Régenvolt dolgok: A rubincsőrű madár (3)

Nicolae Labis nem sokat időzött Bukarestben. Öt esztendő elég volt ahhoz, hogy a terebélyesedő, mind jobban elidegenedő főváros ellene forduljon és felőrölje életerőit. Az Ijesztett minden villamos zaja... című verse kitűnően leírja a természettel összenőtt, szabad lelkületű ember riadalmát a kötöttségektől és a lépten-nyomon rá leselkedő veszélyektől, fenyegetésektől.

Nem véletlenül volt egyik kedvenc költője, akit George Lesnea fordításában nagy élvezettel olvasott, Szergej Jeszenyin. Emiatt szoros barátságba került Lesneával. Ugyanazt az idegen közegbe szakadt, bukolikus lelket találjuk meg Labisban, mint nagy orosz szellemi elődjénél, aki a moldvai költő születésekor már tíz éve halott és irodalomtörténet. Sorsukban még az is közös jegy, hogy mindkettőjük halála mögött a legkegyetlenebb titkos merényletet sejtik kortársak és mai kutatók egyaránt, éppen csak a bizonyítóanyag, a muníció kevés / nem elegendő a tényálláshoz.

Egy biztos: amekkora önbizalmat adott a gyermekfővel feltűnt tehetséges Labisnak az a román irodalmi versenyen nyert országos díj, amelyet 1951 májusában nyújtottak át ünnepélyes külsőségek között a bukaresti Hadsereg Színházában, olyan terhet is jelentett a gyorsan fellobbanó hírnév életére.

Az eseményről beszámoló Scanteia tineretului (a román ifjúsági napilap) szerint az ünnepi díjátadáson - amelyen az országos matematikai és fizikai verseny győzteseit is kitüntették - jelen volt Al. Buican, a Közoktatásügyi Minisztérium miniszterhelyettese, Paul Cornea, az Ifjúmunkáas Szövetsék Központi Bizottságának titkára, St. S. Nicolau akadémikus, a Román Népköztársaság Akadémiájának első titkára és Gr. Moisil akadémikus is. A kitüntetettek nevében a kilencedikes Nicolae Labis (a Falticeni-i fiúlíceumból) megfogadta, hogy fokozott szorgalommal újabb sikereket kívánnak elérni a tanulásban.

Lucian Raicu irodalomkritikus, Labis sorstársa az írófőiskolán, egy 1966-ból származó visszaemlékezésében elárulja, hogy 1951-es sikerét Labis egy turpissággal érte el: dolgozatához, mely a folklórral kapcsolatos témát tárgyalt, a népköltészeti "példaanyagot" saját gyártmányú, hitelesnek tűnő idézetekkel pótolta. A bíráló bizottságnak már csak későn esett le a tantusz - amikor Labis már átvette s meg is köszönte volt a díjat. Amit aztán nem vontak vissza, de az inventív fiatalemberre hirtelen igen sok kíváncsi, reménykedő tekintet vetült. Ehhez az is hozzájárult, hogy ezidőben küldözgette be (Viata romaneasca) első verseit s biztató válaszokat kapott. 1951 őszén tizedikes román tanárja ezt írta irodalmi dolgozata fölé: "Real talent literar." Vagyis: tényleges irodalmi tehetséggel bír. (De azt sem felejti el hozzátenni, hogy a központozás kívánnivalót hagy maga után. Ennek ellenére, az osztályzat: 10-es.)

Gheorghe Tomozei könyvében (Moartea unui poet) egy 1951-es nyári emléket idéz fel, amikor is a falticeni-i líceum diákjai az akkori írófejedelem, Mihail Sadoveanu neamti házához is elvetődtek. Az idős mester a világ zajától, a közéleti nyüzsgés elől vonult haza remetelakába, de a kíváncsi tanulók zavartalanul kopogtattak a kapuján. Hallván hangoskodásukat, Sadoveanu kinézett az ablakon és kiszólt:

- Kik vagytok?

Az egyik diák kivált a csoportból:

- Falticeni tanulók vagyunk és Sadoveanu bátyónál szeretnénk tiszteletünket tenni.

- Te meg ki vagy?

- Nicolae Labis.

- Labis? No, akkor befelé, befelé!

Anekdota?

Meglehet, ámbár nem véletlen, hogy a Labisban többek által felismert nagy tehetség ápolása végett minisztériumi engedéllyel a gyermekköltőt az 1951-52-es tanév második felében áthelyezték Falticeni-ből a iasi-i Mihail Sadoveanu középiskolába, s alaposan felkészítették arra a felvételi vizsgára, amit 1952 derekán a bukaresti Eminescu írófőiskolán fényes sikerrel tett le. Labis egyből a kollégák figyelmének a központjába került: mindenki tudta, hogy kivételes tehetség lakozik benne. Barátságát keresték, irigyelték, féltékenyek voltak rá.

Labis, akit mindenki Laenak becézett, ekként számolt be Valeni-ből Malini-be költözött szüleinek sorsa alakulásáról: "Pénzre nincs gondom. 350 lejt kapok havonta ösztöndíj gyanánt. Füzeteket, könyveket, de még a ceruzát és a tintát is ingyen kapunk. Nincs egyéb dolgom, minthogy ritka könyveket vásároljak az antikváriumban. Jól megy a sorom. Az iskolai folyóirat versrovatának felelőse vagyok. Nagyon jó tanáraink vannak." (1952. október 6.)

Fél év sem telik el, s 1953. január 2-án már hosszú és vágyakozó levelet fogalmaz az otthoniaknak, amelyben a január végén esedékes téli vakáció terveit veti papírra. Idősebb íróbarátját szeretné elvinni vadászni a közeli erdőkbe. Leírja szilveszteri mulatságukat az intézetben ("banketteztünk és táncoltunk - a leglehetetlenebb módon mulatoztunk"), majd elpanaszolja, hogy a tél Bukarestben távolról sem hasonlít az otthonihoz, hiszen még hó sincsen, s ha van is, azonnal eltakarítják. Vágyódik a vidéki szilveszteri szokások és hangulat után, kedves gyermekkori emlékeit eleveníti fel szüleinek a legapróbb részletekig, majd mintha a világ legbölcsebb embere lenne, kioktatja őket, hogyan neveljék az otthon maradt hugait, majd felsorolja, mi mindent készül ajándékba vinni. Végül bocsánatot kér a szokatlanul hosszú és furcsa hangvételű levele miatt, de csak azt akarta ezzel kifejezni, hogy nagyon hiányzik számára az otthon.

