Képcsapdák (Iván 4)

Andrassew Ivánhoz mindig is közel állt a képiség, a képzőművészet, a fotográfia; sőt, miként láttuk, a zene is...

Az Öböl c. albumom és a Színes kenguru kötet képanyagát küldözgettem volt neki át rendre, elektronikus postán - akkoriban tanultam meg a szerkesztőségben a szkennelésnek nevezett elektronikus képbeolvasást -, s mindegyre elcsodálkozott az erdélyi-romániai fotográfia hatványozott jelentésességén, narrációs gazdagságán.

Egy nap aztán arra kért, válogassak ki a számára a szerkesztőségi portfólióból olyan fotókat, melyekhez érzésem szerint akár érdekes történetek is kerekíthetők, ő majd megpróbál hozzájuk sztorikat kitalálni, jobban mondva "kiolvasni" a rajtuk látottak hátteréből.

Kérése furcsának tűnt, mivel csöppet sem lehettem biztos abban, hogy az a képi világ, amiben én epikai fantáziát látok, éppen úgy őt is megihleti, de azért úgy gondoltam, megér egy próbát... Nagy volt az örömöm, amikor alig pár kép után azzal lepett meg, hogy gyors egymásutánban, egy-egy képhez lélegzetelállítóan beszédes novellákat kerekített. Ment a fotó, jött az újabb novella... Ez az interaktív együttműködés olyan látványos sikerrel kecsegtetett, hogy bízvást reméltük, hamarosan egész kötetre való áll össze ebből a szeszélyesen összeállított képeskönyvből. Az első novellák után magam is sokkal tudatosabban, ihletettebben válogathattam a fotók közül, , ráéreztem az Iván ízlésére, stílusára, s amilyen nagy volt az elégtételem a közös játék elején, annyira csalódott lettem, amikor egy idő után hirtelen leállt az Iván-féle "sztorigyár", előbb csak halogatta a következő darabot, aztán egy hét szünetet kért, majd annyiban maradt... Persze, én örvendtem az elkészülteknek is, az RMSZ

Színkép-e egymás után hozta is őket, a fotókkal együtt, s Iván hamarosan értesített, hogy kötete összeállt, a fotónovellák is helyet kapnak benne, küldjem el őket még egyszer, a

nyomtatáshoz szükséges nagyobb felbontásban...

Így született meg aztán a Beszélések című novelláskötete, amelyet 2002-ben adott ki a Noran, s amelynek egy dedikált példányát azóta is mergbecsült helyen őrzöm. Azt állítja benne Iván, hogy ez a könyv nélkülem nem jöhetett volna létre. Ez pedig annyira felemelő érzés, akkor is, ha nem mi vagyunk a nap igazi hősei...

A kötet anyaga amúgy megtalálható Iván honlapján, s benne a képekre való utalások - a képek nélkül. Ezért is loptam ide mutatóban két jellegzetes "ihletforrást" jelentő fotót, a megfelelő novellákkal együtt...

Anrdassew Iván:

A varázs

Élt a falunkban egy asszony - ámbár vénkis -, akinek már a neve is különös volt. Nagy Britanniának hívták. Állítólag külföldön született és ott merészelte így anyakönyveztetni anglomán apukája.

Mindenesetre Svájcban tanult egy zárdában és senkihez sem volt hasonlatos a környéken. Művészetkedvelő volt, leginkább a zenét imádta, valóságos szalont tartott. Hogy ez hogyan viszonyult mondjuk a pár

izsi szalonokhoz, azt nem tudom. Az orvos, az állatorvos, a patikus, a postamester, az állomásfőnök és az iskolaigazgató felesé

ge alkotta a társaság magját - remélem senkit nem hagytam ki, bár e derék asszonyok lányairól máris megfeledkeztem. Férfiakat is maguk közé engedtek volna, de azokat legföljebb évente egyszer-kétszer lehetett rávenni egy kis lemezjátszós koncertre, pláne irodalmi előadás meghallgatására. Talán a katolikus pap volt az, aki a leggyakrabban látogatta az estélyeket - minden hónap első szombatján. A férfiak többnyire tarokkozni jártak össze. Történetesen minden hónap első szombatján. Oda meg igazán nem kellettek az asszonyok.

A falu népe, vagyis inkább ugye az asszonyok, irigységgel vemhes kíváncsisággal figyelték a szalon életét. Az estélyek idején, persze csak véletlenül, számosan sétálni mentek, főfájásra panaszkodva, és valahogy mindannyian Nagy Britannia háza elé jutottak. Ott aztán egy darabig hallgatták a kiszűrődő zenét - operaáriákat, Beethovent, Vivaldit például -, aztán továbblépdeltek, pusmogva, gúnyolódva. Pedig nem volt teljesen reménytelen a sorsuk. Néha-néha bejuthatott valaki a szalonba. Például az egyik parasztasszony lánya járt így majdnem, mert kiváló szobrásznak bizonyult, noha nem tanult főiskolán… Talán a Szalon oszlopasszony lehetett volna, ha nincs az a baljós eset azzal a fejjel.

Nagy Britannia egyszer elhatározta, hogy márpedig ez egy csodafalu lesz - minden esztendőben szobrot avatunk.

A "szellemi vagyon fölmérése végett" a Szalon asszonyai több napos bejárással összeírták a község művészi értékeit, különös tekintettel a szobrászati kincsekre. Aki azt gondolja, hogy ez nagyképűség, téved. Kiderült, hogy egy ilyen kis porfészek, sőt pórfészek, mint a miénk, igenis számos értéket mondhat a magáénak. A templomban őrzött kegyszobrokat és a temető szerényebb és testesebb emlékműveit leszámítva nyolc olyan műtárgyat találtak, amelyek említést érdemelhettek. Ebbe nem számították bele a vasútállomáson látható munkásmozgalmi táblácskát, amelyből Pálinkás Béla arcéle púposodott ki, plusz alatta némi vésett szöveg volt arról, hogy ezt a szerencsétlen embert a fehérterror idején, a pályatesten lőtték le a kormányzó emberei. Gondolhatnánk, hogy a Szalon ilyeténképpen való leltározása a politikai ellenállás csírája volt - de nem: az emléktábla valóban hihetetlenül rondára sikerült.

Viszont, ha nem is magas művészi értékűnek, de figyelmen kívül hagyhatatlannak ítélték a főtéri első világháborús turulos-sisakos emlékművet, amit valamiért még a kommunisták se mertek ledönteni és beolvasztani. Ezen kívül volt a Kiss asztalosmester háza homlokzatán egy pincsire emlékeztető oroszlánféle. Az iskola oldalán egy vélhetően valamelyik Szent Antalt ábrázoló szépséges barokk mészkőfaragvány. Egy sasfej a régi temető bejárata mellett, fából. Egy különösen szép faragott kőfeszület a Majori út mellett. Egy híd a Sánta tanító háza előtt a patakon: a korlátok végeire valaki négy griffkoponyát formázott. Egy sárkányfej a pék kőkútjának csúcsán. És egy különös fémfej, ami éppen a mi kertünk sarkában állt egy épített boltozat alatt. Állítólag az ükanyám készíttette ezt a családi kegyhelyet, amikor meghalt a férje. A fej, amely talán Jézust, talán Mózest ábrázolta az apjátvesztett fia készítette gipszből, mélységes fájdalmában. Az ükanyám a helybéli kováccsal azonosíthatatlan fém

be öntette.

