2010. szeptember 5., vasárnap

Színek a palettán (7)


(Mitől függ, hogy valakit menőnek kiáltsanak ki, vagy egyszerűen csak számon tartsanak a művészeti életben? Elég hozzá a tehetség?)

- Ma már mindenki kapar, ahogy tud. Ez az egyetlen életrevaló irányzat. A kiállításokon mindenütt megvan a versenyfutó menedzselés, a háttérvilág, az információ manipulálás. Ki hogyan tudja s nem szégyelli szórni önmagát... De azért a nagy, átfogó kiállításokon még mindig a minőség a döntő.

(A ti időtökben, a Székely János-féle előzményből ítélve, egyáltalán nem kellett menedzseljétek magatokat, közbenjárás nélkül is lám, fölfigyeltek a munkátokra.)

- Ez igaz, mert a művészsorsnak ez része teljesen idegen volt tőlünk, nem is tudtunk róla, hogy ilyesmi egyáltalán létezik. Mi csak hajtottunk és dolgoztunk, versenyszerű volt az, hogy valahová bekerüljünk. Sajnos, a válogatás szempontjai is sokszor szubjektívek voltak, volt egy időszak, hogy nagyon értékes, eredeti dolgokat is elfogadtak, később már nagyon beszűkítették a formaízlést, végül már az alkotó politikai megbízhatósága is komolyan számított. Hosszú távon az ilyen művészetidegen szemlélet őszinte és nagy teljesítményt nem tud produkálni, pedig téma mindig akadt, nem az volt a gond, de belefásul, beleun az ember, feladja, s csinálja inkább úgy, ahogy jónak gondolja, bezárkózik a saját kis világába. Az az egy, amit igazán felvállal az ember, s ha seggbe rúgják is, kit érdekel?.

(A ti iskolai kiállításotokra milyen volt a válogatás? Bőkeblű? Nem élt már akkor is az a szempont, hogy lehetőleg mindenki szerepeljen, mintegy demonstrálni, hogy az iskolátokban jól mennek a dolgok?)

- A válogatás elég szigorú volt. Mindenek előtt a minőség volt a szempont, meg hogy az iskolai kérelmeknek megfeleljen, a pályájuk elején állóknak példa lehessen. Az az ötvenhatban és az ötvenötben rendezett kiállítások is azért voltak számunkra izgalmasak, mert láttuk azt, hogy ki mit csinált, miként csinálta, a tanáraink pedig mindenből kiválogatták azt, ami jó. Ez megmutatta, hogy merre érdemes tartanil. Legalább is, nekem ezt mondták az év végi tárlatok...

- A végzősök közül a hagyomány szerint általában mindenkit szerepeltettek, ez afféle vizsgának, tükörbe nézésnek is beillett, az alsóbb tanulók munkáit viszont nagyon megválogatták. Tizedikes koromban tőlem egy önarcképet és egy lakodalmas kompozíciót vettek be, s olyan boldogok voltunk, hogy ennyi is bekerült... Létezett persze kicsinyes irigység is egyikünk-másikunk sikereire is, de a lényeg az volt, hogy dolgozni kellett, mindenkinek, s a szorgalmat és a teljesítményt sehogy nem lehetett letagadni és eldugni. Az meglátszott. A munkáid bizonyítottak. Ez nagy nyugalmat jelentett nekem a továbbiakban is. A ki tud többet dolgozni szempont természetesen hozta magával a minőséget is. Az iskolán belüli hangulat tisztességes volt, s tanáraink oda rakták a hangsúlyokat, ahová kellett.

(Próbáld meg a továbbiakban egy kicsit sorban jellemezni a tanárokat, ahogy évfolyamonként haladtál felfelé. Kezdenénk Incze Istvánnal, aki festészetet tanított első éven...)

- Úgy ismertem meg, mint aki kezdőknek kiváló tanár, mert alaposan megmagyarázza a dolgokat. Éppen csak a maga módján egy kicsit száraz előadó volt. Tanár és művész is volt egyszemélyben, korábban egy inasiskolában tanította a rajzot, aztán átjött hozzánk. Legfőbb célja örökké az volt, hogy a diákokat megtanítsa a rajz gyakorlatára, de az ő általa követett eszmény inkább a külsőségeket jelentette, a szép satírozást, eldolgozást, alaposan meg kellett rajzolni a dolgokat, azon felül meg úgy ki kellett sifikálni, hogy azzal egy naturalisztikus világ felé vezetett bennünket, ahelyett, hogy logikailag láttasson velünk világot. Így aztán el kellett jutnunk a főiskoláig, Kádár Tibor tanárunkig, hogy ő a dolgok logikáját kezdje nekünk magyarázni... Ha nyolcadik osztályos korunkban ezzel kezdték volna, akkor százszor könnyebb a dolgunk, egy egész sor nehézségen gyorsan átesünk. Nem kell végigizgulnunk, hogy vajon ki fogjuk-e tudni sifikálni azt a rajzot, ahogy elvárják? A lányok ezért tudtak nálunk az elején jobban érvényesülni, mert a részletekre fogékonyabbak voltak, s Pista bácsi ilyen szempontból enyhén részrehajló volt. Azt hiszem, az én eltanácsolásom gondolata is emiatt érinthette meg. Ez a fiú nem tudja olyan szépen megcsinálni, tehát nem jó - ez lehetett az ő logikája... Ez a szemlélet viszont teljesen távol állt attól, amit ő a művészetében megvalósított.