Alig egy héttel később elfogja a nyugtalanság és szemrehányó, kurta levelezőlapot fogalmaz: "Drága apám! A szerepek felcserélődtek. Korábban én voltam az, aki elhanyagoltam a levélírást, most ti vagytok azok, akik hanyagoltok engem. Meggyőződésem, hogy egy igazgató tennivalói számosabbak Malini-ben, mint voltak Valeni-ben, de azt hiszem, legalább újév táján válaszolhatnátok a leveleimre... Tudni szeretném, miként telepedtetek meg Malini-ben, hogy megy sorotok... Néha azt hiszem, hogy egy katasztófa elsüllyesztette a Bukarest és Malini közötti utat. Írjátok meg, hogy így van-e, hogy tudjam, milyen járművet válasszak, amikor hazautazok vakációra..."

A lapot végül, úgy tűnik, nem küldte el, mert nincsenek rajta a postai kezelés nyomai. Meglehet, hogy időközben választ kapott gyötrő kérdéseire. Tény, hogy nem lelte a helyét Bukarestben. Ugyanakkor nagykanállal habzsolta a nagyvárosi életet. A bohém élethez való hajlama, a költői ihlet és a mámor összekapcsolása rendszertelen életmódot diktált. Nem tartotta fontosnak, hogy lakást béreljen, hol egyik, hol másik barátjánál húzódik meg éjszakára vagy akár több napra. Ellentmondásos egyénisége - szeretett fel- és kitűnni, szerepelni, máskor meg szerényen meghúzta volna magát a közösségben, s e kettősség sokszor egy óra leforgása alatt uralmába kerítette - emlékeznek volt kollégái. George Badarau a Nicolae Labis: Viata si opera. Editura Timpul. Iasi, 2001. c. kötetének előszavában így ír: "Éjjel-nappal ivott. Amikor már nem volt rá pénze, zálogba adta a töltőtollát, az üres pénztárcáját, a karóráját. Elindult azon az úton, ahonnan nics visszatérés. Amikor honoráriumot vett fel (amely akkoriban akár az apja tanítói fizetése felével is felért), sietett elkölteni italra vagy ide-oda taxizott Bukarestben."

Kereste az emberek társaságát, falkában élt, de ott is magányos volt. Hiányoztak számára az otthoni ingerek. Valamit végérvényesen elveszített új életével, de hogy mit nyert helyette, azt képtelen volt felbecsülni, mert mind gyakrabban összeütközésbe került környezetével, az egyre merevebb és képmutatóbb társadalmi közeggel.

Gheorghe Tomozei nyomasztó emléket vet papírra az írófőiskola megnyitó ünnepségéről, amelyre eljött Sadoveanu mester is.

"Nem néz ránk, úgy szónokolja:

- Ha önök közül két vagy három író kiemelkedik, akkor az jó lesz.

Dörömböl a szívünk: a fehér teremben több mint 50-en szorongunk..."

Az ötven közül az egyik: Labis. Aki már nem ismeretlen. És Sadoveanu, távoztában kijelenti a tanároknak: föltétlenül látni akarja az alig 16 éves költőt. Ez a kitüntetett figyelme a későbbiekben önkéntelenül is óvja Labist attól, hogy 1956 előtt végzetes fordulat érje...

Illusztráció: a Labis család Falticeni-ben készült fotója. Rajta: Profira (az anya) és Eugen (az apa) a két gyerekkel: Margaretával és Laéval

Régenvolt dolgok: A rubincsőrű madár (2)

Nem tudom eldönteni: a véletlen vagy a sorsszerűség játszott velem akkor, amikor ezt a nagyon régóta dédelgetett témát - a Labis sorsán való elgondolkodást - hirtelen, és éppen most elővétette velem. Kell lennie valami végzetességnek abban, hogy éppen a költő születésnapján, december 2-án döntöttem úgy, hogy előveszem a Labis-dossziét - anélkül, hogy egyáltalán tudatában lettem volna a születésnapnak. Csak később, amikor újabb szempontokat és támpontot kerestem a Tomozei könyve óta (1972) született Labis-irodalomban, jöttem rá arra, hogy költőnk esetében a halál és a születés közelsége annyira szervesen egymásba játszó, hogy egy pillanatig sem kell közöttük mesterséges összefüggéseket keresni.

Nicolae Labis huszonegyedik születésnapja, annak pompázatos, nagyvonalú megünneplése a bukaresti Berlin vendéglőben (akkoriban az internacionalista levegőt árasztó, testvéri szocialista országok importáruit is forgalmazó szórakozóhely magát a Külföldet jelentette az ifjúság számára, 5 évvel a Labis halála után magam is többször megfordultam a Palota-térről nyíló emeleti csarnokában, cseh és német söröket kóstolgatva) akár az egész 1956-os decemberi eseménysor elindítójának is tekinthető. Válogatott ételeket rendelt, cigányzenekart fogadott, fényképet készíttetett. Kevéssel azelőtt jelent meg első verseskötete (Primele iubiri / Első szerelmek), s a komoly összegnek számító honorárium egy részét nagy társas bankettre költötte. A születésnapi mulatság még jobban lerongyolta a költő költségvetését, olyannyira, hogy egy hét múlva, december 9-én, amikor kezdetét veszi esti ámokfutása az Írók Házának vendéglőjétől a Capsa, majd a Victoria vendéglőkön át (amely kevéssel éjfél után a 14-es villamos kerekei alatt ér véget és a sürgősségi kórházban folytatódik) már egy vasa sincsen, fogyasztásáért Pobeda márkájú óráját próbálja felajánlani, de aztán szerencséje (?) van egy Maria Polevoj nevezetű orosz táncosnővel, aki 15 évvel idősebb Labisnál, de igen szép, érett nő, akit megindít a költő gyermeki fiatalsága, kiegyenlíti a vendéglői számlát, majd meghívja őt magához. A költőnek nincsen lakása, Aurel Covaci nevezetű barátjánál húzta meg magát, elfogadja a meghívást, de már nem jut el Maria szobájáig: a táncosnő szemtanúként végignézi Labis villamos alá kerülését, vergődését az ütközők között, a kerekek alatt, majd segít a kórházba szállításnál és a költő kérésére telefonon értesíti Aurel Covaci-ot a történtekről...

Ugye, hogy milyen regényes és szövevényes mindez?

De ha csak ennyi lenne, még minden világos és egyszerű volna. Ám minél több adat, vélemény, emlékirat került elő Labissal kapcsolatban, annál nagyobb a zavar és a tétovaság. Szerencsémre, a Jurnalul National napilap a születésnap alkalmával tematikus mellékletben foglalta össze a Labis halála körüli zavarosságok és tisztázatlanságok egész tárházát, ismerteti dióhéjban a vonatkozó tanúvallomások közötti ellentmondásokat, bőven idézve a Labist érintő memoárokból.

Azt kell mondanom tehát, szétnézve alaposabban a prérin, hogy Gheorghe Tomozei kötete bár bizonyos mértékig megmarad a Labis-irodalom sarokkövének, mert igen sok olyan dokumentumot, vallomást őriz, ami ma már csak ott fellelhető , nem elegendő ahhoz a történethez, amit el szeretnék mondani, szükség van a tanúságok szembesítésére, mert úgy látszik, egy költőnek nem csak az élete, sorsa, érvényesülése jelent legtöbbször sziszifuszi küzdelmet, de halálát is megkísértik a kételyek, a titkok, a nyugtalanító homályok...

Kritikusai közül sokan mintegy a labisi sors kulcsaként értelmezik a címben idézett rubincsőrű madár szimbólumát. Az Aurel Covaci-nak 1956. december 10-én reggel, a kórházi ágyról lediktált, utolsónak tartott Labis-versből legtöbben azt olvassák ki, hogy a költő a kommunista rendszert teszi felelőssé balesetéért, amely eképpen állt bosszút rajta, engedetlensége, nonkonformizmusa miatt. Hogy ez mennyire van így, arra még visszatérünk, egyelőre elégedjünk meg a verssel, mely búcsúversnek mindenképpen szép és - visszavonhatatlan.

***

A rubincsőrű madár

megbosszulta, megbosszulta magát.

Nem simogathatom már.

Összetört

a rubincsőrű madár.

De holnap

a rubincsőrű madarak fiai,

szemelgetvén a földeken,

meglelik talán

Nicolae Labis költő nyomait,

aki már csak egy szép emlék marad.

(Kányádi Sándor fordítása)

Múltidéző: Amikor Trianon beintett (48)

Titulescu román külügyminiszter

1928 július

- Higgye el, rossz üzlet a magyar politika és csak az ország internacionális és gazdasági pozicióját rontja. Csak egyre mutatok rá. Hogyan képzeli, hogy évekig tartó harc után, miután arra kényszeritették, hogy késhegyig küzdjek önök ellen, akár én, akár egy másik román miniszter előzékeny álláspontot foglaljon el a magyar reparáció kérdésében. Pedig ennek a problémának a rendezése, ha csak részben is, mégis csak tőlünk függ!

Ez a pár szó élesebben megvilágitja a román külügyminiszter jellemét és lelki természetrajzát, mint kötetes életrajzok. Titulescu ma Európa egyik legragyogóbb szónoka, legképzettebb jogásza, és legügyesebb diplomatája. De minden képzettsége s minden tehetsége ellenére se európai, hanem levantinus keleti ember, akinek édesapja még kezet csókolt a bukaresti pasának.

Korrektség, vállalt kötelezettségek pontos és lojális teljesitése ismeretlen, sőt nevetséges fogalom az ő és kollégái szemében. Hogy mennyire keleti, mennyire bukaresti gondolkodásu ember, erre egy későbbi Bukarestben lefolyt beszélgetésünk még élesebb világot vet.

- Igen? Maga azt hiszi, hogy ez a szakasz valaha érvényesithető lesz? - kérdezte és óvatosan fölszippantott ezüst szelencéjéből egy csipetnyi tubákot. - Hogyisne! A 19. szakasz az a puritán csöpp, amelyet Wilson kedvéért kevertünk a párisi szerződésekbe. Ha Amerika ratifikálta volna a békeszerződéseket s ha az Egyesült Államok beléptek volna a Népszövetségbe, akkor talán, de nagyon talán még lett volna mód arra, hogy apróbb, jelentéktelen rendelkezéseket a 19. szakasz alapján elfogadott volna a genfi Tanács. De most?

- Milyen fantasztikus elképzelés, hogy Jugoszlávia saját szavazatával járuljon hozzá határainak szükitéséhez, vagy mi az erdélyi városok elvesztéséhez?

- Pedig ugy-e, a mi szavazatunk nélkül nem lehet érvényes határozatot hozni, mert a revizióhoz egyhanguság kell. Mi igen is, egyhangu határozatra mindig készek vagyunk, de ez az egyhangu határozat: Reviziót soha!

Éles, metsző tenorhangján láthatatlan hallgatóságnak harsogta ki e szavakat, aztán csillogó, sima, fekete szemét rámszegezte s gunyosan elmosolyodott.

Br. P.E.

Délibábok népe

1928 augusztus

Az elmult hónapokban mintha csupa pirosbetüs napból állítottuk volna össze a magyar kalendáriumot! Vidáman lengő zászlók, lampionos menetek, tündéri fényben mennydörgő és villámló hegyoldalak, diszgyülések és ünnepi közgyülések, lelkendező fölvonulások, száz meg százterítékes bankettek, etetések és itatások, összecsendülő billikomok és a szónoklatok Niagarája, ebben a mámoros, bufelejtő karneválban merült ki energiánknak, józanságuknak, munkakedvünknek jelentékeny része.

Jó az ilyen helyehuja morfium-injekciónak, amely a nagybeteg gyötrő fájdalmait a végtelennek tetsző éjszakákra megszünteti: alkalmas arra is, hogy a nép, az istenadta nép játékokba merülve megfeledkezzék vágyairól, reményeiről, gondjairól. A klasszikus diktaturák azonban a cirkuszi látványosságok mellett nem feledkeztek meg arról, hogy a tömeg bengálifénnyel és gladiátorok viadalával csak a szemét lakatja jól, a korgó gyomornak kenyérre van szüksége. Örökké mégsem lehet játszani, minden farsangnak eljön a böjtje, az ünnepnapokra egyszer csak hétköznapok következnek és mint Klebelsberg t. kollégám oly meggyőző és dallamos magyarsággal írja: a magyar nemzet szociális strukturája és kebelében a vagyon megoszlása abnormis, rendkivül egyoldalu, amiből szükségképen elégedetlenség fakad. Nagyméltóságu kartársunk csupán belpolitikai magvát törte föl ennek a problémának, de mi fájó és aggódó szivvel kisérjük külpolitikai árnyoldalait is.

A szalmalángok pernyeesőjének maró szaga a torkunkat fojtogatja, elborult szemünk a szivárványszinekben játszó szappanbuborékokon révedezik. Délibábok népe! Mi lesz a szép ábrándok pillangóit kergető, vadregényes álmokon merengő, mindenkiben bizó, csak önmaga iránt szüntelenül bizalmatlan magyarral, ha a közönyös és könyörtelen idő nem váltja be reményeit és elrobog mellette, mint a gyorsvonat az őrházak bazsalikomos és verbénás kertje mellett.

Az eget csapkodó lelkesedést nem követi majd halálos dermedtség, elfásult közhangulat, megbénult lélek? Klebelsberg publicisztikai extázisban a rezsim kissé elkopott vezérszólamát, a konszolidációt, öntudatos nemzeti erőgyüjtésre magyarositja. Ha igy volna, boldogan, ágaskodva tapsolnánk neki! Fájdalom, e fülledt, nyári estén, inkább öntudatlan nemzeti erőpazarlásnak tetszik.

Talán nem szánalomraméltó az a konszolidációban nevelt politikailag tespedő nép, amely elbutult fanatizmussal mindent fölülről vár és még arra is engedélyt kér, hogy megszerzett kenyerét megszelhesse?

Talán nem őszinte részvétükre érdemes az a pénzügyi gazdálkodás, amelynek ugyanazon ország közadójából a fél országot ki kell tartania?

Talán boruljunk le a konszolidáció gazdasági rendszere előtt, amelynek bölcs, előrelátó, buzgó vezetése alatt, egy nagyszerű termés után, nőttön-nő a drágaság?

Talán zengjünk hozsannát korunk erkölcseiről, amikor társadalmunk ott tolong a husos fazék körül, egymást gátolják, hogy aki nem fér a közelébe, legalább a hulladékokon lakmározhassék? Görögtüzek helyett magyar tüzeket végre!

Krúdy Gyula könyveit kitiltották Csehszlovákiából

1928 október

Éppen ma egy hete ünnepelték Krúdy Gyulát 50. születésnapja alkalmából a magyar sajtóban. Még a legelfogultabb életrajzíró is kénytelen volt fölemliteni, hogy talán Krúdy Gyula az egyetlen élő magyar író, aki politikával, szereplésekkel sem most, sem a multban nem foglalkozott - talán éppen visszavonult életmódja miatt.

Most az utódállamok sajtója is foglalkozik Krúdy méltatásával, s most érkezik Prágából a híre, hogy Gregorovics keresztény-szocialista képviselő a prágai képviselőház költségvetési vitájában felszólalt Krúdy Gyuláról, aki tudvalevően sok regényt írt a régi magyar Felvidékről.

Ugyanekkor megállapította a cseh képviselő, hogy Krúdy Gyula műveit kitiltották Csehszlovákiából. „A podolíni kísértet” című regénye volt az, amely szemet szurt a cseh cenzoroknak. A csehek sem feledkeztek meg tehát Krúdy Gyula ötvenedik születésnapjáról.

Forrás: www.huszadikszazad.hu

Illusztráció: Krúdy Gyula portréja

Régenvolt dolgok: A rubincsőrű madár (1)

Nicolae Labis olyan nekem, mintha bátyám volna, akit már nem volt alkalmam megismerni. Akiről már csak hallok, olvasok. Akinek, jobb esetben, a verseit olvasom, fordíthatom.

Kölcsönsorok (Pontfix, 2004) c. műfordításkötetemben 4, jobbára ismeretlen, kötetbe föl nem vett versének tolmácsolását közöltem, miközben el kellett ismernem, hogy a 21 évet élt nagy román költői tehetségnek és igéretnek látható életművének zömét Kányádi Sándor annyi beleérzéssel és rokonszenvvel magyarította, hogy azt bátran integrálhatja majd az 50 év múlva felcseperedő magyar olvasó is.

Annak idején, a Kölcsönsorok-ban az alábbi szöveg és összeállítás látott napvilágot Nicolae Labisról:

"Sz. 1935, Poiana Marului (Moldva), ahol szülei tanítóskodtak; megh. 1956. Gyermekkorában, szülei áthelyezésének, illetve száműzetésének megfelelően többször is lakhelyet változtat. A korán megmutatkozó költői tehetség a moldvai népköltészet és a legjobb irodalmi hagyományok (Creanga, Sadoveanu) szellemében nő fel. Tehetségét az ötvenes évek elején, egy irodalmi versenyen fedezik föl, 1952-ben fölveszik a bukaresti Irodalmi iskolába, ahol nonkonformista magatartásával összeütközésbe kerül az ifjúsági szervezettel, az iskolai fegyelemmel. Első kötete (Primele iubiri – Első szerelmek) az ötvenes évek elején jelent meg, de még életében megtagadta; posztumusz kötete, amely legérettebb munkáit tartalmazzák (Lupta cu inertia – Harcban a közönnyel) 1958-ban, nem sokkal tragikus halála után jelent meg. Később nagy számú kiadatlan verse is előkerült…

Ijesztett minden villamos zaja

(Ma speria larma tramvaielor...)

