2005 novemberében Andrassew Iván izgatottan üzente, de meg a blogjában is kellőképpen megszellőztette, hogy úgy néz ki, lapja, a Népszava távoli utazásra küldi Sri Lankára, egy fotóriporterrel együtt. Azokban a napokban, hetekben derült ki igazán, hogy az az ő utazás utáni rajongása és vágya még az enyémen is túltesz. Valósággal gyerekként izgulta végig az indulásig hátralévő időszakot, azt tervezgette nagy technikai beleéléssel és invencióval, hogy miként tudja óráról-órára, napról-napra tudósítani blogját az utazás fejleményeiről, eseményeiről. Mert egy dolog, hogy valaki otthonától távol eltölt egy hetet, megszívja magát mindenféle úti élménnyel és benyomással, majd amikor hazaérkezik és úgymond kipihente a fáradalmait, kényelmesen hátradől a székében és papírra veti úti beszámolóját, amit majd a lapok közölnek.
És egészen más a frisseség, az, hogy az ember, bár igen távolra utazik, igyekszik legyózni a távolságot, és bár nem rádiós, nem tévés, megteremteni a "helyszíni közvetítés" lehetőségeit.
Iván megkísérelte a lehetetlent. Kitalálta, hogy kis tenyérgépen, mely telefonként és számítógépként is működik, rövid üzeneteket küld el távoli naplójához, s indulás előtt ki is próbálta, működik-e a rendszer. Működött. Olyannyira, hogy a december 2-i indulást és a Sri Lankáig való utazás zűrzavarát rövid tőmondatokban, impressziókban ismertette, valahogy ilyen stílusban:
iwan 2.ma 17:38 | Válasz | #2
Mindjárt beszállunk a gépbe. Eloször Bécsbe megyünk, aztán onnan Colombóba. Reggelre érünk.
iwan 2.ma 18:13 | Válasz | #3
Nem szállunk, se a gépbe, se az égbe, mert Bécsben rosssz az ido. A kérdés persze az, hogy ott megvár-e a csatlakozás. Huszonöt perc múlva megtudjuk.
iwan 2.ma 18:52 | Válasz | #4
A legújabb hír az, hogy a gép hétkor száll le, és húsz perc múlva föl is szállunk.
iwan 2.ma 22:09 | Válasz | #5
Természetesen lekéstük a colomboi gépet, de negyed tizenkettökor megyünk tovább Bankokba, ahol hat órát leszünk, és onnan tovább Colomboba. Most éppen eszünk és várunk, beszélgetünk. Egyre többet tudok meg Sri Lankáról.
iwan 2.ma 23:15 | Válasz | #6
Mindjart indulunk. Tele van a gép fiatal thai nokkel és öreg osztrák pasikkal. Úgy érzem magam, mint egy szokatlanul széles vonatban.
iwan 3.ma 13:06 | Válasz | #7
03 szombat 02:34 Talán valahol Pakisztán fölött röpködünk. Kicsit lóbálja a gépet valami szél, de kifejezetten kellemesen lengünk. Nem tudok tájékozódási pontokat találni, mert teljes sötétség van, csak a képernyökön megy valami hülye amerikai film, számomra ismeretlen, ellenszenves szereplokkel. Engem kifejezetten zavar, ha nem látok ki az ablakon. Nagyon fáradt vagyok, de nem tudok elaludni, csak néha, pár percre.
iwan 3.ma 13:07 | Válasz | #8
08:35 Nem tudom eldönteni, hogy aludtam-e, avagy sem. Azt meg pláne, hogy eleget-e. Mindenesetre jól vagyok. A legérdekesebb az, hogy egy tapasszal szinte tünetmentesen bírtam a nikotinhiányt. Rájöttem, az nyomasztott végig, hogy leeresztik az ablakokat. Ettöl olyan mintha sokezer kilométert tennénk meg, metróval.
