette? - Mi az, hogy megengedte? Megkért!... Ekkor aztán elkacagtuk a dolgot, jópofán mesélt végig, szenzációs egyéniség volt a művésznő, én meg becsületesen fölfestettem a szükséges hátteret, ami korábban majdnem hogy fehéren volt hagyva. Pásszítanom kellett a ruhájával a hátteret, s érdekes módon, a portré, amikor kiállítódott később, a háttér rajta majdnem ugyanaz maradt, ahogy én akkor megcsináltam.... Ki engedte volna meg, Pista bácsin kívül, hogy belemásszak az ő munkájába? Ennyire megbízott bennem, és valószínű, abban is hitt, ami én voltam akkor.

*

BARABÁS István, festő (Lapusnyak, 1914. január 19. - ) * A marosvásárhelyi gimnáziumban Gulyás Károly, a Városi Festőiskolában 1932-36 között Aurel Ciupe, Daday Gerő, 1933 nyarán Nagybányán Krizsán János tanítványa. 1953: Román Népköztársaság Állami Díja; 1964: Romániai Szocialista Köztársaság csillag érdemrend V. fokozata. Az 1930-as évektől Marosvásárhelyen él. 1950-76 között a Művészeti Líceum egyik létrehozója, tanára. Tagja a Romániai Képzőművészek Szövetségének, 1951-től a marosvásárhelyi szervezet elnöke. Realista szemléletű festő. Érzelemgazdagság, tartózkodás jellemzi tájképeit, portréit, amelyeket a 70-es években pasztellben old meg. Olajképeinek kedvelt témái lovak, bivalyok a tájban. Mesterei: Gulyás Károly, Aurel Ciupe, Daday Gerő, Krizsán János. Egyéni kiállítások: 1936 • Marosvásárhely [Barabás Bortnyik Irénnel]; Berlin - 1938, 1941, 1958; Marosvásárhely (gyűjt.); 1941-42 • Pécs • Mohács • Győr; 1943 • Déri Múzeum, Debrecen; 1976 •Marosvásárhely (gyűjt.); 1978, 1984 • Marosvásárhely.

*

Csíkszereda, 2007. november 22, reggel 9.35

(Ki következik a tanárok közül? Mintha úgy emlékeznék, hogy Piskolti bácsit említetted a múltkor.)

- Úgy van... Kezdetektől Piskolti Gábor tanította a távlattant, majd az anatómiát is, s tizedikesek voltunk, amikor kezdett nekünk rajzot is tanítani. A maga klasszikus, keményen realista, mondhatni naturalista felfogásában. De azért főleg szerkezettanilag hatott ránk, ilyen szempontból erősen szigorú volt, megkövetelte a dolgokat. Meg kellett hogy legyen a négy rajzszeged, a függőónod, a tűhegyesre kihegyezett szened, megvolt a szabálya, hogy egy figurális alakot, például egy aktot hogy kell elhelyezni a rajzlapon, ő ezt nagyon keményen megkövetelte. Végig ott állt mellettünk, pontosabban egyfolytában köztünk volt és irányította a dolgokat... Az, hogy utólag megítélve, mindezt lehetett volna másként is tanítani, ez már más probléma, de az a kor azt kívánta... Sajnos, ez a túlzásba vitt törődés kialakított aztán egy ún. „vásárhelyi rajzolási technikát”, s amikor aztán Kolozsvárra mentünk az egyetemre felvételizni, rögtön mondták, hogy rajtunk a bélyeg, a vásárhelyi rajzolás jegye.

(Azóta Te is már csak voltál tanár, pályafutásod alatt bőven rá kellett jönnöd, hogy Piskolti tanár úr miért állt állandóan a hátatok mögött. Gondolom, ellenőrzött titeket... Jó volt-e ez? Rossz volt?)

