Régenvolt dolgok: A rubincsőrű madár (9)

A Jurnalul National idei november végi összeállítása Labis halálának körülményeiről külön fejezetben szólaltatja meg Ion Gheorghe költő meglátásait, aki néhány eredeti adalékkal árnyalja a történések mögöttesét. Nem csupán azt meséli el - amire már hivatkoztam -, hogy Sadoveanu volt a költő védőszelleme, aki ebbeli minőségében cinkosokra is talált az Eminescu főiskola vezetőiben, hanem számos egyéb árulkodó elszólását az utókorbeli politikának.

Ion Gheorghe visszaemlékszik, hogy amikor Kínában román kulturális atasé volt, a Labis Pekingbe látogató hugának elmesélte, milyen megjegyzést tett Nicolae Ceausescu egy hivatalos rendezvényen: "Ami az írókat illeti, nehogy megismétlődjék az, ami Labissal történt."

Visszaemlékszik továbbá arra, hogy miután vége lett a Bellu temetőben a temetési szertartásnak, a bejáratnál vállon veregette őt egy ismeretlen civil, mondván: "Ha ez nem hal meg, az egész bandátokat elviszi az ördög..." Amiből szerinte az következik, hogy a szekuritáté az egész nemzedékre vadászott, miközben a fő vadat sikerült kilőni...

Meggyőződése, hogy az ellenséges erők ma is üldözik e nemzedék tagjait, akik tanúságot tehetnének Labis üldöztetéséről és haláláról. Szavai szerint "a Labis-ügy maga a románság története, titkait a szekuritáté irattáraiban őrzik, az új hírszerző szolgálat lerakataiban, akik továbbra is az utolsó emberig figyelik azokat, akik Labist ismerték."

Egy 2004-ben elhunyt román költő, A. I. Zainescu, aki élete nagy részét a hatalom közelében, különböző közéleti megbizatásokban töltötte (megbízott vezető szerkesztő ifjúsági lapoknál, KISZ propagandaosztályának vezetője, elnöki tanácsos stb.), de lehetőségeihez mérten igyekezett szolidárisnak lenni költőtársaival, akikkel együtt indult, élete alkonyán megosztotta Ion Gheorghéval egy élményét, ami évtizedek óta nyomta a lelkét.

"Amikor Ion Iliescu az ifjúsági szervezet első titkára volt, az alábbi párbeszédre került sor:

- Iliescu elvtárs, mi legyen a Labis-dossziéval?

- Semmisítsétek meg, égessétek el, mert szégyenletes..."

Zainescu utólag, annyi év után azt sajnálta, hogy akkor szót fogadott és nem mentette át a halálra ítélt ügycsomót.

Az ilyen és effajta tanúvallomásoknak se végük, se hosszuk. Ötven év is eltelt a tragikus esemény óta, de még mindig akadnak olyanok, akiknek éppen most jut eszébe valami, vagy most engedett föl bennük a félelem ahhoz, hogy megszólaljanak. Van, aki emlékszik arra, hogy a baleset előtt közvetlenül Labis barátai zártkörű esküvőjére volt hivatalos, ahol az emelkedett hangulatban, hajnal felé hazafias nóták is elhangzottak, köztük olyanok is, melyek a királyság időszakát idézték. Befújták őket, Labist felhívták a központi bizottsághoz, utána pedig mélyen maga alatt volt; hát még, amikor azt is megtudta, hogy törölték abból a névsorból, amelynek tagjainál gyermekirodalmi alkotásokat rendeltek meg jó pénzért.

Pár éve előkerült egy cédula, Labis kézírásával, amit a kórházi ágyon írt: "Uraim, ne higgyék azt, hogy egy baleset volt vagy hogy ittas voltam. Se egyik, se másik! Meguntam az egészet. Elvégre éppen most nem kellene hazudnom. Nincs mit keresnem köztetek. Senkit sem szerettem, de nem is gyűlöltem. Eléggé közömbös voltam ahhoz, hogy többé mégse jelenjek meg az ezutáni találkozókon. Lélekidézéshez ne szólítsatok. Nem megyek el. N. L."

A legnagyobb baj az, hogy a legtöbb "szenzációs" részletre csak közvetett, kései bizonyítékok maradtak. A balesetnél jelenlévők egymásnak ellentmondó részletekről számoltak be. Egyesek szerint Labis egyedül várta a villamost, mások által két fiatal lány kísérte,akik bakalódtak vele a járdaszigeten, volt, aki látta, hogy egy ismeretlen személy meglökte, más meg nem látott semmit, de azért tanúskodott...

Labis húga, Margareta többször is elmondta, hogy a költő egyszer neki és édesapjának szerette volna megmutatni a Capsa vendéglőt, ahol oly szívesen időzött. Bementek, véigigjárták a termet, a folyosókat, a bárt, a konyhát... Leültek egy asztal mellé, s Labis észrevette, hogy egy távolabbi asztalnál ülő személy merően figyeli. Egy idő után felállt, apját és húgát kézenfogva odalépett az illetőhöz és így szólt: ő az én megfigyelő szekusom. S ha annyira kíváncsi vagy, ő az apám meg a húgom...

Létezett-e egyáltalán ama bizonyos "rubincsőrű madár"? Az biztos, hogy vers maradt róla és utána. Labis rövid életéből és lassan könyvtárra rúgó halálából az maradt meg számomra tanulságnak, hogy csak a mű, a leírt gondolat, az újraalkotott világ az, ami a halálunk után reális és hiteles marad. A többi játék, benyomás, tünemény, körülöttünk élők véleménye, szempontja, látószöge, spekulációja. Magunknál senki jobban nem láthat saját belsőnkben; ez a kizárólagos jogunk, minden próbálkozás és ügyködés dacára még mindig megmaradt.

Azon tűnődök: újabb ötven év múlva mi lesz tartósabb - versei vagy a halála köré épült legenda? Ha csak egy verse is fennmarad, az már a halhatatlanság maga. Azt hiszem, Nichita Stanescu 1970-es vallomása jellemző arra, milyen értékrend kapcsolódott Labis személyéhez még életében. Nichita, aki két évvel volt idősebb Labisnál és majdnem olyan legendás alakja a román költészetnek, mint a korán eltávozott, emlékezésében megvallja kínzó féltékenységét Labissal kapcsolatban. Labis életének utolsó tavaszán Stanescu szavalni hallotta a költőt, Az őz halálát (Moartea caprioarei) mondta el - lényegében akkor ismerkedtek meg.

"Akkor azt hittem, nem lehet csodálatosabb költeményt írni ennél...imádtam és gyűlöltem ezt a verset. Bármit megadtam volna azért, hogy én legyek a szerzője. Pokolian szerencsésnek tartottam őt. Bárkivel képes lettem volna összebarátkozni, de vele soha. Nagyon szép embernek találtam, pedig nem volt az. Nem tudtam soha fogalmilag rögzíteni szavalatának személyes vonatkozásait és ettől nagyon nyugtalan lettem... Amíg ő élt, nekem egyetlen versem se jelent meg. Ő decemberben halt meg, én pedig következő év márciusában debütáltam..."

Csíkszereda, 2009 decemberében

Illusztráció: Labis és Margareta

Régenvolt dolgok: A rubincsőrű madár (8)

Nem tartozik szorosan a költő halálához, de az lenne az igazi újságírói feladat, megtudni: mit csinál, mivel foglalkozik ma Portik Imre, aki azóta már tisztes öregember kell hogy legyen, ha nem is a száz évesek fajtájából, de a megállapodottakéból egész bizonyosan. Elképzelem, hogy valahol a szülőfalujában, Gyergyóremetén készül az újabb nagy találkozásra barátjával, aki 1956 karácsonya óta az égi kocsmákat járva keresi a beteljesülés boldogságát...