Mindjárt leszállunk Bangkokban.
iwan 3.ma 13:07 | Válasz | #9
12:53 (magyar ido szerint - itt hét órával késobb) Leszálltunk, és azóta is menetelünk. Biztos van még ilyen méretu repülotér a világon, de ez elképeszto. Két kilométeres folyosókon megyünk, csodálatos emberforgatagban. Minden nagy, kivéve a dohányzóhelyiségeket, mert azok éppen akkorák, hogy rá se kell gyújtani,azonnal kiszédül az ember.
Kata (Iván felesége) 4.ma 08:45 | Válasz | #10
Mivel Ivánnal jelenleg csak sms-kapcsolat működik, ezért másodközlésben: magyar idő szerint 18.45-kor szállt le a gép Colombo-ban, rövid éjszaka után éppen kelet felé utaznak, ahol nincs internet. Talán holnap este tud frissíteni...
És így tovább. Egy héten át. Úgyhogy az útirajz velejét már menet közben megismerhettük, de azért mégis más volt a hazatérés után kézbe venni a lapnak írt, fényképes riportot.
Az Új Magyar Szó Kalandozó rovata felkérésére aztán Iván megírta az útirajz egy másik változatát, amely 2006 június-júliusában meg is jelent a Hétvége mellékletben, Isza Ferenc remek fotóival. Csak sajnálom, hogy az akkori közléskor a tördelő egyszerűen "lefelejtette" a fotós nevét az oldalról...
Az itt látható három felvételének címei, sorrendben:
* Vonat, amelyben hétszáz ember rekedt a rázúduló iszap alatt
* Boldog szobafestő Sri Lankán
* Temető és nyomrtanya
Andrassew Iván: A halálos Paradicsomban
(Naplóbejegyzések Sri Lankán)
Több mint egy esztendeje szembesülnünk kellett Sri Lankán a belátható idők egyik legsúlyosabb természeti katasztrófájával. Magyarországon soha nem látott gyűjtés kezdődött. Ám kétségtelen, hogy minden adománygyűjtés idején fölvetődik egy kicsi kétség: hátha mégsem használják jól a pénzünket. Utunkon személyesen ennek is utána néztünk...
2005. december 4.
Éjszaka, kalandos repülésekkel, egy napos késéssel, igen elgyötörten, de szerencsésen megérkeztünk Bangkokból Colombóba. Fél óra alatt elértük szálláshelyünket, a Grand Oriental Hotelt, ami egy gyönyörű, a nagybrit gyarmati időkből maradt épület. Egy emléktábla szerint maga Csehov is megszállt itt egyszer. Ez jó érzéssel tölt el, mindjárt otthonosabb az egész.
A rettenetes fáradtságnak tudható be, hogy nem bírtuk eltalálni a helyes vekkeridőt, így egy órával korábban keltünk, mint kellett volna. De nem feküdtünk vissza restek módjára, hanem elmentünk hatalmasat reggelizni. A legjobb a nyers ananász volt. Soha nem ettem még ilyen finomat. Megkóstoltam a forró tejszínnel készített teát is. Azt hiszem, rá fogok szokni.
Csodás a kilátás. Éppen a kikötő fölött ültünk. Már ott belém fészkelt az az érzés, hogy a Paradicsomba érkeztünk. Talán az ananásztól, talán a teától, vagy talán a tengertől
Dr. Mészáros Kálmánnal, a Magyarországi Baptista Egyház elnökével és Szenczy Sándorral a Magyar Baptista Szeretetszolgálat lelkész igazgatójával utaztunk egész nap egy kisbuszban kelet felé. Nem mondhatnám, hogy nagyok a távolságok a Magyarországnál kicsit kisebb - bár kétszer annyi lakosú - szigeten, de az utak olyanok, mintha magyarok építették volna mindet. (Ezt a rosszindulatú utalást, látván, hogy a magyarokat itt képviselő baptista szeretetszolgák miket hoznak létre, három nap múlva, hazafias érzésektől eltelve, visszavonom.) Az úton az egyházak szerepéről beszélgettünk. Arról, hogy az irgalmasság mindigis küldetésük egyik legfontosabb pillére volt, és ennek szerepe néha fölerősödik. Kérdésemre, hogy ennek lehet-e mérhető hatása, kiderül, hogy a legutóbbi népszámláláskor száz százalékkal többen vallották magukat az egyházhoz tartozónak, mint azelőtt. Az egy százalékos felajánlásból harminc százalékkal több folyt be, mint egy éve.
Kandyban, a buddhista szent Városban ebédeltünk. Elképesztően szép ez az ország. Az emberek meg még szebbek. Talán az a legjobb kifejezés, hogy elegáns szépség ez. Olyanok, mint a gyönyörű magyar cigányok, csak kicsit sötétebb a bőrük. (Az egyik tévés kollega meséli, hogy valakivel beszélgetett az utcán, odajött egy másik ember, mondott valamit, nem értette. A beszélgetőtárs elzavarta. Aztán az okot firtató kérdésre azt válaszolta, hogy "ez csak egy cigány volt".)
Az úton végig beszélgettünk. Sokat tudtam meg a baptista viszonyokról, az egyházak egymás közti viszonyairól, Szenczy Sándorról, sőt magamról is, mert meghitt, ritkamód szeretetteljes hitvitába kezdünk. Sándor előre megmondja, hogy meg fogok világosodni ezen az úton, én viszont biztosítom, hogy megtérni semmiképpen. Ők hitükhöz és hivatásukhoz méltó módon azt mondják, hogy a Bibliában minden benne van, Isten tökéletes világot alkotott, ami rossz az a szabad akarattal bíró ember és az ördög műve. Ezzel szemben én azt állítom, hogy ha volt is Isten, akkor itt-ott hibázott teremtés közben, és ez nem szégyen, be is lehetne vallani, hiszen nem gonoszságból tette. Nem lehet mindenben a szabad akaratra meg az ördögre hivatkozni.
Állandóan rám tör a Paradicsom-érzés. Nem csak a vegetáció csodás - néha szinte európai, hegyi környezetben, például fenyők között járunk, hogy aztán alább ereszkedve visszaérjünk a pálmák közé -, hanem az ember művelte földek is lenyűgöznek. A természet példás összhangban él egy csaknem két és félezer éves kultúra teraszaival, vízvezető rendszereivel. A majmok úgy mászkálnak az utakon, mintha ők építették volna azokat, a tehenek meg úgy ácsorognak, mintha oda teremtették volna őket. Szobornak. Kicsit belezavart a képbe, hogy egy sor katonai ellenőrző ponton kellett átjutnunk, hiszen polgárháborús övezetbe jutottunk.
Estefelé megérkeztünk Amparába. Aztán megtudtuk, hogy a program erősen változik, mert szombaton Batticaloa városban, az irodájában megölték az egyik vendéglátónkat, Aref Rafaellt a cunami utáni újjáépítés kormánymegbízottját, akit vasárnap el is temettek Kalmunaiban. A forrás teljesen hiteles volt, mert éppen Sarath Jayasundara tartományi rendőrfőnök látott minket vendégül egy könnyű vacsorára. Szerinte a gyilkosságot azért követték el, mert Aref Rafaell nem teljesítette a tamilok követeléseit. A népek szerették, ezért zavargás, esetleg kijárási tilalom várható.
Természetesen azonnal telefonáltunk, és be is diktáltuk a hírt. Az volt a vége, hogy "A Baptista Szeretetszolgálat helyszínen tartózkodó küldöttsége - köztük lapunk munkatársai - csak fegyveres kísérettel tudják eljuttatni a havi esedékes támogatásokat és ajándékokat, mert a tartományban nagy tüntetések várhatók a népszerű politikus elvesztése miatt."