- Első-másodéven például ugyancsak ő volt az, aki megtanított bennünket tájképezni. Nyári gyakorlatokon jött velünk, s naponta akár 4-5 vásznat vagy kartont is elkezdett, nagyon temperamentumos volt, s kár, hogy váratlanul beköszöntött rá ez az új világ, mert a háború előtti dolgai alapján, ugye nagy foltokban gondolkozott, már mindenütt úgy hívták, hogy az “erdélyi Van Gogh”... A szocreál idején aztán szegényben leállt minden, lefagyott, kényszeredett dolgok kerültek ki a keze alólé Az új élet elvitte őt a szájbarágós művészet felé. A tájképben azonban megmaradt a régi művésznek, azt szenzációsan művelte, az eléje tárulkozó látványt hihetetlen gyorsasággal tudta felnagyolni. Ezzel nagyon pozitív hatással volt ránk is, mert végeredményben, a sok szarozással elfárad a festett felület, ellankad az ihlet is. Jó, persze, a felvázolás után is vissza kell még térni rá, ki kell dolgozni a részleteket, de az első felkenés mindent eldönt. A la prima, ezt így mondják a képzőművészetben, mi is a la prima, megtanultuk tőle feldobni a foltokat, s tudd meg, sok-sok éven keresztül, ami a tájképet illeti, de még most is, ha hozzákezdek akvarellezni vagy pasztellezni, de ha olajozok is, ugyanaz a ritmus diktálja a teendőket. Ilyen szempontból nagyon sokat tanultam tőle. Persze, láttunk később más festőket is, Nagy Pált, Barabás Pista bácsit, ezek mind a példáink voltak. Bordi András bácsi viszont mindig elbújt, sose tudtuk megnézni, a többi tanárral ellentétben nem állt le velünk “közösködni”.

*

INCZE István festő (Kézdivásárhely, 1905. szeptember 21. - Marosvásárhely 1978. augusztus 11.) 1930-33: kolozsvári Szépművészeti Iskola, mestere: Aurel Ciupe; 1935: Szépművészeti Főiskola, Bukarest. Marosvásárhelyen középiskolai rajztanárként dolgozott. 1933-44 között tagja és kiállítója volt a Barabás Miklós Céhnek. Festészetére a francia posztimpresszionisták, mindenekelőtt Van Gogh művészete hatott. * Egyéni kiállítások: 1988 - Kultúrpalota, Marosvásárhely (hagyatéki kiállítása); 1996 -Vármegye Galéria, Budapest. (artportal.hu)

*

(Következik Nagy József, ahogy mondtad: a tornatanárok közt a legjobb szobrász és fordítva...)

- Egy évig tanultunk tőle szobrászatot. Amit meg kellett nekünk tanítania, azt nagyon szépen végigvezette, szerettük az óráit s a tantárgyat is, teszett nekünk, hogy kimozdulhattunk a síkból a harmadik dimenzióba, kis figurákat, kompozíciókat csináltunk. Végül már csak tornát tanított, és nagyon hálás vagyok neki azért, amiért olyan komolyan kérte számon tőlünk a tantárgyat. Ő maga is nagyon komolyan vette, mind a talaj-, mind a teremtornát. Mindent komolyan vett! Nagy teniszjátékos volt, az egész város ismerte, sokakkal leállt játszani. Ma is, ha valaki említi a nevét abból a generációból, mindjárt az ugrik be neki: á, Nagy Jóska, a teniszező! És nem a szobrász...

- Az udvarán szeretett volna műtermet emelni, s mert jó fizikumú voltam, és sose futottam el a munkától, ő pedig ezt tudta rólam, megkért engem, hogy segítsek neki, ássam ki a műterem fundamentumát s rakjam, s csináljam. Bizony, sok délutánt és éjszakát töltöttem ott, s mikor meglett a műterem, óriási cementvázákat készítettünk ott a város számára, még ma is áll belőlük 3-4 Vásárhely különböző pontjain... Ő megtervezte és megcsinálta a formát, én meg öntöttem, nem volt mese, ez hozta a pénzt, ez volt a rendelés... Kedvelt emberileg is, látta, hogy nehéz körülmények között élek, nekem jól jött minden kis kereset érettségiig, s nagyon becsületesen el is számoltunk, tisztességes ember volt, nem szolgaként vagy bérmunkásként dolgoztatott. Adtak kaját is, behívtak magukhoz, a felesége orvosnő volt, ha szombaton és vasárnap ott voltam éppen, náluk ebédeltem, a házban. Nagyon szerettem náluk lenni...

(Folytatjuk)

Illusztráció: Incze István Magányos fa c. festménye

Nincsenek megjegyzések: