Torontói nyaraink: A harmadik utazás (1)

2008-ra terveztük utunkat, de a lakásunk el nem odázható kifestése és a ház külső felújítása, hőszigetelése elfújt minden eredeti elképzelést. Eltelt a nyár, kifutottunk az időből, ezalatt Annáék is lakást változtattak Torontóban, nem túlságosan messze a Nymark utcaitól, ami elegendő felfordulással és izgalommal járt. Mindkettőnknek megvolt hát a „mentségünk”.

A halasztás is közrejátszott abban, hogy nehezen szántuk rá magunkat, harmadszor is átkelni az óceán fölött. Igazából nem a költség - ez még beleférne a lehetőségeinkbe -, hanem a fizikai fáradtság, az előre nem látható bonyodalmak taszítanak. Kikoptam volna a kalandorságból?

Az iratokat postán küldtük be a bukaresti követségre, előzőleg Annáék majd minden nyomtatványt kitöltöttek, nekünk már csak alá kellett írnunk az űrlapokat. Gyorspostára bíztuk az ügyletet, amelynek ügynöke kereken két hét múlva már vissza is hozta a vízummal ellátott útleveleket.

Hónapokon át gyűjtögettük az ajándékokat. Eszembe jutottak az utóbbi időben megjelent könyveim, továbbá az általam szerkesztett fotó- és művészalbumok. Személyre szólóbb ajándékot manapság nehezen tudok elképzelni, hiszen a könyvvásárlás ma már lassan a múlté és luxusszámba megy. Egy-egy jó és szép könyv maradandó értéket képvisel, legalább is családunk körében.

Az összegyűjtött, jókora csomagra rúgó köteteket végül is postára tesszük, mert nehéz lenne a fél világon keresztül magunkkal cipelni azokat.

Velünk párhuzamosan szomszédaink, Misiék is utazást terveztek a Vancouverben élő lányukhoz, de ők a kora nyarat választották, s a júniust töltötték Kanada nyugati partjainál. Az ügyintézésben mindenütt előttünk jártak, s egy kicsit kísérleti nyulak is a szemünkben: igyekszünk a nyomdokaikban haladni. A közös tervezés mintha még enyhítene is az utazási drukkon.

Szinte az utolsó pillanatig kerül elvégzendő feladatom. Botár Laci festő barátom születésnapi albuma csak félig készül el, a magyar részt sikerül még korrektúráznom, a román szöveget csak tördeletlenül hagyom hátra. Sarány István útleírásairól egy könyvbemutatón két nappal az indulás előtt kell beszélnem, Sógor Csaba társaságában. Egy héttel hamarabb abbahagytam a Színkép szerkesztését, amin Szonda barátommal osztoztunk, hogy neki is elviselhetőbb legyen számos szakmai megbízatása; az utolsó számban még saját interjúm jelent meg Balla Zsófiával. (Kettőzött gonddal próbáltam előkészíteni, tudván, hogy erkölcsi tartozásaim vannak vele szemben, melyekben már csak gesztusok révén lehet valamennyit is törleszteni... ha lehet...)

2009. június 27-28., szombat-vasárnap.

Nehezen hagyjuk oda az otthont. Vigasztal, hogy a repülőre szállásig hátralévő másfél napot Attiláék körében tölthetjük, Péter is odajön majd búcsúzni, s így aztán, amennyiben valami történne velünk útközben, még ez egyszer együtt látjuk őket, hagyakozhatunk nekik. Talán az ilyesmiről nem is kellene beszélni, csak megélni egyszerűen azt, ami ránk méretett, de az elszalasztott, végig nem vitt búcsúkból már elég jutott nekem ahhoz, hogy kissé tárgyilagosabban szóljak mindezekről.

Mostanig villanyborotvát használtam, de nem hoztam magammal, a másfajta kanadai áramfeszültség miatt amúgy sem működne. A gyáli vasárnapi piacon veszek hát egy formás pamacsot, s végre, annyi év után ismét borotvával kaparom a szakállam. A sors iróniája: a pamacs végül is Pesten marad, a fürdőszobában, s az első torontói napokban kozmetikai tamponokkal viszem fel kínnal-bajjal a szappanhabot az arcomra...

2009. június 29., hétfő.

Frankfurtban át kell szállnunk. Amíg megtaláljuk az indulásra kijelölt kaput, kész kálvária. Senki se tudja pontosan megmondani, hol válthatjuk ki a beszálló kártyát. A reptéren teljében a nagyüzemi káosz. Az utolsó pillanatokban érünk a kapuhoz, még akad néhány sorstárs, akik szintén Budapestről jöttek és Torontóba tartanak, kézzel-lábbal magyarázzuk, mit akarunk, végül beállhatunk a sorba. Közben sűrű biztonsági ellenőrzések... Öt éve még egyhuzamban repültük meg a távot: azóta a világ recesszióba került, a „régi, jó” dolgok szerre elveszítik „hasznosságukat”, hiánynövelő luxusnak ítéltetnek.

Utazásunk hosszú, monoton. Ilonka nem sokat mozog, inkább csak kuporog az ülésen, ahonnan amúgy is nehéz kievickélni. Az egy helyben ülésnek meg is lesz a következménye: mire Torontóba érünk, a lába megdagad, belső visszerei feszülnek, fájnak. Sajnos, az erre való gyógyszert nem csomagoltuk be otthon, indulhat a hajsza a kenőcsök, a borogató szerek után.

Annáék szép, számunkra még a múlt látogatásról ismert környezetben laknak. Akár csak öt évvel ezelőtt, most is mindent elérhető közelségben találunk. Az iskolát, a könyvtárat, a Galati nagyáruházat, az uszodát, sőt, a régi lakás egész holdudvarát, mintegy 25-30 perc járásra. Sajnos, az utca nevébe szerre beletörik a nyelvem (Threadneedle cres.), annyi biztos, hogy magyarul ’cérna-tű’-t jelent...

2009. június 30., kedd.

Az első érdeklődők (hogy megérkeztünk-e már) Ágnes és Pusztai Péter. Ágnes már hétfőn eljött volna, de Anna óvott minket a túlzott kimerüléstől és a mát javasolta neki. Be is állít mindenféle ajándékkal, apró kedvességekkel. Megígéri, hogy a megye révén segít valamilyen kenőcsöt szerezni Ilonka lábára.Közben ő maga is megijed, szintén hadilábon áll a visszereivel, de eddig nem fordított rá túl sok figyelmet.

2009. július 1., szerda.

Canada Day. Már a második, amit itt töltünk. Marika már óvodába jár, de most szünetel minden. Hét közepe van, de az élet leállt. Gabi kivételével valamennyien elmegyünk egy közeli farmra epret és cukorborsót szedni. Ez a farm nem az a farm, ahol Marika születése előtt beepreztünk, de a város körül egyik farm éri a másikat és megéri nekik, hogy az efféle idegenforgalomra - és az alkalmi munkaerőre - berendezkedjenek.

Arról, hogy érdemes oda kikocsizni, Anna az interneten tájékozódott. Most valahogy egy céltudatosabb, talpraesettebb asszonyt ismernék fel a lányomban. Szó se róla, ezek a tulajdonságok mindig megvoltak benne, de most valahogy jobban felszínre törtek. Időközben megtanult vezetni, s ezzel jócskán tehermentesíti Gabit is, akinek a munkáján alapszik a család létbiztonsága.

A farm mellett elkerített részen falatozó és gyermekjátszótér, látványosságokkal, kisebbfajta állatsereglettel. Belépődíj ellenében kellemes órákat tölthetnek el itt a gyümölcs- és zöldségszüretre érkező látogatók, akik nagy számban érkeznek gyerekekkel. E szolgáltatás odáig fejlődött, hogy már bérletet is lehet váltani a „gyerekfarmra”, ahol számos érdekes előadást és időszaki rendezvényt is lebonyolítanak, sőt, hagyományosan Haloween-ünnepet is rendeznek, amelyen csodás tököket lehet kifaragni és kivilágítani.