Ennél azóta kicsit fenyegetőbb a helyzet, mert a rendőrfőnök olyannyira az oltalmába vett minket, hogy gyalog haza se jöhettünk a közeli támaszpontjáról. Motoros rendőrök vezették föl a három kisbuszunkat, és jelezte, hogy éjszakára fegyveres őröket állíttat az ajtónk elé. (Mint kiderült, három hete a szállásunkon öltek meg egy segélymunkást - nem baptistát.) De ez mind semmi ahhoz képest, hogy most, ahogy írok, a hatodik távoli lövést hallom.
Azt hittem, jó ötlet lesz, hogy kiülök a szállás kertjébe írni, de megjöttek a szúnyogok, és nyalogatnak. Állítólag valami hatalmas és vérszomjas leguánok is laknak itt, de nem látom őket, csak a nyomaikat a homokban.
Most volt a hetedik lövés. De elég messze.
December 5.
Virradat után néha távoli sorozatlövéseket hallottunk. De reggel a legnagyobb veszélyt egy bütykösfejű lúd okozta: megcsípte a nadrágomat. Házőrző lehet, mert ahányszor elmentem a szálló gondnokának ajtaja előtt, rám támadt. Valaki elárulta, hogy nem leguánok vannak ám a környező vizekben, hanem krokodilok. Nem hiszem el: csak gekkót láttam a plafonon.
Sikerült könnyedén eljutni Akkaraipattuba, a katolikus Emmanuel atya árvaházába. Meg kell jegyeznem, hogy ritka és sokatmondó az a gesztus, ahogy a baptisták kifejezetten ragaszkodnak a más vallásúak munkájának megmutatásához, sőt - mint kiderül - azt agyagilag is támogatják. Eléggé abszurd volt az a körülmény, hogy érkezésünkkor csőre töltött az a húsz-harminc fegyveres, akik körülvették az árvaházat, hogy biztosítsák "az eseményt". Az egyik "nagy jelentősegű" pillanat az volt, amikor labdát adhattam át annak a tamil kisfiúnak, akit jelképesen örökbe fogadtam. (Gyurcsány Ferenc is támogat egy ottani kislányt, aki egy "kincsekkel" megrakott táskát kapott. Pont olyat, mint amilyennel hamarosan sok-sok árvát lepnek majd meg.)
Aztán táncoltak és énekeltek nekünk a lányok - dalukban sokszor Magyarországot emlegetve. Néztük őket és megállapítottuk, hogy ritka gazdag ország az, ahol ennyi gyönyörű gyerek él. Rafaell atya erős karizmája besugárzott mindent. Csak annyit tudok mondani róla, hogy bármikor rábíznám a gyerekemet. Kilencvenhetet nevel most - persze segítséggel -, egyebek mellett a baptisták támogatásával. Tisch Ferenc, a szolgálat volt nemzetközi igazgatója, megjegyezte, hogy ez az árvaház igazi híd az ott elő népcsoportok között, hiszen senki nem nézi, hogy szingaléz, tamil, miféle keresztény, buddhista vagy mohamedán a gyerek. Csak az számít, hogy árva. Ő itt volt, amikor nulláról indultak, hónapokig vezette a munkálatokat, most könyvet ír arról az időszakról. Arra is rávettem, hogy írjon a Népszavának a cunami első évfordulóján.
Lementünk a tengerpartra egy halászfaluba - mármint abba, ami maradt belőle. Háromszázhúsz család, ezerötszáz ember veszett oda egy perc alatt. Betonalapig lepucolta a tenger az épületeket - a pálmafák szinte mind túlélték. Különös módon, a templom szinte épen megmaradt. A házak többsége nem épül újjá, mert nincs kinek. Csak páran vannak életben. Ok valahogy tengődnek. Új, pici hajlékokban. Bejutunk egybe. Semmi nincs benne, csak két alvóalom, szőnyegféle, gyerekek, meg az anyjuk és az apjuk. Éppen ebédelnek. Kókuszdiót. Ők a szerencsés túlélők. Siratni való a nyomorúság.