Az a fajta újságíró, aki egy ilyen kihívásra azonnal hétmérföldes csizmába ugrik és csapot-papot hagyva megindul feltörni a titok pecsétjét, már nem én vagyok. Most csak azon tűnődöm, hogy van az, hogy 1973-ban az Új Élet folyóirat képes volt szóra bírni ezt az embert, Labis közeli barátját, hogy elmondja, milyen volt a kettejük kapcsolata, majd hosszú évtizedek teltek el, amíg megírta emlékező könyvét - románul, de székelysége dacára sehol a médiaprérin magyarul nem mutatkozott; vagy csak én nem voltam elég figyelmes?

Új Élet-beli feltűnésére is úgy bukkantam, hogy a kor erdélyi fotográfiai törekvései után kutatva, számról számra átlapoztam a hetilap teljes gyűjteményét, s az 197/4-es szám vége felé, a 20. oldalon szemembe ötlött a jókora rajzolt cím: Labissal a Székelyföldön. S a végén az aláírás: Portik Imre. Miután elolvastam az emlékezést, szinte magától adódott a megoldás: Portikot valószínűleg a szerkesztőségben dolgozó Török László bírhatta szóra - apropóját nehezebb kideríteni, ugyanis Labisnak éppen akkor semmilyen kerek évfordulója nem volt -, az írásból ugyanis kitetszik, hogy Török a két bohém, pénztelen irodalmi főiskolás időleges felpártolója és "mecénása" is volt egyben...

Portik se többet, se kevesebbet nem állít annál, mint hogy Labis, a maga zsenge 21 éve ellenére is a magyarok igaz barátjának bizonyult. Hogy ez mennyire fontos egy költői életmű megítélésében, nem kívánok befolyásolni senkit, az viszont nagy kulturális nyitottságra vall, ha valaki olyan listát vezet a maga kulturális bepótolni valóiról, amelyen olyan nevek szerepelnek egymás mellett, mint Hölderlin, Hegel, Herakleitosz, Kant, Proust, Nietzsche, Descartes, és ráadásul Lukács György is, továbbá számon tart románra fordított Petőfi- és Ady-verseket, s olyan kijelentésre ragadtatja magát, hogy Madách Ember tragédiájéát többre tartja Goethe Faustjánál. Mindezt Portik megtalálta Labisnál, akit sikerült többízben is meghordoznia a Székelyföldön.

"Mindössze néhány szót, amit tőlem tanult, tudott magyarul, de örömünket, bánatunkat egyaránt megértette. Szülőfalum, Gyergyóremete dombos határát járva egyszer csak megállt, és rugdosni kezdte a burgonyaföldet.

- Nálunk is ilyen rossz a föld. Sokat kell dolgozni rajta, s keveset terem. Mégis évszázadokon át ott maradtak az emberek. Nem kerestek jobban termő földet, mert szeretik a helyet, ahol születtek. Sem török, sem tatár nem tudta elűzni őket...

Gyalogszerrel, szekéren vagy rönköket szállító tehergépkocsin utazgattunk, s a látottak alapján a költő arra a következtetésre jutott, hogy a moldvai románok és az erdélyi székelyek lelkivilága sokban hasonlít egymáshoz. Közös vonásokat, lírai árnyalatokat, hangulati motívumokat fedezett fel legszebb székely népballadáinkban (amelyeket én mondtam el neki utazásaink közben) és a román epikus népköltészet egyes alkotásaiban."

Portik Imre ezután részletesen elmeséli, hogyan melegedtek össze a Lövétéről származó Török Lászlóval, aki akkoriban a Romániai Magyar Szó hírlapírója volt. Portik már korábbról ismerte, s 1953 nyarán azért indultak el felkeresésére, mert a két írófőiskolás diáknak időnap előtt elfogyott az ösztöndíja, s az éhség arra kényszerítette őket, hogy rendre fölkeressék ismerőseiket. Sehol sem volt szerencséjük, egyedül Török Lászlót találták otthon...

"Bemutattam neki költő barátomat, akiről már azelőtt is többször beszéltem vele, s miután már néhány szót váltottunk, elrontottam az ünnepi hangulatot, monsdván:

- Lacikám, hagyjuk a beszélgetést, előbb adj valami ennivalót, aztán majd diskurálhatunk.

Laci egy kicsit meglepődött, és előszedte, ami harapnivaló egy legénylakásban akadt. Az ablakpárkányról az asztalra került a félbarna kenyér, s valahonnan szalonnát és paradicsomot is elővett. Míg mi ettünk, Laci felöltözött és mellénk ült.

- Most már beszélgethetünk - szóltam Lacinak, mikor megüresedett az asztal. Elmeséltük neki, hogy s mint jutottunk az ő kenyerére... Nem osztottuk be az ösztöndíjunkat. S hogy ne maradjunk éhesek, Laci meghívott egy közeli kerthelyiségbe, ahol bőséges vacsorával és borral vendégelt meg. Borozgattunk, s közben Labis verseket mondott szép zengésű, dallamos hangján. Vendéglátónk elválásunk előtt meghívott, látogassuk meg máskor is, s még valami pénzt is nyomott a zsebembe, hogy legyen még néhány lejünk, míg megkapjuk az ösztöndíjat..."

Labis halálának évében, 1956 tavaszán jártak együtt utoljára a Székelyföldön. A Gyilkos-tótól a Béákási-szoros felé haladva betértek egy fogadóba, ahol csíki favágókkal hozta őket össze a sors. Portik tolmácsolt, s Labis úgy beszélgetett el a legényekkel, akik a vendég kedvéért még énekeltek is dalaikból. Labist ez a találkozás arra a lakodalomra emlékeztette, amelyen 1954-ben, Maroshévízen vettek részt Portikkal, egy magyar lány és egy román fiú esküvőjén, amely később versírásra ihlette a költőt. Így született meg a Lakodalmi köszöntő című verse...

Ennyi volt Labis életének közvetlen magyar vonatkozása, s bár a halálhoz vezető úton mellékszálnak tűnik, örvendek, hogy általa némileg "meghosszabbíthattam" a költő életét.

Illusztráció: Labis szekéren (archív)

Régenvolt dolgok: A rubincsőrű madár (7)

Érdekes mozzanat Nicolae Labis életében, hogy egyik legközelebbi barátja a főiskolán tanuló gyergyói fiatalember, Portik Imre volt, akit újságíróként tart számon a közvélemény. Barátságuk annyira szoros, hogy Portiknak egész könyvre való élménye gyűlt össze a költőtől, aki minden belső gondját megosztotta vele; legalább is, majdnem mindent...

Portik Imre könyvének címe: "Hora morţii. Consemnări despre prietenul meu Nicolae Labiş" (A halál körtánca. Feljegyzések Nicolae Labis barátomról) és azt a meggyőződést osztja, hogy Labis kényelmetlenné vált a rendszer számára s valamilyen módon el kellett tenni láb alól. A költő Portiknak is elmesélte kórházi ágyán, hogy tulajdonképpen mi játszódott le a 13-as villamos megállójának szigetén.

Látogatásakor Portik Imre feltette a kérdést:

"Hogy történhetett veled ekkora szerencsétlkenség?... Részeg voltál?" Labis ekként válaszolt: "Nem, nem voltam részeg. Igaz, hogy ittam akkor este és a délután is, de még csak bódulatot se éreztem." "Akkor viszont józanul hogy eshettél a villamos alá?" "Nem magától történt, valaki meglökött hátulról..." " Ki volt az, ismered?" "Nem tudom, ki volt. Nem volt időm hátra tekinteni, mert a lökéstől felemelt kézzel a vagonok közötti rácsozatra zuhantam. Ujjaimmal belekapaszkodtam a rács egyik rúdjába, de apránként mind lejjebb csúsztam, lábaim mindinkább a második vagon alá kerültek. Fejem a levegőben lógott, lefelé fordított arccal, láttam, ahogy a sínből sárgás és zöldesszikrák pattannak ki. Ahogy így vonszolódtam, éreztem a hátsó kocsi néhány erőteljes lökését. (...) Mozdulatlanul álltam, amíg a villamos motorja csökkentett sebességgel mellém ért, de látván, hogy túlhaladja a járdasziget végét, néhány lépésnyire utána eredtem, de kettőt se léphettem, mert hátulról a rácsnak taszítottak. Nem akartam menet közben felugrani a villamosra, mert előbb látnom kellett, hogy ő melyik vagonba száll fel."

Ez a bizonyos "ő", akinek felszállásához Labis igazodni akart, nem más, mint az orosz (belügyi) táncosnő, aki hivatalos tanúvallomásában lényeges részleteket hallgatott el vagy másított meg a költő balesetéről. Portik leírja, hogy a baleset után közvetlenül meginterjúvolta a hölgyet, aki elmondta. "Ő az utolsóelőtti volt a várakozók csoportjában és mindenki másnál közelebb a villamoshoz, tisztán láttam, amint a mögötte álló meglökte és nyugodtan továbbállt, miközben a Költőnek nyoma veszett." Csakhogy Labis halála után a nő nem volt hajlandó mindezt vállalni: "Ha valamit szeretne megtudni tőlem - hangoztatta Portiknak - menjen az ügyészségre és olvassa el a tanúvallomásomat. Egyebet nem tudok annál, mint ami oda le van írva. Ez az én válaszom az ön meghívására, és kérem, többet ne zaklasson. Tulajdonképpen nem is ismerem önt. Sose találkoztunk és nem tudom, ki vagy."

Maria Polevoj hallgatása tartósnak bizonyult az időben, ami csak 1978-as halála után nyolc évvel tört meg, amikor is egy máig ismeretlenségbe burkolózó személy (sajtólevelét Em. B. szignóval küldte be a Flacara hetilaphoz) részletesen el nem mesélte, mit tudott meg orosz táncosnő barátnőjétől a tragikus éjszakáról.

Maria Polevoj volt az, aki a súlyosan sérült Labist elkísérte a Coltea kórház felvételi irodájáig, majd onnan a többi kórházba. A következő napokban ágynak esett, nagyon megviselte a szeme előtt lejátszódott tragédia, a Ciocarlia együttesnél lévő munkahelyén sem jelent meg. Maria hibásnak érezte magát azért a gesztusáért, hogy meghívta magához a költőt azon az estén, majd magára hagyta a peronon (leplezni akarták, hogy együvé tartoznak és közös úticéljuk van) s így ennek köszönhető a körülmények szerencsétlen egybeesése.Maria halála öngyilkosságnak bizonyult, nagymennyiségű altatót vett be és nyomorúságos magányban halt meg.

A sajtólevél szerzője elmeséli, hogy Maria szerint hogyan történt megismerkedésük a Capsa vendéglőben, 1956 december 9-én este:

"Az est első részében a Költő egy széken ült Mariával szemben, aztán Maria maga mellé hívta. Furcsa, gunyoros, nagy gyermeknek tűnt a szemében. A társaság kérésére kezdett szavalni és hogy megszabaduljon a csipkelődéseiktől, de mindjobban belelendült, boldogan, hogy figyelemmel hallgatják. Nevetve kérdezte Meritől, hogy látott-e már közelről húsvér írót, költőt és ha igen... akkor biztosan idősenbb volt nála! Meri azt kérdezte, hogy lehet az, hogy ilyen magányos. Furcsának találta, hogy egy ilyen vonzó ifjú egyedül üljön és igyon a vendéglőben. Nem vagyok egyedül, itt van... és az üvegre mutatott. Mariának úgy tűnt, hogy csak nagyzol. Akkor árulta el, hogy ő táncosnő és a tánc világából való történeteket mondott. Nagyon érdekesen mesélt... A nő és az író mindvégig egészen bizalmas hangon társalogtak. A többiek ugratták őket, amitől Nicolae Labis zavarba jött és elutasította, hogy megigyon velük egy békepoharat. Ekkor történt meg az a bizonyos meghívás haza. Hogy a társaság száját befogják, úgy döntöttek, külön-külön távoznak és majd találkoznak a villamosmegállóban. A többiek felkerekedtek egy másik vendéglő felé... Labisnak sem volt kedve otthagyni a vídám társaságot - nem tudta, mit tegyen, maradjon vagy kövesse a nőt -, ezért Maria is velük tartott, míg aztán végül sikerült jóval éjfél után elválni... Ha nem kerestem volna fel Mariát azokban a napokban, akkor most semiről se tudnék, mint ahogy az Együttesnél sem tudtak semmit a Mariával történtekről. Nem szabad elfelejteni, hogy Meri a belügy táncegyüttesének tagja volt, ami szigorúbb elvárást feltételezett viselkedésével szemben. Gondolom, érthető, miért nem kívánta hogy megtudják, s mindenek előtt az Együttesben, hogy egy lokálban tartózkodott, ivott - mindegy, hogy mennyit - és éjszaka távozott haza, egy fiatalemberrel, még ha az a nagy Labis is volt. Több hétig tartó idegösszeroppanása után Maria végleg magába temette a történteket."

(Furcsa kérdés fogalmazódik most meg bennem: vajon minden költőhalál regényes fordulatokkal indul be és van megáldva? Vagy vannak kiválasztottak, akiknek még a haláluk is olyan, mint egy meg nem írt költemény...)

Illusztráció: a két elválaszthatatlan jóbarát, balról jobbra: Portik Imre és Nicolae Labis

Régenvolt dolgok: A rubincsőrű madár (6)

Mai megítélés szerint nagyon nehéz pontosan újrajátszani Nicolae Labis halálának közvetlen előzményeit és eseményeinek folyamatát. Minél több idő telik el ama 1956-os decemberi este óta, annál több a fantáziálás, az összeesküvés elmélet, új és még újabb vélemények, elképzelések jelentkezése. Magyarán: annál nagyobb a káosz.

Pedig az alapdokumentumok elérhetők Gheorghe Tomozei könyvében, és bizonyos mértékig megkerülhetetlenek. Tehát, létezik egy rendőri jegyzőkönyv december 10-e 2.40 perces keltezéssel, egy helyszíni rajz a baleset helyéről, egy kórházi bejegyzés és igazolás (Coltea) a Labis behozataláról és a diagnózisról, illetve továbbküldéséről a 9-es kórházhoz, egy-egy tanúvallomás a balesetben érintett jármű villamoskalauzoktól, a rendőrség nyomozati jegyzőkönyve, Maria Polevoj és Schwartzman Isac-Grisa szemtanúk vallomásai és az ügyészségi jegyzőkönyv a villamosvezetővel szembeni eljárás megszüntetéséről. Hogy aztán ezekkel szemben egyre több kétely támadt, az érthető, hiszen már a baleset bekövetkeztekor furcsa hírek terjengtek Labis körül, egyesek szerint az ügy vészesen "rímelt" Jeszenyin titokzatos öngyilkosságára, amiről később kiderült, hogy szabályosan megrendezett, álcázott kivégzés volt.