A csecsemőként ismert Marika az eltelt öt év alatt jócskán megnőtt. Együtt készülünk megünnepelni a születésnapját. Most ő az, aki a nagyszülői törődést fokozottan igényli. Andreára alig ismerek rá: testileg kész nagylány. Semmi sincs már benne a korábbi, könnyen duzzogó, minden lében kanál pukkancsból. Igaz, hogy két nyáron át Annáék is jártak nálunk, tehát a gyermekek növekedése mondhatni folyamatosan zajlott le a szemünk előtt, az idő teltét azért mégis csak jól le lehet mérni. A félig felnőttként viselkedő Andrea már önállóan jár iskolán kívüli tevékenységekre, barátnői vannak, sokat olvas, segít a házimunkában, azt a fajta törődést és felügyeletet, amit 2004-ben két hónapon át megpróbáltam biztosítani, már semmi értelme újra melegíteni. Marika épp ellenkezőleg: valósággal szomjazza a társaséletet.

Megérkezésünk első pillanatától lelkesen kommunikál, rengeteg dolgot elmond nekünk angolul. Én úgy teszek, mintha értenék belőle valamennyit, de a legtöbb dologra magyarul válaszolok. Lassan-lassan valahogy egymáshoz illesztjük a szavainkat, gondolatainkat.

Van egy kedvenc játéka, nemrég kapott rá: tojások elrejtése az udvaron. Tizenhét darab műanyag tojás van egy kosárban, mindegyikben egy-egy találós kérdés lapul a beléjük rejtett cédulán. Ha megtaláltuk a tojást, válaszolnunk kell a kérdésre, de ezt a részét gyorsan elhanyagoljuk, mert csak lassítaná az iramot, nehezítené a megértést. Keresgélés közben rábukkanunk még egy tizennyolcadik darabra, egy korábbi játék során úgy eldugták, hogy mostanig lapult a bokor alatt. Az udvar amúgy nem túlságosan nagy, képzeletünk is véges és nemsokára beleununk. Marika végül már úgy rejti el a tojásokat, hogy megáll egy bokor előtt és az egész kosarat a bokorba zúdítja, és kijelenti, hogy ezzel kész. És indul új időtöltést keresni...

Este sétálni megyünk a környező utcácskákba. Egy közeli iskola melletti játszótérnél megállunk, a padok közt kamaszkorú gyerekek kergetőznek, petárdákat gyújtanak, pepsit isznak, mogyorót rágcsálnak. Minden irányból ropognak a petárdák, szállnak a rakéták.

Lemérjük az epret: mintegy 20 fontnyit hoztunk haza. Töményen illatozik a konyhában. Egyre fogy, valahányszor betéved valaki, belemarkol és falatozik egyet. Ilonka reméli, a maradékból holnap lekvárt főzhet...

(Folytatom)

Illusztráció: Eperszedő napszámosként, „trófeáinkkal” a Whittamore’s farmon

Torontói nyaraink (11)

2004. augusztus 26-27., csütörtök-péntek.

E két nap valahogy összefolyt. Ezért is sikerült „hanyagolnom” a feljegyzéseket. Mintha csúfságolni akarna, az idő most trópusira állt be, s úgy tűnik, most már ilyen marad, amíg még itt vagyunk Torontóban. Jó olyan szempontból, hogy nem fázunk, viszont nem jó, mert teljesen kiájulunk.

Megkeressük Ilonkával a farmerpiacot. Állítólag olyan, mint mifelénk a hagyományos piac. Torontói méretekhez képest közel van Annáékhoz, és még közelebb az Anna munkahelyéhez: modernül elképzelt tér egyik sarkában, kis asztalokon, a szabad ég alatt sorakoznak a kistermelői áruk: hagyma, paradicsom, tök, gomba, gyümölcsök, befőttek, lekvárok, virágok, magok - de még felsorolni is nehéz. Egyetlen napján a hétnek szabad a farmereknek itt a vásár. Nem sok az érdeklődő, az árusok inkább egymás termékeit vizsgálgatják. Azon töprengek, ha valaki e nap alatt nem árul szinte semmit, az hazaviszi az áruját - ez rendben. De egy hétig mit csinál vele? Persze, olyan rejtélyek ezek, amikre rá lehetne kérdezni, de nem teszem. Kicsinyes okoskodásnak érezném a kérdezett helyében... Nagy kosár paradicsomot veszünk, hosszas bámészkodás és válogatás után. Amolyan igazi, zamatos kerti fajta. Az úzleti testvére meg se parittyázza...

Hosszú sétákat teszünk Máriával. Úgy néz ki, szereti a kocsikázással járó hangulatot. Amíg a gördülést, a haladást érzi maga alatt, addig csendben van, jobbára alszik. Már elég nagy ahhoz, hogy mi is átvegyük a tologató szerepét s így Anna némi pihenéshez is jusson. Megkezdődött a mesterséges táplálás időszaka, a kisléány jó étvággyal, mohón fogyaszt.

Tips egyik nap úgy jött haza, hogy valahol megsebesült. Erősen sántikálva jár, csak három lábára támaszkodik és feltűnően sokat alszik, alig nyúl az ételhez. Ennek ellenére nem panaszkodik, csak néz nagy bánatosan az emberre, mint egy keleti bölcs. Egyelőre nem vinnék el az állatorvoshoz, mert az iszonyú sokba kerül: röntgenezés, vizsgálat, gyógyszer, további kezelések... Még a hideg is kirázza tőle az ember zsebét. Így az égiekre hagyjuk, hogy orvosolják ezt a bajt. Higgyünk benne, hogy sikerülni fog nekik...

Minden szempontból megfakult a város. Vagy talán csak annyi történt, hogy két hónap elteltével emberibb szemmel tudok rá tekinteni. A korábbi, szupertisztaság benyomása után most lépten nyomon felfedezem a kosz, az elhanyagoltság nyomait is. Elég volt például pár melegebb, száraz nap és a füvek egyből kiégtek mindenfelé. Gondolom, otthon már hűvös ősz vár ránk, hát majd abba is bele fogok törődni. Amúgy bennem van az alkalmazkodás vágya, de ehhez azért nem óhajtok gyakran teremteni a magam számára új helyzeteket. Azt a munkaasztalom mellett kívánom megtenni.

2004. augusztus 28., szombat.

Családi konzílium a macska állapotáról. Megállapítjuk: többe kerül, mintha embert kellene meggyógyítani. És ez eldönti az állat sorsát. Hétfőig várunk még, lássuk., hogy alakul az állapota, addig szigorú szobafogságra ítéljük. (Nem telik el pár óra, és ravaszul kislisszol az Ilonka lába mellett az ajtón...)

A Lescon parkban készülődnek a közelgő tanévre: finom homokra cserélik ki a kavicsos földet a hinták és a mászóállványok alatt. Andrea megbűvölten nézi a végeredményt és több marokkal is aláperget a földre az aprószemű homokból.

Kimentem lemezre mindazt, amit a számítógépen munkálkodtam, még hátravan a címtár kimentése és az Előzmények (History) törlése, hogy ne hagyjak fölösleges nyomot magam után, s lezárom ittlétemnek ezt a fejezetét.

Az olimpián is csomagolnak már: már csak egy nap van hátra, s az utolsó döntőket mutatják, mert még nem dőlt el a maratoni futás sorsa és hátravan a záróünnepség.

A ház melletti fészer és lomtár alól elköltözött a pézsmapocok család, már nem látni újabb kotorás nyomait a padló alatt. Ebből arra következtetünk, hogy az utóbbi napokban itt megszűnt a ki-bejárás.

2004. augusztus 29., vasárnap.

Az utolsó előtti ébredés, már erős szürkületben. A világos nyári hajnaloknak vége. A macskának megkegyelmeztek: éjszakai szobafogság után kimehet egerészni. Még sántít, de talán mégis jobbra fordul minden a következő napokban.

Az utolsó séta Annával és Máriával. Az utolsó közös ebéd a családdal. Anna tésztát sütött, gyertyát gyújtott az asztalnál. Még egy utolsó délutáni kiruccanás a játszótérre Andreával. Lassan elvarrjuk a szálakat...

2004. augusztus 30., hétfő.