- Ő attól félt hogy ne tévedjünk. Felnőttként, kiforrott művészként rájöttem arra, hogy nem csak a műszaki rajz közben van szüksége a diáknak állandó segítségre, de a művészeti órán is, sokszor adódik úgy, hogy az ember, mert holtpontra jutott, szívesen venné, ha valaki mondana valamit. Akármit. Véleményt. Hogy azt elfogadom vagy nem, az egy más kérdés, lehet, hogy ellentmondok neki, de akkor legalább be kell bizonyítanom az ellenkezőjét. Azt, hogy én ezt nem úgy látom. Mindegy, úgy is nekem kell lépni, így vagy úgy. Ez a stagnálási pont a legrémesebb, azon így vagy úgy, de túl kell billenni. Ha a diák rájön arra, hogy te nem azért állsz mögötte, mert rendőr vagy, hanem éppenséggel segíteni akarsz, akkor nagyon pozitív ez a szerep.

(Ti akkor rájöttetek erre?)

- Én elég hamar rájöttem, és magam is tudatosan próbáltam alkalmazni minden esetben. Talán egy kicsit könnyebb volt ez a megoldás, s le is fegyverezte félig-meddig az embert, de akkor nem lehetett mást csinálni. De a háttérben mindenképp a tisztesség állt, hiszen meg kellett kínlódni azért a rajztudásért. A mai korban ez persze, már másként zajlik. Én sokszor még vitába is keveredtem egy-egy tanítványommal, kiprovokáltam belőle az érvelést: rendben, nem csinálod úgy, ahogy mondom, de akkor magyarázd meg, hogy mit akarsz csinálni és miért? És hogy szeretnéd azt csinálni? Máskor meg leültem, elővettem egy papírt, hogy ezt én most így csinálnám, persze a te logikád alapján, a te szemeddel, mert magamnak a saját műteremben egészen másképp állok hozzá...

(Folytatjuk)

Illusztráció: Barabás István festménye: Ünnepi menet

Színek a palettán (7)

(Mitől függ, hogy valakit menőnek kiáltsanak ki, vagy egyszerűen csak számon tartsanak a művészeti életben? Elég hozzá a tehetség?)

- Ma már mindenki kapar, ahogy tud. Ez az egyetlen életrevaló irányzat. A kiállításokon mindenütt megvan a versenyfutó menedzselés, a háttérvilág, az információ manipulálás. Ki hogyan tudja s nem szégyelli szórni önmagát... De azért a nagy, átfogó kiállításokon még mindig a minőség a döntő.

(A ti időtökben, a Székely János-féle előzményből ítélve, egyáltalán nem kellett menedzseljétek magatokat, közbenjárás nélkül is lám, fölfigyeltek a munkátokra.)

- Ez igaz, mert a művészsorsnak ez része teljesen idegen volt tőlünk, nem is tudtunk róla, hogy ilyesmi egyáltalán létezik. Mi csak hajtottunk és dolgoztunk, versenyszerű volt az, hogy valahová bekerüljünk. Sajnos, a válogatás szempontjai is sokszor szubjektívek voltak, volt egy időszak, hogy nagyon értékes, eredeti dolgokat is elfogadtak, később már nagyon beszűkítették a formaízlést, végül már az alkotó politikai megbízhatósága is komolyan számított. Hosszú távon az ilyen művészetidegen szemlélet őszinte és nagy teljesítményt nem tud produkálni, pedig téma mindig akadt, nem az volt a gond, de belefásul, beleun az ember, feladja, s csinálja inkább úgy, ahogy jónak gondolja, bezárkózik a saját kis világába. Az az egy, amit igazán felvállal az ember, s ha seggbe rúgják is, kit érdekel?.

(A ti iskolai kiállításotokra milyen volt a válogatás? Bőkeblű? Nem élt már akkor is az a szempont, hogy lehetőleg mindenki szerepeljen, mintegy demonstrálni, hogy az iskolátokban jól mennek a dolgok?)