A különböző vallomások és emlékezések alapján Labis utolsó napjának "filmje" a következő:

- december 9-én délben az írószövetség étkezdéjében ebédel. Egyetemi hallgató huga szerint ott találkoztak, s mikor elváltak, Lae azt mondta neki, az orosz táncosnővel van találkája. (Mindenki más azt állítja: Maria Polevoj, a belügyminisztérium táncegyüttesének tagja és Labis csak a baleset estéjén találkoztak először, Margareta megesküszik, hogy bátyja révén már egy hónapja tudott a kapcsolatukról.)

- Estefelé a költő Aurel Covaci lakására ment, ahol az utóbbi időben lakott, s mert otthon nincs ennivalójuk, telefonon rendel az írószövetségi vendéglőben egy sültet, majd elindul, hogy azt elfogyassza. Tanúsítják: Aurel Covaci és ennek későbbi felesége, Stela.

- 21 óra: Labis a Capsa vendéglőben tartózkodik, Maria Polevoj szerint, aki akkor érkezett a lokálba és amikor belépett, a költő már ott tartózkodott.

- Éjfél tájban Labis, több személy kíséretében (köztük van az orosz táncosnő is) a Capsából az Universitatii vendéglőbe tart, de mert azt zárva találják, a Victoria vendéglőt keresik fel.

- December 10-én 2.30-kor a Coltea kórház előtti villamosmegállónál Labist elüti a villamos, ezt a két kocsiban szolgálatot teljesítő villamoskalauzok egybehangózan tanúsítják.

- Ugyanebben az időben a sérültet a Coltea kórházban megvizsgálják, onnan átküldik a 9-es kórházba, végül a baleseti kórházban köt ki, ahol december 22-én meghal.

A Jurnalul National összeállításában Labis huga sok érdekes, de a dolgokat inkább érzelmi oldalról megvilágító adalékkal szolgál Labis utolsó napjairól. A költőt kezelő orvos, Andrei Firica ma már nem él, de fia jól emlékezett arra, hogy apja többször is mesélt Labis tragédiájáról, s meg volt győződve arról, hogy a beteg menthetetlen: gerincét teljesen szétroncsolta az ütközés, s bár úgy-ahogy összeillesztették, csak fájdalmát voltak képesek enyhíteni és az életét pár nappal meghosszabbítani. Tomozei még meg tudta szólaltatni a doktort, aki elmondta, mennyire ragaszkodtak a költőhöz a barátai és az ismerősei, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy két hétig még kitartson. Éppen akkor jelent meg Labis első kötete, a barátok behozták a kórházba, s Firica doktor is kapott egy példányt: ekkor ismerte meg betegét költői valójában. Az orvos szerint Labis tudta, hogy meg fog halni. Az utolsó napokban 40 fokra szökött a láza, tüdő és veseszövődmények léptek fel, lélegeztetni kellett. Utolsó kívánsága az volt, hogy adjanak neki oxigént...

Firica doktor egyik asszisztense visszaemlékezett, hogy orvosi konzílium vizsgálta Labis sebesüléseit s az volt az általános vélemény, hogy a zúzódások után ítélve az ütközés nagyon erőteljes lehetett, amit vagy a villamos nagy sebessége vagy egy taszító kéz okozhatott...

A "taszító kéz" elmélet különben hamar szárnyra kapott a költő halála után. Aurel Covaci és felesége, Stela bár csak 1962-ben házasodtak össze, még Labis életében összeköltöztek. Stela megírta Labishoz fűződő emlékeit, s ebben azt állítja, hogy a költőt előre kitervelten és szisztematikusan figyelték, üldözték. Később őt és a férjét is zaklatták, lecsukták, ellenforradalmi összeesküvéssel, szervezkedéssel vádolták. Emiatt aztán évtizedekig hallgattak azokról a dolgokról, amikot most már nem lehet tovább titkolni.

Stela Covaci meggyőződése, hogy a család - mindenek előtt az édesapja, de néhány közeli barát is - tudta az igazságot, mert Labis elmondta nekik, hogy hátulról erőszakkal a villamos alá lökték s felismerte a merénylőt. De félelmükben a hallgatást választották. szerinte Margareta is tudta az igazságot, amit aztán Labis egyik legjobb barátja és kollégája, a magyar Portik Imre meg is írt emlékirataiban. Labist erőteljesen foglalkoztatta a halál gondolata, érezte, hogy hamarosan utoléri a vég. 1956. november 30. és december 2. közötti éjszakákon egész versciklust diktált le Aurel Covaci-nak rémálmairól, arról, hogy meglegyintette a halál szelleme. A többnyire gyorsírással lejegyzett verseket alig egy éve fedezték föl a suceavai múzeum Labis-irattárában, Stela Covaci szerint a titkosrendőrség elkobozta, majd a példány valahogy előkerült. Megfejtésükben két jól képzett gyorsíró is részt vett

"Eram în vis cadavru în raclă şi în groapă..."; "Mă doare totul: visul, cuvântul, somnul, viaţa şi vântul..." - ilyen és ehhez hasonló sorok adják meg a versek alaphangját. Vagyis: "Álmomban hulla voltam sír mélyén, koporsóban..."; "Minden fáj, az álom, a szó, az alvás, az élet és a szél..." Ez a hang nem illett bele abba a költői világba, amely felé a költőt irányítói, a szellemi-ideológiai elvárásokat megfogalmazók taszították volna.

Stela Covaci nem hallgatta el azokat a ravaszul felröppentett meséket sem, amiket a titkosrendőrség készakarva terjesztett Labis haláláról. Van olyan változat, hogy Labis tökrészegen maga ugrott a villamos elé. Egy másik állítás szerint Labis és Covaci együtt ittak, majd ez utóbbi belökte a költőt a kerekek alá. Még "magyarázat" is született rá, egy titkosszolgálati jelentésben például az áll, hogy Covaci "szerette volna megnyerni Labist az ellenforradalmi tevékenységnek, és mivel ez nem sikerült, megölte". Másik elmélet szerint Labis és Covaci ugyanazt a lányt szerették és Covaci tettét a féltékenység váltotta ki. Sajnos - állítja Stela Covaci - akadt, aki ezt az elméletet irodalmi formába öntse. Az illető nem más, mint titkosszolgálati kapcsolatairól elhíresült kiadói lektor, majd diplomata, Gabriel Gafita.

Illusztráció: A baleset korabeli helyszíne a magasból. Baloldalt a Coltea kórház. Akkor még arra járt a villamos

Régenvolt dolgok: A rubincsőrű madár (5)

Igaz, hogy Labis titokzatos, korai haláláról ígértem beszámolót az elején, de mert minden halálhoz az életen át vezet az út, bármilyen rövid is lett légyen hősünk földi pályafutása, végzetének nyomai, előzményei ott rejtőznek az élet hirtelen fordulataiban, történéseiben.

Például Nicolae Labis ama kétségbeesett törekvésében, hogy mindenáron érett férfiként kezeljék. Ehhez pedig úgy kellett viselkednie, hogy jóval felnőttebbnek látsszon, mint amilyen a valóságban. Kortársai állítják, hogy majd minden kilengésében, pózában volt egy jó adag e kierőszakolt felnőttéválásból. Mihai Petroveanu költő, az Eminescu írófőiskola hallgatója egyike volt azoknak, aki meghívottként részt vett Labis születésnapi "fogadásán" a Berlin lokálban. Meglepődve tapasztalta Labisnál azt a körültekintést, amivel a mulatságot megszervezte: válogatott falatokat rendelt, eredeti cigányzenekart szerződtetett, mellé egy töltött galamb típusú dizőzt is (aki Petroveanu szerint inkább a testéből, mint a torkából énekelt...), s hogy az ünnepélyes pillanatok megörökítése se maradjon el, hivatásos fényképészt hívott a bankettre. "Meglepődtem - írja 1970-es visszaemlékezésében Petroveanu -, hogy bár férfimuri volt, a bankett nem fajzott el eredeti hangulatából... Nem tudom, miként viselkedett Labis más helyzetekben, szűkkörű, kocsmai vagy otthoni ivászatai során... Azon az estén, azon az éjszakán... minden a szabadság és az állattan határai között maradt. Meggyőződésem..., hogy Labis, bármennyire is lepusztult lett légyen, képtelen lett volna triviálisan viselkedni."

Egy évvel korábban, 1955-ben a huszadik születésnapot Labis egymagában, társak nélkül ünnepelte - legalább is erre utal az a rövid, posztumusz verse, amit belső lelkivilágának, magányosságának jellemzésére azóta is sokat idéznek:

Húsz éves vagyok és verselek.

Hotelszobában, úgy estére járva

Szeretteimmel üldögélhetek

Megrettenve a kinti tél szavára.

Miért hazudnék, barátaim sehol,

De ablakom alatt ólálkodó szelek...

Barátaim, nektek bevallhatom,

Hogy titeket csak elképzeltelek.

Lakmározom - én húsz éves vagyok.

(Cseke Gábor fordítása)

Az ilyen és ehhez hasonló magányos lakmározások ellen kereste a társaságot, csapódott hol ide, hol oda, ahol felnéztek rá, rácsodálkoztak az ő korai istenadta tehetségére.

Kevéssel a halála előtt felvették a romániai írószövetségbe. Ehhez azonban meg kellett volna változtatni a szövetség szervezeti szabályzatát, amely előírta, hogy csak az lehet tag, aki kéri felvételét a testületbe és akit néhány régi tag írásbelileg is ajánl. Mihai Gafita, az írószövetség egyik korabeli tisztségviselője úgy tudja, hogy az írószövetség a balesetet követően döntött úgy, hogy költői érdemeiért, soron kívül felveszi Labist tagjai sorába. A kérvényt és az ajánlásokat emiatt később készítették el és tették a dossziéba, szándékosan korábbi dátummal, ami megfelelt a felvétel időpontjának.

1956. december 9-én Labis beállított a Tanarul Scriitor / Fiatal Író c. folyóirat szerkesztőségébe (ebből lett később a Luceafarul c. irodalmi hetilap), ahol kollégája, Gheorghe Tomozei dolgozott és letette az asztalára Marx c. költeményét; ám amint letette, azonnal ki is igazította a címet: Lui Marx-ra (Marxnak). Tomozeinek úgy tűnt, hogy valaki már "dolgozott" ezen a versen, mert az egyik szakasz mellett, oldalt vékony vonalak jelezték, hogy valakinek valamiért feltűnt ez a rész... Mihai Stoian, Labis egy másik iskolatársa visszaemlékezett, hogy pár nappal a baleset előtt leültek az írók vendéglőjében és Labis kikérte a véleményét a vers sugallatát illetően: vajon tényleg megkérdőjelezhető benne az ő költői elkötelezettsége? Stoian akkor megnyugtatta... Ezek szerint az a valaki, aki a strófát megjegyezte, már valahol kitette azt a bizonyos kérdőjelet, s csak ezután került Tomozeihoz.

Ez volt az utolsó vers, amit Labis a halála előtt valamely szerkesztőségnek átadott. Szerkesztői megfontolásból a Lui Marx végül is nem Tomozei lapjában, hanem a Gazeta literarában látott napvilágot (Tomozei később kiderítette: éppen ott kapta Labis az első "kosarat"!), a költő halálát hírül adó nekrológ mellett, két szakaszát azonban így is "kifelejtették".

Ezzel pedig elérkeztem tulajdonképpeni tárgyamhoz: az 1956. december 9-éről 10-ére virradó éjszakához.

Illusztráció: Nicolae Labis mulat. Barátokkal a Gazeta literara egyik bankettjén, a Capsa vendéglőben. Ahonnan a költő végzetes útjára indul...

Régenvolt dolgok: A rubincsőrű madár (4)

Nicolae Labis élete rövid lefutásához a háború utáni időszak erőteljes társadalmi felhajtóereje adja a hátteret. Költőnk genetikailag is olyan alkat, aki gyorsan be kíván érni. Anyja alig tudja visszafogni, hogy ötéves korára ne tanuljon meg írni-olvasni. Pedig az érdeklődése, az ambíciója megvan hozzá.

1948-ban Labis 13 éves, s lelkesen csapódik, legfiatalabbként az iskola ifjúmunkás csapatához. Egy volt csapattársa, akiből tanítónő lett, így emlékezett Laéra: "Ő volt a legkisebb közöttünk és a legfiatalabb. Vasárnaponként ifjúmunkásokként a falvakat jártuk. Előadásokat, felolvasásokat tartottunk. Nelu sose hiányzott és mindig a saját verseit szavalta. A pártról szóló, háborúellenes versek voltak."

1949-ben a bukaresti Viata Romaneasca című irodalmi folyóirattól, Labis Nicolae elvtársnak címezve, megkapja az első hivatalos választ beküldött versére.

"Tisztelt elvtárs!

Megkaptuk A hegy dalol (Muntele canta) című versét és örvendünk versíró szándékának. Csakhogy e vers alapján nem tudtunk véleményt alkotni az ön lehetőségeiről, ezért arra kérjük, küldjön még. Kérjük, tájékoztasson életkoráról és társadalmi származásáról. Javasoljuk, hogy versei tükrözzén annak a közegnek a valóságát, amelyben dolgozik.

Elvtársi üdvözlettel

a verskollektíva:

Cristian Sarbu, Mihu Dragomir, Eugen Jebeleanu"

(George Badarau a Nicolae Labis: Viata si opera. Editura Timpul. Iasi, 2001. c könyvében idézi is az "elegánsan" elutasított írást, s azon csodálkozik, hogy a költő 14 éves korához képest meglehetősen érett és formagazdag verset miért jegelte a szerkesztőség, hogy aztán a Iasul nou c. napilap legyen az, aki Labis költői indítását vállalja - igaz, egy jóval gyengébb versével: Fii darz si lupta, Nicolae! / Légy elszánt és harcolj, Nicolae!)

Lucian Raicu, Labis kollégája a főiskolán, elmeséli, hogy a moldvai fiatal írók 1950-es értekezletén az alig 15 éves költő magabiztosan és halálkomolyan viselkedett. Úgy mutatták be előttük, mint valami kuriózumot, s az egyik szünetben az írószövetség jelenlévő vezetősége közvetlenül is szóba akart állni vele. Labis valósággal megtáltosodott és szellemdús párbeszédet folytatott a bukaresti írókkal. Szereplése mindenkit elkápráztatott, különösen, amikor értően és kifejezően Rimbaud-, Verlaine- és Jeszenyin-verseket kezdett felmondani. Abban a történelmi körülményben maga volt a Csoda.

Radu Cosasu prózaíró, egy másik főiskolai kolléga egy 1970-es visszaemlékezésben figyelmezteti az utókort: Labis távolról sem volt angyalian ártatlan, "és mi sem voltunk csecsemők". Labisnak volt mondani-, pontosabban írnivalója. Ennél pusztítóbb erőre nincs is szükség. Az értelem, a valódi líra ereje mindig veszélyes - hangsúlyozta Cosasu -, aki e területen "vétkezik", bármikor megvádolható. Labis nem úgy volt eretnek, hogy fütyölt a templomban vagy kiszólásokat engedett meg magának a verseiben, hanem minduntalan kétségbe vont a a dogmát, azt, amely az ateista marxizmust képmutató vallássá változtatta. Labist nem lehetett konkréten tetten érni, ezért az ellene mind gyakrabban fellépő erők erkölcsileg próbálták kikezdeni: hogy mulatozik, hogy tiszteletlen az idősekkel szemben, hogy a reakció malmára hajtja a vizet... Cosasu szerint Labis a legnagyobb terrmészetességgel gyakorolta a kételyhez való jogát és önkéntelenül erre ösztönözte a környtezetét is. Valósággal megfiatalodtak mellette...

A főiskolai lap (sokszorosítógépen, belső használatra készült) szerkesztőjeként, komolyan vette a kritika mint fegyver használatát s nem átalt a kor egyik tehetséges, vezető lírikusát, A. E. Baconskyt kipellengérező paródiákat közölni az Anii de ucenicie / Inasévek c. közlönyben. Akkor figyelmeztették: jó lesz, ha az irodalmi karikatúrák alá odaírja, hogy amúgy tiszteli Baconsky költészetét, csupán bizonyos dogmatikus vadhajtásait teszi nevetségessé...

Feszültség feszültség után keletkezett körülötte. Al. Hoaja, az írófőiskola igazgatója s egyben filozófia tanára elmondja, hogy az intézményben az ún. "feldolgozó" gyűlések, amelyeken egyik-másik hallgatónak megmosták a fejét, hogy jó útra tereljék, egymást érték, s előfordult, hogy több napon át tartottak. Egy ilyen gyűlésen Labis is terítékre került, mint olyan, aki nem tud beilleszkedni a főiskola és a bentlakás szigorú szabályzatába. De meg az is szemet szúrt, hogy olyan, a fiatal írók fejlődésére ártalmasnak vélt szerzőket olvas, s még csak nem is rejti véka alá, mint Lucian Blaga, Ion Barbu, George Bacovia vagy Malarmé, Rimbaud, Baudelaire, Valéry stb. Kérdések és kritikák egész özönével árasztották el akkor a gyermekköltőt, a közösségi átnevelés intézménye javában működött, úgyhogy Labis részben maga is meghajolt az észrevételek előtt, ami az intézeti fegyelmet illeti, de kikérte magának, hogy beleszóljanak olvasmányaiba, gondolataiba. Még dacosabban, ellenségesebben viselkedett, miután megtudta, hogy "kihágásaiért" két hétre megvonták tőle a színházi előadásokra vagy koncertekre járás jogát.

Ezekből az időkből maradt fenn egy fogalmazása, ami el nem küldött levélnek tűnik (de lehet, hogy elküldte, s annak az első fogalmazványa) egy meg nem nevezett, volt barátjához, aki magatartásával úgymond átállt a Labis ellenségei oldalára. Labis emiatt megtagad vele minden ismeretséget, nem fogad el tőle semmiféle kioktatást, de hangsúlyozza, hogy nem kérdőjelezi meg tehetségét és költői értékét.

"Nem ismerjük többé egymást.

Ez elszomorít, de láthatod, hogy e levél soraiból nem szomorúság árad, mert most erőseknek kell lennünk. Viszontlátásra, te, akinek a nevét elfelejtettem."

Színpadias a sértődése? A szakítás gesztusa? A közösséggel szembeni dacossága? Meglehet, de azt láthatóan jelzik, hogy Labist mélyen foglalkoztatják a személyét ért támadások, a méltánytalanságként elkönyvelt konfliktusok, amelyek 1954-től kezdve egyre szaporodnak. Eltávolítják az Ifjúmunkás Szövetségből (IMSZ) s bár a legfelsőbb szinten nem hagyják jóvá e lépést, törlik az 1954 nyarán esedékes varsói világifjúsági találkozó küldöttségének listájáról, bár egy időre azért tartózkodik többedmagával Sztálinvárosban (Brassó), később meg Szinaján, hogy kimondottan a fesztiválnak szánt verseket és dalszövegeket írjon.

A Jurnalul National 2009. november 31-i mellékletében Stela Covaci, Labis egykori barátjának özvegye, akit rendszerellenes tevékenységéért üldöztek 1989 előtt, súlyos vádakat fogalmaz meg a költő környezetével kapcsolatban. Szerinte a költő intelligenciája, kimagasló tehetsége sok iskolatársa irigységét és gyűlöletét kiváltotta, a főiskolán tanító személyiségek (M. Beniuc, Marcel Breslaşu, Gogu Rădulescu, Mihai Gafiţa stb.) pedig azért fordultak ellene, mert egyikük tekintélyét sem ismerte el, nem fogadta el irányításukat, atyai szavaikat. A főiskola vezetője úgy véli, Labis tévelygő, akit meg kell menteni s valóságos informátori hálózatot szervez az iskolatársak közül a költő körül, rendszeresen jelentéseket iratott viselkedéséről. Egymást érték az internátusi szobában tartott házkutatások, majd belekeverték egy nőógybe is: azzal vádolták, hogy egyik kolléganőjét meg akarta erőszakolni.

Labis egyetlen mentsvára Mihail Sadoveanu volt. Ion Gheorghe költő, maga is a főiskola növendéke emlékszik rá, hogy az öreg, impozáns prózaíró, aki előtt akkoriban mindenki hajlongott - ami nem elsősorban a tehetségének, hanem a viselt magas társadalmi tisztségeknek szólt -, hetente megjelent a főiskolán és megkérdezte: "Labiş i-aişi?" Vagyis, hogy Labis itt van-e. Mire Labis felállt, az idős Mester végignézett rajta, majd leülhetett. Ez így ment egy éven át.Az ő kitartó érdeklődése tartotta vissza az iskola vezetőségét, hogy radikálisan lépjenek fel a költővel szemben.

Alexandru Hoajă most azt állítja, hogy a trükköt Mihai Beniuckal és Sadoveanuval együtt eszelték ki, mert az IMSZ-től mind türelmetlenebbül sürgették őket, mikor dobják már ki Labist a főiskoláról. Mindig azzal mentegetőztek, hogy Sadoveanu hetente beállít és megkérdezi, mi van Labissal... A Mesterhez, úgy látszik, senki nem mert nyúlni.

Utólag többen hangoztatják: Labisról titkos megfigyelési ügycsomót állítottak össze, ez azonban mind a mai napig nem került elő...

Illusztráció: Labis rajongott a fotózásért, kísérletező kedvéről vall ez a trükkös önarckép, amelyen több példányban és pozícióban is megjeleníti saját magát

Régenvolt dolgok: A rubincsőrű madár (3)

Nicolae Labis nem sokat időzött Bukarestben. Öt esztendő elég volt ahhoz, hogy a terebélyesedő, mind jobban elidegenedő főváros ellene forduljon és felőrölje életerőit. Az Ijesztett minden villamos zaja... című verse kitűnően leírja a természettel összenőtt, szabad lelkületű ember riadalmát a kötöttségektől és a lépten-nyomon rá leselkedő veszélyektől, fenyegetésektől.

Nem véletlenül volt egyik kedvenc költője, akit George Lesnea fordításában nagy élvezettel olvasott, Szergej Jeszenyin. Emiatt szoros barátságba került Lesneával. Ugyanazt az idegen közegbe szakadt, bukolikus lelket találjuk meg Labisban, mint nagy orosz szellemi elődjénél, aki a moldvai költő születésekor már tíz éve halott és irodalomtörténet. Sorsukban még az is közös jegy, hogy mindkettőjük halála mögött a legkegyetlenebb titkos merényletet sejtik kortársak és mai kutatók egyaránt, éppen csak a bizonyítóanyag, a muníció kevés / nem elegendő a tényálláshoz.

Egy biztos: amekkora önbizalmat adott a gyermekfővel feltűnt tehetséges Labisnak az a román irodalmi versenyen nyert országos díj, amelyet 1951 májusában nyújtottak át ünnepélyes külsőségek között a bukaresti Hadsereg Színházában, olyan terhet is jelentett a gyorsan fellobbanó hírnév életére.

Az eseményről beszámoló Scanteia tineretului (a román ifjúsági napilap) szerint az ünnepi díjátadáson - amelyen az országos matematikai és fizikai verseny győzteseit is kitüntették - jelen volt Al. Buican, a Közoktatásügyi Minisztérium miniszterhelyettese, Paul Cornea, az Ifjúmunkáas Szövetsék Központi Bizottságának titkára, St. S. Nicolau akadémikus, a Román Népköztársaság Akadémiájának első titkára és Gr. Moisil akadémikus is. A kitüntetettek nevében a kilencedikes Nicolae Labis (a Falticeni-i fiúlíceumból) megfogadta, hogy fokozott szorgalommal újabb sikereket kívánnak elérni a tanulásban.

Lucian Raicu irodalomkritikus, Labis sorstársa az írófőiskolán, egy 1966-ból származó visszaemlékezésében elárulja, hogy 1951-es sikerét Labis egy turpissággal érte el: dolgozatához, mely a folklórral kapcsolatos témát tárgyalt, a népköltészeti "példaanyagot" saját gyártmányú, hitelesnek tűnő idézetekkel pótolta. A bíráló bizottságnak már csak későn esett le a tantusz - amikor Labis már átvette s meg is köszönte volt a díjat. Amit aztán nem vontak vissza, de az inventív fiatalemberre hirtelen igen sok kíváncsi, reménykedő tekintet vetült. Ehhez az is hozzájárult, hogy ezidőben küldözgette be (Viata romaneasca) első verseit s biztató válaszokat kapott. 1951 őszén tizedikes román tanárja ezt írta irodalmi dolgozata fölé: "Real talent literar." Vagyis: tényleges irodalmi tehetséggel bír. (De azt sem felejti el hozzátenni, hogy a központozás kívánnivalót hagy maga után. Ennek ellenére, az osztályzat: 10-es.)

Gheorghe Tomozei könyvében (Moartea unui poet) egy 1951-es nyári emléket idéz fel, amikor is a falticeni-i líceum diákjai az akkori írófejedelem, Mihail Sadoveanu neamti házához is elvetődtek. Az idős mester a világ zajától, a közéleti nyüzsgés elől vonult haza remetelakába, de a kíváncsi tanulók zavartalanul kopogtattak a kapuján. Hallván hangoskodásukat, Sadoveanu kinézett az ablakon és kiszólt:

- Kik vagytok?

Az egyik diák kivált a csoportból:

- Falticeni tanulók vagyunk és Sadoveanu bátyónál szeretnénk tiszteletünket tenni.

- Te meg ki vagy?

- Nicolae Labis.

- Labis? No, akkor befelé, befelé!

Anekdota?

Meglehet, ámbár nem véletlen, hogy a Labisban többek által felismert nagy tehetség ápolása végett minisztériumi engedéllyel a gyermekköltőt az 1951-52-es tanév második felében áthelyezték Falticeni-ből a iasi-i Mihail Sadoveanu középiskolába, s alaposan felkészítették arra a felvételi vizsgára, amit 1952 derekán a bukaresti Eminescu írófőiskolán fényes sikerrel tett le. Labis egyből a kollégák figyelmének a központjába került: mindenki tudta, hogy kivételes tehetség lakozik benne. Barátságát keresték, irigyelték, féltékenyek voltak rá.

Labis, akit mindenki Laenak becézett, ekként számolt be Valeni-ből Malini-be költözött szüleinek sorsa alakulásáról: "Pénzre nincs gondom. 350 lejt kapok havonta ösztöndíj gyanánt. Füzeteket, könyveket, de még a ceruzát és a tintát is ingyen kapunk. Nincs egyéb dolgom, minthogy ritka könyveket vásároljak az antikváriumban. Jól megy a sorom. Az iskolai folyóirat versrovatának felelőse vagyok. Nagyon jó tanáraink vannak." (1952. október 6.)

Fél év sem telik el, s 1953. január 2-án már hosszú és vágyakozó levelet fogalmaz az otthoniaknak, amelyben a január végén esedékes téli vakáció terveit veti papírra. Idősebb íróbarátját szeretné elvinni vadászni a közeli erdőkbe. Leírja szilveszteri mulatságukat az intézetben ("banketteztünk és táncoltunk - a leglehetetlenebb módon mulatoztunk"), majd elpanaszolja, hogy a tél Bukarestben távolról sem hasonlít az otthonihoz, hiszen még hó sincsen, s ha van is, azonnal eltakarítják. Vágyódik a vidéki szilveszteri szokások és hangulat után, kedves gyermekkori emlékeit eleveníti fel szüleinek a legapróbb részletekig, majd mintha a világ legbölcsebb embere lenne, kioktatja őket, hogyan neveljék az otthon maradt hugait, majd felsorolja, mi mindent készül ajándékba vinni. Végül bocsánatot kér a szokatlanul hosszú és furcsa hangvételű levele miatt, de csak azt akarta ezzel kifejezni, hogy nagyon hiányzik számára az otthon.

Alig egy héttel később elfogja a nyugtalanság és szemrehányó, kurta levelezőlapot fogalmaz: "Drága apám! A szerepek felcserélődtek. Korábban én voltam az, aki elhanyagoltam a levélírást, most ti vagytok azok, akik hanyagoltok engem. Meggyőződésem, hogy egy igazgató tennivalói számosabbak Malini-ben, mint voltak Valeni-ben, de azt hiszem, legalább újév táján válaszolhatnátok a leveleimre... Tudni szeretném, miként telepedtetek meg Malini-ben, hogy megy sorotok... Néha azt hiszem, hogy egy katasztófa elsüllyesztette a Bukarest és Malini közötti utat. Írjátok meg, hogy így van-e, hogy tudjam, milyen járművet válasszak, amikor hazautazok vakációra..."