Szerencsésen kijutottunk a polgárháborús övezetből. Biztos az imádság is segített, mert a magyarországi kedves baptisták kissé félreértették a híreket, és a végén már azt hitték, hogy fogságba estünk, és csakugyan egész gyülekezetek virrasztottak és közösen imádkoztak értünk éjszaka. Irigylem is őket, hogy ilyesmire képesek. Jöttek az esemesek tucatszám. Nyilván az történt, hogy a hírek a láncüzenetek végpontjain fölturbósodtak. Tanulságos volt.
Az úton hazafelé az Édenkert rizsföldjei és teaültetvényei között megint nagyokat beszélgettünk Mészáros Kálmánnal és Szenczy Sándorral a vallásról. Nem mondom, hogy hitvita volt, mert nekem nincs hitem, de afféle. És, azt hiszem, jóféle.
December 6.
Reggel, Colombóból kifelé tartva láttuk, hogy ötvenméterenként gépfegyveres katonák állnak. Aztán kiderült, hogy a miniszterelnöki rezidencia környékén járunk. Délfelé indultunk. A városból kiérve a tengerparton, az út mellett partra vetett, kettétört hajók, megroggyant vagy szétesett házak, sátortáborok még mindig. A part néhány szakasza tele van sírkövekkel.
Először Kahawába megyünk, az épülő Help Centerbe. Az SOS falvakhoz hasonló konstrukcióban, külön házakban élő családokban nevelik majd az árvákat. Azzal a különbséggel, hogy házanként a négy-négy gyereket itt két örökbe fogadó, vagyis anya is, apa is istápolja majd. Sőt az apró falucskában közös nagyszülők is helyet kapnak, külön házakban. Végül remélhetően kialakuló, összeálló, összeérő családok megkapják az ingatlant. Aztán vagy eladják, vagy megtartják, együtt maradnak, és esetleg újat építenek mellé. A lényeg az, hogy tizennyolc éves koruk után legyen valami alapjuk az életkezdéshez. Bármelyik házba beköltöznék a családommal. Meglepően olcsó az építkezés: alig több mint egymillió forintból otthon teremthető.
Megálltunk egy vonatnál, amelyben hétszáz ember rekedt a rázúduló iszap alatt, és meg is fulladt mind. A kocsikat otthagyták az emlékükre. A környék - mint az egész katasztrófa rombolta terület - tele van szerencsétlen kéregetőkkel, akik persze nehezen érthetik meg, hogy nem tudunk mindenkinek adni. És azt sem, hogy mi nem turisták vagyunk, hanem dolgozunk.
Galléban egy olyan erődben ebédeltünk, amelyik megfogta a cunamit, az árhullám alig tett kárt benne. Még a portugálok építették.
Aztán egy épület átadására voltunk hivatalosak. A család, amelyik vére beköltözhetett, bérlakásban élt, ezért, bár az özönhullámban mindenük odaveszett, nem számíthattak segítségre. A Baptista Világsegély oltalmába vette őket. Szilagyi Attila, a Szeretetszolgálat sri lankai képviselője elmagyarázta, hogy az észak-karolinai baptisták, önkéntes munkások, akik részt vállaltak az építésben, maguk fizetik az útjukat, aztán két hétig ingyen dolgoznak. Tizenöt család költözhet új, vagy felújított házba. Ezek is négyezer dollárba, vagyis nagyjából egymillió forintba kerülnek. Könnyekig meghatott a család. A férfi nem is tud mit mondani, csak igyekszik minden kezet megszorítani.