Ez a szobor csaknem a Szalon fölbomlásához vezetett. A nagy művészeti összeírás idején ugyanis Nagy Britannia azt találta mondani a nagyanyámnak, hogy sajnos az a fej valószínűleg nem bír számottevő művészi értékkel. A nagyanyám viszont, aki évente egyszer, a tavaszi kerttakarítás idején vetődött a lassan enyésző családi kegyhely felé - amikor szépen kitakarította -, hirtelen úgy találta, hogy ez a fej talán mégiscsak ér annyit, mint mondjuk a sárkányfej a pék kőkútjának tetején vagy a pincsiarcú oroszlán az asztalosék házán. Különben is: legalább száz éves.

Nagyanyám sértődöttsége odáig fajult, hogy nem ment el a legközelebbi hónap első szombatján szalonozni. Migrént jelentett.

Ettől aztán az asszonynépség annyira megijedt, hogy többségi szavazással mégiscsak a falu kincsei közé vették azt a fejecskét.

Nagy Britannia alapos asszony volt. Júniusban meghívta egy jeles szobrász (M. P.) feleségét vendégségbe. És persze úgy intézte, hogy egy alkonyati séta során a kertünkbe vetődjenek, egyben tiszteletüket téve nagyanyámnál is - akiről persze Nagy Britannia pontosan tudta, hogy nincs otthon, hiszen a Balatonon nyaral.

Maris cselédünk beszámolója szerint a dolog úgy történt, hogy a rendkívül szőke szobrászné megállt a családi kegyhely előtt, bekukkantott, aztán a szájához emelte a kezét és azt mondta: úristen! Nagy Britannia pedig ettől fölrikkantott és hosszasan röhögött. A kertből kifelé menet a szobrászné még föltehetően azt is mondta, hogy "de végülis belefér a rusztikus naív művészet kategóriájába". Legalábbis ezt hámoztuk ki abból, amire Maris emlékezni vélt.

Nagyanyám nem álhatott bosszút Nagy Britannián, mert az első őszi szalon előtti csütörtökön megütötte szegényt a guta. Nem halt meg, még évekig élt, rettenetes szendvedésben.

Hallottam, amikor a postamester felesége egyszer azt mondta a nagyanyámnak: okosan tenné, ha jobban vigyázna arra a szoborra, mert varázsereje van annak. Bosszút állt, mert kinevették.

Csak kíváncsiságból utána jártam: a szobrászné ugyanazon a nyáron balesetet szenvedett - le kellett vágni a lábát. Fél évvel ha túlélte szegény Nagy Britanniát.

(Fotó: Kucsera Jenő, Marosvásárhely: "Mózes kőüvöltése")

Andrassew Iván:

A rontás

Azt első szerelme egy cirkuszos lánya volt. Minden évben jöttek, gyönyörű cigányok, törpék, lovak, kutyák, egy rühösforma kicsi medve, valami madarakra is emlékezett a gyerekkorából.

Azért az túlzás, hogy a szerelme volt. Ő volt az, akivel először szerelmeskedett. Ami szintén túlzás, mert csak annyi történt, hogy máig kiderítetlen okból magára húzta - nincs, ami jobban leírná azt a dolgot, ami ott megesett. Lány se volt már: a lóidomár lehetett a vőlegénye. Egy kocsiban háltak.

Minden évben jöttek. Mindig a nyár elején. A sátrakat a futballpálya mellett verték föl. A kölykök meg odajártak nézelődni. A cirkuszos, akit Mesternek mondtak, mindig rájuk szólt, hogy "aztán este is eljönni, pereputtyot elhozni!"

A kölykök segítettek is, ha kellett.

Valahogy egyszer délután, amikor a cirkusz férfinépe a kocsmában ült, minden gyerek elment valahova, csak ő maradt ott. A lány megjelent két vödörrel és elindult az artézi kút felé. Ő meg utána ment és azt kérdezte, hogy segíthet-e.

És segíthetett. A lány eresztette a vizet, ő meg a vödröket fogta. Aztán mind a kettőt ő cipelte. Föl a lakókocsiba. A lány mutatta, hova tegye le. Aztán azt kérdezte, nem ülne-e le egy kicsit. Leült, persze.

"Szoktál leskelődni utánam?"

"Igen."

"Jó látni engem?"

"Igen."

"Szeretnél megérinteni?"

"Igen" - de ezt nagyon halkan mondta a fiú.

"Akkor érints meg!"

A fiú nem tudta, hogyan kell megérinteni egy ilyen lányt. Nem is merte kinyújtani a kezét. A lány közelebb ment, lassan fölé hajolt, a mellei majdnem az arcához értek, a kezei lecsúsztak a fiú karjain, aztán megfogta a csuklóját, és olyan lassan, hogy szinte a semmibe veszett az idő, fölemelte a karokat, és a tenyereket a melleire tette.

A fiú azt hitte, elájul.

Később már csak arra emlékezett, hogy a lány megoldotta az övét és egyszercsak az ölében ült, és valahogy a testébe került a teste. És a lány mozgott, lassan, aztán egyre gyorsabban és jó volt.

Aztán a lány fölállt és azt mondta: "Szedjük magunkat, mert jöhetnek az emberek". Kituszkolta a fiút a kocsiból.

A fiú, aki aztán férfi lett, sok-sok éven át gondolkozott azon, hogy az egész meddig tarthatott. Úgy gondolta, hogy biztosan nagyon rövid ideig, és talán a lánynak se volt jó, de ő, akkor szinte elájult, annyira boldog volt.

Reggel a fiú, aki éppen aznap ünnepelte a tizenötödik születésnapját, megmosakodott, megfésűzte a haját, a rendes nadrágját és a tiszta trikóját vette föl. Virágot is szedett, éppen csak pár szálat, de azokat eldobta a sarkon.

Amikor a focipályához ért, meglátta a lányt és egyenesen odament hozzá.

"Szeretném, ha három év múlva a feleségem lennél."

"Belémszerettél?"

"Igen."

"Na, húzz anyádra, paraszt."

A fiú nem megszégyenültem ódalgott el, mert meg se tudott szégyenülni, annyira meglepődött.

Később, amikor első szerelmeskedésére emlékezett, hajlamost volt nem gondolni a történetnek erre a részére. Majdnem el is felejtette.

Egyszer aztán, éppen öt év múlva, reggel kiment az udvarba, hogy megnézze, milyen állatokat hoztak a reggeli rendelésre. Csak egy ló volt ott, meg egy asszony és öt kicsi gyerek.

"Itthon a doktor úr?" - kérdezte az asszony, aki szokatlan módon terpeszben állt és nevetett. A gyerekek is nevetgéltek.

"Mindjárt jön a nagyapám." - mondta a fiú.

"Valamitől megpüffedt a ló." - mondta az asszony.

A fiú megfordult, hogy visszamenjen a házba a nagyapjáért, de az asszony utána szólt:

"Hát akkor jöttem, azt elvehetsz, ha akarsz."

A fiú megfordult, és azonnal megismerte a cirkuszos lányát. Érezte, ahogy sápad.

"Anyád örülne." - mondta a nő és akkorát nevetett, hogy a lovacska megugrott. De tovább nevetett. Aztán a kölykei is, mind, csengő hangon.