Úgy indult, mint korábban a többi napok. De valahogy felhős kedv ül a házon, valami fokozott feszültséget érezni a levegőben, amit nehéz elleplezni és nem észrevenni, de mindannyian úgy teszünk, mintha nem létezne. Lehet, hogy úgy is van, csak én képzelem az egészet...

Végzünk a csomagolás utolsó fázisaival. Gabi többször is elmesélte (érezhetően tanítómese gyanánt) édesanyja esetét, amikor az este induló repülő dacára délben már lehozatta szobájából a csomagokat és táskával a kezében üldögélt a nappaliban, várva a végzetes órát. Ez a fajta türelmetlenség akár ránk is könnyen átragadhat...

Ágnes utolsó látogatása, amelynek végén alig tud elválni tőlünk. Ígéri, hogy nemsokára ő is hazalátogat Erdélybe. Annáék elmennek sétálni, hogy tudjunk valamicskét aludni. Ilonka elalszik, én meg elnézem a macskát, amely félénken foglal helyet az ágyon, ami távoztunkkal immár újra visszatér az ő birodalmába. Elalszik a lábamnál, majd elkezd tollászkodni, de egy vigyázatlan, hirtelen mozdulatomra hirtelen leszökken az ágyról, mire erővel megfogom és visszahelyezem. Néz rám, és azt hiszem, nem érti, hogy miért is zavartuk el két hónapon át az ágyunkról...

A búcsúzás sírással jár. Anna is, Ilonka is szabad folyást engednek neki, Andrea őszintén elszontyolodik, s a nyakunkba borulva könyörög, hogy ne menjünk el. Gabi és én igyekszünk lazán túltenni magunkat az egészen.

Nem is tudom, hogyan foglalhatnám össze ennek a két hónapnak a lényegét. Megtettünk több ezer kilométert, hogy ideig-óráig összekapcsoljuk a két családot, mely tuladonképpen egy család. Családi utazás volt ez, a közeledés és az érzelmi összehangolódás jegyében. Összeszokáshoz, ésszerű életvitelhez nem elég ennyi idő. De pozitív élményekhez, emlékekhez igen.

Este a repülőtéren. Jóval hamarabb jelentkezünk, hogy Gabi és Andrea időben hazaérkezhessenek. Éjfél előtt 15 perccel kezdenek a gép fedélzetére szólítani. Felhívjuk Annát, ez most már tényleg a búcsú. A gép félig üres. Bevacsorázunk. Két filmet vetítenek: a Shrek 2-t és a Francia kapcsolat-ot. Mindkettőt végignézném, de mindegyik vége felé átalszom a végkifejletet. A menetrendhez képest fél órával hamarabb szállunk le, s mire megjön a hivatalos érkezési idő, mi már a csomagokkal kint vagyunk az előcsarnokban, Attila mellett.

2004. augusztus 31., kedd.

Gyálon minden a régi, ami új, az egy kutyakölyök, Szultán. Időközben jött a világra. Közös ebéd. Attila mesél szentmártoni és szamosújvári benyomásairól. Éjfél után 3-ig egyhuzamban alszunk, utána már csak forgolódunk fél hatig. A tovább-on töröm a fejem, hogy mi minden vár rám az elkövetkező napokban. A legfőbb adósságaimat veszem számba, amiket elsőként kell törlesztenem. Minden eszembe jut, de attól tartok, menet közben elfelejtkezem róluk. Mégis, valahogy lusta vagyok papírra vetni őket.

2004. szeptember 1., szerda.

Ma délutánra várjuk Péter fiunkat és Peti öcsémet is. Zsókának majd telefonálunk. Pótcselekvéssel múlatom az időt: nyomogatom a tévé távirányítóját, kóstolgatom az itt látható csatornákat. Pillanatnyilag a Humor TV „jön be” a leginkább nekem, mert a vígjátékot viszonylag könnyű akármikor elviselni.

Megjön Péter is, ebédelünk. Beszélgetés a nappaliban, megnézzük a kanadai képeket az Attila számítógépén. Végül éjfélig spékelt nyúlcombot sütünk.

Megkezdődött Imola iskolája. Szereti a kétnyelvű gimnáziumban, ismerkedik a leendő kollégákkal. A pókokat viszont ki nem állhatja, este talál egyet a szekrényében. Sajnos, nehéz hozzáférni, ezért meg kell győznöm, hogy tolerálja...

2004. szeptember 2-3., csütörtök-péntek.

Útnak indulunk Csíkszereda felé. Az idő csöndes, napos, őszies. Attila kivisz a Nyugati PU-ra. Elhanyagolt, lerobbant az állomás környéke, omladozik az ódon épületegyüttes. A vonat bent áll, az utolsó vagonba szól a jegyünk, annak is a közbülső fülkéjébe. Ketten vagyunk a négy helyre. Kényelmesen utazunk, éjszaka hűvos van odakint, jól be kell takarózni. Püspökladány közelében elromlik a mozdony, visszatolatunk, háromnegyed órába telik, míg kapunk egy új mozdonyt.

Csíkszeredában Misiék várnak az állomáson. Reggel hatkor már bent vagyunk a lakásban. Péter, Attila telefonálnak, délután mi hívjuk Annát. Péntek estére áthívjuk Misiéket, hogy beszámoljunk élményeinkről és megköszönjük, hogy vigyáztak a virágokra és a lakásra.

Ezzel ténylegesen végetért az utazás és a nyár.

(Vége)

Illusztráció: az utolsó közös felvétel Torontóban, 2004-ből

A Jelentések... - az Óceán partjáról nézve

Idén május elején Dancs Artur barátom (lásd tavalyi, június 5-i bejegyzésemet) hazaugrott Amerikából, ahol immár több mint egy éve szolgál egy repülőtársaság kötelékeiben. Erdélyben járva, felkeresett engem is, s magával vitte a Jelentések - magamról dedikált példányát, sejtetvén, hogy majd tudatja velem olvasói benyomásait. Ami a továbbiakban be is következett, két részletben. Igaz, hogy az alábbi írások csupán magánlevelek, de az ő engedélyével használom fel őket, számomra viszont értékes jelzések arról, hogy még mit s merre tovább...

*

2010. május 28.

Kedves Gábor!

Azt nem volt, amikor elmondjam, hogy visszatérvén, belemerültem a Jelentésekbe. Biztos, hogy, amikor teljesen kivégeztem, írni fogok Neked róla, de most is jelezni akartam, hogy talán az első olyan olvasmányom, amit - ha hajnali 4-kor utazom is a buszon dolgozóba menet - szívesen veszek elő, mert noha hajnalban az embert minden irritálja, a Te soraidat jólesik olvasni, olyan, mintha beszélgetnél hozzám. Ez az egyik oka, hogy most ezt megírom Neked.

A másik meg az, amiről épp most hajnalban olvastam, az idő nélküli emberekről. Egy ideje foglalkoztat ez a gondolat engem, az, hogy egy teljes generáció nem képes a mának élni, míg az újabbak CSAKIS abban. És épp ama érkezésem utáni rakparti beszélgetésben ezeréves barátnémmel, aki szinte még egy napon is született velem, éppen erről beszélgettünk.

A dokumentum jellegén túl a könyved számomra rengeteg választ is segít találni önmagamra, generációnkra. Azt hiszem, túl a rendszer és a körülmények leírásán, egy másik generáció (akikkel szintén meglehetősen csúfosan elbánt a sors) szemszögéből segítesz nekünk is jobban megérteni azt, mindazt, ami velünk történt s történik.

Ez most csak úgy eszembejutott olvasás közben.

Folytatom...

Ölellek.

Art

*

2010. július 1.

Most jutottam a könyved végére. A réteges tálalás segített nekem, hogy akkor s ott kapjam elő, ahol s amikor épp van néhány csendes percem nyomon követni a leírtakat - olvasni. Nem is hiszem, hogy bárki is azt várná egy ilyen volumenű visszatekintést a kezébe véve, hogy az majd lexikálisan és kronológiai rendben sorakoztatja elé a dolgokat.