- A válogatás elég szigorú volt. Mindenek előtt a minőség volt a szempont, meg hogy az iskolai kérelmeknek megfeleljen, a pályájuk elején állóknak példa lehessen. Az az ötvenhatban és az ötvenötben rendezett kiállítások is azért voltak számunkra izgalmasak, mert láttuk azt, hogy ki mit csinált, miként csinálta, a tanáraink pedig mindenből kiválogatták azt, ami jó. Ez megmutatta, hogy merre érdemes tartanil. Legalább is, nekem ezt mondták az év végi tárlatok...

- A végzősök közül a hagyomány szerint általában mindenkit szerepeltettek, ez afféle vizsgának, tükörbe nézésnek is beillett, az alsóbb tanulók munkáit viszont nagyon megválogatták. Tizedikes koromban tőlem egy önarcképet és egy lakodalmas kompozíciót vettek be, s olyan boldogok voltunk, hogy ennyi is bekerült... Létezett persze kicsinyes irigység is egyikünk-másikunk sikereire is, de a lényeg az volt, hogy dolgozni kellett, mindenkinek, s a szorgalmat és a teljesítményt sehogy nem lehetett letagadni és eldugni. Az meglátszott. A munkáid bizonyítottak. Ez nagy nyugalmat jelentett nekem a továbbiakban is. A ki tud többet dolgozni szempont természetesen hozta magával a minőséget is. Az iskolán belüli hangulat tisztességes volt, s tanáraink oda rakták a hangsúlyokat, ahová kellett.

(Próbáld meg a továbbiakban egy kicsit sorban jellemezni a tanárokat, ahogy évfolyamonként haladtál felfelé. Kezdenénk Incze Istvánnal, aki festészetet tanított első éven...)

- Úgy ismertem meg, mint aki kezdőknek kiváló tanár, mert alaposan megmagyarázza a dolgokat. Éppen csak a maga módján egy kicsit száraz előadó volt. Tanár és művész is volt egyszemélyben, korábban egy inasiskolában tanította a rajzot, aztán átjött hozzánk. Legfőbb célja örökké az volt, hogy a diákokat megtanítsa a rajz gyakorlatára, de az ő általa követett eszmény inkább a külsőségeket jelentette, a szép satírozást, eldolgozást, alaposan meg kellett rajzolni a dolgokat, azon felül meg úgy ki kellett sifikálni, hogy azzal egy naturalisztikus világ felé vezetett bennünket, ahelyett, hogy logikailag láttasson velünk világot. Így aztán el kellett jutnunk a főiskoláig, Kádár Tibor tanárunkig, hogy ő a dolgok logikáját kezdje nekünk magyarázni... Ha nyolcadik osztályos korunkban ezzel kezdték volna, akkor százszor könnyebb a dolgunk, egy egész sor nehézségen gyorsan átesünk. Nem kell végigizgulnunk, hogy vajon ki fogjuk-e tudni sifikálni azt a rajzot, ahogy elvárják? A lányok ezért tudtak nálunk az elején jobban érvényesülni, mert a részletekre fogékonyabbak voltak, s Pista bácsi ilyen szempontból enyhén részrehajló volt. Azt hiszem, az én eltanácsolásom gondolata is emiatt érinthette meg. Ez a fiú nem tudja olyan szépen megcsinálni, tehát nem jó - ez lehetett az ő logikája... Ez a szemlélet viszont teljesen távol állt attól, amit ő a művészetében megvalósított.

