Nem tudom eldönteni: a véletlen vagy a sorsszerűség játszott velem akkor, amikor ezt a nagyon régóta dédelgetett témát - a Labis sorsán való elgondolkodást - hirtelen, és éppen most elővétette velem. Kell lennie valami végzetességnek abban, hogy éppen a költő születésnapján, december 2-án döntöttem úgy, hogy előveszem a Labis-dossziét - anélkül, hogy egyáltalán tudatában lettem volna a születésnapnak. Csak később, amikor újabb szempontokat és támpontot kerestem a Tomozei könyve óta (1972) született Labis-irodalomban, jöttem rá arra, hogy költőnk esetében a halál és a születés közelsége annyira szervesen egymásba játszó, hogy egy pillanatig sem kell közöttük mesterséges összefüggéseket keresni.
Nicolae Labis huszonegyedik születésnapja, annak pompázatos, nagyvonalú megünneplése a bukaresti Berlin vendéglőben (akkoriban az internacionalista levegőt árasztó, testvéri szocialista országok importáruit is forgalmazó szórakozóhely magát a Külföldet jelentette az ifjúság számára, 5 évvel a Labis halála után magam is többször megfordultam a Palota-térről nyíló emeleti csarnokában, cseh és német söröket kóstolgatva) akár az egész 1956-os decemberi eseménysor elindítójának is tekinthető. Válogatott ételeket rendelt, cigányzenekart fogadott, fényképet készíttetett. Kevéssel azelőtt jelent meg első verseskötete (Primele iubiri / Első szerelmek), s a komoly összegnek számító honorárium egy részét nagy társas bankettre költötte. A születésnapi mulatság még jobban lerongyolta a költő költségvetését, olyannyira, hogy egy hét múlva, december 9-én, amikor kezdetét veszi esti ámokfutása az Írók Házának vendéglőjétől a Capsa, majd a Victoria vendéglőkön át (amely kevéssel éjfél után a 14-es villamos kerekei alatt ér véget és a sürgősségi kórházban folytatódik) már egy vasa sincsen, fogyasztásáért Pobeda márkájú óráját próbálja felajánlani, de aztán szerencséje (?) van egy Maria Polevoj nevezetű orosz táncosnővel, aki 15 évvel idősebb Labisnál, de igen szép, érett nő, akit megindít a költő gyermeki fiatalsága, kiegyenlíti a vendéglői számlát, majd meghívja őt magához. A költőnek nincsen lakása, Aurel Covaci nevezetű barátjánál húzta meg magát, elfogadja a meghívást, de már nem jut el Maria szobájáig: a táncosnő szemtanúként végignézi Labis villamos alá kerülését, vergődését az ütközők között, a kerekek alatt, majd segít a kórházba szállításnál és a költő kérésére telefonon értesíti Aurel Covaci-ot a történtekről...
Ugye, hogy milyen regényes és szövevényes mindez?
De ha csak ennyi lenne, még minden világos és egyszerű volna. Ám minél több adat, vélemény, emlékirat került elő Labissal kapcsolatban, annál nagyobb a zavar és a tétovaság. Szerencsémre, a Jurnalul National napilap a születésnap alkalmával tematikus mellékletben foglalta össze a Labis halála körüli zavarosságok és tisztázatlanságok egész tárházát, ismerteti dióhéjban a vonatkozó tanúvallomások közötti ellentmondásokat, bőven idézve a Labist érintő memoárokból.
Azt kell mondanom tehát, szétnézve alaposabban a prérin, hogy Gheorghe Tomozei kötete bár bizonyos mértékig megmarad a Labis-irodalom sarokkövének, mert igen sok olyan dokumentumot, vallomást őriz, ami ma már csak ott fellelhető , nem elegendő ahhoz a történethez, amit el szeretnék mondani, szükség van a tanúságok szembesítésére, mert úgy látszik, egy költőnek nem csak az élete, sorsa, érvényesülése jelent legtöbbször sziszifuszi küzdelmet, de halálát is megkísértik a kételyek, a titkok, a nyugtalanító homályok...
Kritikusai közül sokan mintegy a labisi sors kulcsaként értelmezik a címben idézett rubincsőrű madár szimbólumát. Az Aurel Covaci-nak 1956. december 10-én reggel, a kórházi ágyról lediktált, utolsónak tartott Labis-versből legtöbben azt olvassák ki, hogy a költő a kommunista rendszert teszi felelőssé balesetéért, amely eképpen állt bosszút rajta, engedetlensége, nonkonformizmusa miatt. Hogy ez mennyire van így, arra még visszatérünk, egyelőre elégedjünk meg a verssel, mely búcsúversnek mindenképpen szép és - visszavonhatatlan.
***
A rubincsőrű madár
megbosszulta, megbosszulta magát.
Nem simogathatom már.
Összetört
a rubincsőrű madár.
De holnap
a rubincsőrű madarak fiai,
szemelgetvén a földeken,
meglelik talán
Nicolae Labis költő nyomait,
aki már csak egy szép emlék marad.
(Kányádi Sándor fordítása)