Elolvasgattam nagy részét a könyvről szóló recenziókat, ilyen-olyan véleményeket, interjúkat, bemutatókat. Annyiféle vélemény, s talán minden elhangzott már, én most csak baráti sorokat írok Neked, s hozzáteszem azt, amit mindazokon túl nekem nyújtott a Jelentések. Debivel nem értek egyet, ez nem egyéjszakás olvasmány. S nekem sem azért sok nappalra és éjszakára volt szükségem, hogy végére járjak, mert lassú olvasó vagyok, hanem mert sok megemésztendő és gondolatébresztő dolog felett nem tudtam úgy továbblépni, hogy ne időzzek el.

Nem tudom, már ki írta, de miközben olvastam, nekem is sokszor az járt a fejemben: "Kár volt..." Ugyanakkor tudom, hogy amikor nekiveselkedtél, akkor Te már jól tudtad, mivel jár az önmagad lemeztelenítése, s azt is tudtad, hogy ezt nem elsősorban másokért akarod kiírni magadból, hanem önmagadért. De ez a világ most annyira hazug, annyira felszínes és annyira képmutató, hogy károgok itt, és noha tudtam, "mi a könyv vége" , aggódtam érted, míg olvastam. Vajon mi lesz? Vajon mi történik vele? Vajon sikerül-e önmagára talánia? Sikerül-e megbékélnie önmagával a végére?

Érdekesnek találtam, hogy miközben mindenféle kimondhatatlan dologról számot vetsz, nem beszélsz például a barátaidról. Többet tudok a szerelmeidről (még ha valaki épp ezt kifogásolta is, hogy arról keveset szóltál) mint a bizalmas jóbarátaidról. Volt-e olyan, aki ennek az egész kálváriának a során melletted állt, támogatott emberileg, ott volt...? Tényleg teljesen magadban oldottad meg a családi életen túli életedet s annak mindenféle hullámhegyét-völgyét?

Amint korábban írtam is, a könyved tulajdonképpen egy jó hosszas beszélgetés volt Veled számomra. Válaszokat kaptam, megoldásokat, magyarázatokat magamra nézve, miközben megismerkedtem életeddel. Másfél generáció távolából mondasz ki helyettem gondolatokat, magyarázod meg, mit és miért érezhettem akkor úgy. Én sem a Te generációd nem vagyok, aki felnőttként végigélte azt a korszakot, de az sem vagyok, aki egyáltalán nem élte meg, csak könyvekből tanul róla meg archív filmanyagokból. Valahol a kettő közt még volt egy eléggé elfuserált generáció - mienk. Meg vagyok győződve ma már róla, hogy ha a kommunista éra kitart, ebből a csapatból az előzőnél is fejevesztettebb, megtévedtebb, sérültebb népek kerülnek ki. Hogy nem így lett, ez csak a véletlen műve, de semmiképp sem a mi erényünk.

Szóval én személy szerint csak tanulhatok mindebből, amit leírtál. Annyira jelen értékű, annyira kivetíthető mai mindennapi életünkre, vívódásainkra, sikereinkre, botlásainkra, megalkuvásainkra...

Szerencsém volt Milos könyvéhez, egyszer pdf-ben át is küldted az anyag egy részét. Abban még nevek is vannak. Mégis most tudtam igazából megélni mindazt, amit elmondani szeretnél. Hogy ne higgyem azt, hogy csak mert én is öregedtem, elővettem, s beleolvastam, de most is úgy találom, a Jelentések sokkal gördülékenyebben és letisztultabban mesél.

És hát én is bosszantó módon rákérdeztem Csíkszeredára. Hogy nem volt a kérdés mögött semmiféle egyéb gondolat a puszta kíváncsiságomon kívül, minden bizonnyal elhiszed, és nem is hiszem, hogy valamennyire is fontos, amit én mondok vagy gondolok. Csak eszembe jutott ez is. Talán magam miatt ez is. Szerintem különben "jól áll" Neked Csík.

Hajnalodik. Abbahagyom most itt ezt a levelet. És ha még eszembe jut ez-az, úgyis elmondom.

Ölellek sok szeretettel,

Art

*

Ennyi személyesség után tartozom Arturnak annyival, hogy válaszomat az ő véleménye után illesszem:

2010. július 1.

Drága Artur!

Nagy öröm a mai reggel. Mert nyertem egy újabb olvasót, aki még a kérdéseivel, az esetleges kritikai megjegyzéseivel is mind egyet mond: érdemes volt. Azt, amit nem tudtam akkor elmondani senkinek, most a világra zúdítottam. Aki megérti és magába építi, hasznára válik. Aki nem, azon nem segíthetek.

Jól látod: nem voltak barátaim. Sok ismerősöm volt, akikről hittem, hogy akár barátok is lehetnek, de idejekorán meg kellett állnom a határnál: még oly jó barátom előtt is titkot tartani - akár éppen az ő érdekében. Hogy ne tegyem ki esetleg annak, hogy ellenem kelljen vallania. Hosszú évekre menő, érzelmet, nyugalmat és figyelmet felemésztő színjáték volt ez, amit ha deklaratíve írok meg, akkor valahogy nem hiteles, akár még kérkedésnek is hat. De gondolom, mindez kirajzolódik, kicseng a vallomások mélyéről.

Az igazi, a lehetséges barátokat, a majdnem barátokat ott hagytam, hűtlenül, Kolozsváron. Azzal, hogy Bukarestbe kerültem. Hiába voltak az alkalmi visszatérések, további kapcsolatok, az, ami megerősödhetett volna és tartóssá válhatott volna, "lábon száradt". Kiégett.

De lehet, hogy nyugtalanító kérdésed majd egy újabb valaminek a kezdetét indítja el bennem: miért nem bíztam én az emberekben, hogy lehet odáig eljutni? Nyilván úgy, hogy az ember korábban nagyon sokakban bízik, mindenkit eredendően jónak és szeretni valónak tart...

Sok szeretettel és köszönettel

csg

Illusztráció: A Jelentések az Óceán partján, ahol Artur oly szívesen időzik (ha van ráérő ideje)

Torontói nyaraink (10)

2004. augusztus 22., vasárnap.

Az utolsó előtti vasárnap Kanadában. Nyolc nap múlva pakolunk... Hűvös reggelre virradt, az ajtó üvegén kicsapódott a pára, amikor a terasz felé kinyitottam. A mai úticél a Cullen Garden virágkertészet és múzeumpark, amely mintegy órányi autóút Torontótól. A Cullen-család által birtokolt miniatűr kertfalu 1980 óta létezik mint turisztikai érdekesség, 36 hektáron terül el. A szenvedélyes kertrendező és virágtermesztő família nagyon rövid idő alatt nemzetközi hírű szórakozó hellyé bővítették birtokukat, egyfajta vakációs központot alakítva ki a múzeumként működő kert közepén. A pompázó, változatos flóra mellett minden található benne, a fenntartók még szórakoztató műsorról is gondoskodnak. Erdei túrákat szerveznek, labirintusokat építettek ki, lengőhidakat állítottak titokzatos zugokba, kisvasutat telepítettek az ágyások közé, amely miniatűr kerítés mögött ugyan, de keresztül-kasul fonja a kerti ösvények hálózatát - hol itt, hol ott bukkan fel, éles mozdonyfüttyöt hallatva a sétálva baktatók közelében. A az apró vagonokból utasbábuk integetnek, a peronokon vasutasok, rakodómunkások várakoznak, az alagút előtt cserkészkalapos kanadai rendőrbábu tiszteleg fegyverével. A vasút mellett ugyanakkor a közeli kisváros fontosabb épületeit építették fel kicsiben, utcákkal, forgalmi csomópontokkal, járművekkel, járókelőkkel csónakázó öböllel, reptérrel. Elkészítették a park bejáratánál álló Cullen-ház replikáját is. Kis túlzással azt mondhatnám, hogy aki a várost akarja látni, annak elegendő, hogy ide bekukkantson és lábai előtt, karnyújtásnyira hever a látvány. A bejárat mellett, jól elkerített részen külön rendezett díszkert, padokkal és asztalokkal, ahol családi eseményeket - esküvő, gyászszertartás, keresztelő - lehet szervezni, bérleti díj fejében, gyönyörű természetes környezetben. Minden júliusban megtartják itt a Rózsa Fesztivált, amikor virágba borulva pompázik a kert gazdag rózsaállománya...

Megbűvölten csatangolunk e buja labirintusban, ahol nem lehet eltévedni, mert végül minden út visszavezet a kiinduló ponthoz. Andrea elemében van, és bár még soha sem vezetett autót, kész beülni a komoly tereppályát befutó go-car-ba, ami egyfajta gyermekeknek kiképzett, játék versenyautó, de egész ügyesen lehet száguldozni vele, s az apukák-anyukák lélekszakadva figyelik a rajtnál, hogy vajon felbukkan-e csemetéjük az erdőt átszelő éles kanyarban, vagy valahol, a pálya láthatatlan részén elakadt, netán “balesetet” szenvedett...

Gabival mi is ott állunk, bizakodva, de kimondatlanul aggódva is. Ismerjük Andrea magabiztosságát: ha nincs semmi probléma, akkor azt hiszi, hogy minden füttyentésre megy. Ha meg kudarc éri, elkedvetlenedik. Szerencséje-szerencsénk van: minden egyes alkalommal sugárzó arccal tűnik fel a kanyarban, biztosan fogja a volánt.

Ha tőlünk függne, akár egész késő estig eltöltenénk itt az időt, de a társaság fölött pillanatnyilag az egy hónapos Marika az úr, ő szabja meg programjaink széltét és hosszát, hangulatát és minőségét. Igazán nem panaszkodhatunk, mostanig kegyes volt hozzánk...

Hazaérve, merő kíváncsiságból rákattanok a bukaresti művelődési minisztérium könyvtámogatási oldalára. Egy napja múlt, hogy eredményt hirdettek. Mivel a Pont kiadó megpályázta a román versantológiát, magam is érdekelt vagyok az eredményben. Meglepődve fedezem föl a címet, mellette a támogatás tétele: 25 millió lej. Ez, a könyv méreteit és a mások által kapott összegeket nézve, nem valami sok (kb. 6-700 euró), de jelzi, hogy az eddigi erőfeszítés még sem volt teljesen hiábavaló. Most már csak véglegesítenem kell az anyagot és leadnom nyomdakész állapotban.

2004. augusztus 23., hétfő.

Ilonka elkezdte a csomagolást. Igaz, hogy még bőven van időnk, de megértem: jobb hamarabb megszabadulni egy nyomasztó tehertől.

Kószálni indultam, a dolláros üzlet felé. Hívom Andreát is, hátha elkísér. Éppen nem fűlik hozzá a foga, otthon marad. Rendben van, pedig az útvonal a vizes parkon keresztül vezetett volna (igaz, ezt nem mondtam meg neki, csak este, amikor más mindenen túl voltunk...) Este megpróbálta az anyját puhítani, hogy menjenek a park felé Anna csak sétára vállalkozott vele. Megsajnáltam a leánykát, némi tépelődés után a nyomukba eredtem és magammal vittem a parkba. Nagyon hálás volt érte, végig kifogástalanul viselkedett és hallgatott rám.

A parkban fekete kisgyerek rohangál, cipője sarka fel-felvillanó, éles fényt áraszt. Ez a fajta lábbeli most jött be divatba, egyre többen hódolnak a fénysarkantyúnak. Egy másik fiúcska, aki nagyanyjával románul beszél, félénken áll a csúszda előtt, nem tudja eldönteni, lecsússzon-e vagy sem? Andrea angolul biztatja, nevetve mondja, hogy semmi az egész, de szavai leperegnek a gyerekről. Erre rászólok románul: nu te teme! Ne félj! Nagyot néz, arcán elterül a nyugalom: végre, valaki más is, aki megérti őt Toronto kellős közepén!

2004. augusztus 24., kedd.

Vásárlás Ágnessel. Az ember azt szeretné, ha minden olcsó lenne, de ezen belül is megkeresné a lehető legolcsóbbat. Ilyen azonban nincsen. Szimat van és lutri. Van, akinek van, másnak meg nincsen. Végül aztán minden került, amit tervbe vettünk: olcsó kávé, gyerekeknek való ajándék csokoládé, gyógyszerek.

Gyalog mentünk Ágnesékig, ahol ettünk valamit és délután hatig beszélgettünk. Innen sima út haza, metróval, majd busszal. Úgy ülünk az elsuhanó utcákat bámulva, mintha egy egész életen át ezen a városon utaztunk volna át. A metrós-autóbuszos utazás sokszor annyira jellegtelen, hogy mindegy, melyik sarkában vagyunk a világnak, melyik nagyvárosban rójuk a kilométereket, olyanok vagyunk, mint egy-egy zsák krumpli, amit egyik címről a másikra küld a szükség...

Hazaérve Annát és a kicsit mindjárt el is hívtuk sétálni. Besötétedésig róttuk a közeli utcákat a kellemes estében, élveztük a Mária által ránkkényszerített nyugalmat, majd hazajöttünk s szabályosan kinyúltunk...

2004. augusztus 25., szerda.

Attila jelezte Budapestről, hogy megvette szeptember 2-ára a hazatérti jegyeket Csíkszeredáig. Ugyanakkor érdeklődött a járat száma és érkezése iránt. Ő közben megjárta Erdélyt, járt otthon az Ilonka szülőfalujában is, mindent rendben talált.

Gabi küldött egy friss bűnügyi hírt, a torontói metróban történt, ma: a torontói nagy vasútállomási metrómegállóban történt, egy férfi túszul ejtett egy fekete nőt, több órán át tartotta sakkban a rendőröket, végül a pasast egy jól irányzott lövéssel kilőtték.

Andreával olykor leülünk a kertben, a macskaasztalhoz, ahol beszélgetni, kávézni, römizni stb. lehet. Ülünk egymással szemben, ő barkácsol valamit, én meg csinálom hozzá a lelkes hangulatot. Most éppen egy toronyugró modellezéséhez van kedve, a tornyot építgetjük-ragasztgatjuk kartonból és egyéb hulladékból, végül bevonjuk papírral, annak a végéről lógatjuk le az ugrásra ítélt bábot. Az eredmény siralmas, de amíg piszmogtunk vele és hittünk a sikerben, addig jól eltelt az idő.

(Befejezése következik)

Illusztráció: Ugrótornyot tákolunk a macskaasztalnál

Torontói nyaraink (9)

2004. augusztus 21., szombat.

Korán reggeltől szép idő ígérkezik. Indulás Niagarára. Az időjárás jelentés esőt jósol ugyan, de az menet közben elmarad valahol, mindvégig szép vénasszonyok nyara kísér. Körülbelül dél tájban érünk oda és még a kocsiból elkezdjük nyújtogatni a nyakunkat, hogy lássunk valamit. Hömpölygő nép az utcákon, sétányokon, kocsi kocsi hátán, motorok, kerékpárok, mindenféle járgány cikázik, keresztezve egymás útját.

Elirányítanak, valamerre jóval feljebb a vízesésen, ahol a szabad parkolók vannak. Ott helyet keresünk magunknak az utcaszerűen kiképzett sávok egyikében, minden szükséges holminkat bepakoljuk a gyermekkocsi csomagtartójába, miközben a fő helyen Mária az igazak álmát alussza. Innen autóbuszokból összeállított szerelvények szállítanak be a központi látványosságokig, a közlekedést beszámítják a parkolójegy árába. Errefelé minden ragyog a természetben, mindenütt virágok, zöldövezet, a roppant vízből felszálló felhőpermetből bőven jut mindenüvé.

A vízesés környékén morajló hangzavar, amely kettős hangsorból áll össze: a lezúduló óriási víztömeg dübörgéséből és az utca öblös zsivajából. Úgy tűnik, mintha itt lenne az egész világ, a kanadai és amerikai rendszámú kocsik uralják a mezőnyt. Rendre megyünk el a régi vízierőmű mellett (több mint száz esztendős), majd jól gondozott pálmaház következik (ide még benézünk később). De a nagy mágnes mégis csak a Niagara Falls.