Pár percnyi út után még egy szeretetszolgálati segítséggel készült ház átadásán tettük tiszteletünket, majd a holland reformátusok templomában adtuk át a Magyarországról küldött ajándékokat. Azt hiszem, ennyi gyereket meg nem is láttam együtt. Hihetetlen izgalomban voltak. Amikor már nem bírtam a trópusi hőséget a templomban, kiültem az erőd falára. Egy perc múlva körülvettek a helybéli férfiak. Persze amerikainak néztek. Amikor tisztáztuk származásomat és lakhelyemet, kiderült, hogy nagyon is lelkesek, ha Magyarországról hallanak. Egyébként ez így volt mindenhol, ahol jártunk, ha olyan emberekkel beszélgettünk, akik nem koldulás vagy cigaretta kérincsélés céljából közelítenek. Rendkívül barátságos emberek.
December 7.
Délelőtt vásároltunk Colombóban. Pár perc volt erre. Aztán kihasználtam Tisch Feri invitálását és úgynevezett tuktukkal - háromkerekű, háromüléses, műbőrtetejű, oldalt nyitott, autószerű bicikliféle - jöttünk vissza a szállodába. Rendkívüli élmény egy totális közlekedési káoszban, trópusi párába burkolt kipufogófelhőben ilyen jószággal tülekedni.
Különösnek találtam, hogy noha a városban az a hír terjedt el, hogy öngyilkos terroristák szivárogtak be, ez sehogyse látszott az emberek viselkedésén. (A tamilok északon állítólag sok katonát megöltek, fölrobbantottak egy autót. Az itteni ismerőseink a polgárháború kitörésének esélyeit latolgatták. Ehhez képest a fővárosban nem éreztem az utóbbi napokéhoz képest erősebb katonai jelenlétet.)
Délután árvaházátadásra voltunk hivatalosak. Egyszerűen lenyűgöző, amit a szeretetszolgálat a magyar adományokból létrehozott. Mészáros Kálmán is megdöbbentőnek mondta, amit látott. Még egy éve sincs, hogy pusztított a cunami, és ott állt előttünk egy ezerkétszáz négyzetméteres háromszintű épület. Egy mocsár helyére, harminc, négy és fél méteres oszlopra emelték. Februárban volt az alapkőletétel, az esőzések miatt két hónapig szinte állt is az építkezés, mégis megvalósult a terv. Most száz gyerek költözhet be. Az egész kijött negyvenmillióból!
A hátunk borsózott attól, ami a hivatalos - miniszteres, helyi- és országos méltóságos - ünnepség után következett. Eljött az a pillanat, amikor emberemlékezet óta végre minden okom meg volt arra, hogy jól érezzem magam magyarként, mert büszke lehetek arra, hogy az én népem ezeknek a borzalmas sorsú gyerekeknek mindezt létre tudta hozni. Ráadásul - sajnos - megnéztük a gyerekek előző kényszerszálláshelyét is. Rendesen rosszul lettem a látványtól.
Bár attól is, amikor az egyik gyerek odajött hozzám, és azt mondta, hogy én vagyok az ő nagypapája. És egyáltalán, az a szeretet és ragaszkodás, ami felénk áradt, kicsit megviselt mindenkit. Megtaláltuk azt a tizenöt árvát is, akiket a Népszava támogat. Amikor le akartuk őket fényképezni, valahogy tizenhatan voltak. Aztán kiderült, hogy az egyik gyerek viccből ült közéjük.
Nem tudtunk egy métert megtenni úgy, hogy nem pörgött körülöttünk egy kisebb gyereksereg. Vidámnak és boldognak látszottak. Ez is reményt ad arra, hogy talán mégiscsak jut nekik valami emberi élet. Azt hiszem, Isza Feri is könnyezett a fényképezőgépe mögött, amikor elhajtattunk a kocsikkal a gyerekek sorfala mellett, és "sziasztok, sziasztok" kórussal búcsúztattak minket. Bizonyára nagyon kemény férfiak vagyunk, a fegyverektől sem rettenünk meg, de ilyesmit nehéz könnyezés nélkül kibírni.