A fiú bement a házba, megállt az előszobában, és valahogy megérezte, hogy soha nem lesz boldog szerelme.

(Fotó: Oláh István, Székelyudvarhely, "Isten gyermekei")

*

2008 folyamán, amikor a papolci Imreh Albert hátrahagyott filmtekercseit digitalizáltam, korábbi kísérletünk sikerén felbuzdulva, elküldtem Ivánnak pár tucat felvételt a hagyatékból, hátha sikerül ismét működésbe hozni éppen parlagon heverő prózaírói fantáziáját. Cselem sikerült, olyan értelemben, hogy ráharapott a képekre, egész könyvet kitevő történet kitalálását helyezte kilátásba, de ez valami miatt végül is nem sikerült. Az Iván számára elkészített A béna fotós c. fotógyűjtemény, illetve a fotósról szóló blogbejegyzés azóta is jobb sorsra, "feltámadásra" vár...

Belebeszélek a csőbe (Iván 3)

2005. október 17-én, délután ötkor a szentendrei Gizi kávézójában (Bartók Béla utca 8.) Andrassew Iván író, újságíró verseket mondott, s barátai: Petrovity Sándor és Bartha Krisztián kísérték szitáron és ceglédi kannán. A versek szerzője Avram Cyrill, aki mint megtudtuk, egyfajta bolgár szerzetes, és valami furcsa egyvelegű, világi és vallásos gondolkodásban egyaránt otthonos versei igen jól ülnek a fordító – akiről nem árt tudni, hogy valamikori rádiós is – ajkán, mintha csak egy és ugyanazon tőről fakadtak volna; vagy csak nekünk tűnik úgy?

*

Az eseménynek, bár előzetesen is tudomást szereztünk róla, sajnálatos módon nem lehettünk szem- és fültanúi, a versek szövege, illetve néhány elmondott vers – az internetnek hála – bennünket is elért, felkeltve érdeklődésünket. Ezért fordultunk a rendhagyó irodalmi performansz létrehozójához, aki ismert, jelenleg Tahitótfalun élő prózaíró, újságíró, internetes médiaszakértő, s aki az utóbbi időben egyre nagyobb szenvedéllyel veti bele magát a dobolásba. Ha ehhez hozzátesszük, hogy internetes naplóját évek óta egyre növekvő érdeklődés követi a világhálón, s folyamatosan a népszerű blogok élvonalában van, illetve hogy mi mindent tett, teljesen önzetlenül a klasszikus és élő magyar irodalom – s köztük az erdélyi írók, költők – digitalizálása érdekében, máris felvázoltuk egy kísérletezéseiben is mindenek előtt játék- és kalandkedvelő alkotó arcképét.

- Internetes naplód soros bejegyzése így emlékezik meg a kávézói fellépésről: „Kicsit késve kezdtünk, mert talán túl korai az ötórai kezdés. Sándorkáék remek zenét adtak, én meg nem csak Avram Cyrill verseit olvastam föl a saját „fordításomban” - ez volt az első eset, hogy ezekkel a nyilvánosság előtt mutatkoztam -, hanem azokat a novellákat is, amelyek éppen Gizi kávézójában játszódnak. Eszembe jutott az a régi tervem, hogy be kellene ülni egy pont ilyen helyre, és egy asztalnál mindig csak egyetlen-egy embernek fölolvasnám a legújabb írásaimat. Személyesen, csak annak, aki annyira érdeklődik, hogy hajlandó erre egy kicsi időt áldozni. Azt hiszem, olyan másfél órát beszéltem, fogalmam sincs, milyen volt, de én jól éreztem magam.” Érdekelne, hogy mindezen túl, mit jelentett alkotói munkásságodban ez a megnyilatkozás? Miért mondtad el a kiválasztott verseket, és miért nem köölted azokat egyszerűen valahol, ahogy általában a műfordításokat szokás?

- Az az igazság, hogy engem különösebben nem érdekel már az, hogy bármelyik újságban, irodalmi lapban megjelenjek. Nem bánom, nincs ellenemre, szeretem is, de nem nagyon teszek érte semmit. Mint ahogy tulajdonképpen soha életemben semmiért nem tettem semmit. Hagyom, hogy a dolgok menjenek maguktól, ahová akarnak. Aztán vagy rossz lesz, vagy jó – s meg kell mondanom, ennek a magatartásnak többnyire jó a vége, bár sok gyötrelemmel is jár. Írogatok, éppen mostanában például Avram Cyrill verseit, amik persze legalább annyira az enyémek, mint az ő művei. Aztán ha hívnak valahova, hogy mondjak valamit, hát ezeket olvasom föl. És persze még a teljesen saját novelláimat is.

- Rádiós múltad mennyiben segített abban, hogy befogadhatóbbá tedd az előadott szöveget? Milyen tapasztalatokkal, élményekkel lettél gazdagabb rádiózó korodban, amikor egyebek mellett a vakok számára szerkesztettél, sőt csináltál műsorokat?

- Számomra a rádiózás ajándék volt, de igazából soha nem volt tehetségem ehhez. Például egy beszélgetésben rendszerint hosszabbak voltak a kérdéseim, mint a lehetséges válasz. Azt hiszem, ez eleget mond. A rádió egy csodálatos világ: belebeszélek a csőbe, és millióan hallgatják. Vakok számára meg könnyű volt műsort készíteni, mert én rádiózás közben amúgy is vaknak képzelem a hallgatókat. Csak fülük van, semmi más.

- Mit jelent számodra az emberi hang, egyáltalán a hangzásvilág, a zene? Sokak szerint, a képzőművészeten – de írhattam volna helyette akár látványművészetet – is túltesz kifejezőerőben, miközben az irodalomnak, minden áthidaló törekvés ellenére, komoly gátakat szabnak a nyelvi határok. Mi a Te tapasztalatod, álláspontod e téren?

- Azért nem tudok erre pontosan válaszolni, mert én mindig totális életet szerettem élni, és egyáltalán nem érdekelt, hogy miben milyen gátak vannak. És alapjában véve rossz előadónak találom magam, de közben azt is tudom, hogy van abban valami jó, ha az író mesél. Egy kicsit visszatérünk oda, ahogy az irodalom keletkezett: az emberek ücsörögtek a tűz körül, aztán az egyik elkezdett beszélni. Jó történeteket mondott, és a többiek akkor se zavarták el, ha tudták, hogy egy szó sem igaz belőle. Ezekből lettek később az írók. Jó dolog írónak lenni. Még olyannak is, mint amilyen én vagyok: én „kis” író szeretnék lenni, és az az életcélom, hogy írjak három jó novellát. Ötven éves korom után azzal leptem meg magamat, hogy elkezdtem verseket is létrehozni: a már csak bennem élő Avram Cyrill költeményeit. Nagy érdeklődéssel figyelem magamat.

- Mint fordító, megpróbálsz járható átkelőt biztosítani a mindenfajta nyelvi determinizmus hullámai fölött. Kalandod Avram Cyrillel az első ilyen jellegű vállalkozás, vagy egyéb próbálkozásról is beszámolhatsz?

- Én ösztönösen írok, soha eszembe nem jut, hogy lenne például valamiféle nyelvi determinizmus, és annak pláne hullámai is keletkezhetnének. Írok és kész. Ha már Avram Cyrillről van szó, ismét volt egy fölolvasó estem Szigetmonostoron, és az egyik hallgató utána, egy kis beszélgetésben jelezte, hogy esetleg ilyen költő nem is létezik. Erre azt tudom mondani,hogy minden létezik, amiről én beszélek. Ezt vagy elhiszik egy írónak, vagy nem is érdemes olvasni, de beszélgetni se szabad vele.