Egyezkedünk: ki vállalkozik sétahajókázásra a vízesés közelébe? Negyedóránként motoros hajó indul a partról, iszonyú sorálláshoz kiképzett kikötőből a lezúduló vízfüggöny felé. Fentről játékszernek tűnik a fortyogó habok örvénylő kavargásában. A fedélzeten víztől csillogó, kék pelerines-csuklyás utasok szorongva egymáshoz nyomulnak, mint nyáj a viharban. Eldől: Gabi, Andrea és én megyünk, Anna és Ilonka maradnak Máriával, keresnek egy piknikezéshez alkalmas zugot valahol a közelben.

Alkalmunk van belekóstolni a kanadai sorállásba. Mivel itt szinte mindig csak rendre lehet beléptetni az utasokat, egész rendszert dolgoztak ki, amely átlagos forgalom esetén olajozottan működik. Egy roppant csigalépcsőn lépegetünk le, tömött sorokban, több emelet magasból mind mélyebbre, míg a vízszintig érünk. A sor vége mindig látja a sor elejét és érzékeli az állandó mozgást, amely ha nem is gyors, de szinte folyamatos. A lépcsőház falai üvegből vannak, s így a kint rekedtek is láthatják, hogy nem csalás, nem ámítás, a sor ha lassan is, de az ő javukra apad, sőt azt is elégedetten nyugtázhatják, hogy immár távolról sem ők a sereghajtók, sőt, minél közelebb kerülnek a gyűjtőcsarnokhoz, ahonnan már csak egy lépés, hogy a mólón találják magukat, annál hosszabb és tömöttebb a mögöttük sorakozók serege. Nincsen ebben semmi ördöngösség, nem most találták fel azt a módot, ahogyan az embert kiemelik a passzív, sorsverte, öntudatlan várakozó állapotából és bár helyzetében alapvetően semmi sem változik, az lesz a látszat, hogy ő irányítja a dolgokat, amelyek ha nem is rögtön, de folyton folyvást haladnak előre. Ezzel a trükkel aztán akármit meg lehet etetni az emberiséggel, taálán még azt is, hogy saját kivégzésének pillanatát siettesse...

Ilyesmiket gondolok, amíg verejtékben fürödve, araszolunk le a lépcsőn, majd bejutunk a következő sokszáz bámész társunkkal a kikötő előterébe. Előttünk már csak a mólóra vezető betonplaccot kettévágó, leeresztett sorompó, azon túl néhány tengerészegyenruhás, pelerines nő és férfi, adóvevőkkel értekeznek a hajó személyzetével, minden egyes percről pontos helyzetképük van, tudják, mikor köt újra ki a járat, milyen a hangulat a fedélzeten, van-e pánik, hogyan működik a motor... Mikor az előtérbe lépünk, mi is megkapjuk a magunk olcsó, műanyag esőköpenyét a vízesés permete ellen. Látjuk a visszafelé evickélő, töfögő, mintegy hatszáz embert szállító hajót közeledni, kipirult arcok a fedélzeten, dolgoznak a fényképezőgépek, a kamerák, felszabadult nevetés, a partra lépés előtt még visszanézés a Nagy Vízfalra, aztán leürül a hajó, az utasok egy másik kijáraton le-, majd felözönlenek a felszínre. Néhány másodpercnyi szünet után, amíg a hajócska éppen csak “felszusszan”, az elzáró láncok lehullnak, újabb hatszáz pelerinessel együtt a fedélzetre tódulunk. Onnan látjuk, hogy az amerikai Niagarától is indulnak a turistajáratok, melyik kanadai, melyik amerikai lobogóval. A miénk éppen a sokcsillagos felségjel alatt utazik.

Az egész utazás alig 20 percbe kerül. Ahogy a vízfalhoz közeledünk, a vízesés alatti partba kiépített járatokban sárga pelerines alakokat veszünk észre, amint libasorban ereszkednek lefelé a vízfüggöny mögött: közöttünk az iszonyú permet, egy kész vihar, az ő expedíciójuk költségesebb és élménydúsabb is egyúttal, bennünket csak jól meghintáztat a hatalmas örvény, amit a magasból zúduló víztömeg kavar. Mintha egy mindent elnyelő felhőbe kerülnénk, egyből csuromvizesek leszünk, de legalább lehűlünk a kánikulai melegben. Hatszáz torokból egyszerre száll fel a csodálkozás és az elismerés sóhajtása.

Kissé csalódottan lépünk újra partra. Keveselljük az élményt: csak ennyi? A pelerint akár meg is tarthatjuk, emlékbe: benne van a jegy árában. Akinek nincs rá szüksége, a kijárat melletti papírdobozok egyikébe hajítja. Lesz belőle majd új köpeny, recycled.

A felszínre vezető lépcsőkön egy liftbe vezetnek, amely megállás nélkül közlekedik a part és a felszín között. A lift felső ajtaján át nem az utcára, hanem egy üveges teraszvendéglőbe jutunk, ahol a szuvenírektől kezdve a harapnivalóig és hűsítőkig minden megtalálható. Irigylésre méltó az a mód, ahogyan szemrebbenés nélkül mindenki a vendég, a turista zsebére játszik. Naná, hogy sokan akadnak, akik a kalandos kiruccanás után megengedik maguknak a lazítást! Mi ellenállunk a csábításoknak és kilépünk az izzó napsütésre, hogy megkeressük Annáékat.

Csöndes autózás szebbnél szebb helyeken, hazafelé. Mária meglepően jól viselte az utat. Kocsikázás közben nyugodtan aludt, s nagyrészt a kocsival megtett séták során is. De azért, amikor este hazaértünk, kimerülten elaludt. Mi is eltesszük magunkat, mert kihasználjuk a bérelt autót s holnap a Cullen Garden nevezetű virágparkot keressük fel.

(Folytatása következik)

Illusztráció: Turistahajó a Niagara örvényében

Torontói nyaraink (8)

2004. augusztus 14., szombat.

Gabinak segítettem felrakni a kocsira az építkezési szemetet, amit aztán a kerületi szemetesgödörhöz szállított, ahol aztán komoly taksa fejében veszik csak át. Az ember így kétszer is meggondolja, nekifogjon-e valamit lebontani, javítani, építeni?!!

Beindult az olimpia motorja. A kanadai tévé nagy témája, hogy telefoninterjúkat készít az Athénba utazott kanadai sportolókkal - mintha egyéb fontos esemény nem is történne az Akropolisz alatt. Hiába na, minden nemzet szereti a köldökét nézegetni... Értem én, hogy az adásidő véges, és a nemzeti büszkeség oltárán el kell égetni a kötelező gyertyamennyiséget. De azért azt hittem, hogy egy ilyen befogadói nép, akinek mindenfelé illik kacsintani, egy kicsit nagyvonalúbbra veszi a figurát...

Roston sült lazac készül ebédre. A hús, a hal - a többi árhoz képest - hihetetlenül olcsó, s zöldséggel párosítva bármikor könnyen ebéddé avatható. Az Annáék udvarán pedig a rostély vígan füstölöghet ilyenkor nyáron.

Annyira lehűlt a levegő, hogy Gabi az éjszaka begyújtotta a kazánt. Előzetesen nem szólt róla, ezért a hajnalban beálló dübögést hallva azt hittem, valahonnan vihar közeleg, annak moraja töri meg az éjszaka csendjét. Gyakorlatilag semmilyen különbséget nem látok az itteni és a csíkszeredai időjárás között. Reggel kimondottan hűvös, csípős, délben épp hogy melegecske.

Eddig inkább zuhanyoztam, ma végre megfürödtem a kádban. Ha nem otthon vagyok, ritkán élek vele. Itt olyannyira elszoktam tőle, hogy a Pusztaitól kapott karórával tíz percen át lubickoltam, amíg leesett a tantusz, hogy talán nem kellett volna. Gyorsan kihajítottam a kádból, mintha veszedelmes elektromos rája lenne s áramütéssel fenyegetne. Szerencsére, nem esett semmi baja.

2004. augusztus 15., vasárnap.

Pusztaiék belevágták a fejszéjüket a tuniszi fába. Ügynököt kerestek, ajánlatokat várnak vételre és eladásra. Úgy látszik, végleg eldöntötték, hogy szakítanak eddigi életmódjukkal. Talán csak a mi jövetelünkre vártak még, hogy megbizonyosodjanak: érdemes-e ebben a korban még sorsot cserélni, és miután a válasz lelkes igen volt, nem haboztak többé.

Mária napi ebéd, ami kitűnő: Ilonka kitett magáért: a karalábé leves, a rántott hús és a rizs remek volt, nem beszélve a salátáról, amit mellesleg én készítettem.

2004. augusztus 16., hétfő.

Két hetünk maradt már csak a “vakációból”. Annáéknak mindenképpen, mert utána Andreának megkezdődik az iskolája. Nem is jó rá gondolni, milyen gondok várnak majd a családra, akit itt hagyunk.

Otthoni ízeket idéző szilvásgombócot főztem. Jól sikerült, csak a tészta ázott el kissé és a végén gumiszerű lett, de azért elpusztítottuk.

Búcsúzkodik a nyár. Egyre hosszabb sétákat teszünk a parkban, most már Anna és Ilonka is jönnek, s velünk tart dzsipjével a kis Mária is. A sort Andrea és én zárjuk be.

Telefonált Ágnes fia, hogy kedd kora délután érkezik utánunk, hogy megnézzük a birtokát.

2004. augusztus 17., kedd.

Későn reggelizünk, hogy kitartson a kiruccanás idejére is, ha esetleg nem lenne időnk beülni valahová. Tottenhamba tartottunk, ahol Tamáska és családja - Sandy, a feleség és a kisfiuk - laknak majd. Ingatlanügynöki munkakörben szeretne elhelyezkedni, azt reméli, ha szerencséje van, akkor megüti a főnyereményt. Végigvezet leendő lakásukon, majd a munkahelyén - az egész település eléggé lerobbant helynek látszik és mindent ellep a szemét, majd elsétálunk az idegenforgalmi nevezetességnek számító vasútállomásra, ahonnan egészen a Simcoe-tóig lehet töfögni egy korhű szerelvényen az 1912-es évből. Az állomásfőnök és az egész személyzet, beleértve a mozdonyvezetőt, korabeli ruhában díszeleg és legfőbb gondjuk, hogy minél több fotóhoz állhassanak modellt.

Dolgunk végeztével tovább kocsikáztunk, a Mono nemzeti parkig, miközben Tamáska megmutatta egy korábbi farmjukat, amelyen évekkel előtte próbáltak szerencsét, változó eredménnyel. Egy faiskola mellett árnyas gyalogúton megyünk, majd egy sziklafal tetejéről befogjuk a környék panorámáját. Visszafelé málnabokrok között szemelgetünk, közben elered az eső, de el is áll. Végül egy vidéki üzletben, ahol fogyasztani is lehet, megebédelünk - szendvicset és salátát rendelünk.

2004. augusztus 18., szerda.

Ilonka névnapja. Anna elment, hogy vegyen valamit, én visszaadtam neki ajándék gyanánt, egy borítékban, azt a 10 dollárost, amit azért kaptam, hogy ha váratlan költségre lesz szükségem, akkor legyen nálam pénz. Meglehetősen későn, az esti séta után köszöntöttük fel.

Megértem, hogy “bao-bao” lettem a vizes strandon. Egy Andrei nevezetű román fiúcska nevezett így, aki minden huncutságot kitalált, csakhogy bosszantsa a nagyanyját, még homokot is nyelt. Nagyon óvatosnak kell lennem, nehogy Andreának valamilyen köze legyen egy-egy ilyen balesethez, mert nagyon szeret minden lében kanál lenni és másokon “segíteni”.

2004. augusztus 19., csütörtök.

A terhesség miatt meggyengült fogaival kezelésre jár Anna. Kihúzták egyik hátsó fogát és csontot ültettek a helyébe, hogy majd új fogat tehessenek be. Szabályos fogműtét, ami óvatosságra int, mert komplikációkkal járhat. Most csak paszírozott ételeket ehet és szigorú időrendben antibiotikumot szed.

Új és új költőkkel bővítem még az antológiát. A válogatás “motorját”, úgy látom, képtelen vagyok leállítani.

Nagy széllökések érkeznek keletről, bágyadt őszi napfény. Kellemes mezítláb sétálni a napsütötte füvön. A macska ma játékosan megharapott. Egyre többször provokálja ki tőlem a játékot, hogy foglalkozzam vele. Nem vagyok valami aktív állatbarát - úgy értem, tisztelem, becsülöm az állatokat, de a maguk helyén. Nem keresem az alkalmat, hogy mindenáron egy fedél alatt éljek velük. Ez most így alakult, az ember elviseli. A játék hevében Tips most elfelejtkezett arról, hogy kivel szórakozik, s folytatni is akarta a némileg agresszív bolondozást, de hirtelen véget vetettem a foglalkozásnak..

Az esti hírek között, Szent István napjára készülve, felfedezem: a magyar miniszterelnök (Medgyesi Péter) lemondott. Vagy lemondatták. Érzésem szerint sikerült kigolyózni ezt a se ide, se oda nem tartozó, a hatalomba amúgy meghívott, most meg egyetlen gesztussal menesztett baleket. Mások e bukást értékes trófeaként könyvelik el. Hát nem tudom, a következmények majd mindent elárulnak...

2004. augusztus 20., péntek.

Szent István napja. Odahaza, a Székelyföldön például ünnepi hangulat lengi körül, itt egy nap a sok közül. Így igaz: könnyen átvesszük környezetünk hangulatát. Ha kell, komolykodva dolgozunk, máskor meg lazítva vigadunk. Ha engedik (és hagyják).

Sikeres találkozás Ágnessel a belvárosban. Miután kóricálunk egyet, elmegyünk hozzájuk, odajön Tamás öcsém is ebédelni. Csöndes múltidézés, majd Tamás udvariasságból elvitet bennünket taxival az egyik metróállomásig, ahol majd hazafelé felszállhatunk. Az állomás labirintusában azonban úgy elkeveredünk az esti, kései órán, amikor szinte egy lélek sincs a szellős csarnokokban, hogy alig találjuk meg a hazavezető utat.

Holnap a Niagarához készülünk, nem fekszünk le, amíg össze nem csomagoltunk minden szükséges holmit. Gabi nagyobb terepjárót bérelt pár napra, hogy mindannyian elférjünk. Mária első komoly kiruccanása lesz ez. Számunkra nem újdonság a vízesés látványa, de úgy látszik, Torontóban élve ez egy kicsit szakrális kirándulásnak is számít. Úgy tapasztaltam, hogy e nagyformátumú természeti jelenség látványa és élménye új energiákkal tölti fel az embert. Engem legalább is, de az ide özönlő tömeg méreteit tekintve, másokat is.

(Folytatása következik)

Illusztráció: a tottenhami állomásfőnök ilyen kis prospektusokat osztogat a turistáknak

Torontói nyaraink (7)

2004. augusztus 6., péntek

Mára vásárlást, üzleti látogatást iktattunk. Érthető, hogy ez számomra eseménytelenséget jelent. Estére megjön Dan Culcer levele az antológia bevezetőjével kapcsolatban. Kedvezően viszonyul hozzá, legjobb lesz, ha véleményét az előszóhoz csatolom. A váalszt olvasva elégtétel tölt el: eddig nem dolgozrtam hiába.

Péter szkennelésből leckét ad: régi fényképeket retusál Ilonkának a szüleiről, képjavítási fortélyokat mutat nekem.

Esti séta a sötétben. Sajnos, itt az ősz. Reggel 13,5 fok volt. Borús. Legalább is, amíg Montrealban leszünk, ez a fajta hűvösség vár ránk. A kertet bánom, mert most huzamosan nem lehet majd kiülni.

2004. augusztus 7., szombat

Előző este túlságosan pesszimista voltam: az idő mégiscsak megjavul. Délelőttre már annyira kimelegszik, hogy a kertben terítünk asztalt. (Az más, hogy mire enni kezdünk, elered az eső...)