Mikor a falut odahagytam,

Lágy tincsek göndörödtek a hajamban;

Még a tenyeremből is ittam,

Káromkodtam bolondul, nevetni tudtam,

S ha néha egy-egy fogadóba tértem,

Tettem, mert falu után vágyott a vérem.

Ijesztett minden villamos zaja, sikoltó fékje

A magas házak, az ég fehérje,

Sehogy se tudtam mire vélni,

Hogy lehet ennyi bűzben és füstben megélni?

Ám a szívem, belül

Mókás harangként gilingelt rendületlenül.

A lányok, akik találkára jönnek,

Csak sutyorognak, ők se tudnak többet,

Vagy lesütik a szemük, s én belátom,

Mekkorát nőttél, barátom!

Kihullottak hajamból az elárvult szálak,

S a villamosok már csak - muzsikálnak.

Kémények ontják kormukat az égnek,

Ijesztenének, de már nem félek,

Hisz mit nekem a füst? - kora hajnaltól, amíg el nem alszom,

Cigaretta pörköli a bajszom.

Istenem, mennyit változott fiad!

Én nem ilyen voltam, mikor elhagytam falumat,

A szívem akkor, ott, belül

Mókás harangként zengett, rendületlenül.

Zavartan szól most, galangol egyre,

Hol csöndet, hol meg vihart jelezve,

Vagy zengő lantnak álcázva kitárul,

Vagy minden ok nélkül összerándul.

És mégis megmaradok lélekben annak

A szénaboglyán hancúrozó suhancnak,

Ki káromkodik s dalol is kedvvel,

Csak most épp trillákra s komoly szavakra figyel fel.

Gyerünk, barátnóm, a városi ködök

Csillagot gyújtanak a jászol fölött,

S a felszikrázó éjszakán át repülők szállnak,

Emel a város büszke palotákat.

A zene mintha komorabbá válna,

Keserűbb, mint maradék borom a pohárba'.

Táncoljunk mind a ketten, szépen forogjál!

Gyerekek járják így, akik nagyok már,

Rögből sarjadt, eső növelte virágok,

Táncoljunk mind a ketten, járd a táncot,

E furcsa valcert, melyet nemrég tanultunk,

Egymás szívére rettegve bújjunk,

Táncolj remegve, csak rajta, járjad,

Mintha bántottunk volna valakit, úgy járjad!

Eminescunak

(Eminesciene)

- Befejezetlen -

Lelkemben össze kéne gyűjtenem

Mindenegy fonnyadt levelet, amit a hársfa ága, királyi mozdulattal susogva elereszt

A hűs kövekre, szentséges hársad oltalmában

Szívesen égnék, bűnbánón, mint a tömjén

Tekinteted borongó bronz szemüregei előtt.

Néhány apáca feketében, halovány ködfátyolon át

Köznapi szavakkal szóltak, s egy pillanatig imát mondtak érted.

Túl a temető kerítésén vidám hórát ropnak

Egy sírnál, idebent gyászéneket mond egy pópa, s az oly szomorú

Az égi magasságból a gallyakon át

Fény és árnyék szitál

Az utolsó őszi napoktól életre kelt bogarak

Felkúsznak a sírodon nőtt piros virágokon –

Utoljára még bezsonganak a naptól és az illattól, mielőtt

Martalékául esnének a fehér zimankónak

És mit sem tudnak róla, hogy te piros virágok alatt nyugszol,

Nem tudják, hogy ősz van és nyakukon a vég

Csillámló homok a lehullott levelek alól –

Hány éve már, hogy egyre csak hullnak homlokodra?

Egy pillanat, vagy az örökkévalóság – egyremegy.

Szellemed tovább él a füvek és a lombok felett.

Szomorú vidámságukat hallgatja

A gyertya és a tömjén füstje után epedve

És szomorúan néz a napok elébe – illetlen fekete apácák...

Miért oly költőietlen hamuszürke sírdombod –

Verseid sírja

Te, költőnek és románnak legnagyobb?

Időm lejárt;

Bocsáss meg, öreg barátom, hogy sapkámat nem vettem le előtted,

De homlokom még nem ismert fejfedőt –

Bocsáss meg, hogy nem vetettem keresztet

Előtted, éretted.

Csakhogy én, a boldogtalan, semmiben nem hiszek.

Nem hoztam számodra szentelt ágat,

Mert még az este eliszom mindenemet, mígnem összeesem –

És azt képzelem, hogy veled poharaztam.

De fogadd az én határtalan lelkemet, mily szegényes lagzi,

Terítsd magad köré, vagy fölé, kedvedre,

Én vagyok az utolsó költő és a legutolsó paraszt,

Vagyok az utolsó ember és az utolsó költő

Aki rólad dalol

A parasztság utolsó poétája vagyok

S az utolsó költő, aki még rólad énekel.

Elfutok, elfutok, nekem ennyi elég –

Ha még egy percig maradnék, összeroskadok...

Ősz

(Toamna)

Mennyi vágy és mennyi álom,

Lelkek, túl egy rút halálon,

Még egy kis életre vágyva

Kiültek egy nyírfaágra.

A vers

(Poezia)

Minden bár puszta észtánc s indázó képletesség

Avagy áttetsző kristály mely csillámmá szakad,

Hideg lel, vajha télen fagyos erdőbe lépnél

S tüzes farkastekintet makacsul rádtapad.

*

1972-ben, a Cartea Romaneasca kiadónál megjelent - Labis arcképével a fedőlapján - Gheorghe Tomozei szerkesztésében a Moartea unui poet (Egy költő halála) című dokumentumkötet, amelyet a tragikusan korán távozott költő sorstársa és jóbarátja még 1970-ben állított össze - levelekből, visszaemlékezésekből, jegyzőkönyvekből, tanúvallomásokból, kiadatlan írásokból. Megjelenése óta polcomon, elérhető közelségben, jól látható helyen a könyv, puha fehér kötése meg is patinásodott már a sok fogdosástól-nyitogatástól. Többször is elolvastam a rövidéletű Labis földi útjának "filmjét" (ahogy Tomozei nevezi a kötetet) és bár összességében inkább egy teljességre törekvő monográfiának tartom, vannak benne a dokumentumirodalom felé mutató, annak módszereit alkalmazó részek, melyek a maguk puritánságában is drámai erővel mutatják, hogy Labis életének gyors kimenetelű végkifejlete olyan, akár az i betűn a pont vagy ama rubincsőrű madár, amely halála előtt, kórházi ágyán tűnik fel abban a sírversben, amelyet a költő már csak lediktálni tud...

A következő napokban ennek a különös madárnak járok utána, Tomozei könyve alapján...

Kőkorszaki utazás - 1934-ben

Idén február 2-án vízaknai barlanglakások története után kutattam emlékeze-

temben és az

irodalomban. A téma most újra előjött, amikor a huszadikszazad.hu történelmi sajtóportál egy 1934-es közleményére bukkanok.

A riport, amit alább mellékelek, a figyelemfelkeltő újságírás klasszikus szabályai szerint készült, és jelzi, hogy a "kőkorszaki" múltba visszaka csintó életforma mennyire elterjedt volt az emberi nyomor világtérképén...

*

Budafok és Budatétény sziklakatakombáiban 3000 ember lakik!

1934 augusztus

Akar-e a kőkorszakba utazni? – kérdezte orvos barátom. – Wells időgépe helyett felülünk a méregdrága HÉV villamosra és 30 perc alatt a barlanglakók világába érkezünk! Már ott sétálunk Budafok tabánszerű házai között. Az útmenti telkeken a földből kémények emelkednek ki. Füstölgő kémények sokasága – házak nélkül! Hátborzongató látvány!

– Hol vannak a házak?

– A lábunk alatt.

Nyolc-tízméteres mélységekben, ahol a szilákba vájt katakombák oduiban emberek élnek.

A Budatétényig terjedő hegyoldal barlangokkal van aláaknázva, Budatétény lakosságának 30 százaléka barlanglakó. Ezeket az állati ólaknak sem megfelelő odukat a levegő át nem járja, a sziklafalak vizesek és penészesek, talaja nyirkos, melyből egyszerre csak forrás fakad s kiönti a mélységek lakóit, mint az ürgéket! Nagy esőzések idején a földalatti város barlangjait elárasztja az árvíz, ilyenkor a tűzoltók sietnek a lakók segítségére.

Budafok őslakói vájták e lakásokat a sziklahegyekbe, a szőlő- és gyümölcskertek alá. Ott éltek, dolgoztak s az apáról fiúra szálló vagyont gyarapítva, megépítették városi házaikat. Az üresen maradt barlangokat bérbe adták!

Visszahökkentő bűz fogad, mikor belépünk Boda Miklós cipészmester földalatti lakásába, ahol negyedmagával él, két sápadt gyermekkel és beteg feleségével. Alvilági homály, penészgomba szaga és kriptai nyirkosság lehellete árad.

– Száz pengő lenne az évi bér, – szól – ha tudnám fizetni...

A Török ucca alatt lakik Bleicher Antalné három tüdőbajos gyermekével. Zokogva mondja:

– Uraim, a Saját Otthon Szövetkezetnek 275 pengőt fizettem, éheztem, sziklapincében laktam négy évig, csakhogy fizetni tudjak. Most a pénz is elveszett, a gyermekek meg tüdőbajt kaptak...

Adamszkinénak kilenc gyereke van, nyolc fiú, egy leány. Az ura kőműves, van munkája, két fia is dolgozik. Megélnek. Mindegyik gyerekre jut egy karéj kenyér. Nevetve, jókedvűen felel:

– Nyolc fiam van és mindegyik fiamnak van egy lánytestvére!

A Hosszúhegy ucca a barlangváros előkelő negyede, olyan, mint Pesten a Belváros. Az ittlakók legtöbbje ház-, illetve barlangtulajdonos. Nun Andrásnéhoz lépek be, ágyon fekszik; rémesen köhög.

– Nem cserélném el tíz épült házért ezt a barlangot! – mondja a vénasszony. – Nem kell félni a tűztől, meg szép a kilátás. Hét gyermeket neveltem fel ebben a sziklaházban...

A konyhaablakon át a Dunára látni és Csepel-sziget kéményerdőire. Megjárva ezt a dantei alvilágot, már a budai hegyoldal tavaszi levegőjét szívjuk.

– Budafok és Budatétény katakombáiban – szól orvos barátom – 3000 ember él! Hogy egészségügyi és erkölcsi szempontból ez mit jelent, azt nem kell magyarázni. A város anyagi ereje kicsi ahhoz, hogy ezt a szörnyű problémát megoldja.

Jön a villamos, kezet fogunk.

– Ön a kőkorszakból – így búcsúzik – már vissza is érkezett a huszadik századba. De nekem itt kell maradnom az alvilág elkárhozottai és betegei mellett.

Illusztráció: budafoki barlanglakás

Hópárduc vissza-visszatér

Erőss Zsoltot ma sokfelé ismerik, s nem csak magyar nyelvterületen. Pedig valamikor a világ szűk kicsi részén, Csíkszeredában született (1968), még szűkebb pátriában, Orotván és a Gyilkos-tónál nevelkedett, majd Gyergyószentmiklóson pallérozódott, Erdélyben kezdett hegyet mászni, de valódi hírneve igazából akkor lett, amikor több éves kitartó magashegyi alpinizmus után (Elbrusz, Usba, Tien-san, Pamir, Ogré) következetesen, évről évre új és új csúcsokat tűzve maga elé, sorra támadta a Himalája csúcsait.

Honlapjának bemutatkozó oldalain írja ezzel kapcsolatban:

"A 2001 őszi Everest expedícióra egy nagyszerű csapatot sikerült összehozni, de sajnos az időjárás meghiúsította csúcstámadásainkat és egy barátunkat is elveszítettünk: Dr. Gárdos Sándort.

2002-ben újra lehetőség nyílt kijutni az Everestre és ezúttal sikerrel. Az első csúcstámadás most is balszerencsésen alakult, de a másodikkal mikor oxigént is használtam a Déli-nyeregtől (7960 m) elértem a legmagasabb pontot első magyar állampolgárként. Ettől az évtől, csak a hegymászásból élek, megjelent egy fotó albumom és egy rólam szóló könyv is. Felvételeimből minden évben újabb előadások, filmek falinaptárak születnek. Hegyivezetéssel és síoktatással is foglalkozom."

Ezzel el is érkeztünk a lényeghez. 2005-től nekem is alkalmam volt meghallgatni három vetített képes előadását, méghozzá szülővárosában, ahová makacsul és hűségesen vissza-visszatér: az elsőt 2005 őszén, a másodikat egy év múlva, aztán az idén őszig valahogy kiesett figyelmemből a közbeeső két előadás időpontja - pedig az Erdélyi Kárpát Egyesület jóvoltából Erdély számos nagyvárosába pontos menetrend szerint eljut évi túrabeszámolójával és elmaradhatatlan, várva várt kiadványaival.

Az első előadások nyomán egy-egy élménybeszámolót is írtam, amelyeket most ide mellékelek. A legfrissebb, 2009. november 24-én történt előadásról majd egy későbbi bejegyzésben...

*

Erőss Zsolt mesél...

(Hargita Népe, 2005.)

Idén nyáron, augusztus első napjaiban még kitartóan szorítottam a MOL által finanszírozott magyar hegymászó expedíciónak a K-2-re, s nem csak azért, mert az enyhén nemzetközi csapat egyik alapembere – Erőss Zsolt, a hópárduc – e tájak szülötte; elvégre szintén erdélyi gyökerei vannak Markos Hubának, illetve a fiúkkal együtt mászott Dan Borcea román alpinista is. A drukk a gyilkos hegy miatt volt, hiszen annyian hagyták ott a fogukat a Karakorumban oly váratlanul és gyorsan változó időjárás, a tomboló viharok, a könnyelmű hozzáállás miatt!

Aztán kiderült: az aggodalom fölösleges volt, Erőss Zsolték tapasztalt és megfontolt hegymászók, nem feszítik túl a húrokat, ha azok már-már elpattanni látszanak. Hópárducunk, aki végül is egyedül jutott csúcsközelbe a csapatból, százötven méterre a céltól belátta: a hegy túloldaláról villámgyorsan közeledő viharfelhők, a százasra fokozódó szél lehetetlenné teszik a visszavonulást, ha az ember túl sokáig mérlegel. Visszafordult. Az ötven méterrel előtte járó kazah hegymászók jobbnak ítélték meg esélyeiket, ezért nem tartottak vele. Valószínűleg azt gondolták, kifognak a viharon, és még mielőtt gyilkosukká válhatna, megérinthetik a csúcsot...

Zsoltot örömmel fogadták társai a táborban, s a közeledő vihar fenyegetése elől azonnal összepakoltak. Közben mindvégig azon gyötrődtek, hogy néhány ember veszélyben van a csúcs alatt, ők pedig képtelenek a segítségükre sietni a szélsőséges időjárási viszonyok miatt. Tudták, hogy bármilyen mentés lehetetlen, de a felelősséget nehéz megfojtani, kiölni az emberből, még kényszerítő körülmények hatására is (pedig volt rá példa a távoli s a testközeli történelemben!), így aztán deux ex machínaként érte őket pár nap múlva, a biztos menedéknek számító hegyi faluban a váratlan fordulat: a semmiből hirtelen előbukkantak az elveszettnek hitt, s titokban talán el is siratott kazahok.

A tragédia tehát lefújva. És a sikertelenségből így lesz siker, a kudarc így lényegül át győzelemmé, örömmé...

Ezek jártak a fejemben, miközben Mikulás este, a Sapientia egyetem agyonzsúfolt nagy aulájában Erőss Zsolt hegymászót hallgattam. Az elején szabályszerű hallgatásról volt szó, mert a terembe nem férvén, jónéhányan a bejárat lépcsőiről füleltünk a kihangosított előadásra, elképzelve a láthatatlan vetítővásznon pergő képsorokat. De mert akadtak, akik időközben belezsibbadtak az ácsorgó szorongásba, némi hely is került az addig áthatolhatatlannak vélt embermasszában. Az idő teltével úgy araszoltunk előre, lépésről lépésre, megvetve lábunkat a recsegő lépcsőfokokon, majd a bejárati pihenő talpalatnyi szabad helyén, ahogy a filmvásznon Zsolték fújtattak felfelé a tükörjeges vagy a süppedő hótól már-már megközelíthetetlen hegyoldalakon. Kapaszkodtunk a kabátoktól még szabadon maradt mellvéd korlátjában, elmormogott pardonok között egymás lábára tapostunk, de nem adtuk fel, mintha nem is a hegymászóknak, hanem nekünk kellett volna bizonyítanunk kitartásból, tűrőképességből.

Szóval, stílusos egy találkozó volt, miközben Erőss Zsolt, a reklámfotókról kackiásnak és legényesen férfiasnak ismert magashegyi hérosz kijózanító hétköznapi valójában mutatkozott meg szülővárosa előtt: meglehetősen lefogyva, nyúzottan a nyári expedíció megpróbáltatásai után, szemüvegesen és egyre hangsúlyozottabban őszülő hajzattal. Ami mindent felülmúlt és amivel mindenkit elkápráztatott, az a zökkenőmentes, precíz, érzékletes beszédmódja volt, ahogy a történteket-látottakat-tapasztaltakat előadta, ahogy szavaival bennünket is valósággal magával vitt a hegyre.

Pedig három kínos közjáték is megzavarta az előadás menetét: két ízben a vetítőgép mondta fel a szolgálatot, egyszer meg a kihangosítás fuccsolt be, ám a hópárduc a lehető legtermészetesebben vágta ki magát a kutyaszorítóból: mesélt, mesélt és mesélt tovább, mintha mi sem történt volna. Mi meg azon vettük észre magunkat, hogy mitsem számít már a kép, a felerősített szó, mert ha kellő csöndben vagyunk, akár a legszelídebb emberi szó is meghallható, a legképtelenebb látvány is elképzelhető és elhihető.