- Mit jelent számodra a „mondott” költészet? Talán nem bízol abban, hogy a nyomtatott, a leírt szó éppen úgy megtalálja az útját az emberhez, ahogy eddig is tette?

- Dehogynem! Ezek majd szépen megjelennek, megy minden a maga útján, világhírű leszek, Nobel-díjas költő – ezt megígértem Katának, a szerelmemnek. Jár neki, hogy ott ragyogjon mellettem Stockholmban a svéd király fogadásán. De most a mondás korszakában vagyok. Az igazság persze az, hogy lusta vagyok szépen össze- meg rendbeszedni a verseket, és szétküldeni a szerkesztőségekbe. De majd annak is eljön az ideje. Különben is nagyon jót tesz bármelyik kéziratnak, ha áll egy kicsit a fiókban vagy a számítógépben.

- Mondtad volt, hogy a vakok számára kifejlesztettek egy ingyenes számítógépes programot, amely segítségével minden digitalizált, tehát számítógépbe vitt szöveg hallhatóvá válik az emberi fül számára, s már magyar változata is működik. Nem jelent mindez további komoly konkurenciát az amúgy is jócskán megcsappanó olvasási kedv viszonylatában?

- Nem, mert géphangon beszél. Persze biztosan lesz majd olyan idő, amikor „megszólalásig” hasonlít majd a valódi emberi hangra, sőt a saját hangunkra is betaníthatjuk, de ez még nagyon messze van. Amúgy jó segédprogram nekem, és nélkülözhetetlen a vakoknak, mert például levelezni tudnak ilyen programokkal. Megnyitja nekik a világot. Egyébként azt is könnyű megjósolni, hogy tíz év múlva már egyáltalán nem nyomogatjuk majd a billentyűket, hanem diktálunk a gépnek… Ebből is lesz majd sok lelki konfliktus meg sok szenvelgés.

- Eddigi, igen változatos és mozgalmas életpályád során következetesen és élénken foglalkoztatott az írás, a könyv ellentmondásos sorsa és mindenek előtt a jövője. Milyen „kiutakat” kíséreltél meg s szándékszol ezután végigjárni – vagy legalább is kipróbálni -, hogy az irodalom ne egy elfeledett, felhagyott bozótos, hanem örök meglepetésekkel szolgáló, egyfajta „titkok kertje” legyen?

- Lehet, hogy borzasztóan hangzik, de tőlem el is pusztulhat az irodalom, ha tudunk jobb kifejező eszközt találni, mint az írás. De nem találunk. Vannak nagyszerű próbálkozások, például a számítógép fölhasználásával, a multimédia beépítésével. Ezek érdekesek, néha kiválóak, de mégis azt látjuk, hogy a kommunikáció rendkívül konzervatív. Addig kísérletezgetünk, amíg a számítógépen szépen visszatérünk a hagyományos formához: fehér felületet látunk fekete betűkkel. Az más kérdés, hogy a könyv közben megszűnik – a papírújság is -, de ennek nem csak az elektronika előretörése az oka, hanem éppen fordítva: az elektronikus eszközök azért terjednek rettenetes sebességgel, mert nem engedhetjük meg magunknak tovább a rendkívül drága és mérhetetlenül környezetszennyező papírkultúrát. A könyv persze megmarad olyannak is, amilyen most, csak luxuscikk lesz – mint ahogy néha már most is annak tűnik. Nekünk az a dolgunk, hogy írjunk, mert hátha kíváncsi rá valaki a tűz körül, vagy egy masina előtt. A többit elvégzi a társadalmi és technikai evolúció. Jó lesz az új világ is, mint ahogy ez is csodálatos.

(Megjelent az Új Magyar Szó Színkép mellékletében, 2005 őszén. Kérdezett: Cseke Gábor)

*

Avram Cyrill verseiből

Zongora

A nőm itt zongorál mögöttem,

karácsonyra kapta ezt a gyönyörű hangszert,

hozomra vettem,

és fogalmam nincs, miből adom meg,

de ettől valahogy egyre inkább

költőnek érzem magam,

mert nem leltem még olyan poétára,

aki ne lett volna szegény vagy eladósodott.

Így van ez rendjén, nyilván ez kell ahhoz,

hogy kibújjon belőlünk egy-két keserves költemény.

Most lesz egy év, itt játszik majd mögöttem,

én meg borzongok, mert fölöttem, köröttem,

mint valami madárraj a téli égen,

úgy kering majd ezer hangja.

Asszonyi hangok,

zongorazengés harangzó poharában.

Mi kell még a túléléshez?

041229

Lassan már

Lassan már húsz évvel élem túl Jézust,

de senkisem követ,

tanítványomul szegődők nincsenek,

nem mondtam olyat, amit jegyezni érdemes,

csodáimon én is csak nevetek:

hókuszpókusz mind, vagy túlfűtött, szertelen

vidéki mutatvány. A hülye is látja, hogy csalok.

Sarumat se lopta el senki,

hogy széfben őrizze jobb időkre,

amikor nevem zászlótűz lesz,

hitben révedők szerelme.

De hát kinek is kell egy büdös, kínai lábbeli,

amit itt vettem a sarkon Jingtől,

akit senkise szeret, mert idegen,

és csak én beszélek vele, mert kedvelem,

hogy olyan jóféle kis buta ember,

nagyra nőtt gyerekem? Olcsón adta,

mint mindent, amit tőle kérek,

tudja, hogy fösvény vagyok, magamat se szeretem.

Talán akkor hibáztam, amikor nem merész olaszt vettem,

vagy útálló németet. Az is lehet, hogy ezek a szegények,

akik hívemül jönnének, ha hívnám őket,

azt hiszik: aki olcsóban jár, olcsó annak a lelke is.

041203

Fotográfus húga

(Féner Tamásnak és Cseke Gábornak)

A húgommal arról vitatkoztam,

hogy nem képíró vagyok,

ahogy mondta affektálva,

hanem képlopó, semmi más.

Ő meg csak mondta tovább,

valami szótárra hivatkozott,

mire megmérgedtem,

vettem a gépemet,

és lefényképeztem egy bokrot.

Eltűnt, nem volt ott többé.

Aztán egy lepkét a levegőben,

és az is elmúlt, a semmibe tűnt

abban a pillanatban,

amikor hallottuk azt a gördülő csattintást.

És így jártak anyánk virágai,

a nagyapám autójának jobb első kereke,

a dédanyám nagy kék bugyija a szárítókötélen,

valamint egy kakas, és végül a kutyánk farka.

Na látod, mondtam, nekem van igazam,

bármit elveszek,

amire ráemelem bonyolult üvegszemem.

De nem, de igenis, de te csalsz, becsapsz,

csak valami trükk ez már megint

- nem átallott csípőre tett kézzel

visongva feleselni.

Erre lekaptam neki egy szép kövér felhőt az égről,

a szomszéd házát újkapustul - remélem,

nem volt otthon senki -, egy lovaskocsi elől

a lovakat, de ő csak visongott tovább,

már-már üveghangon, amit utálok.