A lapot végül, úgy tűnik, nem küldte el, mert nincsenek rajta a postai kezelés nyomai. Meglehet, hogy időközben választ kapott gyötrő kérdéseire. Tény, hogy nem lelte a helyét Bukarestben. Ugyanakkor nagykanállal habzsolta a nagyvárosi életet. A bohém élethez való hajlama, a költői ihlet és a mámor összekapcsolása rendszertelen életmódot diktált. Nem tartotta fontosnak, hogy lakást béreljen, hol egyik, hol másik barátjánál húzódik meg éjszakára vagy akár több napra. Ellentmondásos egyénisége - szeretett fel- és kitűnni, szerepelni, máskor meg szerényen meghúzta volna magát a közösségben, s e kettősség sokszor egy óra leforgása alatt uralmába kerítette - emlékeznek volt kollégái. George Badarau a Nicolae Labis: Viata si opera. Editura Timpul. Iasi, 2001. c. kötetének előszavában így ír: "Éjjel-nappal ivott. Amikor már nem volt rá pénze, zálogba adta a töltőtollát, az üres pénztárcáját, a karóráját. Elindult azon az úton, ahonnan nics visszatérés. Amikor honoráriumot vett fel (amely akkoriban akár az apja tanítói fizetése felével is felért), sietett elkölteni italra vagy ide-oda taxizott Bukarestben."

Kereste az emberek társaságát, falkában élt, de ott is magányos volt. Hiányoztak számára az otthoni ingerek. Valamit végérvényesen elveszített új életével, de hogy mit nyert helyette, azt képtelen volt felbecsülni, mert mind gyakrabban összeütközésbe került környezetével, az egyre merevebb és képmutatóbb társadalmi közeggel.

Gheorghe Tomozei nyomasztó emléket vet papírra az írófőiskola megnyitó ünnepségéről, amelyre eljött Sadoveanu mester is.

"Nem néz ránk, úgy szónokolja:

- Ha önök közül két vagy három író kiemelkedik, akkor az jó lesz.

Dörömböl a szívünk: a fehér teremben több mint 50-en szorongunk..."

Az ötven közül az egyik: Labis. Aki már nem ismeretlen. És Sadoveanu, távoztában kijelenti a tanároknak: föltétlenül látni akarja az alig 16 éves költőt. Ez a kitüntetett figyelme a későbbiekben önkéntelenül is óvja Labist attól, hogy 1956 előtt végzetes fordulat érje...

Illusztráció: a Labis család Falticeni-ben készült fotója. Rajta: Profira (az anya) és Eugen (az apa) a két gyerekkel: Margaretával és Laéval

Régenvolt dolgok: A rubincsőrű madár (2)

Nem tudom eldönteni: a véletlen vagy a sorsszerűség játszott velem akkor, amikor ezt a nagyon régóta dédelgetett témát - a Labis sorsán való elgondolkodást - hirtelen, és éppen most elővétette velem. Kell lennie valami végzetességnek abban, hogy éppen a költő születésnapján, december 2-án döntöttem úgy, hogy előveszem a Labis-dossziét - anélkül, hogy egyáltalán tudatában lettem volna a születésnapnak. Csak később, amikor újabb szempontokat és támpontot kerestem a Tomozei könyve óta (1972) született Labis-irodalomban, jöttem rá arra, hogy költőnk esetében a halál és a születés közelsége annyira szervesen egymásba játszó, hogy egy pillanatig sem kell közöttük mesterséges összefüggéseket keresni.

Nicolae Labis huszonegyedik születésnapja, annak pompázatos, nagyvonalú megünneplése a bukaresti Berlin vendéglőben (akkoriban az internacionalista levegőt árasztó, testvéri szocialista országok importáruit is forgalmazó szórakozóhely magát a Külföldet jelentette az ifjúság számára, 5 évvel a Labis halála után magam is többször megfordultam a Palota-térről nyíló emeleti csarnokában, cseh és német söröket kóstolgatva) akár az egész 1956-os decemberi eseménysor elindítójának is tekinthető. Válogatott ételeket rendelt, cigányzenekart fogadott, fényképet készíttetett. Kevéssel azelőtt jelent meg első verseskötete (Primele iubiri / Első szerelmek), s a komoly összegnek számító honorárium egy részét nagy társas bankettre költötte. A születésnapi mulatság még jobban lerongyolta a költő költségvetését, olyannyira, hogy egy hét múlva, december 9-én, amikor kezdetét veszi esti ámokfutása az Írók Házának vendéglőjétől a Capsa, majd a Victoria vendéglőkön át (amely kevéssel éjfél után a 14-es villamos kerekei alatt ér véget és a sürgősségi kórházban folytatódik) már egy vasa sincsen, fogyasztásáért Pobeda márkájú óráját próbálja felajánlani, de aztán szerencséje (?) van egy Maria Polevoj nevezetű orosz táncosnővel, aki 15 évvel idősebb Labisnál, de igen szép, érett nő, akit megindít a költő gyermeki fiatalsága, kiegyenlíti a vendéglői számlát, majd meghívja őt magához. A költőnek nincsen lakása, Aurel Covaci nevezetű barátjánál húzta meg magát, elfogadja a meghívást, de már nem jut el Maria szobájáig: a táncosnő szemtanúként végignézi Labis villamos alá kerülését, vergődését az ütközők között, a kerekek alatt, majd segít a kórházba szállításnál és a költő kérésére telefonon értesíti Aurel Covaci-ot a történtekről...

Ugye, hogy milyen regényes és szövevényes mindez?

De ha csak ennyi lenne, még minden világos és egyszerű volna. Ám minél több adat, vélemény, emlékirat került elő Labissal kapcsolatban, annál nagyobb a zavar és a tétovaság. Szerencsémre, a Jurnalul National napilap a születésnap alkalmával tematikus mellékletben foglalta össze a Labis halála körüli zavarosságok és tisztázatlanságok egész tárházát, ismerteti dióhéjban a vonatkozó tanúvallomások közötti ellentmondásokat, bőven idézve a Labist érintő memoárokból.

Azt kell mondanom tehát, szétnézve alaposabban a prérin, hogy Gheorghe Tomozei kötete bár bizonyos mértékig megmarad a Labis-irodalom sarokkövének, mert igen sok olyan dokumentumot, vallomást őriz, ami ma már csak ott fellelhető , nem elegendő ahhoz a történethez, amit el szeretnék mondani, szükség van a tanúságok szembesítésére, mert úgy látszik, egy költőnek nem csak az élete, sorsa, érvényesülése jelent legtöbbször sziszifuszi küzdelmet, de halálát is megkísértik a kételyek, a titkok, a nyugtalanító homályok...

Kritikusai közül sokan mintegy a labisi sors kulcsaként értelmezik a címben idézett rubincsőrű madár szimbólumát. Az Aurel Covaci-nak 1956. december 10-én reggel, a kórházi ágyról lediktált, utolsónak tartott Labis-versből legtöbben azt olvassák ki, hogy a költő a kommunista rendszert teszi felelőssé balesetéért, amely eképpen állt bosszút rajta, engedetlensége, nonkonformizmusa miatt. Hogy ez mennyire van így, arra még visszatérünk, egyelőre elégedjünk meg a verssel, mely búcsúversnek mindenképpen szép és - visszavonhatatlan.

***

A rubincsőrű madár

megbosszulta, megbosszulta magát.

Nem simogathatom már.

Összetört

a rubincsőrű madár.

De holnap

a rubincsőrű madarak fiai,

szemelgetvén a földeken,

meglelik talán

Nicolae Labis költő nyomait,

aki már csak egy szép emlék marad.

(Kányádi Sándor fordítása)