Volt meg egy említésre méltó dolog, amivel azóta se tudok mit kezdeni, és bár tulajdonképpen magánügy, csak azért jegyzem ide, hogy jelezzem, miféle hatások érhetik az embert, ha keletre utazik: indulás előtt, amikor a kocsink mellett a többiekre vártam, Colombo buddhista főpapja, egy kortalan láma a gyerekek gyűrűjéből kilépve, egyszercsak elég nagy távolságból elindult felém. Odajött hozzám, megfogta a kezem, Ivánnak szólított, aztán megáldott. Sehonnan se tudhatta a nevem, nem is kérdezhette meg senkitől, mert angolul se tud. Fogalmam sincs, mivel érdemeltem ki ezt a megtiszteltetést egy olyan embertől, aki előtt a szemem láttára vezették hasra magukat hívei.
Utolsó esténken egy golfklubba voltunk vacsorára hivatalosak. Nagyon jót beszélgettünk Dr. Padma Gannoruwa úrral, Sri Lanka magyarországi tiszteletbeli konzuljával. Az évtizedek óta Érden élő sebészorvostól, az ország egykori sztár-krikettjátékosától, aki - egyebek mellett - most éppen egy "magyar falu" építésén dolgozik, sokat tudtam meg az ország történelméről, és kultúrájáról. Válaszolt arra a kérdésre is, mitől van az, hogy ebben a rendkívül gazdagnak látszó, csakugyan paradicsomi országban - óvatosan fogalmazva, és persze hozzánk képest - eléggé szerényen élnek az emberek. A buddhista szemlélettel magyarázta. Egészen másra vágynak, mint mi - sőt, a vágy fogalma is másként értelmezhető a szemlélődő emberek világában. Amikor azt firtattuk, hogy miért nincs több turista a szigeten, azt a meglepő magyarázatot kaptuk, hogy nem is szeretnék, ha sokkal több lenne. Mert a turizmusnak vannak ugyan jónak látszó gazdasági hatásai, de nem lenne kívánatos, ha olyan emberi sorsok alakulnának ki, mint például egynémely közeli országokban, amelyekben - egyéb rétegek mellett - rémisztő számban prostituálódnak gyerekek. Természetesen fejlesztik az infrastruktúrát, de a cél nem a tömegek idecsábítása, hanem a magas minőségű turizmus. Magyarázatot kaptunk arra a kérdésre is, hogy miért nem látunk sok öreget: nem úgy öregszenek, mint mi. Tanulságos, hogy az átlag életkor jóval magasabb, mint Magyarországon, csak a legfejlettebb országokéhoz mérhető. Abban a reményben váltunk el, hogy a magyarok árváira is jó élet vár.
Szenczy Sándornak igaza volt: bár nem tértem meg, kicsit megvilágosodtam. Ugyan nem változtattam azon a nézetemen, miszerint a teremtés nem volt tökéletes, most azt gondolom, hogy a szabad akaratnak csakugyan volt szerepe ebben a katasztrófában. Azért halt meg nagyságrendekkel több ember Sri Lankán és a környező országokban, mint amennyi elkerülhetetlen volt, mert az emberek bűnösen, felelőtlen módon nem kötötték össze az egyébként meglevő és működő információs és jelzőrendszereket. Azon még vitatkozhatunk persze, hogy Isten felelős-e a saját képére és hasonlatosságára teremtett ember hibás természetéért. Én még mindig azon az állásponton vagyok, hogy felelős. Gondatlan volt, amikor a Földre eresztett minket. Az emberiség jobbik felének talán az a dolga, hogy a hibák következményeit, egyebek mellett a leírhatatlan szenvedést legalább enyhítse. A baptista szeretetszolgák ezt teszik. A saját hitetlen hitem szerint is jó emberek. Érdemesek a támogatásra. Már csak azt szeretném, ha a magyarországi nyomorúságok enyhítésében is jobban támaszkodhatnánk rájuk.