A tervezett versciklussal egészen jól haladok, számítógépbe írtam az eddigi részeket. Mivel Péterék kertje adta meg a döntő ihletet ahhoz, hogy kiteljesítsem az elképzelésemet, úgy döntök, nekik ajánlom majd a kötetet, ha elkészülök vele.

Felkerekedünk, ellátogatunk Péter testvéreihez, akik neki köszönhetik az újrakezdett élet itteni esélyét, viszont tovább nekik kellett utat vágniuk az életben, hogy felszínen maradjanak. Meg is tették, változó szerencsével.

2004. augusztus 8., vasárnap.

Az utolsóelőtti nap nehezen indul, de aztán felkel Péter is és felpörögnek az események: ebédelni indulunk, majd onnan az ún. “ócskapiacra”, ami vasárnaponként tart nyitva. Montréal szigetén több helyen is működnek ezek az európai mércével mérhető bazárok, bár itt sem hiányzik a szabad ég alatt elhelyezett asztalok kínálata. Mégis inkább szabályosan bérelt helyiségekben működő régiségkereskedésekről van szó. Irina és Péter rendszeresen felkeresik az árukészletüket visszafogottan kínáló, műkereskedőknek is beillő eladók pultjait, ismerkednek a változatos műtárgyakkal, régi holmik formavilágát, esztétikáját tanulmányozzák, elbeszélgetnek a kereskedőkkel a világ folyásáról, olykor vásárolnak is egy-egy kisebb darabot. A pár órányi csellengés alatt láthattunk porcelánbabáktól katonai egyenruhákig és rangjelzésekig, állványos csillagászati távcsőtől eredeti kínai falihímzésekig bármit. Az árusok pedig szívesen adnak felvilágosítást, még akkor is, ha sejtik, sose lesz üzlet belőle. Azt vallják: sose lehet tudni...

Egy egész délutánon át kóricáltunk Dorval közelében, egy kis előfaluban, Pointe Claire-ben, a Saint Louis tó partján. Az egyik mellékutcában, ódon épület falán a kiaggatott történelmi dokumentumok szerint a helységet jó két és fél évszázada alapították egykori telepesek, s egy templomból, iskolából és pár tucat lakóházból állt. A festői, lépten-nyomon virágokba öltöztetett, turisztikai látványosságnak is beillő falucskának viszont olyan kulturális központja van, amelyet bármelyik kisvárosunk megirigyelhetne. A tóparti, az egykori, katonatiszti villában, ahol annak idején annyi látványos fogadást és mulatságot rendeztek a házigazdák a hatalmas bálteremben, a teraszon és a tágas kertben, most példásan felszerelt, patika tisztán tartott kiállítócsarnok, múzeum, könyvtár, dokumentációs központ, szabadidős tevékenységek klubja, öntevékeny amatőr alkotóműhelyek, büfé stb. működnek. S miközben a tetőrészben berendezett galériát járjuk, önkéntelenül a szárhegyi kastély bástyatermi kiállítása járt az eszemben, a meglepő hasonlóságok okán, addig a mellékhelyiséget fölkeresve nem sikerült honi analógiát találni, egyszerően megállapítottuk: ilyen tiszta és elegáns, emberhez illő illemhelyet és mosdót nem igen láttunk... Igazi kultúrintézmény ez is.

Az estét képnézegetésre szánjuk. Péter felvonultatja előttem termése egy részét az alagsorban, majd Irináék ruhaanyagokat teregetnek szét, válogatnak. Később befújjuk magunkat szúnyog elleni permettel és kint vacsorázunk, majd járunk egyet. Péter szerint, ez a pár nap volt a vakációjuk. Továbbra is nyomasztja őt a költözés gondolata...

2004. augusztus 9., hétfő.

Az utolsó nap. Este felé már Torontó felé suhanunk a VIA Rail-lal. Csöndes tűnődés a kertben, majd feltöltjük a képeket a számítógépről egy lemezre. Délután szomorkásan búcsúzunk a dorvali kisállomáson. Itt várjuk be a vonatot. Rájövünk: visszafelé már minden oly egyszerű. Felszállunk és megkeressük a helyünket...

Meglehetősen eseménytelen, de gyors utazás. Gabi vár bennünket hűségesen, egykor már ágyban vagyunk. Az egész ház csendes, éjszaka sem ébredtünk sírásra.

2004. augusztus 10., kedd.

Végigböngészem az elmúlt héten megjelent újságokat az interneten. Az a pár montreali nap mintha kiemelt volna az időből. Pedig akkor is a jelenben jártunk. Meg kell állapítanom: nem történt semmi lényeges. De hiszen nyár dereka van: ilyenkor a politika is lazít. Különben, egyre jobban távolodom lélekben a lapok világától. Már csak a kíváncsiság dolgozik bennem, hogy tájékozott maradjak, de a beleszólás ördöge már nem piszkál.

Andreával szeretek a torontói könyvtárban időzni. Azt figyelem, milyen rémákra, irodalmi világra mozdul rá az érdeklődése. Pillanatnyilag mesék és indián történetek izgatják a fantáziáját. Ahogy birtokába kerül néhány új kötet, azonnal nekiesik az olvasásnak, a könyvtár előtti padon, akárha otthon lenne, hasra vágódva, mintha diványon... Az arra járók meg is mosolyogják elmenőben.

Hazafelé úton becipelt magával az üzletközpontba (Sears), s mint kiderült, féretett 16 megtakarított dollárt, amiből 3-at induláskor magához vett, most pedig kishugának szeretne valami játékkal kedveskedni. Sajnos, az elegáns üzletben olyan árak vannak, hogy láttára elment a kedve. Valahogy megmagyaráztam, hogy másnap menjünk el a dolláros boltba, az a nekünk való erre a célra.

Anna sétálni indult Máriával, vele tartott Ilonka és Andrea. A ház körül rótták az árnyas fákkal szegélyezett utcákat, hazafelé a kislány tolta a “dzsippet”, ahogy a terepjáróra emlékeztető sportkocsit elnevezte. Azt mondják, Mária csak nézelődött és okosakat hallgatott a friss levegőn.

2004. augusztus 11., szerda.

Egyezségünk értelmében, a dolláros üzletbe indulunk Andreával. Most az egész összeget magával hozta és mindenkinek szeretne ajándékot venni. Útközben a vizes parkban is lehorgonyoztunk és jól elmúlattuk az időt.

A veteményeskertben egyszeriben növésnek indultak a zöldségek: minden buján tenyészik, rengeteg a paradicsom, nő az uborka, a csípős és az édes paprika, magzik a fokhagyma. Csak most elég napsütés kellene hozzá, hogy minden be is érjen.

Tamástól kaptam olvasni egy eddig ismeretlen Rejtő könyvet, mely az író fiatalkori prózai kísérleteit, úti riportjait gyűjti egybe. Kár, hogy ezek torzóban maradtak, valóban érdekes realista regény születhetett volna belőlük, ha a szerzőben megvan a kitartás a nem lineáris cselekménybonyolításhoz. De Rejtő inkább mesélő volt. Annak viszont kiváló.

2004. augusztus 12-13., csütörtök-péntek.

Egy hónapos Mária. Ágnes kisebbik gyereke, Tamás jövő hétre meghívott kettőnket autókirándulásra: majdani falusi lakásukat szeretné megmutatni, s egyúttal a környék természeti szépségeit. Ugyanakkor Ilonka partnert talál Ágnesben vásárlásaihoz: megbeszzélik a találka helyét, én meg vállalom, hogy elkísérem Ilonkát a Bloor metróállomás északkeleti kapujáig. A találkozás sikerült, sarkon fordulok.

Végig csöndesen paskol az eső, miközben hazafelé tartok, otthon befejezem a takarítást, amit magamra vállaltam. Ilonka este hét felé vetődött haza: vidáman, frissen, feldobódva, bár fáradtan. Élményeit meséli. Fejem alatt a kisrádióval alszom el, éjfél után valamikor vídám zeneszó hoz vissza az életbe. Kikapcsolom a készüléket, pihenjen az elem is...

(Folytatása következik)

Illusztráció: Babák az “ócskapiac” egyik polcán * Fotó: Pusztai Péter