Láttam, hogy nincs tovább: ez megőrült,

retteg tőlem, és már ép ember nem lesz belőle.

Lassan ráemeltem a gépet, jól megnéztem,

ahogy szegény habzó szájjal,

nyitott tenyérrel integeti felém,

hogy nem, ne, nem, ne, nem, nem.

Ő az ott a képen, ez maradt belőle.

De nehogy mond anyámnak,

mert úgyis rajtam kereste évekig,

és csak mostanában enyhült a keserve.

050102

Erdélyi és csángó költészet (Iván 2)

Több mint öt éven át szerkesztettem Andrassew Ivánnal az erdélyi költészet internetes antológiáját, s ennek az öt esztendőnek - mint minden hosszúra nyúlt emberi tevékenységnek - megvoltak a maguk tető- és mélypontjai, magával ragadó szakaszai és kínos vargabetűi.

Néha a mindennapi szerkesztői munka annyira magába szívta szinte minden fölös (?? hm!) energiámat, olyannyira egyfelé terelte a gondolataimat, hogy például az antológia, meg mindaz, ami hasonlóképpen kedves a szívemnek, egy kicsit csősz nélkül, magukra maradtak. Nem hajtott ugyan a tatár, de amikor huzamosabb ideig nem küldtem Ivánnak semmit, tehetetlenség és bűntudat mardosott. A közös munkában az volt a szép, ahogy elnézte az ember, hogy napról napra miként gyarapodik, ha aprádonként is, az Egész.

1998-ban, pár hónappal a közös munka beindulása után furcsa cikk érkezett a szerkesztőségbe Nagy Pál tollából, aki az internet és az irodalom témaköre kapcsán az erdélyi irodalom digitalizálásának szempontjait kezdte feszegetni, különös tekintettel készülő antológiánkra...

A cikket azonnal elküldtük Ivánnak, aki másnap reggelre már meg is írta állásfoglalását, s a két álláspontot egyszerre közöltük. Pengeváltásuk nyomán aztán a digitális könyvtár illetékesei is segítettek a tisztázásban.

****

Irodalmunk az interneten

A Magyar Nemzet július 11-i számában olvashattuk Hanthy Kinga ismertetését a Magyar Digitális Akadémia létrehozásával kapcsolatos elképzelésekről, valamint a Magyar Elektronikus Könyvtár kiépítésére irányuló erőfeszítésekről. E két különálló, ám azonos célú - merőben modern, az írott szó közvetítése terén forradalmi távlatokat fölvillantó - programról eddig nem sok információ került szélesebb nyilvánosság elé. Érdemes hát közelebbről szemügyre venni a Kik lehetnek halhatatlanok? cím alatt olvasottakat.

Kiderült Hanthy Kinga cikkéből (a budapesti Magyar Irodalom Háza kortárs irodalmi központját irányító főigazgató-helyettessel, Magos Györggyel folytatott beszélgetésből), hogy a Digitális Akadémia megteremtésének gondolata nem talált egyértelműen helyeslő fogadtatásra. "A köznapokban (?) csak digitális halhatatlanoknak nevezett csoport létrehozását nem csak azok tekintették legalábbis vitatható elképzelésnek, akik nem kerültek be a programba - és vele az igencsak gáláns honoráriumkörbe." Mert nem utolsósorban erről van szó (ezúttal is): a pénzről. Arról az adóköteles bruttó havi hatvannyolcezer forintról, mely összeg digitális jogdíj fejében már az idén júniustól jár a tervek szerinti harminckilenc Kossuth díjas és babérkoszorús magyar írónak (illetve ezek jogörököseinek).

Mint látható: nem babra megy a játék...

Azonban "A Digitális Akadémia körül még sok a megválaszolatlan és eldöntetlen kérdés" - értesülhetünk a nehézségekről. Hogy egyebet ne mondjak: a tervezett juttatásnak egyelőre nincs meg az anyagi fedezete; azt a Nemzeti Kulturális Alapnak évente kell megítélnie. Meg aztán: Magos György szeretné, ha végül a teljes életművek bekerülnének a rendszerbe, "még esetleg azok a vitatott alkotások is, amelyeknek ma már inkább kultúrtörténeti, mint irodalomtörténeti értékük van." Eldöntetlen kérdés, hogy a "napi publicisztika" része lehet-e az életműnek? Tény viszont, hogy 1999. január elsején már meg kell jelennie a hálózaton írónként legkevesebb tizenöt ívnyi anyagnak. Hogy kik olvassák majd a digitalizált regényeket, novellákat, verseket? Úgy vélem, főként unokáink: a nemsokára ránk köszönő új évezred irodalombarátai. Talán...

És itt van a Magyar Elektronikus Könyvtár, aminek kiépítése négy esztendővel ezelőtt kezdődött. Alapítója három könyvtáros: Moldován István, Drótos László és Kokas Károly. A minimális állami támogatással, számítógépes szakemberek önkéntes munkájával létrehozott elektronikus könyvtár jóvoltából ma már kétezernél több magyar szépirodalmi és szakmai munka olvasható az interenten. A világhálón. Ahol számos kortárs magyar író alkotása is hozzáférhető immáron. Határokon belüliek, határokon kívüliek egyaránt. (Értesítették őket erről; kötöttek velük szerződést? Több olyan esetet ismerek, melyek az effajta - kötelező! - formaságok elmulasztásáról tanúskodnak.)

A Magyar Nemzet szóbanforgó száma közli azoknak a kortárs szerzőknek a teljes névsorát is, akik jelen vannak a Magyar Elektronikus Könyvtárban. Ha jól számolom, összesen száztizennyolc szerzőnek jutott osztályrészül ez a kitüntető besorolás, közülük tizenkilencen Erdélyben/Romániában élnek (éltek). Valamennyien költők és prózaírók.

A Magyar Elektronikus Könyvtár szervezői azonban egyetlen kortárs esszéistát, irodalomtörténészt, kritikust sem tartottak arra méltónak, hogy műveikből legalább szerény válogatás kapjon helyet abban az anyagban, melyet az elképzelések szerint tanulóknak és egyetemistáknak, irodalomtörténészeknek, tanároknak szántak. Ami legalább is furcsa szemléletre vall...

Kik a digitalizált erdélyi/romániai magyar írók - ebben a különös könyvtárban? Minden él és elfogultság nélkül állíthatom: fölöttébb vegyes minőségű ez a tizenkilenc főből álló csapat. Vannak a sorban kiváló, az egyetemes magyar irodalom állományát időtálló értékekkel gazdagító szerzők, és vannak bizony - alig ismert nevű, jelentéktelen tollforgatók is. Hadd ne említsek neveket... Persze, a magyarországiak között is akad nem egy harmad-negyedrangú szerző - az ismert-becsült nagyságok társaságában.