Erőss Zsolt bevallotta: sztárt csináltak belőle azáltal, hogy magyarként elsőnek jutott fel a Himalája legmagasabb csúcsára, pedig hát az akkor csak oxigénpalackkal sikerült. De ő sose tudna sztárként gondolkodni és főként viselkedni, mert bár számára a teljesítmény fontos, elsősorban mégis azért mászik hegyet, hogy egyáltalán mászhasson. A kalandért. A túlélésért. Az örömért. A plusszban megtett méterekért. Azért, hogy mászásait lefilmezhesse, lefotózhassa. És utána megmutathassa nekünk. Vagy ha történetesen túl nagy árat kellene mindezért fizetnie, akkor legyenek méltó társai, utódai, akik majd elmondják, milyen az, amikor az ember nem jut fel a világ tetejére, de „képzeli, hát szertelen”.

Hegymászás? Innen is látszik: a világ csupa költészet...

*

Mi van a csúcson?

(Hargita Népe, 2006)

A tavalyinál most valamivel hamarabb bekopogtatott Erdély kalandszerető népéhez Erőss Zsolt, aki nem csinál titkot abból, hogy ilyenkor igen is, hazajön, Csíkszereda pedig külön is a szíve csücske, hiszen itt született.

Azt hiszem, ez a kötődés legalább kétoldalú: amiként ő ragaszkodik szülőhelyéhez, ugyanúgy becsülik és tisztelik az itt élő emberek, hiszen a szokatlanul kései időpont ellenére most is zsúfolásig megtelt a Sapientia aulája, hogy meghallgassuk az idei magyar Dhaulagiri-expedícióról készült filmes beszámoló élőben előadott kommentárját.

Tavaly, amikor a K-2-nél tett hegymászókaland volt erdélyi előadókörútja napirendjén, azt hittem, Erőss Zsolt mesél című tárcámmal (HN, december 9.) hosszú távra letudom az efféle találkozókat mint témát, ma viszont örömmel állapítom meg, hogy tévedtem. A vendég, az előadó ugyanaz volt az idén is (bár korosabb, tapasztaltabb egy eredménygazdag esztendővel), a tanulság, az élmény viszont mindig friss és más.

A Dhaulagiri-filmről ihletetten szólt Bajna György a gyergyószentmiklósi előadás kapcsán, olyannyira, hogy azok számára is élmény lehet, akik nem mentek el a nyilvános találkozóra. Ami számomra mindig szívmelegítő élmény, ahogyan Erőss Zsolt az előadás végén szívesen és érdemben válaszol a hallgatók kérdéseire. (Talán ezért van az, hogy az ő esetében mindig akadnak kérdések, miközben sok más előadás egyszerűen elszáll, visszhangtalan marad...)

Az egyik csíkszeredai kérdés, már jócskán benne az estében, nagyjából így hangzott: mivel bizonyítja a hegymászó, hogy egy magas csúcson járt? Talán a kitűzött zászlók erről a maradandó nyomok?

Erőss Zsolt sejtelmesen elmosolyodott, mint a sakkozó, akit jó lépéssel ajándékoznak meg, amivel a kezébe került a játszma kulcsa, de nem sieti el mohón, gyermek módjára, hanem méltóságteljesen kivár.

És itt jött az a néhány mondata, ami úgy érzem, megérdemel némi továbbgondolást.

Elmondta ugyanis, hogy személy szerint semmit nem szeret a hegyen hagyni, még akkor sem, ha ezt mások nagy előszeretettel megteszik. Először is, a magashegyek amúgy is tele vannak mindenféle expedíciós szeméttel, a természet egyensúlyát megbontó hulladékkal, a jóérzésű hegymászók, a hatóságok azt sem tudják, hogyan távolítsák el legalább egy részüket, az ezt célzó tisztogató expedíciók egymást érik és mindig csak részleges eredményekkel járnak. De meg azért sem hagy semmit a csúcsokon, mert akár egy zászló kitűzése is egyszerűen értelmetlen: a fent dúló nagyerejű, sokszor 200 km/óra sebességet is elérő szelek nem csupán a könnyű zászlóselymet sodorják el, rudastól együtt, de lehetetlenné teszik bármiféle tartós anyagból készült jel (emlékmű, obeliszk, fityfene) felállítását, amivel próbálkoztak ugyan itt-ott, ám sikertelenül. A fagy, a szél, a szélsőséges hóviszonyok „becsületesen” végezték a dolgukat, s az illető csúcsokon kő kövön nem maradt...

A csúcsokon – foglalta össze Erőss Zsolt a válasz lényegét, mintha elegánsan meglépte volna, mintegy mellesleg, a kikerülhetetlen mattot -, csak az ember van, ha felér és köröskörül a mélységben a világ kicsinyített panorámaképe. A hegymászó egyet tehet: fényképen, filmen örökíti meg tettét, s a pár pillanatra kibontott zászlókat, felcipelt trófeákat, egyedül a felvétel bizonyíthatja, hogy valóban járt a csúcson. Így van ez akkor is, ha egyedül teljesít, de akkor is, ha többedmagával ér csúcsra, mert az egymásnak való tanúskodás ugyanannyit ér, mintha egyetlen ember állítaná: sikeres volt az ostrom. A hegymászó társadalom mindenki becsületére bízza az igazmondást, s hogy, hogy nem, mostanig nagyjából minden turpisság lelepleződött.

Persze, fejezte be Zsolt a kényes témát, a hegymászónak olykor peche is lehet, ha történetesen ködös, felhős időben ér a csúcsra, mert az ilyenkor készített felvételek nem igazán relevánsak a környezetre, akárhol megrendezhetők... Szerencsére, teszem én hozzá, a természet rendszerint gondoskodik arról, hogy a csúcsostromlók lehetőleg jó látási viszonyok között érhessenek célba. Pontosabban, a hegymászók azok, akik lehetőleg számukra kedvezően megválogatják a végső nekifutás időpontját.

A csúcsokon tehát nincsen semmi, nyugodhattunk meg hazamenőben, ott csak kifújja magát az ember, elbámul egy félórácskát a négy égtáj felé, megállapítja, hogy mily kozmikusan kis teremtmény is ő, majd óvatosan visszafordul, hogy lehetőleg épségben visszaérjen emberibb léptékhez szabott mindennapi világába.