- Első-másodéven például ugyancsak ő volt az, aki megtanított bennünket tájképezni. Nyári gyakorlatokon jött velünk, s naponta akár 4-5 vásznat vagy kartont is elkezdett, nagyon temperamentumos volt, s kár, hogy váratlanul beköszöntött rá ez az új világ, mert a háború előtti dolgai alapján, ugye nagy foltokban gondolkozott, már mindenütt úgy hívták, hogy az “erdélyi Van Gogh”... A szocreál idején aztán szegényben leállt minden, lefagyott, kényszeredett dolgok kerültek ki a keze alólé Az új élet elvitte őt a szájbarágós művészet felé. A tájképben azonban megmaradt a régi művésznek, azt szenzációsan művelte, az eléje tárulkozó látványt hihetetlen gyorsasággal tudta felnagyolni. Ezzel nagyon pozitív hatással volt ránk is, mert végeredményben, a sok szarozással elfárad a festett felület, ellankad az ihlet is. Jó, persze, a felvázolás után is vissza kell még térni rá, ki kell dolgozni a részleteket, de az első felkenés mindent eldönt. A la prima, ezt így mondják a képzőművészetben, mi is a la prima, megtanultuk tőle feldobni a foltokat, s tudd meg, sok-sok éven keresztül, ami a tájképet illeti, de még most is, ha hozzákezdek akvarellezni vagy pasztellezni, de ha olajozok is, ugyanaz a ritmus diktálja a teendőket. Ilyen szempontból nagyon sokat tanultam tőle. Persze, láttunk később más festőket is, Nagy Pált, Barabás Pista bácsit, ezek mind a példáink voltak. Bordi András bácsi viszont mindig elbújt, sose tudtuk megnézni, a többi tanárral ellentétben nem állt le velünk “közösködni”.

*

INCZE István festő (Kézdivásárhely, 1905. szeptember 21. - Marosvásárhely 1978. augusztus 11.) 1930-33: kolozsvári Szépművészeti Iskola, mestere: Aurel Ciupe; 1935: Szépművészeti Főiskola, Bukarest. Marosvásárhelyen középiskolai rajztanárként dolgozott. 1933-44 között tagja és kiállítója volt a Barabás Miklós Céhnek. Festészetére a francia posztimpresszionisták, mindenekelőtt Van Gogh művészete hatott. * Egyéni kiállítások: 1988 - Kultúrpalota, Marosvásárhely (hagyatéki kiállítása); 1996 -Vármegye Galéria, Budapest. (artportal.hu)

*

(Következik Nagy József, ahogy mondtad: a tornatanárok közt a legjobb szobrász és fordítva...)

- Egy évig tanultunk tőle szobrászatot. Amit meg kellett nekünk tanítania, azt nagyon szépen végigvezette, szerettük az óráit s a tantárgyat is, teszett nekünk, hogy kimozdulhattunk a síkból a harmadik dimenzióba, kis figurákat, kompozíciókat csináltunk. Végül már csak tornát tanított, és nagyon hálás vagyok neki azért, amiért olyan komolyan kérte számon tőlünk a tantárgyat. Ő maga is nagyon komolyan vette, mind a talaj-, mind a teremtornát. Mindent komolyan vett! Nagy teniszjátékos volt, az egész város ismerte, sokakkal leállt játszani. Ma is, ha valaki említi a nevét abból a generációból, mindjárt az ugrik be neki: á, Nagy Jóska, a teniszező! És nem a szobrász...

- Az udvarán szeretett volna műtermet emelni, s mert jó fizikumú voltam, és sose futottam el a munkától, ő pedig ezt tudta rólam, megkért engem, hogy segítsek neki, ássam ki a műterem fundamentumát s rakjam, s csináljam. Bizony, sok délutánt és éjszakát töltöttem ott, s mikor meglett a műterem, óriási cementvázákat készítettünk ott a város számára, még ma is áll belőlük 3-4 Vásárhely különböző pontjain... Ő megtervezte és megcsinálta a formát, én meg öntöttem, nem volt mese, ez hozta a pénzt, ez volt a rendelés... Kedvelt emberileg is, látta, hogy nehéz körülmények között élek, nekem jól jött minden kis kereset érettségiig, s nagyon becsületesen el is számoltunk, tisztességes ember volt, nem szolgaként vagy bérmunkásként dolgoztatott. Adtak kaját is, behívtak magukhoz, a felesége orvosnő volt, ha szombaton és vasárnap ott voltam éppen, náluk ebédeltem, a házban. Nagyon szerettem náluk lenni...

(Folytatjuk)

Illusztráció: Incze István Magányos fa c. festménye