Ide írom azonban néhány olyan (ma is élő) erdélyi/romániai magyar író nevét, akik szerintem semmiképp sem hiányozhatnának a kortárs szerzők bármely könyvtárának "lapjairól": Bálint Tibor, Bogdán László, Farkas Árpád, Ferenczes István, Fodor Sándor, Király László, Kovács András Ferenc, Lászlóffy Aladár, Lászlóffy Csaba, Magyari Lajos, Markó Béla, Mózes Attila, Páll Lajos, Pusztai János, Sigmond István, Szabó Gyula, Szász János, Szilágyi István, Szőcs Géza. Példának okáért... Folytathatnám a névsort, de legyen elegendő ugyancsak tizenkilenc név említése... S hol vannak a közelmúltban elhunytak: Bajor Andor, Gellért Sándor, Horváth Imre, Horváth István, Kiss Jenő, Méliusz József, Kacsó Sándor, Palocsay Zsigmond, Szemlér Ferenc, Szilágyi Domokos - például? Vagy azok, akik jelenleg nem Erdélyben/Romániában élnek: Beke György, Bodor Ádám, Bodor Pál, Csiki László, Huszár Sándor, Kocsis István, Köntös-Szabó Zoltán, Panek Zoltán, Vári Attila, Veress Zoltán? S a korán eltávozott Deák Tamás, Hervay Gizella? Ismert neveket lehetne elősorolni a méltatlanul mellőzött esszéisták, kritikusok rendjéből is. Alig érthető, hogy a Magyar Elektronikus Könyvtár háza táján miért nem gondolnak rájuk is a válogató illetékesek...

*

Kezemben egy Tamási-kötettel itt, a Korond vize mellett, a parajdi nyár délutáni csendjében azon tűnődöm: most már mihozzánk is elérkezett volna a Gutenberg-galaxis végleges alkonyának fuvallata? Mert arról nemrég hallottam, hogy nyugat-európai, de még inkább észak-amerikai berkekben máris megfogalmazódott, miszerint a közeljövőben azokat az embertársainkat kell analfabétáknak tekintenünk, akik nem tudnak eligazodni az interneten. Úgy lehet, ezek a távlatok határozzák meg az irodalom közvetítésének imént érintett fejleményeit is.

A "digitális halhatatlanság" színterén azonban még sok a bozót ebben a Kárpát-medencei térségben. Egyelőre.

Nagy Pál

*

Válasz a Duna mellől

Nem is olyan régen Horváth István, a Népszava felelős szerkesztője azt kérte tőlem, hogy olvassam el Markó Béla legújabb kötetét és készítsek vele interjút. Ne a politikáról, hanem a költészetről. Legalább tizenöt budapesti könyvesboltban kerestem a könyvet, de sehol nem találtam egyetlen egy példányt sem. Érdeklődtem más erdélyi költők felől is: alig-alig találtam valamit. Ebből arra a következtetésre jutottam, hogy jó lenne, ha az interneten, a Magyar Elektronikus Könyvtárban minél több erdélyi költő és író kapna - legalább egy kicsi polcot.

Történetesen éppen akkor futottam össze a világhálón Cseke Gáborral. Elpanaszoltam neki, mit (nem) láttam a könyvesboltokban. Kértem, hogy segítsen nekünk a gyűjtésben. Megértett és azonnal szinte emberfeletti munkához látott. Saját maga, példátlan szeretettel és szorgalommal írta be - digitalizálta - a verseket. Néhány hét alatt több mint húsz költő száznál is jóval több versét. Akkor arra gondoltam, jó lenne, ha mindezt - azon kívül, hogy mindezt a MEK polcaira tesszük - egy helyen is összegyűjtenénk. Így jött létre néhány hete a Mai erdélyi magyar költők című antológia. (Illetve természetesen csak a kezdete, hiszen Gáborral - annak ellenére, hogy sohasem találkoztunk - nyilvánvalóan sok-sok éves munkára szövetkeztünk. Ezért méltatlan Nagy Pál hangneme: a vetés idején kissé abszurd a termés minőségét számonkérni.)

Mi is nagyon szeretnénk néhány óra alatt az internetre juttatni minden magyar írástudót, de ha csak ketten dolgozunk ezen, akkor alighanem kicsit hosszabb ideig tart majd. Azért kezdjük először a költőkkel, mert most erre futja az erőnkből. Magam is nagyon örülnék annak, ha a Nagy Pál által említett csodálatos íróknak is polcot, oldalt nyithatnánk, de ehhez sajnos gépek, drága programok kellenek, nem elég a tíz körmünk. Például az általa említettek közül Mózes Attila az unokatestvérem - bánt is nagyon, hogy nincs pénzem és erőm a könyvei digitalizálására.

Mindig tudtam, hogy errefelé csak a legostobább balek végez közmunkát - csak arra nem készültem fel, hogy ez ilyen hamar kiderül. Sohasem számítottam arra, hogy valaha valaki mondjuk megköszöni, ha az erdélyi magyar költészetet az internet segítségével megpróbáljuk eljuttatni ahhoz az igen csekély számú olvasóhoz, akit ez még egyáltalán érdekel. De arra sem számítottam, hogy éppen Erdélyből érkezik az első pofon.

Nagy Pál írásában nem a kioktató hangnem, nem a bújtatott gyanúsítgatás a figyelemre méltó, hanem az, hogy mintha az idézeteit nem tudná értelmezni, és nem lenne képes különválasztani a "digitális halhatatlanokat" a Magyar Elektronikus Könyvtártól. Most itt nincs tér és idő kifejteni a dolgok politikai és szemléletbeli hátterét, de azt le kell szögezni, hogy a kettőnek az ég világon semmiféle köze nincs egymáshoz.

Évek óta épül a MEK, amelyre a magyar állam jószerével semmit sem áldoz. Ahelyett, hogy az előző kormány ezt fejlesztette volna, szakértői kitaláltak valami mást, ami súlyos milliókba kerül, ha megvalósul. Amikor a digitális halhatatlanoknak való nyudíjféle juttatás tervéről hallottam, nagyon örültem annak, hogy végre írók kapnak valamit. De azt is hozzátettem, hogy ha ennek a felét megkapná a MEK, akkor néhány év alatt a teljes magyar nyelvű irodalmat közkinccsé tehetnénk a világhálón.

Mindebből következik, hogy amit Nagy Pál a MEK-en számonkér, az teljes képtelenség. A minimális állami támogatással, számítógépes szakemberek önkéntes munkájával létrehozott elektronikus könyvtár...

Ez azt jelenti, hogy a MEK hozott anyagból épül, vagyis jószándékú emberek - egyetemisták, irodalomkedvelő számítógépes szakemberek, költők... - gépelik be mindazt, ami a könyvtár polcán található. Ahhoz, hogy ez másképp működjön, rengeteg pénz kellene. Az a csekély adomány, ami eddig érkezett, még arra se elég, hogy azok, akik a MEK-ben a valóságos könyvtárépítő munkát végzik - az egyik idézetben említett Moldován István és Drótos László - legalább egy-egy jó számítógéphez jusson.

Nagyon fontos leszögezni, hogy a MEK építésén mindenki teljesen ingyen dolgozik. (Sőt, többnyire költ rá. Én például hetente legalább egy munkanapot.)

Mostanában nagyjából hetente háromezren "látogatják" a világ minden tájáról - ha ugyan a virtuális térben beszélhetünk tájakról. Egy író ember számára tehát egy teljesen új, soha nem várt lehetőséget ad. (Bár anyagi értelemben nem jár jól, hiszen honoráriumra végképp nem jut pénz. Igaz, a papírból épülő közkönyvtárak se fizetnek a szerzőknek.)

Mindennek ellenére szinte hihetetlen sebességgel épül, ugyanis van néhány száz ember szerte a világon, akik nem okoskodnak és számonkérnek, nem azzal töltik az idejüket, hogy gyanakvást keltsenek, hanem szépen leülnek a masinájuk elé és beírják kedvenceik verseit és novelláit.

Most és itt kiváló alkalom, hogy fölhívjam a romániai magyar írók, szerkesztőségekben, kiadóknál, színházakban vagy más műhelyekben dolgozók, egyetemisták, gimnazisták és minden irodalomkedvelő figyelmét arra, mennyire igaza van Nagy Pálnak abban, hogy szinte a teljes romániai magyar irodalom hiányzik az internetről. Ezen csak a romániai magyar emberek segíthetnek. Például Nagy Pál azzal, ha leemel egy kötetet a könyvespolcáról, leül egy számítógép elé és szépen begépeli a neki kedves verseket, novellákat, regényeket, esszéket, drámákat. Ennyire egyszerű az egész. És akkor a saját ízlése (is) érvényesül majd az interneten. Vagy legalább ne hagyják elveszni a számítógépeken már rögzített írásokat, a folyóiratok anyagát és küldjék el nekünk! Mindaddig, amíg ez nem válik tömeges vagy legalább is erőteljes mozgalommá, Nagy Pál kénytelen lesz elviselni, hogy ezt a munkát olyan gyenge ízlésű, lassan dolgozó, bolond emberek végzik el, mint például Cseke Gábor vagy jómagam.

De Nagy Pál (és mások) azzal is segíthetnek, ha például összegyűjtik nekem azoknak az írástudóknak (vagy örököseiknek) a címeit, akikkel csakugyan szerződést illene kötnünk. (És elküldik nekem... - a digitalizált írásokat is.)

Pénz és megfelelő apparátus híján innen Magyarországról egyszerűen képtelenség felkutatni az írókat. Az internetre vonatkozó jog megengedi nekünk, hogy a jószándékú, mindenki számára ingyenes közszolgálati helyekre szerződés nélkül is rögzíthetjük például az irodalmi alkotásokat. Ha azonban a szerző ez ellen tiltakozik, akkor kötelesek vagyunk azonnal törölni. Személyesen vállalom a felelősséget: amennyiben bármelyik romániai magyar írástudó tiltakozik, hogy néhány művét az interneten a világon bárki számára elolvashatóvá tesszük, azokat nyomban letöröljük és megsemmisítjük.

Polcomon egy csomó Tamási-kötettel itt, a Duna vize mellett, a tahitótfalusi nyár délutáni csendjében rosszkedvűen üldögélek a masinám előtt. Azon tűnődöm, kötelességem-e figyeleztetni: ha az olvasók közül bárki rászánja magát, hogy segít nekünk a MEK építésében, a romániai magyar irodalom terjesztésében, ne számítson se pénzre, se elismerésre, de jószerével figyelemre se. Legfeljebb olyan emberkékre, akik félinformációik végiggondolása és a tájékozódás legcsekélyebb igénye nélkül, érthetetlen brutalitással fitymálják le emberek százainak munkáját.

Andrassew Iván

*

Irodalom az interneten

Úgy látszik, jótékony vita kerekedett Nagy Pál és Andrassew Iván állásfoglalásai nyomán a magyar irodalom és különösképpen az erdélyi magyar irodalom internetes hozzáférhetőségének problémáiról. Alig jelent meg a két írás, egymás után érkeznek a kérdésben illetékesek levelei - természetesen, stílszerűen, a drótpostán.

A könyvtárban megismerkedhetnek a MEK-kel

Figyelemmel olvastam Nagy Pál és Andrassew Iván írásait, amelyek az RMSZ augusztus 6-ai számában jelent meg.

Nyilvánvalóan alulreprezentált az erdélyi magyar irodalom a MEK anyagában, de ennek okaira Andrassew Iván rámutatott, s ebben bizony teljességgel igaza van - nem a MEK lelkes és önzetlenül dolgozó kis csapata hanyagolja azt el.

Magam is váltottam levelet Drótos Lászlóval és Moldován Istvánnal, felfedezvén a MEK-et gratuláltam munkájukhoz, s felhívtam figyelmüket arra, hogy a Szép magyar könyvtárak gyűjteménybe, mely a MEK egyik "osztályát" képezi, a marosvásárhelyi Teleki Bolyai Könyvtár (a Téka) is odaillene. Rövidesen írt Drótos László: feltették a Teleki Tékát is a gyűjteményükre, s kapcsolatot (linket) létesítettek a nemzetközi (pontosabban svájci székhelyű) Teleki Alapítvány honlapjával, tehát aki támogatni akarja a Tékát, módja van kapcsolatba lépni az e célra összeálltakkal...

E két levélből egyebek mellett kitűnik az is, hogy Nagy Pál nem ismeri a MEK-et s egyébként jogos fájdalmát rájuk projiciálja. Másrészt Andrassew Iván sem ismeri Nagy Pált, különben nem gyanúsítaná meg azzal, hogy annak áldozatos munkáját brutalitással lefitymálja. Minden egyébben viszont Andrassew Ivánnak igaza van - s főleg abban, hogyan segíthetnek, mit tehetnek az erdélyi magyarok a helyzet orvoslása érdekében.

De hadd jöjjek itt magam is egy konkrét javaslattal. Ez év májusában vittem Marosvásárhelyre a Kulturális Alapítvány Erdélyért ajándéka gyanánt a Bay Zoltán Könyvtárnak egy multimédiás számítógépet, internet szolgáltatást is biztosítva. A könyvtárban, amelyet az említett alapítvány szervezett meg néhány éve, az alapítvány ösztöndíjas diákjai, köztük Nagy Pál két unokája dolgoznak (s éppen most készül honlapja is). Amit e fiatalok megtehetnek, az éppen az, amit Andrassew Iván javasol - legépelni, beküldeni a MEK-nek az erdélyi írók, költők, kritikusok írásait. A MEK címe rajta van a számítógép könyvjelző-listáján, még begépelni sem kell, a felküldési technológiák rendelkezésre állnak, s Drótos Lászlóék biztos örömmel veszik az új anyagot és segítséget. Nota bene: a könyvtárban Nagy Pál (s vele együtt mások is) megismerkedhet a MEK-kel.

Persze, érdemes azon is elgondolkozni, ami egyébként mind Hanthy Kinga vitaindító írásából, mind Nagy Pál és Andrassew Iván leveléből kiderül, ti. arról, hogyan lehetne megoldani a magyar irodalom digitalizálásának méltányos, efficiens, minden érdekelt s a nagyközönség számára is elfogadható rendezését.

Kovalszki Peter

Shelby, Michigan, USA

A MEK egyfajta mozgalom

(részlet)

Kovalszki barátom azt írta: "Drótos Lászlóék biztosan örömmel veszik az új anyagot és segítséget." Valóban örömmel vesszük, tárolóhely van bőven! Péter levelének többi részével is egyetértek. A MEK egyfajta "mozgalom": az irodalmat, a tanulmányt, illetve általában az írott szót szerető emberek lelkesedése, segítőkészsége hozta létre és tartja fönn. Néhány hete egyébként egy külön "polcot" is létrehoztunk a határontúli magyar irodalomnak a MEK-ben...

Drótos László

Magyar Elektronikus Könyvtár

Éppen pénzügyi támogatásokat keresünk a nagyvilágban

Ha jól értem az eddigi vitából, az erdélyi magyar irodalom digitalizálhatósága a probléma. Először is, természetesen örömmel várunk minden ilyen tettet. Akár a MEK-ben, de ha az ottaniak nem férnek hozzá az internethez, küldhetik levélben is, egy mágneslemezen is (nem tudom, persze, így mennyire megoldható?)

Hogy van-e a tisztelt társaságnak valami kapcsolata a hazai, magyarországi kultúrkormányzattal? Ti. az MKM-ben nem olyan régen alakult egy Határon Túli Magyarok Főosztálya, amely különböző pályázatokkal, egy-egy támogatással éppen ilyen típusú tevékenységeket segít. Nekünk sajnos, semmiféle kapcsolatunk nincs arrafelé, mint ahogy nem igazán volt jó renoménk a Magyar Bálint-féle kulturális tárcánál. . Most mindenféle változások, személycserék zajlanak, talán meg lehetne próbálni, hogy egy erdélyi magyar érdekképviseletet felhívná egy ilyen igényre, akcióra a figyelmet és segítséget kérne, konkrétan az erdélyi magyar irodalom digitalizálása és a MEK-ben való szolgáltatása számára.

Nézegetve a volt MKM internet-lapját, rábukkantam az Illyés Közalapítvány folyamatos határidejű pályázatára. Erre azt hiszem - legalább is remélem - érdemes volna egy konkrét pályázatot beadni, szerzőkkel, művekkel stb. Én is felvetem a MEK-es csapatnak, hogy próbálkozzunk meg ezzel a forrással, úgyis éppen pénzügyi támogatásokat keresünk a nagyvilágban.

A közelmúltban kerültünk kapcsolatba többek között egy lelkes erdélyi fiatallal (...),aki a kolozsvári francia intézetben dolgozik, úgy tippelem, informatikus. Legutóbbi levélváltásunkkor éppen arról volt szó, hogy megkértem, rögzítené-e Szilágyi Domokos verseit. Ti. itt Budapesten kapcsolatba kerültem Nagy László fiával, aki lelkesen ajánlotta Szilágyi Domokos digitalizálását. B. János jelenleg szabadságon van, de utána vállalta a munkát, bár - mint írta - Sz. Domokos műveinek kiadása még éppen most van folyamatban.

De amennyiben eljuttatnak hozzánk nyomtatott műveket, itt, Magyarországon biztosan meg tudjuk szervezni a digitalizálást, korrektúrát.

Moldován István

MEK-könyvtáros

(A vitába már csak azért sem kívántam belekeveredni, mert a szakértőkhöz képest az én hozzájárulásom a könyvtári raktáros fiúéval ért fel, továbbá Iván elkövette azt a csöppet sem diplomatikus gesztust, hogy tőlem kért néhány verset és azt se szó, se beszéd, ugyancsak fölszerkesztette az antológiába. Formailag amúgy nem lehetett kifogásom ellene, hiszen az elképzelések szerint olyan tágra terveztem ezt az antológiát, hogy akár a másod- vagy a harmadrendbeli alkotók is helyet kaphassanak benne.

Nagy Pál kekeckedésében az háborított fel, hogy meg sem kísérelyt utánanézni az irodalom digitalizálási körülményeinek, annak, hogy mindez nagyrészt önkéntes, szenvedélyből végzett munkából építkezik, a támogatást a tárhelyek és a számítógépi hozzáférés biztosításában lehet remélni.

A Magyar Digitális Akadémia, amelynek életrehívása ma is képes megosztani az írótársadalmat azon oknál fogva, hogy egyszerre mindig csak 50 író-költő részesülhet a magyar állam teremtette kegyekben, s senkinek nem mindegy, éppen ki ez az 50 kiválasztott, csak egy kis része mindannak, ami az elmúlt évtizedekben a magyar szép- és szakirodalom digitalizálása terén - akár erdélyi vonatkozásban is - megtörtént. Gondolom, ha Nagy Pali ma tekintené át az azóta összeállt listákat, illetve azt, hogy az akkori kétezerhez képest ma már közel hétezer mű vár az olvasóra a MEK "polcain", könnyen belátná, hogy hol szúrta el akkori problémafelvetését...)

*

2002-ben váratlanul Komán János kopogtatott az emlékezetem ajtaján, ideírom Maroshévízről keltezett rövid levelét; tanulságos...

„Kedves Cseke Gábor!

Nagy érdeklődéssel olvasgatom (és másoknak is ajánlgatom) az Andrassew Ivánnal összeállított internetes versantológiát, mellyel kapcsolatban egy-két megjegyzésem, javaslatom lenne:

- az életrajzoknál bizonyos elírásokat észleltem (sajnos, nem jegyeztem fel őket, de a hozzám közelebb álló Szőcs Kálmán születési és elhalálozási éve közül valamelyik téves)

- talán értékesebb lenne a válogatás, ha az élő költők közül megkérdeznétek, hogy melyik írását tartja sikerültebbnek. Meglátásom szerint az elhunyt költők több értékes verse sem olvasható ebben az antológiában.

- ami a magam életrajzát illeti: 1971-ben a Babes-Bolyai Tudományegyetem történelem szakán szereztem diplomát a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskola elvégzése után. A mégis reménnyel c. verseskötetem, a megjelenés évében, a Korona Pódium pályázatán a határon túli költők pályadíját nyerte el. Tagja vagyok a magyar írószövetségnek.”

A levelet olvasván, az első reflexem a szégyenkezés volt. Hiszen nem igaz, hogy teljesen megfeledkeztem volna az Erdélyről, tudat alatt tovább építgettem, osztottam-szoroztam, hogyan lehetne vele magasabb osztályba lépni, de nagyon sokszor magával sodort a nap kényszere, amelynek végén az Iván honlapján vezetett blogra szakítottam még ki húsz-harminc-negyven percet. Loppal, mintha tilosban járnék. S közben tudtam, hogy ezzel az Erdélyt csalom meg, meg a Román költőket, meg mindent, amit szívvel és játékszenvedéllyel végzek.

Nincs mit tennem: a Komán levele mindenképpen lökés volt affelé, hogy átgondoljam az újításnak, a tökéletesítésnek az útjait. Nem volt könnyű, mert a gyűjtőmunka, a digitalizálás nem intézményes vállalkozás, hanem csak amolyan partizánakció. Ezért is maradt benne annyi szubjektivizmus. Ezért nem akartam, nem mertem a költőkre bízni a válogatást. Egy meglévő valamit, akármilyen is legyen az, könnyebb tökéletesíteni, formázni, tenni-venni, mint egy elképzelést, amely csak ötleteket szül, szaporít, variál, de még csak alapozásra se kerül.

Ért még övön aluli ütés Majla Sándor költő részéről, aki a kilencvenes évek elején néhány éven át megszerkesztette a Fagyöngy antológiát, a jelenkori erdélyi költészet amolyan átfogó tárházát, amelyben kezdetben meghívásos alapon, azok a költők kaptak helyet, akik válaszoltak a felhívásra, később meg csak azok, akik az illető esztendőben verset közöltek az irodalmi lapok hasábjain. Egyik nap váratlanul jelentkezett Ivánnál, azzal az ürüggyel, hogy az antológiánk meglehetősen amatőr munka, neki viszont nagy tapasztalata van már az ilyesmiben és szívesen átveszi a szerkesztést...

Udvariasan megköszöntük neki a felajánlkozást, s folytattuk tovább úgy, ahogy tudtuk.